 |
| Katajev a kalinyini fronton 1943-ban |
— Szeretnél találkozni Valentyin Katajevvel?
— Persze — feleltem. — Ki ne szeretne?
— Elhozom a szerkesztőségbe. Mikor érsz rá?
— Bármikor. Akár most is.
Azért mondtam ezt, mert biztos voltam benne, hogy „most" az író nincs ott, és aznap már nem is lesz. De kiderült, hogy Kruzskov ravaszkodott, és szavamon fogott.
— Katajev itt van a szobámban. Verseket hozott.
— Verset?
Természetesen ismertem Katajevet, regényeit, elbeszéléseit, színdarabjait, még a riportjait is. És a háborús években olvastam fronttudósításait, amelyeket a Pravda és az Ogonyok számára írt, de őszintén szólva, soha egyetlen versét sem láttam.
Nyikolaj Kruzskov, aki jól ismerte az irodalmat, s azonkívül Katajev régi barátja volt, elmagyarázta nekem, hogy Katajev versírással kezdte irodalmi pályafutását. És most, úgy látszik, feltámadtak benne ifjúkori hajlamai, és verset hozott nekünk.
Néhány perccel később Katajev a szobámban volt. Régi, kopott tavaszikabátban jött be, és arcát fiatalossá tevő ellenzős sapkát viselt. Nagyon örültem, hogy megismerkedhettem a kitűnő íróval, akinek ironikus mosolyát képről ismertem már. Rögtön megtetszett egyszerű öltözéke és közvetlen modora, azonkívül az a kiirthatatlan déli akcentus, amely oly jellegzetessé tette a beszédét.
Általában, ha egy író anyagot hozott a Krasznaja Zvezda számára, különösen, ha versről volt szó, iparkodtunk ott helyben, a szerző jelenlétében elolvasni a művét és dönteni, közöljük vagy nem.
Ám azt, amit Katajev hozott, lehetetlenség volt együltünkben elolvasni. Költeménye nyolcszáz sor volt. Megmondtuk az írónak, hogy még aznap elolvassuk, és másnap már válaszolunk is. Azután megkérdeztem Katajevet, nem egyezne-e bele, hogy kimenjen a frontra, és valamilyen tudósítást írjon lapunk számára.
— Szívesen elmegyek — válaszolta Katajev.
Éjszaka, miután imprimáltuk a másnapi lapszámot, Kruzskov és én leültünk, hogy elolvassuk a poémát. A címe ez volt: Marija. Drámai költemény egy szovjet lányról, akit egy ősi orosz városból fasiszta rabságba hurcoltak. A poéma szimbolikus képpel fejeződött be:
...Egyszer csak a dermedt-halott
fatörzsek közt tűz támadott.
A rengeteg szesz-lángra gyúlt,
aztán lassan az égre nyúlt
sok-sok borostyán csík. A fény,
ez a győztes, piros remény,
a szétáradó Napkelet
erdőt, mindent birtokba vett.
(Nyilasy Balázs fordítása)
Úgy döntöttünk, hogy közöljük a költeményt. Reggelre Kruzskov telefonált Katajevnek, és kérte: ne mulassza el megvenni a Krasznaja Zvezda másnapi számát.
Később egyszer megkérdeztem Katajevtől: tulajdonképpen miért határozta el, hogy újra verset ír? Azt mondta, hogy amikor megtudta, milyen rémtetteket hajtanak végre a fasiszta táborokban, erős belső kényszert érzett, hogy érzelmeit versben fejezze ki.
Ez volt Katajev egyetlen költeménye, amelyet a Krasznaja Zvezda közölt, és úgy gondolom, nem is írt több verset a háború alatt. Minden más művét prózában írta. A rozsföldön című első cikkét a Brjanszki Frontról hozta Katajev, ahova a szerkesztőség küldte el. Katajev civil ruhában érkezett Zinykovics tábornok 12. páncélos hadtestéhez. Amikor ott megtudták, hogy a rendkívül népszerű Távolban egy fehér vitorla című regény szerzője érkezett, azonnal figyelemmel és gondoskodással vették körül. Odafutott egy törzsőrmester, mértéket vett róla, és öt órával később testére szabott egyenruhát hoztak.
Katajev nyomban rendkívül harcias külsőt öltött. Azután Zinykovics beültette az autójába, és a tűzvonalba indultak. Útközben az író látta a bevetésre kész harckocsikat, a célra irányított ütegeket, a gyalogságot, amely támadásra készen szoros láncot alkotott. A peremvonal a sűrű, magas rozs között feküdt. Egy horpadásban hagyták az autót, és a kalászokat széthajtogatva előrekúsztak oda, ahol a géppisztolyosok és páncéltörő katonák rejtőztek.
„Minden harcos álcázva volt. Sisakjaikra szalma »lámpaernyőt« húztak, némelyiken pedig háló volt, amelyre füvet varrtak. Ebben az öltözékben régi rajzokon látott halászokra hasonlítottak" — írja róluk Katajev.
Amikor a tábornok és Katajev odaértek a rozsföld széléhez, az író megkérdezte:
— És ki van előttük?
— Elöl nincsen senki, csak a németek.
— És ha ránk támadnak?
— Van mivel fogadnunk őket...
Ez alatt aknatűz kezdődött. Az aknák sűrűn és közel csapódtak be. A tábornok aggódott az író életéért. Nem tudta, hogy Katajev nem először látott tűzharcot. Katajev részt vett az első világháborúban is, tüzér volt, eleinte csak közkatona, de később már hadnagy. Kétszer is megsebesült, és gáztámadásban mérgezést szenvedett. Két György-keresztet kapott és az Anna-rend IV. fokozatát a kardon a felirattal: Bátorságért. Nem tudta a tábornok azt sem, hogy Katajev harcolt a polgárháborúban is, és 1919-ben egy üteget irányított. Korábban már nemegyszer járt a Nagy Honvédő Háború frontjain. Érthető, hogy a katonák igyekeztek minden módon megóvni az írót a veszélytől, habár a harcmezőn senki sem tudhatja, hol éri utol golyó vagy egy szilánk. De egyszer, 1942-ben, olyasmi történt, amire Katajev sem tud mosoly nélkül emlékezni. Megérkezett egy hadosztályhoz. Hosszú és súlyos harcok után itt csak három ép harckocsi maradt. De a németeknek sem volt sok, a felderítés adatai szerint csak négy kocsival rendelkeztek. A fronton éppen harcszünet volt, csak időnként folytak helyi jelentőségű csatározások, amelyekben nagy néha ezek a tankok is részt vettek. Katajev szerette volna tankból látni a harcot, „harckocsizó-bőrbe" kívánt bújni. Ezt sokáig megtagadták tőle, de olyan kitartóan kérte, hogy végül megengedték.
Így hát Katajev bemászott egy harckocsiba, s elindultak a tűzvonalba. De a harcot az író nem látta és nem hallotta. Egyáltalán semmit sem látott, és nem csak azért, mert a harckocsi alján üldögélt, mint a kezelőszemélyzet létszámon felüli tagja. A tank erre fordult, arra fordult, aztán... megállt. Kiábrándultan, csalódottan szállt ki az író. Később megvallották neki, hogy a harckocsi nem nyugat felé, az ellenség irányába, hanem kelet felé, a hátország irányába ment.
— Ha akar, szidjon össze, ha akar ne — mondták a harckocsizók —, de nagyon féltünk, hogy veszélybe kerül...
Itt, Zinykovics hadtestében, az író szemtanúja lehetett csapataink hősiességének, olyan csatákat látott, amelyek menekülésre kényszerítették a németeket.
„Elhagytuk csodálatos rozsföldünket — írja Katajev —, és kezdtünk leereszkedni a völgybe. Most felszántott barázdák között lépkedtünk. Csodálatosan könnyű volt a szívem. Néztem a vezérőrnagy átizzadt hátát, és eszembe jutott a Háború és béke és Bagration, aki a felszántott mezőn megy, »mintha dolgozna«."
Katajev nem tudhatta e sorok írása közben, hogy Zinykovics, ez a rendkívül bátor, nagyon jó katona, egy hónappal a találkozás után maga is elesik a harcban.
Minden író, aki megfordult a fronton, a maga módján látta a háborút. Katajevnek is megvolt a maga látásmódja. Ez különösen érződik a Támadásban című cikkben. Nem mondom el az egészet, csak néhány sort idézek: „Az ezredes, egy széles mellkasú, hatalmas férfi, sietősen lépked, átugrálja a friss aknatölcséreket és előrehajol. Daliához illő, napbarnította nyakán ide-oda himbálódzik a látcső. Alig érünk a nyomába. De nem figyel ránk. Ellenkezőleg. Egyre gyorsabban lépked. Csak nagy ritkán néz hátra, s akkor vidáman odakiáltja:
— Élénkebben! Vidámabban! Lassan majd otthon fogunk járni a körutakon, de itt háború van. A háborúban sietni kell. Hajoljanak le. Ne sajnálják a hátukat.
Egy futártiszt hajolt oda hozzám, vállán géppisztoly. Tiszteletteljesen, odaadóan pillant ezredesére és ezt súgja:
— A mi ezredesünk sas. Igazi gyalogos. Lovon mindig lépked, gyalog mindig üget. Alig lehet a nyomába érni.
A futártiszt fején kötés. Az arca óriásira dagadt. De nem a foga fáj. A gézkötésen nagy vérfolt üt át. Egy órával ezelőtt repeszgránát szilánkja sebesítette meg, a gránát közte és az ezredes között robbant fel. De a futártiszt nem megy kórházba. Ott marad a harcban parancsnoka mellett."
Teli volt élménnyel Katajev utazása 1944 tavaszán a II. Ukrán Frontra abban az időben, amikor a szovjet hadsereg Moldáviát szabadította fel. Nem volt olyan egyszerű eljutni a frontig. Katajev Vaszilij Grosszmannal együtt repült oda, a szerkesztőség JAK - 6-os repülőgépén. Megérkeztek Kurszkba, és akkor elromlott az időjárás. Pedig repülniök kellett, hiszen a háború nem vár! Különös megoldást találtak: odarendeltek a repülőgéphez egy U - 2-es vadászgépet, amely előre repült, megnézte, milyen az időjárás, azután visszatért. Ezzel a módszerrel jutottak el egy ukrán városig, Umanyig. Ott elváltak. Katajev, a lokálpatrióta odesszai nagy irigységére útitársa abba a városba indult, maga Katajev pedig a számára kijelölt helyre.
Ez az utazás bővelkedett nagyszerű élményekben. Egységeink a Déli Búgot, majd a Dnyesztert ostromolták, elérték az államhatárt, és átjutottak Románia területére. Katajev a legforróbb napokban érkezett a frontra. Felejthetetlen találkozásokban volt része a gyalogságnál és a tüzérségnél is. Azután átment a 8. nehézbombázó repülő gárdahadosztályhoz. Nagyon erős benyomást tettek az íróra a pilóták elbeszélései nemcsak a harci bevetésekről, de arról is, amit a front túloldalán láttak. Mindezt nagyon érdekes volt hallgatni. De még érdekesebb lenne — gondolta Katajev —, ha maga is láthatná. Nekiállt rábeszélni Sundrikov alezredest, a repülők parancsnokát, engedje meg, hogy ő is felrepüljön egy bombázón. A parancsnok hallani sem akart erről.
- Ne is kérje - mondta.
De ezen a napon közvetítették a rádióban a Legfelsőbb Főparancsnok napiparancsát, amelyben köszönetét fejezte ki Konyev marsall egységeinek, amiért áttörték az ellenség védelmi vonalát, és megostromolták a Prut folyót. Megemlékeztek Sundrikov ezredes pilótáiról is. Este a repülők megünnepelték az örömteli eseményt. Vacsora közben Katajevnek sikerült kierőszakolnia a repülési engedélyt. Reggel Katajev elment Sundrikovhoz. Az alezredes már nem tehetett semmit, azt mondta az írónak:
- Rendben van, repülni fog. De velem. Én magam ülök a kormányhoz.
Utána megkérdezte:
- És lőni tud?
- Hiszen tüzér vagyok.
- Remek. De óvatosan - tréfált az alezredes -, keresztül ne lője a tulajdon repülőgépünk farkát.
Mélyrepülésben haladtak, 40-50 km-rel a frontvonal mögött. Katajev látta a visszavonulók útját, a szétrombolt, füstölgő erődítményeket, a német katonák tömegét, a rendetlenül húzódó gépkocsioszlopokat, szekereket. Mindez nyugat felé haladt.
Katajevnek nem volt alkalma lőni. A német repülők lecsillapodtak. Hallgattak a légelhárító lövegek is. Senki sem volt a levegőben, csak vadlibák és gólyák eleven, csillogó láncát pillantotta meg az író; a madarak meleg országokból tértek vissza a hazájukba.
Katajev később azt írta: „Ezen a tavaszon mindenki visszatér hazájába. Csodálatos tavasz! A győzelem tavasza. A dicsőség tavasza. A tavasz, amely visszaadta az ukránoknak és moldovánoknak a hazájukat..."
Ezek voltak Katajev írásának befejező sorai a Krasznaja Zvezdában két részben publikált cikkében.
HARSÁNYI ÉVA fordítása
Néhány szó Katajevről:
Odessza, 1897. jan. 28., +Moszkva, 1986. ápr. 12.
Apja odesszai tanító, anyja tábornok leánya, testvéröccse J. Petrov, Ilf szerzőtársa.
Pályáját Bunyin „varázslatos realizmusának” hatására versírással kezdi. Önéletrajza szerint már 9 évesen verseket ír, 17 éves első verse megjelenésekor. 1915-ben önkéntesen a frontra megy, a háború végére tüzérszázados. Sebesültként tér haza. 1919-ben a Vörös Hadseregben harcol. Ezután szerkesztőként dolgozik Odesszában, majd 1922-től Moszkvába települ, szerkesztő és író, a Honvédő Háborúban haditudósító. Első prózai műveit háborús élményei inspirálják. Első igazi sikerét A sikkasztók (1926) című, a NEP-korszakban játszódó szatirikus regénye hozza meg számára. 1956-ban folyóiratot alapít Junoszty címmel, amelyben összefogja a fiatal írókat. Hajrá című regényében az új művészeti ág, a film montázstechnikájára emlékeztető szerkezetbe ágyazza a cselekményt: a magnyitogorszki cementgyár építőinek egy napját. Ezt követik történelmi tárgyú regényei, élükön az 1905-ös forradalom odesszai eseményeit felidéző (Távolban egy fehér vitorla, majd a Tanya a sztyepén, Téli szél, Odessza katakombáiban) regényei. A 60-as évektől lírai hangvételű visszaemlékezésekkel, szabad asszociációs önéletrajzi írásokkal jelentkezik. A szovjet gyermek- és ifjúsági irodalom egyik alapítója. Több művét megfilmesítették. (A Babel matrix nyomán)
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1978/2. sz., 136-139. oldalak)
Következik: Nyikolaj Tyihonov
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése