PAVEL ANTOKOLSZKIJ
Dosztojevszkij
Pavel Antokolszkij |
Belinszkij s Nyekraszov meglátogatta.
S egymás szavába vágva, lelkesen
Biztatták, dicsérték elragadtatva
S őszintén. Néki elakadt szava,
Feledte mérnöktudományát nyomban.
Állt sután, akár egy próbababa.
Megdermedve egy görcsös mozdulatban.
Mit vendégeit — mit vendégeit!
Testvéreit! — úgy megrázta, a próza
Erős hát igazán, s szivük szerint
Való a szelleme is?. . . Ó, mióta
Várt erre, — istenem, hogy reszketett,
S összefüggéstelenül eldadogta,
Hogy eladósodott, rég nem fizet
A szobáért sem,
s az Anyicskov hídra
Hogy járt ki három hétig, azt a lányt
Várva, aki a legjobb és a legszebb, —
S hogy, őszintén megmondva, van talán.
Igen, uraim, micsoda szerencse, —
Félretett egy kis bort s fehér cipót.
Szegény embernél ritka ám a vendég.
Bocsássák meg, hogy ily ügyefogyott!
Még hellyel sem kínálta őket... Tessék!
Ifjúi hit töltötte el, s a szó
Ajkáról áradt feltartózhatatlan,
S a falon túl a sivár folyosó,
És a jövendő ásít: szörnyű katlan,
A rejtélyes hasonmás megjelent,
Szomszéd vagy egy kispénzű hivatalnok,
Az ajtó mögött állt, leselkedett,
Fület-szemet a kulcslyukra tapasztott.
Ezután kell majd találkoznia
Véle is. És még mennyi próba várja!
A Szemjonovszkij téri reggel, a
Várakozás ítéletre, halálra,
S a kényszermunka és a rohamot
Megelőző pillanat szörnyű súlya.
Míg idejét letölti, s győzni fog.
Mert óriásként jelenik meg újra.
Kőkolosszusként már kísértenek,
A jövőből homálylanak, dörögnek
Regényeiből a fejezetek,
S leomló sziklafalként rágörögnek
Minden gyilkosra, öngyilkosra. Ő
Szakad szét bennük és támad fel újra.
Légy testté, eszme! Gomolyogj elő,
Bíbor füst, — az ő boldogsága, búja.
Nincs most jövő! El kell felejteni
A kéziratok macskakaparását,
És Nyekraszovnak sem kell sejteni,
Hogy zokogó anapesztuszok várják.
De Belinszkij kendőbe köhögi
Rongyait félig-égett tüdejének.
S az éj sötét. S szilaj a kor — veri
Egyformán mind, akik csak benne élnek.
Múlik az éj. Az ablaküveget
Szürke borúval festi be a reggel.
Köszönöm hát a segítségüket!
S hogy eljöttek — még egyszer hadd köszönjem.
Sok mindent kéne még elmondani,
Hogy micsoda égető kín feszíti.
Dadogott, összezavarodtak szavai.
Hallgatott Nyekraszov. Értette őt Belinszkij.
BAKA ISTVÁN fordítása
Sz. 1896-mh.1978. Szovjet-orosz költő, műfordító. Szentpéterváron gyermekeskedett, majd a család Moszkvába költözött. Rajongott a képzőművészetért, tehetségesen rajzolt. Jogi tasnulmányokat végzett, de író és szímész lett. Első verseskötete 1922-ben jelent meg. Sokat fordított a francia, a grúz, az örmény, az azerbajdzsáni stb. irodalmakból.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1981/12. sz., 5-6. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése