Szeretem, ha zúgnak mind a nyírfák,
hogyha sárga nyírfalevél pereg.
Arcomat ezért hogy teleírják
könnyezéstől elszokott szemek.
Minden emlék föléled azonnal,
szívben-vérben visszhangja terem.
Minden teli boldog fájdalommal,
mint a suttogásnyi szerelem.
Csakhogy minden prózába van írva,
szél kavar időket és ködöt.
Épp ilyes a karcsú törzsű nyírfa,
így zúg anyám sírhalma fölött.
Zúgó golyó ölte meg apámat,
míg sövények fölött valaha
kis falunkban szélbezúgva áradt
leveleknek zúgó méhraja.
Szeretem, hazám, megannyi nyírfád,
felnőtté velük nőtt a gyerek.
Arcomat ezért hogy telesírják
könnyezéstől elszokott szemek.
Darvak
Napkelet tüzei a lápon októbert gyújtogatnak,
darvak rajzolnak őszi égre hirtelen új jelet.
Keltenek hajnalonta újra, hívnak sikoltva darvak
gyerekkorommá messzeségült láp és padlás felett.
Szárnyalnak Oroszhon fölött, hogy az égre róva lássuk,
mint régi mondák tört papírján: eljött a hervadás.
Nem lehet magasabb a lélek, mint büszke szárnyalásuk,
nem lehet fájdalmasabb, mint a madárhang-zokogás.
Kezek rebbennek Oroszhonban, darvaknak integetnek.
Elveszett mezők didergése, elsüllyedt mocsarak
sírnak föl mondás énekében az égi nagy seregnek,
messzünnen szól csak vissza-vissza a bús madárcsapat.
Szárnyalnak még, siessetek hát — legyen az ajtó tárva!
Siessetek ámulni gyorsan magasodásotok!
Mert elnémultanak. S a lélek s természet újra árva:
nem mondhatja ki újra őket, csak rejtheti titok...
Hazai este
Magaslik tölgy. Viz mélylik odalenn.
Árnyak borulnak nyugodtan az árnyra.
És nagy a csönd. Mint hogyha sohasem
zavarna természetet semmi lárma.
Oly nagy a csönd, mint hogyha sohasem
rezzentetett volna zsúptetőt a dörgés.
Tavon a szél megpihen csöndesen,
szunnyad kazlakban esti szalmazörgés,
s csak néha szól egy álmos, kis haris...
Hát visszajöttem - s nem tér vissza múltam.
De mit tegyek - szép lenne már az is,
ha ez a perc maradna múlhatatlan,
mikor a lélek nyugalmat terem,
békésen moccan ágak tölgyi árnya.
S oly nagy a csönd, mint hogyha sohasem
zavarna életet és létet semmi lárma.
És lelkem, melyet titok, éjszaka
és szerelem magába fogna máris,
világló szomorúság birtoka,
mint holdfényé a tündöklő világ is.
VERESS MIKLÓS fordításai
Mezők szép csillaga
Mezők szép csillaga megáll a ködben,
S jégtáblák között vízbe néz lazán.
Órám az éjfelet is elütötte,
S álomba burkolózik most hazám.
Mezők szép csillaga! Ha összeomlott
Énbennem minden, újra láttam őt,
Ahogy csöndesen ragyog, túl a dombon,
Arányló ősz, ezüstös tél fölött.
Mezők szép csillaga ragyog, világol,
Fényéből minden emberre esik,
S megcirógatja sugarával távol
Feltünedező új városaik.
De csak itt, e ködben s jeges homályban
Szikrázik így s egészen önmaga,
S én boldog vagyok, amíg e világra
Ragyog, ragyog mezőm szép csillaga.
Az ember egy...
Az ember egy
Holt, hideg követ talált,
S addig csiholta, míg
Lett belőle láng.
Neked se lesz
Ennél könnyebb a sorsod,
A szóból kell ilyen
Tüzet csiholnod.
Álmatlanság
Gyötörte elméd kínját,
Adod égi
Örömökért cserébe:
Hogy a szó, mint
Engedelmes villám,
Hogyan simul
Kezedbe, végre érezd!
SZILÁGYI ÁKOS fordításai
Versek
A vers minket kiűz a házból,
mintha süvöltne hóvihar,
a gőzfűtésen átsuhan,
gáz-, villany áramon átfoly.
Mondják, tudják-e, micsoda
tünemény ez a hóvihar:
ki állítja meg zord dühét,
S útját szegheti, aki épp
csöndet és nyugovást akar?
Lám, fölkel reggel a Napocska;
nos, ki lelné meg eszközét,
hogy fölkelését visszafogja,
vagy megállítsa estelét?
Ez a költészet! — zeng, szakad,
s megállítani nem lehet.
Elnémul? — meddőn kérleled.
De láthatatlan és szabad!
Dicsőít, lealacsonyít?
Mindegy. Viszi, mi néki jár.
Nem szolgánk: tőlünk sose függ;
mi függünk tőle örökre már...
Szénakaszálás
Reggel nekiálltak,
szénát kaszáltak,
lekaszálták mind idején!
Fáradtan a tűzre
fát hajigáltak,
s hallgattak a tűz melegén.
Aztán a nők
sóhajtanak —
Miért is oly tűnődők?
Fekszenek férfiak
végső boldogan,
s füstöt fújnak az égbe ők.
Politizálnak,
szót váltanak
erről, arról, új hírekről.
Nem kritizálnak
csakhogy gáncsoljanak,
s bölcsen ítélnek mindenekről.
Nevetés csendül,
orosz dal zendül
ágak alatt a nagy árnyban:
mind gyakrabban újabb
szovjet dalok,
s a régi búsak egyre ritkábban.
JÁNOSY ISTVÁN fordításai
Néhány szó Nyikolaj Rubcovról:
Sz. 1936, Emeck - megh. 1971, Vologda. Szovjet-orosz költő. Volt tengerész, munkás. 1969-ben végezte el a Gorkij Irodalmi Főiskolát, versei 1957-től jelennek meg. Közel tucatnyi verseskönyve látott napvilágot. Sztanyiszlav Kunyajev kortárs kritikus szerint "költészetében egyetlen példát sem találni arra, ami a művészetben talán a legveszedelmesebb: hazugságra. Olyasmiről, amit nem élt át, nem irt. Emlékszem, hogy beszélgetéseink, vitáink során, mikor valakinek a verse került szóba, gyakran azt mondta: Nem lirai! Ez volt a legkeményebb itélet, amit tőle hallani lehetett. Nem lirai!, ez azt jelentette őnála, hogy nem eleven, személyes, nem saját, nem költői,, hanem hazug..."
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1977/2. sz., 137-141, 145. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése