Dosztojevszkij különszám (6)

A „magyar" Dosztojevszkij
Vallomások és vélemények 
(1856-1972)

Korai Dosztojevszkij-kiadás
magyarul

Fjodor Dosztojevszkij nevét a múlt század közepén olvashatta először a lendületes iramban kapitalizálódó és polgárosodó Pest-Buda gombamód szaporodó hírlapjainak és folyóiratainak mind nagyobb előfizető-tábora és irodalmi kávéházainak törzsközönsége. Első műveit azonban, ahogy a nagy ikercsillag, Tolsztoj korai elbeszéléseit és kisregényeit is, a korabeli művelt publikum az ekkorra már felfedezett „szent orosz irodalomnak" csupán a második vonalában helyezte el; mindenképpen a félig-meddig „magyar írónak" tekintett Turgenyev mögött. Ebben az értékelésben az 1880-as években következett be az első, talán legdöntőbb fordulat. Ez a folyamat, amely lényegében töretlen volt az író 1881-ben bekövetkezett halálára írt, mint látni fogjuk, meglepően sok pontos értesülést és találó megállapítást tartalmazó nekrológoktól az első komolyabb igényű értékelő tanulmányokig, szinte törvényszerűen csúcsosodott a „Bűn és bűnhődés" magyar fordításának megjelenésében. („Raszkolnyikov" címen adták ki a regényt 1888-ban, Szabó Endre fordításában.) A valóban mély hatás, amelyet ez a mű a magyar olvasóközönségre, köztük a kor és az elkövetkező évtizedek művészértelmiségére gyakorolt, sokáig — szinte mindmáig — alakító erőként hatott Dosztojevszkij-képünkben.


Az életmű befogadásában csupán a „hosszú 19. század" végétől, az első világháború éveitől következett be némi, mai tudásunkkal jogosnak és szükségesnek érzett súlyponteltolódás: a korábbinál terjedelmesebb és általában színvonalasabb tanulmányokban elemzett „A Karamazov testvérek" javára. A „magyar" Dosztojevszkijnek ez a vonása nem mondható igazán, sajátosan magyarnak. Inkább azt mondhatnánk, hogy főbb vonalaiban a nyugat-európai fogadtatás jellegzetességeit mutatja, részben mint ennek a fejlődésnek szerves eleme, részben pedig mint hatása alatt álló jelenség. Ennek tudhatjuk be az európai forradalmak utáni misztikus-mitikus Dosztojevszkij-értelmezést is a magyarországi folyóiratokban. Ezek az európai országokban divatos Dosztojevszkij-monográfiák nyomán született írások jobbára már annyira mesterkéltek, oly kevés közük van az „elemzett" regényekhez, hogy nem is igen eredményezhettek színvonalas Dosztojevszkij-interpretációt magyar talajon: idegen olvasatok olvasatai. Csak a harmincas évekből van ismét számottevőnek mondható — bár néha, egyes elemeiben esetleges és egyoldalú — Dosztojevszkij-képre valló visszhang anyagunkban.


Az itt közölt szemelvények semmiképpen nem a ma Magyarországon — vagy éppen az író szülőhazájában! — érvényes Dosztojevszkij-képet akarják visszavetíteni a messzi múltba — tehát szükségképpen különböznek a mai értékeléstől. A több mint egy évszázadot átfogó szövegsor szerzői nem olvashatták és nem érthették-értelmezhették úgy Dosztojevszkij műveit, mint ahogyan mi olvassuk őket az író halálának centenáriumán. Csupán felvillantják a legfontosabb müvekkel kapcsolatos, gyakran inkább a kor Magyarországára, semmint Dosztojevszkij művészi világára jellemző benyomásokat, amelyek összességükben alkotják azt a láthatatlan hidat, amely egy egyetemes kultúra keretében az orosz irodalom csúcsát a magyar művelődéstörténet egyes pontjaival összeköti.

GEREBEN ÁGNES

Gogol utánzói közt Dostoevskit kell megemlítenünk, kinek Szegény emberek című, levelekben írott regénye 1846-ban jelent meg.

Budapesti Hírlap, 1856. május 3. 103. sz.

Néhány fiatalember, Prosewszki, Dostojewszki, Szpesov (Petrosevszkij, Dosztojevszkij, Szpesnyev — G. Á.) 1849-ben elég meggondolatlanul összeállott a szocializmus és nemzetgazdaság terjesztése végett. Golyóra ítélik, aztán kegyelem útján, kényszermunkára (...) Fönnmaradt amaz időkből egy borzasztó könyv, carmen horrendum, mintegy dantei fölirata Miklós uralkodásának: Dosztojevszki „Holt udvar"-a (Feljegyzések a holtak házából — G. Á.). Borzasztó regény; láncot csörgető kézzel vázolja szerzője társai — az elítélteknek — alakjait, mintha Michel Angelo freskói volnának a szibériai rabok szokásai köréből.

Szeghy Miklós. Budapesti Szemle, 1867. VIII. kötet, 244-268.

Mai számunkban egy orosz beszélyt kezdünk meg A szerény asszony czím alatt, melynek szerzője Dosztojevszki Mihajlovics Tódor, Turgenyev és gróf Tolsztoj mellett Oroszországnak ez idő szerint legelőkelőbb írója. E két utóbbit átültetett műveik után a magyar közönség már jól ismeri, míg Dosztojevszkinek lehet hogy talán nevét is most hallja először s lapunkban közölt beszélye - legalább tudtunkkal - az első mű tőle, mely magyar nyelven megjelen. Dosztojevszki az ifjabb írói nemzedékhez tartozik s írótársai közt sajátságos helyzete van. Nem követi legtöbb írótársa ama modorát, hogy előszeretettel írva történeti elbeszéléseket, a múltból merítsenek — ö úgy, mint Turgyenyev is, a mai világot, a mai társadalmat, annak viszonyait és alakjait választja anyagul, s a jelenből akarja fölépíteni a jobb jövőt. Legújabb regénye, a Karamazov-testvérek, amely a Vjesztnyik Jevroszty (Vesztnyik Jevropi — G. Á.) czímű havi szemlében most jelent meg, épen e kérdéssel foglalkozik, s eszméket nyújt, miként lehetne a mostani társadalmi élet helyett újat, s ideálisabb felfogásúhoz mértet alakítani. A szenvedélyek bonczolásának Dosztojevszki nagy mestere, ízekre szedi az embert, jellemző indulatokat, hajlamokat fejt ki benne lélektani alapon. Néha ugyan szélsőségbe téved, de ez is csak egyéniségének hű kifejezése és álláspontjának tolmácsa. Nevét ismertté tette néhány évvel ezelőtt megjelent nagyobb regénye: A bűn és bünhődés, mely szintén a társadalmi állapotot rajzolja átlengve az erkölcsi élet magasztosságától s idealizálva az életben előforduló eseményeket. Turgenyev után Dosztojevszki van hivatva az új iskola megteremtésére.

Vasárnapi Újság, 1879. 40. 643.

Mint a lelet s kivált a kóros lélek anatómusának, mint a szenvedők, a lelkileg sújtottak és az erényre törekvők költőjének nincs párja az orosz irodalomban. Morálja a humanizmusban gyökerezik, legfőbb vágya, hogy minden ember legyen ember önmaga és felebarátja iránt.

Csopey László. Vasárnapi Újság, 1881. 10. szám. 145.

Egy Petrasewszki nevű hivatalnok lakása rendes találkozó helye volt több fiatal embernek; a társaság összejövetelei alkalmával Nyugat-Európa politikai és társadalmi irodalma felett vitatkoztak; akkor már ezt is halálos véteknek tartották. Miklós czár az emberek szívét és veséjét vizsgálta és a kinek érzelmeihez csak gyanú is fért, annak meg kellett halnia. Azt a 33 fiatal embert is meglepték egy összejövetel alkalmával és négynek kivételével halálra ítélték. Ez 1849 április havában történt; az ítélet azonban nem volt komolyan gondolva, a fiatal embereket csak halálos aggodalomba akarták ejteni, hogy azután kegyelmet kapjanak (...) Vajjon csak a kegyetlen játékban való gyönyörködés volt-e ez, vagy pedig azt akarták, hogy a fiatal emberek, sorsuk e hirtelen változása után tisztelni és talán szeretni tanulják a czárban azt, a ki élet és halál ura? Mindkét feltevés jogosult.
Az ily eseményekről nem lehet egyhamar elfeledkezni. Ebbe a regényébe (A Karamazov-testvérekbe - G. A.), mely hattyúdala, beleszövi életének ez epizódját, de mint igazi költő, talál enyhítő momentumot is, vázolja azt a reményt, mely a halálra ítéltben az utolsó perczig él: talán mégis kap kegyelmet.
Dosztojewskit Szibériába vitték kényszermunkára; nyolcz évre volt elítélve; az utolsó négy évben felmentették a munka alól, besorozták katonának és mint közember szolgált. Pihentetnie kellett tollát, melynek már hírnevet és dicsőséget köszönhetett, míg vissza nem nyerte szabadságát. És akkor azoknak érdekében vette fel ismét a tollat a kezébe, a kiknek szenvedéseit látta, védőjük lett, és oly nevet szerzett magának, melyet még a téli palotában is a legnagyobb tisztelettel ejtettek ki. Hogy II. Sándor czár az 1881-ben elhunyt költő özvegyének 2000 rubel évi járadékot biztosított és hogy gyermekeit államköltségen neveltette, az még nem azt bizonyítja, hogy az egykori „forradalmár" megváltoztatta érzelmeit és renegáttá lett; Dosztojewski sohasem volt forradalmár, de nem is kereste sohasem a hatalmasok és a nagyok kegyét; az maradt, ami volt, oly férfiú, ki szíve egész teljességével csüggött Oroszországon, ki híven szerette hazáját, ki vérző szívvel ismerte fel annak betegségét és ki e betegség orvoslását élete feladatául tűzte ki.

Dostojewsky végrendelete 

Pesti Napló, 1886. 325. sz. reggeli kiadás

Néhány év óta az egész művelt Európát valóságos irodalmi szlavofil-mánia tartja izgalomban. Még a politikailag nem rokonszenvező nemzetek is kapva kapnak az orosz munkákon s a legtöbb napilap tárcájában orosz regények fordítására találunk. (...)
Legnagyobb hódítást a világvéleményben a Raszkolnyikov tett, vagy az eredeti czíme szerint Bűn és bűnhődés, Dosztojevszkij M. Tódor regénye (...) Ez a regény jelent meg most magyarul Szabó Endre jó fordításában. Óhajtom, hogy sokan olvassák, bár ez a táplálék a mi közönségünknek még nagyon is koncentrált, nehéz, de nagyon érdemes hozzá szokni. A ki azért olvassa, hogy megismerjen egy-egy nagy, bár kegyetlen írót, akit vonz a tárgyba való elmélyedés művészete: az ezzel a könyvvel feltétlenül ismerkedjék meg. Egy meghasonlott, szétzilált lélek vonaglásának olyan nagyszerű rajzát találja benne, mely dúsan kárpótolja a kiállott tortúrákért.

A „Raszkolnyikov" írója 

Fővárosi Lapok, 1886. 308. sz.

Raszkolnyikov egészen modern ember. Az isteni törvény sejtelme él az ő lelkében is, de el akarja némítani. Új theóriát eszel ki, a mellyel azt akarja bizonyítani, hogy a gyilkosság nem bűn, vagyis hogy az erkölcsi törvény hazugság. A modern ember meghasonlottságát soha senki ily igazán föl nem tárta. Vessünk egy pillantást a mai bölcseleti és tudományos mozgalmakra, s azonnal látni fogjuk, hogy a modern ember vakságában hadat üzen mindannak, ami régi és új filozófiát s új tudományt akar csinálni.

Hevesi Sándor: Meghasonlott lelkek

Utazás a világirodalmon keresztül

Magyar Szemle, 1897. 33. sz.

Tárgyaiban, előadásában kevés a változatosság, munkái meglehetősen egyszínűek. Nagy részök kívülről kriminológia, de belül merő psychologia. Nála is vannak meglepetések, nem annyira a cselekvényben, inkább a lélektanban, abban, hogy midőn tolla már szédítő mélyre hatolt, még meg tudja toldani egy lépéssel. Turgenyevhez, Tolsztojhoz mérten egyszínű, azok könnyedsége, világossága, változatos hangulatai hiányoznak nála, de még Tolsztojnál is mélyebb. Őt olvasva, az ember azt hinné, hogy Oroszországban nem süt a nap és nem nyílik virág. Olvasója mintha valami nagy fájdalmon menne át. Komorságát még fokozza sarcasmusa, s érzéke bizonyos mosolyogni való s egyben szomorú félszegségek iránt, emberek és helyzetek rajzában.
(...) Lehet azt mondani, hogy nyelve egyhangú, s alakjai mind az ő nyelvén beszélnek, de még sincs nála drámaibb író, lehet gáncsolni fárasztó elemzéseit, de mindig izgatóan érdekes.
(...) Ő a legoroszabb író; a lelkek, viszonyok, események fölött mindig érezni az orosz levegőt, e végtelen puszták tiszta szelét s e barbár nagyvárosok miasmáit. A kor nagy kérdéseit - a Daimonok (Az ördögök - G. Á.) kivételével - nem kérdezte, ez egyik fogyatkozása, de egész világnézete és tanítása az orosz népről és az orosz népnek szól.
De nemcsak az orosz néphez szól. Tanításának egy része is, a bűn gyötrelmeiről, a hit és jóság isteni erejéről, általános emberi; de főképp azzal tanít, mert a világirodalomban ő a legmélyrehatóbb búvára az emberi léleknek. Mint Michel Angelo, ő is csak embereket teremt; tájkép, háttér nincsen nála. Mindig siet benyitni az emberi lelkek ajtaján, hogy odabent mindent egy tudós lelkiismeretességével leltározzon.

Voinovich Géza: Dosztojevszkij 

Budapesti Szemle, 1919. 178. kötet, 205-228.

Nem kell hozzá semmiféle erőszakos belemagyarázás, hogy azokat az eszméket, amelyek ma végigdübörögnek a világon, az ő világában megtaláljuk, ezek az emberek - az élet megalázottjai, kisemmizettjei, befelé-költők, szentimentálisok és kegyetlenek, felelőtlenek, mert az öröklét számára dolgozók - ezek az emberek némileg azzal a koronával járnak, melyet az ő géniusza sugároz regényeinek (milyen szegény ez a szó!) alakjaira. Marx mellé igazibb íróembert a kommunizmus nem ültethetett (...) Egy kultúra, mely végső törekvéseiben a legteljesebb egyenlőséget, a vagyonnak teljes kiküszöbölését, a megalázottaknak felemelkedését hirdeti, nemesebb, nagyszerűbb géniuszt, mint Dostojewski, nem is választhat.

Fenyő Miksa: Dostojewski 

Nyugat, 1919. 600-602.

Ma száz esztendős. Fájdalmas fegyenc arca, az epilepsziások réveteg tekintetével ma már nyugodtan nézhet az örökkévalóságba. Az ő igéi el nem múlnak, amíg emberi kín és kéj vonaglik ezen a földön. Az apja orvos volt a szegények kórházában, sebész és belgyógyász, aki emberi nyomorúságok között turkált és emberi szenvedéseket gyógyítgatott. A fia ezt csinálta az egész világgal és ezt csinálja minden időkre. A szegények kórházának levegője egész pályáján elkísérte őt. Hamletnek Dánia börtön volt, Dosztojevszkijnek nagy kórház az egész föld, akár az élő halottak házában élt Szibéria szívében, akár a derűs Délen járt, akár Baden-Badenban kártyázott és vesztett vagy Pétervárott szeretett és csalódott. (...)
Dosztojevszkij születésének századik évfordulóján talán még nagyobb kórház és egészen bizonyosan nagyobb szegények háza a világ, mint száz esztendő előtt. A lángész sem tudja megváltani az emberiséget, legfeljebb ábrázolni tudja. Igaz, hogy ez már majdnem egy fajtája a megváltásnak.

Juhász Gyula: A százesztendős Dosztojevszkij 

Szeged, 1921. november 12. 262. sz.

Az író a testes, több, mint háromszáz oldalas munkában (a Sztyepancsikovo falu és lakói című regényben — G. Á.) — az első laptól az utolsóig — egy alakjának portréját festi: Fomics Fomáét. Szót is ezért keresek hozzá én is, a nyelv festéktálcájáról. Puhány... élősdi... kullancs... kenyérpusztító... szélhámos... potyafráter... szemforgató... alakos... hunyász... álszen... pimasz... s szemtelenség, agyafúrtság, tehetségtelenség, pöffeszkedés, nyegleség, ál-irodalom és dölyf titánja... Mindegyik szó gyenge önmagában, a palettáról csupán egy szín, a mely a mester ecsetje alatt kel életre és aztán együtt mond nagyszerűt, a többi társaságában válik valósággá, tovább-nem-elemezhető egységgé (...) Nekem olyan roppant ez az alak, mint Jago. Shakespeare túlsüvöltötte az emberi rosszaságot, Dosztojevszkij túlkacagta. És egyáltalán nem csodálkozom, hogy a Raszkolnyikov és Karamazov-testvérek írója, született humorista is, mert tragikum és humor egytestvér — csak kifejezésbeli különbség van köztük — a szememben mindig gyanús az az író, aki csak a tragikumot, az egyik végletet látja és nevetni nem tud (...) Nem játék tehát ez a munka, nem egy lángelme pihenő, derűs szórakozása, hanem keserűséggel teljes vallomása egy hajdani hívőnek. A rejtélyes ember nem is rejtélyes.
Dosztojevszkij humora: szivárvány a reménytelen, téli égen... az éjszaka nevetése...

Kosztolányi Dezső: Sztyepancsikovo és lakosai 

Nyugat, 1921/1. 82-84.

Dosztojevszkij a politikában naiv és jóhiszemű gyermek volt (...) A következtetései tévesek. De okainak legmélyebb erkölcsi igazsága él, és döntő ethikai motívumot vitt bele az orosz forradalmárok hitébe, érzésvilágába, agitációjába. Ők Dosztojevszkijtől tanulták, hogy nem lehet abba belenyugodni, hogy magam „tisztességesen" élek, mert felelős vagyok minden körülöttem történő szörnyűségért, ha nem támadok fel ellene. Ez az új felelősségérzés Dosztojevszkij ethikája, mellyel minden regénye telítve van; ez a forradalom ethikája.

Balázs Béla: A Dosztojevszkij-évfordulóra 

Tűz (Pozsony) 1922. 40. 131.

A végső konzekvenciák levonása nélkül való, mint minden Dosztojevszkij-kinyilatkoztatás. Viharos vallomástétel a Szenvedés mindenhatósága és szentsége előtt — megváltás nélkül. Credo, guia absurdum, de aztán nincs tovább. Megkap, felizgat és elragad. Ám élni: nehéz vele. Talán lehetetlen is. Hiszen az út vége ködbe vész a próféta csudálatos mélyre és messzire látó szeme előtt. Mi következik Raszkolnyikov Szibériája után? Milyen az a világ, amelybe Aljosa, a legkisebb, a „krisztusi" Karamazov indul? Ezt már nem mutatta meg a szent Nyavalyatörős. Nem akarta, vagy nem tudta? Tíz kérdőjel is kevés lenne itt. (...) A nyomozás eredménye pedig az a lesújtó megismerés, hogy mindnyájan gyilkosok a Karamazovok s mi mind Karamazovok vagyunk. Ivánok, Mityák, Aljosák vagy Szmerdiakovok, akik gondolattal kívánsággal, passzivitással, tettel vagy éppen késsel ölünk. Miért? Erre nincs felelet. Így van s ez ellen nem tehetünk semmit — megváltás nélkül. De ki fog bennünket megváltani?

Kárpáti Aurél: A Karamazov testvérek

Nyugat, 1924. II. 424-425.

Olyan roppant emberi komplexumban, mint Dosztojevszkij, mindenki megtalálja, amit keres. (...) Ideát Európában mint a legegyetemesebb emberi horizontok felmutatóját, mint az élet megalázottjainak szószólóját és az emberszeretetet bűnöket oldó új prófétáját köszöntötték. Oroszok az íriszt keresték benne európaiak az embert. Az egyéniség csorbíthatatlanságának hívői az individualizmus fanatikusát, az emberi szolidaritás kutatói pedig az első igazán orosz városi írót. Új támpontokat kerestek benne a jövőre és kerestek benne egy beteg emberi roncsot néha. Nietzsche hálával gondolt rá tanításaiért a lélek titkairól, a pszichoanalitikusok pedig azért a. páratlanul gazdag adatbányáért áldották, amely életének és alakjainak patologikus változatokban gazdag aknái révén jutott rájuk nem várt örökségképpen. Akiket az utolsó évszázad regénybe írt monumentális eposzai érdeklik, gondolkodás nélkül hozzá fordulnak, úgyszintén azok is, akiket az életnek öngyilkossági, apagyilkossági és egyéb rendőri szenzációkkal tele rovata érdekel. Őt keresik, a boulevard-regényírás egyetlen halhatatlanját. Aki a világirodalom leghátborzongatóbb lapjait keresi, nála megtalálhatja, viszont talán nem is túloz, aki a legdickensibb gyermeki kedélyt keresi nála, a Karamazov-téma legsötétebb változatai közé ékelve: De ... André Gide-nek vagy van egy futó, de szellemes megjegyzése Dosztojevszkij-velkapcsolatbán, amely e „de" mellé kívánkozik. Szerinte Dosztojevszkij az az író, akiben mindenki megtalálja ugyan a magáét, de e mellett még olyasvalamit is, amivel már nem ért egyet. Tehát nemcsak azt találja meg, amit keres, hanem azt is, amit nem szívesen talál meg.

Laziczius Gyula: Dosztojevszkij fejlődése 

Nyugat, 1928.717-729.

Raszkolnyikov nem a saját dicsőségének, hanem az emberi észnek, igazságnak nevében cselekszik. A lélek mégis vétót kiált, s a regény határozott feleletet ad a problémára, az evangéliumi szellemben: „Ne ítélj!" és „Ne ölj!" Raszkolnyikov nem emelheti magát nyugodt szívvel bíróvá és hóhérrá. S a tanulság szól a világ amiciózusainak s a társadalom hatalmasainak is. A muzsik igéje zeng itt ismét felénk: Egyszerűség! Jóság! Noha Dosztojevszkij éppen nem a muzsik rajzolója, hanem nagyon is városi, pétervári író. Műveiben talán egyetlenegy falusi vagy természeti kép sincs. A városi szentimentalizmus dickensi hangját még mindig nem vesztette el egészen. De, talán a francia realizmus merészségeinek hatása alatt a „megalázottak és megbántottak" típusául Szonyát választja, a prostituáltat. Ez a híres zokogással és evangéliumi idézetekkel zengő epizód talán egyetlen pontja a regénynek, ahol letér a valóság pontos ábrázolásának hű ösvényéről.        

Babits Mihály: 

Az európai irodalom története (1935) 422 — 423.

Ezek az emberek (Dosztojevszkij hősei - A szerk.) másképp viszonylanak tetteikhez, mint mi. A tettek egészen váratlanul, ésszel nem követhető utakon rohannak elő lelkük mélyéből; karjuk hirtelen fellendül, és arcul ütik a velük beszélőt, aki ugyanolyan hirtelenül és magyarázat nélkül megérti, miért kellett a pofont kapnia, lehajtja fejét és beletörődik. Máskor meg éppen a tett, az akarat útja a lélekben aprózódik fel száz atomra, az akarat lassított filmjévé: Raszkolnyikov gyilkossága, Kirilov öngyilkossága (Ördögök).
(...) Alakjai megszállott bőbeszédűséggel fejtik ki gondolataikat (Dosztojevszkij maga sosem fejti ki, csak alakjait beszélteti), - de ezeknek a gondolatoknak az a természetük, hogy kifejezhetetlenek. Valami mélyebb értelmet sejtünk mindig e regények mögött, mint az álmokban, amelyek révén olykor megvilágosodik a kifejezhetetlen értelem. (...) Dosztojevszkijt alig foglalkoztatja az ember konvencionális része; alakjai közt ezért olyan sok az outcast, a társadalmon kívüli ember, akit nem kötnek szabályok, maga a lélek beszél belőlük, közvetlenül. (...)                   .
Világában aránylag kis szerepet játszik a szerelem. A szerelmi szenvedély alakjainak mozgatója ugyan (Rogozsin, Mitya), de Dosztojevszkij többnyire kívülről nézi a.szerelmeseket. Ebben a lekintetben tisztességes századának fia. A szerelem sosem volt olyan konvencionális, mint a múlt század közepén, és Dosztojevszkijt nem érdekelte a konvencionális az emberben, viszont a kor szemérmetessége még őt is megakadályozta abban, hogy napvilágra hozza a szerelem mélyrétegeit. Ez a feladat a legújabb irodalomra várt.
Annál központibb lélekrajzában az önérzet helye. A szexuális tényekre alapozott freudi analízis nem sokat tanulhatott Dosztojevszkijtől, viszont mindent elmondott, és százszor jobban, amit később a másik mélylélektani áramlat, az adleri individuál-pszichológia felfedezett.

Szerb Antal: A világirodalom története 

(1941), 691-700.

Csodálatos a neve azért, mert hisz nem más, ö írta a világ egyik legnagyobb remekét, a Raszkolnyikovot — csak aztán ő írta a többit is. S e többiek, mondjuk ki bátran a szót! nagy hamisságai és gyengeségei vezették aztán kacskaringós tévútjain az egész irodalmi korszak széplelkeit és műkedvelő-seregét, és minthogy legfőképp ezek kezében van a közízlés irányítása e világon, javarészt az ő neve és a reá való hivatkozás vezette aztán zsákutcába az egész regényirodalmat. Az irodalmi pszichologizálás szörnyszülöttei az ő hibás regényeiből veszik eredetüket, azokból, amelyeket a Raszkolnyikov után disztinkciós képtelenségében és vakbuzgóságában szintén remekműveknek kiáltott ki a világ. Dosztojevszkij nem tudta, hogy saját genialitásával hogy kell bánnia, s éppen emiatt is sokszor összekülönbözött azokkal a nagy kortársaival, akik ihletettség nélkül létrehozott, erőszakos és erőszakolt műveit nem szenvedhették, s épp e genialitással való rossz sáfárkodását helytelenítették. No de mit tehetett már a legkitűnőbbje is? S ki ma oly erős, hogy egy elferdült ízlésű, mert sznobok által félrevezetett világ áramlataival meg tudna küzdeni?

Füst Milán: Látomás és indulat a művészetben 

Budapest, 1949. 197.

Ahogy Shakespeare ökonomikus színpadán érezzük: no most a játékmester fölemelte a pálcáját, s ömölhet a szerep, a nyelvbeli remeklés; itt is megérezzük a pálcaemelést, s utána, amit orosz iróniának lehetne nevezni. Dosztojevszkij a beszélgetésnek ezt a művészetét Gogoltól örökölte, akit pályája kezdetén témáiban is utánozott. Csak a Dosztojevszkij-alakok még jobban beleérezték magukat az önleleplező szóba, s az író szimpátiájába is messzebb követi őket: abban, amit mondat velük, kevesebb a gúny, s több a sejtett részvét, az ilyenek vagyunk egyetemes szomorúsága. A monologue extérieur a szemérmet elvető, vagy a jámborul közlékeny emberek hangneme; a büszkéké, zárkózottaké: a rejtett lelki tartalom átvillantása. (...) A Megalázottakban aránylag kevés szó esik az oroszságról, az orosz nép hivatásáról, amely a Bűn és bűnhődés, a Karamazovok írójának élete végére, mint a Puskin-emlékbeszéd mutatja, mindenen eluralkodó vezérgondolata lesz, az azonban, ami Dosztojevszkijben igazán nagy, a vibráló, határokat ostromló pszichológia, a jellemek új, nem bevett mértékek szerinti értékelése, s az alulmaradtak, a szerencsétlenek iránti szolidaritása, ott van, mert hisz ott volt szerzőjében, ebben az üzleti célokra összevágott ponyvaregényben is.

Németh László: író a föld alatt

Olvasónapló 1968/1969. In: Utolsó széttekintés

Magvető, 1980. 194-196.

Arról, hogy mi is a nyelv, Dosztojevszkij sokkalta többet tudott, mint Joyce. Ahogy arról is, hogy mi e lét és mi az ember. A nyelvet ő is elvezérelhette és megállíthatta volna egy narcisztikusan önállósított szinten. De ez olyasmi lett volna, mint egy hős, vagy egy menekülő ember, ki vállalkozását és futását öncélú és öntörvényű balettá alakítaná.
Dosztojevszkij írástechnikája más. Ő az irgalmasság testi és szellemi cselekedetére, s ha menekül, egyedül menekvésére koncentrál. S íme: ügyetlen mozdulatai oly szépséget és önállóságot öltenek magukra, amit semmiféle koreográfia, kifejezésen túli szövegnek szánt írásmű sem pótolhat, meg se közelíthet. Az a nyelv ugyanis, ami nem kíván kifejezés lenni, csak kifejezés lesz: a valóság fülsiketítően hamis utánzata.

Pilinszky János: Egy lírikus naplójából, in: 

Új Ember, 1972. szeptember 24.

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1981/12. sz., 69-74. oldalak)