 |
| Katajev a kalinyini fronton 1943-ban |
— Szeretnél találkozni Valentyin Katajevvel?
— Persze — feleltem. — Ki ne szeretne?
— Elhozom a szerkesztőségbe. Mikor érsz rá?
— Bármikor. Akár most is.
Azért mondtam ezt, mert biztos voltam benne, hogy „most" az író nincs ott, és aznap már nem is lesz. De kiderült, hogy Kruzskov ravaszkodott, és szavamon fogott.
— Katajev itt van a szobámban. Verseket hozott.
— Verset?
Természetesen ismertem Katajevet, regényeit, elbeszéléseit, színdarabjait, még a riportjait is. És a háborús években olvastam fronttudósításait, amelyeket a Pravda és az Ogonyok számára írt, de őszintén szólva, soha egyetlen versét sem láttam.
Nyikolaj Kruzskov, aki jól ismerte az irodalmat, s azonkívül Katajev régi barátja volt, elmagyarázta nekem, hogy Katajev versírással kezdte irodalmi pályafutását. És most, úgy látszik, feltámadtak benne ifjúkori hajlamai, és verset hozott nekünk.
Néhány perccel később Katajev a szobámban volt. Régi, kopott tavaszikabátban jött be, és arcát fiatalossá tevő ellenzős sapkát viselt. Nagyon örültem, hogy megismerkedhettem a kitűnő íróval, akinek ironikus mosolyát képről ismertem már. Rögtön megtetszett egyszerű öltözéke és közvetlen modora, azonkívül az a kiirthatatlan déli akcentus, amely oly jellegzetessé tette a beszédét.
Általában, ha egy író anyagot hozott a Krasznaja Zvezda számára, különösen, ha versről volt szó, iparkodtunk ott helyben, a szerző jelenlétében elolvasni a művét és dönteni, közöljük vagy nem.
Ám azt, amit Katajev hozott, lehetetlenség volt együltünkben elolvasni. Költeménye nyolcszáz sor volt. Megmondtuk az írónak, hogy még aznap elolvassuk, és másnap már válaszolunk is. Azután megkérdeztem Katajevet, nem egyezne-e bele, hogy kimenjen a frontra, és valamilyen tudósítást írjon lapunk számára.
— Szívesen elmegyek — válaszolta Katajev.
Éjszaka, miután imprimáltuk a másnapi lapszámot, Kruzskov és én leültünk, hogy elolvassuk a poémát. A címe ez volt: Marija. Drámai költemény egy szovjet lányról, akit egy ősi orosz városból fasiszta rabságba hurcoltak. A poéma szimbolikus képpel fejeződött be:
...Egyszer csak a dermedt-halott
fatörzsek közt tűz támadott.
A rengeteg szesz-lángra gyúlt,
aztán lassan az égre nyúlt
sok-sok borostyán csík. A fény,
ez a győztes, piros remény,
a szétáradó Napkelet
erdőt, mindent birtokba vett.
(Nyilasy Balázs fordítása)
Úgy döntöttünk, hogy közöljük a költeményt. Reggelre Kruzskov telefonált Katajevnek, és kérte: ne mulassza el megvenni a Krasznaja Zvezda másnapi számát.
Később egyszer megkérdeztem Katajevtől: tulajdonképpen miért határozta el, hogy újra verset ír? Azt mondta, hogy amikor megtudta, milyen rémtetteket hajtanak végre a fasiszta táborokban, erős belső kényszert érzett, hogy érzelmeit versben fejezze ki.
Ez volt Katajev egyetlen költeménye, amelyet a Krasznaja Zvezda közölt, és úgy gondolom, nem is írt több verset a háború alatt. Minden más művét prózában írta. A rozsföldön című első cikkét a Brjanszki Frontról hozta Katajev, ahova a szerkesztőség küldte el. Katajev civil ruhában érkezett Zinykovics tábornok 12. páncélos hadtestéhez. Amikor ott megtudták, hogy a rendkívül népszerű Távolban egy fehér vitorla című regény szerzője érkezett, azonnal figyelemmel és gondoskodással vették körül. Odafutott egy törzsőrmester, mértéket vett róla, és öt órával később testére szabott egyenruhát hoztak.
