(Szvetlana Alekszijevics dokumentum-elbeszélése. Részletek)
 |
| Szárra Lebegyeva szobra: Gyerekfej |
Vajon most is nem sajgó, soha be nem hegedő sebet bolygattam-e meg Ljubov Igorovna Rudkovszkaja kicsiny lakásában? Rudkovszkaja a Kutuzovról elnevezett partizánosztag 2. minszki brigádjában harcolt.
– Szaladok, sokadmagammal menekülünk. Anyám már ott áll a géppisztolyok előtt. Látja, hogy futunk... És meghallom a hangját, kiabál. Később elmondták nekem az emberek, hogy mit kiabált: »Szerencse, hogy fehérbe öltöztél! Többé nem lesz, aki felöltöztessen...« Meg volt győződve róla, hogy megölnek; örült, hogy talpig fehérben fektetnek a sírba...
Ijesztő csend volt, valami oknál fogva nem lőttek. Csak a mama kiabálása hallatszott. Vagy lehet, hogy lőttek? Nem emlékszem. Egyedül az anyám hangjára emlékszem..."
Egy alkalommal rövidre nyírt hajú, nyugodt mosolyú asszony keresett fel a szerkesztőségben, háborús feljegyzéseit hozta. Nem gondoltam, hogy olyannyira megrázó, drámai eseményekről akar beszélni; ott helyben, a szerkesztőségi szobában akartam kezdeni a beszélgetést.
– Ne — kérlelt —, menjünk valahova, ahol magunkban vagyunk.
Kisétáltunk a parkba.
– Erről nem írtam, de el akarom mondani.
– És miről írt?
– A partizánosztagunk harcairól.
– És miről akar beszélni?
– Arról, hogyan éltem a háborúban két kicsi gyerekemmel...
Ime, Raisza Grigorjevna Hoszenyevicsnek, a Voronyanszkij nevét viselő „Népi bosszúállók" partizándandár tagjának elbeszélése:
– Bombázni kezdték Minszket. Futok az óvodába a kisfiamért. A kislányom nem volt a városban. Akkor töltötte be a második évét, még bölcsődés volt, a bölcsődéjüket kitelepítették egy környékbeli faluba. Úgy gondoltam, hazahozom a fiamat, aztán a kislányért is elmegyek. Azt akartam, hogy valamennyien együtt legyünk, hogy mellettem legyenek a gyerekeim.
Odaérek az óvodához, a repülőgépek már a város fölött köröznek, valahol már hullanak a bombák. Hallom a kisfiam hangját — nem volt egészen négyéves:
— Ne féljetek, a mama azt mondta, szétverik őket...
Benézek a kerítésen, látom, öten vannak, és ő így nyugtatja a többieket. De amint meglátott engem, remegni kezdett, sírva fakadt; kiderült, hogy rettentően fél.
Hazavittem, megkértem a szomszédasszonyt, hogy vigyázzon rá, és indultam a lányomért. Megérkezem arra a helyre, ahová a bölcsődét kitelepítették, de senkit se találok ott. A falubeliektől megtudom, hogy a gyerekeket elvitték. Hova? Ki? Azt mondják, valószínűleg a városba. Két gondozónő volt velük, gépkocsi nem jött, gyalog indultak útnak. Nincs messze ide a város: tizenöt-húsz kilométer. De hát ezek a gyerekek még picik, egy- és kétévesek... Két héten át kerestem őket... Mikor végre megtaláltam a házat és azt mondták, hogy éppen ez az a bölcsőde, ezek azok a gyerekek, nem hittem el. Ott feküdtek, elnézést, a saját piszkukban, lázasan. Mint a halottak. A bölcsőde vezetője, egészen fiatal nő, megőszült. Kiderült, hogy gyalog tették meg az utat a városba, eltévedtek, sok kisgyerek meghalt az úton... Megyek a gyerekek között, és nem ismertem fel a lányomat. A vezetőnő nyugtatgat:
— Ne keseredjen el, keresse. Itt kell lennie. Emlékszem rá...
A cipőcskéjéről ismertem fel az én Elocskámat... másként soha fel nem ismertem volna...
Aztán leégett a házunk. Az utcára kerültünk; annyi holmink maradt, amennyi rajtunk volt. Ebben az időben vonultak be a német csapatok a városba. Nem volt hova mennünk, néhány napig az utcán bolyongtam a gyerekeimmel. Véletlenül találkozom Tamara Szergejevna Szinyicával, a háború előtt távoli ismerősök voltunk. Végighallgatott és azt mondta:
— Jöjjenek hozzám.
— A gyerekeim betegek, szamárköhögésük van. Hogy mehetnénk magukhoz? Neki is kisgyerekei voltak, elkaphatták volna. Amikor olyan időket élünk, hogy se orvos, se gyógyszer, semmi sincs...
— Jöjjenek csak.
Vajon elfelejthet-e az ember ilyesmit? A krumplihéjat is megosztották velünk. Régi szoknyámból varrtam nadrágot a kisfiamnak, hogy legalább valamit ajándékozhassak a születésnapjára...
...Amint lehetősége nyílt a kapcsolat felvételére, Raisza Grigorjevna bekapcsolódott a földalatti munkába. Fiát, mivel az már nagyobbacska volt s könnyebben lehetett vigyázni rá, elvitte az anyósához, aki kikötötte: „Elvállalom a fiadat, ha te többé be nem teszed a lábad a házba. Valamennyiünket megölhetnek miattad..." Három évig nem látja az anya a fiát. A lányát pedig, amikor nyomára akad a Gestapo, magával viszi a partizánokhoz. „Ötven kilométeren át cipeltem a gyereket a karomon"...
- Egész idő alatt magával volt a kislánya a partizánoknál? - kérdezem Raisza Grigorjevnát.
– Több mint egy évig velem volt. Sokszor gondolok rá: hogyan éltük túl? Nő létemre hogyan bírtam ezt? Kérdezze meg, nem tudok rá felelni. Hiszen ezt lehetetlen kibírni, kedvesem. Attól a szótól, hogy »partizánblokád«, még ma is vacog a fogam.
Mit kellett átélnünk csupán negyvenhárom májusában? Akkor engem, az írógéppel, átvezényeltek a boriszovi övezetbe. Ott is volt cirillbetűs írógép, de most német írásra volt szükség, és latinbetűs írógépünk csak nekünk volt. Ez volt az a gép, amit a földalatti bizottság utasítására én hoztam ki a németek által megszállt Minszkből. Amikor odaértem rendeltetési helyemre, a Palik-tóhoz, néhány nap múlva ostrom alá vettek minket. Lám, hova kerültem...
És nem egyedül jöttem, a kislányom is velem volt. Amikor két-három napos harci feladatra küldtek, idegen emberekre hagytam a gyereket. Hosszabb időre nem volt hol hagynom. Nem szólhattam, a gyereket én hoztam magammal. És vele együtt belecsöppentünk a blokádba... Ha tovább vonultunk - míg a férfiak csak a puskájukat vitték, én vittem a puskát, az írógépet és Elocskát. Vonulunk, valamiben megbotlottam, a kislány a fejemen át - a mocsárba. Tovább megyünk - megint repül... És ez így megy egy hónapon keresztül! Megesküdtem, ha ezt túlélem, ezer kilométerre költözöm; többé az életben nem akarok mocsarat látni.
- Tudom, mért nem fekszel a földre, amikor lőnek. Azt akarod, hogy lőjék szét a fejemet és a tiédet...
Ezt a hároméves kislányom mondta. De nekem nem volt erőm lefeküdni; ha lefekszem, többé nem kelek fel. A partizánok nemegyszer megsajnáltak:
- Elég. Add ide, visszük a gyereket...
De én nem bíztam senkire. Váratlanul lövöldözés kezdődik, nem vagyok ott, megölik, és én nem láthatom? Vagy ha elvész?... Meglátott Lopatyin, a dandárparancsnok.
- Micsoda asszony! - nézett döbbenten. - Ebben a helyzetben, gyerekkel, és az írógépet se dobta el! Ezt egy férfi se csinálná végig.
Karjába vette Elocskát - magához öleli, csókolja. Kifordítja a zsebeit, kenyérmaradékkal eteti meg. Mocsárvízzel öblíti le a morzsákat. Példájára a többi partizán is kifordítja a zsebeit, kirázza a morzsát a gyereknek.
Amikor kikerültünk a blokádból, beteg voltam. Testem tele furunkulusokkal, hámlik le a bőröm. És a karomon a gyerek... Vártuk a repülőgépet a Nagy Földről, mondták, hogy ha megérkezik, a legsúlyosabb sebesülteket útnak indítják, és az én Elocskámat is magukkal viszik. Sohase felejtem el azt a pillanatot, amikor útnak indítottam őt. A sebesültek, akiknek ép volt a karjuk, felé nyújtották a kezüket: »Gyere hozzám, Elocska... Hozzám... Velem elleszel...« Mindenki ismerte őt, a kórházban Elocska énekelt nekik: »Eh, csak megérjem az esküvőmet, a lakodalmamat...«
A pilóta kérdezi:
– Kivel vagy te, kislány?
– A mamával. De ő lent maradt. – Hívd ide a mamádat. Hadd repüljön veled. – A mama nem repülhet velem. Neki harcolni kell a fasisztákkal. Ilyenek voltak a mi gyerekeink. Nézem az arcocskáját, és görcsbe rándulok - viszontlátom-e valaha?... Még elmondom, hogyan találkoztam a kisfiámmal. Ez már a felszabadulás után történt. Megyek a házhoz, ahol a férjem szülei laktak, a lábam majd összecsuklik... Még az osztagban figyelmeztettek a nálam idősebb asszonyok:
— Ha meglátod a gyereket, a világért se áruld el azonnal, hogy te vagy az anyja. Képzelheted, mit élt át nélküled.
Kiszalad a szomszédék kislánya, megismer:
— Jaj, a Lonya mamája! Lonya él...
Nem visz tovább a lábam: él a kisfiam! A kislány elmondja, hogy a férjem szülei tífuszban meghaltak, s Lonyát a szomszédék vették magukhoz.
Átmegyek a másik udvarba. Német katonazubbony, agyonstoppolt, fekete szoknya van rajtam, a lábamon viseltes csizma. A szomszédasszony azonnal felismer, de hallgat. Ott ül a fiam, mezítlábosan, rongyosan.
— Hogy hívnak, fiú? — kérdezem.
— Lonyának...
— Nem a családoddal élsz?
— A nagyapával és nagyanyával éltem. Amikor meghaltak, eltemettem őket és naponta kijártam hozzájuk és megkértem őket, hogy vegyenek magukhoz a sírjukba. Odahaza hideg volt és ennivaló se volt. Féltem egyedül aludni...
— Hol van a papád és a mamád?
— A papa él, a fronton van. A mamát megölték a fasiszták. A nagymama mondta... Velem volt két partizán, a bajtársaik temetéséről jöttek. Hallgatják a gyerek válaszait, és könnyeznek. Nem bírom tovább:
— Hát nem ismered meg a mamádat?
— Mama!!!
Micsoda sikoly volt! Micsoda hisztérikus sikoly... Egy hónapig nem engedett el maga mellől, munkába se mehettem nélküle. Vittem őt magammal. Nem telt be a látásommal. Nem volt elég, hogy mellette vagyok, fognia kellett a kezemet. Leülünk, mondjuk, ebédelni, egyik kezével engem fog, a másikkal eszik. Amikor hazajött a férjem, egy hét nem volt elég, hogy mindenről beszámoljak neki. Éjjel-nappal egyfolytában meséltem...
...Sok helyütt egyszerre két elbeszélést vettem szalagra: az anyáét és felnőtt lányáét, aki akkor, a háború idején még kislányka volt. A gyermek emlékezete gyakorta egészen meglepő szemszögből világította meg az eseményeket. Az egyik ilyen kettős elbeszélés Ljudmila Mihajlovna Kasicskinának, a minszki földalatti ellenállás, majd később a francia ellenállási mozgalom harcosának és Natasa lányának, jelenleg Natalja Konsztantyinovnának a története.
Ljudmila Mihajlovna:
– A háború előtt gyermekorvosként dolgoztam. Mindig csak gyerekekkel volt dolgom. .. És akkor jött a háború, a földalatti munka. Huszonhárom éves voltam.
Elkapták a bajtársainkat — néhány nap kétségbeesett várakozással telik el: elengedik őket, vagy nem? Mégy az utcán és látod: készítik számukra a kötelet. Nem szabad sírnod, egy másodpercre se torpanhatsz meg, besúgókkal vagy körülvéve. Együtt dolgoztál elfogott bajtársaiddal, barátaid voltak... És tudod, hogy holnap ugyanez a sors vár rád is.
Tudtam, mit vállalok, de ezt igazából csak akkor fogtam fel, akkor éreztem át, amikor bevittek a Gestapóra. Csizmával rugdostak, lovaglóostorral vertek. Megtudtam, mit jelent a fasiszta »manikűr«. Kezedet az asztalra teszik és valamilyen géppel tűket vernek a körmöd alá... Egyszerre valamennyi körmöd alá. Pokoli fájdalmat okoz. Abban a másodpercben elveszíted az eszméleted. Többre nem is emlékszem. Tudom, hogy elviselhetetlen volt a fájdalom, de hogy aztán mi történt, nem tudom. Kötél általi halálra ítéltek. Átvittek a siralomházba. Két asszony volt még ott. Higgye el, nem sírtunk, nem estünk pánikba: amikor csatlakoztunk a földalatti mozgalomhoz, tudtuk, mi vár ránk; így hát nyugodtan viselkedtünk. Költészetről beszéltünk, felemlegettük kedvenc operáinkat. Sokat beszéltünk Anna Karenináról... Még a gyerekeinkről se tettünk említést, féltünk emlékezni rájuk. Még mosolyogtunk is. Bátorítottuk egymást. Igy töltöttünk el két és fél napot...
A harmadik nap reggelén szólítottak. Könnyek nélkül búcsút vettünk, megcsókoltuk egymást. Nem volt bennem félelem: feltehetően annyira hozzászoktam a halál gondolatához, hogy már nem féltem tőle. Üresség volt bennem. Semmire se tudtam gondolni...
Sokáig utaztunk, nem emlékszem, meddig, hiszen elbúcsúztam az élettől. Aztán megállt a gépkocsi — húszan lehettünk rajta —, egy SS lágerben találtuk magunkat. Annyira össze voltunk törve, hogy nem tudtunk magunk leszállni a teherautóról. Mint a döglött kutyákat, lelökdöstek a földre, megparancsolták, hogy kússzunk a barakkokhoz. Miközben mászunk, lovaglóostorral vernek minket, véres nyomokat hagyunk magunk után. Háromszáz méternyire voltak a barakkok. Mit tehettünk volna?
Ezekről a dolgokról természetesen mindenki olvasott a könyvekben. Ismerik a háború szörnyűségeit. De mi láttuk és átéltük. Mindmáig nem értem, hogy lehetséges, hogy az emberek nem őrültek meg attól, amit láttak. És attól, amit műveltek velük. Például a fasiszta táborparancsnok... Pszichiátriai szempontból nem volt őrült, normális ember volt.
...Visznek minket munkára. Alig szállunk le a teherautóról, kiáltást hallok: »Mama, mamácska!« Látom, ott áll Dása néni, s a járdáról rohan felém a kislányom. Véletlenül erre jártak, megláttak. A gyerek rohan felém, és a nyakamba veti magát. Képzelje csak el, kutyákkal kísértek minket, arra idomították őket, hogy rendellenesség esetén ránk vessék magukat. De most egyetlen kutya se mozdult. A gyerek rám csimpaszkodott, nem sírtam el magam, csak annyit mondtam neki: »Kislányom! Natasenyka, hamarosan hazajövök, ne sírj. Holnap otthon leszek...« És sem az őrség, sem a kutyák nem mozdultak. Senki se bántotta a gyereket.
Erre a napra volt előkészítve szökésem a munkahelyről. Csakhogy ez után az eset után nem vittek minket munkára, visszaszállítottak a táborba. így a szökésemnek befellegzett.
Natasa:
– Ötéves koromig nem tanultam verset. Dása néni imádkozni tanított. És imádkoztam a papáért, a mamáért, hogy életben maradjanak. A félelem, hogy elveszíthetem a mamámat, mindmáig megmaradt bennem. Reggelenként fel kell hívnom a mamát, legalább két szót kell váltanom vele: »Hogy vagy? Jól?« Ezzel rendben van... Leteszem a kagylót, és kezdődhet a napom.
- Mindennap felhívja?
- Ha nem telefonálok, vagy a mamát nem találom otthon, az egész napom belső feszültségben telik, semmihez se tudok fogni. Este, lefekvés előtt újból hívom. Kell, hogy halljam legalább egyetlen szavát.
- Gyakran meglátogatja a mamát?
- Naponta. Ha nem ügyelek. Orvosi pályát választottam, mint a mama. Gyermekpszichiáter vagyok. A férjem nem képes megérteni nyugtalanságomat, régebben megsértődött és féltékenykedett. Most már belenyugodott. Látja, hogy ez nem valamiféle különcködés, másképpen egyszerűen nem tudok élni. Gyerekkoromtól arról álmodtam, hogy orvos leszek. Nem félek a vértől, de mégsem lettem sebész, nem tudnék belevágni az emberi testbe, bennem ez azonnal a háború látványával társul: a szörnyű sebekkel, a kutyák által széttépett emberi testekkel... Az egyetemen gyakorlati foglalkozásaink is voltak, ott is ez a látvány okozta számomra a legnagyobb nehézséget.
*
Negyvenhárom február tizenharmadikán Ljudmila Mihajlovna Kasicskinát egy fogoly transzporttal a La Manche partján fekvő Croisette-be szállítják, koncentrációs táborba, kényszermunkára. Március tizennyolcadikán, a Párizsi Kommün évfordulóján a franciák megszervezik a szökésüket, és Ljudmila Mihajlovna csatlakozik a francia partizánokhoz.
„Azoknak a napoknak az emléke — a gerincoszlop sebesülésem és a francia Hadi Kereszt rend. De annyi mindenen mentem keresztül, hogy a háború után semmire se akartam emlékezni. Ezért sok részletet elfelejtettem. Évtizedeken keresztül azt ismételgettem magamban: »Felejteni! Felejteni!«
Csak egyvalamit nem akartam elfelejteni: amikor hazajöttünk Franciaországból, az első megállót hazai földön... Valamennyien kiugrottunk a vasúti kocsiból, megcsókoltuk és marokszám szórtuk a keblünkbe a hazai földet..."
Vége
MARKOS MIKLÓS forditása
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1985/3 sz., 39-44. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése