Eljön az idő,
mikor az ember magába réved,
s boldogságot szomjazó
ajkán kiütközik a só:
akkor gyertek el hozzám
füstbe-lángba borult évek,
gyújtsátok szememre
a szovjet születését.
Tiporjátok küszöbömet
ti háncsbocskoros lábak,
szürke posztóköpenyek,
ahogy ti óvtatok vállat...
Csörtessetek szobámba,
mintha rohamra hívna kürt,
plakát-harcosok, kiknek a
puskaszó a reménység.
Katonakenyéríz
marja kiszáradt ínyemet,
faljam a karéj pusztulást,
hogy erezzem éhségteket,
s tüdőmbe nyelném azt a port,
a fullasztó levegőt,
mikor a fehér lovasság
zúgott a sztyeppe földjén.
Csapjatok vendégséget,
fegyverre kapott szegények,
gyűlölni is bátrak.
Összevérzett zubbonytokat
gyűrjétek a fejem alá,
hadd álmodjam álmotok,
amelyet szurony tépett,
s kilyuggatott a töltény.
Nézzétek: ablakderengés
játszik a szürkületben,
tetők gerince fénylik,
szinte a magasba lebben;
hol van a hajdani tüz,
a bennetek halálig égő?
Fakadjon emberi fénye,
szemem kivakult ékkő.
PÉNTEK IMRE fordítása
Beszélgetés Eduardas Miezelaitis-szal
— Én az Emberről írtam könyvemet.
Az Asszonyról kell írnia magának!
— Kellene, Mester. Írom évek óta,
Mégsem tart még felénél se a munka.
Hogy szépség s értelem: benne iker-alak,
Előterében zsúfolt napjainknak...
Elhagynak az ily költői szavak,
Olcsó, kopott rézpénzként szétgurulnak.
Lényem kevés hozzá, hogy összeálljon,
Képéhez nincs elegendő vonásom.
A mozaikképét kell összeraknom
Kis részecskékből — bajos, lassú munka.
A mozaikképét kell összeraknom:
Ablaküvegből, mit szétvert a bomba,
Vérből, könnyből, szitkokból, sírkövekből,
Gyöngéd, szenvedélyes könyörületből,
Bölcsődalból, mely száll romok felett,
Tehetségből, mely egyre-újra éled,
Hogy így beléleheljem lelkemet.
Bajos, lassú munka.
Rámegy az élet.
TANDORI DEZSŐ fordítása
Szeress, de meg ne alázz
Szeress, de meg ne alázz,
Szívem nem tűri a kisajátítást,
Valahányszor meghajolnom kell,
Valami elszakad, összetöri reményeimet,
És a felhők elrejtik a napot,
És a fákról lerongyolódik a gally,
És a fekete, ürömízű bánat
Áthat mélyen, átkarol...
Szeress, de meg ne alázz,
Kétely s bizalmatlanság csapdáiban
Vergődnék, mint a fogoly madár,
Megtört szárnyakkal, agyaghoz közel,
Eltűnne öröm, álom, fényesség nem ragyogna fel,
Csak a gyanúsítás esője homályositana mindkettőnket el.
Szeress, de meg ne alázz,
Mindent megsemmisíteni nem akarhatsz.
Nem romboltad-e szét magad máris
az örömtelen, szürke romokig?
