Marc Chagall
/Száz éve született Vityebszkben Marc Chagall (1887-1985) - ebből az alkalomból közöljük az alábbi írást, melyet Anatolij Lunacsarszkij képzőművészeti írásainak 1982-ben megjelent kétkötetes gyűjteményéből fordítottunk. A cikket eredetileg a Kijevszkaja Miszl című lap 1914. március 14-i száma közölte egy A fiatal Oroszország Párizsban című négyrészes sorozat második darabjaként. A cikk írásakor Lunacsarszkij 39 éves volt, maga is Párizsban élt. Chagall ekkor 27 éves, négy éve él Párizsban, már megfestette A zöld hegedűst és hegedűssorozatának több más darabját, az Én és a falum című képet, az első rabbisorozatot, és túl van kubista periódusán is. Több csoportos kiállításon szerepelt (Pétervárott, Moszkvában, Berlinben és Párizsban), mégis, ekkor még ismeretlennek számít: a hírnevét megalapozó első önálló kiállításra Walden galériájában Berlinben csak 1914 júniusában került sor. Az alábbi cikk tehát az első jelentős siker előtti pillanatban nyújt képet Chagall művészegyéniségéről, és mint dokumentum egyaránt jellemzi Chagallt és Lunacsarszkijt. Chagall fél év múlva, a berlini kiállítás után, 1914 augusztusában tér vissza Oroszországba, s akkor kezdődik munkásságának 1922-ig tartó vityebszki, majd moszkvai korszaka. Lunacsarszkij és Chagall párizsi ismeretségének dokumentuma azért is érdekes, mert négy évvel később a művelődésügyi népbiztos a festőt a vityebszki kormányzóság szépművészeti biztosává nevezte ki. / A szerk.
 |
| Lunacsarszkij |
A festői, de nyomorúságos Méhkasban, a művészeknek ezen a népes tanyáján lakik — ugyanott, ahol Sterenberg [ Lunacsarszkij cikksorozatának első darabja Dávid Sterenberg (1881-1948) szovjet-orosz festőt és grafikust mutatta be; Sterenberg egyébként 1918 és 1920 között a művelődésügyi népbiztosság képzőművészeti osztályának helyettes vezetője volt] — a fiatal Marc Chagall is. Őt már ismerik Párizsban. Őrült vásznainak tettetett infantilizmusával, szeszélyes és gazdag fantáziavilágával, jellegzetes és félelmestes fintorával, jókora humorával akaratlanul is felhívta magára a Szalon látogatóinak figyelmét, bár ez a figyelem sokszor egyáltalán nem volt hízelgő rá nézve.
Cendrars, a költő, aki manapság arról nevezetes, hogy megalapította a versek színekkel való kiegészítését hirdető „szimultanizmus" nevű irányzatát, két rendhagyó költeményt is írt Chagallról a Der Sturm című „ultra-avantgardista" német folyóiratban.
Chagall fiatal, huszonnégy év körüli férfi. Bozontos üstökével, tágra nyílt szemével ő maga is festői jelenség. Készséggel megmutatja számtalan rajzát, vásznát. Siet megjegyezni, hogy több is van, Péterváron, Berlinben meg a Szalonban. Látnivaló, hogy sokat dolgozik. Igaz, nem túl nehéz a munkája. Művei végül is könnyű fantáziák, művészete nélkülözi a mesterség szilárd alapjait.
Chagall tősgyökeres vityebszki. Szülei hallal vagy más effélével kereskedtek a külvárosban. A Művészetsegélyező Társaság rajziskolájának a növendéke volt. Már ekkor feltűnt képeinek talányos lelkülete, hajlama a formák elváltoztatására. Színvilágában ekkor még nem volt semmi feltűnő. Az élénk színek lángoló szeretetét utolsó tanárától, Bakszttól tanulta meg. Azóta, mint mondja, már rég meghaladta Baksztot. Választott műfaja az őrület, Magyarázatul elég annyi, hogy ösztönösen választotta ezt a műfajt. Fejében különös ötletek, látomások és karikatúrák kergetőznek. Nem is tudna másképp dolgozni.
Munka közben önmaga számára is érthetetlen módon (úgyszólván tudattalanul) munkálkodik az ízlése, a szeszélyei. „Miért is ne? Mért ne fessek lila tehenet? Mért ne sétáltassam meg azt az embert a mennyezeten? Mért ne szabdaljam az eget egyenlőtlen háromszögekre, és mért ne fessem minden darabját más színűre, ahogy eszembe jut?"
Chagall játszik, szeszélyeskedik, de úgy érzi, nem is tudna másmilyen lenni.
- Mi ez itt, meg ez itt? - kérdem. Sietve rávágja:
- Tudja kérem, így kellett csinálnom.
Első pillantásra féktelenül szeszélyes. Valójában megszállott. Nézzük meg egy kisebb képét: egy ember a háztetőn ül és eszik, másvalaki egy szál ingben sétál az utcán.
- Tessék csak megnézni - mondja Chagall gyermeki egyszerűséggel -, ez az én önéletrajzom: a nagyapámat sokszor látták fent a háztetőn, ott szokott maceszt enni. A nagybátyám meg egy szál ingben szeretett járkálni.
„A családunk", „a nappalink", „az ebédlőnk": ezek Chagall visszatérő témái. A Litva-parti, külvárosi kisemberek egyhangú, szomorú, formátlan hétköznapjaiból ered fantáziájának minden motívuma. Chagall kitört ebből a szürkeségből, a motívumokat összevegyítette, és mit kapott: hát nem vicces, nem aranyos? - mondja. De néha hátborzongató is. Félig behúzott függönyű ablakok, torz fintorba merevült arcok, ferde lámpák, szédülten lengő ingák, kifacsart pózok - prózába öntött lázálom.
Chagall majdnem kaotikus kompozícióit valami részeg szatíra és mámor élteti. Mi tagadás, a képi ötletek e különös özönében erőltetett gondolatok is lappanganak. Állandóan felbukkan egy-egy borjú, egy katona meg egy lány, lófogatú szekerek valószerűtlenül meredek hegyoldalakon kapaszkodnak fölfele, az égben egy kecske legel, és így tovább.
Az ornamentális szépség, a mese szeretetéről vall egy-egy virágzó vagy gyümölcsös ág, de leginkább maguk a színek. Chagall egyáltalán nem törődik a tárgyak valódi színével: az utca málnaszín, az ég barna, a tehenek kékek, és még sok ilyen példát mondhatnék. Színei többnyire teljesen tiszta, magukban szép árnyalatok, és megpróbálja újszerűén társítani őket. „Reális" fantáziavilágához helyenként kubista vonzalmak társulnak - bár ez nem különösebben jellemző Chagallra. Ő maga sem érti: „Ide négyzeteket csináltam, akkor így kellett, ilyen korszakom volt."
Persze van benne valami mesterkélt íz, egy kis önmutogatás, egy kis feltűnősködés. Ha csak ez lenne, és nem több, Chagall művészete ellenszenves volna. De nem így van: ezeket az egyszerű, suta és infantilis, mi több, bizonytalan, zavart vonalakat hirtelen csodálatos megfigyelőképesség és kifejezőerő világítja át. A kitűnő lélekábrázoló tehetségnek nem várt megnyilatkozása ebben a gyermeki festészetben éppoly csodálatra méltó, mint egy gyermek ajkáról a higgadt bölcsesség.
Chagall érdekes, ám kétségkívül beteg lélek - ha nevet, ha sír. A vityebszki szegénynegyed kicsinyke E. T. A. Hoffmannja. Pontosabban: az ecset Remizovja, az oroszországi gettók Remizovja. Festőnek mégis csak kismester. Kompozíciói széteső részekre, a figyelmet megosztó, különálló ötletekre, jelenetekre hullnak széjjel. A kolorít ezeknek az alkotóelemeknek az egyike. A kép minden szöglete egy-egy külön scherzo, mindenhová jut egy-egy csinálmány. De semmi sincs, ami össze tudná fogni őket.
Chagall képeit nézni szórakoztató - hiszen egy álombeli fantáziavilágot mutatnak. Trivialitásuk nem mond ellent ennek.
A tartalom felől közeledve, épp ilyen szórakoztató az is, ha a nagy Utamaro színes metszeteinek nézegetésébe merülünk el. A művész ihletett fantáziájának bravúrjai láttán az egyik ámulatból a másikba esünk. Mégis mekkora a különbség!
Amott egy kivételes kultúrájú, érzékeny festőművész, tökéletes rajztudás, felülmúlhatatlan színérzék. Virtuóz, aki mindent elsajátított és mindent alárendel egy kitalált világ grandiózus szabadságának. Emitt...
Tán tudna Chagall is egy kicsit jobban rajzolni, festeni. A naiv modort persze erőlteti. Csakhogy jól rajzolni, jól festeni nem képes. Látszik, hogy nem tud még eleget. Az ízlése is bizonytalan. Tehetetlen lázas képzeletének szüleményeivel szemben hajszolja a különös ötleteket. Nincsen ideje összefűzni a szálakat, nem tud összhangot teremteni.
Ezzel együtt, érdekes művész. Költőnek még érdekesebb: különös lelkét vonalakkal, színekkel próbálja meg kifejezni - és ki is fejezi, a maga módján.
Ha valaki más követné ezen az úton, megjárná. Sajnálatos tény, sok fiatal betegsége, hogy mesterségbeli tudás nélkül, erő és kifejezőeszközök híján akarják tehetségüket fitogtatni.
Chagallnak megbocsátjuk. Az ő képei különösek, értelmetlenek; mégis megríkat-nak vagy megnevettetnek; érezzük, hogy ez ő, és amit csinál, az mélységesen őszinte.
Neki megbocsátjuk, sőt leplezetlen érdeklődéssel nézzük álombéli utazását, csípős megfigyeléseit, naiv játszódását... és ugyanakkor megesik rajta a szívünk. Repülni akar, de röpte, mint a megkurtított szárnyú tyúké, csak nevetséges kapálódzás.
Ó mégis örömét leli benne. Mi meg nevetünk rajta, kíváncsiak vagyunk, hogy lendül neki, hogy verdes a szárnyával. Aztán hirtelen ráeszmélünk, milyen torz, milyen beteges ez az egész...
Ha nem vennénk figyelembe, milyen nagyszerűen ír, majdnem ugyanezt mondhatnánk Alekszej Remizovról. Neki már nagy hírneve van. Chagall ugyanaz a művésztípus. És nagyon fiatal. Lehet, hogy egyszer még Remizovnál is híresebb lesz?
RADNÓCZI ÉVA fordítása
MARC CHAGALL
Mindig orosz festőnek éreztem magam
Alekszandr Kamenszkij interjúja
Marc Chagall 1973 nyarán látogatott először haza több mint ötvenéves távollét után. 1922-ben hagyta el a Szovjetuniót. Látogatása idején Moszkvában és Leningrádban kiállítást rendeztek műveiből. Alekszandr Kamenszkij művészettörténész, aki már régóta levelezésben állt Chagallal, ekkor két ízben is találkozott vele a Rosszija szállóban: az itt készült interjúból közlünk most részleteket.
- Szóval interjút akar készíteni velem? Levelezésünkből ítélve, azt hittem, hogy mint művészettörténészt a művészi alkotás problémái érdeklik, s tanulmányt vagy valami más effélét akar írni rólam.
- Így is van. De ezenkívül az ön moszkvai látogatásáról és a Tretyjakov Képtárbeli kiállításáról is szeretnék hírt adni.
- Sok sikert! De írja inkább azt, amit ön gondol rólam, kiállításommal, műveimmel kapcsolatosan. Nem szeretek interjút adni. Ha nagy ritkán mégis el akarok mondani valamit szóban is, akkor - néhány kivételtől eltekintve - inkább magam írom le mondanivalómat. A kritikusok támaszkodjanak saját véleményükre. Látom, magával hozta Efrosz, Tugendhold, Meyer és Leymarie könyvét. Ezek a művek nem most készültek, gondolom, ön szeretne hozzátenni valami újat ezekhez a munkákhoz, máskülönben mi értelme lenne az írásnak?
- Teljesen igaza van. Talán ne is tekintsük beszélgetésünket interjúnak. Amúgy is csak azt akartam megtudni, hogyan vélekedik századunk művészeti (és nemcsak művészeti) életének bizonyos kérdéseiről, egyúttal pedig ellenőrizni szeretném, helyesek és igazak-e az ön alkotói egyéniségével és művészetével kapcsolatos megállapításaim.
- Nem tudom megítélni, igaza van-e vagy sem, legfeljebb csak annyit mondhatok, egyetértek-e avagy sem.
- Rendben, akkor fogalmazzunk így...
Több háborút és forradalmat megélt, élete katasztrófa sújtotta, tragédiák által felforgatott világban zajlott, olyan világban, amely szemtanúja volt Hitler és Mussolini uralmának, amelynek Hirosima, Babij Jar és Auschwitz jutott osztályrészül. Élete bővelkedik fordulatokban: hosszú évek óta távol van szülőföldjétől, ahol élete első harmincöt éve telt, számtalan rokonát, barátját elveszítette, hamuvá égtek művei a mannheimi autodafén, a Joseph Goebbels rendezte aljas látványosságon; ő egyébként legszívesebben önt is elégette volna műveivel együtt.
Ennek ellenére képeit mindig életöröm hatja át, mindig jelen van bennük a szépség igenlése. Az ön által ábrázolt világ gyakran furcsa, alogikus, paradox, műveiben gyakoriak a tragikus motívumok, keresztre feszítés, vértanúhalál, nehezen feledhető szomorú és nyomasztó látomások. De ezzel együtt az a gondolat kap hangsúlyt műveiben, hogy a világ szép, mindennek ellenére szép: a szépség a világnak eredendő sajátja, a szörnyűség és a rútság pusztán csak torzulás, a világépítmény organikus természetének elfajulása. Helyesen értelmezem önt?
- Igen, csakhogy ez nem kérdés volt, hanem kijelentés, kész kiselőadás, amit egyébként nagy érdeklődéssel hallgattam. Azt hiszem, a legfontosabb dolgokban igaza van. Persze, önből a műtörténész beszél, mégpedig igen nagy szenvedéllyel. Engem is elragad olykor a hév, különösen ha ecsetet vagy ceruzát veszek a kezembe, s eközben valami azt súgja, hogy bizonyos kérdésekben igazam van. De beszélgetés közben, emberek előtt nehezebben tudom képviselni igazamat. Abban bizonyos vagyok, hogy a világ nem önmagában véve ilyen vagy olyan. A világ szép — ha szeretem. Én szeretem a szeretetet. Bármi legyen is képem tárgya, mindig a szeretetre, sorsunkra utal. A szeretet segít hozzá ahhoz is, hogy rátaláljak a megfelelő színre. Sőt azt is mondhatnám, maga a szeretet talál rá a színre, s az én dolgom csak az, hogy fölvigyem a vászonra.
A szeretet a lélek mélyén lakozik, hatalma az enyémnél is nagyobb... A világot egyszerre látom furcsának, szépnek és rettenetesnek. Meglehet, épp azért ítéljük rettenetesnek, mert szeretetteli tekintettel nézzük.
Hitler, Auschwitz... Mindez valóban borzalmas volt. Elmúlt, ám az embert most is ezernyi veszély fenyegeti. Meg akarják fosztani a szeretet hatalmától. A szeretet azonban múlhatatlan, mint ahogy a szeretet színe is örök. Erről szólnak képeim, ez foglalkoztat nagyon régtől fogva, ifjúkorom óta. Ez a gondolat olyannyira belém rögződött, hogy hatalma az enyémnél is nagyobb.
- Bocsásson meg, hogy félbeszakítom. A „szín" fogalmát itt nem technikai, még csak nem is esztétikai értelemben használja, hanem tágabb, összetettebb, átfogóbb jelentésben. Az ön számára valami különös értelme van ennek a szónak?
- Természetesen. A szín tulajdonképpen a tisztaságot jelenti, de egyúttal kifejezheti a művészetet is, a művészetet általában, persze csak az értékes, tiszta művészetet. Utalhat ezen kívül a művészi hangvétel lényegére is.
- Azt mondta, „szeretem a szeretetet', s ezt akár ars poeticaként is értelmezhetjük. Ez a kijelentés foglalja magába tehát művészetének „alapszínét", alaphangvételét is?
- Elképzelhető. Ebbe a színvilágba azonban valószínűleg bele kell születni. Vityebszket nemcsak azért szeretem, mert ott születtem, hanem főleg azért, mert ott sajátíthattam el egyszer s mindenkorra azt a színvilágot, amely egész művészetemet meghatározta. Tudja, sokáig haboztam, elmenjek-e most Vityebszkbe, hiszen sokat gondoltam rá egész életemben, aztán végül mégiscsak letettem róla. Azért nem mentem el, mert olyan elevenen él bennem annak a Vityebszknek az emléke, hogy súlyos csapás lenne számomra, ha most egy egészen más környezet, egészen más élet fogadna. Nagyon nehéz dolog örökre megválni a múltunktól.
Egy színvilágba tehát bele kell születni. A szín egyébként egyúttal minőség is.
- Minőség a francia „qualité" szó egyik jelentésárnyalata értelmében? Azaz rang, érték, jó minőség?
- Valami ilyesmi, de ezzel még nem mondtunk el mindent. A szó mindig gazdagabb, mint a fogalom.
- Művészete mindig rendkívül sokrétű volt, de lényegét mindig a „szeretet szeretete" jelentette, mint ahogy már több ízben elhangzott. Mindig nagyra értékelte a régi festészeti hagyományokat is, a huszadik században azonban nem mindenki becsülte és nem mindenki tisztelte az effajta elkötelezettséget. Ennek ellenére önt szinte sohasem akarták félreállítani, még azok a kritikusok, teoretikusok és művészek is elismerték, akik egyébként dühödten támadták a líraiság minden megnyilvánulását, a régi hagyományokat pedig különös hévvel utasították el. Mivel magyarázza ezt az ellentmondást?
- Egyszerűen úgy, hogy nincs itt semmiféle ellentmondás. Hogy mondhatja azt, hogy nem is próbáltak félreállítani? Dehogynem próbáltak, nem is egyszer. Még ön is említette a nácikat és a mannheimi máglyát. De voltak összeütközéseim művészberkekben is. A húszas évek elején például el kellett hagynom Vityebszket, miután Kazimir Malevics és társai - akiket egyébként én magam hívtam tanítani az általam alapított akadémiára - heves és tűrhetetlen vitába keveredtek velem. Látom, magával hozta Efrosz Arcélek című könyvét - ott is szó van erről. (Később visszakerestem a könyvben azt a helyet, amelyre Chagall utalt. Efrosz ezt írja: „Malevics túlzott mértékletességgel vádolta Chagallt, szemére vetette, hogy még mindig holmi tárgyak és alakok ábrázolásával foglalkozik, holott az igazi forradalmi művészet tárgynélküli!") Ennek előtte, 1911 és 1913 között Párizsban támadtak rám, ami különben nem akadályozott meg abban, hogy az illetőkkel továbbra is baráti kapcsolatban maradjak. Ők az irodalmiasságot vetették szememre: „C'est la littérature" - mondották képeimről. Ők is, mások is úgy vélték, eljárt fölöttem az idő, hamarosan elfelejtenek és ehhez hasonlók. Később is hallottam ilyesmit.
- De nemigen riasztotta az a gondolat, hogy esetleg régimódinak hathat, vagy hogy egyedül marad?
- Sohasem éreztem magam magányosnak. Lehet, hogy nem voltak hozzám hasonlók, de olyanok mindig akadtak, akiknek belső világa, színvilága közel állt az enyémhez.
- Én most az utóbbi évtizedek európai művészetére gondoltam.
- A lényegen ez mit sem változtat. Az európai művészetben is voltak olyan egyéniségek, mint például Matisse, Braque, Jüan Gris.
- Ma már ők is elszigetelt jelenségként hatnak. Mert az utóbbi évtizedekben számtalan olyan európai művész jelentkezett, akik üresnek, gonosznak, kegyetlennek, lélektelennek ábrázolták a világot, és ez ellentmond az ön művészetének legbenső lényegét alkotó elvnek.
- Gyakran tapasztaltam én is a világ kegyetlenségét és gonoszságát. Szerettem volna hozzájárulni ahhoz, hogy ezen fölülkerekedhessünk. De nem ítélhetjük el azokat sem, akiknek ez nem állt módjukban. Már csak azért sem, mert nem vagyok biztos benne, hogy én sikerrel oldottam-e meg ezt a feladatot. Egyáltalán, nem szeretném, ha bárkivel is szembe kellene állítani magam.
- Tehát megalapozottnak találja, hogy a különböző könyvekben és tanulmányokban időnként együtt, egy szinten emlegetik olyan művészekkel, akik - belső világukat tekintve - egyáltalán nem hasonlítanak önhöz?
- Azt hiszem, a kérdés azért bonyolultabb ennél. Elképzelhető, hogy akik inkább az én munkáimat szeretik, a többiekében is azt értékelik, amiben az valamiképp az én munkáimra hasonlít, hasonló a színvilága, a minősége, a „belső szerkezete".
- És az absztrakt festészet?
- Időnként az absztrakt festészetben is van valamilyen jellegzetes tisztaság. Például Mondrian és Paul Klee műveiben.
- Nem gondolja, hogy ön és például Mondrian különböző művészeti irányzatokhoz tartoznak?
Az irányzat - akárcsak a divat - megakadályozza, hogy helyesen, előítéletektől mentesen értékeljük a művészi tevékenységet. Emlékszem, valaki ironikusan megjegyezte, milyen sokra tartottam én 25 évvel ezélőtt Claude Monet színeit. Akkoriban történt ez, amikor az impresszionizmus helyett más stílusrendszerek kerültek előtérbe. Aztán egyszer csak magasztalni kezdték Monet-t, persze elsősorban mint az absztrakt festészet előfutárát, holott szerintem sohasem volt az: mindig is nagy kedvvel dolgozott a valóságos természet alapján. És hát nem hinném, hogy Claude Monet rangját az határozná meg, hogy voltaképp melyik iskolához tartozott. Egyszerűen kiváló művész volt - hallatlanul finom színérzékkel megáldva. Nem mindegy, hogy milyen szóval illetjük egy festő stílusát? Ha egyszer jó festőről van szó, akkor azt kell megnéznünk, mi adja művészi értékét, miben rejlik ereje, színvilágának sajátossága.
- A művészet történetét azonban nehéz lenne megírni irányzatok szerinti osztályozás nélkül, még ha az csak egészen általános formában történik is, hiszen a művészettörténetnek akkor nem lenne pontos, áttekinthető szerkezete. De hagyjuk ezt a vitát a szakemberekre. Ha már az irányzatokról van szó, hadd kérdezzem meg, hogyan reagál arra, amikor a szürrealizmus egyik alapítójaként és egyik kiemelkedő képviselőjeként, sőt klasszikusaként emlegetik?
- Azt, hogy a szürrealizmus „klasszikusa" lennék, gyorsan felejtsük el, túlságosan hangzatos a cím, egyébként is csak az idő döntheti el, ki számít klasszikusnak.
Hogy a szürrealizmussal mi a helyzet? Nem is tudom. Feltétlenül szüksége van valamiféle címkére? Én soha nem értettem, mire gondolnak, amikor szürrealistának neveznek, nem is szeretem ezt a szót.
A földhözragadt szemlélettől, a külsődleges jegyekre korlátozódó módszertől, az élet látható oldalának puszta reprodukálásától valóban el akartam szakadni. A színekben rejlő szellemi és pszichikai elemek segítségével próbáltam felépíteni munkáimat. A szalonfestészet és a régi stílus híveit módfelett ingerelte a végeredmény, de másfelől is érkeztek támadások. Említettem már, hogy irodalmiassággal vádoltak.
Ezek a vádak egyébként teljesen hidegen hagytak. Irodalmiasság? Na és? Egy címkével több, és kész. Az a fontos, hogy legyen meg a műnek a maga szellemi karaktere és színvilága. És poézise. A költőiség legmagasabbrendű formájának a Bibliát tartom. Újra és újra előveszem, mert úgy gondolom, hogy az emberiség történetében a Biblia a legmagasabbrendű alkotás, amit csak a költői fantázia létrehozott.
- Az egész Biblia? Az Ó- és az Újszövetség egyaránt?
- Természetesen. Az Ó- és az Újszövetség nem választható el egymástól. Az Újszövetség később keletkezett, egyetlen tematikus szála van. Az Ószövetség színezete archaikusabb, a képzelet valamiféle eredendő nagysága hatja át. Egyébként lesz Nizzában egy múzeum (a neve: Messages Bibliques Chagall, azaz Chagall bibliai üzenetei), ahol kizárólag csak bibliai témájú munkáimat állítottam ki. Csaknem négyszáz különböző műfajú bibliai tárgyú munkámat ajándékoztam a múzeumnak.
Ezenkívül színes üvegablakokat is készítettem különböző országokban működő templomok részére. Az ilyen műalkotások minden mozzanatában fellelhető a költői fantázia nyoma, teljes egészében a szellemi és morális igazságok fölötti töprengés határozza meg még az olyan elemeiket is, mint a dekoratív megoldások, a díszítés, a szín. Nem szeretem a száraz grafikus formákat, dinamikusan áramló kolorit, pszichikai és szellemi tartalmakban gazdag színvilág kialakítására törekszem.
- Mégis, mi az álláspontja a szürrealizmussal kapcsolatosan?
- De hát már mindent elmondtam erről. Számtalanszor hallottam ezt a szót, de be kell vallanom, nemigen gondolkodtam el a jelentésén. Egyszerűen nem izgat. Ha már művészetről beszélünk, fogalmazzunk konkrétan, ne elvont kategóriákban. Természetesen én is, kortársaim is - akár jobb, akár rosszabb festők - más művészi nyelvet használunk, mint a megelőző korok festői. Korunk valósága is más, ami, minden bizonnyal csak egy sajátos nézőpontból, csak egy sajátos színvilág keretein belül ragadható meg helyesen. Ezeket a problémákat mindenki a maga módján oldja meg. Nem tartom magamat egyik irányzat követőjének sem. Az én dolgom az, hogy kialakítsam saját színvilágomat, létrehozzam a tiszta, szeretettől áthatott formát. Egyébre nincs is szükségem. Ez az én meggyőződésem, s nem valamely irányzatból következő álláspont.
- Gyakran ábrázolja az események logikátlanságát, pontosabban, a megszokott, egy dimenzióban mozgó logikától való eltérését.
- Meglehet. De mi köze ehhez az irányzatoknak? Egy festő egy bizonyos módon érzékeli az életet, egy bizonyos módon fogja fel a világot. Ez pedig nem más, mint a művészi, költői logika.
- Képein általában nem a mindennapi, lineárisan haladó idő jelenik meg, hanem egyfajta fiktív, költői idő.
- Az idő minden kor művészetében fiktív, költői idő.
- A múlt században főként azt ábrázolták, ami mintegy a szemünk láttára zajlott le.
- Először is nem mindig, másodszor pedig hozhatnánk ilyen példákat korábbi időszakokból is.
- Ez igaz. Az ön képei gyakran igen távoli asszociációkat keltenek bennem. Egy festménye, több változata is van, egy kampón lógó állatfejet ábrázol, amely szinte eleven lény benyomását kelti, amint épp vizet iszik egy kis hordóból. A kép egy Lukianosz-dialógust juttatott eszembe, ahol az egyik beszélő azt mondja a másiknak, hogy ő egyáltalán nem csodálkozik, ha egyszer csak azt hallja, hogy a nyársra húzott és félig megsütött marha hirtelen elbődül. Lukianosz tehát önhöz hasonlóan érzékeli az élet folytonos mozgását.
Ami az időt illeti - mindig is szerettem volna megfejteni titkát, megragadni varázsát. Már elég rég művelem az emberábrázolás azon formáját, amelyben egyszerre vannak jelen és egyszerre láthatóak az ember különféle emlékei és gondolatai. Ilyen jellegű képeimet nemegyszer minősítették különösnek. Pedig hát az emberi idő is így jelenik meg valójában, az emlékezet nem más, mint az idő egyik formája. Az emlékezet sohasem válik el az embertől, mindig vele van, akárcsak a múltja és a gondolatai. Azt is mondhatnám: egyetlen lényeget alkotnak, s én épp ezt ábrázolom, s ez hozzásegít az ember megértéséhez.
Az emberi élet költői idejének óráját először még a tízes évek elején örökítettem meg a Hommage á Apollinaire című képemen. Apollinaire a barátom volt. Ugyanúgy, mint Blaise Cendrars. Mindketten írtak verseikben képeimről, s emlékszem, magam is az ő segítségükkel kezdtem igazán érteni önmagamat. Paul Éluard is írt később képeim ürügyén az időről, a költői időről, háromrészes költeményében, amelynek záró szavai: „Notre renaissance est perpétuelle", azaz „Örökké újjászületünk". S ez így igaz: állandóan megújulunk, bizonyos dolgokban mindennap új életet kezdünk.
Minden nap új reményekkel kecsegtet. Július 7-én 86 éves leszek, de még sok tervem van, amit szeretnék megvalósítani.
- Az ön által említett időérzékelésben a látvány is fiktívvé válik, ennek keretein belül aztán tetszés szerint zsugorodhat és tágulhat az idő. Úgy vélem, az ön művészete igen nagy mértékben épít a látványra, abban az értelemben, hogy műveiben az élet új módon válik láthatóvá, mintha valami színpadi jelenet színtere lenne, néha pedig egyenesen a misztériumokra emlékeztető formát ölt.
- Lehet, hogy így van, de nem szeretném, ha műveimet teatrálisnak tartanák. Nagyon szeretem a színházat, évekig dolgoztam színháznál. A színház és a teatralitás azonban két különböző dolog. A teatralitás mesterkéltséget jelent, a tiszta forma elvesztését. A század elején gyakran lehettünk ennek tanúi, sőt ma sem ritka.
A színházat valóban nagyon szeretem. És a cirkuszt is. A cirkusz nagy művészet. Rettenetesen nehéz jó bohócnak lenni, mert az illetőnek egyszerre kell színésznek, művésznek és filozófusnak lennie. A szertelenség és a naiv természetesség csak a cirkuszban kapcsolódik össze ilyen remekül és ilyen természetesen. Azt mondja, a színházra emlékeztetik a képeim. Ha már mindenáron összehasonlítást akarunk tenni, akkor talán mégis inkább a cirkuszt kellene említenünk. Nem mindig és természetesen nem is a szó szoros értelmében, de eszközeit és színvilágát tekintve képeimé-valóban hasonlítanak a cirkuszra, én is a tiszta érzések kifejezésére törekszem.
- Színházi tevékenységét említette az előbb. Szívesen dolgozik a falikép mellett más művészeti ágakban és műfajokban is?
- Természetesen. Színes üvegablakokat, mozaikokat, falfestményeket, kerámiákat készítettem, az én munkám a párizsi Nagyopera mennyezetfreskója is.
- Annál értékesebb lehet a véleménye azzal kapcsolatban, hogy a komplex alkotásokban és az iparművészeti műfajokban felhasznált különféle művészeti ágak és formák úgymond fokozatosan ki fogják szorítani a faliképet, amely állítólag pusztulásra van ítélve.
Bár lélektani különbségek azért vannak. A mennyezetfreskón és a színes üvegablakon több a dekoratív elem, a faliképek viszont inkább elmélyült szemlélésre és elmélkedésre valók, s ilyen értelemben semmi mással nem helyettesíthetők. Létrejöttük semmiképp sem tekinthető véletlenszerűnek, épp ezért nem cserélhetőek föl és nem is szüntethetők meg.
- Esztétikai és lélektani funkciójuk azonban megváltozhat valami módon, nem? Mert nem vitathatjuk, hogy az idők folyamán megváltozik és új alakot ölt az emberi civilizáció, az embert körülvevő világ, az anyagi környezet, mindaz, ami világfelfogásunkat és világlátásunkat meghatározza, kialakítja.
- Na és? Régen is sok minden megváltozott. Úgy véli talán, hogy az efféle változások csak korunk kiváltságai? Nem hinném: régebben is sok változás történt. A nagy művészek és a nagy műfajok azonban a korszakváltások után sem távolodtak el lélektanilag az emberektől. Ám ha e változásokat úgy kell felfognunk, hogy a nyomukban kialakuló új helyzetben Rembrandt számára már nincs hely, akkor ez a változás elfogadhatatlan, az így kialakuló helyzet pedig rettenetes.
- Szereti Rembrandtot?
- Nagyon. Talán őt szeretem legjobban, bár sokakat kedvelek, köztük orosz művészeket is.
- Térjünk vissza ahhoz, amiről az előbbiekben szó esett. Nemcsak a házak és a ruhák, a városok és utcák külső képe változik, hanem az érzések is. Az ön művészetében például nagyon gyakori a szeretet motívuma. A szeretet szót most nem tág értelemben véve, nem filozófiai műszóként használom, hanem az egyszerű, hétköznapi emberi szeretetről beszélek. Azt mondják, hogy mostanság a szeretet tartalma is megváltozott, mintegy árnyékot vetnek rá századunk eseményei. Mi a véleménye erről?
- Mindenki úgy szeret, ahogy akar. Ostobaság lenne, ha szabályokat állítanánk fel, különösen ha olyan ember tenné ezt, aki maholnap 86 éves. Csak egyetlen gondolatot szeretnék elmondani. A szeretetben, a szerelemben minden ember művész, még akkor is, ha soha életében nem vett a kezébe ecsetet, vagy ceruzát, nem írt le egyetlen verssort sem. Keserű következményekhez vezet, ha elsorvad és elgyöngül a szeretetben rejlő művészi mozzanat, mert akkor az emberek önmagukat fosztják meg valamitől. Elhalványul a szeretet ereje éppúgy, mint finom rezdülései. Minden eldurvul. Ez nagyon szomorú következmény lenne.
A művészet támaszt kell hogy nyújtson a szeretetnek, hiszen egy tőről fakadnak. A művészet szembeszegülhet a szeretetet aláásó durvasággal és lélektelenséggel, sőt a már említett mesterkéltséggel, teatralitással is, amely a rossz művészeknél éppúgy megfigyelhető, mint azoknál az embereknél, akik nem tudnak, vagy már elfelejtettek szeretni.
- És a művészetszeretet művészete? Mit gondol, ugyanolyan erős még, mint volt?
- Nem tompulhatott el, mert az ember eredendő szükségletei közé tartozik. Az viszont lehetséges, hogy a közönséget összezavarják, rossz vagy értelmetlen értékítéletet közvetítenek neki. Egyszóval, a művészet befogadása valóban eltorzult, s ez sajnos gyakori jelenség korunkban. Mellesleg megjegyzem, hogy a kritikusok hasznot is hajthatnak e tekintetben, de játszhatnak végzetes szerepet is.
- Az ön művészetének megértését és értékelését történetesen hogyan befolyásolták a kritikusok? Segítségére voltak? Kiket tart nagyra a kritikusai közül?
Nagyra becsülöm Tugendhold, Efrosz, Benois, Lionello Venturi és Meyer könyveit, tanulmányait.
- Ha jól tudom, Abram Efrosz nemcsak biográfusa volt, hanem tevékenysége kibontakozását is segítette.
- Nagy tisztelettel és hálával tartozom Efrosznak. Egyike volt az elsőknek, akik írtak rólam, mégpedig erőteljes hangvétellel, művészi ihlettel. Valóban segített is azokban a nehéz években, amikor Vityebszkből Moszkvába mentem. Efrosz ajánlotta föl, hogy dolgozzam Granovszkij Zsidó Kamaraszínházánál, amelynek ő volt az irodalmi vezetője, s nagy befolyással rendelkezett.
A Tretyjakov Képtárban egyébként megmutatták nekem azokat a pannókat, amelyek valaha a Zsidó Színház Csernisevszkij utcai épületében voltak. A pannók épségben maradtak. Ha valamikor mód lesz arra, hogy külön teremben helyezzék el őket, az itt felvázolt sorrendet kellene követni (mutatja a kiállítási tervet).
- Hallottam, hogy a Tretyjakov Képtárban tett látogatása előtt járt a Puskin Múzeumban is. Hogy tetszett?
- Nagyon. A kiállítás is, és maga a múzeum is. A Tretyjakov Képtárban megcsodáltam a már ismert képeket, ez alkalommal különösen Levitán ragadott meg. A Puskin Múzeumban minden az újdonság erejével hatott. Remek a múzeum kollekciója, csodaszépek Rembrandt, az impresszionisták, Matisse képei. Minden kiváló állapotban van. Nagyon jó a múzeum atmoszférája.
- A megvilágítás?
- A megvilágítás kitűnő, teljesen természetesen hat, de nemcsak erre gondolok. A kiállítás valahogy egyszerűen van elrendezve, nincsenek bántó effektusok, pedig a nagy múzeumok gyakran hivalkodnak effélékkel, holott csak zavarják vele a befogadást, akadályozzák, hogy a néző közvetlen lelki kontaktusba kerüljön a festővel és színvilágával.
Egyszóval, a múzeum egészének remek a művészi atmoszférája.
- Nagy örömet szerzett a Puskin Múzeum vezetőinek ajándékával, a főként színes darabokat tartalmazó litográfia-sorozattal. Alaposan megnéztem mindet, s azt állapítottam meg, hogy nagyszerű a formaviláguk, de ezt a formát a szeretet melege hatja át, így mégsem kerülnek túlsúlyba a virtuóz-artisztikus megoldások. Ha jól tudom, a múzeum azt tervezi, hogy egy nagy Chagall-kiállítást rendez, a világ különböző országaiban található gyűjteményekből válogatva.
- Nekem is említették. Nagyon jó lenne, ha a terv megvalósulna. Nagyon jól érzem itt magam, meleg fogadtatásban részesítettek, de nem titkolom, az az érzésem, hogy nem nagyon és nem pontosan ismerik munkáimat, engem is mintha kissé elfeledtek volna. Egy ilyen kiállítás javíthatna a helyzeten.
- A múzeum igazgatósága azt is szeretné, ha művei állandóan ott szerepelnének valahol Matisse és más híres festők munkái között, ám a múzeum tulajdonában nincsenek Chagall-képek.
- Bonyolult kérdés. Milyen művekre gondolnak? Furcsa lenne, ha az Oroszországban festett képeim valahol Matisse vagy más nyugat-európai festő munkái mellett lennének kiállítva. Ezeket a képeket minden szempontból az orosz művészet múzeumában, a századelő orosz művészetének alkotásai között kell elhelyezni.
- És a későbbi munkái? Úgy gondolom, a XX. századi európai művészet a maga egészében nem képzelhető el Chagall nélkül. Szegényesebb lenne az összkép, kiesne a történeti fejlődés folyamatából egy láncszem.
- Művészettörténészi szemszögből ítél meg olyan kérdéseket is, amelyeket nem a művészettörténészeknek kell megoldaniuk. Én csak annyit szeretnék mondani, hogy mindig is orosz művésznek éreztem magam, s amikor 1922-ben külföldre kerültem, úgy éreztem magam, mint egy levegőben lógó fa, amelynek eltépték a gyökereit. Jóllehet azelőtt is éltem Párizsban, 1910 és 1914 között, de akkor nem volt és nem is lehetett hasonló érzésem, mert bármelyik pillanatban felülhettem egy vonatra, hogy hazautazzam, és gondolataim amúgy is folyton otthon jártak. A húszas években nem volt lehetőségem a visszatérésre. Sokat szenvedtem ettől. De végül túléltem, sőt hogy az előbbi hasonlatot folytassam a gyökerét vesztett fáról: még tovább is fejlődhettem, mert sohasem szakítottam meg a szellemi kapcsolatot Oroszországgal. Mély hálával tartozom Franciaországnak, ahol több mint fél évszázadot éltem; a francia kultúrának, amelyhez annyi szál fűz. A franciák jók voltak hozzám, támogattak és tiszteltek. De lelkem mégiscsak oroszországi emlékeimből, az orosz atmoszférából táplálkozik. Hálás vagyok mindenkinek, aki hozzásegített ahhoz, hogy 86 évesen újból hazajöhessek, láthassam Moszkvát és munkáimat a Tretyjakov Képtárban. Régi vágyam volt ez, örülök, hogy megvalósult.
KISS ILONA fordítása
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1987/7. sz. 164-178. lapok)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése