Mozi
Furcsán felajzott állapotban indult moziba. Valamiféle szokatlanul csábító találkozás — a szerelem előérzete töltötte el.
A nézőtérre belépve végignézett a közönségen, akik közt ott voltak az ő leány hallgatói is, és azok mosolyogva köszöntek neki (a tisztelettudás keveredett ebben a lányos kíváncsisággal), de ő — mivel nem vett észre semmi olyat, ami igazolta volna az előérzetét — leült a helyére.
Továbbra is nyugtalan kíváncsiságot érzett, noha már becsukták az ajtót, kialudt a fény, és elkezdődött a film. Izgalma lassanként lecsillapodott, úgyhogy már kezdett odafigyelni arra, ami a vásznon történik.
Egyszer csak azt érezte, hogy egy lány leül mellé. Ekkor eszébe jutott, hogy néhány pillanattal korábban óvatosan megnyikordult az ajtó, és valaki bejött a terembe. Lopva ránézett az immár mellette ülő lányra, de a vetítővászon halvány visszfényénél csak egy boglyányi hajat vett észre, és inkább sejtette, semmint látta, hogy bájos az arca. Tulajdonképpen csak az áll nőiesen lágy, finom vonalát tudta kivenni.
Ilyen vonalú álla volt annak a lánynak is, akibe még iskoláskorában, életében először, szerelmes lett. Izgalom fogta el, de türtőztette magát, mert nem tudta, mit csináljon, és félt, hogy megriasztja a lányt.
Nagyon régi külföldi filmet láttak. A cselekmény egy afrikai, sivatagi telepen játszódott. Valami szélhámos társaság igyekezett a kezébe kaparintani egy még feltáratlan, de a jelek szerint mérhetetlenül gazdag olajmezőt. Ebbe a társaságba tévedésből belecsöppent egy becsületes mérnök, aki - tudtán kívül - zavarta őket, úgyhogy el akarták tenni láb alól. Csakhogy ebbe a mérnökbe beleszeretett egy helybéli, habár mégis európai leányzó, aki állandóan csacsiháton közlekedett, és bűbájosán hatott szerénynek szánt nadrágocskájában és rongyos cowboyingé-ben. Az egész film folyamán iparkodott belesulykolni a mérnök fejébe, hogy veszedelmes kalandorokkal van dolga, és hogy ő korántsem közömbös iránta. A mérnök végül is beleszeretett, és szerelme révén ébredt rá, milyen veszedelmes kalandorokkal állt ő össze.
— Ez a lány hasonlít magához — súgta váratlanul Szergej a mellette ülő lánynak.
— Talán ismer? — kérdezte feléje fordulva a lány, és igyekezett szemügyre venni. Kissé rekedt, mély volt a hangja. Roppant kellemes hang.
— Igen — hazudta Szergej olyan ihletetten, mintha gondolatban hozzátette volna, hogy egész életében erre a találkozásra készült, tehát joggal tekinti ismerősnek.
A lány megérzett valamit. Szergej gondolata telepatikus jelzés alakjában eljutott a tudatába, és arra ösztönözte, hogy hozza rendbe magát. Mindkét kezével könnyeden megérintette a haját, mintha azt mondta volna, hogy ha már ilyen komolyra fordult a dolog, ajánlatos ellenőrizni, jól áll-e a hajam, mert esetleg maga is megtetszik nekem, és akkor nagyon sajnálnám, ha kellemetlenséget okozna a frizurám.
— Furcsa — mondta a lány azon a kedves hangján, amely némelyik magánhangzónál mintha meg-megszakadt volna —, maga a mi városunkból való?
Ahá, levelező hallgató — jött rá hirtelen, hogy miért nem vett észre egy ilyen csinos lányt az egyetemen. Úgy érezte, és ez közel is járt az igazsághoz: lehetetlen, hogy ő ne vett volna észre az egyetemen egy ilyen lányt.
— Igen - mondta, de hanglejtésével jelezte, hogy tréfál, mégpedig azért tréfál, mert megtetszett neki a lány, helyesebben: meg kell tetszenie, ha felgyújtják a villanyt, és ő szemügyre veszi —, a maguk városából való vagyok.
Egészen közel hajolt a lányhoz — úgy mondta. Beszívta illatának parányi felhőjét, és ez az illat pontosan olyan volt, amilyennek lenni kell, ha tetszik a lány.
— És hogy hívják a mi városunkat? — kérdezte gyanakvó suttogással a lány.
— Elfelejtettem — súgta elszontyolodva, de forrón a lány fülébe Szergej, és egy pillanatra hozzáért ajkával egy csiklandozó hajfürthöz, sőt a fülcimpájához is. A lány összerezzent, és szelíden elhúzódott, de aztán eszébe jutott a férfi elszontyolodott hangja, és elmosolyodott.
— Nem aspiráns maga? — kérdezte a lány, hogy kitapogasson valamiféle utat az igazság felé.
— Nem — felelte Szergej —, ókori történelmet tanítok.
— Nem iga-az! — mondta vidékiesen elnyújtva a lány, majd hirtelen megijedve attól, hogy hátha mégis igaz, hozzátette: — Ó, bocsánat...
Amikor véget ért a film, és felgyűlt a fény, egyszerre egymásra néztek, és Szergej mindjárt látta a lány tekintetén, hogy elégedett az új ismeretséggel, ő pedig valami csalódást érzett, bár a lány vonzó volt, sőt talán több is, mint vonzó. De nem hatott sorsjósló előérzetének igazolásaként. Ő legalábbis így gondolta.
A lánynak igen duzzadt, üde ajka meg nehéz szemhéja volt, és Szergej agyán átvillant a gondolat, hogy ez valamikor ingerelni fogja.
Kiléptek a klubból. Csillagos, enyhe májusi éjszaka volt. A klub mellett kis házak álltak, amelyekben az előadók laktak. Valamivel odább magasodott a diákotthon több emeletes épülettömbje. Zelnice- és orgonabokrok húzódtak az aszfaltozott sétány mentén, amely az egyetem főépületéhez vezetett; Szergej még most is ott lakott az aspiránsok szállójában.
Egy kis réten, gitárkísérettel Okudzsava-dalokat énekelt néhány diák; a zelnicebokroktól nem lehetett látni őket. Távolabbról női nevetés hallatszott. Úgy hatott, mintha a kis rét, az éjszaka, az orgona- és zelnicebokrok most szerelmesek izgés-mozgásával volnának tele.
— Nem, nem, máris megyek aludni, jó éjszakát — mondta egy lány, széthúzta a bokrokat, és éppen Szergejék előtt kilépett az aszfaltozott sétányra. Elhaladt mellettük, közben azzal a sajátos kíváncsisággal nézett rájuk, amellyel a nők a sötétben azt igyekeznek megállapítani, ki kivel van. Ezzel szemben a férfi kíváncsisága a sötétben, Szergej megfigyelései szerint, nem arra irányul, hogy próbálja kitalálni, ki kivel van, hanem milyen messzire jutottak előre a kapcsolatok.
A lány után kilépett a sétányra egy fiú is, de látva, milyen határozott léptekkel távozik, visszabújt a bokrok közé, és az elkésettek fürgeségével indult arrafelé, ahol az a diáktársaság dalokat énekelt.
— Megyek — mondta tétován a lány, Szergej pedig ebből kiérezte, hogy egy kicsit még lehet sétálni vele. De maga sem volt tisztában azzal, akar-e vele maradni vagy nem. A lány néhány lépésnyire eltávolodott a sétánytól; ez azt jelentette, hogy el akar menni, de ezt a szándékát mindjárt enyhítette is az, hogy a sétányon felbukkant egy kerékpáros. Szergej ismerőse, egy aspiráns volt. A bicikli előtt gyér lámpafény rezgett, és az aspiráns e halvány világításban meglátta a lányt, ahogy éppen elfelé indult Szergejtől; meglepődött azon, hogy a lány nem ismerős, így hát elhaladtában fürkészően az arcába nézett mindkettőjüknek.
A lámpa fénye megvilágította a lány lábának finom vonalát, egész sutácska alakját — mintha bizonytalanul állna a földön abban a könnyű, világos kis felöltőben —, és Szergej megállapította, hogy azért mégis nagyon vonzó teremtés.
— Menjünk még el a folyóig.
A lány bizonytalanul nézett a Moszkva-folyó felé, mintha felbecsülné a távolságot meg az időt, ami kell ahhoz, hogy eljussanak a folyóig és vissza.
Elindultak a fő épülettömb mellett; egy nagy, terebélyes zelnicebokor alatt sok diák ült a padon, fiúk-lányok vegyest. Itt is gitárt pengettek és énekeltek.
Szergej vagy tizenöt lépésnyire haladt a lánnyal, ott, az egyetem bejáratánál azonban lámpák égtek, igaz, nem nagyon fényesek, de mégis eléggé világítottak ahhoz, hogy felismerjék. Igyekezett úgy menni, hogy a lányt eltakarja a sziluettje. Nem akarta, hogy felismerje valaki. De ugyanakkor azt sem akarta, hogy a lány észrevegye ezt a manőverét.
Amikor a bejárattól számítva a második lámpához értek, az a pad, amelyen a diákok ültek, vagy amely köré összecsoportosultak, hirtelen elcsendesedett — ez kétségtelen jele volt annak, hogy felismerték. Szergej zavarba esett, és riadtan azt gyanította: nemcsak felismerték, hanem okvetlenül értésére is adják, hogy megjelenése a lánnyal nem maradt észrevétlen.
Alighogy árnyékba értek, az elcsendesedett pad felől sokatmondó köhécselés hallatszott, amelyre a többi diák kirobbanó hahotával válaszolt.
— Szórakoznak a kiscsikók — mondta Szergej.
— Magát mindenki ismeri — válaszolta mosolyogva a lány, mindenesetre nem mutatta, hogy zavarban van, még akkor sem, ha netán zavarba esett volna. De valójában nem esett ő zavarba, sőt a lelke mélyén még hízelgőnek is találta, hogy lám, diáklány létére most egy fiatal docenssel sétálgat. „Csak ne mutatkozzak ostobának" — gondolta.
Szergej megkérdezte, hová valósi, és nagyon megörült, amikor megtudta, hogy csakugyan járt abban a Tula környéki tiszta kisvárosban.
A lány beszélni kezdett a városi könyvtárról, ahol dolgozik. Szergej örült a lány könyvtárának, de úgy találta, hogy túlságosan sok szót szentel a könyvtárnak, így hát megkérdezte, mivel foglalkoznak a szülei. A lány azt felelte, hogy a papája már öregecske, kertészkedik, annak idején meg jogász volt. A mama pedig — mondta büszkén — a legjobb nőgyógyász a városban. Szergej elnevette magát: megérezte a humort a minősítés egyetemessége közt (a legjobb) és a faházas városka méretei között.
Gondolatban elhatározta, hogy megállnak a legnagyobb, tehát legárnyékosabb tölgyfa mellett, és okvetlenül megpróbálja megcsókolni a lányt. Most egy tölgyligeten haladtak át. Ott eléggé sötét volt, így hát Szergej igen óvatosan belekarolt a lányba, úgy vezette, mert a földet keresztül-kasul behálózták a tölgyek gyökerei, és ettől nagyon hepehupássá vált az ösvény.
— Mi nevetséges van ebben? - kérdezte a lány, amikor Szergej felnevetett annak hallatára, hogy milyen híres az ő mamája. — Vagy maga szerint hencegő vagyok?
— Nem - mondta ismét felnevetve Szergej. - De amikor azt mondta: a legjobb nőgyógyász, azt gondoltam, hogy legalább a tulai területben.
— Á-á-á — szólt elnyújtva a lány, és ő is elnevette magát, mert rájött, miben rejlik a humor. A lány naivsága arra késztette Szergejt, halassza el próbálkozását, hogy megcsókolja ennél a tölgynél. Úgy döntött: később kísérli meg, amikor eljutnak a partra - már csak vagy ötven méter volt hátra -, mintha a lány érettebbé válhatna azalatt, míg megteszi ezt a távolságot. ... Ott álltak a Moszkva-folyó partján. Víztől nyirkos levegő és a nyárelő békaszagú melege csapta meg őket. A csillagok homályosan pislákoltak a folyó mozdulatlan felszínén. A folyás irányában lefelé - halványan sejlettek a vasúti híd körvonalai. A hídon zakatolva robogottát a leningrádi vonat. A híd fölött tovasuhantak az égő ablakok, a vízen pedig egy tűzcsík: az ablakok egybefolyó fényeinek tükörképe.
Aztán ár ellenében úszva, kerekeivel tapintatosan, fegyelmezetten zubogva, ünnepi kivilágításban elhaladt mellettük egy gőzhajó. A tatján a korlátra könyökölve állt valaki, amikor pedig a tat éppen őelőttük haladt el, a korlátnál álló ember a folyóba dobta a cigarettáját, amely a levegőben könnyed félkört leírva elaludt a vízben.
Ekkor Szergej, mintha valamiféle misztikus sorrendet követne: a vonat átrobogott a hídon — ez az első jel; elzubogott mellettük a gőzhajó — ez a második jel; végül vízbe dobták a cigarettát — ez az utolsó jel — óvatosan átkarolta a lány vállát, majd még óvatosabban magához húzta, és megcsókolta halványan világító nyakát.
A lány felsóhajtott, és eltolta magától, de olyan gyöngéden, mintha viszonozni akarná a vigyázatosságát, mintha nem merne goromba lenni; Szergej ebből mindjárt tudta, hogy nem haragudott meg. Megcsókolta az arcát, aztán a szemét; a lány megint ugyanolyan gyöngéden eltolta; félénk bizalom és fiatalság áramlott belőle...
Szergej azt gondolta, hogy a lány már csókolózott fiúkkal; emiatt egy csöppet sem neheztelt rá, sőt nagyon is jól tudta, hogy ez minden bizonnyal megkönnyíti a dolgát, szájon csókolta hát: hosszú, önfeledt csókot nyomott rózsaajkának csöndes kis szirmaira.
— Jaj! — A lány majd megfulladt, és most már eléggé erősen ellökte magától. — Maga mindig így csinálja?
„Ha sikerül" — gondolta Szergej, de fennhangon azt mondta: — Ugyan már... Csak hát maga nagyon megtetszett nekem...
— Igazán? — szólt tompa hangján a lány, és újra megérintette selymes sötétszőke haját. Szergej magához vonta a fejét, és megcsókolta az illatos hajkoronát — akárha verőfényes nap szagát, nap melegítette növény aromáját szívta volna be. Most már magabiztosan csókolta, és ez a biztonság a lányra is átragadt: amikor Szergej megcsókolta az egyik szemét, bizalmasan odatartotta a másikat is, mintha ez teljesen törvényszerű művelet volna — ha már az egyik szemet megcsókolják, oda kell tartani a másikat is.
Feltűnt egy vontatóhajó. Folyás irányában, nagyon lassan haladt, mert épületfával megrakott uszályok végtelen karavánját húzta maga után.
Amikor a hajó a folyót elsötétítve egy vonalba ért velük, Szergej megint szájon csókolta a lányt, ezúttal is jó hosszan, és egyszeriben úgy érezte, hogy ez a száj felélénkül. Ezt először csak tudatának peremével fogta fel, és egyszeriben biztosra vette, hogy a lány érzékileg most először elevenedik fel, így hát nem szakította félbe a csókot, és egyre tartott, tartott a gyönyörűség; az uszályok meg egyre mentek, mentek, és a faanyag egyenletes, erős szaga szállt, ütemes hullámcsobogás, olykor emberi hangok hallatszottak felőlük, némelyik uszályon szabadtűz égett. Szergej ezeket csak a szeme sarkával, a csók bódulatán át vette észre, és úgy tetszett, hogy az uszálysornak nem lesz vége, akár a csóknak, akár az életnek.
Bár maga sem tudta, ebbe a csókba beleöntötte csalódott első szerelmének egész keserűségét, csalódott második szerelmének egész keserűségét, csalódott harmadik szerelmének egész keserűségét, és ezek közül azért volt mindegyik arra kárhoztatva, hogy keserű és csalódott legyen, mert ő túlságosan sok érzést öntött mindegyikbe, és túlságosan hitt a tökéletes, az abszolút önzetlenség szükségességében. Némelyik lányt éppen érzelmeinek ezzel a nagy erejével riasztotta el, másoktól pedig fájó, vérző szívvel azért szakadt el ő maga, mert ha az ember sokat invesztál, sokat is követel, valahányszor pedig ő szerelmes lett, valamilyen módon mindannyiszor fellépett a legnagyobb erkölcsi igényesség a szerelmesével szemben, úgyhogy ideálja valami módon minden esetben csalódást okozott.
És megfordítva: a futó kalandok mindig sikerültek, és azok a nők, akikkel összetalálkozott — többnyire az ő kezdeményezésüknek engedve —, versengve dicsérték nyugodt, vidám természetét, mert ilyen esetekben sose kapcsolódott be a legnagyobb követelmények, a legmerészebb várakozások jelzőrendszere.
De ezek a sikerek rosszabbak voltak számára azoknál a kudarcoknál, és lényegében még nagyobb csalódást okoztak; nos hát ezért öntötte bele ebbe a hosszú csókba — öntudatlanul is — az élet kicsinyes elherdálása miatt érzett keserűségét.
Az uszályok egyre mentek, mentek, és ő a csókot kitartóan folytatva hallotta a hajók verte hullámok halk csobbanását, beszívta a fa friss, erős szagát, a szemét fel-felnyitva pedig látta a lassan úszó, alacsony fekete sziluetteket, a némelyik rakományon égő, különös szabadtüzeket, a titokzatos emberalakokat e tüzek mellett, a csillagok halvány fényénél meg a lány behunyt szemét, hátrahajló, engedelmes arcát, amely egy-egy pillanatig szinte kéjes borzongatással emlékeztetett első szerelmének arcára.
A végeérhetetlen uszálysor egyszer mégiscsak szabaddá tette a folyó tükrét, és mindjárt világosabb lett. Szergej óvatosan elhúzódott a lánytól, aki felrezzent, nagyot sóhajtott, és felnyitotta a szemét.
A lány fürkészően nézett rá, majd hirtelen ő maga csókolta meg Szergejt. Ez alig érezhető érintés volt, minden érzékiségtől mentes puszi: elismerés a másik csókért.
— Nem is tudtam, hogy ilyen is lehet — mondta, mintha sóhajtana egyet.
- Csakugyan nem volt ilyen? - kérdezte a biztonság kedvéért Szergej.
- Persze hogy nem - válaszolta meglepődve a lány, mintha biztosra venné, hogy a férfinak meg kell értenie ezt. — No igen, akadtak fiúk, akiknek tetszettem... De az egyáltalán nem ilyen volt...
„Talán nem is hazudik" - gondolta Szergej. A gerjedelem elmúlt, és Szergej befelé figyelve világosan tudatára ébredt, hogy neki ugyan édes mindegy, mi volt a lány meg a többi fiú közt.
Visszaindultak. Amikor ismét besétáltak a tölgyesbe, és odaértek a legsűrűbb árnyékú fához, Szergej mintha azt a valakinek, talán magának a tölgynek adott ígéretét teljesítené, hogy itt megcsókolja a lányt, újra megállt, és többször is megcsókolta, de már nem érzett szinte semmi izgalmat, csak a lány fiatalságának illatát élvezte. Tulajdonképpen helyesebb lett volna csak magához húzni és szagolgatni, mint egy virágok borította, üde, harmatos ágat.
— Alighanem elfáradtam — mondta a lány, és Szergej ebből kitalálta, hogy most már nem kell ez, így hát továbbindultak. A férfit könnyű, kellemes érzés töltötte el. - Itt lakom néhány lánnyal az ötös szobában - mondta a lány, amikor Szergej odakísérte a diákotthon épületéhez —, a viszontlátásra...
— Jó éjszakát — köszönt el Szergej. Egy bólintással jelezte, hogy megjegyezte a szoba számát. A biccentés tisztára gépies volt, mert azon nyomban elfelejtette a számot. De hát ez nem is volt fontos, hisz itt bármikor megtalálhatta.
Rágyújtott, és a fő épülettömbbe indult, de a bejáratnál megállt, és egy darabig ott álldogálva gyönyörködött a holdfénytelen, mégis világos éjszakában.
Bedobta a cigarettát egy urnába, és belépett az egyetem épületébe. Felment a negyedik emeletre, a szobájába, ahol egy aspiránssal lakott; levetkőzött, lefeküdt és elaludt.
Reggel az étteremben odaült hozzá egy aspiráns, és kocsonyából meg egy tányér zöldségsalátából álló reggelijét az asztalra téve azt mondta:
— Gratulálok, Baskapszarov! Csinos kislányt csíptél fel!
Ez nem az az aspiráns volt, aki kerékpáron elhaladt mellettük.
- Nem értem - mondta Szergej, és savanyú képet vágva villájára szúrt egy vacak kis céklaszeletet a salátájából. „A bitangok - gondolta minden harag nélkül -, az ember alig sétál egyet valakivel, és máris mindenki tudja."
- Ma az én Ljubám - folytatta az aspiráns egy ötödéves diáklányra utalva - reggel bekopogott a vasalóért az ötös szobába, némelyik lány még feküdt, úgyhogy az ajtó zárva volt. „Nyissátok ki, lányok, ez Szergej Tyimurovics!" - kiáltotta egy levelező, és ezzel elárulta magát. Amikor Ljuba belépett, az egész szoba felnyerített. A lány zavarba jött. Ljuba később megmutatta nekem. Csinos. Épp az én ízlésem. Nem olyan hétköznapi.
- Eredj a pokolba az ízléseddel — válaszolta ezúttal valóban feldühödve Szergej. Sértőnek találta már az illető ízlésének puszta említését is egy olyan lánnyal kapcsolatban, akit ő választott; azért találta sértőnek, mert éppen ő, a Szergej véleménye szerint minden tekintetben hétköznapi ember mondta, hogy a lány nem hétköznapi, márpedig amit egy hétköznapi ember nem hétköznapinak talál, valójában az a leghétköznapibb. „De hisz csakugyan érdekes lány — gondolta Szergej —, csak hát ez a csirkefogó még a saját korlátolt ízlése keretein belül is pontatlan."
- Te nem érted a tréfát, Szergej - mondta az aspiráns, és hozzálátott a kocsonyához. — Egyébként pedig holnapután én segítek vizsgáztatni őket.
- Vigyázz, meg ne buktasd! - szólt komoran, de békülékenyen Szergej, és a kiskanállal megkavarta teáját.
- Én ugyan megbuktatnám - felelte gúnyos nevetéssel az aspiráns -, de attól tartok, hogy a disszertációm megvédésekor bosszút állsz rajtam.
- Azt sokkal hamarabb is megtehetem — válaszolta Szergej, kiitta teáját, és elment.
...Csaknem mindennap találkoztak, és Szergej csodálkozott, hogy a lány továbbra is ugyanolyan frissen tetszik neki, de ez nem megy át valami gyötrően szenvedélyes szerelembe, ahogy azelőtt előfordult, és nem is gyengül, ahogy még gyakrabban megesett, hanem az eddigi izgató, de a józan ésszel szabályozható szinten marad.
Csodálkozott ezen, és mivel hajlamos volt rá, hogy mindent boncolgasson, arra a következtetésre jutott: azért van így, mert mindjárt csókolózni kezdett vele.
A lány külsejében volt valami rejtélyes eredetű, elbűvölő félszegség. Valahogy bizonytalanul lépkedett, tétován nyújtott kezet, félénken fordította a fejét erre vagy arra.
Egy este Szergejnek sikerült áthívnia a szobájába, miután kellőképpen megpuhította, és megegyezett az aspiránssal, hogy nem alkalmatlankodik.
A lány óvatosan leült a díványra. Szergej megkínálta egy tábla csokoládé maradékával, amelyet az asztalfiókban talált, amikor valamiért belenyúlt. Ilyen esetekben ki nem állhatta az itókával való különféle előkészítő fogásokat meg ehhez hasonlókat, mert az ilyesmit megalázónak és ízléstelennek találta.
Egyáltalán: Szergej, aki eléggé elnézően viseltetett sok emberi fogyatékosság iránt, olyan kényes volt az ízléstelenséggel szemben, mint kevesen. De ezúttal bizonyára közrejátszott a lelke mélyén rejlő büszkeség is, az a vágy, hogy a saját jó tulajdonságaiért tessék a lánynak.
Talán ellentmondásnak hat, ha megemlítjük, hogy nem rekesztette ki az ésszerűséget (azt, amit ő a részletek iránti figyelmességnek nevezett), de tény, hogy az ízléstelenségtől mentes ésszerűséget nem tartotta megalázónak.
így például az volt a véleménye, hogy ha egy lány tetszik neked, és legalább valamelyes rokonszenvet érez irántad, akkor a legsúlyosabb hiba lenne szerelmet vallani neki. Úgy vélte, az érzelem magja kicsírázik és a szent kíváncsiság következtében kihajt, felnyúlik a lelkedig, és beletekint. De ha időnap előtt kitárod a lelkedet, a csíra elsorvad, mert nincs miért továbbnőnie.
Ha a saját — érzése szerint szomorú — tapasztalataira és sok-sok ismerősének tapasztalataira gondolt, csak csodálkozni tudott az embereknek azon a józan ésszel fel nem fogható, megmagyarázhatatlan törekvésén, hogy szerelmet valljanak. Az emberek szerelmet vallanak még olyankor is, amikor előre tudják, hogy kosarat kapnak. Sőt nemcsak akkor, amikor előre tudják, hogy kosarat kapnak, hanem akkor is, amikor sejtik, hogy ez a vallomás véget vet még annak az ártatlan, baráti kapcsolatnak is, amely olyan drága a szerelmeseknek, és amely lehetetlenné válik a vallomás után. Honnan van hát ez a lelkes, ez a feltarthatatlan, ez a szinte diadalmas törekvésük arra, hogy vereséget szenvedjenek?!
Szergej néha úgy érezte, hogy van valamilyen magasabb rendű életerő, amely lankadatlanul vezeti a szerelmesek statisztikáját, figyeli a szerelem világmérlegét, és amely nemcsak számon tartja a viszonzatlan szerelmet, hanem éppenséggel az emberi lélek legnagyszerűbb teljesítményeként könyveli el. Innen van sokakban a titokzatos lelkesedés, a feltarthatatlan törekvés arra, hogy vereséget szenvedjenek — gondolta.
Szergej többször is szerepelt abban a statisztikában, de többé nem akart belekerülni. Inkább tartsák csak nyilván a másik, sokkal szerényebb kategóriában, a viszonzott szerelem rubrikáiban.
Tudta, hogy ettől ő rosszabb lett, de beletörődött. Lám, most is, amikor a lány ott ült a díványon rövid ujjú sárga ruhájában, amely olyan jól áll neki, szerette volna megcsókolni, de eltökélte (ésszerűség, figyelmesség a részletek iránt): ha törik, ha szakad, türtőzteti magát, hogy ne sértse meg, és főként el ne riassza. Utóvégre először jött a szobájába.
A lány kíváncsian nézelődve megette a maradék csokoládét, és azt mondta, tetszik neki ez a szoba. Szergej leült mellé, és ésszerű elhatározásáról azon nyomban megfeledkezve, jóízűen szájon csókolta.
Hirtelen elaludt a villany. Szergej mindjárt érezte, hogy a lány teste megfeszül az ijedtségtől. Ugyanakkor a hirtelen támadt sötétség és a lány félelme mintha erős ütésként eltompította volna a tudatát — veríték csapott ki egész testén. A következő pillanatban magához tért, és levette ölelő karját a lányról.
Mit csinál egy ostoba fajankó ilyen esetekben — gondolta, és mindjárt válaszolt is magának: a fajankó nekiesik a lánynak, megrémíti, és örökre megutáltatja magát.
Érezte, hogy a lányt még mindig megbénítja a félelem. Az ablakon beszűrődő halvány fénynél most ugyanolyan homályosan látta arcélét az áll lágy hajlatú vonalával, mint akkor, ott a moziban. Arra gondolt, hogy tulajdonképpen most sem ismerik jobban egymást, mint akkor a moziban. Honnan jött, kicsoda-micsoda, és miért van ez az egész?
A lány továbbra is hallgatott, ő pedig cigarettát vett elő a zsebéből, gyufát rántott és rágyújtott.
A lány megmozdult, kényelmesebben elhelyezkedett a díványon. Szergej kedvezőnek találta ezt a mozdulatot, mintha a cigaretta pici parazsa közelebb hozta volna őket a bizalomnak ahhoz az állapotához, amelyet a lány villanyfénynél érzett iránta.
— Magánál mindig így van ez? — kérdezte némi gúnnyal a lány, bár lehet, hogy a gúny mögött még mindig félelem rejlett.
— No igen! — mondta az első szippantások után már egészen megnyugodva, komolyan Szergej. — A kapcsolóhoz zsineget kötöttem, és idevezettem a díványhoz... A lámpa a kellő pillanatban mintegy magától hirtelen kialszik.
— Maga tréfál — mondta gunyorosan a lány. De a hangjából érezni lehetett, hogy még mindig nem érzi magát biztonságban.
A fény ugyanolyan hirtelen felgyulladt, ahogy kialudt. Szergej rögtön észrevette a lány villámgyors pillantását, amellyel a kapcsolót kereste a falon, és azt is rögtön észrevette, hogy a lány rájött, hogy sikerült észrevennie a pillantását. Egymásra néztek, és felkacagtak.
— Ilyen óriási intézményben csak úgy kialszik a fény — mondta a lány; felállt a díványról, és odament a ruhásszekrénybe illesztett tükörhöz. — Adjon egy fésűt!
— Néha nagyobb áramszünetek is vannak — felelte Szergej, és az ablakpárkányról felvette azt a fésűt, amelyet a szobatársával közösen használt. Lefújta róla a porszemeket, még hozzá is törölte az ingéhez; alighanem ösztönösen igyekezett letörölni róla a másik férfi szagát.
Odaadta a fésűt a lánynak, és visszaült a díványra. A lány fésülgette sűrű sötétszőke haját, Szergej pedig gyönyörködött benne és a kezében — amely mintha fölösleges, suta keménységgel szorította volna a fésűt —, meztelen karjának könnyű tavaszi barnaságában, könyökhajlatának finom vonalában; kislányosan hegyes könyökét most agresszíven felemelve tartotta, és bizonyára e miatt az agresszív felemelés és hegyesség miatt meg a feszültség miatt, amellyel a fésű azt a sűrű hajat cibálta, különösen észrevehető volt, mennyire tehetetlen és gyönge most a lány. Szergej megint rágyújtott, és válaszul arra, hogy a lány ennyire megdöbbent az áramszünet miatt, elmondott egy mulatságos történetet, amely a közelmúltban egy leningrádi kiküldetése idején esett meg vele.
Azon a napon elment az Ermitázsba. Egy teremben, ahol a szkíták aranyékszerei vannak kiállítva, egy hevesen, de halkan vitatkozó házaspár állt. Az asszony azt állította: lehetetlen, hogy csak úgy odarakják az ember elé a valódi aranyat, ezek a díszek tehát alighanem utánzatok. A férfi vitába szállt vele, azt erősítgette, hogy ezek a szkíta ékszerek valódiak.
Szergej megállt a házaspár mellett. A férjet akarta támogatni, akár pusztán azzal a roppant egyszerű érvvel, hogy ebben a kis teremben túlságosan sok öreg néni nyüzsög, akik mind a látogatókat figyelik.
A nénik egyébként már rá-rátekintettek a házaspárra, az asszony arcán meg vörös foltok ütköztek elő az izgalomtól, és sehogy se fért a fejébe, hogy valódi aranydíszek szabadon heverjenek ott, nem pedig üveg alatt, hisz így könnyen szétlopkodhatják őket. És minél jobban heveske-dett az asszony, annál figyelmesebben nézték a házaspárt a nénikék, mégpedig valami leplezett ravaszság kifejezésével, de ugyanakkor valahogy nem eléggé hivatalos tekintettel, hanem inkább olyannal, amilyennel az öregasszonyok ősidők óta lesik a sokszor megpüfölt, pákosztos kandúrt.
Szergej átment a másik terembe — csak nem merte rászánni magát, hogy beszédbe elegyedjen ezzel az asszonnyal, akit túlságosan is felizgatott a szkíták aranya. Akkor különösképpen elgyönyörködött Rembrandt A tékozló fiú hazatérése című festményében. Most felfedezte a festményben azt, amit korábban nem vett észre, és amit talán még a művész sem tudatosított magában, de annál zseniálisabban ábrázolt. Nagy figyelmet fordított a tékozló fiú hátára, és — ha a bűnbánat meg a mindent megbocsátás pillanatának hatalmas, mégis csöndes vallásosságát tekintjük, akkor ide semmiképp sem illő — érzékien kidülledő, szétterpesztett farára, mely nemcsak a durva csavargógúnyából dülled ki, hanem rejtett célzással kilóg magából a vallásos pillanatból is, mintha az öregedő korhelynek már most ott lappangó hitszegéséről árulkodna. Ezt a felfedezést mintha alátámasztotta volna túlságosan nagy, túl látványosan alázatoskodó lendülettel szétterpesztett lába, mert ez, ez a láb már sejteti azt a lehetőséget, hogy ha bocsánatot kap, ha bejuthat a szülői házba, akkor ott elhappol néhány használható holmit, és máris lóhalálában rohan a kompániájához, a magaszőrű megrögzött poháremelgetőkhöz, ha ugyan voltak akkor poharak, vagy kancsóhajtogatókhoz — ha nem voltak poharak.
Nem arról van szó, hogy a fiú nem érzett bűnbánatot, amikor térdre borult az apja előtt, hanem arról, hogy ez az érzés nem volt eléggé erős, tehát nem hatotta át teljesen, megrekedt valahol hasának redőiben, abban az érzékien szétterpesztett fenekében, amely néha már-már előrelódult — annyira világosan elárulta a tékozló fiú lényében rejlő kurafiságot.
És annál mélyebben átérezte Szergej az apa alakját, a bánattól, a fia utáni sóvárgástól már-már megvakult, lesütött szemét meg a lesütött, vaksi szemmel rokon kezet — szorongva tapogatja a fiút —, a fej kókadását, az egész külsejéből szivárgó rejtett szomorúságot, amely mintha magában foglalná azt a sejtést, hogy a fiú talán megint elmegy, de ez mégis az ő fia, és most itt van, most megérintheti, elfogadhatja lagymatag bűnbánatát, és olthatja, a serleget fenékig ürítve olthatja fáradt lelkének szomját a megbékélés italával.
Amíg Rembrandt festménye előtt állt, többször is elhaladtak mellette tárlatvezetők, hol hazai turistákkal, hol külföldiekkel, és Rembrandtról szólva - ki tudja, miért - a festmény mesés értékét állították szembe a mester nyomorúságos halálával meg azzal, hogy a koldusok temetőjében hantolták el.
Igy mondták, mintha a tragédia abban rejlett volna, hogy az akkori műértők nem tudták, mennyit ér Rembrandt. Holott a tragédia Szergej szerint abban rejlett, hogy a világ hatalmasai érezték: a művészt nem lehet az önfenntartás törvényeivel irányítani — ez nyugtalanította őket, ez keltett bennük félelmet, és ez sugallta azt az állandó törekvésüket, hogy a művésznek olyan új hibridjét tenyésszék ki, aki úgy tud festeni, mint Rembrandt, de ugyanakkor irányítható is, tehát az önfenntartás, nem pedig az alkotás törvényeinek engedelmeskedik.
Szergej sorra járt minden termet, és már lefelé ment, a szuterénben lévő ruhatárba, mikor váratlanul kialudt a fény, és látni lehetett, hogy az egész palotában kialudt. Várt egy darabig, nem gyullad-e fel ismét a villany, de nem győzte kivárni, úgyhogy óvatosan lefelé indult, a ruhatárhoz. Odalent a hosszú folyosón, ahol a fogasok vannak a korlát mögött, egyelőre még csendes pánik erjedezett. Valamiféle kislányok — nyilván a peremkerületekből jöttek — kiabálva keresték egymást, akár az erdőben eltévedt gombaszedők.
Egy ruhatáros átordított a másiknak, hogy ne adja ki a „cuccot", az pedig azt tanácsolta, hogy ő maga vigyázzon, ahogy csak tud.
Szergejnek eszébe jutott az az izgatott asszony ott, a szkíták aranyánál. Ó, sötétség csábító kígyója, vajh nem csúsztat-e a zsebébe egy több ezer éves kis karperecet, csupáncsak azért, hogy otthoni körülmények között meggyőződjön valódiságáról. Ó, szegény kis öreg mamik!
Szergej egészen felvidult. Nagyjából tudta, hol adta be a kabátját, így hát odafurakodott, kivette zsebéből a számot, először csak véletlenül egy marék apróval, de aztán hirtelen rájött, hogyan cselekedjen, és a sötétben előrenyújtott sok-sok kéz között úgy nyújtotta előre a magáét, hogy parancsolóan megrázta, megcsörgette markának tartalmát, és a ruhatáros a sötétben egy pillanat alatt megismerve a kezét, markának tartalmát pedig hálásan átvéve, gyorsan gyufát gyújtott, megnézte a számot, és máris vitte neki a kabátot.
A sötétben bizonytalan morgás hallatszott a sorból, de Szergej ügyet sem vetett rá (utóvégre sötét van!).
Most már sokan gyújtottak gyufát, úgyhogy ha tapogatózva is, de eljutott a kijáratig. A nehéz ajtót kinyitva, és a két ajtó közti sötét előrészbe kerülve megérezte, hogy ott még valaki van, azt is kitalálta, hogy ez nő, és maga se tudta, miért - utána sietett. De a titokzatos ismeretlen pontosan abban a pillanatban, amikor ő eljutott a második ajtóig, eltűnt, miután odacsíptette Szergej kezét, mégpedig olyan fájdalmasan, hogy egy fél percre összegörnyedt, mielőtt kiment volna a szabadba.
Furcsa volt látni a kivilágított utcákat, a lámpákat, az autók fényszóróit az óriási Ermitázs-palota után, amely mintha kihullt volna az időből. Szergej a kezét dörzsölgetve, és lassanként csillapodó fájdalmára figyelve azon tűnődött, miért kapta ezt a büntetést: azért-e, mert a ruhatárosnak önzésből adott baksis árán kecmergett ki a sötétségből, amelybe belesüppedt a hatalmas múzeum, vagy pedig azért, mert a sötétben megsejtett nő után iramodott.
Vagy — gondolta, csupa megszokásból ide-oda pergetve a változatokat — a mindent látó úristen úgy határozott, hogy megbünteti a baksisért, és evégett küldte ezt a nőt, aki odacsíptette kezét az ajtóval? A tetejébe még az is figyelmet érdemel — gondolta most már vidáman, mert fájdalma egyre enyhült, körülötte világos volt, a levegő csípős, hideg, ő pedig egészséges éhséget érzett, és már éppen azt latolgatta, melyik vendéglőben kaphatná a legízletesebb vacsorát -, egyszóval figyelmet érdemel, hogy a büntetés éppen azt a kezét érte, amelyikkel a baksist adta.
Most, ahogy elbeszélte múzeumi látogatását, azon igyekezett, hogy ne hagyjon ki egyetlen részletet sem, beleértve az odacsípett kezét is, ámbátor az ő elbeszélése szerint a kezét teljesen ismeretlen nemű lény csíptette oda.
A lány érdeklődéssel hallgatta végig az elbeszélést. Különösen az öreg múzeumi nénikékre vonatkozó megfigyeléseket találta helytállóknak. Azt mondta, hogy amikor néhány éve az iskola elvégzése után az egész osztály Leningrádba utazott, és megfordult az Ermitázsban is, akkor feltűnt neki, hogy ezek a múzeumi anyókák ravaszkásan figyelgetik őket. Amikor pedig eszébe jutott a szkíták aranyától felzaklatott asszony, azt mondta:
— De hisz ahogy hallottam, ott minden egyes kiállítási tárgyhoz elektromos jelzőkészülék van szerelve!
Odaült a díványra Szergej mellé, és megsimogatta az arcát.
— De, hogy működik a jelzőkészülék, ha nincs villany?! — válaszolt kérdéssel Szergej, és megcsókolta a lány kezét, majd az arcát.
— Ó persze! — mondta a lány, és mind a ketten felnevettek. — Most biztosan azt gondolod: micsoda buta liba!
— No nem — dünnyögte a lányt csókolgatva Szergej. Valóban nem gondolta ezt, és ami a legfőbb: ennek most szemernyi jelentősége sem volt. Az volt a legfőbb, hogy olyan jól érezte magát a lánnyal, mint még soha senkivel, vagy ha mégis, akkor az oly régen volt, hogy már egyáltalán nem emlékezett semmire.
Amikor a lány elment, ő még elüldögélt egy darabig a díványon, mert nem tudta, mit is csináljon, munkához lásson-e, vagy meghosszabbítsa ezt a könnyed ünnepi állapotot, és valami jó könyvet olvasson — egészen elalvásig. Nos hát, mivel nem tudta eldönteni, mit csináljon, továbbra is ott ült a díványon, és felidézte a találkozás részleteit. Tekintete a fésűre tévedt, amelyet a lány az asztalon hagyott. Felvette a fésűt, de nem tette vissza az ablakpárkányra, ahol tartották, hanem valami okból az éjjeliszekrényébe dugta.
Micsoda ostobaság - gondolta, mert maga is meglepődött azon, hogy milyen figyelmet szentel ennek az apróságnak, de azért valami megmagyarázhatatlan örömet érzett miatta.
Még nem értette, miről van szó, pedig arról volt szó, hogy - szerelmes lett.
MAKAI IMRE fordítása
Néhány szó Fazil Iszkanderről:
Sz. 1929-ben, Szuhumiban. A leghíresebb szovjet-abház iró, mára már klasszikusnak számit. Irásművészetére az ún, mágikus realizmus jellemző, művei világviszonylatban is sikert arattak, több mint 30 nyelven olvashatók. Műveit orosz nyelven irta és publikálta. Számos munkáját leforditották magyar nyelvre is. Egész sor kitüntetést és érdemrendet kapott, 80. születésnapjára 2009-ben emlékérmet bocsátottak ki. Főbb művei: Nyulak és kigyók, A páncélszekrény titka, A szarvasfiú, Kecskecsillag, A csegemi Szandro, Tiltott gyümölcs, Vérbosszú, Csik egy napja, Csik tudta, hol van a kutya elásva. A Rosszijszkaja Gazetának adott egy születésnapi interjújában mondta magáról: „Kétségkívül orosz író vagyok, bár sokszor megénekeltem Abháziát. Sajnos semmit sem írtam abházul, számomra egyértelmű volt, hogy az orosz kultúrát választom. A mi klasszikus irodalmunk világszerte elismerten a leglelkiismeretesebb."
 |
| A születésnapi emlékérem |
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1977/2. sz., 114-123. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése