Belorusz
népmesék
A
farkas és a nőstény farkas
– Hazudsz
te, galambom! – csóválta a fejét a farkas. – Téged ugyanúgy
látnak, mint engem!
– A
te dolgod – felelte a nőstényfarkas –, hiszed, nem hiszed, én
igazat mondok!
Gondolkodóba
esett a farkas, és aztán így szólt:
– Ha
így van, tegyünk próbát. Én elbújok a bokrok között, te meg
eredj a mezőre. Meglátjuk, észrevesznek-e az emberek vagy sem.
– Jól
van – egyezett bele a nőstényfarkas –, próbáljuk meg!
Elbújt
a farkas a bokrok között, a nőstényfarkas meg kiment a mezőre.
Meglátták a földművesek és kiabálni kezdtek:
– Farkas,
farkas!... Fogjátok meg!
Hallotta
a farkas a bokrok közül, hogy őt emlegetik, rémületében égnek
állt a szőre, és már nyargalt is be az erdőbe. Nyargalt és arra
gondolt: „Különös: a nőstényfarkas ment ki a mezőre, és
semmi baja, én meg a bokrok közt csücsültem, és engem
megláttak."
Utolérte
a nőstényfarkas, és megkérdezte:
– No,
kinek van igaza?
Kifújta
magát a farkas, aztán így szólt:
– Neked
van igazad. Most már nincs egy szavam sem. Ha nem tettünk volna
próbát, sohasem hittem volna el.
A
vörös meg a kopasz ember
Egyszer
egy fiú a városba készült, hogy ott ügyes-bajos dolgait intézze.
Azt mondta neki az apja: – Aztán csak óvakodj, fiam, a vörös
meg a kopasz emberektől. – Miért óvakodjak? – Mert a vörösök
nagyon ravaszak, a kopaszok meg nagyon okosak.
Nevetett
a gyerek az apja tudományán, és elindult.
Útközben
egy kocsma akadt az útjába. Betért a fiú a kocsmába, és ebédet
kért. A vörös kocsmáros töltött neki egy tányér scsít. Eszi
a fiú a levest, és nagyon dicséri:
– Ez
aztán ízletes, minden kanál megér egy rubelt!
Meghallotta
ezt a kocsmáros, fogta a krétát, és ahány kanállal evett a fiú
a levesből, annyi rovást húzott vele az asztal lapjára.
Jóllakott
a fiú, és megkérdezte a kocsmárost:
– Mennyivel
tartozom a levesért?
– Száz
rubellel – felelte a kocsmáros. – Kanálja egy rubel, magad
mondtad.
– De
honnan tudod, hány kanállal ettem?
Mutatta
a kocsmáros az asztal lapját, és megszámolta a rovásokat. Éppen
százig számolt.
„Úgy
látszik, igaza volt apámnak – gondolta a fiú –, óvakodj a
vörös embertől."
És
akárhogy könyörgött, a kocsmáros elvette minden pénzét.
Hazament hát a gyerek, hiszen pénz nélkül mit is kezdene a
városban. Egyszer csak látja: valami ember jön vele szembe csézán,
sapka nélkül, a feje meg kopasz, úgy fénylik a napon, mint egy
serpenyő. „Most már végem van – gondolta a gyerek –, a vörös
ember elvette a pénzemet, ez meg alighanem elveszi a lovamat is
szekerestül." Letért az útról, és behajtott az erdőbe.
„Biztosan
valami tolvaj ez, ha menekül az emberek elől" – gondolta a
kopasz ember, és nyomába eredt a gyereknek. Utol is érte,
megragadta a gallérját:
– Valld
be, mit loptál?
Látta
a gyerek, hogy nem tehet semmit, szépen elmondta a kopasz embernek,
miért ijedt meg tőle annyira. Jót nevetett rajta a kopasz, és azt
mondta:
– Jól
van, gyere csak velem, majd én visszaszerzem a pénzedet.
Bementek
a kocsmába. A kopasz ember körülnézett, s a tőkén észrevett
egy borjúlapockát. Odament a kocsmároshoz, vállon veregette, és
megkérdezte:
– Mennyit
ér a lapockád?
A
kocsmáros azt hitte, hogy a kopasz meg akarja venni a borjúlapockát,
és azt mondta:
– Három
rubelt.
Elővett
a kopasz három rubelt, fizetett, fogott egy kést, és így szólt a
kocsmároshoz:
– Vedd
le a kabátodat.
– Minek?
– csodálkozott a kocsmáros.
– Mert
különben tönkremegy, amikor kivágom a lapockádat.
– Hát
azt hogy képzeled, jó ember – acsarkodott a kocsmáros –, ki
adja el három rubelért a saját lapockáját?
– És
te hogy képzeled, hogy el lehet venni száz rubelt egy tányér
egyszerű levesért? – mondta a kopasz ember.
És
bárhogy csűrte-csavarta a dolgot a kocsmáros, kénytelen volt
visszaadni a pénzt a fiúnak. És még a saját fele pénzét is
odaadta a kopasznak, hogy ne vágja ki a lapockáját.
Örvendett
a gyerek, és köszönte nagyon a kopasz jóságát:
– Adja
isten – mondta –, hogy mindenki így kopaszodjon meg, mint te.
Akkor nem kellene senkitől sem óvakodnom.
S.
NYIRŐ JÓZSEF fordításai
Forrás:
Szovjet Irodalom, 1978 / 12. szám, 64-65. l.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése