Regény egy rendkívüli emberről (6)

DANYIIL GRANYIN:

A Bölény

(Befejező rész)

Huszonegyedik fejezet

Ha Németországba utazott, Nyikolaj Ivanovics Vavilov minden alkalommal betért Tyimofejevékhez is. Amerikába, Olaszországba, de más európai országokba is Berlinen keresztül vezetett akkoriban az út. Mindkét Nyikolaj - Nyikolaj Ivanovics és Nyikolaj Vlagyimirovics - vasegészségnek örvendett, azonkívül a keveset alvás képességét is mindketten kifejlesztették magukban, úgyhogy éjszakákon át tudtak beszélgetni. Hajnaltájt alszanak három-négy órácskát, és nyolckor munkára készen állnak.

– Olykor hasznos voltam Nyikolaj Ivanovics számára: német előadásait javítottam. Berlinből Haliéba kellett utaznia – ez volt az alkalmazott botanika, a minőségi magtermesztés fellegvára. Itt tartotta meg az általam kissé megigazított német nyelvű előadását.

Itt a Bölény kissé elkalandozott, a hallei Handel-ház jutott az eszébe, a dóm, a díszes boltozat és a fémből öntött, feszületről lehanyatló Krisztus-alak...

A Vavilovval még Moszkvában kezdődött barátság nem szakadt meg Koljusa elutaztával, a távollét inkább még jobban megerősítette. Távolról valahogy jobban lehetett érezni és értékelni. Ny. I. Vavilovot Tyimofejev már nem orosz, hanem európai nagyságként tisztelte. Bebizonyosodott, hogy hatalmas koponya. Négy év múlva az Edinburgh-ban tartott IV. Nemzetközi Genetikai Kongresszuson, ahová Vavilovot, bár beválasztották a kongresszus elnökségébe, nem engedték ki, Crew professzor az emelvényre lépett, és még mielőtt rásegítették volna az elnöki palástot, azt mondta: „Önök azt a szerepet bízták rám, amit Vavilov oly tökéletesen töltött volna be. Ezt a palástot nem rám szabták. Esetlenül festek majd benne. Nem szabad elfelejteniük, Vavilov méretére készült, aki igencsak megtermett ember."

Ez a palást akkor, 1939-ben Vavilovon kívül senkire sem illett.

Tyimofejev gyermeki módon kötődött hozzá, tőle szokatlan gyöngédséggel, mintha a bátyja lenne. Sok minden kötötte Vavilovhoz: Moszkva, a genetika, a barátok, a festészet szeretete. Vavilov végigjárta a legnagyobb európai múzeumokat, ismerte a klasszikusokat, és amit Tyimofejev a legjobban értékelt: sok képhez és művészhez személyesen is kötődött – egyik a lelkét dúlta fel, másik az értelmét, a harmadik taszította. Koljusa ugyanilyen szélsőséges volt. Folyton összecsaptak, egyik sem tágított. Bár Vavilovot nagyon tisztelte, Koljusa háborgott, üvöltött vele, de arra nem hatott az erős hang. Ama kiveszőfélben levő orosz értelmiségiek képviselői voltak ők, akik bensőséges, nem csak kiruccanásszámba menő viszonyt tudtak kialakítani a művészettel. Őket nem kellett vezetni a múzeumokban. Maguk barangolták be a képtárakat, keresve a számukra érdekeset, órákon át nézték erről is, arról is, hogy megfejtsék, miben rejlik a kép ereje, a művész titka. Művészettörténeti munkákat bújtak, hogy igazolva lássák magukat, és komolyan szenvedtek attól, ha műveletlenségen érték magukat. Ítéleteik gyakran naivak, felszínesek voltak, ízlésük se mindig kifogástalan. Oleg Cinger egészen felháborodott, hallván a Bölény véleményét egyik-másik képről. A Bölény egy másik munkatársa, Grebenscsikov homlokát ráncolva mesélte, milyen elbizakodottan ítélkezett főnöke a francia operáról: az ember legszívesebben bedugná a fülét. Lehet, hogy ostobaságot mondott, viszont a saját véleményét hangoztatta, nem kölcsönvett ítéletet. Olvastak klasszikusokat - megint csak a maguk épülésére, nem a vizsga kedvéért. Áttanulmányozták, emlékezetükbe vésték. Beszédükbe folyton verssorokat, idézeteket szőttek.

A Bölény rám kacsintott:

S egyszerre nem fáj semmi sem,

Gond és bú nem sebez,

Sírok, hiszek s nehéz szívem

Oly könnyű, könnyű lesz.

/Lermontov: Imádság. Áprily Lajos fordítása/

És vészjóslóan hunyorogni kezdett, amint észrevette arcomon a bizonytalanságot.

- Kinek a verse?

Nem értette, hogy lehet nem ismerni Nyekraszovot, Lermontovot, hogy lehet nem emlékezni Gribojedovra, Gogolra, Puskinról már nem is beszélve.

Latinul is tudtak. Latintudásuk pedig azt eredményezte, hogy a legtöbb európai nyelv gyökerét ismerték. Ezért sok időt nem pazarolva a nyelvtanra, beszéltek franciául, angolul, értettek valamicskét olaszul.

- ...Vavilov igazán egyszerű ember volt, nem szeretett főnökösködni - folytatta a Bölény. - Azok közé tartozott, akik egyáltalán nem tisztelték a rangot, egyformán beszélt miniszterrel, akadémikussal meg diákkal.

Hirtelen felnevetett, mert eszébe jutott egy érdekes eset. Amikor Herman Muller, a sugárgenetika egyik megalapítója a Szovjetunióba érkezett, Vavilov elhatározta, hogy neki és még valamelyik külföldinek megmutat néhány köztársaságot. Bakuból Tifliszbe repültek. Útközben valami feltartotta őket, vihart, vagy nem tudni mit kellett kikerülniük. A pilóta azt súgja Nyikolaj Ivanovicsnak: „Nem elég a benzin. Itt pusztulunk, nem tudunk hol leszállni, körös-körül hegyek. Bakuba se érnénk vissza..." Vavilov közölte ezt Mullerrel. Az előhúzta a jegyzetfüzetét - végrendeletet ír. Nyikolaj Ivanovics pedig kényelmesen elhelyezkedett, kinyújtotta a lábát: „Nincs mit tenni, legfőbb ideje pihenni és aludni egyet." Fogta magát, és elaludt. Kiderült, hogy a benzin hajszálra elég volt valamelyik Tiflisz környéki repülőtérig. Hát akkor született ez a mondásuk: az élet nehéz, de szerencsére rövid!

— ...Nem veszett bele a sokoldalúságba — ez volt az ő ritka adománya. Maguk, akik nem szakemberek, nem tudják elképzelni a Nyikolaj Ivanovics birtokában levő hatalmas és változatos anyagot. És ahhoz, hogy ne merüljön el ebben a hatalmas ismeretanyagban, hogy valamilyen statisztikai törvényszerűséget találjon benne, ahhoz különleges tehetség kell, aminek ő tökéletesen a birtokában volt. Én csak azért tudok erről ítéletet mondani, mert hasonló dolgokkal foglalkoztam, és olyan képességeim vannak, amilyenekkel a fiatal Vavilovnak kellett rendelkeznie, hogy ne fuldokoljon, mint ahogy a többség teszi. Sok millió - millió! - példány kultúrnövényen kellett felismernünk a törvényszerűségeket.

Részlet ez a Vavilovról szóló előadásából, amit valamelyik bioiskolán tartott, és valaki szerencsére szalagra vette. Azért szerencsére, mert előadásait csak a fejében dolgozta ki, még csak vezérszavakat se írt le. Előadása előadás volt, referátuma referátum, nem pedig egy majdani cikk kézirata, mint ahogy az manapság szokás. „Hogy ne vesszen el a jó" – világosított föl a tudományok egy fiatal doktora, aki szemmel láthatóan minden „fellépését" hatalmas jótéteménynek tartotta.

Kár, hogy Niels Bohrról, Max Planckról, Georgij Dmitrijevics Karpecsenko leningrádi genetikusról, Huxleyről, Kolcovról szóló előadásait nem vették fel magnetofonra. Kár! Senki máshoz nem fogható módon tudta fölvázolni ezeket a portrékat. A Vavilovról szóló előadás sok kézen keresztülment, mire hozzám került. Csak örülhetünk és csodálkozhatunk, hogy milyen sokan megértették: a hallottak kuriózumnak számítanak, tehát fölvették magnóra. Tanítványai, munkatársai, az őt hallgató újságírók, diákok közül valaki mindig magnetofonnal jött. Sz. E. Snol fáradozásának köszönhetően Puscsinóban nagy gyűjtemény jött össze felvételekből - huszonöt kilométernyi szalag, tucatszámra a tekercsek. Találtak egy „mesegyűjteményt" is, amit a Moszkvai Állami Egyetem dolgozói vettek föl. Szintén tucatnyi kazetta. Remélem, hogy valahol akadnak még hasonló felvételek. Ha mindezt ki is nyomtatnánk, szép kis szöveggyűjtemény állna össze. Az egész anyagot képtelen voltam végighallgatni, úgy éreztem, eltompulok, elpusztulok, elsüllyedek a gondolatoknak, visszaemlékezéseknek, neveknek ebben a bőségében. El sem tudtam volna képzelni, mi minden elfér az ember emlékezetében. Gátat kellett szabnom. Fehér foltok természetesen maradtak. De minél jobban tapadok az anyaghoz, annál több fehér folt keletkezett volna. Egy életrajz soha nem teljes.

Azok, akik nem készítettek felvételt, visszaemlékeztek, néha szóról szóra - vagyis mintha szintén egy „emlékező berendezést" kapcsoltak volna be magukban.

A könyvem anyaggyűjtésében különböző országokban élő emberek vettek részt; mindnyájan kötelességüknek tartották, hogy segítsenek nekem. Jöttek Moszkvából, Obnyinszkból, Igor Boriszovics Pansin Norilszkból érkezett. Ezt megelőzően félszáz oldalnyi levél-visszaemlékezést küldött nekem. Az emberek félretették a dolgukat, szemtanúkat kerestek, a Bölény ismerőseit, és lejegyezték, amit azok elmondtak. Egyesek rehabilitálni akarták az igazságot, mások a Bölény adósainak érezték magukat, és volt, aki megértette, hogy ez a történelem. A Bölénnyel való találkozás a többség számára életének legnagyszerűbb eseményévé vált.

A Bölény mélyen beléjük vésődött. Rendkívülisége felpezsdítette az emlékezetet, az emberek felismerték személyének jelentőségét, s egyben azt is, hogy vele részesei lettek a történelemnek - tanúnak érezték magukat.

- ...Vavilov természetesen sokat kapott az egyik legképzettebb genetikustól, Batesontól. A nyolcvanas években adta ki Változatos állatvilág című nagyszerű könyvét - egy vaskos kötetet, amelyben hatalmas anyagot gyűjtött össze morfológiai és fiziológiai változatokból. Olvasni lehetetlen, használni kell. A tudományos könyveket általában nem érdemes olvasni, használni kell őket. Olvasni Agatha Christie-t kell.

A Bölény nem Agathának, hanem Agafjának hívta őt, mint ahogy Hans Stuhbét Vanyecska Stubbénak, Bohrt Nyilszuskának nevezte.

- Nyikolaj Ivanovics bizonyos dolgokat elmondott nekem a Batesonnal folytatott beszélgetéseiből. Batesont is ismertem. Szerencsém volt az életben, ismertem a fizika, a matematika minden kiválóságát, akiknek csak új elképzelése volt a világról: Einsteint, Planckot, Heisenberget, Schrödingert, Bornt, Paulit, Lauét, Diracot, a fizikus Jordánt, a matematikus Wienert, Bridgest, Mullert, Bernalt...

Egyre folytatta volna. Ami az összes kiválóságot illeti - nem túlzott. Közlékenysége, a tizennyolc éves külhoni életet követő hírneve sok tudóssal összehozta. Ráadásul minden szemináriumra, egyetemre, kongresszusra elutazott, laboratóriumokat és intézeteket látogatott, előadásokat tartott. Persze érthetetlen, hogyan férhet belé mindez azokba a tudományos munkával teli évekbe; a tudományos munka pedig nem elméleti munkát, nem erről-arról való elmélkedést, nem számításokat takart, hanem kísérletezést: ült a mikroszkóp fölött, aztán a besugárzással bajlódott, majd a Drosophilákkal, a számolással, a csillagászati számokkal, amikor ezer meg ezer muslica ment át a keze alatt. Állandóan a laboratóriumban kellett tüsténkednie. Honnan hát ez a töméntelen ismerős? A számtalan beszélgetés mind valami fontos dologhoz kapcsolódott. Minderre hogyan jutott ideje, képtelen vagyok megérteni, csak úgy tudom elképzelni, hogy akármilyen társaságban jelent is meg, mindjárt ő került a figyelem középpontjába. Felkeltette az érdeklődést. Meghökkentett. Feltétlenül meg kellett szabadulnia felhalmozódott gondolataitól, ötleteitől, amiket ő ki-kilöttyentett magából, nem törődve a hallgatósággal. Ebben a dörgő hangú, zilált zoológusban, a „vizes zoológusban" – így szokták bemutatni – megvolt az a csodavárás, az az enyhe őrület, amely lehetővé tette számára, hogy a természet méhében meglássa azt, amit mások nem láttak. Gyanítom, hogy nem ő iparkodott megismerkedni a kiválóságokkal – azok ismerkedtek meg vele. Ők mindnyájan – a Bölény is – kicsit másként, lendületében fogták fel a világot, nem úgy, mint az átlagemberek, ő azonban mindezekről a dolgokról nagy élvezettel, szenvedélyesen tudott beszélni is, Az, amivel ő vesződött, természetesen az egész tudománynak legdöntőbb, legfontosabb része volt. Róbert Rompe, a híres német fizikus emlékezett arra, milyen szenzációt jelentettek a Bölény előadásai akkoriban, a harmincas évek Németországában.

- Bateson egyáltalán nem érdekelt. Öreg volt és gyenge. Aki bizonyos mértékben Vavilov tanára volt, az a mi földrajztudósunk és biológusunk, Lev Szemjonovics Berg.

Valamivel idősebb volt Vavilovnál. Bergtől és Vernadszkijtól, részben Dokucsajevtól tanulta, hogy a Föld nevű bolygót mint lakóközeget, mint bioszférát érzékelje. Gyakorlatilag azzal foglalkozott, mit fogunk falni a huszonegyedik században...

Koljusa előadásaiban az volt az érdekes, amikor eltért a témától. Időnként isten tudja hova elkalandozott, és ilyenkor maga számára is váratlan gondolatok, paradox ötletek születtek... a saját életéből és híres emberek életéből vett történetek, sehol sem említett történelmi események bukkantak felszínre.

Amikor például a híres angol természetkutató, John B. S. Haldane került szóba, egy komikus történetet mesélt arról, hogyan kezdte Haldane az első világháborút sorkatonaként, majd szerelt le őrnagyként, kiérdemelve a Viktória-keresztet. Haldane annyira szeretett harcolni, hogy oda kérte magát, ahol támadtak. Unalmas volt a lövészárokban ücsörögnie, a parancsnokokat ostromolta, hogy támadjanak: „Legalább kibújhatnánk a lövészárokból és mindenféle stratégiai érdek nélkül egy jót verekedhetnénk!" A háború után az egyik katonai nagyokos kigondolta, hogy repülőkről kis vasnyilakat kell ledobálni. Az acélsisakokat kellett volna átfúrniuk. A védelem céljaira ugyanis különleges fémsisakokat gyártottak. Haldane fogta magát, és kipróbált egyet. Belebújt, és belelőttek egy nyilat. Szörnyű csikorgás a sisakban, Haldane majd megsüketült...

Haldane egyetlen önéletrajzában se található meg ez a történet, amit egyszer ebéd után maga a főszereplő mesélt el Tyimofejevnek.

Ugyancsak a Vavilovról szóló előadáson egyszer csak a biokémiánál lyukadt ki:

— Biokémiának nálunk azokat az eseteket hívják, amikor malackodó kémikusok piszkos és gyenge munkát végeznek a kémia számára kevéssé alkalmas anyaggal. Nem ez a biokémia. A biokémia nem más, mint az aktív makromolekulák fizikai-kémiai strukturális analízise. Hát ez a biokémia, nem pedig azok az esetek, amikor az egyetemet frissiben végzett leányzó megtanulta meghatározni a burgonyakeményítőt, Szűzanyám!

Eleme a vita. Az élő dialógustól mentes előadást nem szerette. Az utolsó évtizedben, ahogy gyarapodott tudományos és emberi tekintélye, megcsappantak a viták. Féltek összecsapni vele.

- ... Bármelyik fölfelé ívelő kornak megvannak a maga nagy egyéniségei, vagyis azok az emberek, akik jelentőségüket tekintve az átlag fölé magasodnak. Ezeket a kulturális fellendüléseket - amelyek bővelkednek nagy egyéniségekben - véletlennek tartjuk. Meglehet, hogy ebben egy statisztikán túli törvényszerűség fejeződik ki, amely lehetővé teszi, hogy mintegy összegződjenek a kulturális eredmények meg annak látható formái: a nagy egyéniségek után fennmaradó művek. Az orosz tudomány a nagy európai egész része, de autonóm jelenség is az egészen belül. Ha felépítenénk az emberiség kultúratípusainak rendszerét, akkor az európai kultúra nagy típusában az orosz is benne foglaltatna. A XVIII. század végétől megkezdődött az orosz meg az európai kultúratípus viharos egymásra hatása. Ez nem békésen zajlott le, ami a nyelvben is megmutatkozott. Az orosz nyelvet annyi idegen szó öntötte el, hogy az oroszok nem is értették egymást, ha oroszul beszéltek. Talán ez magyarázza azt a hagyományt, hogy az orosz értelmiség áttért a francia nyelvre...

Aztán az orosz kultúra sajátos reneszánsza következett, ami a tudományt is érintette. Az orosz és az európai kultúrközpont összeolvadt. Az orosz fizikusok aktívan részt vettek a világ fizikai képének átalakításában – az, abszolút determinizmustól vezérelt régi, klasszikus képből modernebb, jóval szabadabb, érdekesebb, mind elméleti, mind gyakorlati lehetőségekben gazdagabb kép lett... Az orosz kultúraközpont a XIX. század végén, a XX. század elejére kiérlelte a nagy orosz tudósokat. Köztük van Nyikolaj Ivanovics Vavilov, Tyimofejev tanítómestere mind elméleti, mind gyakorlati szempontból, Dokucsajev, a modern talajtan atyja, és Prjanyisnyikov, az agrokémiának a megalapítója, de nem csak a miénknek, pedig a mi agrokémiánk az egyik legjelentősebb a világon. És végül közvetlen tanára, aki Nyikolaj Ivanovics barátja lett, aki előtt fejet hajtott – és én is azt teszem –, századunk egyik legnagyobb tudósa, Vlagyimir Ivanovics Vernadszkij... Vavilov sajnos nem tehetett meg mindent, amire képes lett volna - túl rövid ideig élt. Egy matematikus ilyen rövid életút alatt is sokat tehet, de a félig leíró, félig kísérleti tudományok időigényesek. Ebben az értelemben Vavilovnak kevés idő adatott...

Huszonkettedik fejezet

Sok nagyszerű ember nyüzsgött körülötte. Nagyszerű biológusok, fizikusok, kémikusok, matematikusok. Gyenge volt a tehetséggel és a szépséggel szemben. E két tulajdonság mindig csodálatba ejtette, a természet ünnepét látta bennük. Valami istenit, valami megmagyarázhatatlant. Az „isteni szikra" kifejezése megért annyit, hogy eltöprengjen rajta. A csoda részecskéje. Valami magasabb matériából való, valami titokzatos-gyönyörű, ami beröppent egy átlagos emberi szervezetbe. Tehát normális értelemmel föl nem fogható, hanem valami felfoghatatlan, amit se munkával, se neveléssel nem tudunk se elérni, se kinevelni magunkban. Valami mindennél magasabban álló előtörése, fellobbanás, vakító fény, amely valami mást mutat meg...

Lelkesedés a tehetség iránt, elfogultság iránta- igen, az, de nem főhajtás. Ő csupán egyetlen ember, Vlagyimir Ivanovics Vernadszkij előtt hajtott fejet, akivel Berlinben kétszer hozta össze hosszabb időre a sors. Minden, ami Vernadszkijhoz kapcsolódott, szent volt a számára. Egészen hihetetlen volt, hogy képes ilyen tiszteletteljes, egyenesen félénk érzésre. Még arra se szánta rá magát rögtön, hogy beszéljen róla. Nagy előkészülettel, kitérővel kezdte, és sokáig nem tudott a lényegre térni, mintha meghátrált volna e szikla előtt. Hol a „vernadszkológiába" fog – így nevezte az utolsó évek tanítását –, hol Vernadszkij fiáról beszél... Amikor az Egyesült Államokban jártak, rávette Leikát is, és kifejezetten azért látogattak el a Yale Egyetemre, hogy megismerjék Vernadszkij fiát, aki ott volt professzor.

Georgij Vlagyimirovics Vernadszkijt úgy hívta, ahogy az apja is nevezte – Guljának. Vlagyimir Ivanovics berlini tartózkodása alatt sokat mesélt a Bölénynek Guljáról. Gulja a filozófia fakultás dékánja volt, az orosz történelemről tartott előadássorozatot, és angol nyelvű monográfiája jelent meg e témakörből. A Bölény elolvasta az addig megjelent három kötetet, és forrón dicsérte, megjegyezve, hogy igazából nem V. I. Vernadszkij miatt ez a véleménye, nem azért, mert a szerző az ő fia, hanem azért, mert az orosz állam fejlődését a IX. századtól kezdve mint a sztyeppi birodalmak -a szkíták és mások - utódját vizsgálja... És még azért is, mert ezt a művet az „eurázsiaiak" adták ki, akiket a Bölény természetesen ismert, hiszen jártak is nála, és akikről - Trubeckojról, Szavickijról, Szuvcsinszkijról - nekem persze halvány fogalmam se volt.

– Hát ez hogy lehet – vetette a szememre a Bölény –, és még írónak nevezi magát! Hiszen az eurázsiai kiadó sok érdekes könyvet jelentetett meg. Például az orosz szentek életét, az ikonfestés történetét...

Kiderül, hogy Trubeckojról még nekrológot is írt valamelyik német folyóiratba. Szergej Trubeckojt, a moszkvai egyetem 1905-ben megválasztott rektorát is ismerte, meg Jevgenyij Trubeckojt, ezt az érdekes filozófust is, akivel ő még Moszkvában találkozott. Ez a Trubeckoj Vlagyimir Szolovjovnak a tanítványa és barátja volt. Az unokaöccse, Nyikolaj Szolovjov, az orosz fonológia egyik megalapítója pedig Lenin engedélyével hagyta el az országot. És itt újabb történetek következtek arról, hogyan utaztak el azok a humán értelmiségiek, akik úgy tartották, a szovjethatalom számára nem lehetnek hasznosak. Engedélyt kaptak arra, hogy fél év leforgása alatt teremtsenek kapcsolatot egy olyan országgal, amelyik majd befogadja őket. Szovjet kiutazó útlevelet kaptak, sokáig azzal éltek, aztán meg úgynevezett Nansen-útlevelük lett, Fridtjof Nansen gyámoltjai lettek...

Mindezek híres, ám számunkra ismeretlen történetek és személyek voltak, és a Bölényt senki se szakította félbe, amikor elkalandozott. A Trubeckojokról aztán valahogy áttért a Merezskovszkijokra, akiket szintén ismert.

Úgyhogy Vernadszkijhoz nem egyhamar kanyarodtunk vissza.

A Bölény szavaival: Vlagyimir Ivanovics Vernadszkij kivételes jelenség, majdhogynem tökéletes hős. Vannak jó emberek, vannak nagyon jók; van néhány kiváló, ritkábban egészen kiváló; és végül az egészen kiváló emberek között akadhat tökéletes is. Vernadszkij persze tökéletes ember volt. Teljesen ködös osztályozás. Annyival azonban ki kell egészítenünk, hogy a Bölény több kiváló emberrel találkozott, mint közülünk bárki más. Neki volt összehasonlítási alapja, és volt kik közül válogatnia.

A Bölény nem értette, hogy miért nem emelnek emlékművet Vernadszkijnak se Moszkvában, se Leningrádban. Az iskolában tanítani kellene róla, Vernadszkij-múze-umot, Vernadszkij-díjat kellene létesíteni.

Soha nem tudta pontosan megmagyarázni, miért is hajtott fejet Vernadszkij előtt:

– ... egyetemes gondolkodású, kozmikus ember.

– ... minden érdekelte: festészet, történelem, geokémia, ásványtan.

–... magasabbrendű tanár volt, nem ácsingózott az akadémikusok, a vezetők közé.

– ... Vernadszkij körül soha nem volt se susmus, se kiabálás, senki nem idegeskedett, a forradalmat követően nem politizált. Liberális-demokrata természete sok tisztességes embert összetartott. Nem lebzselt körülötte csőcselék. Igaz, a tudósok között akkor nem volt annyi szedett-vedett népség, mint manapság.

– ... Berlinben előadást tartott Ferszman, Kolcov, Lunacsarszkij, Platonov, a nagyszerű orosz történész meg néhány remek orvos is. A németek azoban Vernadszkijtól voltak elragadtatva. Bizonyos megbékéltető és felemelő hatással volt rájuk. Arra késztette az embert, hogy a Föld és az Ember létének legfontosabb problémáiról elmélkedjék.

– ... meghívásra előadássorozatot tartott Franciaországban. Pár év múlva, 1926-ban hazatért. Botrányok, meakulpázás nélkül települt haza, mint szabad ember.

– ...külföldön azt csinált, amit akart: olyan előadást tartott, amilyet akart, a Sorbonne-on például geokémiát adott elő.

– ...Berlinben szabatos német nyelven tartotta előadásait. Kifogástalanul beszélt franciául, angolul nem tudott, és kitűnően beszélt oroszul. Ez akkoriban nem is ment ritkaságszámba. Ma hatalmas hazánk határain belül az orosz nyelvet tökéletesen bíró ember ritka, mint a fehér holló. Ő igen-igen választékosán beszélte az anyanyelvét.

Hogy miről társalogtak? A Bölény akkor tervezte egy nagy kísérleti munka kezdetét. Jelzett atomok segítségével akarta megvilágítani a radioizotópok növényekben való felhalmozódásának együtthatóit: hogyan halmozódnak fel, hogyan oszlanak, majd rendeződnek el újra, egyszóval, mi a sorsuk a növény-talaj rendszerben. A Bölény ezt a munkát nevezte el „vernadszkológiának". Megvitatták a bioszféra problémáit, Vernadszkijnak a Földön élő szervezetek szerepére vonatkozó nézeteit. Létezett néhány tabujuk. Tilos volt például komolyan a földi élet kialakulását szóba hozni. Már a hetvenes években hallottam, hogyan válaszol egy hölgyikének, aki azzal zaklatta, fejtse ki, miként alakult ki az élet a Földön; leszegte a fejét, mint a bika, fújtatni kezdett, aztán, hogy erőt vett magán, kissé ostobán pislogva széttárta a kezét: „Kicsi voltam még akkor, semmire sem emlékszem. - Majd vigasztalóan hozzátette: – Kérdezze meg Oparint, ő pontosan tudja."

Vernadszkijnak legjobban Arrhenius örökélet-elmélete tetszett. Lelkesen rajzolta a Bölény elé a Világmindenség képét, ahol mikroorganizmus-csírák keringenek, és ha valamelyik bolygón megfelelő körülményeket találnak, benépesítik azt, és elkezdik az evolúciót. Svante Arrhenius, a neves svéd fizikus és kémikus így képzelte az élet keletkezését a Földön. A Világmindenségből jött. A Világmindenségben az élet örök abban az értelemben, ahogy örök a Világmindenség is. Az élet az egyetemes jó részecskéje. Egy sor filozófiai és vallásos nézet szerint az abszolút jó – ez az egész Világmindenség. Abszolút gonosz nem létezik, hanem csak valamilyen elbukott lény abszolutizált gonoszsága, amit a különböző tanok különbözőképpen fejeznek ki.

A Bölény mindig sajnálta, hogy nem találkozhatott Arrheniusszal, mivel nagyon tisztelte.

Vernadszkijjal térről és időről, az idő relativitásáról beszélgettek. Akkor, amikor Bohr és Dirac vitája kezdődött arról, hogyan lehet kvantumokban kifejezni teret és időt. A tömeget, az energiát már kifejezték, a tér és az idő azonban mintha folytonos maradt volna, és a klasszikus, nem pedig a kvantummechanika részét alkotta.

A Bölény erről a témáról szívesen társalgott, hogy úgy mondjam, általános filozófiai, ontológiai, nem pedig fizikai-matematikai szempontból. Az volt a véleménye, hogy vannak időkvantumok és vannak térkvantumok.

Harmincöt év – és micsoda évek! – múlva majdnem szó szerint idézte beszélgetéseiket. A lényeg a következőkben foglalható össze: ismerjük a kémiai és a biológiai semmit. Így magyarázta: amikor meghalunk, akkor mint élőlények megszűnünk létezni. Ez a biológiai semmi. A kémiai semmi: a Torricelli-űr; olyan teret tudunk létrehozni, amelyben egyetlen molekula se marad.

Az arcomon tükröződő erőfeszítés elszomorította.

– Ezt persze nehéz elképzelnünk – vigasztalt. – Hisz eddig tiszta fantasztikum.

Az irodalmi fantasztikumot, a tudományos-fantasztikus műveket egyikük se szerette. A detektívregény, az más, detektívregény nélkül elsatnyult volna a szellem. Hisz ők maguk is komolyan fantáziáltak, és saját kitalációikat Tudományosnak, Üdvösnek, Jogosnak tartották, hiszen ez volt az Érthetetlen az ismert világkép szempontjából. Ilyen dolgokat meghányni-vetni a legédesebb foglalatosság.

A nukleáris energia korában a nooszféra az embertől tudata átformálását követeli. Csökken az „én", növekszik a „mi" jelentősége. A „mi"-re kell gondolnunk. Nem arra, hogy „ők", hanem arra, hogy „mi". Az egész nooszféra „mi" vagyunk.

Hamlet kérdése – a lenni vagy nem lenni – egyedül őt, a dán királyfit érintette. A kérdés most mindnyájunkat érint. A nukleáris, a biológiai és egyéb veszélyektől való közös rettegés, közös függés összekapcsolja az embereket.

Szívesen kihallgattam volna kettejük beszélgetését, elgyönyörködtem volna bennük, amint Buchban a fasorban sétálnak. Mindig van valami izgalmas a nagyok – Beethoven és Goethe, Tolsztoj és Gorkij, Einstein és Bohr – találkozásában. Vonzzák és taszítják egymást. De többnyire taszítják. Az egyszerű halandó számára megmagyarázhatatlan, mennyire nem akarnak kapcsolatot tartani, sőt még találkozni se egymással. Emlékszem, amikor tudomást szereztem arról, hogy Dosztojevszkij és Tolsztoj egyszer ugyanabba a terembe, ugyanarra az előadásra csöppent, látták is egymást, és mégsem ismerkedtek meg, sokáig gyötrődtem a meghiúsult találkozás miatt.

Néha elnézegetek egy régi fényképet. Azt mondják, Kaliforniában, Pasadenában készült. Hárman vannak rajta - középen Thomas Hunt Morgan, kétoldalt Nyikolaj lvanovics Vavilov és a Bölény. Klasszikusok, nagy egyéniségek. Lendületesen lépkednek, tűz a nap, ők semmire se figyelnek, elmélyülten beszélgetnek, izgatottak, majdhogynem kiabálnak, és közben nevetnek, a barátság és az élet szeretete csordultig tölti őket. Morgan sokkal idősebb társainál, de itt ez nem érződik, délcegek, erősek mind a hárman. Bárcsak hallani lehetne a hangjukat!

A Bölény Vernadszkijhoz fűződő szeretetteljes barátsága azon alapul, hogy a Bölény saját munkájára alkalmazva tovább fejlesztette Vernadszkij nézeteit, nyilvánosan parancsként ismerte el a maga számára, és nyomatékosan is megerősítette hitvallását, amikor irányzatát „vernadszkológiának" nevezte.

Tapasztalatait a legegyszerűbb feltételek között szerezte: deszkadobozokban és átfolyótartályokban cserélődtek a jelzett atomok a fejlődő növények és a talaj között. A tartályokat a dobozokból vett földdel töltötték meg, egyik végén radioizotópos oldatot engedtek bele, a másiknál pedig minden összetevőt meg lehetett mérni, meg lehetett állapítani egyik vagy másik izotóp migrációját, vándorlását. Csak most derült ki, mennyire előre tekintett a Bölény: ezen a munkán alapul a radioaktivitás elleni védelem.

A kémiának, a biológiának vannak olyan részei, amelyek valóban igénylik a tökéletes és ezért bonyolult berendezéseket. De most már túl régóta egyre több berendezést igyekeznek felhalmozni nálunk is, világszerte is, vélte a Bölény, mindenhol, ha kell, ha nem. Sok fiatal meg van győződve arról, hogy minél drágább a berendezés, amit használ, annál jelentősebb a tudománya. Egyesek komolyan hiszik ezt, mások arra számítanak, hogy ha többet költenek felszerelésre, a vezetés nagyobb becsben tartja a munkájukat.

– Ha megmérnénk, kiderülne: minél bonyolultabb és drágább a berendezés, annál butább a tudomány, amit azzal a berendezéssel állítanak elő. – A Bölény hunyorgott, és egy összeesküvő mosolyát villogtatta. – A „stop" gomb a legokosabb technikai találmány. Én minden berendezésen ezt keresem meg először. A berendezésnek optimálisnak kell lennie – morogta –, nem pedig maximálisan pontosnak.

A harmincas évek második felétől kapcsolata megszakadt VernadszkijjaL Munkája – a „vernadszkológia" meg a „vernadszkológia kis szukacsevi elhajlással" - fejlődött, tapasztalatai gyűltek, de arra nem volt lehetősége, hogy Vlagyimir Ivanoviccsal megvitassa őket.

Fogalma se volt senkinek, hova vezet, mire jó ez a legalább tízévi munka. Mint ahogy a Bohr Intézet fizikusai se tudták, hogy vitáikból, számításaikból, becsléseikből, az egész vidám társalgásból néhány év múlva megszületik az atombomba, a Bölény és kollégái munkája pedig a sugárzás, a bomba következményei elleni védelmet szolgálja. Ezek is, azok is boldog tudatlanságban leledztek, amikor a tudomány, amivel foglalkoztak, tisztának, hatalomtól és pénztől függetlennek látszott... Annak az aranykornak a tudósait egyes-egyedül a szent tudásszomj vezérelte.

Huszonharmadik fejezet

Azokban az években a szent tudásszomj hozta össze a fizikusokat meg a biológusokat. Az elméleti fizikusokat a biológia, az életjelenségek fizikai megértése vonzotta. A biológusok még a kolcovi munkák idejéből igyekeztek megmagyarázni az élő sejt fizikai-kémiai problémáit. 1927-28-ban Kolcov különböző kongresszusokon a biológia fizikai és kémiai alapjairól tartott előadásokat, felvázolta a kromoszómák fizikai-kémiai struktúrájának elméletét. A nyugati genetikusokkal ellentétben a Bölény szívesen fogadta az érdeklődést, ami a fizikusokban ébredt a biológiai problémák iránt. Amikor hozzájuk fordult, mindenki attól félt, hogy letér az útról. Bebizonyosodott, hogy az út ide is elvezetett. Delbrückkel Bohrhoz kezdtek járni.

- Nyilszuska Bohr szerintem a huszadik század legokosabb tudósa volt. A fizikában máig sincs nála okosabb és nagyobb. Nem is beszélve arról, hogy milyen rendes, tisztességes. Minden tekintetben jó ember.

A Nyilszuska név nem bizalmaskodást takar: gyöngédséget fejez ki, és ez volt a stílusa a koppenhágai életnek. Számunkra már sok minden megfoghatatlan belőle.

Koppenhágai tartózkodásom alatt ellátogattam a Bohr Intézetbe is. Csak hogy a helyet megnézzem magamnak. Koppenhágában mindenekelőtt két ember létezett számomra: Hans Christian Andersen, a mesemondó és Niels Bohr, a fizikus. Az Andersennel kapcsolatos dolgokat egymással vetekedve mutatták nekem, de azt már nem sokan tudták, hol a Bohr Intézet. Egy utca mélyén magasodott a sötétszürke, cseréptetős, kétemeletes épület – ugyanolyan, mint a régi fényképeken. A háború előtti évekhez képest kevés változás történt itt. Rögtön ráismertem, bár soha nem jártam benne. A ház építészetileg jelentéktelen, szerény épület, hasonlítani se lehet a modern fizikai központok üvegcsodáihoz. Beléptem az épületbe, megkérdeztem, meg lehet-e nézni Niels Bohr dolgozószobáját, mi szükségeltetik hozzá. A portás vállat vont – semmi nem kell hozzá, csak annyi, hogy föl kell mászni az emeletre. Normális lépcsőn persze. A folyosókon elsétáltam a szobák előtt, ahol a mai fizikusok dolgoztak, folyóiratokat olvastak, írógépeken írtak. Senki nem állított meg, nem kérte az irataimat. Végül rábukkantam Bohr dolgozószobájára. Abban se volt semmi, ami ünnepélyessé, emlékszobává tette volna. Se egy kiállítási tárgy, se egy felirat. Átlagos dolgozószoba. íróasztal állt benne meg székek. Semmi különös, ha csak az nem, hogy a falon sok csoportkép függött: Bohr iskolája, különböző évek szemináriumai. Bohr középen, körülötte tanítványai, kollégái. Előbb fiatalok, ismeretlenek. Aztán vonásaik képről képre ismerősebbekké váltak, és végül az egyetemi jegyzeteimben szereplő portrékat ismertem fel bennük. Klasszikusok mindenki számára hivatalosan elfogadott portréi. A modern fizika hatalmasságai. A mindenható tudomány mágusai. Egyenletek és képletek megalkotói. Az atombomba feltalálói. Az atomenergiáé. A jelzettatom-részecskék elméletéé. Izotópoké, részecskegyorsítóké...

Azoknak az embereknek a köre volt ez, akikért egykor lelkesedtem. Nekik kellett a világot jobbá tenniük... Most lelkesedés nélkül néztem rájuk. Némi sajnálattal és csalódással. Beváltatlan remények emlékművei ? Közreműködők az emberiség elpusztításában? Áldozatok vagy hősök? Egymagam ültem ebben a dolgozószobában, és megpróbáltam rendet teremteni érzéseim között. Szeretetet vagy átkot érdemelnek-e? Úgy egyébként kedves ki emlékhely volt ez, történelmi személyiségek galériája, a fizika történetének talán legszebb, még ártatlan lapja, tele lángoló utópiával, erővel, vidám vetélkedéssel.

A Bölény mindannyiukat ismerte, sokukkal barátságban volt, sétálgattak, iszogattak, csevegtek. Őt aztán nemcsak fényképről ismertem. Itt volt, itt dörgött a hangja, harsogott a nevetése. Ő kötött össze minket ezzel a történelem piedesztáljára emelt, híres hellyel.

Élvezettel hersegtették a tudás almáját. De nem sokáig. Nem élvezhették tiszta zamatát. A háború a peremsávba vetette, az átkozott bombával kötötte össze őket, a front különböző oldalain kellett hányódniuk. Egyesek Amerikába utaztak – mások Németországba. A politika durván beleszólt csaknem mindegyikük életébe, és a Bölény se kerülhette el a közös sorsot. Láttam, hogy sorsa nem kivételes, volt benne valami közös azokéval, akik mellette álltak ezen a régi felvételen.

– ...Bohr körébe a világ minden híres teoretikusa összegyűlt eszmét cserélni. Csak azok jöttek, akiket Bohr meghívott. Én is közéjük tartoztam. Mindig tizenöt-húsz ember verődött össze. Több érdekes alak nem akadt. Bohrhoz én harminchárom óta jártam rendszeresen.

Némelyik képen nem volt egyszerű megtalálnom. Megszoktam, hogy külön áll vagy a középpontban. Itt azonban hátul állt, bent a sorban, igaz, hogy ezeket a sorokat kizárólag klasszikusok alkották, aranyból voltak ezek a sorok. Akkoriban többségüket nem aggatták tele kitüntetésekkel, nem kaptak címeket, díjakat. Ebben a házban nem szoktak törődni a talmi hírnévvel. Nobel-díjas légy vagy aspiráns -egykutya, az a lényeg, mit tudsz és mit csinálsz. Jó iskola volt ez, megedzette a Bölényt. Harminc év múlva derült ki, hogy a Bölénynek semmiféle rangja nem volt. A régi besorolás szerint legalul kullogott mint XIV. osztályú hivatalnok, zászlós, egy kollégiumi tisztviselő. Művei jelentek meg, nevet is szerzett magának, a rangokkal azonban nem boldogult. A szakemberek becsülték, de a cím és a rang nem a szakemberektől függ.

James Chadwicket, azt, aki kiszámította az urán kritikus tömegét, barátját, a szintén Nobel-díjas Patrick Beckettet, aki szintén Rutherford tanítványa volt, „megfertőzte" szenvedélyével.

Bohr fizikai szemináriumot szervezett, a modern elméleti fizikát fejlesztették tovább, új képet alkottak az anyagról. A genetikusok és azok a fizikusok, akik megízlelték a biológiai problémák édességét, úgy akartak véleményt cserélni, hogy a tisztán fizikusokat ne zavarják. Külön „társalgót" hoztak létre. Körük gyorsan terebélyesedett. Angliából a híres citológus, Darlington érkezett, Franciaországból Francois Tora, a biokémikus Rabnik (a Bölény Rabnik-kedveskémnek szólította), Boris Ephrussi, aki szövetkultúrával foglalkozott, Olaszországból Adriano Buzzati Traverso, Edoardo Amaldi, Svédországból Custafsson, a citológus Caspersson, Norvégiából Ottó Luchs, Németországból a citológus Hans Baur, Hans Stubbe, aztán a fizikus Zimmer, Delb-rück, Gutman, egy „igazi biokémikus, nem egyszerűen egy rossz kémikus". Ott volt Astbury, úgynevezett „szálfizikus"... És Fermi, a híres Enrico Fermi meghívása, elől kitértek; a Bölény valamiért rossz véleménnyel volt róla...

Ezek a nevek bekerültek az enciklopédiákba, ugyanúgy hazájuk hírnevét öregbítik, mint a festők, zeneszerzők, költők, hiszen kivel is büszkélkednének mindenekelőtt a nemzetek, ha nem a művészet és a tudomány kiválóságaival?

– ...Ezt a szemináriumot is arra a mintára szerveztük, ahogy én az összesét szervezni szoktam: minden összejövetelen kijelöltünk egy „provokátort". Feladata: provokáljon vitát. Tömören, majdnem aforisztikusan és feltétlenül hevesen, humoros formában kellett vázolnia a problémát. A komoly tudomány előrevitelét legjobban a könnyedség és bizonyos fokú gúny szolgálja. Vannak persze olyanok, akik azt hiszik, hogy minden, amit komolyan csinálnak, okos. Ám ezek – ahogy az angol mondja – nem annyira okosak, hogy eszüket tudnák veszteni. Valójában minél mélyebb a probléma, annál valószínűbb, hogy valamiféle komikus, paradox módon fog megoldódni, a legcsekélyebb komolyság nélkül.

Huszonnegyedik fejezet

A humor volt a túlfolyó, a menekülés attól a külső élettől, amibe az intézet falai közül kilépve bekerültek. A fasizmus beköltözött a mindennapokba. A Führer képe, a menetelő nácik, az embertelen jelszavak, a horogkereszt, a háborús uszítás, a kiáltványok, a fajgyűlölő szónoklatok - Berlin fülledt, mérgezett levegőjét így vagy úgy be kellett szívniuk. Németország megváltozott, ezt már lehetetlen volt nem észrevenni. Bár azzal nyugtatták magukat, hogy Buchban alig változott valamit, és ugyanúgy dolgozhatnak, mint azelőtt, de a rasszizmus barna réme azért mindenhonnan előtolakodott. Zsidó munkatársaik egymás után váltak meg állásuktól, utaztak el. Fomának az iskolában a többiekkel együtt fogalmazást kellett írnia A német fiú nem sír, A német fiú nem ismeri a félelmet, Milyen boldogság németnek születni címmel. A sovinizmus mindenhol harsányan hirdette magát.

1936-ra, a berlini olimpia megnyitásának pillanatára mérsékeltebb hangon kezdtek beszélni, igyekeztek demokratikusabban viselkedni, mázzal fedték a fasiszta rezsimet. Egyet-mást elnéztek az embereknek, betiltották a zsidóellenes felszólalásokat, diszkriminációkat, a rasszista kirohanásokat. Berlinbe sok külföldi érkezett, színesek, feketék, akikkel kitüntető figyelemmel bántak.

Max Delbrücknek volt egy unokahúga, egy fiatal színésznő, Cathie. Mivel nem volt különösebben tehetséges, elhatározta, hogy náci segítséggel csinál karriert, ami a legjárhatóbb út egy közepes színésznő számára. Mivel tűnhetett volna ki, tehetett volna a kedvükre? A legegyszerűbb eszköz az antiszemitizmus volt. Az antiszemitizmushoz nem szükségeltetett se tudás, se bátorság. A legegyszerűbb dolog volt mindenért a zsidókat és a nemzetközi zsidóságot okolni. Kiűzésüket, teljes jogfosztásukat követelni – egészen a megsemmisítésükig. Olyan népnek könyvelni el őket, amely vérrel mocskolta be magát... Cathie-nek mindenki másnál hangosabban, kitartóbban kellett ezt hajtogatnia... Kiabálni, a kifejezésekben nem válogatva ádázul becsmérelni a zsidókat... Igyekezett is teljes erejéből, és szépen haladt előre.

Max Delbrück úgy határozott tehát, hogy megleckézteti unokahúgát, és Tim kidolgozta a forgatókönyvet. Cathie-vel közölték, hogy a berlini olimpiát megtekinti a szukugun maharadzsa is. Maga Szukugunia valahol Kelet-Indiában van, a holland királynő birtoka, de szabad állam, tizenkétmillió lakossal. A maharadzsa nem beszél nyelveket, csak szukugunul tud, meg egy keveset, amennyi muszáj, hollandul. Hogy miért éppen Holland-Szukuguniát találták ki? Csak azért, mert Max Delbrück barátja a holland követségen dolgozott, és diplomáciai rendszámú autóval járt. Cathie-nek, aki mindössze két filmben játszott epizódszerepet, azt mondták, hogy a maharadzsa lelkes csodálója. Látta őt a filmekben, és annyira megtetszett neki, hogy megvásárolta ezeket a filmeket, és most, miután megérkezett a berlini olimpiára, szeretné átnyújtani Szukugunia díszoklevelét. Koljusa számítása bevált: a középszerű színészek olyan beképzeltek és hiúak, hogy elhisznek bármilyen zagyvaságot, ha az számukra hízelgő.

Cathie eléggé jó körülmények között élt a Kurfürstendammon. Figyelmeztették, hogy készüljön fel, mert a maharadzsa körülbelül egy hét múlva meglátogatja; varrasson megfelelő toalettet, gyakorolja egy kicsit a szertartásos térdhajtást. Arra is figyelmeztették, hogy a maharadzsa egyszerű fiatalember, a maga nyelvén fog beszélni, ezért a holland követség titkára tolmácsolja majd a szavait. Főzzön egy jó kávét, likőrt, tortát szolgáljon fel, mindenből a legjobbat. A ceremónián kevesen vesznek részt: a maharadzsa a rabszolgájával, a követségi titkár meg még egy holland (őt Oleg Cinger fogja játszani). Koljusa egy orosz szukugun-szakértő szerepét választotta. A rabszolgát Max Delbrück alakította. A ceremóniát a következőképpen tervezték: ahogy megjelenik a maharadzsa, Cathie-nek a tanult módon meg kell hajolnia, a maharadzsa odanyújtja a kezét, Cathie kezet csókol a maharadzsának, aki leül, megissza a kávét, és elhalmozza Cathie-t a bókjaival. Amikor távozik, az egészet meg kell ismételni.

Az volt a dolog veleje, hogy magát a maharadzsát az egyik zsidó származású elméleti fizikus alakítja: jobban mondva háromnegyed rész zsidó, negyed rész német vér keveredett az ereiben. A hozzá hasonlók akkor még vállalhattak állást, csak államit nem. A fizikus nagyszerűen játszotta a maharadzsát. Cathie szörnyen izgult, elbűvölő ruhát csináltatott magának, pazar vendéglátást rendezett. Likőrt szerzett, igazi Benediktinert, rendbe hozatta a bútort, úgyhogy jól kiköltekezett. Oleg Cinger ragyogóan kisminkelte a fizikust. Úgy öltöztették fel a maharadzsát, ahogy az egy először Európába érkezetthez illik, harsány eleganciával: bordó cipő, narancssárga nyakkendő, óriási kézelőgombok, a mellényen aranylánc. A rabszolga fehér ruhás szukugun. Lelka barátnője segített nekik, aki nemrég érkezett vissza Indokínából. Mindent tudományos alapossággal készítettek elő, még azt is, ahogy a rabszolga ruháját kidíszítették, úgyhogy első osztályú szukugun sikeredett, jobb, mint egy igazi, ha éppen létezne olyan.

Egy holland diplomáciai autóval és egy magánautóval érkeztek. A maharadzsa fenségesen bevonult, a mancsát nyújtotta. Jól megtermett fiatalember volt, göndör hajú, a fizimiskája barna festékkel bemázolva. Cathie pukedlizett, kezet csókolt. A rabszolga megállt a sarokban egy papírtekerccsel. A társaság nekilátott a tortának meg a likőrnek. A maharadzsa szukugunul karattyolt, a holland tolmácsolt. Végül, mikor már eleget ettek-ittak, a maharadzsa intett, a rabszolga előlépett a sarokból, térdre borult, és földre szegezve a tekintetét, amit nem mert urára emelni, átadta a papírtekercset, majd visszavonult a sarokba. A maharadzsa széttekerte a papírt, és szukugunul felolvasta az arannyal kicirkalmazott nyomtatott szöveget. Az oklevelet közösen készítették. Cathie az izgalomtól aléltan hálálkodva kezet csókolt a maharadzsának, az dicsérte őt, a lány megint hódolattal megcsókolta a kezét, és az autóhoz kísérte.

Elindultak, és kiderült, hogy a likőrtől becsíptek. Végighajtottak a Kurfürstendammon, megálltak egy elegáns kávéháznál, és letelepedtek a kis asztalkákhoz. Nem veszhetnek kárba a kellékek, túl nagy megtiszteltetés lenne az Cathie-nek, ha egyedül őmiatta így kivonulnának. A pincér már ott is termett, és ők mindenféle ételt-italt rendeltek. Megették, szukugunul társalogtak, végül fizetni akartak, de a tulajdonos nem engedte: „Nem, kérem, dehogyis, megtiszteltetés számunkra, ha előkelő külföldieket láthatunk vendégül..." Továbbmentek. Megálltak egy kávéautomatánál. Akkoriban ez még újdonságnak számított. Egy hosszú folyosó volt telezsúfolva szendvics-, sör- és borautomatákkal. A maharadzsát elképesztették az európai technika csodái, izgatott lett, követelve, hogy adjanak neki zsetont. Megjelent a tulajdonos, és személyesen hozott neki egy halom zsetont, természetesen ingyen. A maharadzsa sorba dugdosta őket a lyukakba, és csak úgy potyogott, ömlött, záporozott kifelé a sok szendvics, csomag. A maharadzsa nevetett, csapkodta a combját, a többiek hajlongtak előtte, gratuláltak neki. Az összegyűlt tömeg ujjongott.

Nem messze volt egy nagy áruház. A bejáratnál egy hirdetményen az állt: minden nyelven tolmácsolunk. Szukugun tolmácsot követeltek. Tolmács persze nem akadt, és a maharadzsa nagyon elkeseredett. Az áruháztulajdonos fogadkozott, hogy kiköszörüli a csorbát, a holland követség segítségével bizonyára találnak tolmácsot. A követség munkatársa megnyugtatta őt: „Semmi szörnyű nem történt, a maharadzsa csupán a látszat kedvéért lármázik. Én mindent lefordítok neki, ami kell. Most például a lemezek érdeklik." A lemezekért a legfelső emeletre kellett menniük. Itt kis baleset történt – elvesztették a rabszolgát, aki kizárólag szukugunul beszélt. Hogyan fogja megtalálni uralkodóját? Hát képzeljék, megtalálta! A tömeg, az eladók persze segítettek neki. A kíséret lemezeket válogatott, azokat, amelyek megtetszettek a maharadzsának, félrerakták. Egész halom gyűlt össze – a tulajdonosnak az volt a kérése, fogadják el tőle ajándékba. Később, amikor megszámolták, kiderült, hogy negyven lemezt kaptak. Igy végződtek a maharadzsa kalandjai.

Cathie el volt ragadtatva az oklevéltől, eldicsekedett vele, a filmesek irigyelték. Szerepeket követelt. Két hét múlva Koljusa és Max Delbrück fölolvasta neki az oklevél szövegét. A gót írást gyönyörűen stilizáló művész a Minimax-reklámot vetette papírra. Ez egyfajta tűzoltókészülék volt. Berlin-szerte mindenhol ezt a reklámot lehetett olvasni: „A tüzet megállíthatod, ha van otthon Minimaxod." A berliniek a szöveg mellé ezt vésték: „A Minimax szart se ér, ha a tűz nem otthon ér." Hát gondosan kendőzött formában pontosan ez állt az oklevélen. Hamarosan mindenki megtudta a filmstúdióban, mi az oklevél szövege. Azonkívül az is elterjedt, hogy Cathie egy zsidó kezét csókolgatta. Antiszemitizmusa ezek után köznevetség tárgya lett.

Az olimpia után, 1937-ben már nem lehetett így viccelődni. A körutakon sárgára festett padokat rendszeresítettek a zsidók számára. Bevezették az általános hadkötelezettséget. Ha Berlinbe érkezett, a Bölény mindig észrevette a változásokat. Lehetetlen volt nem észrevenni őket. A fasiszták egyre kíméletlenebbül adtak hírt magukról, beleavatkoztak az emberek magánügyeibe, megváltoztatták a város ősrégi életét. Az olimpia véget ért, de a gránit diszkoszvetők, birkózók, lovasok mindenhol megmaradtak. Okvetlenül gigantikus, az északi rassz diadalát megtestesítő figurák. Hódítók és Győztesek alakjai. Zord, harcias ábrázatok. Büszkék és gyönyörűek, hiszen a német felsőbbrendű nép, a legértékesebb a földkerekségen. A szobrász művészete abból állt, hogy betartsa a koponyának, a nyaknak, az ajaknak, a fülnek az árjákra jellemző pontos méreteit. A nőalakok megőrizték az árja asszonyok, a fajtiszta férfiakat szülő mintaanyák" hitelesített arányait. Az intézményeket olvasztárok és parasztok, katonák és bányászok allegorikus alakjai, Háború és testvériség, Katonák esküje, Harcba hívás című szoborcsoportok díszítették. Elszánt atléták fenyegetően emelik a kardjukat, harcba hívnak az ellenség ellen. Teuton lovagok utódai, a világ eljövendő uralkodói...

A Brandenburgi kapunál robbanások követték egymást, leomló téglatömeg nyomán porfelhő támadt – házakat bontottak, a Bölény számára oly kedves, díszes, régi berlini házakat. Beszéltek elképzelhetetlen palotákról, amelyeket Speyer fog felépíteni a Führer elképzelése szerint, valamilyen terekről, diadalívekről, de pontosan senki nem tudott semmit, mindent homály takart.

A Bölény szerette a régi berlini lakásokat. A városnak szinte nem is volt arculata, de bájosak voltak kövezett mellékutcái a lármás kis sörözőkkei, vendéglőkkel, pékségekkel. A reggeli piacok a tereken, virágosbódék, vásári mutatványosok. Kintornás játszott, háborús rokkantak ücsörögtek a padokon, orgona zúgott a templomban. Mindez eltűnt, rémülten kicsire húzta össze magát. Előretört az új, a fasiszta Berlin, a nehéz betontömegek, a szögletes, hatalmas, tartós barakkokra hasonlító épületek. Zord, szürke épületek, amelyeket nem azért emeltek, hogy a szemet gyönyörködtessék, hanem azért, hogy elrettentsenek, hogy a hatalmat hirdessék.

Huszonötödik fejezet

Buchban, mint minden más „tudósvárosban", zárkózottan folyt tovább az élet, megőrizve napirendjét, szokásait. A fasiszták uralomra jutása nem változtatta meg a laboratóriumi kísérletek menetét. A Bölény számára se változott semmi. Se őt, se munkatársait nem zavarták, Vogt intézete továbbra is német-szovjet intézetnek számított, és ők Carapkinnal szovjet állampolgárok maradtak. Sikeres kutatásokat folytattak, a Bölény egymás után publikálta munkáit, hírneve növekedett, és különösen magas csúcsokra jutott a Zimmerrel és Delbrückkel közösen írt Zöld füzetek megjelenését követően. Ez úttörő jelentőségű mű volt, mennyiségileg alapozta meg a modern sugárgenetikát. Világossá vált belőle, hogy az örökletes információkat nem az egész sejt hordozza, mint az korábban feltételezték, hanem a sejtmag, ez a piciny részecske, az a célpont, amelyet korpuszkuláris sugárzással, hatalmas dózisokkal lehetett bombázni.

Itt, ha lehet, meg szeretném említeni főbb munkáit, amelyek 1935-re betetőzték Zimmerrel és Delbrückkel közösen végzett kutató ciklusát, és még 1936-os munkáit is. Ezekben vetette meg a modern molekuláris biológia alapjait. Mindkettő jelentőségéről fogalmat alkothatunk, ha ahhoz hasonlítjuk, amit a század elején Rutherford tett az atomfizika érdekében. A Bölény munkáit igazán csak Schrödinger Mi az élet? című művének megjelenését követően értékelték.

A harmincas évekre a klasszikus genetika felnő. Minden alaptörvényét felfedezték. Tisztázták, hogyan variálódnak a szülők génjei az utódok kromoszómáiban. A Drosophila és az egyik legfontosabb kultúrnövény, a kukorica kromoszómáit részletes ábrákon ismertették. Ezek az ábrák aprólékos pontossággal tüntetik fel a kromoszómákban elhelyezkedő számtalan gént, amelyek mind megannyi örökletes jegynek felelnek meg. Bebizonyosodott, hogy a gének megváltozásának az üteme - a mutáció -, ami átlagos körülmények közt igen csekély, röntgensugárzás hatására ezerszeresére gyorsulhat. Csak azt nem tudta senki, hogy mi is tulajdonképpen a gén. Egyes biológusok feltételezték, hogy a természet egyik féltett, megfejthetetlen titka. Valami olyasmi, mint az a kérdés, hogy miért is létezik a világmindenség? Bohrnak az volt a véleménye, hogy az élet s benne a gének mint legkisebb elemek annyira bonyolultak és „kényesek", hogy bármilyen kísérlet, amelynek az a célja, hogy természetüket föltárja, elpusztíthatja tárgyát – anélkül, hogy bármit is megtudnánk.

Azokban az években a Bölénynek gyakran ki kellett védenie a gén természetével kapcsolatos kérdéseket. Különösen a fizikusok voltak kitartóak. De mit is válaszolhatott volna - hisz még a gén nagyságát sem ismerték. És ha a génnek egyáltalán nincs is mérete, hanem a biológiai reakciók bonyolult rendszeréről van szó? Ez esetben a gén nem test, hanem folyamat. A gének szigorúan meghatározott sorrendje a kromoszómákban, az, hogy a szülők átörökítik őket, hogy mutációra képesek – mindezek a tények azonban arról tanúskodtak, hogy a gén mégis inkább test, és ezért kell, hogy legyen mérete. A Bölényben fölmerült: mérete meghatározására nem lehetne-e fölhasználni a génnek azt a tulajdonságát, hogy röntgensugárzás hatására mutációra képes?

Kolcov azt mondta: molekula a molekulában. A Bölény azt: a variációkat összesítő kettőzés. A beavatatlanok számára ezek a kifejezések azt jelentik, hogy nemcsak a molekula termeli magát újra, hanem azok az esetleges variánsai is, amelyek az újrateremtődés szakaszai között végbementek. A biológusok többsége éppen ettől számítja a molekuláris genetika kezdetét. A Bölény mintha azt a tétova forrást érintette volna, amelyen át a földi élet mesés sokfélesége tör felszínre.

A változásokat ionizációval hozták létre. Az adatfeldolgozás során a tudósok kiszámolták, milyennek kell lennie a célpont méretének, vagyis eldöntötték, hogy a sejtben kell lennie egy különálló részecskének, és ha azt veszik célba, az mutációt eredményez. Maga a kérdésfelvetés is - hogy tudniillik létezik egy ilyen részecske -meghökkentő. Meg kell jegyeznünk, hogy a Bölényben megvolt a kísérletező igazi művészete - olyan kérdéseket tudott feltenni a természetnek, amelyekre az csak „igen"-nel vagy „nem"-mel tudott válaszolni.

Mondani könnyű – megcsinálni annál nehezebb! Hisz az összes gén mutációinak a gyakorisága is alacsony, itt meg az. egyetlen génre eső pici kis részét kellett mérni. A mikroszkóp fölött görnyedve százezernyi Drosophilát végignézni! És a Bölény Zimmerrel együtt jelentette az eredményt: a kromoszómában átlag tízezernél több és százezernél kevesebb gén található. Ez azt jelenti, hogy a gén egyáltalán nem „pont" a kromoszómán, hanem a molekuláris világban egy igazán komoly képződmény, amely nem kevesebb mint tízezer atomból épül fel. így készült a génről az első megbízható méretmeghatározás.

Lehet azon vitatkozni, hogy a Bölénynek ez a munkája-e a főműve, vagy pedig az

evolúció genetikai alapjainak a kutatása. Egy azonban vitathatatlanba gén nagyságának a meghatározása vert hidat a klasszikus genetika meg a molekuláris genetika közé, amelynek eredetét 1953-ra tesszük, amikor is Watson és Crick fölfedezte a kettős spirált. Akkor lett világos, hogy a gének a DNS kiterjedéssel bíró részei, amelyek méretét megbízhatóan először a Bölény határozta meg, „kiszámította" a gént, mint ahogy Rutherford kiszámította az atommagot.

Ettől fogva a Bölény válik a biológia egyik elismert vezéralakjává. Ereje és energiája teljében volt. Temperamentuma, kíváncsisága, ereje – hatalmas természetének minden összetevője – ellene szólt, hogy megállapodjon az általa felfedezett világban, inkább másoknak ajándékozza azt, maga pedig tovább siet. A birtokbavétel nem az ó műfaja, ő nem gyarmatosító. Ő az evolúcióba, egy teljesen más kontinensre kel át - sirályokhoz, nádi sármányokhoz; az ő rendszerezésükkel, az egyes mutációk életképességének tapasztalataival foglalkozott. Feltárult előtte az evolúció indítómechanizmusainak mennyiségi tanulmányozása felé vezető út. Milyennek kell lennie például a minimum- és a maximumpopulációnak? És itt van az élet hullámzása. A rovarokból például miért van egyszer több, máskor kevesebb? Időszakonként egytől a millióig ingadozik a számuk. Mit csinál ez a hullám? Megzavarja-e a mutációt?...

Ebben a pezsgő munkában a németek politikai élete csak ritkán és felületesen érinti a lelkét. Azzal van tele, ami a hazájában folyik, ahol egyre sűrűbben közölnek dörgedelmes cikkeket ismert biológusokról, reakciósnak, ártalmasnak nevezik nézeteiket. Nehéz megérteni, min vitatkoznak tulajdonképpen, valami elvont, filozófiai dolgon, leginkább ítélőszékhez hasonlít ez az egész. Végeredményként egyeseket idealistának, másokat antidarwinistának titulálnak, a viták adminisztratív intézkedésekkel végződnek. Filipcsenkót burzsoá tudósnak nevezték, a leningrádi egyetem elhagyására kényszerítették, és halála után Prezent folytatta rágalmazását. „A burzsoá alapelvek szerint burzsoá szellemben nevelt Filipcsenko professzor..." Menesztették Levitszkijt, aztán Makszimovot, Popovot, Kulesovot, valami történik Karpecsenkóval is. Hogy pontosan mi, azt nem tudni. Rajnov professzort letartóztatták. A Bölény képtelen volt elhinni, hogy ezek a nagy tudósok, ezek a feddhetetlenül becsületes és a tudományban oly lelkiismeretes emberek szabotőrök, kalandorok vagy a nép ellenségei. A sértő elnevezések sehogy sem illettek a jellemükhöz. Érthetetlen volt, miért mocskolják be a szovjet tudomány színe-javát. Kinek jó ez? És miért? Az idealizmussal vádolt B. professzort megtagadta a lánya. Az apákat - kiváló tudósokat - egyre gyakrabban tagadták meg. Végül az a hír jött, hogy Kolcovot is az egyetem elhagyására kényszerítették. A Bölény meg többi itteni társa számára a tudomány terén teljesen ismeretlen Trofim Liszenko és ideológusa, „tolla", I. Prezent egyre többször jutott szóhoz. Prezentre emlékezett a Bölény. Még Moszkvában szeretett volna járni az ő szemináriumára, a Droskoorba; az ügyes, igencsak fölvágott nyelvű fiatalember teoretikusi minőségben ajánlotta fel szolgálatait. Semmiféle önálló kutatással nem foglalkozott, és nem is készült foglalkozni. Megmagyarázták neki, hogy teoretizálni maguk is tudnak a Droskoorban... És lám, ez a Prezent lett Liszenko fő teoretikusa, aki elsősorban a mechanisztikus materialisták, a mendelisták, a morganisták leleplezésével foglalkozott. Tudós, akinek nincsenek művei, csak leleplezései vannak. Nem a munkáiról, hanem a leleplezéseiről lehet listát készíteni.

Még az általa használt terminusokat is valahogy csűrésnek-csavarásnak tartotta a Bölény; Mendel is, Morgan is a biológia klasszikusa, műveiket úgy használták a biológusok, mint az elektromossággal foglalkozó szakemberek az Ohm-törvényt - miért vált hát becsmérlő csúfnévvé az, hogy „mendelista" és „morganista"? Jól van, becsméreljék csak őket – egy kis szidásba nem sántulnak bele –, de azt sem hagyták, hogy visszavágjanak! Liszenko és Prezent már Vavilovot is támadta. Egy svéd tudós, aki a Szovjetunióból most tért haza, átadta a Bölénynek Kolcov levelét. A nyugtalanító hírek felsorolása után Nyikolaj Konsztantyinovics megismételte a tanácsát: ne siessen haza, várjon csak! Koljusa, ahogy visszatérne, rögtön kegyvesztetté válna a jelenlegi körülmények között, különösen, ha hozzászámítjuk hirtelen természetét. Ráadásul külföldi kapcsolatai sem időszerűek, a mostani légkör nem megfelelő neki. Várjon, legyen türelemmel, hamarosan minden rendbe jön, ez nem tarthat sokáig!

A levélnek előzménye volt – Nyikolaj Konsztantyinovics Koljusának válaszolt, aki azt kérte, tudakolja meg, hová térhetne vissza: a moszkvai egyetemre-e vagy Kolcov intézetébe. Vágyott haza, Moszkvába. Míg Moszkvából utazhatott külföldre Vavilov, Vernadszkij, Kolcov meg mások, míg szabadon lehetett kapcsolatot tartani, levelezni, míg voltak tanulmányutak, addig nem bánkódott annyira. De amilyen mértékben ritkultak a kiutazások, szakadtak meg a kapcsolatok, úgy kezdett egyre jobban szenvedni. Nyomasztotta, hogy nincs kapcsolata a hazai tudománnyal.

„Találatelméletét" átvették angol, amerikai, olasz intézetek, egymást túllicitálva hívták előadásokat, beszámolókat tartani. Megszokta, hogy mindenhol a szovjet tudomány képviselőjének érezze magát, annak hírnevét öregbítse, otthon maradt tanárai és társai munkáját propagálja. És most ez az egész megrendült, megingott. A szovjet biológiával nem tudósok, hanem valamiféle népbutítók sáfárkodtak, akiknek a genetikáról képtelen, ostoba elképzelései voltak. Általában tagadták, semmisnek nyilvánították, s igyekeztek átgázolni azokon, akikre a Bölény büszke volt, akiket folyton idézett, akiknek az útját járta...

1937-ben visszatért a Szovjetunióból a Bölény jó barátja, Herman Joseph Muller, a híres amerikai genetikus, aki később Nobel-díjat kapott. Tíz éve kapta szárnyára a hírnév, miután kísérleti úton bebizonyította, hogy röntgensugarakkal lehet mutációt létrehozni. Muller 1933-ban ment a Szovjetunióba dolgozni. Részt akart venni a szocializmus építésében, közelebb akart kerülni az új világhoz. Vavilov mellett akart lenni. Csakhogy az utóbbi időben gyökeresen megváltozott a tudományos légkör, a „liszenkóizmus" még a lehetőségét is megszüntette annak, hogy valamennyire is komolyan lehessen foglalkozni a genetikával, a szelekcióval. Hónapról hónapra próbálkozott azzal, hogy kompromisszumokat találjon, alkalmazkodjon – eredménytelenül. Berlinbe kétségekkel, gyötrődve érkezett meg, és minden felhalmozódott érzését a Bölényre zúdította. Könnyes volt a szeme, és a Bölény nem tudta, mivel nyugtathatná meg.

Kitudódott, hogy főbe lőtték a Bölény öccsét, aki Sz. M. Kirov mellett dolgozott, és főbe lőtték a Buchból hazarendelt Szlenkovot is.

Egy hónappal Muller megérkezése után a Bölényt behívatták a szovjet követségre. Egy pufók arcú, homlokán göndörödő szöszhajú, a fülnek kellemes tájszólással beszélő fiatalember azt javasolta neki, utazzon haza. Sürgősen. Hogy miért sürgősen, azt nem tudta meggyőzően elmagyarázni, haza kell utaznia, és kész. Parancsoló hangnemben beszélt, amitől a Bölény elszokott, a kérdésekre lekezelően válaszolt, és közben kopogott a ceruzájával, figyelmeztette őt, hogy az, aki továbbadja a rosszindulatú mendemondákat, rágalmakat, az ellenség kezére játszik, egy húron pendül vele. A Bölény megpróbált – az ő szavaival élve – lyukat ütni ennek a fajankónak az udvariatlanság-páncélján, aki a felebarátja arcában nem az Isten képét látja, csak egy helyet, ahová behúzhat. Az ifjú diplomata nem olvasta Scsedrint, és nem is állt szándékában elolvasni, de hogy milyen alapon tartózkodik a Bölény Berlinben, mivel foglalkozik itt, miért cimborái az emigránsokkal, abban szívesen vájkált volna. Miféle muslicák, mi az a mutáció? Talán csak nem ez az a dolog, az a tőlünk idegen tudomány, ami ellen harcolunk? Érthető hát,- hogy a munkáit miért adják ki olyan szívesen az angol meg más burzsoá folyóiratok. A Szemasko név hallatán elfogta a harctéri idegesség, és most már minden szépítgetés nélkül rátámadt a szerinte magáról túl sokat képzelő Bölényre – fölszedte Nyugaton azt a tetves liberalizmust! —, míg végül melegebb égtájakra küldte az egész tudományos csűrhet, amelyik a nép nyakán ül. Bár a Bölény már elszokott az ilyesmitől, de most nem kellett megerőltetnie az emlékezetét, válaszul olyan cifrán elkanyarította, hogy a fürtösnek tátva maradt a szája. Aztán jólesően bevágta maga mögött az ajtót, és elment. Fiatal kora óta nem tudott parancsolni a nyelvének, se dudorok, se kék foltok nem törték le a merészségét, nem tapasztották be a száját. Nem tanulta meg a száját befogni – márpedig ez a legfontosabb művészet –, de még a kifejezéseit se válogatta meg, arról nem is beszélve, hogy féken tartsa a nyelvét. Tudta, hogy a rosszul megválasztott szavak miatt elpusztulhat, mint egy kutya – de nem érdekelte.

Lelka, miután végighallgatta a történteket, felsóhajtott, aztán kijelentette, hogy talán jobb is így - most utazni esztelenség, felér az öngyilkossággal, nekik gyerekeik vannak, azokra kell gondolniuk. Carapkinék is úgy döntöttek, hogy maradnak. Minden barátjuk azt tanácsolta: várjanak legalább egy évet, nem folytatódhat sokáig ez az egész, a megtorlások, vagy ahogy mondták, a túlkapások ideje el fog múlni. Majd helyesbítenek. Mindent jóvá fognak tenni. A Bölény megnyugodott, hisz a kiszélesedő laboratóriumi kutatások is visszatartották. Eredmény nélkül, félúton abbahagyni nem tudta. Fizikailag volt képtelen elszakadni. így nem tudja abbahagyni a sebész az operálást, így nem tudja az anya elhagyni a gyermekét. Nem gondolt a következményekre, mit érdekelte őt, mi lesz később, neki be kellett fejeznie a kísérleteket.

A Nap sugárzásának a földi életre gyakorolt hatását tanulmányozó biofizikus, Alekszandr Leonyidovics Csizsevszkij özvegyétől hallottam, hogy férje a lágerban engedélyt kért: hadd hozhasson létre egy laboratóriumot, amelyben bizonyos kísérleteket végezhetne, dolgozhatna. Egyszer 1955-ben, egy csodálatos verőfényes napon jött a parancs, hogy engedjék őt szabadon. Csizsevszkij válaszul kihallgatásra jelentkezett, és előadta a kérését: engedélyezzék, hadd maradhasson még egy ideig a lágerban, amíg befejezi a kísérleteket. Mivel ezzel különböző szabályokat szegett meg, nehezen érte el, amit akart, de csak befejezte a kutatásait.

Egyik érdemes genetikusunkat, D. V. Lebegyevet, akit a harmincas években kizártak az egyetemről, később meg az intézetből tették ki azért, mert nem volt hajlandó elhatárolni magát a mendelizmustól-morganizmustól, megkérdeztem, miről van itt szó, miért éppen a genetika ellen hadakoztak, miért alakult ki ilyen elkeseredett, mondhatni véres harc az ideológia számára látszólag ártatlan kérdés körül: létezik-e egyáltalán gén, mik az öröklődés szabályai?

– A biológusoknak jobban kijutott, mint a fizikusoknak meg más természettudósoknak – felelte. – Tiszta sor: zűrzavar a rossz termés körül, meg hasonlók... A harc persze nem a gének miatt folyt. Nem azok keltettek nyugtalanságot. Az ellenszegülés fészkét akarták szétverni. Az útmutatásokat meg se hallják, főnököt nem ismernek, úgy tartják, hogy a tudományban anélkül is boldogulnak, hogy felülről beleszólnának. A tudományuknak szabadon kell fejlődnie. Ez a lényeg - szabadon-e, vagy pedig felülről jött parancs szerint. Sokan tudtuk, hogy azok között a körülmények között ez harc volt a személyi kultusz ellen.

– Hogyhogy?

– Liszenko mindenütt hangoztatta, hogy maga Sztálin támogatja. És egyszerre csak Liszenko ellen merészelnének fellépni? Hozzá nem értőnek nevezik? Ezt hogy értsük? Mire céloznak? Kivel szállnak szembe? Egyébként a Tretyjakov Képtárban kiállították azt a szobrot, amely Sztálint és Liszenkót örökíti meg, amint egy kispadon ülnek, és Liszenko egy búzakalászt mutat fel. Napnál is világosabb! Vavilovnak meg a többieknek be kell ismerniük, hogy tévedtek! Más tudományágakban engedelmesen elismerték az ő bölcsességét, a biológusok azonban ellenszegültek. Maguk a biológusok is felismerték, hogy nem csak a liszenkóizmus ellen lépnek föl.

Kint tartózkodása alatt a Bölény sajnálta az emigránsokat, együttérzett velük. Emellett munkált benne annak az embernek a titkolt fölénye, akinek van hazája.. És most azzal fenyegették, hogy emigráns lesz belőle, méghozzá disszidens. Micsoda torz szó!

Visszautasítását meg az egész botrányt szerencsére nem politikai tettnek fogták fel. Megmaradt az útlevele, annál is inkább, mert a kapcsolatok rendeződtek Németországgal, a vezetők kölcsönös udvariassági látogatásokat tettek, biztosították egymást a barátságukróí. Talán az is mellette szólt, hogy visszautasította a német állampolgárságot. Ezt többször is felajánlották neki. Némileg csábította az ajánlat, mivel ez esetben külföldi utazások előtt nem kellett volna vízumot beszereznie, sok formalitástól megszabadult volna.

A veszély azonban továbbra is fennállt, a pufók arcú fürtös nem felejtette el, nem bocsájtott meg, nem adta fel.

Közel negyven év múlva jelent meg egy könyv – egy olyan ember bátor és becsületes visszaemlékezéseit tartalmazta, aki maga is sokat szenvedett a liszenkóiz-mustól, és bátran harcolt ellene.

A könyv olvasása közben megakadt a szemem a Bölényről szóló sorokon. A szerző szigorúan elítéli őt mint disszidenst. Ezt nem gondoltam volna! Úgy tudtam, hogy

testi-lelki jóbarátok... Ahogy sikerült találkoznom a szerzővel, szóba hoztam a Bölényt, aki akkor már nem élt.

– Miért mondta ezt róla? – kérdeztem. – Akkoriban talán visszatérhetett volna?

– Miért ne térhetett volna vissza?

– Emlékezzen csak, milyen évet írtak akkor!

Összeráncolta a homlokát, szórakozottan rám nézett, aztán arcvonásai megkeményedtek.

– Nem mindegy? Akármikor...

– Nem mindegy. Maga is azt tanácsolta volna neki akkor, harminchétben, hogy térjen haza? Levelet írt volna neki - gyere haza családostul?

– Maga más síkra tereli a kérdést.

– Ez nem válasz.

– Tudja... nem én ítéltem el őt.

– Kinek lett volna abból haszna, ha ő elpusztul? Hiszen elpusztult volna. Ez biztos.

– Én arról írok, hogy megszegte a törvényt... – hajtogatta tovább csökönyösen a magáét, és arcán nyoma se maradt az iménti nyájasságnak.

Emlékeztem, hogy azok között volt, akik 1956-ban a Kazanyi pályaudvaron várták a Bölényt. Megölelték egymást, és sírtak örömükben. Még arra is emlékszem, hogy Buchban a Bölény asztala fölött más portrék és fényképek között ennek az embernek az arcképe is ott függött. Mindvégig ott függött a képe a hitleri Németországban.

– Látja... – Felsóhajtott. – Ő meg nem vette tekintetbe...

Mit nem vett tekintetbe? Kit? Hát a szerzőt, a régi barátságukat. Kiderül, hogy ez a szerző egyik felszólalásában bírálta Kolcovot az eugenika – e rasszista szellemű káros tudomány - iránti káros lelkesedése miatt. Ezért aztán Kolcov tudóstársai rátámadtak. Nem az elveket, a tanárukat védték. A Bölény is csatlakozott hozzájuk.

– Erről van tehát szó!

Amennyire tudtam, megnyomtam a hangsúlyt a „tehát" szón, de ő nem vette észre. Az öklét rázta.

– Hogy nem szégyellik magukat!

El is felejtette, hogy azok egyike sincs már közöttünk. Elmentek, itthagyták^ őt csillapíthatatlan gyűlöletével. Addig minden egyszerű volt: összevesztek, lám, ő is miket írt a Bölényről – hogy nem tért vissza; akik nem ismerték a rejtett okot, azok úgy látták, hogy ez az egész eszmei síkon zajlik. A rejtett okot pedig senki nem ismerte.

A Bölény döntése, hogy nem tér haza, vajon tett-e vagy önvédelem? Lehet-e embertől öngyilkosságot követelni? És ha egy ember megtagadja, hogy a szakadékba lépjen, az vajon tett-e? Bizonyára minden kornak megvan a maga fogalma arról, mi is a tett. Abban az időben az engedelmesség számított normálisnak. És engedelmeskedtek zokszó nélkül. Bármilyen utasításnak.

A Bölénv nem tulajdonított jelentőséget engedetlenségének, és biztosan nem is gondolt a következményekkel.

Egész élete tettekből állt, egyik követte a másikat, ezek azonban az ő számára nem tettek voltak, ez életmód volt.

Huszonhatodik fejezet

Nem tért haza – és pont, és el is felejtette az egészet, és újra a maga biológusi, németországi, buchi életébe merült.

Így mondják: pontot tett a végére. Az ember sorsában a pont egy csavart spirál, egy ősatom, amelyből új világmindenség sarjad.

1938-ban Genetika és evolúció a zoológus szemszögéből címmel előadást tart a genetikai társaság éves közgyűlésén. Az evolúció folyamatának kísérleti kutatása címmel könyvet publikál, meg még két „felületesebb" munkát. Olaszországban jelenik meg Populációgenetika című műve. A könyv szó számunkra komolyan hangzik, számára pedig, ahogy emlékszünk, a könyv valami egészen mást jelent: azért ír könyvet, mert sok minden nem világos a számára, hosszabban kell magyarázkodnia. Amikorra pedig minden tisztázódik, leülepszik, összegződik, egy minden szempontból kielégítő, rövid cikket fog írni.

A második világháború egymás után szakítja meg a kapcsolatát európai, angol, amerikai tudósokkal. Egyszer csak kiderül, hogy Németországból nem lehet kiutazni, lezárták a határokat. A kapu becsapódott.

Buch zárt világába a nácizmus először azzal tör be, hogy hajszát indít a zsidó tudósok ellen. Elbocsájtják őket, egymás után tünedeznek el. Aztán bujkáló zsidók után kezdenek kutatni, kiderítik, kiszaglásszák, ki félzsidó, ki negyed-, ki nyolcadrészben az. Rettegés, besúgás, zsarolás...

A fajelmélet fölfedte magát. A Bölény eddig nem vett észre ilyen buzgó nacionalizmust a németeknél. A tudósokat tudományuk a nemzetközi testvériségre tanítja. A biológia, a matematika, a fizika, bármilyen természettudomány közömbös a nemzetiség iránt. A genetika, az evolúció törvényei minden élőlényre vonatkoznak. A halak, a seregélyek és a gyöngyvirágok nem ismernek országhatárt. A különböző nemzetközi összejöveteleken részt vevő tudósokat soha nem érdekelte kollégájuk felekezeti hovatartozása, se a nemzetisége. Ugyan mi a különbség zsidó és nem zsidó között, mindegy, hány százalék zsidó vér folyik az ereiben, a tehetség a lényeg, a lelkiismeretesség, a képesség, hogy boldogulni tud a feladattal, meg tudja találni az igazságot. A Bölény, lévén igazi orosz értelmiségi, undorodott az antiszemitizmustól. Az antiszemitizmussal szemben érzett undora ugyanaz volt, mint a szélsőségesen reakciós „feketeszázakkal", s a papuralommal, az orosz önkényuralom bűzlő, rothadt pilléreivel szembeni undor. Ezért vett részt szívesen abban a titkos akcióban, amit a német tudósok találtak ki. Hogy válójában kinek az ötlete volt, nem tudni. Egy sor hatóságnak jogában állt, hogy a zsidó tudós szaktekintélyeknek engedélyezze a munkát. Ehhez szakértői vélemény kellett, ami tanúsította az illető nélkülözhetetlenségét. Elhatározták, hogy kihasználják ezt a lehetőséget. Fentről kérték például X. tudós minősítését. Buchból válaszul közölték: X. tudós ilyen és ilyen munkája miatt érdekes. Ami pedig a szóban forgó területen való munkáját illeti, azt Y. tudós tudná értékelni. Most Y.-hoz ment a papír. Az konzultációra Z.-hez passzolta. Ráérősen bonyolódott ez az olyannyira tudományos levelezés, miközben konzulensi és szakértői minőségben félzsidó vagy részben zsidó tudósok szerepeltek, akiket szintén a nélkülözhetetlen szakember" kategóriába soroltak. Végül a számtalan vélemény és értékelés meggyőzően bizonyította X. magasfokú szaktudását, egyúttal pedig néhány más nem árja tudását is. A bonyolult rendszer sokáig működött, és mentett, segített, oltalmazott...

Buchban megjelent egy náci pártfunkcionárius, bizonyos Hirt. Egyszer beszélgetést kezdeményezett a Bölénnyel, és újra javasolta neki, hogy vegye fel a német állampolgárságot. Ezt ritkán engedélyezték külföldinek. A javaslat, amint Hirt az értésére adta, magasabb fórumtól származott, és nagyon hízelgő volt. A Bölény naivan nagy szemeket meresztett: ugyan miért tenném? Nekem így is jó...

Az Angliával és Franciaországgal való hadba lépésig meg néhány alkalommal később is elutazott Skandináviába, az Egyesült Államokba, Olaszországba. A fasiszta ; Olaszország sokkal elviselhetőbbnek látszott, mint a fasiszta Németország. De semmi sem csábította, ami nem Oroszország. Mit neki Olaszország, mit neki Svájc, ahova ; Vogt hívta – a fenébe velük! Ő mindenhol emigráns lenne, itt meg szovjet állampolgár. Buchban legalább már minden zökkenőmentesen működött. Ha elköltözne, azzal . két, de lehet, hogy három évet is elpocsékolna. Azonkívül a lendület is megszakadna, a gondolat is megtorpanna.

Egy filozófus így mondta: „Olyan, hogy másodszor, nem létezik."

Buch – nem Németország, még csak nem is Berlin. Buchot ő üvegháznak, oázisnak képzelte, távol állónak mindattól, ami az országban folyik.

A hitlerizmust elsősorban a németekre szabták. Ő, a Bölény külföldiként tartózkodik itt, rá nem fordítanak figyelmet. Sajátos helyzet volt ez, amit sok német irigyelt, sőt oroszországi barátai is irigyeltek.

Számára semmi sem változott. Félelmek, kötelezettségek nem béklyózták meg. Csinálhatta azt, amit csinált.

A berlini mozikban pedig peregtek a filmkockák: a vásznon a Kremlt mutatták, a megnemtámadási szerződés aláírásának ünnepélyes pillanatát, Ribbentrop forrón kezet rázott Sztálinnal, megölelte Molotovot. Mindnyájan elégedetten nevettek, de Ribbentrop arcán bujkált még egy, külön a németeknek szánt kis félmosoly.

A lapok részleteket közöltek Molotovnak a Legfelsőbb Tanács ülésszakán mondott beszédéből: „Mindig is az volt a véleményünk, hogy az erős Németország elengedhetetlen feltétele Európa tartós békéjének... Németország az az állam, amely a háború sürgős befejezésére és békére törekszik, Anglia és Franciaország ellenben... a háború folytatásáért száll síkra..."

A franciákat és az angolokat vádolta, akik a hitlerizmus ellenében, a népek demokratikus jogaiért küzdő harcosoknak igyekeznek feltüntetni magukat, és bizonygatta, hogy erővel lehetetlen az ideológiát megsemmisíteni: „Bűnös dolog olyan háborút viselni, mint a hitlerizmus megsemmisítéséért folytatott háború."

Berlinben elkezdtek Pravdát és Izvesztyiját árulni. Ezek szidták az angolokat, semmi fasizmuselleneset nem tartalmaztak, és egyre a hatvanéves Sztálint éltették. Néha terjedelmes cikkek tudósítottak a biológia helyzetéről: „Az úgynevezett genetikai tábor több tagja olyan elbizakodottságról tesz tanúbizonyságot, annyira nem akarják figyelembe venni, hogy mire van szüksége az országnak, a népnek, a gyakorlati életnek, olyan kasztszellem jellemző rájuk, hogy ez ellen a leghatározattabb eszközökkel kell harcolnunk." Vagy: „Áltudósokra nincs szükség a tudományos akadémián." Ez A. Sz. Berg, M. Ny. Zavadovszkij és Kolcov, Nyikolaj Konsztantyinovics Kolcov ellen szólt.

Hamarosan gabonával, cukorral, olajjal teli vagonok kezdtek befutni Oroszországból.

Buchban semmit sem értettek: mi folyik itt?

1940-ben kapták a rémisztő hírt: Nyikoiaj Ivanovics Vavilovot letartóztatták. Aztán nyilvánosságra hozták: meghalt Nyikolaj Konsztantyinovics Kolcov. Úgy látszott, a két esemény alapvetően összefügg. Vavilov és Kolcov személye is összeegyeztethetetlen volt azzal, ami Oroszországban végbement. Képtelenek voltak olyanokkal együtt létezni, mint Liszenko és Prezent. Ők nem tudtak áltudományos légkörben élni. A Bölény ezt pontosan tudta. No de arra vetemedni, hogy Nyikolaj Vavilovot, a világszerte elismert nagy biológust, a szovjet tudomány büszkeségét letartóztassák! Hogyan juthattak idáig?

Találgattak, meghányták-vetették a dolgot, és Lelka megnyugtatásul minden alkalommal leszögezte: ha ez történt Vavilovval, te még inkább így jártál volna. Folyt tehát a lázadó genetikusok teljes megsemmisítése. Elpusztulni, ráadásul meggyalázva, mint a nép ellensége - ugyan miért? A Bölény komor hallgatásba burkolózott. Értetlenkedve, máskor ingerülten fújtat. Életben maradt. Bölcsen határozott. Helyesen cselekedett. Mindannyiukat megmentette... És mi haszna van az igazából? Még tanára temetésére se tudott elutazni. Szégyellte és aljasnak érezte magát.

Azelőtt ritkábban gondolt Moszkvára. Nem volt rá érkezése. Most az Osztozsenkáról, az Arbatról, a kis moszkvai utcákról álmodott. Kalugáról, a Konyecpolje nyírfasoráról. Éz nem nosztalgia volt. Nem a nosztalgiától szenvedett, hanem a történelem igazságtalansága és becstelensége volt az,, ami a legalkalmatlanabb pillanatban csapott le rá...

Mivel a háború lelassította a hírközlést, már nem friss, de továbbra is hihetetlen hírek jutottak el hozzájuk: Ny. Beljajevet letartóztatták, majd meghalt, más barátaikat - A. Szerebrovszkijt, D. Romasovot – zaklatták. A Droskoor tagjaínak fölemlegették ezt a „majdnem szervezetet".

Úgy látszott, a Bölényről megfeledkeztek, a követségre nem hivatták, nem „átkozták ki". Európában mindenki számára a szovjet tudomány nagyja maradt. Szovjetbarát körök a szovjet tudomány sikereivel való példálózásra használták fel. Lám, egy ember, aki megtestesíti és csodálatos személyes színnel gazdagítja a szovjet géniuszt, szellemi fölényt.

Az Olaszországban élő Gorkijhoz hasonlították...

Az orosz emigránsok között sok híressé vált tudós akadt, de a Bölénnyel kapcsolatban mindannyian hangsúlyozták, hogy ennek az embernek semmiféle kapcsolata nincs az emigrációval...

Kitört a második világháború. A német csapatok Lengyelország útjain nyomultak előre, a légierő Varsót bombázta. 1940 áprilisában a hitleristák már Dániában meneteltek. Ugyanezekben a napokban csapataik északon elfoglalták a norvég kikötőket. Egy hónap múlva Hitler megszállta Hollandiát, Belgiumot, Luxemburgot. A németek rövid harc után áttörték a Maginot-vonalat. A tornyukon kereszttel büszkélkedő tankokból álló oszlopok folyamatosan tüzelve Franciaországon keresztül Párizs felé törtek. A francia fővárost nyílt városnak nyilvánították, és Hitler hosszú, csillogó barna bőrkabátjában, bal kezében fehér kesztyűjét tartva a Champs-Elysées-en a Diadalív felé lépkedett.

Németország szégyenkezés nélkül, mentséget és ürügyet se keresve hódított, fosztogatott. Az a Németország, amelyet a Bölény úgy megszeretett, azok a németek

– a tisztességes, dolgos, tehetséges nép –, akik között annyi barátra tett szert. Németországot elvesztette, Oroszországtól megfosztották, csupán a tudomány

maradt neki. A laboratórium kék falai, a park, az ablakán túl a játékhoz kitaposott kis terület - lám, hogy összeszűkült minden.

Királyságok, kormányok omlottak össze, semmisültek meg, városok lángoltak, óvóhelyek adtak hajlékot, egy bőröndben elfért az otthon, a pusztulás, tehetetlenség és szégyen keserű füstje terjengett Európa fölött.

Hogy lehetett ilyen körülmények között a mikroszkóp előtt ülni, muslicákkal bíbelődni, mindenféle bogarat preparálni, boncolni? Miféle agyvelő, miféle idegek ezek, hogy ki tudták zárni a világégés hangjait? Hogy a Bölény képes volt magát kiszakítani mindenből, és nem is valahol Afrikában, hanem itt, az események központjában, Berlinben?

Én nem tudtam teljesen megérteni a viselkedését. Számomra volt benne valami kihívó és kellemetlen.

Akadt azonban néhány megjegyzése, elszólása, melyek alapján úgy gondoltam, hogy nem is ment minden olyan simán. Valami gyötörte, rágta a lelkét azokban az években. Látszott, hogy neki se volt fenékig tejfel. És bár tudta, hogy mit válaszoljon a szemrehányásokra, és úgy állította be magát, mint akinek teljesen igaza van, ettől az igazságtól neki magának is hányingere volt. Otthon ütik-verik az elvbarátait, ő meg a fasiszták keblén melegszik...

Érzem, hogy a találgatások és pszichológiai elméletek ingatag talajára tévedek, ha erről a dologról beszélek. A Bölény se tűrt semmiféle „pszichologizálást". Egyszer makacskodni kezdtem, hogy valami konkrétumot kicsikarjak belőle. Ö azonban így rázott le: a más bőre ne fájjon, belém marhat a kutya, csak ne a sajátom legyen

- aztán hirtelen a fejébe szaladt a vér, és felüvöltött: „Hát maga hogy bírta ki az egészet? Miért tűrte?" És miközben ujjal mutatott rám, a fejemre olvasta: nálunk már régen megállapodtak abban, hogy nem hánytorgatják fel a múltat.

Soha nem volt remete, nem volt a tudomány megszállottja, fanatikusa. Teljes életet élt, féktelenül és mohón. Most a tudomány lett a menedéke. Alászállt, mint a búvár, mint a barlangkutató, eltávolodott a háború dörgésétől, a könnyektől és a jajgatástól, a bombázástól, a vészbehívóktól, a náci gőgtől.

Kidolgozta az evolúció szintetikus elméletét. Felépítette mikroevolúciós tanát. Ez a populációval kezdődött. Elemi evolúciós anyagból – mutációból és egyszerű ismert tényezőkből – populációhullámok, izoláció, kiválasztódás – építkezett. A természet évmilliós munkájának csodálatos képe tárult föl, láthatóvá vált, amint titkos, rejtett műhelyeiben a végtelen számú kombinációból a legjobbak választódtak ki. Titokzatos módon hatottak a kiválasztódás mechanizmusai, a munka hol fölgyorsult, hol meg történt valami, mintha a természet elfáradt volna. Jeladások történtek, változtak az ismertetőjelek, a színek...

Felidézte Einsteinnel folytatott beszélgetését a titokról. A titok érintése az emberi érzések legszebbike és legmélyebbike. A valódi tudomány forrása belőle fakad. Az, , aki nem tud rácsodálkozni a titokra, aki nem tud előtte mélységes tisztelettel megállni, az olyan, akár a halott.

Maga az érintés csak jeladás volt erről a Bölény számára hozzáférhetetlen, a természeti folyamatokban létező, csodálatos szépségű és bölcs világról. Mit jelentett a földi élet varázslatos folyamatai mellett a háború? Nem valami sokat...

A Dunkerque melletti csata, a Visztulánál megvívott ezer más ütközet, amelyek egykor szintén nagy, történelmi jelentőségű, híres csatáknak számítottak, megakasztották-e, gyorsították-e a történelem menetét? Egy nép története elsősorban háborúi története. A véget nem érő háborúk semmit se döntöttek el, semmit se adtak az emberi értelemnek. Magának az „Ezeréves Birodalomnak, a Reichnek" a léte őrült pillanatnak rémlett a tudomány örök törvényeivel szemben. A Bölény a tudomány hatalmával büszkélkedett és azzal, hogy ő hozzákötötte a sorsát. A tudomány segítségével a természet érthetetlen mormolásába lehetett merülni. A Bölény értelme szelektálta, hogy mit hallott meg mindebből – mindazt, amit képes volt megfejteni. Ez nem volt sok, de a halandók közül ő hallotta meg elsőként. A betűk, a szavak ismertek, de nincs közöttük kapcsolat. Figyelte, hogyan fonódnak össze a vékony szálak, és óvatosan, új, friss lelkesedéssel haladt a fénylő fonal mentén. Könnyebb volt megérteni a bolygók, a csillagos ég mozgásának mechanizmusát, mint a legkisebb bogárka életműködését. Még egy hernyót is többre tartott a maga eszénél. Micsoda utánozhatatlan zsenialitással volt benne fölépítve minden, mindegyik lábacska, mindegyik szőrszál! Az – úgy rémlik – elszigetelt jelenségek egyszerre valami elképesztően egyszerű dologgá álltak össze. A téglákból székesegyház készült. Később azon vitatkoztak, ki is a Bölény – felfedező-e vagy csak „értelmező"? Olyan-e, aki megtalált valamit, vagy olyan, aki elsőként értette meg és magyarázta meg? A többség arra hajlott, hogy értelmező – számára az volt az eredmény mércéje, mennyire közelített az igazsághoz, igaz pedig az, ami hasznos. Mindegy, hogy erőfeszítése csupán egyetlen fok a mennybe vezető lépcsőn. No de az életet lehet-e egyáltalán eredményekkel mérni? Ha az eredmények összegződtek - hiábavaló az élet. Az élet több az eredményeknél. Az élet mindenekelőtt szeretet. Az ember csak azt tudja megtanulni, amit szeret, és csak azt tudja megérteni, amit szeret...

Ezt a magától értetődő igazságot mintha kevesen és nehezen fogadták volna el. A Bölény néha dühbe gurult munkatársai egykedvű módszerességétől, nyugalmától.

A háborgó világból egyre kevesebb hír érkezett. A Bölény a természet művészetének titkait igyekezett megérteni – hogyan indította el az életet, amely aztán önállóan működött, fejlődött. Meg kellett értenie a természet sikereit, meg kellett értenie teremtményei állandóságát – a sirály miért marad évezredeken át sirály; miért olyan fontos a madarak, a bogarak sokfélesége. A legnehezebb azt meglátni, ami az ember szeme előtt van. Egy muslicában is meglátni azt, amit mások nem láttak meg, bár akárki megláthatta volna.

A. FODOR ÁGNES fordítása

Vége