VIKTOR TYELPUGOV
A Sziklás gázló
Rjasencev, az egykori katona, miután megkapta a beutalót a Kaukázusba, és megtette a több ezer kilométeres repülőutat, nem sokáig kezeltette régi sebeit. Már a harmadik napon, elaltatva a medicina éberségét, elindult a hegyekbe, a turisták állomáshelyére, amit a szanatóriumba jövet már az úton kinézett magának. A sátorvároskában megállított mindenkit és mindegyiket ugyanazzal a kérdéssel:
— A Sziklás gázlóhoz, polgártársak, ki tudná megmutatni az utat?
— Hová, hová? Hogy milyen gázlóhoz? Nem, nem tudjuk, apó — vonták meg vállukat a napbarnította. magas legények.
Az egyik még el is nevette magát:
— Nincs itt semmiféle Sziklás gázló, papa. Magának rossz címet adtak.
— Jött magához valaki.
— Hozzám? Kicsoda? — csodálkozott Rjasencev.
— Egy fiatalember. Az előcsarnokban vár.
Az öreg hozzá sem nyúlt a kávéhoz, besietett a hatalmas, ebben az órában üres helyiségbe. Egy cowboy-kalapos, farmeros legény várta őt.
— Agadzsanov, Nyikolaj — mondta, és Rjasencevnek nyújtotta hatalmas kezét. — Mondták, hogy maga érdeklődött a Sziklás gázló után.
— Igenis! — válaszolta katonásan az öreg. — Tán ismered?
— Voltam én egyszer ennél a Sziklásnál. Zord hely, és az út, törje ki rajta a nyakát az ördög — de rövidebb, mint a hágón át, szerintem nincs, nekem meg itt van ez a távirat, hogy menjek sürgősen az intézetbe, a disszertáció miatt hívnak, következésképp az útjaink egybeesnek — az enyém és a magáé. A felszerelés mind itt van velem — mutatott a legény a sarokban álló hatalmas hátizsákra. — Ha egyetértünk — tíz perc elég, hogy összepakoljon. Egyetértünk?
Rjasencev nem tudta elrejteni az örömét:
— Maga az úristen küldött téged, fiam! Hála néki!
... A két vándor lába síkos sziklákon csúszott, talpuk alatt csapágyként forogtak, csikorogtak az apró kövek. Rjasencev hallgatagon ment, a maga katonatöprengéseibe mélyedt. Agadzsanov pedig a maga ifjonti gondolataiba. Időről időre azonban felhangzott az ifjú turista elragadtatott hangja:
— Egy pillantást vessen legalább erre a csodára! Az én havasi gyopárjaim családjába tartozik. Ha törik, ha szakad, elhozom ide egyszer az egész társaságot — hadd gyönyörködjenek benne!
— Úgy, úgy — felelt szórakozottan Rjasencev. — Úgy, úgy...
Így mentek órákon át. Mentek, megálltak, hogy kifújják magukat, azután a köves út vitte őket tovább. Észre sem vették, hogy elromlott az idő, és korábban kezdett alkonyodni. Meg kellett állniuk éjszakára. Tábortüzet raktak, kibontották a hálózsákokat, amelyeket minden eshetőségre Agadzsanov vitt magával, és bebújtak. De a nehéz út után a kimerültségtől nem tudtak elaludni. Ki-ki megint a saját gondolataiba merült. A katonát emlékei egyre magasabbra vitték a hegyen. A turistát épp fordítva, lefelé vonzották a gondolatai, a „társasághoz", amelyet alkalomadtán igazán el kell hozni ide, ezekre a havasi gyopárra emlékeztető virágokkal teleszórt tisztásokra.
— És maga látott már valahol? — kérdezte Agadzsanov az útitársát, de csak azért, mert ellenőrizni akarta, alszik-e vagy sem.
— Kit? — kérdezte Rjasencev teljesen éber hangon.
— Hát, igazi havasi gyopárt.
— Neked a te havasi gyopárjaidon jár az eszed fiam, nekem meg a magamén — ismerte be Rjasencev, és rázni kezdte a gyötrelmes köhögés. — Torkig vagyok ezzel, egészen. Lehet, hogy ez már az öregség? Igen, valószínű. Ezt te még nem érted, sportoló elvtárs. De ötven év múlva majd megérted. Addig meg tanulmányozd a Honvédő Háború történetét. A te havasi gyopárjaidról más könyvek szólnak, mint az enyémről.
Végleg kirepült Agadzsanov szeméből az álom. No lám, kiderül, mi vitte ezekbe a hegyekbe Rjasencevet! Nyikolaj elszégyellte magát, hogy nem értette meg azonnal az öreg katonát, szégyellte, hogy olyan értetlennek bizonyult ezzel a sok vihart megért emberrel szemben. És valószínűleg micsoda viharokat! Lám, most is, milyen hörgés szakad fel a melléből.
— Fázik? — kérdezte Agadzsanov. — Mindjárt dobok a tűzre.
S a fiatalember máris kezdett kifelé mászni a hálózsákból, de Rjasencev határozottan megállította :
— Megállj! Tudod, hogy micsoda edzésben volt nekem részem? Gyere, jobb, ha aluszunk egy kicsit, különben még holnap sem jutunk el a gázlónkig.
Így mondta, pontosan, „a gázlónkig", és ez tetszett Agadzsanovnak — azt jelentette, hogy az öreg semmilyen határt nem von közöttük, úgy beszél vele, mint egyenrangú féllel.
Rjasencev beburkolózott a zsákba. Nyikolaj követte a példáját.
De így sem sikerült lehunyni a szemüket ezen az éjszakán. Az öreg, bár igyekezett, hogy ne forgolódjon, mégis szinte percenként kénytelen volt változtatni a helyzetén. Oly akkurátusán csinálta, amennyire csak lehet, hogy ne üssön zajt, de az apró kövek keményen csikorogtak alatta, s egyre gyakrabban fojtogatta a köhögés.
— Nem tud aludni? — kérdezte végül Agadzsanov.
— Nem jön álom a szememre.
— Én is így vagyok vele.
— Miattam nem tudsz aludni. De bocsáss meg, most már igyekszem csendben lenni.
— Ugyan már, papa! Ne nyugtalankodjék. — Agadzsanov odatartotta karján az órát a tábortűz parazsához, amely málnaszínből fokozatosan hamuszürkévé kezdett válni, mintha átadta volna színeit az ég aljának: pirkadni kezdett.
Ránézett az öregre. Látta, hogy már nem fekszik, hanem ül — nyilván azt remélte, hogy így csillapíthatja fojtó köhögését.
Agadzsanov felugrott, elszaladt rőzsét szedni. Amikor visszatért, Rjasencevet még mindig csak úgy rázta a köhögés. A tábortűz egyszeriben új erővel lángolt fel. Fényénél Agadzsanov világosan láthatta Rjasencev könnyező szemeit.
Az öreg nagy nehezen legyűrte a köhögési rohamot, és keserűen elnevette magát:
— Ugye, elátkoztad a napot és az órát, amikor a sors összehozott minket?
— Miért beszél így? — állította meg őt neheztelőn Agadzsanov. — Beszéljünk valami másról, papácska. Jó?
— Hát legyen, rendben van, bocsáss meg a vén dörmögőnek. Miről szeretnél?
— Miről? Hát maga mondta, hogy mi más-más havasi gyopárra gondolunk. Bocsásson meg nekem, nem jöttem rá mindjárt, hogy pontosan itt, ezen vidéken vonult át a német „Havasi gyopár" hadosztály. És maga ellenük küzdött, igaz?
— Pontosan, Agadzsanov, pontosan.
Elhallgattak. Ki-ki megint a magáét gondolta. De a gondolataik most már valahol közel jártak egymáshoz. Rjasencev ezért nem is nagyon csodálkozott, amikor Nyikolaj megszólalt:
— Isten tudja, milyen furcsa lehet ez magának, de a havasi gyopár lesz a témája a disszertációmnak. Az intézeti tervben feketén-fehéren ott áll: „A havasi gyopár. Genetika és elterjedtség." Maga szerint ez nevetséges, ugye? És naiv, igaz? Mindenféle bibék meg porzók!
— Miért beszélt így? - mondta most Rjasencev Agadzsanovnak. - A bibékről is meg a porzókról is kell írni — nélkülük nem virágzik a virág. Ha elküldenek nyugdíjba, ezzel a dologgal komolyan foglalkozni is fogok. Te meg csak foglalkozz a bibékkel és sok minden mással, de tanuld meg, a Honvédő Háborúról sem szabad senkinek sem elfelejtkezni. Irkálj csak a genetikádról annyit, amennyit akarsz, de találd meg a helyet, és feszítsd meg a fasisztát a disszertációdban. Feltétlenül, s mondd meg, hogy egy katona hagyta meg ezt neked. Az ördögbe is, micsoda sátáni lélek kellett ahhoz, hogy ezek a szörnyetegek „Havasi gyopár"-nak nevezzék el a hadosztályukat! Mi? Ennek a genetikája lenne csak a genetika!
Rjasencev úgy fellelkesedett, hogy még a köhögést is abbahagyta.
— Hányban születtél, fiú?
— Ötvenötben.
— Tehát huszonnégy vagy kereken — számítgatta Rjasencev. — Ez a kor, amikor az embernek ki kell mondani a maga szavát. Az a kor, bizony! A bibékről is, a porzókról is, de arról is, hogyan nézed az életet. Ez lenne csak a disszertáció! Ha nekem lenne a toll a kezemben, néhány szót még az én Rjaskámról is beleírnék.
— Kiről, kiről? — kérdezte Nyikolaj, mert nem értette.
— Az öcsémről. Az volt aztán a férfi!
Rjasencev közelebb húzódott a tűzhöz, és ahogy a láng beragyogta, hirtelen negyven évvel fiatalabb lett. Agadzsanov nézte, és nem ismert rá. Azt szerette volna, ha az öreg most azon nyomban mesélt volna az ő Rjaskájáról. De a katona megrázta a fejét.
— Úgy elfáradtál már, hogy csuda. Majd egyszer, más alkalommal.
Agadzsanov arra gondolt, hogy más alkalom talán nem is lesz. Igen, valószínűleg nem lesz második alkalom: elérnek a Sziklás gázlóhoz, és mindegyikőjük halad tovább a maga pályáján. Mondta is az öregnek, aki meg is erősítette:
— Bizonyára.
Minden jel arra vallott, hogy Rjasencev előtt a múlt képei merültek fel, egyre élesebben, egyik a másik után. és már teljesen a hatalmukba került. „Így van vagy sem?" — kérdezte önmagától Nyikolaj. És felelt magának: „Pontosan így. Világos — nemcsak a tábortűz lángjaitól pirult ki annyira az öreg arca, gyúlt ki a tekintete és lett bronzszínű az ősz halántéka."
Néhány percig megint hallgatagon ültek. Hol az egyik, hol a másik piszkálta meg a tüzet, közben fel-felpillantottak az égre, amely még mindig sötét volt, egészen az alját érintette még csak színeivel a közeledő hajnal.
— És az öccse, az sokkal fiatalabb volt magánál? — kérdezte Agadzsanov.
— Önként jelentkezett a frontra, a kilencedik osztályból. Az iskolában hívták őt Rjaskának. Így nevezték a században is. Fiatal létére mégis kitűnő katonának bizonyult.
— Géppuskás volt?
— Nekünk ott nem volt géppuskánk, fiú. Csak háromvonásos puskánk. Szintén nem rossz darab. De a „Havasi gyopárok" — speciálisan kiképzett, felszerelt, állig felfegyverzett egység volt. Nálunk összesen egyetlen optikai irányzékkal ellátott karabély jutott valamennyiünknek. Mesterlövészek, igaz, akadtak köztünk. Egész sor jutott arra a karabélyra. Rjaska különösen kitűnt közülük sasszemével. Nálunk ez családi vonás. Lám, én hamarosan eljutok korban egy szép kerek számhoz, de a szemem még éles. A Nagy Medvének könnyedén látom a nyolcadik csillagát is.
— Hogyan, a nyolcadikat? — csodálkozott Nyikolaj, és akaratlanul felnézett az égre, melyet még hajnali köd burkolt.
— No, ha kivilágosodik, bebizonyítom neked, hogy van benne egy nyolcadik is. De hát mit is várhat az ember egy ilyen szemüvegestől?
— Ezt a nap ellen viseljük, papa, olvasni szemüveg nélkül olvasunk.
— A nap ellen, a nap ellen... — dörmögte nem minden irónia nélkül Rjasencev. — Én, látod, sosem hordok üveget. Éjszaka, amikor nem tudok aludni, nem gyújtok világot, hogy ne zavarjam az enyéimet — könyvet veszek a kezembe, és mindent teljesen tisztán látok.
— Sokat olvas? — kérdezte Agadzsanov.
— Mindig, amikor nem jön álom a szememre.
— A háborúról, ugye?
— A könyvekben? Arról is.
— Bikovot olvasott? Vaszilt?
Rjasencev valamiért zavarba jött, elkomorodott, és hirtelen elhallgatott.
— Épp ez az! A neveknél kezd romlani az emlékezetem. De a címekre emlékszem, különösen, ha a könyv szívem szerint való. Az utolsó igen jó volt, jaj, de jó! Nem úgy, mint némelyik mostanában, amelyiknél nem tudja az ember, hogy mi lesz neki a vége.
Agadzsanov, visszatartva mosolyát, a beszélgetést az eredeti témára fordította:
— Szóval egy egész hadosztály volt maguk ellen?
— Hát, egy egész, legalábbis egy darabig. A parancsnokunknak nem kellett a szomszédba menni ötletért. Szembe nem támadhattuk meg a „Havasi gyopárokat". A következő taktikát gondolta ki: a németek a hágón keresztül vonulnak, és mi is azon. Csak nem hátulról és nem is elölről, hanem egy kicsit oldalról.
— Ezt meg hogyan? — Agadzsanov nem értette. — Olyan út, amin egy hadosztály át tud jutni itt, egy van.
— Hát mi át is adtuk nekik ezt az utat. Menjetek magatokban, trappoljatok. Mi meg, mint a gyík, kúszunk a meredek sziklafalon, a németekkel párhuzamosan haladva.
— Hát lehetséges ez? — csodálkozott Nyikolaj. — Én nem vagyok újonc itt a hegyekben; de aligha tudom elképzelni, hogy lehet itt „párhuzamosan" haladni az úttal.
— Eleinte mi sem tudtuk, fiú, aztán rájöttünk. Hol a bokorban, hol egy kiszögellésben kapaszkodsz meg, hol egy kis erdőbe, hol egy hasadékba surransz be, hol a ködbe burkolódzol, a németet ugyanakkor nem veszíted szem elől, és az első alkalmas pillanatban — tűz! Ritkán lőttünk, az igaz, de pontosan. Aki nem volt jó lövő, az is mesterlövész lett. No, és az öcsém, arról nincs is mit mondani, mindegyiknél különb volt. Különösen a Sziklás gázlónál.
Az öreg mesélt, és Agadzsanov megpróbálta elképzelni a számtalan sebből vérző, elcsigázott embereket, akik össze-összecsaptak Hitler elit-hadosztályával, megpróbálta maga elé idézni ezeket a kőfalon felfelé igyekvő „gyíkokat". Megpróbálta, de nem sikerült elképzelnie. A tekintete a hajnali égboltot fürkészte, különösen azt a táját, ahol minden számítás szerint meg kellett jelennie a Nagy Medve csillagképnek. Meg is jelent — egész kaukázusi erejével ott lobogott a hajnali felhők között.
Nyikolaj gyorsan megszámolta a csillagokat. Hét és egy csillaggal sem több. Megszámolta a másik végéről. Megint hét. Aztán a felhők újra betakarták az égboltnak ezt a néhány másodpercre feltárult darabját.
„Jaj, ezek az öregek! Miket nem mesélnek, mit ki nem találnak!"
— Hát, jól van, Nyikolaj, telebeszéltem a fejed, igaz? Az idő meg közben szalad. Kelj fel, gyerünk, sorakozó! — vezényelte Rjasencev, és egyetlen ügyes mozdulattal kiszabadult a zsákból.
Sietve haraptak valamit, majd indultak tovább.
Az álmatlan éjszaka természetesen megtette a hatását. A vezető elég hamar észrevette, hogy lassan haladnak, sokkal lassabban, mint előző nap és ennek oka — bármilyen kellemetlen is ezt beismerni — nem az öreg volt, hanem ő, a tapasztalt sportember. A lábai egyre kevésbé engedelmeskedtek, a léptei rövidültek. Rjasencev meg épp ellenkezőleg — Agadzsanov ezt világosan érzékelte —, mintha újjászületett volna, közvetlenül a vezetőjének a nyomában lépkedett, majdnem a sarkára hágva, és ráadásul még ő bátorította:
— Ott, már nincs messzire, fiú! Megismerem a helyet. Látod ott azt a hegynyerget?
— Melyiket? — kérdezte Agadzsanov.
— Hát ott, azt, a két domb között, a két legmagasabb között.
— Látom — mondta a fiatalember. — Arra lesz egyébként valószínűleg a Sziklás gázló is. Csak ezeket a hegyeket ne nevezze soha dombnak, kérem, mert kinevetik.
— Így igaz — Rjasencev megadóan egyetértett. — Már ki is nevettek.
— Hogy-hogy kinevették? Mikor? — csodálkozott Agadzsanov.
— Még akkor, negyvenháromban. Mind ezzel ugrattak, hogy dombok, dombok...
— Tehát akkor maga már három háborút...!
— Pontosan így van, kísérő elvtársam! Úgy bizony. De a te szemed is, látom, élesebb lett. Megláttad a hegynyerget a ködben! Hamarosan a célnál leszünk. Tudok ott egy átjárót - legalább öt versztát biztosan megtakarítunk.
