Észt népmese
Hans és az ördög
 |
| Dagesztáni ezüsttálca |
Az ördög jó áldomást csapott, s mindjárt hazavitte az új bérest. Az új bérest Hansnak hívták. Hans alku közben rájött ugyan, hogy az ördög az, aki fel akarja fogadni, de avval volt, hogy mit számít az, s beállt hozzá.
Mindjárt az első nap kimentek az erdőre, hogy ültetni való gyökeres fenyőt hozzanak haza. Amint kiértek az erdőre, az ördög mindjárt nekiállt, hogy gerendavastagságú fenyőket húzgáljon ki a földből. Hans azt gondolta magában: mihez kezdjek most. De nyomban jó gondolata támadt, nagy jajveszékelés közepette a hasára tette a kezét, s elnyújtózott a földön. Az ördög mindjárt sajnálkozva kérdezte tőle:
— No, Hans fiam, mi lelt?
— Olyan erős csikarás állt a hasamba, hogy meg se tudok mozdulni — felelte Hans.
— Ha így áll a dolog, hát fekhetsz, míg felnyűvöm a fenyőket — mondta az ördög.
Hans nevetve nézte fektéből, hogy cibálja kifelé az ördög a fenyőket, hogy még a foga is csikorog belé. Mikor végre készen volt a teher, az ördög átkötötte egy vastag lánccal, s megparancsolta Hansnak, hogy jöjjön és álljon neki húzni.
— Nem, gazda, neked kell elöl menned, én majd hátulról tolom — mondta Hans.
— Bizony, Hans, igazad van, majdnem elfelejtettem, hogy én vagyok a gazda — válaszolta nyomban az ördög.
Átvetette vállán a lánc végét, s rászólt Hansra, hogy tolja hátulról. A béres a teher mögé került, felmászott a fenyőkre, az egyiket meglovagolta, két kézzel meg az ágakba kapaszkodott, s onnan nevette az ördögöt, aki úgy húzta a terhet, hogy gőzölt a szakálla.
Mentek egy darabig, egyszer csak megszólal az ördög:
— Hans fiam, toljad jobban, mert nagyon nehéz húzni.
Hans azonban rá se hederített az ördög szavára, hanem elkezdett magában számolni:
— Egy, kettő, három.
Már néhány tucatnál tartott, mikor megkérdezte az ördög:
— Mit számolsz fiam? Hans csak kisvártatva felelt:
— Nincs semmi különös, csak egy jókora farkasfalka jön utánunk az erdőből.
Alig ejtette ki a száján ezeket a szavakat, mikor az ördög úgy nekiiramodott, hogy csak úgy dübörgött alatta a föld, s még arra se maradt ideje, hogy egy kicsit hátrasandítson. A teher meg olyan istenigazából himbálózott, hogy Hansnak ugyan igyekeznie kellett, ha meg akart maradni a fenyőn. így rohantak egészen hazáig. A nagy száguldásban az ördög már előre se tudott figyelni, nekiütközött a ház sarkának, s betörte a fejét. Hans hideg vizet hozott, leöntötte vele, s csakhamar ismét talpra állt. Az ördög aztán megkérdezte Hanstól:
— No, hogy tudtál megjönni a fájós hasaddal?
— Hát, meg voltam vele akadva, de nincs mit tenni, el kell tűrni — felelte Hans. Másnap az ördög kimért hat zsák árpát, s megparancsolta Hansnak, hogy vigye a serfőzőkonyhába, készítsen belőle három nap alatt sört, s harmadnap ő maga jön megkóstolni.
Hans erre így válaszolt:
— A tegnapi nagy rohanásban kificamítottam a lábam, egy lépést se tudok tenni, nemhogy árpát cipelni.
Az ördög hitt neki, ő maga vette hát vállára az árpát, és vitte ki a serfőzőkonyhába. Hans sántikálva botorkált utána. Mikor az ördög kiment a serfőzőkonyhából, Hans így töprengett magában:
— Hogy tudok én ennyi árpát három nap alatt megfőzni sörnek?
Nem volt mit tenni, szekérbe fogott, felrakta az árpát, elvitte a városba, eladta, aztán sör helyett néhány hordó kátrányt vett, és azt vitte a serfőzőkonyhába.
Harmadnap kiment az ördög a serfőzőkonyhába, hogy megkóstolja a sört. Az egyik kátrányoshordónak kihúzta a dugóját, szájához emelte és egy szuszra kiitta; mikor abbahagyta az ivást, csak ennyit mondott nyelvével csettintve:
— Na, ez jó sör volt, még a fogam is elvásolta; soha életemben nem ittam ilyen jó sört.
Eljött a szénakaszálás ideje, az ördög meg Hans is dologhoz látott. Az ördög egy vésőt vitt magával, Hans meg kaszát; az ördög a vésővel véste a füvet, Hans kaszával vágta. Evéskor azonban az ördög elkapkodta Hans elől a jobb, zsírosabb falatokat, Hansnak csak a bőrt és a csupasz csontokat hagyta. Hans azonban hamarosan megtalálta ennek az orvosságát. Mikor munkához láttak, Hans levette a nyeléről a pengét, s a puszta nyéllel kaszált.
Az ördög megkérdezte:
— Hans, mit csinálsz, hiszen egyetlen szál füvet se vágsz le?
— Haragszik tán érte a gazda? — tudakolta Hans.
— Nem én — felelte rá az öreg —, csak úgy megkérdeztem.
Mikor azonban evéshez láttak, az ördög már nem kapkodta el Hans elől a legjobb falatokat.
Végül az ördögnek elment a kedve a kaszálástól. Egy szép napon így szólt Hanshoz:
— Hans fiam, heveredjünk le aludni, s hadd dolgozzanak a szerszámok maguktól. Hans erre is hajlandó volt. Ki-ki a maga pasztájához állította a szerszámát és lefeküdt aludni.
Amint Hans meghallotta, hogy az ördög már horkol, felkelt, fogta a kaszát és levágta a maga részét, aztán visszaállította a szerszámokat oda, hol előbb is voltak, és lefeküdt aludni. Mikor az ördög felébredt és látta, hogy a Hans szerszáma elvégezte a ráeső munkát, az ő vésője meg az égvilágon semmit se csinált, elöntötte a méreg, fogta a vésőt és összetörte. Aztán kiment a hármas keresztútra és nagyot füttyentett. Erre töméntelen apró kék meg piros gúnyás kisfiú szaladt össze, mindnek kasza meg gereblye volt a vállán, s az ördög parancsára úgy nekiálltak kaszálni, gereblyézni, mint a hangyák.
Az ördög aztán így szólt Hanshoz:
— Hans fiam, keljünk birokra, lássuk, melyikünk az erősebb.
— Hiszen te még a bátyámat se tudod leteríteni, hogy akarsz akkor velem birokra kelni — felelte Hans.
— Hívd csak ide a bátyádat, majd meglátod, hogy úgy földhöz teremtem, mint a pinty — mondta az ördög.
Hans elment az erdőbe, kicsalogatta a medvét, az ördög meg nekiesett.
— Te csak ne motyogj, hanem ragadjuk szépen derékon egymást, s lássuk, ki győz — szólt oda neki.
A medve azonban nem sokat teketóriázott, hanem megragadta az ördög combját és borzalmasan összekarmolta. Hans a bokorból nézte, s csak nevetett, mikor az ördög a medve keze között óbégatott. Nagy nehezen és félholtan szabadult ki a medve mancsából. Mikor Hans odament hozzá, ezt mondta neki:
— Nem jóravaló ember ez, verekedni akart, s agyon akart karmolni. Fussunk inkább versenyt.
— Gazda, hiszen még az öcsém is elhagy, hogy akarsz velem versenyt futni — mondta Hans.
— Hozd csak ide az öcsédet, majd meglátod, hogy elhagyom a futásban. Hans azonban előbb már egy nyúlfészekre akadt a csalitban, most bement a sűrűbe, s kiugrasztotta a nyulat. Mikor a nyúl az ördög iránt ért, Hans odaszólt neki:
— Gazda, fuss, ott az öcsém.
Az ördög éppen a dolgát végezte, mikor odaért hozzá a nyúl, s a nagy sietségben arra se maradt ideje, hogy a nadrágját begombolja. Jó ideje kergetőzött már a nyúllal, s ki akarta fárasztani, de lecsúszott a nadrágja, s orra esett. A nyúl meg uzsgyi, be az erdőbe, hogy csak úgy szállt a por utána. Mikor Hans odament az ördöghöz, az ezt mondta neki:
— Kifárasztottam volna én, de lecsúszott a nadrágom!
Ezután kődobásban versenyeztek. Hans azonban előbb fogott otthon egy verebet, s az ingujjába rejtette. Először az ördög dobott, olyan magasra szállt a kő, hogy már nem is látszott, s félnapig kellett várniuk, mire visszaesett. Most Hans vett egy követ a markába, s megforgatta a feje fölött: forgatás közben azonban kiröpítette ujjából a verebet, a követ meg a tenyerében hagyta. Az ördög nem vette észre a csalást, s három napig várták ott azon a helyen a kő visszajövetelét. Mikor azonban a kő harmadnap sem esett le, az ördög amondó volt, hogy megakadt valahol a felhőkben. Ezután az ördög egy nagy buzogányt hozott ki a házból, s így szólt:
— Ezt a buzogányt a nagyapámtól örököltem, s én is az unokáimnak hagyom örökül; dobjunk most ezzel, hogy végleg tisztázzuk, ki tudja magasabbra dobni.
Az ördög megint elsőnek dobott, s ráadásul akkorát, hogy a buzogány csaknem a felhőkig szállt. Ezután Hanson volt a sor. Megfogta a nyelét, s fel akarta emelni, de még csak meg se tudta mozdítani, az ördög meg nógatta, hogy dobja el gyorsan.
Hans azonban így szólt:
— Nem, gazduram, megvárom, míg az a felhő amott a fejünk fölé ér, akkor feldobom a tetejére.
Amint Hans végére ért a beszédnek, az ördög két kézzel ragadta meg a buzogányt, s így szólt:
— Ne, Hans fiam, ne dobd el, nem akarok megválni az én jó buzogányomtól, az unokáimnak kell örökül hagynom.
Elérkezett az aratás ideje. Az ördög megkérdezte Hanstól:
— No fiam, elsőnek vágod le a magad részét vagy majd később?
— Elsőnek vágom — mondta Hans.
Az ördög beleegyezett, s Hans nekiállt aratni. A rozs szárának felső felét levágta, a félszárnyi torzsot meg otthagyta az ördögnek felnyűni. Télen Hans tiszta rozsból sütött kenyeret evett, az ördögnek meg be kellett érnie törekkenyérrel és szalmakásával.
Karórépaszedés idején így szólt az ördög Hanshoz:
— Többet nem hagyom úgy becsapni magam, mint aratáskor, most az enyém lesz a felső rész — s mind magának vágta le a karórépa levelét.
Hans felhúzgálta a répát, s azt ette, az ördögnek azonban be kellett érnie a levelével. Ismét csak Hans kerekedett fölül!
Az ördög kovácsmunkával is foglalkozott. Kettőbe kalapálta a vasat, majd ismét egybetoldotta, de Hansnak nem mutatta meg, hogyan toldják össze a vasat. Hans minden módon próbálkozott vele, de sehogy se tudta összeforrasztani a vasat. Az ördög csak nevetett Hanson, ebben a dologban okosabb volt nála. Hans azonban ravaszsággal igyekezett kicsalni belőle a titkot.
Egyszer az ördög odajárt valahol, s mikor hazaért, Hans elébe ment és így szólt hozzá:
— Gazda, rájöttem a vasforrasztás nyitjára.
Mire az ördög gyorsan rá vágta:
— Hans fiam, akkor homokot szórtál rá!
Hans visszament a kovácsműhelybe, vörösre fújtatta a vasat, homokot szórt rá és összekalapálta. Ezzel tisztában is volt a forrasztás tudományával.
Az ördög elment a feleségével lakodalomba, s megparancsolta Hansnak, hogy sikálja tisztára a gyerekeket és vigye utánuk, majd hozzátette:
— Felém is vess szemet, ha ott leszel.
Miután az ördög útnak indult, Hans fogta a nagy kést, bement a gyerekekhez és megölte őket. Belüket tisztára sikálta, kinyomta a szemüket, madzagra fűzte, s a nyakába akasztotta. Aztán befogta a lovat, felrakta a gyerekeket a szekérre, s a lakodalmas házhoz hajtott. Az ördög nagy örömmel jött elébe, Hans azonban mindjárt odavetette neki a gyerekek szemét. Mikor az ördög látta, hogy a gyerekek mind meg vannak ölve, kétségbeesetten kérdezte:
— Mit tettél, Hans?
— Csak azt, amit a gazda parancsolt. Te magad mondtad, hogy tisztára sikáljam őket, s szemet vessek feléd. — Megint az ördög melléhez dobta a szemeket. — Nem tudtam volna másképpen megsikálni őket, meg kinyomni a szemüket, csak ha meg vannak ölve.
Az ördögnek eszébe jutottak a saját szavai, s nem haragudhatott meg, mert akkor még az orrát is elveszítette volna.
Az ördög most már meg akart szabadulni Hanstól, s felküldte a feleségét a Hans ablaka előtt álló fára kakukkolni.
— Micsoda kakukk szól most tulajdonképpen, hiszen tegnap még húshagyó alkalmából szánkóztak a gyerekek — gondolta magában Hans.
Fogta a puskát, és egyből lelőtte az asszonyt.
Az ördög olyan dühös volt Hansra, hogy meg akarta ölni. Ezért este megkérdezte Hanstól, hova fekszik le aludni.
— Hová másüvé, mint a kemencére — felelte az. Pedig megint csak a gabonaszárító rudakra feküdt, mint rendesen.
Az ördög éjjel fogta a nagy buzogányt, s jól odahúzott vele a kemencére. A kemencén az öregasszony tejesbödönjei álltak, s csörömpölve dőltek fel.
Mikor Hans meghallotta a csörömpölést, leszólt a rudakról:
— Mit csinálsz, gazda, engem akartál tán agyonütni?
— Nem, Hans, csak a csótányokat ijesztettem meg — mondta az ördög. Másik este megint megkérdezte:
— Hans fiam, hol alszol ma éjszaka?
— A padkán — felelte Hans.
Ehelyett azonban felmászott a kemencére. Az ördög most a padkára sózott oda éjszaka egy jókorát a buzogánnyal. Hans leszólt a kemencéről:
— Mit csinálsz, gazda, engem akartál tán agyonütni?
— Nem, Hans, csak a macskát ugrasztottam odébb!
Harmadik este megint megkérdezte Hanstól, amit előzőleg. Hans így válaszolt:
— Ma este a gabonaszárító rudakra fekszem. Valójában azonban a padkára feküdt.
Az ördög éjszakának idején megint jókorát csapott a buzogánnyal a rudakra, Hans pedig ismét megkérdezte:
— Gazda, mit csinálsz, agyon akartál tán ütni?
Az ördög azonban csak úgy válaszolt, mint korábban:
— Nem fiam, csak a macskát kergettem el.
Mikor az ördög látta, hogy ilyen módon nem szabadul meg Hanstól, elhatározta, hogy fogja a pénzes zsákját és elmenekül, otthagyja Hansot. Ott állt a sarokban egy három pejló bőréből összevarrt pénzes zsák. Hans azonban tudomást szerzett az ördög szándékáról, és este bebújt a pénzes zsákba. Éjjel jött az ördög, sebtében hátára kapta a zsákot és futásnak eredt. Mikor már néhány mérföldet megtett, s kezdett erőt venni rajta a fáradtság, földre zöttyentette a pénzes zsákot, s így szólt:
— Ez csak a pirospej ló volt! Hogy tudna ide érni Hans?
Hans észrevétlenül kimászott a zsákból, s így szólt:
— Gazda, biztosan meg akartál izzasztani ezzel a nagy futással.
Az ördögnek nem maradt más hátra, szépen kifizette Hansnak a kialkudott bért. Ezzel fenékig kiürült a pénzes zsákja, s olyan szegény lett, mint a templom egere. Hans meg útnak indult, tanyát vett magának és gazda lett.
Egy hideg téli napon fát vágott az erdőben, az ördög odajött hozzá és megkérdezte:
— Mit csinálsz, fiacskám?
— A kezem melengetem — felelte Hans.
— Az én kezem is erősen fázik, hadd melegítem meg — mondta az ördög. Hans ékekkel meghasított egy nagy tuskót, és rászólt az ördögre, hogy dugja oda a kezét. Az ördög bedugta ujjait a résbe, Hans meg kiütötte az ékeket. Az ördög úgy ordított, ugrált a nagy fájdalomtól, hogy az ég is majd leszakadt, s kérte Hansot, hogy szabadítsa ki. Hans megígérte, hogy kiszabadítja, de csak akkor, ha hoz neki egy zsák aranyat. Nagy fájdalmában az ördög megígérte, hogy teljesíti a kívánságát, s Hans kiszabadította.
Az ördög most már olyan szegény ember volt, hogy nem volt betevő falatja se. Nagy éhségében Hanshoz fordult, hogy tartsa jól. Hans megígérte, hogy enni ad neki, de nem ingyen, hanem álljon be hozzá pásztornak. Az ördög ott is maradt Hansnál pásztornak. De miután leszolgált néhány napot, s jóllakott, ellustult, csak nagy keservesen hajtotta ki a jószágot a legelőre, s már a nyitott karámkapuban lefeküdt aludni. Nagy meleg volt, a jószág egyszerre megbokrosodott, s a nyitott kapun át száguldva indult hazafelé, miközben az alvó ördögnek kitaposták a belét. Így lett vége az ördögnek.
BERECZKI GÁBOR fordítása
Forrás: Szovjet Irodalom, 1978 / 12. szám, 77., 83-88.l.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése