Fejezetek a blokád könyvéből (II)
/A terjedelmes dokumentumregény első részéből korábban néhány fejezetet válogattunk a blogba - itt olvashatók/
HÁRMAN
A háború első napjaiban még senki sem láthatta előre, hogyan alakul Leningrád sorsa, és mi vár a leningrádiakra.
A „blokád" szó, amely megtestesített minden elképzelhető és elképzelhetetlen nehézséget, gyötrelmet, bajt, nem mindjárt született meg és honosodott meg a város lakóinak zaklatott életében. Valami fenyegető dolog történt, egyre közeledett, és a leningrádiak mohón keresték, hol van szükség személyes erőfeszítésre, önfeláldozásra, arra, hogy harcoljanak és, ha kell, meg is haljanak. Csak ne tartson sokáig ez a tehetetlen várakozás a legrosszabbra! Valamilyen feladatban, közös és fontos feladatban kell levezetni a haragot és a nyugtalanságot...
Népfelkelés! Általános népfelkelés!... Ez reménytkeltően, magabiztosan hangzott, mintha a nép történelmi múltjából, a forradalmár város hősi múltjából idézték volna fel.
A szót megtalálták, a feladatot meglelték — ezrek és ezrek számára, akik készen állottak arra, hogy mindent odaadjanak, mindent vállaljanak.. .
A háború első napjától, 1941. június 22-től kezdve hosszú sor állt a Kirov Művek pártbizottságának ajtaja előtt. És lent, a földszinten, a Komszomol-bizottság ajtaja előtt is az egész folyosón végighúzódott a várakozók sora. Néhány napig egyik sor sem fogyatkozott meg. Idős munkások és fiatal gyerekek álltak itt, még lányok és asszonyok is, Komszomol-szervezők, pártszervezők, aktivisták és egyáltalán nem aktiv, hanem mind az ideig egészen passzívnak tartott emberek, párton- és Komszomolon kívüliek.
A folyosón, a lépcsőn, az ablakpárkányon írták kérvényüket. Igyekeztek minél meggyőzőbben kifejteni, miért kell őket a frontra küldeni. Mégpedig elsőként. Katonai képességeket tulajdonítottak saját maguknak, azt bizonygatták, hogy ők tüzérek, mivel a műhelyükben ágyúkat gyártottak. Kiderült, még azt is igazolni kell, hogy a gyár nélkülözheti az illetőt, engedélyt kellett szerezni a műhelyfőnöktől. Mert a gyár a honvédelem céljára dolgozott, harckocsikat készített, és minden emberre szükség volt, mindenki mentességet kapott. A pártbizottságon az önként jelentkezőknek még nehezebb volt a dolguk, ide a művezetők, a tervezők, a mérnökök fordultak — a gyár színe-java, a régi Putyilov Művekben dolgozó gárda. Ha mindenkit elengednek, aki a legelső vonalba, a rohamzászlóaljakba törekszik, akkor a gyárat le kellett volna állítani.
A népfelkelést még nem hirdették ki (ezt a háború nyolcadik napján határozták el), de valamennyi gyárban, a kerületi kiegészítő parancsnokságokon ugyanilyen sorok álltak. Ó, ezek a szenvedélyes, felháborodott, könyörgő, ékesszóló panaszok és kérvények! Azzal a megható és naiv meggyőződéssel fogalmazták őket, hogy ha bennünket elengednek, akkor mi azonnal szétzúzzuk, megsemmisítjük az ellenséget. Tiszta sor, hogy nekünk — Kirov-Putyilov gyáriaknak — jogunk van ahhoz, hogy elsőnek vonuljunk be a népfelkelőkhöz. És csakugyan ez kapta az egyes számot, a Kirov gyári népfelkelő hadosztály - az 1. NH!
A Narvai kapun túl az első népfelkelő szakaszok, századok meneteltek. A parkokban képezték ki őket kúszásra, kézigránát-dobásra. Buzgón verték a lépést — még félcipőt, kamáslit, övvel leszorított esőköpenyt viseltek. A forradalmár háza nevét viselő klubban háltak. Minduntalan kiderült, hogy a tervosztálynak ez és ez a dolgozója, meg az és az az idomkészítő részt vett a polgárháborúban, hogy utász vagy lovaskatona volt, hogy ők harcoltak, parancsnokok voltak...
A fiatalokra mindez még csak ezután várt. A szomorú júliusi hadijelentések sem tudták elrontani a lelkes hangulatot. Gimnasztyorkát, köpenyt, kék katonanadrágot osztottak ki, az önkéntes népfelkelők büszkén jártak benne a gyárban, búcsúzkodtak, és mindenki irigyelte őket. Sorra indultak a szerelvények, és zúgott az ének: „A messzi Narvai kapun túl, fiatal legény harcba indul..."
A háború hétköznapjai mindjárt Lugán túl rázúdultak a népfelkelőkre az első bombázásokkal, a zuhanóbombázók vijjogásával, az első harcokkal, az első sírokkal.
A népfelkelők serege természetesen sajátságos hadsereg volt. Sebtében kiképzett, a tűzkeresztségen még át nem esett, szegényesen felfegyverzett had, a fegyelme egyáltalán nem katonai, hanem inkább üzemi. Körös-körül ismerősök. A századparancsnok a művezető, a szakaszparancsnok pedig egy műszerész és egy brigádvezető. A parancsnokokat kereszt- és apai nevükön szólították. Harcra, sok harcra volt szükség ahhoz, hogy az üzemi tekintélyt katonai tekintély váltsa fel.
Ennek a hadseregnek azonban bizonyos előnyei is voltak - gyorsan alkalmazkodott a hivatásos katonák számára szokatlan háborús körülményekhez, ismerte mindegyik löveg, harckocsi értékét; itt sajátos, munkában kialakult összeforrottság uralkodott...
A frissen megalakított hadosztályokra igen nehéz megpróbáltatások zúdultak. Még az eseményekben részt vevők is alig képesek megmagyarázni, miként tudtak ezek a népi ezredek, ütegek helytállni - sőt, fel is tartóztatták a légi támogatással előnyomuló fasiszták nehézharckocsi-oszlopait, hivatásos katonákból álló, gépesített hadosztályait, amelyek egész Európán áthaladtak már. Csoda volt ez — minek a csodája? Nem, nem a kétségbeesésé. A bombázástól megsüketült harcosok — a Narvai kapu környéki munkások, hajóépítők, Kirov gyáriak, kikötőmunkások, tanárok, szedők, történészek —, akik nagyon jól tudták, hogy most minden tőlük függ, szilárdan megvetve lábukat a földön, az utolsó csepp vérükig kitartottak...
Égett a rozs, égtek a falvak, hőség volt; csípős füst, robbanóanyag savanyú bűze terjengett, és mindenütt német géppisztolyok ropogtak. A mieink - kézigránátokkal és robbanó keverékkel teli palackokkal felfegyverkezve rejtekhelyükön meglapulva feküdtek, hogy közelebb engedjék a harckocsikat.
A város egyre újabb hadosztályokat szervezett — a Moszkvai, a Frunze, a Kalinyin, az Októberi kerület hadosztályát, s ezek rangra és tudományos fokozatra való tekintet nélkül mindenkit zászlaik alá gyűjtöttek. A népfelkelők közé beállt Nyikolaj Cserkaszov, a nagyszerű színművész, Leonyid Popov tanár, Alekszandr Jermolajev pártmunkás, Kirill Ogorodnyikov egyetemi tanár, Iszaak Jampolszkij irodalomtörténész. Senki sem gondolt arra, hogyan kamatoztathatná jobban az ismereteit. Ez talán nem volt gazdaságos, de hogy az ember katona legyen - fontosabbnak látszott a saját szakma hasznára vonatkozó indokoknál. Ez volt e napok hazafiságának lényege, ezt tartották a legszükségesebbnek.
A város legjobb fiait adta oda a hadseregnek. A népfelkelés a bátorság nagyszerű iskolájává vált. A népfelkelők - például Dmitrij Podzerov, a Kirov-hadosztály politikai osztályának főnöke, vagy Feodoszij Szmoljacskov, a front híres mesterlövésze - legendás hősiességről tettek tanúbizonyságot.
A leningrádi népfelkelés átformálta a várost. A népfelkelők révén mindegyik üzem közvetlen kapcsolatba került a hadsereggel és a háborúval. A szeptemberi harcok után a népfelkelők serege beleolvadt a Vörös Hadsereg tényleges hadosztályaiba. A várost megközelítő utak távoli szakaszain vívott harcok során a népfelkelők katonákká edződtek.
Amikor 1941—42 telén Susarin túl, a fagyos lövészárkokban gunnyasztottunk, egyikünknek önkéntelenül eszébe jutott a gyár, a kedves utcák, a Narvai kapu, az a vendéglő, ahol rövid búcsúösszejövetelt, tartottak a gyári Komszomol-bizottság tagjai. Az egyik repülőalakulathoz vonult be, a másik tüzérosztályhoz; könnyű szívvel és magabiztosan búcsúztunk el, nem gondoltunk arra, hogy sokan közülünk nem térnek vissza.
A gyárból érkező hírek tartották bennünk a lelket. A dérrel borított, elárvult műhelyekben tovább folyt a munka. Már egy másik Kirov gyár is működött, az, amelyet Cseljabinszkba, az ottani traktorgyárba evakuáltak, de onnan ritkán érkeztek hírek. A volt népfelkelők közvetlenül a műhelyükbe, a gyárukba írtak, mert sokak számára ez volt az egyetlen, ami a békés életből megmaradt. Családjuk elpusztult, barátaik a frontokon harcoltak, csak a gyáruk maradt. S bár a valahová az Urálon túlra áthelyezett gyárban is sok minden megváltozott, mégis ez volt az utolsó rokonság számukra. A munkatársak valóban megbízható rokonoknak bizonyultak, gondoskodtak a gyermekekről, az anyákról, emlékeztek és vártak.
Az, ami a blokád alatt Leningrádban történt, közismert. A hősiességet, az állhatatosságot, a bátorságot megörökítették; sok száz olyan példát gyűjtöttek egybe, amely bámulatba ejtette a világot.
Minszkben egyszer elbeszélgettünk Konsztantyin Szimonovval. Arról esett szó, hogyan gyűjtötte össze a Dicsőség-renddel kitüntetett katonák történeteit, jegyezte fel a marsallok visszaemlékezéseit. Zsukov, Rokosszovszkij, Konyev és majdnem valamennyi marsall közölte memoárjait, és e kiadványok után Szimonov mégis mindegyiküktől több száz oldalra való feljegyzést gyűjtött össze el nem mondott, könyveikbe be nem került dolgokból. Így felbecsülhetetlen értékű anyag állt össze.
Fel kell jegyeznünk mindazt, amit lehet — mondta Szimonov. Ez nemcsak a történészek számára anyag, hanem a jövő írói számára is, akik meg tudják majd formálni a Nagy Háború eposzát.
Igaza volt. Energiájának köszönhető, hogy sikerült összegyűjteni a katonák és a legkiválóbb hadvezérek tanúbizonyságait, filmkockákat, filmtörténeteket. Konsztantyin Szimonov óriási történelem tudományi munkát végzett. Az ő részéről ez a munka önfeláldozás volt - saját magát mint írót áldozta fel benne. Ahelyett, hogy regényeket és kisregényeket írt volna, mások tanúbizonyságait szedte össze, s e munkában ő csupán krónikásként, gyűjtőként szerepelt.. .
Bár Konsztantyin Szimonov tettét kellőképp értékeltük, mégsem tudtunk teljesen megszabadulni a kételyeinktől: mi értelme annak, hogy könyvünkön dolgozunk? Minek kell napvilágra hoznunk, felelevenítenünk az akkori mérhetetlen emberi szenvedéseket és élményeket? A történelem Leningrád blokádjából már kiválasztotta azt, ami szükséges volt, emléket állított hősiességének és bátorságának - mit keresünk hát mi?
Bennünket a források érdekeltek, az, hogyan született meg egyes emberekben az a tudat, hogy a győzelem nevében mindenféle nélkülözést el kell tűrni, miként alakult ki az állhatatosság, az ellenállás szelleme. Nekünk a valódi folyamat kellett, amelyet nem igazított ki az utána beteljesült győzelem ismerete. Az egyetlen lehetőség arra, hogy megtudjuk, feltárjuk mindazt, ami az emberek lelkében végbemehet - az volt, ha a korabeli dokumentumokat vesszük igénybe. És ezek közül a legjobbaknak a naplók bizonyultak. Lehetővé tették, hogy az emberek lelki életét mindenféle, a jövő eseményeinek ismeretében történt módosítás nélkül lássuk. Hőseink nem tudtak a győzelemről. Nem tudták, életben maradnak-e, nem tudták, mi lesz Leningráddal, az országgal. Időnként kétség, sőt kétségbeesés fogta el őket, de még ezekben a napokban is észrevesszük: élt bennük az igazság diadalába vetett hit. Mi több, ez a hit testet is öltött, hisz meg voltak győződve arról, hogy Leningrád helytáll. És végül, ami a legfontosabb: láthatjuk, amint ez a hit fokozatosan erősödik, bár a helyzet napról napra nehezebb, súlyosbodik az éhínség, és halálos sötétség borul a reményekre.
... Gyerzsavin két nappal halála előtt vesszővel rótta palatáblára utolsó költeményét. Még sohasem írt ilyen egyszerűen. Gyengülő kézzel rajzolta sorait, és mondanivalójával leélt élete, a kor, a hatalmas Katalin-korszak fölébe emelkedett:
Idők folyója elsodorja
az ember porszem tetteit,
nemzetek, cárok, birodalmak
sziklatömbje is szétesik:
ha megmarad, mi halkan búgva
a lant húrjain elpihen —
vulkán idő torkába hull majd,
a törvényt nem kerüli el. /Simor András fordítása/
Jókora bátorság kell ahhoz, hogy valaki távozóban feledésre ítélje mindazt, amiért lelkesedett, aminek kedvéért élt és alkotott. De a versnél még lenyűgözőbb az a gondolat, hogy ha ideig-óráig meg is marad valami, akkor ez az, amit a lant megénekelt, vagyis a költő, a zeneszerző, a festőművész alkotása.
A kortársaknak nem adatott meg az, hogy megtudják: abból, amit ők átéltek, mit választ ki a történelem örök időre, mi porlad el majd az összefűzött újságcsomóban, és mi változik legendává. Az ember persze azt szeretné gondolni, hogy a leningrádi blokád sokáig megmarad a népek emlékezetében. De milyenné válik majd az utódok számára? Hogyan szabja át az idő, mit művel a tragédiák ezreivel, milyen mítoszt alkot az állhatatosságból és a rémségekből, a fagyoskodásból és az éhezésből? Mi nem tudjuk meg ezt, ahogyan az ostromlott Trója lakói sem tudták meg, hogy városuk kilenc évi ostromából az emberiség megőrzi a szép Helénáról, a trójai falóról, a viszályt okozó aranyalmáról szóló mítoszokat. Hány jelentősebb és borzalmasabb háború zajlott abban az időben, az emberiség élő emlékezetében mégis ez maradt meg, amely a kis Trója városával függött össze. Ez természetesen az Iliász és az Odüsszeia szerzőjének is az érdeme, a történelemnek azonban megvannak a maga szeszélyei: olykor eltűri az önkényességet, az igazságtalanságot, és gyakran a feledésnek adja át a hősöket és a népek hozta áldozatokat. Leningrád azonban... Honnan ered a jövő legendának, a maradandóságnak ez az érzése? Ennek nem szabad elsikkadnia... Nem azért, mert mi így szeretnénk, hanem azért, mert a leningrádiak hősi tettében az emberi szellem olyan magaslatai rejteznek, amelyek nem veszhetnek el.
... Ők hárman könyvünk főhősei. Sohasem találkoztak egymással, nem tudtak egymásról. Két férfi és egy nő. Az egyik Georgij Alekszejevics Knyazev történész, a másik Jura Rjabinkin tizenöt éves fiú, a harmadik pedig Ligyija Georgijevna Ohapkina.
A blokád idején többen vezettek naplót. Sokan azon melegében feljegyezték élményeiket. Elküldték, elhozták nekünk ezeket a füzeteket, régi üzleti könyveket, amelyekbe az emberek ceruzával, halvány tintával, gondos írással vagy sebtében, röviden vagy részletesen, néha már megdermedő kézzel feljegyezték élményeiket. Mi ezt a három, számunkra leginkább megdöbbentő történetet, ezt a három különböző sorsot választottuk ki.
Valamennyi eredeti, s lehetővé teszi, hogy minden részletében nyomon kövessük hőseink lelkivilágának alakulását a blokád napjaiban. Egyetlen szót sem toldottunk hozzá, nem változtattunk meg, csak annyit engedtünk meg magunknak, hogy itt-ott rövidítsünk, elhagyjuk az ismétléseket vagy az olyan feljegyzéseket, amelyeknek nem volt közük az eseményekhez.
Leningrádban ritkán állítanak emléktáblát. Túlságosan sok olyan hely, ház van, amely méltó lenne arra, hogy megemlékezzenek róla, hogy megjelöljék. Ezért az a ház ott a Vaszilij-szigeten mindig figyelmet kelt.
Ha valaki a Néva-parton az egyetem felől a gránit szfinxek felé halad, amelyek a volt Képzőművészeti Akadémia, a jelenlegi Repin Intézet előtt magasodnak a Néva vize fölött, akkor a szfinxek mögött azonnal szemébe ötlik egy kétemeletes ház, amelynek oszlopcsarnokát négy dór oszlop támasztja alá. Kedves, szerény, pétervári stílusú ház; 1806 - 1808-ban alakította át Zaharov, a híres építész. Falait mindenütt öntöttvas emléktáblák borítják. Nincs még egy lakóház Leningrádban, de Moszkvában, sőt talán az egész világon sem, amelyen ennyi - huszonhét - emléktábla volna. A ház a Tudományos Akadémiáé. Itt lakott Jakov Karlovics Grot, az orosz helyesírás megújítója, szótárkészítő, Fjodor Ivanovics Uszpenszkij, bizantinológus, Alekszandr Szergejevics Orlov, az orosz irodalom kutatója, Borisz Szemjonovics Jakobi fizikus, a modern galvanotechnika feltalálója, Alekszandr Jevgenyevics Ferszman, a kiváló orosz és szovjet mineralógus, Alekszandr Mihajlovics Ljapunov, az égitestek alakjára vonatkozó elmélet megalkotója, Vaszilij Vlagyimirovics Petrov, az első orosz elektrotechnikus, Nyikolaj Jakovlevics Marr nyelvtudós, Vlagyimir Ivanovics Vernadszkij geológus, geokémikus, a bioszféra, a nooszféra modern elméletének megalkotója; itt élt és halt meg 1936-ban Iván Petrovics Pavlov. Ahány név, annyi tudományág. Másfél évszázadnál valamivel hosszabb idő alatt a történelem ezt a huszonhét leghíresebb nevet választotta ki, pedig még mennyi nagyszerű orosz és szovjet tudós lakott itt!
Másutt is lakhatott volna, s akkor ott fejezi be életpályáját, írja a Tudományos Akadémia történetéről, a levéltár ügyéről szóló munkáit, de az, hogy az egész blokád alatt ebben a házban élt és itt írta Egy átlag orosz értelmiségi életének fél évszázada című naplóját, különös jelentőségű.
Gyakran úgy véljük, hogy ha valaki más házban lakott volna, ahonnan más kilátás nyílik az ablakból, akkor kissé más ember vált volna belőle és talán az élete is másként alakul.
Georgij Alekszejevics Knyazev lába félig megbénult, nehezére esett a járás, hazulról a munkahelyére és onnan vissza rokkantkocsin közlekedett. Hosszabb utakat ritkán tett. A Tudományos Akadémia levéltára ugyanitt helyezkedett el a rakparton, az egyetem mögött, a Tudományos Akadémia épületében, amely a háztól vagy nyolcszáz méterre lehetett. Lényegében ez az útszakasz volt Knyazev fő útvonala az egész blokád alatt, a városnak az a darabja, darabkája, amelyet láthatott, az a parányi sugár, amelyen belül számára a háború — a blokád, a belövések, a bombázások, az éhség, az evakuálás — lejátszódott.
Első pillantásra ez igen kicsi terület, de vajon mit láttunk ugyanezekben a hónapokban mi, akik a leningrádi front lövészárkaiban gunnyasztottunk, Pulkovo, Puskin környékén, Szinyavinónál? A saját lövészárkunkat, a saját, ugyancsak másfél kilométer hosszú szakaszunkat, a „saját" fritzeinket, az elaknásított mezőt, egy talpalatnyi térséget, meg magunk mögött a zászlóaljtörzs földfedezékét, két saját kiserődünket és valahol hátul a város sziluettjét. A magunk parányi sugarát, ahol a mi Nagy Honvédő Háborúnk folyt.
Knyazev ezt írja naplójába:
„1941. VI. 23. A háború második napja. Így hát nem értesültem Timur sírboltja feltárásának részleteiről. A háborús események háttérbe szorították a szamarkandi régészeti ásatásokról szóló híreket.
Hogyan ismétlődik minden a világon! Timur, más néven Tamerlán a XIV. században meghódította Indiát az Industól a Gangeszig, Perzsiát, Szíriát, Törökországot, Dél-Oroszországot.
És most — de ő a »Nagy Sántán« alaposan túltesz — itt van ez az arcátlan Hitler, aki annyi szenvedést okozott saját népének és az összes többi népnek, mind a leigázott és megalázott, mind pedig az ördögi rendszere ellen harcoló népeknek.
Az első sebesülteket Leningrádba szállították. A Viborg mögött húzódó új Mannerheim-vonalat csapataink több helyen áttörték, mint Csernyikov mondja. Egy több ezer főnyi német légideszantot is megsemmisítettek.
A nagy honvédő háború második napja véget ért. [G. A. Knyazev megsejtette, hogy ez a háború Nagy Honvédő Háború néven vonul be a történelembe.] Napközben elfáradtam. Fejemben lüktet a vér, és mintha állandóan légcsavarok zúgnának a fülemben."
Ez a légcsavarzúgás, mely még csupán képzet, sokáig üldözi még G. A. Knyazevet - amíg szeptember elején be nem következik az első nagy légitámadás Leningrád ellen. Akkor ez az ideges zúgás megszűnik, és repülőgépek meg robbanások valódi robaja váltja fel.
„1941. VI. 25. A negyedik nap... Ma reggel, amikor minden ablakot fehér csíkokkal ragasztottunk be, beállított egy asszony és közölte: hivatalukban azt az utasítást kapták, hogy ne fehér, hanem fekete csíkokkal ragasszanak... Az egész város, a házak valamennyi ablaka pedig fehér papírcsíkoktól tarkállik.
A térképen tanulmányozzuk a front helyzetét. Szörnyű harcok folynak. Leginkább az izgat bennünket, vajon sikerül-e a németeknek áttörniük a kirovi (murmanszki) vasútvonalat. Kandalaksa környékén különösen hevesek a harcok.
A hivatalban tárgyaltam a speciális levéltárak képviselőivel. Úgy határoztunk, hogy több esetben a legértékesebb anyagokat nem szállítjuk át nyirkos pincékbe, amelyeket eláraszthat a víz. .."
Mi van az önök ablaka előtt, a munkahelyükre vezető úton: nyírfák, hársfák, folyó? Faházak, kőházak? Georgij Alekszejevics Knyazev ablaka előtt szfinxek emelkedtek. Szinte kimondottan azért, mert ő történész. És még azért is, mert ő az emberi nem fejlődéséről vagy visszafejlődéséről szóló tényeket gyűjti, jegyzi fel. Az ősi szfinxek mindig a szeme előtt vannak. És útközben a levéltárba vagy hazafelé menet van kivel elbeszélgetnie az emberiség véres történelmének évszázadairól, évezredeiről...
Ott állnak a gránitrakpart színéhez illő, rózsaszín szfinxek, emberi arcukkal és állati lábukkal, egymás felé fordulva, az ódon betűs cirill írás pedig ezt közli: „Eme szfinx a régi egyiptomi Thébából az 1832. évben szállíttatott Szentpétervár városába." Itt éppen jó helyen vannak — azon végtelen „szárnyalások és hanyatlások, melyek az emberiség haladásának az útján" előfordultak, mint Knyazev írja, hosszú történetének tanúi.
Knyazev jegyzetei kora ifjúságától fogva egyetlen kérdéssel foglalkoztak: merre tart az ember, az emberiség? Ezek pedig olyan leningrádi naplójegyzetei, aki még nem tudja, mi vár a városra és lakóira a legközelebbi hónapokban, de már a háború első hónapjaiban felismerte: „Sok mindent át kell élnünk - ez világos."
„.. .a szfinxek mellett álló két nagy bronzlámpát szétszedték és elvitték. A szfinkszek még ott vannak... Ma mélységes izgalommal néztem őket...
Ezeket a jegyzeteket mégis írom. Miért? Mert írnom kell. Ám a végtelent nem hajszolom.
»Az én kis sugaramon belül« — ez naplójegyzeteim tartalma. Kinek írom? Neked, távoli barátom, aki a jövő kommunista társadalmának tagja vagy, aki számára idegen és eredendően ellenséges lesz a háború, ahogyan nekünk az antropofágia — az emberevés — undorító, természetellenes... Márpedig az emberek, a mi őseink, élvezettel falták fel egymást!... Hiszem — és ebben javíthatatlan ábrándozó vagyok —, hogy eljön az az idő, amikor nem lesz háború a földön.
Éppen ezért írom mégis ezeket a jegyzeteket. És nem félek attól a gondolattól, hogy talán elpusztulnak, elhamvadnak városunk bombázásának valamelyik szörnyű pillanatában. Ahogyan attól sem félek, hogy magam is elpusztulhatok.
És, távoli barátom, ha talán töredékesen, megpörkölődve jutnak el hozzád ezek a lapok, akkor te is átéled velem azt, amiért élt és ami miatt nyugtalan volt szerencsétlen elődöd, akinek a »történelem előtti korban«, de az emberiség igazi történelmének hajnalán kellett élnie. A rád maradt hivatalos iratokban anyagokat találsz majd a tudományos történelem számára, az én naplójegyzeteimben pedig megérzed egy kis ember életének szívverését, aki a maga kis sugarán belül egy nagy, mérhetetlen, bonyolult-tragikus és ellentmondásos életet élt...
Az udvaron, a kis kertben a ház lakói gyűlést tartanak. A feleségem is ott van. Mindjárt feljön és elmondja, mi történt.
10 óra 30 perc. A rádió a legújabb híreket közli. Törökország bejelentette semlegességét. A népi lelkesedés óriási hulláma zúdul végig az országon, azzal kapcsolatban, hogy elkezdődött a nagy honvédő háború.
Európa népeinek talpra kell állniuk!
1941. VI. 26. Az ötödik nap. Az éjszakát nyugodtan aludtuk át. Riadó nem volt. Tehát csak a fülem zúgott.
A hivatalban rendes munkanap van. Főiskolásokat kalauzoltam a levéltárban, és nagy lelkesedéssel előadást tartottam nekik.
Este a légiriadó idején való viselkedés szabályait és az ilyenkor szükséges intézkedéseket olvastuk. M. F. [Marija Fjodorovha Knyazeva, G. A. Knyazev felesége, aki ezt a naplót rendelkezésünkre bocsátotta, és sokat segített, hogy megértsük szerzőjének személyiségét és munkáit] elment az orvosi segélyhelyre. Én a gyógyszerkészleteket rendeztem."
Azok az évszázadok, sőt évezredek, amelyeket Knyazev, a művelt történész elméje és képzelőereje megelevenít, nem akadályozzák őt abban, hogy „korának átlag orosz értelmiségije" maradjon. Később meggyőződünk róla (naplójegyzetei is tanúsítják ezt), hogy a blokád gyűrűjébe zárt Leningrád viszonyai közötti élet napjai, hetei, hónapjai sok évtizeddel érnek fel az ember életében. Annyi mindent gondol végig, érez át, ért meg, hogy egész megelőző élete csupán előkészítő osztálynak bizonyul.
„1941. VI. 28. Szombat. A hetedik nap. Ideges, nagyon ideges nap. L. L. [Sok családnevet nem közlünk teljes alakban, mivel az emberekkel kapcsolatos értékelések véletlenek lehetnek. A homályos helyzet vagy a pillanatnyi hangulat diktálhatta őket.]fölösleges idegességet keltett a hivatalban. A fenyegetett helyzetre vonatkozó bejelentés és a gyermekek evakuálása hírének hatására nyilvánvalóan komor következtetést vont le a fronton azzal kapcsolatban kialakult helyzetről, hogy a minszki irányban és más irányokban az ellenség harckocsizó alakulatai beszivárogtak csapataink állásaiba. Ez a hangulat nyomban másokra is átragadt, különösen azokra, akik fáradtan érkeztek meg a Tudományos Akadémia főépületében teljesített, céltalan éjszakai ügyeletes szolgálatból. Mindent megtettem a hangulat javítása érdekében. Felhívtam L. L. figyelmét arra, hogy előző nap megszegte az utasításomat azzal, hogy este Szvikult leváltotta a levéltári ügyeleti szolgálatból és a főépületbe küldte. Az ott ügyelő munkatársak kifejezése szerint, »a székekre vigyáztak az elnök hivatali szobájában«, miközben a levéltár őrizetlenül maradt. Délelőtt valamennyi munkatárs homokot hordott a padlásra."
Az azokban a hónapokban és napokban írott naplójegyzetek különböznek a harminc év távlatából való visszaemlékezésektől. Elsősorban abban, hogy a naplót író ember nem tudja, mi lesz. Ő itt elmondja a reménységeit, amelyek nem váltak be és azután feledésbe merültek, a feltevéseit, amelyekről kiderült, hogy illúziók... így például Knyazevnak az a meggyőződése, hogy Európa népei felkelnek, hogy a vezetés felkészült minden eshetőségre...
Ma a blokádra úgy emlékeznek, mint a győzelmes háború egyik tragikus lapjára. Az akkori élet sok részlete kihullott az emlékezetből, vagy pedig a maga módján kiéleződött benne, de miközben az emlékezet a tényeket és az élményeket válogatja, megnagyítja és kiélezi őket, olykor elveszít egynéhány színt, indulatot, árnyalatot.
A leningrádiak elbeszélései alapján jól észrevehető a blokád ideji emlékezet következő sajátossága: az ember egyidejűleg van ott (a blokádban) és itt (a mi korunkban). A semmit el nem rejtő, kegyetlen emlékezet mintegy elmossa az idő határait.
Jevgenyija Alekszandrovna Ravgyel, ez a pontos elméjű és jó megfigyelőképességű asszony nagyon plasztikusan fogalmazta meg számunkra ezt a kettős (vagy megkettőzött) látást - a blokádemlékezet jellemző sajátosságát:
„Amikor innen odanézek, olyan érzésem van, hogy állandóan nyitott sírok előtt állok, amikor azonban gondolatban ott termek, akkor jól emlékszem, hogy kíváncsi is voltam mindarra, ami vár bennünket..."
Vagy például T. V. Rjabinyina naplójegyzeteiben, amelyek ugyanolyan csodálkozást árulnak az emberi érzések és magatartás váratlan fordulatai, bonyolultsága miatt, ezt olvassuk:
„Éppen akkor tudtuk meg, hogy a városból nem lehet kijutni, hogy szoros gyűrű vesz körül bennünket. De nem volt pánik, sem kitörési vágy. Ami engem illet, azonkívül még ostoba gyermeki kíváncsiság is fűtött. Mindent látni és tapasztalni akartam. A sors azután teljes mértékben kielégítette a kívánságomat. Eleget láttam és tapasztaltam."
Igen, a naplóanyag különbözik és különböznie kell azoktól a — harminc évvel később papírra vetett — blokádvisszaemlékezésektől, amelyekből dokumentumregényünk első része állt.
De mi e különbség lényege? Amikor a könyv naplórészét közöljük, újra meg újra mintegy ellenőrizzük azt az első részt. Vajon a visszaemlékezések igazsága kiállja-e a naplódokumentum próbáját?
Kétségek voltak, és ezeket közölték is velünk: mégiscsak harminc év telt el! Mennyire lehet bízni az ilyen visszaemlékezésekben?
A Fejezetek a blokád könyvéből első részében szereplő visszaemlékezések azonban már átestek egy sajátságos ellenőrzésen. Ezt a blokád egykori résztvevőinek, azoknak a reagálásai, levelei rögzítik, akikkel nem tudtunk találkozni, beszélgetni. És majdnem minden levélben ez áll: igen, nálunk is pontosan így volt!... És ugyanakkor közlik a maguk eseteit, részleteit, igazolásait.
A naplók szintén igazolják - nem cáfolják, nem tagadják - a blokádot átélők visszaemlékezéseinek igaz voltát. Ez különleges memória, az idő természetesen hatással van rá, miként a kőzetekre is hat: a puhák elmállanak, elporladnak, a kemények viszont kibukkannak a felszínre, feltárulnak. A legerősebb észrevehetőbbé válik. Most azonban, a naplókat olvasva, a kontinentális kőzetekhez, az akkori élet háborítatlan eredetiségébe ereszkedünk alá...
„Önéletrajz
1925. szeptember 2-án születtem Leningrádban. Anyámmal, kishúgommal és a nagynénémmel lakom együtt.
Anyám az ipari építési központ területi bizottságában dolgozik, a könyvtár könyvállományának a vezetője, 1927 óta a SzK(b)P tagja. Nagynéném orvosnő, jelenleg a fronton van. Kishúgom 8 éves. Apám 1933 áprilisában elhagyta a családot, azután újra megnősült, és Karéliába költözött; később, azt mondják, 1937-ben, Ufába száműzték.
Én hétéves koromig nagynénémnél nevelkedtem, a város környékén.
1933-ban iskolába kerültem, most végeztem el a nyolcadik osztályt, és a kilencedikbe léptem.
1938-39-ben még a Kujbisevi kerület tengerészeti szakkörében is tanultam, nyári gyakorlaton Sztrelnyában voltam és megkaptam az Ifjú tengerész jelvényt. Harmadik éve az Úttörőpalota történelemszakkörébe is járok. Beszámolókat tartottam a következő témákról: Bagratyion, Szuvorov stb. Bizonyítványom jó rendű.
J. Rjabinkin"
Tehát még tizenhat éves sincs, a belvárosban lakik, a Július 3-a utcában (a hajdani és most megint Szadovaja utcában). Akárcsak mások, ő is sok részlettel írja le a háború kitörésének napját. Nemcsak azt, ami az után történt, hogy a háború kitörésének hírét vették, hanem a megelőző órákat is megragadta, és a legapróbb részletekig megvilágította az emlékezet.
„1941. június 22. Egész éjjel nem hagyott aludni valamilyen süvítés az ablak előtt. Amikor végre kissé elcsitult, már virradt. Leningrádban mostanában holdfényes, világos, rövid éjszakák vannak. Amikor azonban kinéztem az ablakon, észrevettem, hogy fényszórók pásztázzák az eget. Mégis elaludtam. Tíz óra után ébredtem. Sebtében felöltöztem, megmosakodtam, ettem valamit, és az Úttörőpalota kertjébe mentem. Ezen a nyáron elhatároztam, hogy sakkból minősítést szerzek.
Amikor kiléptem az utcára, valami különöset vettem észre. Házunk kapuja előtt megpillantottam a házmestert: gázálarctáska volt nála és vörös karszalag. Ugyanezt láttam minden kapualj előtt. A rendőrök gázálarcos táskát viseltek, sőt valamennyi utcakereszteződésnél szólt a rádió. Valami azt sugallotta, hogy veszélyhelyzet van az egész városban.
Amikor az Úttörőpalotába értem, csak két sakkozót találtam ott. Valamivel később beállítottak még néhányan.
Miközben szétrakosgattam a sakkfigurákat a táblán, valami újat hallottam; amikor hátrafordultam, észrevettem, hogy egy kis csoport gyerek verődik egy apró termetű legényke köré. Odafigyeltem, és... kővé dermedtem...
— .. .Tegnap hajnali négy órakor német bombázók támadást intéztek Kijev, Zsitomir, Szevasztopol és még valamilyen város ellen — magyarázta szenvedélyesen a legényke. — Molotov beszédet mondott a rádióban. Háborúban állunk Németországgal!
A meglepetéstől le kellett ülnöm. Ez aztán az újság! Én ezt még csak nem is sejtettem. Németország! Németország háborút indított ellenünk! Hát ezért visel mindenki gázálarcos táskát!
A fejem forgott. Semmit sem értettem. Játszottam három partit. Amilyen csodabogár vagyok, mindhármat megnyertem, és azután hazaballagtam.
Az utcán megálltam egy hangszóró előtt, végighallgattam Molotov beszédét.
Amikor hazaértem, csak anya volt otthon. Már tudta, hogy mi történt.
Megebédeltem, majd sétálni indultam. Az utcákat jártam; mindenütt valami feszültség érződött, a város fülledt, poros levegőjét egészen eltöltötte. Amikor visszafelé jövet a házunkhoz értem, beálltam az újságra várók sorába. Újság még nem volt, de a sor már óriási. A várakozók érdekes dolgokról beszélgettek:
— Mi lesz, ha Németország békét köt Angliával, és együtt indulnak ellenünk?
— Most mindent bombázni fogunk, nem úgy, mint Finnországban, a lakónegyedeket is, hadd hallassa a szavát a proletariátus, értse meg, mire vállalkozik.
— Hallottátok, Olgino környékén lelőttek egy német repülőgépet!
— No, lám, hová merészkedett!
— Bizony, felkészülhetünk a bombázásra. Mihelyt lecsap Leningrádra vagy háromszáz gép...
— Enélkül nem ússzuk meg. Minden a maga rendjén.
Miután vagy két órát álldogáltam, már-már úgy döntöttem, hogy elmegyek, akkor azonban hirtelen közölték, hogy újság nem lesz ugyan, viszont megjelenik valamilyen hivatalos közlemény. Álltam még jó félórát, aztán mégis hazaindultam. Háztartási alkalmazottunk, Nyina ment el az újságért.
A nap vége felé jár. Az óra fél tizenkettőt mutat. Megkezdődött a döntő, komoly harc, összeütközött egymással a két antagonisztikus rendszer: a szocializmus és a fasizmus! Ennek a nagy történelmi harcnak a sorsától függ az egész emberiség jóléte."
Jura naplójának részletei 1970-ben jelentek meg a leningrádi Szmenában. A napló másolatát Alla Beljakova, ennek az újságnak a volt szerkesztője adta ide nekünk. A naplót R. I. Trifonova ápolónő mentette és őrizte meg.
Aki csak megismerkedett Rjabinkin naplójával, megérezte ennek a dokumentumnak az erejét és a belőle sugárzó tehetséget. Bár az eleje eléggé mindennapi. Akár G. A. Knyazev, Jura is a kötelességét teljesíti, igyekszik valamiképp segíteni a felnőtteknek, a városnak. A háború, a blokád még nem tűz elébe komoly problémákat, neki még nem kell küzdenie...
Ezt a mindennapiságot érdemes szemügyre venni. Jura feljegyzéseinek gyermekessége ellenére sem érződik a naplóban félelem, ellenkezőleg, tárgyszerű, nyugodt viselkedést mtükröz. Észrevehető azonban, és a későbbiekben egyre világosabbá válik, hogy Jura milyen gyorsan felnőtté serdül.
„Június 26. Ma, ahogy felkeltem, az Úttörőpalotába indultam. Onnan a gyerekekkel együtt a Kazanyi székesegyház melletti építkezésre mentem. Délelőtt tizenegy órától este kilencig dolgoztam, egy óra ebédszünettel. Mindkét kezemet hólyagok borították el, szálkák fúródtak belé. Deszkát cipeltem, földet ástam, fűrészeltem, fát döntöttem - mindenfélét kellett csinálni.
A munka vége felé annyira megfájdult a kezem, hogy nem tudtam fűrészelni. Az ebédszünetben otthon olvasni kezdtem Turgenyevtől a Töretlen földet. Este otthon voltam. Anya korán visszajött az ügyeletből — felváltották.
Június 28. Ma megint az Úttörőpalotában dolgoztam, az óvóhely építkezésén. Pokoli munka volt. Ma kőművesek lettünk. Folyton ráütöttem a kezemre a kalapáccsal — most csupa karcolás. De korán leváltottak minket — 3 órakor. Következésképp 4 és fél órát dolgoztunk, de hogyan!!!
Innen anyához mentem. Anya nyugtalan, folyton csüggedten jár-kel... Felmerült a vegyi háború lehetősége, most elkezdődik az evakuálás. Magamhoz vettem 5 rubelt, és elmentem az étkezdébe. Azután hazajöttem. Beállított valamilyen asszony, összeírta a 13 évesnél fiatalabb gyermekeket. Irkát is felírta. A parancsnok meghagyta Nyinának, hogy fél tíztől három óráig őrködjön a kapu előtt. Azt is közölte, hogy légiriadó esetén Hamadulinhoz kell szaladnunk a földszintre. De ott mégsem biztonságos. A robbanó-bomba elől nem lehet elmenekülni, a légnyomás elől sem: a légnyomás lerombolja a házat, a romjai pedig eltemetnek bennünket a pincében; a vegyi háborútól még kevésbé lehet megmenekülni.
Június 29. A Palotában dolgoztam az óvóhely építkezésén. Ezelőtt a Lassalle téren homokot rakodtam. A gyerekek homokból megmintázták Hitler pofáját, és ásókkal csépelni kezdték. Én is csatlakoztam hozzájuk. Hatkor jöttem el. Hazaérve váratlan meglepetésben volt részem.
Még az ajtóban álltam, amikor elém szaladt Ira, s ezt kiabálta:
— Ide nézz, mit kaptam anyától! Te pedig nem kaptál! Nem kaptál!
Bementem az ebédlőbe. A díványon ott feküdt a matrózblúz és a baba, amelyet Ira kapott. Az asztalon meg ott állt Ira új csizmája.
Anya egy cédulát nyomott a kezembe. Gépiesen kibontottam. A kiegészítő parancsnokságnak szóló kérvény volt arról, hogy anya és én önként bevonulunk a Vörös Hadseregbe.
Kiderült, anyáéknál délelőtt a pártszervezet gyűlést tartott, és valamennyi párttag elhatározta, hogy bevonul a Vörös Hadseregbe. Senki nem mondott nemet. Előbb valami büszkeséget éreztem, aztán némi félelmet, végül pedig az első leküzdötte a másikat.
Este én meg anya elmentünk az egyik sziverszkajai ház tulajdonosnőjéhez. Anya elhatározta, hogy odaküldi Nyinát és Irát, ha mi a frontra megyünk.
Június 30. Amikor a Palotába értem, ott találtam néhány fiút, aki biliárdozott. Játszottam velük vagy fél órát; azután az óvóhelyre mentünk dolgozni. Megint homokot cipeltem. Hét óra felé a könyvtárba mentem. Ott egy másik hír fogadott - engem valószínűleg nem vesznek be a hadseregbe: kicsi vagyok, és azonfelül még mellhártyagyulladásom is van. Mivel a mellhártyagyulladás hatása érződik rajtam, bizonyára felmentenek a Palotában végzendő munka alól, és táborba küldenek.
Tyinával [Valentyina Ivanovna, Jura nagynénje, anyjának nővére] megszakadt a kapcsolat. Nem jöhet ide, mert Schlüsselburgban van bejelentve, odautazni pedig veszélyes. Este kilenc órakor átmentem Dogya Finkelstejnhez.
Ő sehol sem dolgozik — fel van mentve. A kisöccsét holnapután Malája Viserába küldik. Meséltem neki a Palotáról. Elhatározta, hogy ő is odamegy dolgozni. Körülbelül tizenegy órakor jöttem el tőle."
Ohapkina. Akkor huszonnyolc esztendős volt. 1941. június 22-én reggel vissza akart menni a nyaralóba, ahol gyermekeivel együtt lakott. Férje, Vaszilij Ivanovics, kiküldetésben volt, így egyik rokona, Sura Szamszonov jött el, hogy kikísérje az asszonyt a pályaudvarra.
„Már mindent összecsomagoltam, és öthónapos kislányomat szoptattam. Egyszerre csak megszólalt a rádió: »Figyelem, figyelem!« És Molotov kezdett beszélni. Én azt mondtam, hogy nem utazunk a nyaralóba. Meg kell várni a férjemet. Egyáltalán nem ijedtem meg, mert a finn háború jutott eszembe, amely egyáltalán nem volt félelmetes. Olját, a férjem nővérét és az unokaöcsémet elküldtem az üzletbe, hogy élelmiszert vásároljanak ebédre. Miután megszoptattam a kislányomat, a karomba vettem, és Surával együtt kimentem az utcára. Sura megnyugtatott, azt mondta, hogy a háború nem tart sokáig, neki és Vászjának azonban be kell vonulnia."
A pontosság kedvéért: Ligyija Ohapkina jegyzete abban különbözött Juráétól és Knyazevétől, hogy ez nem napló, hanem feljegyzések, amelyek valamivel később készültek.
„Éppen a győzelem napján kezdtem írni. Mindenki vidám, engem pedig megrohantak az emlékek, és nekifogtam az írásnak. Kimondottan a férjem, a fiam számára írtam — a férjem a »gyűrűn« kívül harcolt, a fiam pedig semmire sem emlékszik. És megesküdtem, hogy csak az igazat írom. Egy hónap alatt mindent papírra vetettem. De akkor, a blokád idején, nem értem rá erre, egyáltalán nem értem rá...
1941. június 26-án megérkezett a férjem, Leningrádból megkezdődött egyes gyári berendezések és az emberek evakuálása. Vasútjegyet szerezni már nehéz volt. Az óvodás és iskolás korú gyermekeket más városokba akarták átszállítani, mivelhogy Leningrád veszélybe kerül majd."
Ezután a feljegyzések nem dátum szerint következnek.
„Én meg a férjem úgy döntöttünk, hogy csak a fiunkat küldjük el az óvodával... Én pedig a kislányommal maradok; légiriadó esetén nekem is könnyebb lesz az óvóhelyre futnom. A férjem is azon a véleményen van, hogy a háború a nyáron át tart, és télre véget ér."
„Június 28-án útnak indítottuk a fiunkat. Kikészítettem a ruháját, mindent megjelöltem, fonállal belevarrtam a vezeték- és keresztnevét.
Amikor azon a reggelen a kisfiámat öltöztettem, arra gondoltam, mikor lesz megint módom erre. És hirtelen aggodalom és nyugtalanság fogott el, vajon egyáltalán mikor látom viszont, hátha elvész a gyerek. Nagyon elbúsultam, izgatott lettem és amikor a férjemre néztem, láttam, hogy könny csorog az arcán.
... Június 30-án Vászja elutazott. Indulás előtt azt mondta, hogy különleges katonai munkára küldik (mérnök volt), de nem a frontra, ahol harcok folynak. Ez igaz is volt, meg nem is. Valahová Szmolenszk környékére küldték és a németek gyűrűjébe került. Sokáig bolyongtak és bujkáltak az erdőben, azután mégiscsak kijutottak. De ezt akkor még sem ő nem tudta, sem én.
...A bombázások 20-30 percig tartottak, néha pedig egy-két óráig is. A félelemtől minden porcikám reszketett, és egyre sápadtabb lettem. Valami csengett a fülemben, és szinte megpattant. A lábam rogyadozott, és néha képtelen voltam mozogni. Márpedig a karomra kellett vennem a kislányomat, és az óvóhelyre kellett szaladnom."
(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re!)
Így kezdődik az anya eposza.
Ez a koplaló, azután pedig éhező asszony mentette a gyermekeit. Nem egyszer, nem kétszer, hanem sok százszor mentette, s ennek során kétségbeesett vakmerőségről tett tanúbizonyságot.
„SEHOVA EL NEM MEGYEK A VÁROSBÓL"
A levéltár és az otthon. Knyazev életének mindkét pontja változásokon ment keresztül. A háború a legszilárdabbnak, a legállandóbbnak vélt védőbástyákat is átalakítja. G. A. Knyazev fáradhatatlanul figyeli mindezt, összehasonlít, értelmez. Azt lehet gondolni, hogy hosszú feljegyzésre és ezeroldalas elbeszélésre készül - ennyire körülményes naplójának a kezdete. És — bármennyire furcsa — éppen ekkora elbeszélést sikerült befejeznie, sok, sebtében elkezdett napló, kurtácska jegyzet pedig, amelynek írója arra számított, hogy majd később részletesebben jegyzi fel az eseményeket, különböző körülmények miatt félbeszakadt.
„1941. VII. 1. A háború tizedik napja. Pavlovszkij akadémikus, amikor átadta nekem a nála levő kéziratot, ezt mondta:
- Őrizze meg, ha lehet. A helyzet nagyon komoly.
Egy idő múlva felkeresett az IRLI [A Szovjet Tudományos Akadémia Orosz Irodalmi Intézete /Puskin-ház] levéltárának vezetője. Sokáig tanácskoztunk arról, hogyan lehet megfelelő módon megőrizni itt, Leningrádban az értékes anyagokat — Puskin, Lomonoszov, Lermontov, Turgenyev, Dosztojevszkij, Tolsztoj és mások kéziratait. Gorogyeckij szinte magánkívül van. Nem tud aludni.
- Micsoda felelősség hárul mi kettőnkre!
Igen, óriási felelősség hárul ránk, itt nem jogi, közigazgatási vagy hivatali felelősségről van szó - erkölcsi felelősség ez az utókorral szemben.
1941. VII. 2. A tizenegyedik nap. A Levéltári Igazgatóságnak a Krasznij Flot téren lévő épülete, amely olyan sok vihart látott már, most történetének újabb szakaszát éli át. A lépcsőn, amelyen valamikor Lermontov gárdatiszt kardja kopogott, ahol valamikor, az 1825. december 15-ére virradó éjszakán, a Szenátus téri sikertelen felkelés után, sebesen szaladtak felfelé a házkutatást végző katonák a szuronyukra szegezett faggyúgyertyával — most jobboldalt egy levágott síndarab lóg vastag dróton, és mellette egy fémrúd: a gong. Ez vegyvédelmi riadó esetén szükséges. A felső lépcsőpihenőn sötét van; kis kék lámpák égnek. Majdnem sötétben mentem végig a folyosón, és olyasféle érzésem volt, mint amikor Mejerhold rendezte színdarabokat néztem.
Az IRLI levéltára félelmetes hatást tett rám. Rá sem ismertem a hivatalszobákra. Mindenütt összevisszaság. Az első — átjáró — szobában, Alekszandr Veszelovszkij szobra mögött, két, jó ötszáz literes hordó áll, az egyik már folyik; mindenütt homokos ládák és lapátok; a folyosón tűzoltócső húzódik végig. A Puskin-szoba mellett ládák sorakoznak, a levéltári anyag számára. Azt meg kell hagyni - a Puskin-kéziratokat eszményien csomagolták be... De sok idegesség, lótás-futás tapasztalható. A ládák mellett az egyik munkatárs a fasizmusról szóló cikkét diktálja egy gépírónőnek. Valaki a becsomagolásra váró ládákat írja össze. Lábunk alatt homok, vízfoltok látszanak a padlón végigfutó tűzoltócsőtől. Mindenütt, a levéltár hivatali helyiségeiben és a múzeum lépcsőin egyaránt, emberek tolakodnak, homokzsákokat visznek... Az olvasóterem ajtajában két író mellszobra húzódik meg. Sebtében elmenekítették valahonnan, és itt hagyták a padlón. Gorogyeckij, a vezető nagyon sokat tett az anyag megőrzése érdekében, de túl is lőtt a célon. Uszpenszkaja, az író lánya és az Irodalmi Levéltár munkatársnője, a felfordulásra mutatva, azt mondta nekem:
- Talán túlbuzgóak voltunk...
Maga Gorogyeckij teljesen kimerült. Harmadik vagy negyedik éjszaka nem alszik: állandóan a levéltárban van, izgul, a vezetőséggel harcol.
- Okvetlenül elmegyek, mihelyt teljesítem a kötelességemet. Semmi szín alatt nem vezetem tovább a levéltárat. Nem értenek meg, és az intézet vezetősége azt veti a szememre, hogy túlságosan a szívemen viselem a levéltári anyagokat, meg hogy makacs vagyok...
Nagy Péter szobrát homokzsákokkal rakják körül. A Rumjancev téren elkészültek a futóárkok.
A szfinxek még a helyükön vannak. Nekik most sincs közük semmihez!
Sehogy sem értem — a fülem zúg-e, vagy légcsavarok zúgását hallom. Csend, vészjósló csend... S valamikor majd szörnyű robaj hasítja szét ezt a csendet. Tüzek támadnak. A becsapódó robbanóbombáktól óriási házak dőlnek romba... Sebesültek... Halottak... Tébolyultak... A romoktól élve eltemetett emberek. Mindezt át kell élni, és talán a legközelebbi jövőben. Ha az ember állandóan erre gondol, akkor meg kell őrülnie; a legjobb esetben elveszíti életképességét, és hasznavehetetlenné válik. Remélem, velem nem történik ez. Bennem még elegendő élniakarás van.
1941. VII. 3. A tizenkettedik nap. Azok, akik hallgatták Sztálin beszédét, azt mondják, hogy a beszéd sok részét nem értették. A sofőröm megjegyezte, hogy túl erősen kicsendült a jellegzetes akcentus, szünetek is voltak, és eközben hallani lehetett a pohárba öntött víz csurranását...
Sz. I. Vavilov akadémikus beszélgetésünk során igen józanul értékelte a helyzetet. Leningrád sorsa miatt nyugodt volt. A Tudományos Akadémia történetével és más kérdésekkel összefüggő, valamennyi kérdést megtárgyaltunk. A Tudományos Akadémia történetével foglalkozó bizottság munkáját folytatjuk...
Élet-halál harc folyik... Amikor visszavonulunk, semmit sem szabad ott hagynunk az ellenségnek - ez a jelszó hangzott el Sztálin beszédében.
1941. VII. 5. A tizennegyedik nap. Feleségem egész délelőtt a padlást takarította, deszkákat meg mindenféle limlomot hordott le az udvarba. Mi mindent nem dobáltak le a több mint száz év alatt mindenfélével telezsúfolt padlásokról! (Házunkat hat évvel az első honvédő háború előtt, 1806-ban építették át teljesen.) Lépcsőházunkban sehogyan sem tudjuk megszervezni a kellő és teljes értékű tűzvédelmet. Talán valamikor érdeklődésre tarthat számot az a kis okmány, amelyet Sznyitko volt mérnök, ez a Kracskovszkij akadémikus lakásában lakó, közlékeny és szívélyes, hetvenhárom éves kis öreg ember állított össze: »A Vaszilij-sziget 7. során a 2. számú ház 3. lépcsőházában (az 1, 2, 3, 4, 6. .. 29. számú lakásokban) lakók névjegyzéke«.
... Miről ábrándozom most én, a humanista? Hát a következőről (lásd az újságból kivágott képet:) »Válaszul a német behatolás veszélyére, London lakossága a bombázás során szétrombolt egyik ház előtt akasztófát állított fel, ezzel a felirattal: Hitlerre vár«.
De nem kell azonnal felakasztani, előbb ítélkezni kell fölötte. Hívjanak ide képviselőket mindegyik országból, amelyet Hitler elpusztított: egy-egy férfit és nőt a különösen sokat szenvedett vidékekről, esküdtnek. Okmányokat és példákat gyűjtsenek össze, Hitler és a hitleristák fanatikus kegyetlenségének töméntelen tárgyi bizonyítékaiból. Ezekből az ereklyékből múzeumot szervezzenek, az utókor okulására. A múzeumban Hitler előfutárait is gyűjtsék össze - a világszerte hírhedt gyilkosokat és rablókat, a sikereseket és a sikerteleneket egyaránt, az olyanokat, mint Napóleon és Vilmos, Timur Lenk és Attila, és az emberiség úgynevezett világtörténelmének, illetve, az ember előtti társadalom történelmének mindenféle egyéb söpredékét... Hitlernek a helye talán nem is a nagyok e gyülekezetében van, hanem csupán az olyasféle, ocsmány gazemberek sorában, amilyen Káin, Heródes, Júdás. Nevét megvetik szerte a világon. Ocsmány név."
A lakók névjegyzékét, ahol epikai nyugalommal, egyenjogúan sorakoznak egymás mellett a kiválóak (Kracskovszkij arabista, Alekszejev sinológus) és az ismeretlen „háziak" nevei (akadémikusok özvegyei és rokonai, nyugdíjasok, háziasszonyok, iskolai tanulók: mind emberek, mind egyenlőek a közeledő tragédia színe előtt), valamint az Irodalmi Intézet levéltárában történő események részleteit — mindent áthat az események történelmi jelentőségének érzése. Ez becses érzés, amely a történész-szerző számára természetes, de sajnos nem túlságosan gyakori. Az élet, a hétköznapok részleteit, sőt még a jelentős eseményeket sem jegyzik fel, nem rögzítik manapság úgy, mint azelőtt, mondjuk a XIX. században. Mi például sokkal jobban el tudjuk képzelni, milyenek voltak az apró részletek, az események, a helyzet, az olvasmányok köre, az ízlés, a bútorok, az étel, a ruhák stb. a XIX. század húszas éveiben Oroszországban, mint száz évvel később, a XX. század húszas éveiben. Mi a krónikás, a történelemíró teendőit az újságokra, a filmművészetre, az újságírásra hárítjuk át. Ezek a remények pedig gyakran nem válnak be. A blokádról szóló egyetlen visszaemlékezés sem őrizte meg az eladásokról, a cserékről, a szolgáltatásokról szóló hirdetmények szövegét — ezektől pedig akkor tarkállott a város. Senkinél sem találkoztunk a blokád ideji piac vagy az első hitlerista hadifoglyok részletes leírásával.
Hát ezért annyira becsesek a mindennapi életnek azok a részletei, amelyeket G. A. Knyazev gondosan feljegyez naplójában.
„1941. VII. 7. A tizenhatodik nap. Izgalmas nap. Négyszer rendeltek el légiriadót. Lövöldözést nem hallottunk. Tegnap állítólag egyesével szálló ellenséges repülőgépek jelentek meg a város fölött, de légiriadót nem rendeltek el. Mindenki azt mondja, hogy Leningrád környékén lelőttek egy ellenséges gépet; lezuhant és elégett.
Az Izsák-székesegyház hatalmas aranyozott kupolájával, amely, mint egy száz méter magas világítótorony, sok kilométerre ellátszik, elveszíti hatásos külsejét. Az aranyozott fő kupolát és a többi aranyozott kis kupolát valamilyen szürke massza borítja.
A bronzlovast még mindig nem vették körül homokzsákokkal, a szfinxeket sem. De azt a Péter-szobrot, Rastrelli alkotását, amely a Mérnöki kastély előtt állt, s ez a felirat volt rajta: »Dédapának a dédunokátok«, eltávolították. Csupán az üres talapzat maradt.
Tegnapelőtt megkezdődött a gyerekek evakuálása. Most úgy tervezik, hogy nemcsak a gyerekeket, hanem az őket kísérő felnőtteket is evakuálják.
Az Ermitázs legnagyobb értékeit ismeretlen helyre szállították. Ma nálam járt Sz. I. Vavilov akadémikus. Elhatározták, hogy a mi levéltárunk értékes tárgyait is csatolják az Ermitázs második evakuáló szerelvényéhez. Egyes tárgyakat már át is adtunk: Péter mozaikportréit - Lomonoszov munkáit -, Pétervár két XVIII. századi térképét (Leblon és Mahajev műve), és azt az aranyozott kis szekrényt, amelyben II. Katalin saját kezűleg írott rendeletét őrizték.
Nem találok szavakat, hogy leírjam, mit éreztem, amikor levették a falról I. Péternek, a Tudományos Akadémia alapítójának mozaikportréját, amelyet olyan szeretettel és gonddal őriztem; amikor kivitték az aranyozott szekrénykét, egy XVIII. századi mester munkáját; amikor kiürült és elszegényedett az a raktár, amelynek annyi erőt és szeretetet áldoztam. Az Ermitázs munkásai vigyázva levették a falról az arcképet és a teherautóra rakták. Nem titkolom, nagy izgalommal kísértem őket. Tisztában voltam azzal, hogy többé egyiket sem látom. Én minden erőmmel a Tudományos Akadémiának a levéltárát és történetét bemutató múzeumot építettem. A háború megbontotta a rendet, és kiürítette azokat a helyeket, ahol oly gondosan őrizték ezeket az emlékeket.
Úgy vélem, az Ermitázzsal együtt végrehajtott evakuálás biztonságosabb lesz... De a szívem fáj. Egészen összetörten értem haza.
1941. VII. 13. A huszonkettedik nap. Hiába vártam az autót, négy órán át álltam és üldögéltem akadémiai házunk oszlopai alatt. Néhány méternyi távolságban, körben elém tárult a Néva, a híd, a szfinxek, a Képzőművészeti Akadémia, az Izsák-székesegyház, az Admiralitás hegyes tornya, Péter (deszkatokba burkolt) szobra, a volt Szenátus épülete, az ódon házak a rakparton, távolban a Téli Palota, közvetlenül a hídnál a volt Rumjancev-ház a híres múzeumával, a hajdani Angol-rakpart, nyugaton — az Új Admiralitás, a Néva jobb partján — a Balti Gyár, a Bányászati Főiskola, a Tengerésziskola, a volt Kijevi Fogadó, a Vaszilij-sziget régi, egyenes utcasorai, a hajók a kikötőhelyeken, a hatalmas, magas daruk a part mentén, ahol a Néva bekanyarodik, és a Vaszilij-sziget foka nyúlik a vízbe. Ez az én városom, amelynek erről a volt Miklós-hídról elébe táruló szépségéért még Dosztojevszkij rajongott, ezt a Szenátus teret és a Vaszilij-sziget földnyelvére, a Tudományos Akadémiára és a Puskin-házra onnan nyíló kilátást Blok énekelte meg, I. Péter e büszke emlékművét, a Bronzlovast meg a Névát Puskin magasztalta. Nagyszerű város!. . . És csakugyan az a veszély fenyegeti, hogy megszállja az ellenség?... Nem és nem!...
Négy óra hosszat gyönyörködtem szülővárosom csodálatos panorámájában. Én sehova el nem megyek városból. Ha valami szerencsétlenség ér, akkor inkább itt, valahol a rakparton vagy a Néva mély vizében pusztuljak el... De a mi városunk, ebben szilárdan bízom, nem kerül az ellenség kezébe!
1941. VII. 15. A huszonnegyedik nap. Ma a levéltárból elküldtük az Ermitázsba a legnagyobb értékeinket — Lomonoszov, Kepler kéziratait stb. Ezeket az Ermitázs második szerelvényével megbízható helyre szállítják. Hová? Ezt nem tudjuk.
Összesen 30 ládát csomagoltunk be. Minden intézkedést megtettünk a nedvesség és a por behatolása ellen (ruberoid, celofán, viaszosvászon, karton, mappák, papír). Két héten keresztül a levéltár egész személyzete ezen dolgozott. Valamennyi anyagról ládánként leltárt készítettünk. A ládákat dróttal kötöttük át és ólomzárral láttuk el.
A kapuból egészen a rakpartig elkísértem a ládákat szállító teherautót. A rokont szokás így kísérni: a távozó fiút, lányt, feleséget... Sokáig néztem, ahogyan a teherautó (a sofőrt megkértem, hogy óvatosan vezessen) a Palota-hídon áthaladt...
Élelmiszerjegyeket vezetnek be. Felszólítottak bennünket, hogy másnap 10 órára állítsuk össze a névsorokat. A lakosság csak örömmel üdvözli ezt az új — illetve régi — intézkedést.
Felszólítottak bennünket, hogy minden Leningrádról, Pétervárról szóló útikalauzt, térképet adjunk át a különleges osztályra.
1941. VII. 16. és 17. Huszonötödik és huszonhatodik nap... Roppant összevisszaságról, szervezetlenségről szólnak a hírek. Ez megijeszt. Miért olyan félelmetesek a németek? Éppen a kivételes szervezettségük miatt, amiatt, hogy pontosan összehangolják akcióikat...
Az evakuált gyerekekkel baj van. Az anyák gyermekeikért utaznak. A nálunk dolgozó T. K. Orbeli gépírónőt elengedtem Borovicsba, hogy elhozza 9 és 12 éves kislányát."
A GYERMEKEK ELSŐ EVAKUÁLÁSA
Jó néhány történetet jegyeztünk fel a gyermekek első és következő evakuálásáról. G. A. Knyazev lelkiismeretesen hangsúlyozza, hogy megfigyeléseinek köre kicsi volt. Ennek határát óvatosan lépi át, nehogy kósza híreknek adjon hitelt.
Ahol lehetséges és helyénvaló, egyéb okmányok — más leningrádiak naplói, elbeszélései, visszaemlékezései — segítségével bővítjük majd ki G. A. Knyazev szűk kis körét.
Marija Vasziljevna Motovszkaja azokban a napokban éppen a gyermekek evakuálásával foglalkozott. Az események valamennyi részletére emlékszik. Már nem fiatal asszony, de még ma is nagyon fáj neki, hogy az egész így történt. ..
„- Most már tudjuk, hogy a németek elébe mentünk, de akkor senki sem tudta. Dehogyis! Nagyon alkalmas, a fronttól távol eső körzetnek látszott. Így a kerületi vébe engem jelölt ki megbízottnak, hogy a gyerekeknek a novgorodi területre - Gyemjanszkba - szállítását intézzem. Két személyautóm és egy teherautóm volt. Még két felelős elvtársat küldtek velem, úgy indultunk el.
— És milyen beosztásban dolgozott akkor?
— Abban az időben a Kirov kerület oktatási osztályát vezettem, a végrehajtó bizottság tagja voltam. Hát ezért küldtek engem. Nagyon derék helyettesem volt, Anatolij Ivanovics Sztadorszkij. Az ő feladata volt, hogy útnak indítsa a gyerekeket, az enyém pedig, hogy rendesen elhelyezzem őket. És akkor én... Nem tudom, érdemes-e erről beszélni?
— Csak beszéljen, kérem!
— Megérkeztünk... Meg kell mondani, Gyemjanszk az egész járást mozgósította a leningrádi gyerekek fogadására.. . Kijelöltük, hogy melyik iskola hol kap helyet, meg más effélét. Néhány nap múlva pedig utasítás érkezett, hogy sürgősen megint evakuáljuk a gyerekeket.
— És önök már a gyerekeket is odavitték?
— Igen, elhelyeztük őket. De csak két-három éjszakát töltöttek ott, és akkor jött az új parancs. Mi is éreztük már, hogy a német gyorsan közeledik.
— Sok gyerek volt Önökkel?
— Rengeteg! Már nem tudom megmondani, hány. A Kirov kerületből összesen mintegy hatezer gyereket szállítottak el, de egy részüket azután a jaroszlavli területre küldték. Tehát újabb evakuálás. El tudják ezt képzelni? Egész bölcsődéket is elszállítottunk, és az apróságoknak jóformán pihenés nélkül kellett visszaindulniuk. Ekkor már közelebb nyomult a német (Gyemjanszk negyven kilométerre van Licskovo vasútállomástól). A németek ott rendkívül nagy létszámú deszantot dobtak le, és így elvágtak bennünket. Azután itt vadászalakulatokat szerveztek, és azok szétszórták a deszantokat. Nos, hát hozzáfogtunk a gyerekek újabb evakuálásához.
— Mivel utaztak vissza?
— Hajjaj! Ki mivel tudott. Katonai autók szállították el a gyerekeket. Még a következő részletekre is emlékszem: ahogy megyek a kocsin, egyszer csak látom - az út szélén áll egy autóbusz, tehát a mi gyerekeinket viszik. Leugrottam. Ugyan miért állnak? Hiszen gyorsan el kell szállítani őket! Odamegyek: a sofőr a földön fekszik, alszik. Odalépek hozzá, és megszólítom: »Elvtárs!« Ő pedig így felel: »No, most már vezethetek. Négy éjszakán át nem aludtam. Pihentem egy kicsit, és most tovább indulok. De úgy féltem tovább vezetni.« Emlékszem — szép idő volt, gyönyörű idő. És bombázni kezdték Licskovót, a vasútállomást. Eközben pedig Licskovóban tartózkodtak a Dzerzsinszkij kerületből való gyerekek. Ők még messzebbre kerültek, mint a mieink - a maloosz-minszki járásba. Hol vannak a gyerekek? Beszaladtam egy nagy házba, mert tudtam, hogy a gyerekeket mindig a jobbfajta házakban helyezték el. Ott ül egy pedagógusnő. Körülötte gyerekek. Hányan vannak! És amint robban egy bomba, kiabálni kezdenek: »Anyuka! Anyuka!« Szörnyű! Életemben először hazudtam gyerekeknek. »Ne féljetek! Ne féljetek! Ezek a mieink!« És kimentem a lépcsőtornácra. Hát tudják, nagyon alacsonyan repült, lenézett, megnyomta — és máris robbant a bomba. Aztán azt mondták, hogy ők nem tudták, kik vannak ott. Ostobaság! Nagyon jól tudták, és persze nagyon jól látták. A dolog úgy állt, hogy a Dzerzsinszkij kerületből való gyerekek eközben már berakodtak a szerelvényre, az a pilóta pedig a pályaudvaron bombázta őket. Gyönyörű idő volt. A gyerekek jól voltak öltözve. Ő meg kitűnően látta, hogy kiket bombáz... Később, amikor már az összes gyereket útnak indítottuk Licskovóból, én akkor azt
mondtam: mégis átmegyek Gyemjanszkba, mert ellenőriznem kell, hogy mindenkit elszállítottunk-e.
Megérkeztünk oda. Végigtelefonáltuk valamennyi falusi tanácsot: csak a sebesültek maradtak. És úgy emlékszem, mintha ma volna: Vaszilij Jakovleviccsel a kórházba megyünk, ahol a gyerekeink fekszenek, megyünk, hát útközben német foglyokat kísérnek (ott bizonyára több deszant lehetett). Mondom: »Hogy az ördög vigyen el benneteket! Várjatok, csak várjatok, eljön az az idő, amikor a mi pilótáink is a ti gyerekeiteket gyilkolják majd!« Vaszilij Jakovlevics rám szólt: »Ugyan már, Marija Vasziljevna! Csak nem fognak a mi pilótáink gyerekeket gyilkolni? Csak ők szoktak ilyesmit művelni.« Sorra útnak indítottuk a sebesült gyerekeket. Jó körülmények között utaztak Leningrádba: orvosokkal, ápolónőkkel. Mi magunk pedig a kirovi területre indultunk. Ekkor Leningrádból segítségül elküldték a helyettesemet. Azért jött, hogy segítsen, mert a rokonokkal, a szülőkkel valóban szörnyű nehéz volt!
Mielőtt Kotyelnyics állomásra értünk, felszállt a vonatra az állomásfőnök. »Itt van a kerület vébe megbízottja?« — kérdi. »Én vagyok« — feleltem. »Tudja, Kirovból azt ajánlották, hogy ne szálljon ki Kotyelnyicsben, mert egy egész tömeg szülő várja ott magát!« ... Értik, mi történt? A szülők utánunk utaztak Kotyelnyicsbe. Értik? Anatolij Ivanovics, a helyettesem ezt mondja: »Marija Vasziljevna, ne szállj ki! Hadd szálljak ki én!« »Mit akarsz? Az én lelkiismeretem tiszta. Én szállók ki!« Nos, megérkeztünk Kotyelnyicsbe. Emlékszem, világos kabát volt rajtam. Megyek, és az asszonyok lármázni kezdenek. De hát látják, hogy én nyugodt vagyok. Mondom: »Ide hallgassanak, elvtársak, ha így viselkednek, akkor semmit sem tudunk tisztázni. Kérdezze meg mindenki, ami a szívét nyomja, én meg mindenre válaszolok, mert az összes gyereket elszállítottuk, a sebesültek kivételével.« »Ezekkel meg ezekkel találkoztunk, láttuk őket« - mondják. Azt felelem a szülőknek: »Mi valóban mindenkit elszállítottunk. Csak egy kislányról nem tudok, Belováról.. .« Utána már egyes gyerekekről kezdtek kérdezősködni. És én nem tudtam megmondani, hogy az egyik kislány hol van. Képzeljék! Előszedtük a névsorokat, valamennyit átkutattuk — nincs! Mondom: »Várjanak, én mégis megtalálom!« És emlékszem: világos kabát volt rajtam. Ott meg talpfák. Én pedig ebben a világos kabátban leültem a talpfákra! »Állj fel, állj fel! — kiáltoztak az asszonyok. — Minek ülsz le? Hiszen összepiszkítod a kabátodat!« Szóval a hangulat már megváltozott. Hát jó. Két napot töltöttem ott Kotyelnyicsben, folyton azt a kislányt kerestem. És kiderült, hogy ott volt ugyanabban az internátusban, csak más néven szerepelt. Mondom az anyjának: »Menj csak oda, ott van a kislányod...« Azután Kirovba utaztam, és ott már berendezkedtünk.
— Mondja, és mi lett a sorsa ezeknek a gyerekeknek? Valahová messzebbre vitték őket keletre?
— Nem, ugyan miért? Nagy részük a kirovi területen maradt, de oda nemcsak a mi kerületünkből evakuáltak, hanem körülbelül hatvanezer evakuált gyerek volt ott."
Sokan mégis hamarosan visszatértek Leningrádba.
Alekszandra Mihqjlovna Arszenyjeva is visszatért a kislányával.
„ - Amikor visszatértünk Leningrádba, ezt kérdezgették tőlünk: »Menekültek, honnan jönnek? (Emellett én tősgyökeres leningrádi vagyok, a nagyapám is leningrádi.) Honnan jönnek, menekültek?« És csak a pénztárosnő az üzletünkből ismert ránk, és mondta: »Ó, de hiszen ezek a mi szomszédaink, ebből a házból valóak, én jól ismerem őket!«
— Annyira nem hasonlítottak önmagukhoz, amikor visszajöttek?
— Amikor kiszálltunk a vagonból, ki nagykabátot viselt, ki pongyolát. Nagyon sokáig utaztunk Mgáig, vagy három napig. Amikor ágyútűz kezdődött a vagonok mellett, mindjárt sebesültjeink és halottaink is voltak. A gyerekeket a padok alá dugtuk, matracokat raktunk rájuk, matracokkal takartuk be, testünkkel védtük őket.
— Ott a vagonokban?
— A vagonokban. A mozdonyt bomba találta. .. Amikor rövid szélcsend volt, mégis sikerült kikecmeregnünk a vagonból. Már sötétedni kezdett. Az állomás égett. Az evakuáló vonat főnöke ott ült egy fatuskón, és a fejét két kezével átkulcsolta. Elveszítette a családját. . . Mihelyt valahol ágyútűz kezdődött, valamilyen zaj támadt — mi máris az árokba ugrottunk, a gyerekeket meg így, orral a földbe nyomtuk, mi pedig rájuk feküdtünk. És takarókat dobáltunk rájuk. Azután, amikor felkeltünk, a gyerekek már önként a fejükre húzták a takarót. Észrevettük, hogy valami közeledik - csupa fenyőfa, és egyre közeledik. Nyilván álcázott vonat volt. Odamegyünk az állomáshoz, a sínekhez, és látjuk: valóban szerelvény! Lassan, nagyon lassan halad. Mindegyik kocsi zárva. Az egyiknek az ajtajában egy katona áll, és ezt mondja: »Hé, te lány! Add már ide azt a matracot! Az egész vagon tele van sebesültekkel.« Odaadtam a matracot, és feldobtam a kislányomat.
— Hová? A vagonba?
— Igen! Feldobtam a kislányomat: »Vidd el!« — mondtam, és magam is fel akartam szállni. De ekkor a kerekek forogni kezdtek. A kislányom meg már fenn volt a vagonban! Egyszerre csak látom — a kerekek megálltak. Futásnak iramodom. Utolérem. »Vigyél el engem is!« — mondom. Mire ő: »Nem lehet! Nem lehet! Egy gombostűt sem lehet leejteni nálam. Gyufát sem lehet gyújtani. A sebesültek nyöszörögnek.« Mondom: »Ide hallgass! A sebesültek számára van egy üveg borom. És a hátizsákban is akad egy és más.« (Nagy hátizsákom volt.) A katona azt mondja: »Hát gyere fel!« - Feldobtam a zsákot, és megkapaszkodtam. Ő meg, nem is tudom hogyan, a hátamnál fogva, felhúzott a kocsiba. Azután ami a zsákomban volt, mindent odaadtam a sebesülteknek. Valamennyien nyöszörögtek. Levettem a nagykabátomat, mert a sebesültek fáztak. Amikor pedig a rendező pályaudvaron ki kellett raknunk a sebesülteket, kiderült, hogy a kabátom csupa vér. Egy szál vékony ruhában maradtam, pedig farkasordító hideg volt!
— Szeptember volt?
— Szeptember 30., Mgát már visszafoglaltuk. Megérkeztünk. Hozzáfogtunk a sebesültek kirakásához. Ekkor azt mondták nekem: »A kislányod már a pályaudvaron van, ott megtalálod.« Ott ült a pályaudvaron, egy oszlop tövében. Valaki pufajkát adott neki, azzal takarta be.
— Mi a lánya neve?
— A lányom: Jevgenyija Porfirjevna Sztroganova. Csoportvezető egy tervező vállalatnál.
— Akkor ötéves volt?
— Igen ötéves. Hát engem valóban a lányom mentett meg. Nem is tudom, hogy ki kit mentett meg... Okos, kevés beszédű teremtés. Az után, ami Mgánál történt, sokáig senkivel sem beszélt. Iskolába ment, színjeles tanuló volt, de nem szeret beszélni..."
Sürgősen el kellett szállítani a gyereket a veszélybe került körzetekből. A leningrádi szervezetek, a helyi hatóságok és maguk az anyák egyaránt foglalkoztak ezzel. Ligyija Ohapkina szintén megpróbálta visszahozni a fiát.
„Egyszer, tüzérségi tűz után, a kislányommal a karomban elszaladtam kenyérért. Addig kellett elintézni, amíg csend volt. Egy 60 - 65 éves, szemüveges, értelmiségi külsejű nő állt előttem, és arról kezdett beszélni, hogy most két napra előre kiveszi a kenyeret, és elutazik az unokájáért. Megkérdeztem, hová küldték az unokáját. Azt felelte, hogy a 21. számú óvodával (a számra pontosan emlékszem) ment el, vagyis oda, ahová mi is küldtük a kisfiúnkat. Én meg — eleinte tétován — arra kértem, hogy az én kisfiámat is hozza el. Ő eleinte szabódott, azt bizonygatta, hogy az utakat bombázzák, isten őrizz, még megölnek bennünket, és ő nem akarja ezt a bűnt a lelkére venni. Én kérni, könyörögni kezdtem, izgalmamban sírva is fakadtam. Azután megfogtam a kezét, és csókolgattam. Közben pedig egyre beszéltem: kérem szépen, nagyon kérem, szánja meg őt és ezt a gyereket is, aki a karomban van. Hogyan utazzam én el vele, mit adjak neki enni, értse meg, segítsen, sohasem felejtem el, és más effélét mondtam.
Az asszony végül beleegyezett, sőt maga is könnyekig meghatódott. Megkérdezte, hány éves a kisfiam. Azt mondtam, nemsokára hat lesz (lódítottam). Erős gyerek, jól szalad, és szükség esetén gyalog is mehet.
A következő napon a kerületi tanácstól engedélyt kellett szerezni a gyerek visszahozására. Kiderült, hogy eléggé nehéz ez a dolog. Amikor megint, természetesen a kislányommal a karomban, a Moszkvai kerületi tanácshoz értem, ott már az anyák nagy tömege verődött össze. Valamennyien izgatottak voltak, lármáztak, sőt egyesek kiabáltak is: »Hozzátok vissza a gyermekeinket! Inkább legyenek itt velünk, ha pedig meghalunk, akkor legalább tudni fogjuk, hogyan és hol.« Az a férfi, aki az engedélyeket kiállította, tőle telhetőén megnyugtatott bennünket, és azt magyarázta, hogy a lehető legjobbat akarták, és sietve kiadta az engedélyeket. Nekem meghatalmazást adott, amelyet annak az asszonynak a nevére kértem. Azonnal elmentem hozzá. Odaadtam neki az összes kenyeret, amim volt, és egy kevés pénzt is hozzá. Még aznap elutazott.
Egyszer, éppen hogy feljöttem az óvóhelyről a légiriadó lefújása után, fáradt voltam, azonnal lefeküdtem és elaludtam. Hirtelen szörnyű tüzérségi tűzre riadtam fel. Mindjárt felugrottam - akkor ruhástul aludtam, felsőruhában, harisnyában. Felkaptam Nyinocskát, a hátizsákot, amelyben a gyerek legszükségesebb holmijai, okmányok voltak meg pénz. Kiszaladtam a folyosóra. És abban a pillanatban a robbanás okozta légnyomástól és a rázkódástól az ajtó kiugrott a sarkából. Kiszaladtam a tornácra, és láttam, hogy a lövedékek az utcánkban repülnek, és nagyon alacsonyan, legfeljebb a villanypóznák magasságában. Az óvóhelyre szaladni féltem, merthogy lövedékek repülnek, bombáznak. Annyira megrémültem, hogy kezem-lábam remegett és egészen elernyedt, a kislány is már-már kiesett a kezemből. Leültem a tornácra. Odaszaladt a szomszédasszonyom, elvette a gyereket. »Mit ülsz itt, nyugodj meg, gyerünk az óvóhelyre — mondta. — Nézd, mind valamivel távolabb esik le és robban, valahol a karburátorgyárnál.«
Hirtelen borzalmas robbanást hallottunk, és fekete füst csapott fel. Ez az ágyúlövedék valahol a közelben csapott be, ahol benzintartályok voltak. A benzint még idejében elszállították, de az óriási üres tartályok ottmaradtak, hát éppen oda talált az a lövedék. Pernyeszag áradt, égett a petróleummal és benzinnel átitatott föld, a füst- és lángtenger egyre messzebbre terjedt. És mi megijedtünk, hátha a tűz a mi házunkat is eléri. Az ég bíborvörös-fekete volt, piros és sárga lángok villóztak.
Visszamentem a lakásba. Az egyik szomszéd, egy öreg bácsika, helyére tette az ajtómat, és én nekiláttam, hogy a petróleumfőzőn híg grízkását készítsek vízben a kislányomnak. Elhatároztam, mihelyt visszahozzák Toljaskát, azonnal elutazom valahová."
Két hét telt el. Ligyija Georgijevna eközben állandóan szörnyű feszültségben élt: a fiát várta.
„Végül egyszer kinézek az ablakon, és látom, ott áll az az asszony két kisfiúval. Az egyikben persze felismertem az én kisfiamat, rögtön kiszaladtam, felkaptam, csókolgatni kezdtem, és köszönetet mondtam az asszonynak. Ő pedig mesélni kezdte, hogy az utazás nagyon nehéz volt. Egy keveset vonaton utaztak, amikor pedig bombáztak, sietve kiszálltak a kocsikból. Sokat mentek gyalog, arra haladó teherautókon, fogatolt járműveken és szekereken utaztak... Én megköszöntem neki. A következő napon megint elmentem villamoson a kerületi tanácsba - a helyjegyekért. Hogy hová utazzam, azt nem tudtam. De hát nekem mindegy volt, csak elhagyjam Leningrádot. Szaratovba szerettem volna menni, ott élt az édesanyám, de Moszkván keresztül vitt az út, oda pedig nem jártak a vonatok. Az elutazásom azonban meghiúsult, mert újra elveszítettem Tolját. Amikor a kerületi tanács elé értem, a bejárat előtt igen nagy tömeg volt — többnyire asszonyok, de férfiak is akadtak. Valamennyien el akartak utazni, és szintén okmányokért jöttek. Az ajtó zárva. Mindenki izgult, kiabált, az ajtót verte. Én odább vittem Tolját, nehogy eltapossák. Hirtelen légiriadót rendeltek el. Az ajtót kinyitották, és engem belöktek a mögöttem állók. Még sikerült kikiáltanom: »Tolik, szaladj ide, de gyorsan!« —, de azután körülnéztem, és nem találtam sehol. Kértem, nyissák ki az ajtót, de nem nyitották ki. Igyekeztem minél gyorsabban megkapni az utazási okmányokat, kértem, engedjenek előre soron kívül, és azzal magyaráztam, hogy a gyerekem az utcán maradt. Szörnyen izgultam. Amikor lefújták a légiriadót, hamar kiszaladtam az utcára, kiáltoztam: »Tolja! Tolja!« - de nem volt sehol. Kérdezgetni kezdtem mindenkitől, aki elém került: »Nem látott egy fehér sapkás és kék kabátos kisfiút, barna szeme van, ötéves?« Mindenki ezt felelte: »Nem, nem.« Az egyik irányba iramodtam, és egyre csak kérdezősködtem: »Nem látott egy kisfiút?« - aztán a másik irányba. Mindenki ezt válaszolta: »Nem, nem.« Hol lehet most, istenem? Mitévő legyek, hová rohanjak? Ilyen tolongás közepette, messze a lakásunktól, hiszen elveszhet! A címünket alighanem tudja, de hiszen elfelejtheti, összezavarhatja!
A Mezsdunarodnij sugárúton pedig harckocsik haladnak Szrednyaja Rogatka felé, és katonák vonulnak alakzatban. Sokan egyenruhát viselnek, sokan pedig civilben vannak. Az első vonalba tartanak. Mögöttük, illetve mellettük, kétoldalt a kísérők mennek, többnyire persze nők. Elöl pedig fúvószenekar.
Az jutott eszembe — hátha a kisfiam utánuk szaladt? A katonák után iramodtam, és egyre csak kiabáltam: »Tolja! Tolja!« A kislányom a karomban sír. Biztosan éhes volt, meg nagyon nedves. Ide-oda nézegettem és tovább kiáltoztam: »Tolja! Tolja!« Az emberek meg a katonák azt gondolták, hogy közülük szólítok valakit. Egyesek hátranéztek. Elfáradtam, a hajam összekuszálódott. A svájcisapka, amely a fejemen volt, elveszett. Látom, a kisfiam nincs sehol, leültem egy lépcsőre, és sírva fakadtam. Gondolom: hát vége, holnap nem utazhatok el, tehát úgy hozta a sors, hogy itt maradjak, Leningrádban. Odajött hozzám egy asszony, és megkérdezte, miért sírok. Elmagyaráztam neki, hogy elveszítettem a kisfiámat, holnap reggel pedig el kell utaznunk. Azt tanácsolta, forduljak a rendőrséghez, ott biztosan segítenek. Amikor odamentem és beszélni kezdtem, a rendőr semmit sem értett az egészből, mert én zokogva beszéltem. Egy pohár vizet adott, hogy megnyugodjam. Amikor a végén megnyugodtam, és elmagyaráztam a dolgot, a rendőr ide-oda telefonált más őrszobákra, és elismételte, hogy elveszett egy kisfiú, Toljának hívják, és hozzák el erre meg erre az őrszobára. Este 9-ig vártam. A rendőrségen azt mondták, menjek haza, mert este 9 után engedély nélkül nem szabad az utcán járni. Hazamentem.
Egész éjjel nem jött álom a szememre. Az elutazásra persze már egyáltalán nem is gondoltam. Másnap reggel villamoson elmentem a rendőrségre. Azonnal észrevettem Tolikot, ott ült az ablakpárkányon. Az arcán szétmázolt könnyek. A rendőr elmesélte, hogy a gyerek folyton csak villamosra akart szállni, hogy hazamenjen, azt mondogatta, hogy az anyukája várja. Fel is szállt, elment valahová, de nem tudta, hol kell leszállnia. Aztán sírni kezdett. Egy asszony elvitte a rendőrőrszemhez, az pedig csak akkor vitte be a kerületi őrszobára, miután leváltották. A gyerek ott töltötte az éjszakát. Csak reggel hozták át erre az őrszobára.
10 óra 30 perc volt, nekünk pedig reggel 8-kor kellett volna elutaznunk. Már elkéstünk. Ma vagy holnap pedig nem tudtam megint utánajárni ennek a dolognak. Ez az eset, amikor a fiamat elvesztettem, eldöntötte, hogy miért nem hagytam el Leningrádot."
Ez az eset meghatározta Ligyija Ohapkinának és gyermekeinek további sorsát. Ha a fia nem vész el, ha abban a pillanatban nincs légiriadó, ha a rendőrségről azonnal elhozzák a gyereket, amikor az anyja még várta — akkor másnap reggel elutaztak volna, nem maradnak Leningrádban, és később minden másként alakul. Gondolatban gyakran visszatért erre az esetre, amelytől sorsának a fordulatát számította.
De térjünk vissza Knyazev „kis köréhez" — a Néva partjához, ahol ő kézi fogantyús, maga hajtotta tolókocsiján lakásától a levéltárba jár — mindig ugyanazt a nyolcszáz métert teszi meg.
„1941. VII. 29. A huszonnyolcadik nap. Amikor a riadó alatt a kertben ültem, a derült júliusi ég hátterében szokatlan perspektívában rajzolódtak ki előttem állandó útitársaim — a szfinxek — körvonalai. A napfény visszaverődött barnásvörös hátukról... Én pillanatnyi lény vagyok, ők majdnem örökkévalók. Még ha robbanóbomba csap be mellettük, akkor is aligha pusztul el mindkét szfinx, az egyik valószínűleg megmarad. És az én feljegyzéseim meg verseim is sok éven át szoros kapcsolatban vannak a Néva-parti szfinxekkel, a gondolataimmal, az aggodalmammal, annak az »előérzetével« vagy »prognózisával«, ami végül is történt. Konkrétan természetesen nem tudtam elképzelni az összes eseményt, de a nagy humanista kultúra sötét éjszakáját előre láttam. Elöl, a távolban - a hajnalt is, a megint felragyogó napot. De most szörnyű, véres fekete éjszaka borult rá a kultúrára... Az embernek vérzik a szíve, amikor arra gondol, hogy teljesen elpusztul az, amit a szovjet nép 23 éven át ilyen hősies munkával épített. Szörnyű gyűlölet fog el, amikor a hódítókra gondolok, akik arról ábrándoznak, hogy rabszolgasorba döntenek mindenkit, akit hatalmuk alá hajtottak. Mi nem leszünk a hódítók rabszolgái!... Nekünk szent célunk van: hogy megvédjük magunkat a rablóktól. Mit hoznak a világnak a hódítók? A »kiválasztottak«, az új rendet létrehozó irányítók kasztjának uralmát...
A kertben ültem, és ez a kilátás elhomályosította az agyamat. A szfinxeket néztem... »Ti mindent láttatok, de ilyen szörnyű emberi szerencsétlenséget még nem láttatok. Az egész világ ég! És a régi világ üszkös hamuja fölött - a tökéletes technikával rendelkező sakálok szörnyű pofái! Ti, szfinxek, a rabszolgatartó Egyiptomban születtetek. De ez három és fél ezer évvel ezelőtt volt... Hát vajon újra némán fogtok állani a valamikor szabad emberek között, akik rabszolgává váltak?«
Olyan jólesett a légiriadó lefújásának dallamos sziréna-hangját hallani. Mindenki kijött a földhányások mögül, és hozzálátott a dolgához, vagy elindult a maga útján...
1941. VII. 20. A huszonkilencedik nap. Szervezettségre, a legszigorúbb fegyelemre van szükség. Mi pedig még nem tudtunk szervezetten és összehangoltan dolgozni. Csak a háborús viszonyok között tanuljuk meg ezt. Ahol csak tehetem, a bizakodás, az állhatatosság hangulatát igyekszem terjeszteni. De hiszen én csak porszem vagyok az emberek beláthatatlan sokasága közepette.
Az asztali lámpát háromfelől letakartam, hogy a fény csak az asztalra hulljon, és ne világítsa meg a szoba sarkait. Miközben e sorokat írom, az jár az eszemben: ki tudja, néhány nap vagy néhány óra múlva mindezekből az irományokból talán semmi sem marad, csak hamu. És mégis írok. Igyekszem elmondani azt, amit mások nem jegyeznek fel, még a jelentéktelen dolgokat, mozzanatokat is. Ma a Rumjancev-parkban a kis asztalok mellett munkásokat és alkalmazottakat láttam, akik dominózni jöttek oda. Úgy játszanak, mintha semmi sem történt volna; légiriadó idején a futóárokba bújnak. Az utcákon járókelők mennek, villamosok csörömpölnek, gyerkőcök sürögnek ide-oda. Most különösen sokan lepik el kedvenceimet - a szfinxeket. Felmásznak a hátukra, a fejükre, bottal bökdösik a hajdan büszke, megkövesedett parancsoló szemét, fülét. A szfinxek körül kupacokban áll az odahordott homok. Nők, lányok, serdülőkornak seprik össze, teherautókba szórják. Semmiféle idegességet, levertséget nem lehet észrevenni. Csak a forgalom csökkent jelentősen. Viszont egyes katonai autók hihetetlen sebességgel és a közlekedési szabályokkal nemigen törődve száguldoznak. Én ezért inkább a járdán haladok a magam hajtotta tolókocsimon, szinte lépésben.
Elbeszélgettem a házunk parancsnokával. »Szomorú dolog - mondta -, hogy a mi területünkön folyik a harc... Sok a pusztítás. Miért adtuk fel harc nélkül a régi államhatáron levő erődítéseket?...« Erre semmit sem tudtam felelni. Nagyon gyengén tájékozottak vagyunk. Azt sem tudom, közel vannak-e a németek, vagy távol? Komoly veszély fenyegeti Leningrádot, vagy nem?
Szép nyári napokon olyan népes város Leningrád! Este sokan sétálnak a folyóparton. Leningrád környékén ég a tőzeg, és a füstfelhő borul a városra. Az ember egyszerűen nem tudja elhinni, hogy háború van: mindenki nyugodt, legalábbis látszólag. Eddig sem sebesülteket, sem menekülteket nem láttunk. Ugyan hová irányították Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia, Litvánia, Lettország lakosainak roppant áradatát?...
Elnéztem egy anyát a gyermekével - az asszony házmesternő. Olyan békés idill - csakhogy ő gázálarcot hord. Játszik a gyermekével, közben pedig az eget kémleli — nem jönnek-e repülőgépek? És hány ilyen anya veszítette el gyermekeit, otthonát, életét!
Nem távolítom el az asztalról a kajánul mosolygó ördögöt. Milyen arcátlanul néz rám, és mintha ezt sziszegné: »Nos, te humánus humanista, öreg korodra, a haladás dokumentumai jutottak osztályrészedül?... Te naiv, ostoba ábrándkergető! Nem a béke, hanem a háború minden élőnek a törvénye...«
És elviselhetetlenül fojtó lesz a levegő. Ne kínozd, ördög, amúgy is elgyötört agyamat!
A náci fertőnél nem kevésbé félek a soviniszta mámortól. A háború a mi számunkra szent ügy, mint védekezés a ránk tört dögkeselyűkkel szemben, de úgy nem szent, mint az egyik népnek a másik fölötti uralmáért vívott háború. Itt az emberiségnek oly sok szenvedést okozó német nép valódi bűnösségének a kérdése vetődik fel. Mit tett volna Hitler, ha a német nép jelentős része nem támogatná? Kínzó kérdés. . ."
Ezt „Leningrád passzív védője" írja — olyan ember, aki mégsem lő az ellenségre. És akire (egyelőre) nem lőnek. Csupán hallja — vagy a valóságban, vagy csak a feszült idegállapot miatt — „a légcsavarok zúgását".
De most itt vannak előttünk egy olyan embernek a feljegyzései, aki valóban lőtt az ellenségre: Szergej Geraszimovics Miljajev tüzérnek, az Állami Szaltikov-Scsedrin Közkönyvtár volt munkatársának a feljegyzései. Két évvel később elesik Vityebszk mellett, egyelőre azonban ütegével együtt segít tartani Leningrádot. Neki saját „kis látósugara" van, de már tüzelési sugara is — hiszen katona. És szintén leningrádi, szintén értelmiségi, és majdnem ugyanazok a kérdések gyötrik, mint Knyazevet:
„Befejeztem a Vörös és feketét, nagy gyönyörűséggel olvastam el újra. Most pedig nincs olvasnivalóm. Persze, unatkozom. Hiszen az ember védőállásban gunnyaszt. Minthogy semmi dolgunk, kijegyzeteljük A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig egyik rendkívül ismert, igen fontos részét. Engels: »... és ez az emberiség ugrása lesz a szükségesség birodalmából a szabadság birodalmába.« Minthogy én már nem sokáig fogok élni (még ha életben is maradok e háború után), az átmeneti időszakban halok meg, s ezért időm nagy része megint csak a létért való egyéni harccal telik el, Engels szavával élve. Milyen sok nagyszerű nap vész el ebben a harcban!"
Miljajev, a leningrádi tüzér, elolvasott egy részletet az azokban a napokban népszerű műből, és azon nyomban feljegyezte:
„Ebből a részletből úgy tetszik, hogy a szerző az »osztályvér« tételét hirdeti (az ellenség ivadéka is ellenség marad). Mivel különb ez az »árja vér«-ről szóló tételeknél?"
Nem az a lényeg, hogy Szergej Geraszimovics Miljajev helyesen vagy helytelenül értelmezte ezt a művet. Más valami fontos — az, hogy benne és Knyazevban egyaránt bizalmatlanság él azzal szemben, aki bármiképp — ha mégoly kevéssé is — a sovinizmus álláspontjára csúszik alá.
Hát ilyenek voltak ők, Leningrád védői, a háború elején. Megmutatkozott ebben a leningrádi műveltség, meg az, hogy a háború előtti években következetesen internacionális szellemben nevelték az embereket.
G. A. Knyazev naplói erről tanúskodnak: nehéz dolog volt újra meg újra megőrizni magunkban a testvériség fennkölt érzését. A jogos gyűlölet a könyörtelen ellenséggel szemben olykor elviselhetetlenül élessé vált. De a naiv formulák, sémák eltűntek, sőt mindinkább megerősödött az a tudat, hogy ez az igen kegyetlen harc, a sok-sok áldozat és szenvedés éppen azért indokolt, mert nem az egyik népnek a másik fölötti uralmáért, hanem a háború és kegyetlenség nélküli jövő érdekében, az emberhez méltó jövő kedvéért történt.
Ezt a háború első heteiben írták, amikor egyre fokozódott a gyűlölet a németekkel szemben, amikor mi, katonák, keserűséggel és fájdalommal mintegy megszabadultunk a háború előtti illúzióktól, azoktól a reményektől, hogy azonnal internacionális segítséget kapunk, hogy a német munkásosztály osztályöntudatot tanúsít. Később tanultuk meg újra azt, hogy különválasszuk a németeket a fasisztáktól.
„1941. VIII. 10. Az ötvenedik nap. Hát minden változik. Egy évvel azelőtt eltemettük Angliát, tengeri és világhatalmát. Most pedig Anglia nem a tenger hullámain úszó koporsó többé. Anglia az Egyesült Államok segítségével megtartja uralmát a tengereken. És Anglia nem ellenségünk, hanem szövetségesünk. Angliával együtt harcolunk a közös ellenség — a hitlerista Németország ellen. És milyen anakronizmus most az a koporsóhajót ábrázoló kép!
Hány fordulatot éltünk át a legutóbbi években a világpolitikában, hány előre nem látott, váratlan fordulatot! Mi, egyszerű emberek, még ha történészek vagyunk is, nehezen tudunk eligazodni mindebben. Ezért csak a tényeket konstatálom. A múlt évben el sem tudtuk képzelni azt, ami az idén történt. Vajon mit hoz nekünk a jövő év? Hiszen a kommunizmus idegen Anglia liberális-konzervatív burzsoá demokráciájától, akárcsak a náci Németországtól. .. Mennyi ellentmondás rejlik itt!
1941. VIII. 11. Az ötvenegyedik nap. Kazánfűtőnk, Urmancsejev bevonult. Itt maradt a három kisgyermeke, meg fiatal, de nemigen életrevaló felesége... Alighogy elment, arról értesültünk, hogy bejelentették a 14 évesnél fiatalabb gyermekek kötelező evakuálását, anyjukkal együtt. Leningrád bombázása elkerülhetetlen, és aki azt a véleményt terjeszti, hogy a németek nem fogják bombázni Leningrádot — rosszindulatú provokátor vagy ostoba fecsegő. Két időpontot állapítottak meg: 15-ét a nem dolgozó anyák, 23-át a dolgozó anyák számára. Az evakuálás a terv szerint uszályokon történik. Az anyák kétségbe vannak esve. Mihez kezdenek majd, miből fognak élni ott, ahová szállítják őket!
Adalék »a haladás dokumentumai« című gyűjteményemhez. Egy kép az Ogonyok 1941. VI. 11-i számából, Milton angol költő szobra, amelyet a hitlerista banditák bombája elpusztított. Ez Angliában van. Amit a nyugat-ukrajnai, nyugat-belorussziai, litvániai városokban romboltak szét, arról egyelőre nincsenek felvételeink. Nyilván nagyon tekintélyes gyűjtemény kerekedne belőle.
Napról napra erősbödik a gyűlölet az erőszakos támadókkal szemben. De nem veszett el az ellenség iránti kegyelem sem. Íme, egy újságkép. Ernst Reetz fogságba esett német pilótát J. I. Nyevirovics orvos és V. P. Vasziljeva ápolónő elsősegélyben részesíti.
1941. VIII. 14. Az ötvennegyedik nap. A mai nap kínosan sok gondot hoz. Valami rossz történt a fronton. Délben ismeretessé vált, hogy elesett Szmolenszk. A németek valahol az Ilmeny-tavon túl vannak. A város tele van mindenféle kósza hírrel. A nők különösen idegesek. Annak, aminek annyira örültem — a nyugalomnak, a kitartásnak —, vége szakadt. Egy asszonynak, aki nem kívánta gyermekét a sok-sok megpróbáltatásnak kitenni, a kerületi tanácson ezt felelték: »Ha szervezett módon nem akar elutazni, akkor később majd gyalog megy.« Mit jelentsen ez? Az egész lakosság evakuálására, Leningrád feladására készülnek fel? Ma még az erős alkatú embereknek is inába szállt a bátorságuk.
Megpróbáltam tovább olvasni az emberiség történetét, amelybe belekezdtem, de nem tudtam úrrá lenni a fáradtságon. Ma nem volt módom pihenni. Minden erőmet összeszedtem, hogy valamennyi nehézséget leküzdjem. A sors igen fontos és megrendítő események tanújává, illetve kortársává avat. Szmolenszk 1812-ben is augusztusban esett el. A borogyinói csata augusztus 26-án volt. Szeptemberben Napóleon bevonult Moszkvába. Most hogyan alakulnak majd az események? És honnan van a németeknek ennyi erejük, ilyen ördögi támadókészségük?"
(Folytatjuk)
GELLÉRT GYÖRGY fordítása
Forrás: Szovjet Irodalom, 1983 / 7. szám, 3-28. oldalak
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése