Egy ideges asszony története
EPILÓGUS
Beszélgetés a berzakalnsi iskola igazgatójának irodájában.
— Szabad itt rágyújtani? — kérdezte a fiatalasszony az igazgatói asztal melletti karosszékben. Az igazgató figyelmesen végigmérte a látogatót. Feltűnt, hogy orra kissé hosszabb a kelleténél, szája és álla bizonyára éppen ezért gyerekesen kicsinek látszik. Szőke hajából formált hihetetlenül kerek, nehézkes frizurája még jobban kiemelte álla hegyességét. Szembeötlött szép, hosszú lába, karcsú bokája. „Nagy fejű margaréta, vékony száron" — gondolta az igazgató.
— Kérem! Gyújtson rá! De ha idejön tanítani, az lenne a kívánatos, ha a tanulók nem látnák...
Az asszony rágyújtott. Az igazgató kiszórta egy cseréptálkából a gemkapcsokat, és közelebb tolta az asztal sarkához, hamutartó gyanánt.
— Az a helyzet, hogy valószínűleg nem állhatok munkába az ön iskolájában, és nem fogok történelmet tanítani maguknál.
— Ezt nem értem! Hiszen megállapodtunk, és a járás is...
— Nem tudtam, hogy az iskolájukban kint függ Emils Aspers és Arvids Jurévics komszomolista arcképe.
— Itt haltak meg a berzakalnsi járásban, a mi községünkben. Negyvenkettőben...
— Épp ezért nem maradhatok. Azt mondták, én öltem meg őket. Néha magam is ezt hiszem...
PROLÓGUS
A három utolsó — a két hátizsákos és a kísérő — úgy ült a gépben, mint egy gigászi hal kirágott belsejében. Fokozták a hasonlóságot a törzs hatalmas halcsontokra emlékeztető bordái, a beléjük fúrt lyukakkal.
A csoport fő részét a rádióállomással együtt valahol Gaujiena környékén dobták le, legalábbis így számították, a földet nem lehetett látni. A két hátizsákos a kísérő jelére felállt, tekintetükkel végigtapogatták a kötelet, mely ejtőernyőjüktől a mennyezet alatti esőcsatorna formájú rúdhoz vezetett, és jobb kezükkel megragadták a gyűrűt a mellükön. Úgy látszott, mintha a kívülről betörő légáramlat lökte volna be az ajtót. Elsőnek Arvids ugrott ki az ismeretlen sötétségbe. Emils megpróbált megkapaszkodni az ajtónyílás szegélyébe, de akkor mintha könnyű lökést érzett volna hátulról, és testét heves légörvény ragadta magával. Keze görcsösen megrántotta a gyűrűt. Ilyen magasból most ugrott először. A szíjak rántása a combján. Aztán mintha egy láthatatlan óriás ringatná, szélesen himbálódzni kezdett a levegőben. A bal tenyerén nedvességet érzett. „Biztos vér, felhorzsolta az ajtó, csak rá ne csepegjen a világos nadrágomra." Emíls húzni kezdte az ernyő zsinórjait, hogy arccal a föld felé forduljon. A következő pillanatban roggyant lábbal odavágódott a földre, mely kemény volt, mint a cementpadló, egyidejűleg ütést érzett a fején. Egy krumpliföld legszélén ért talajt, és tarkóját belevágta egy mezsgyekőbe. A zsinórok végén a krumpliszárak közt ott fehérlett a lelappadt ernyő. Emíls a barázdák közt botladozva és bukdácsolva begyűrte a síkos selymet a táskába, aztán halk bagolyhuhogást hallatott. Ugyanígy válaszolt a mező másik végéről Arvids.
A mező szélén műút vezetett, azon túl erdő. Elindultak az útszéli árokban. A csatorna széles lenáztatóban végződött, ebbe süllyesztették bele ejtőernyőjüket. Az út szélén nem látszott egyetlen útjelző tábla sem, így lehetetlen volt gyorsan tájékozódni. A júniusi éjszaka rövid, mint a tyúklépés, a mezőn túl már felkukorékolt egy kakas. Befordultak egy erdei útra. Amint kissé derengeni kezdett, egy irtás rajzolódott ki előttük: kiforgatott tuskók, málnabokrok, szanaszét szóródott bengecserjék. Jobbra, az erdő szélén hosszú farakások. Balra az irtás rétbe ment át, ahol egy tölgy árnyékában kunyhó szendergett, melyet egész az eszterágig benőtt a csalán. A szénakaszálás még nem kezdődött meg, a fűből kék csormolyavirágok szökkentek a magasba. A kunyhóban veszélyes lenne elrejtőzni, jöhet valaki, mondjuk egy párocska, meg aztán a csalánt se szabad letaposni. Emíls falusi gyerek volt, így mindjárt felkapta a fejét, amint a nádas szaga megütötte az orrát. Az erdő szélét követve megkerülték a rétet, és valóban kiértek egy kálmossal benőtt tavacskához, mely valamikor egy folyó holt ága lehetett. Azon túl ezüstfűzzel benőtt sánc húzódott, a füzesen túl pedig lankás, homokos partú folyó folydogált. A víz fölött virradat előtti köd bolyhai lebegtek.
— A Gauja — súgta Emíls. — Ismerem ezt a helyet. Ide tíz kilométerre lehet a szülőházam. Holnap éjjel odamegyünk.
Visszatértek az irtáshoz, járkáltak egy kicsit a farakások között, óvatosan, nehogy hozzáérjenek a cseppekben kiütköző gyantához, mert egyetlen ruhájuk és kabátjuk volt, abban kellett mutatkozniuk az emberek előtt, első feladatuk ugyanis az, hogy illegális csoportokat szervezzenek. Emíls a háború előtt úttörővezető volt a berzakalnsi iskolában, és ismerte a környékbelieket. Arvidsot a Rigával fenntartandó kapcsolatra jelölték ki, városi srác volt, azelőtt Riga egyik munkáskülvárosában élt. Emíls zakójának oldalzsebében egy Walter lapult, Arvidsnak géppisztolya volt. Ezenkívül mindkettőjük kapott egy-egy tőrt. A tartalékfegyvert a fő csoporttal együtt Gaujienánál dobták ki.
Nappalra bevették magukat a farakások közé. A bokrok jól eltakarták őket az esetleg arra vetődő málnaszedők szeme elől. A fenyőkéregre áfonyaágakat terítettek, és Emíls nyomban leheveredett: erősen szédült és fájt a beütött feje. Bekapott néhány vitamintablettát, hátha a mindenható vitaminok segítenek rajta. De az izgalomtól nem tudott elaludni: bár a szülőföldjén járt, egy évi távollét után most mégis idegennek érezte a vidéket. Micsoda ostobaság: itt járt tizenkilenc esztendőn keresztül ezen az úton, most meg tilos itt mutatkoznia!
Közvetlenül a fejük felett egy lucfenyő ágán megszólalt egy kakukk, olyan közel, hogy még azt is hallani lehetett, amint a levegőt szedi. A térkép alapján körülbelül meghatározták, hol lehetnek, és egy fűszállal végigkísérték az ösvényt, melyen éjszaka menniük kell.
— De fog örülni anyám, hogy élek! Van itt egy nővérem is. Én vagyok a legfiatalabb. A bátyáim Valkában laknak. Apám megöregedett persze... A kutya nem fog megugatni, együtt őriztük a csordát...
Felhők úsztak a farakások fölött, melyek a földön fekve hatalmasaknak látszottak, mintha szakadék mélyén lennének. Egy harkály repült át fejük fölött.
A nap már magasan állt az égen. Emíls fektében a sapkájával takarta el az arcát. Arvids állára támaszkodva, a farakáson levő résen át őrködött.
A farakások között hirtelen megzörrent a fű. Arvids megbökte Emilst, és géppisztollyal kezében térdre emelkedett.
A farakások között egy barna kutyus jelent meg. A kutyus földhöz nyomott pofával szaglászva ügetett egyenest feléjük. Odaszaladt Emilshez, és nyalogatni kezdte a kezét. A fiúk zavarba jöttek, aztán újra felkapták a fegyverüket, mert a kutyus mögött a farakások közti járatban egy kislány bukkant fel, és vékony hangon hívogatta a kutyust: „Rex, Rex!" Amint meglátta a két furcsa tartásban térdeplő dühösen összeszorított ajkú bácsit, megállt.
Egy ilyen kicsi gyerek nem lehet ellenség, akit el kell pusztítani. Emíls eldugta pisztolyát, Arvids kabátja szárnyával eltakarta a géppisztolyt.
— Itt van ni az én Rexem!. .. — kiáltott fel a kislány.
— Hát te egyedül vagy? — kérdezte Emíls. A csöppség elkomolyodott. Kék pettyes ujjatlan ruhácskában volt, karját, lábát sötétre égette a nap, csak fakószőke, rövid haja világított. A hajában kötött szalagon látszott, hogy frissen van vasalva.
— Egyedül. Szamócáért jöttem — lóbálta meg a kislány a gyökérháncsból font kosárkáját. — Rexszel. Beszaladt a farakások közé, én pedig meg akartam keresni.
Mit kéne még kérdezni? Mit kell tenni? A két fiatalember nem volt tapasztalt felderítő. Mosolyogjanak? Megpróbálták, de a mosoly valahogy ráfagyott az arcukra.
— Melyik tanyán laksz?
— Bitmatiban.
— Bitmatiban? Az egy malom.
— Aha. Apukám javítja a malmot. Mi a kőházban lakunk, amelyiknek a másik végén lóval is be lehet hajtani.
— A kocsmában?
— A kocsmában hát — bólintott a kislány, és valósággal büszke volt rá, hogy ilyen furcsa elnevezésű házban lakik.
— Hogy hívnak?
— Lauma. Lauma Lice. Már hatéves vagyok.
— De hiszen... azelőtt nem laktatok abban a kocsmában.
— Nem hát, a múlt nyáron jöttünk ide, amikor a háború volt, és Incukalnsban leégett a ház, amiben laktunk. Minden elégett, az égvilágon minden. Még a mama varrógépe is. Az én ágyam is.
— Lám, lám... Ott Bitmati közelében van egy ház, Raibacisék laknak benne, ugye?
— Aha. A Rexet Raibaciséktól kaptuk.
— Azida kölyke?
— Azidáé.
— Értem... hát Pauls Raibacis ott lakik-e még?
— Persze, hogy ott. A malomban dolgozik, esténként csupa liszt az arca. — A kislány kuncogott egyet. Úgy látta, ismerőssel találkozott, hisz azt is tudja, hogy hívják Rex anyját. Most már kíváncsian szemlélgette a bácsit, akinek sötét haja rövidre volt vágva, füle felett pedig mulatságos csík látszott, mintha egész nyáron sapkában járt volna.
— Jártál már Raibaciséknál? Hol alszik most Pauls?
— Egyedül alszik a szobájában, mert tüdőbajos. Az ablaka alatt nagy jázminbokor van. Mennyi virág nyílik most rajta! — A kislány felrántotta a könyökéig a kosarat, hogy összecsaphassa a tenyerét.
— Mondd csak, Lauma, Bitmatiban vagy Raibaciséknál nem lakik holmi... rendőr? Tudod, aki puskával jár.
Lauma megvonta sovány vállát.
— Nem, nem hiszem... — felelte és felsóhajtott. — Olyan puskája pedig, mint magának, azzal a kerek izével, senkinek sincs.
Arvids a kabátja alá rejtette a géppisztolyát, de amit már észrevettek, hasztalan rejtegetni.
— Aztán vendégek gyakran járnak-e hozzátok?
— Nemigen, mert mi Incukalnsba valósiak vagyunk. Aztán meg mama azt mondja, nincs mit az asztalra tennünk, pedig nem igaz, mert a pincében van két darab füstölt húsunk.
De most mi legyen? Mit tegyenek ezzel a kislánnyal, akinek két karja mint egy-egy vékony száraz ágacska? Mit mondtak a tanfolyamon, mit kell tenni ilyen esetben?
— Várj csak, mindjárt keresünk neked egy darabka csokoládét — szólalt meg Emils, és Arvidsszal együtt közelebb kúszott a hátizsákokhoz, melyeket a kutyus már körülszimatolt. A ponyva szaga nemigen ízlett neki, nagyokat tüsszögött tőle. Sokáig matattak a zsákokban, feltúrták a fehérneműt, ingeket, zsebkendőket.
— Amint hazaér, mindent elmond... — súgta Arvids.
— Szigorúan ráparancsolunk, hogy senkinek egy szót se.
— Figyelmeztettek bennünket: fontoljuk meg jól, nem helyesebb-e a véletlen szemtanút eltenni láb alól. Belepottyanhat mondjuk a Gaujába...
Lauma észrevett néhány kicsattanóan érett vörös szamócaszemet, és nekiállt letépegetni őket. Nem is gyanította, hogy két lépésre tőle most döntik el a sorsát.
— Dehogy pottyanhat oda! Most viszont tudok már Raibacisról, az pedig az unokatestvérem! Ha a kislány szól is valakinek, az csak az anyja lehet, hisz hallhattad, senki nem jár hozzájuk. Az anyja pedig a legrosszabb esetben is csak holnap adhatja tovább, mi viszont már ma éjjel odamegyünk Raibacisékhoz, aztán indulunk is tovább a Gauja túlsó partján. — Emils már visz-sza is mászott a kislányhoz. — Tudod-e kik vagyunk? Tutajosok, kikötöttünk, hogy aludjunk egy kicsit a napon. Mindjárt indulunk is tovább. Rigába — közölte a kislánnyal.
— Aztán, miért nem feküdtek le aludni a pajtában?
— A pajtában?... Nappal baglyok alszanak benne, nem szeretem őket.
— Igaz, csakugyan van ott egy bagoly, mi is láttuk Rexszel.
— Szedd teli a kosaradat, aztán eredj haza, de senkinek se szólj, hogy láttál bennünket!
— Miért?
— Azért mert... tudod, egy gonosz gazdánál dolgoztunk, nem adott rendesen enni nekünk...
— Nem adott, csak túrót?
— Azt, csak túrót. Ezért aztán elindultunk Rigába a többi tutajossal, és vissza se megyünk. Ez pedig titok!
— Hát ha titok, akkor nem mondom el senkinek — ígérte a kislány, és nyomatékul belecsapott a levegőbe áfonyától kék kezecskéjével.
— Azért, mert nem mondod el senkinek, kapsz egy darab csokoládét! — Emils odanyújtott egy szürkés pergamenbe csomagolt csokoládészeletet, és szeplős képén széles mosoly ömlött el.
— Amikor nevetsz, az arcod olyan kerek lesz, mint a macskánké! — A kislány anélkül hogy kibontotta volna a csokoládét, megszagolta, aztán betette a kosarába.
Arvids odafektette a kutyust a kislány lábához. Ez a göndör, fekete hajú, barna szemű bácsi cigányokra emlékeztette Laumát, a mama pedig azt magyarázta neki, hogy a cigányok kisbárányokat meg tyúkokat lopnak. Ez a bácsi olyan szúrósan néz. Ettől úgy érzi, muszáj leszegni a fejét, amilyen mélyre csak lehet, hogy az álla a mellét éri.
A kislány eltűnt a napfényes irtásról, be az erdőbe.
— Mégse csináltuk jól. Megmondták nekünk: tőlünk függ, hogy egyetlen ember pusztul el vagy az egész szervezet. Márpedig mi építjük ki a szervezetet, a gaujienai csoportból meg azokból, akiket összeszedünk, és a frontot fogjuk segíteni... Egyetlen felrobbantott katonavonat vagy lőszerszállítmány fontosabb a front számára, mint... mint egy kislány. Világos? Gyerünk ...
Egyszerre talpra ugrottak, hajnal óta először fölegyenesedtek, hogy utána fussanak a kislánynak, aki meghiúsíthatta a. feladat végrehajtását. Kifutottak a fával kifalazott utcácskából, és olyan feszült nyugtalanság fogta el őket, mint éjszaka, amikor a krumpliföldeket igyekeztek maguk mögött hagyni: kezük készen állt, hogy bármelyik pillanatban az ellenségre szegezze a fegyvert. De alig futottak néhány lépést, megálltak, és kedvetlenül egymás szemébe néztek.
Szóval meggondolatlanság életben hagyni a kislányt... Emils úgy mérte végig a társát, mintha valami új vonást fedezett volna fel benne. A tanfolyam két hónapja — ennyi volt csupán az ismeretségük. Arvids két esztendővel idősebb, részt vett már hadosztálykiképzésen is, ezért ő a parancsnok — ez minden, amit Arvidsról tud. Viljandi alatt Emils tüzelt már a németekre egy hegyek közti völgy bozótjából, de még nem tudta, mit jelent az, ha saját kezűleg, előre megfontolt szándékkal meg kell ölni valakit. .. Ebben a percben Emils elképzelte, hogyan kell megtörténnie a dolognak, hiszen lőni nem szabad! Odaszalad tehát a gyerekhez, utoléri, halkan megszólítja: „Állj csak meg!". A kislány megáll, mert nem tartja már Emilst idegennek. Akkor odalép mellé, befogja a száját, tenyerével érezni fogja a kislány meleg, nedves ajkát, földre dönti, arcát a mohába nyomja, és beledöfi kis hátába a kést. Aztán becipeli a gyereket az erdőbe, igyekezve, hogy össze ne vérezze világos ruháját. Fenyőgallyakat szór rá, egész addig, míg el nem tűnik a piros masni. Aztán visszatér, és jelenti: „A feladatot teljesítettem!" Nem, jobb lenne mégis a tóba hajítani. De a gyereket keresni fogják, és talán épp azon a napon találják meg, amikor a lenáztatóból kihúzzák az ejtőernyőjüket. Akkor pedig aztán azt fogják híresztelni: „Ők ölték meg!" Nem, ők nem ilyenek!
— Ha te, mint parancsnok, megparancsolod, én meg fogom tagadni a parancsot, ezért kérlek, ne kényszeríts rá... — szólalt meg tompán Emils.
— Magam se tudom...
Emilsnek egyszerre eszébe jutott valami:
— Hát nem hallottad: ezek szegény emberek. Akkor pedig nem szól senkinek, gondol ránk, mert mi is szegény emberek vagyunk, akik megszöktek a gonosz gazdától! — Emils egyszerre úgy érezte, minden magától megoldódott, hiszen tudott dolog, hogy minden szegény ember testvér.
— Ez még nem tud gondolkodni.
— Hát akkor fuss utána, és szúrd le!...
De nem futottak utána, hanem lassan visszafordultak a fedezékükbe, és letelepedtek az áfonyagally alomra. Emils egyszerre rosszul lett a fejfájástól. Hányás fogta el, aztán ivott egy kortyot a vízből, amit hajnalban merített csajkájával a tóból. A felmelegedett vízben apró vízinövénylevelek úszkáltak. Mi lesz, ha Emils éjszaka, útközben rosszul lesz? Úgy határoztak, hogy Arvids egyedül indul el. Az erdő és a Raibacisék háza között ritkás liget húzódik, úgyhogy könnyen oda lehet lopakodni észrevétlenül a Pauls ablaka alatti jázminbokorhoz. Meg kell tudakolni, mi történik a környéken, milyen az új helyzet, mi újság az apai házban. Kenyeret kell szerezni az útra. Az első időkben a bázis otthon lesz, onnan kezdünk neki a működésnek.
Az erdő árnya lassan elöntötte az irtást, mint valami fekete vízár, és elért a farakásokig. A fiúk biztonságosabban érezték magukat, nem úgy, mint reggel, mert már tudtak egyet-mást az itteni vidékről.
Az országúton, azon a helyen, ahol az erdei út elágazott belőle, három zöld egyenruhás férfi állt kerékpárjának támaszkodva. A legidősebb széles vállú, kövér ember volt, orra alatt fekete bajusz bokrosodott. Ő volt a legmagasabb is. Hátát görnyedten tartotta, mintha nem akarna termetével kiválni a többiek közül. Hosszú zubbonyszerű kabátot viselt, nagy rávarrott zsebekkel. Gallérján, ahol a letépett rangjelzés helye sötétlett, fémcsillagocska volt varrva. Ez csendörkabát volt, de a tölgyfaleveles piros bársony gallért negyvenkettő nyarán még nem használhatták. Ennek az embernek, akit Maurinsnak hívtak, ötven hektár földje, négy lova, tizenkét tehene volt, és őt tették meg a csendőrségi kisegítő szakasz parancsnokául.
Helyettesének, Stalsnak a kerékpárján előre állt a kormány szarva, az egész járásban ez volt az egyetlen ilyen kormányú kerékpár. Ezt a Lippert gyártmányú kerékpárt Stals a háború előtt vette abban a vegyeskereskedésben, ahol eladóként dolgozott. A háború azt a lehetőséget ígérte számára, hogy többé nem kell szeget meg olajkencét méricskélnie, és nem kell hajlongania minden tökfilkó előtt. Úgy érezte, mintha átugrott volna a pulton, és most peckesen járkálna azon az oldalon, ahonnét rendelni szoktak. A sasorrú, fekete hajú, barkós Stals egy spanyol táncosra hasonlított, akinek arcképét egy folyóiratból vágta ki, hogy odaszegezze az ágya fölé.
A harmadik, Buka agronómus fia, alig érte el a nagykorúságot, amikor apja rávette, hogy álljon be „schutzmann"-nak, mert előbb-utóbb úgyis berántják katonának, kihajtják a frontra, ott pedig az oroszok nem nézik, ki kinek a fia, agronómusé-e vagy másé, válogatás nélkül lőnek mindenkire. Valahányszor Buka felöltötte egyenruháját, arcán feszült figyelem jelent meg, még a szeme is valósággal kitágult, hogy még éberebben és fürgébben vegyen szemügyre mindent maga körül. Őrajta se kabát volt, akárcsak Stalson, hanem zöld katonazubbony.
Mindhárman bricsesznadrágot és csizmát viseltek. Maurirjs kényelmes, bő szárú csizmát hordott, Buka csizmájának magas volt a rüsztje, vastag a talpa, hátul villámzárral csukódott, ugyanolyan fazonú volt, mint a német tiszteké. Khakiszínű sávolynadrágjának szára enyhén bővült, mint a francia tiszteké. Kissé parádés öltözet volt ez, mert Buka az újságcikkek alapján úgy képzelte el ezt a háborút, mint valami nagy hadgyakorlatot. Bukának és Stalsnak a hátán keresztben puska lógott, Maurinsnak az övén pisztolytok.
Az éjszaka a járás fölött átrepült egy orosz repülőgép. Dél felé az egyik tanyáról telefonon értesítették Maurinst, hogy a mezőn le van taposva a krumpliszár, és valaki furcsa módon összejárta a földet.
Maurins és csendőrei átvizsgálták ezt a földet, és arra a következtetésre jutottak, hogy legalább két ember tartott az erdő felé, mégpedig olyan lábbeliben, amilyet se a Vörös Hadseregnél, se a német hadseregnél nem használnak.
Maurins elővett bricsesze bő zsebéből egy csomag Sport cigarettát, melynek címkéje egy vitorlázót ábrázolt, és megkínálta Stalst.
- Most mi lesz? Zabba mentek a lovak, és nem lehet kihajtani őket - pöfékelt Maurins.
- Hát a németek nem fogják átfésülni? - érdeklődött idegesen Buka, mivel ez volt első kapcsolata a feltételezett ellenséggel.
- Az összes Gauja menti erdőt nem lehet átfésülni. És nincsenek is idekötözve ehhez a parthoz. Beszéltem a járási főnökkel, ő személyesen telefonált. Azt mondta: „Legalább egyetlen tényre van szükség; ha kidugják az orrukat, elkapjuk őket!" Magam is szeretnék nyugodtan aludni éjszaka. Ideje elkezdeni a szénakaszálást. A réteken tiszta kell hogy legyen a levegő.
- A repülőgép az éjszaka repült be. Eddig még senkivel se vehették fel a kapcsolatot. - Stals mutatóujja egy mesteri mozdulatával lepöccintette a cigaretta hamuját. Hangjában, bármiről volt is szó, mindig hízelgés csengett. Ez a hang a vegyeskereskedésből ragadt rá.
- Hát akkor ideje hazamenni — szólt türelmetlenül Buka.
„Nicsak, ez fél, hogy az erdőből odapörkölnek neki - gondolta Maurins. - Biztos nem repül ide Moszkvából azért senki, hogy lepuffantson egy ilyen alakot, mint ez a Buka. A legények rendszerint szeretik a csetepatékat, de ez csak a csizmáját szereti."
- Lőj egyet, legalább lesz oka, hogy egyszer megtisztítsd a csövet - mosolyodott el Stals.
„Ennek meg nincs kedve visszaállni a pult mögé - állapította meg magában Maurins. - Idecipelt egyszer Valmierából egy zsák cipőt, amikor a bebörtönzötteket kivégezték. A háborús idők kereskedelme.. ."
- Nicsak, valaki jön! - suttogta egyszerre Buka, földre vetette a biciklijét, és fején át lerántotta a válláról a puskát. Az erdei út fenyői mögül kékpettyes ruhácska bukkant elő. Stals és Maurins nyugodtan letette a kerékpárját.
- Rex! Rex! — kiáltotta egy vékony hang. A csendőrök lábához ficánkolva odafutott egy barna kutyus. A kutyus után Lauma is kiszaladt az útra, és csak most vette észre a három zöld ruhás szigorú bácsit.
— Jó napot! — pukedlizett Lauma, hisz mindenkinek köszönni kell, akivel találkozik az ember.
A csendőrök újra felemelték kerékpárjukat — a vázra támaszkodva könnyebb állni. Lauma letette kosárkáját, hogy elkapja a kutyust, mely hízelegve törleszkedett Maurins csizmájához. Maurins úgy vélte, a kutya apja vagy anyja ír szetter lehetett, és éppen meg akarta kérdezni, honnan ez a gyönyörű állat, amikor a kutyus bedugta orrát a kosárba, és kikapta belőle a csokoládét. Lauma elvette tőle és nyakon legyintette.
— Nem szégyelled magad, Rex!
De Maurins és Stals már észrevette, hogy a szürke pergamenbe csokoládé van csomagolva.
— Csoki? — kérdezte Maurins, és nem akart hinni a szemének, mert tudta, hogy manapság csokoládét legfeljebb vajért lehetne cserélni, csokoládéra cserélhető vaja viszont csak azoknak lehet, akiknek sok tehenük van. Ezt a kislányt pedig nem ismerte.
— Rex beleharapott — sóhajtott fel a kislány.
— Hát ez honnan van neked? - kérdezte Stals. Maurins észrevette, hogy Stals keze a kislány vékony csibenyaka után nyúl, és elégedetlenül elhúzta a száját. Stals leeresztette a kezét. A kislány guggolva visszacsomagolta kincsét.
— Hogy hívnak téged? Hol laksz? — kérdezte lágyan Maurins.
— Lauma. Lauma Lice vagyok, Bitmatiból.
A kislány felállt, egyik kezében a kosár, másik hóna alatt a kutyus.
— Ne siess, ráérsz. - Maurins elgondolkodva simogatta bajusza bokrát. - Meséld csak el merre jártatok vele.
— Szamócázni voltam, a távoli irtásnál. Nagyon messze.
— De hiszen nincs is nálad szamóca.
— Rex az oka. Megszökött.
— Aha, szóval Rex megszökött, ezért nem szedtél szamócát, kaptál viszont csokoládét. A kislány nem tudta, vajon a csokoládé titok vagy sem, és zavarba jött. Lehajtotta a fejét, hogy a három férfi csak a piros masniját látta.
— Aztán odahaza van-e még csokoládétok, vagy reggel az utolsó darabot vetted el? — Ki tudja, hátha ez a kislány a bitmati molnáréktól csórta, vagy útközben csente valami szekérről.
— Odahaza nincs nekünk csokoládénk! A mamának van nyalókája. A szekrény tetején tartja, de én nem nyúlok hozzá, hadd legyen a születésnapomra.
— Hát ezt ki adta neked? Ne félj, nem mondjuk meg senkinek. Még azt se tudjuk, hol laksz, más járásból vagyunk.
— Csak vigyázzanak, senkinek meg ne mondják! — figyelmeztette őket a kislány. — Tutajosoktól kaptam.
— Tutajosoktól?! — kérdezte egyszerre Stals és Maurins. Micsoda gazdag tutajosok hajóznak a Gauján, még ha sekély is a vize!
A kislány a temérdek aranygombbal díszített felnőtt bácsik csodálkozása láttán nekiállt, hogy tovább meséljen, és még jobban elámítsa őket. Miért ne mesélhetne még, ha voltaképpen annyi volt csak a titok, hogy a tutajosok megszöktek a gonosz gazdától. Erről nem is mond egyetlen szót se. És csakugyan hallgatott is róla.
— Úgy bizony! A legtávolabbi irtásnál. Rex szimatolt, szimatolt, aztán beszaladt a farakások közé. Ahol az a sok-sok fa van, meg az a szénaszárító pajta. — A kislány megint letette a kosarát az útra, és nekiállt mutogatni, amint Rex odafutott a tutajosokhoz, és szaglászni kezdte a táskájukat. — Olyan zöld táskájuk volt. Erre az egyik így csinált, ni! — A kislány megmutatta, hogyan fogták rá a géppisztolyt. — Olyan kis fekete puskájuk volt.
Stals és Buka megint letámasztotta a földre a kerékpárt, kezüket bedugták a puska szíja alá.
Maurins úgy maradt a vázra támaszkodva, még mosolygott is, hogy meg ne zavarja a kislányt, és hagyja, hogy kibeszélje magát.
— Biztos ismerősök voltak, ha csokoládéval kínáltak, igaz?
A kislány megrázta a fejét.
— Nem, csak úgy adták. De ők biztos ismernek engem, mert Pauls Raibacisról kérdezősködtek. Pauls ott dolgozik a malomban.
— Ja, arról a Paulsról... — hümmögte csalódást színlelve Maurins, attól tartva, hogy elárulja kirobbanó örömét. Hát hogy ne örült volna! Az egyik név már megvan.
— Azt kérdezték, hol alszik éjszaka Pauls. Na, én megyek haza, most már késő van szamócát szedni.
— Szóval a farakások között aludtak.
— Igen, ott.
— Azt nem kérdezték meg, hogy hívnak?
— De igen. Én meg is mondtam, hogy Lauma Licének hívnak, Bitmatoviban lakom, erre megkérdezték, ismerem-e Raibacisékat.
— Szóval ketten voltak.
— Ketten. Az egyik fekete hajú.
— Hát az apádról nem kérdeztek?
— Dehogynem. Még a bombáról is meséltem, amitől Incukalnsban leégett mindenünk. Minden, de minden. Még a mama varrógépe is, most aztán nincs mivel varrjon.
— Ejnye, de jól felvágták a nyelved! — Maurins könnyedén megpaskolta Lauma vállát. — Most aztán futás haza. De vigyázz, a tutajosokról senkinek egy szót se! Titok! Raibacisnak se szólj, hogy a tutajosok utána tudakozódtak.
— Én nem is szoktam beszélni Paulsszal. Apa beszél csak vele.
— Apádnak se szólj. Ez titok! Várj csak... — Maurins előhúzott a kabátja zsebéből egy zöld borítású kis noteszt. — Nesze! Írni tudsz?
Lauma pukedlit csinált.
— Köszönöm! Még nem tudok, csak a télen megyek iskolába.
Betette a noteszt a csokoládé mellé, átmászott az út menti árkon, és szökdécselve futásnak eredt a két zöld-rózsaszín lóheretáblát elválasztó mezsgyén. Csak piros masnija ugrándozott, lobogott a virágok fölött.
— Na, Stals — fordult Maurins még mindig mosolyogva a beosztottai felé — ha jól láttam, te képes lettél volna agyonütni ezt a remek kislányt, igaz-e?
— Amikor gyors vallomásra van szükség, ütni kell.
— Ugyan, ez német divat. Most világos, hogy a „tutajosok" Raibacisékhoz indulnak. Összekürtöljük a csendőröket, telefonálunk Valmierába, és holnap betörünk az erdőbe. Az utat most már ismerjük. Te, Buka, itt maradsz, őrködj mindenesetre, ha valaki jönne, lőjj a levegőbe.
Buka húsos képe kivörösödött, maga elé morogta:
— Csakhogy ők ketten vannak...
— Neked viszont szebb nadrágod van — nevetett fel Stals.
Buka keresztültolta kerékpárját az ágakkal teleszórt árkon, és lehajtott a fenyvesbe.
— Telefonáljanak az apámnak, hogy őrségben maradtam...
— Csak estig maradsz. Ne vacogj annyira, mert azok a banditák egy versztáról meghallják.
A farakásokból épült utcák felett már nem repkedtek a madarak, a vöröslő ég háttere előtt szúnyogfelhők jelentek meg, monoton zümmögésük betöltötte az egész irtást.
Emils még mindig szédült.
Ilyen állapotban nem lehet elindulni Bitmatiba. Mihelyt Arvids visszatér onnan, nyomban átkelnek a Gauja túlsó partjára. Előbb azonban mindenben meg kell állapodni. Ha Arvids reggel négyig nem ér vissza, Emils, annak jeléül, hogy egyedül elindult, odatámaszt két fahasábot álló helyzetben a farakáshoz, aztán elindul a part mentén addig a helyig, ahol a Gaujába egy kis patak ömlik. Ott egy napot vár még. Ha Emils nem érkezne meg, elindul az apja házához. Hogy a csoport fő részét hol kell keresni, azt mindketten tudják. A nehézkes géppisztollyal alkalmatlan lenne beállítani a malomba, ezért fegyvert cseréltek.
— Paulsnak mondd meg: Emils azt üzeni, a vébé zászlója a malomban van elrejtve, egy bádog cukorkásdobozban. Akkor elhiszi, hogy én küldtelek, mert mi ketten rejtettük el a zászlót, mielőtt elutaztam, és senki más nem volt ott.
Férfias keményen, búcsúszó nélkül váltak el egymástól, mert úgy vélték, a búcsúzkodás azt a titkos félelmet takarja, hogy nem látják viszont egymást többé. Emils csak annyit mondott: „Vidd el az én lámpámat, az jobban világít."
Aztán Emils apránként átrakta a fahasábokat úgy, hogy jobban lehessen látni az erdő szélét. Arrafelé fiatal kerek mogyoróbokrok nőttek, melyek világosabbak voltak, mint a mögöttük álló fenyők.
Maurins megparancsolta, hogy este tíz után egyetlen lélek se lépjen ki Raibacisék házából, a jázminbokorral szemközti ablakot pedig tartsák nyitva. „Hogy az éjszakai lepkék berepülhessenek" — magyarázta. Tíz óra felé elszívtak még egy utolsó cigarettát. Tizenegykor megcsörrent a retesz, és minden elnémult: egy-egy tyúk kotkodája vagy egy-egy lónyerítés belefér a falusi porta csendjének fogalmába. De a ház csendje most olyan volt, mint a felpeckelt szájú ember hallgatása, aki nem kiálthatja ki, hogy ez a csend csalóka, hogy senki nem aluszik.
Az éjfélkor érkező köpenyes alakot egyetlen csapással leterítették. Arvids estében megpróbálta elsütni a pisztolyát, hátha eltalál valakit, és egyúttal figyelmezteti Emílst is, de a fegyver csöve a földbe fúródott, amikor pedig ismét elhúzta a ravaszt, Stals már rávetette magát. Karját hátracsavarták, és bilincset csattantottak rá. Stals a múlt nyár óta hordozta a zsebében, amikor az öreg rendőrfelügyelő megmutatta, hogyan lehet egyetlen karpereccel egyszerre két embert összekapcsolni. A kivégzés után természetesen a bilincset leszedik.
A foglyot bevezették Raibacis szobájába. Maurins hirtelen felkattintotta a villanyt, és a fény mindenkit elvakított. A ház lakói, akik meztélláb álltak ott, szintén foglyoknak látszottak az egyenruhás, felöltözött csendőrök mellett, ugyanolyan foglyoknak, amilyen ez a barna képű fiatalember, aki ott állt az asztalnál, és komoran tekingetett jobbra-balra.
— Fekete mint a cigány. Orosz vagy? — kérdezte Maurins.
— Nem, lett — felelte a letartóztatott csaknem közönyösen.
— Ismeritek őt? Különben világos úgyis, hozzátok jött — jelentette ki Mauriijs Raibacisnak, leült az asztalhoz, és kényelmesen kitette maga elé nagy kezeit. Az asztal végén egy újságpapírral letakart kenyérszelet hevert a vacsorából.
A kockás ingű hórihorgas, szikár Raibacis a fogolyra pillantott, akinek különlegesen hosszú szempillája még hunyorogva remegett a hirtelen éles fénytől. Mellette egy csendőr kezében a fogoly sapkája. Raibacis észrevette, hogy a legény lopva felé pillant. Ebben a tekintetben nem volt se kérés, se félelem, csak égető kíváncsiság.
— Először látom — felelte Raibacis.
— Ezt majd tisztázzák Valmierában — mondta látszólag helybenhagyólag, de rejtett fenyegetéssel Maurins. — A szobát senki nem hagyhatja el. Hogy hívnak? — fordult most a letartóztatotthoz.
— Lapenieks. Péteris Lapenieks — felelte tompa hangon Arvids.
— Hol laksz?
— Rigában, a Janis Asaris utcában.
— Hazudik — vágott közbe Buka, és odalépett az asztalhoz. Ez után az első összecsapás után, melyben egyetlen tompa lövés is elcsattant, Buka nekibátorodott, és szerette volna megmutatni, hogy mit tud. — Rigában nincs többé Janis Asaris utca, most Érgli utcának hívják!
— Mit keresel a mi járásunkban? — folytatta Maurins, közben kigombolt pisztolytáskáját tapogatta.
— Tutajokat úsztatunk a Liepins építő cég számára. Liepins ott lakik a Tüzér utcában. Azért jöttem le a tutajról, hogy egy kis vajat vásároljak.
— Egyedül tutajozol, vagy másokkal?
— Nem egyedül, persze, de egyedül jöttem el a tutajról.
— Elég a hazudozásból! — szólalt meg félhangosan Stals, aki a fogoly mögött állt, és erősen belerúgott a térdhajlatába. Ügyes rúgás volt, a fogoly térdre zuhant, homlokát estében beleütötte az asztal szélébe. Aztán felállt, és Stals felé fordult.
— Ne rugdoss!
— Te meg ne hazudozz, te vörös paradicsommadár! Tutajos... — azzal odadobta az asztalra a térképet, amit a fogoly zsebéből húzott ki, amikor rákattantotta a bilincset. A térkép feliratai orosz nyelvűek voltak. Mindenki mozdulatlanul a fogolyra meredt. Akkor Maurins felvette az asztalról a térképet, és eldugta zubbonya zsebébe.
— Ezt... egy fritztől vettem ezt a térképet.
— Ócska térkép, ha eltévedtél vele — mondta Maurins. Csapódott az ajtó. — Meghoztátok? — fordult székestől az ajtó felé.
— Megérkeztünk — felelte valaki, és az ajtónál álló fényes levelű magas fikusz mellett borzas hajú fiatalasszony jelent meg, kék pettyes ruhában, karja oltalmában pedig, mint csibe a kotlós szárnya alatt, egy kislány, akinek ugyanolyan anyagból volt a ruhája, mint anyjáé.
Maurins megcibálta az orra alatt nőtt bokrocskát, és mosolyogva a kislányhoz fordult.
— Ez a bácsi adta neked a csokoládét?
Stals megmarkolta a letartóztatott vállát, és a kislány felé fordította.
A fogoly és a kislány egyetlen pillanatig nézett csak egymásra. „Kár, hogy nem öltük meg... akkor ez a karperec most nem vágná a kezemet." Arvidsra alig párat ütöttek, ezért gondolatai tiszták voltak. Az asszony karjára pillantott, mely erősen ráfonódott a kislány vállára. De lett volna-e ereje, hogy elragadja a kislányt az anyjától? Arvids érezte, hogy helyesen cselekedni képtelen lett volna.
— Nem... a másik adta — nyögte a kislány az anyja szoknyájához tapadva.
— Én adtam! Nem volt ott másik! — kiáltotta a fogoly.
— Ne ordíts, amíg nem ütnek. Hát ez mit csinált?
— Ült... nézett rám... — A kislány elsírta magát. Nem a fogoly sorsán, hisz a bilincset nem látta a kezén, hanem egyszerűen azért, mert idefele útban átfázott a lába a harmatban, és mert a mama, amikor felkeltették őket, kiáltozni kezdett: „Mi nem csináltunk semmit!"
Az asszonyt és a kislányt elengedték.
— Ennek a dolga világos. Most még a társát kell elkapni. — Maurins felállt, feltette katonasapkáját, kezével az asztalra terpeszkedett, mivel most utasításadás következett. — Fogjatok be a kocsiba! Ketten beviszik Raibacist a járási elöljáróság fogdájába. Leadjátok az őrségnek, és szaporán vissza.
Ezután valamennyien átmentek a malomba, ahol volt telefon. Jelentést tettek a járási főnöknek. Hajnali ötkor az irtást körülveszik. Az utakra haladéktalanul járőröket küldenek ki. Raibacist holnap Valmierába kell szállítani. A letartóztatottat élve kell bevinni.
Arvidsot levitték a malom pincéjébe. Valahol a közelben, mégis mintha távol volna, víz csobogott. A két boltíves ablakot ágas-bogas vasrács zárta el. A vaspántok szövevénye apró darabokra szaggatta az éjszaka kékjét. Arvids az egyik fal mellett kitapogatott egy krumplisládát. Valahol egy káposztáshordónak is kell lenni, érezni a savanyúkáposzta szagát. Keze a háta mögött összebilincselve. Arvids kiütötte a láda egyik deszkáját és letelepedett rá.
De a vaspántok szövevénye hamarosan élesebben kezdett kirajzolódni az ég háttere előtt — közeledett a hajnal. Sűrűn nyikordultak és csapódtak az ajtók. Arvids sarkával nagyot rúgott az ajtóba.
— Hány óra van? — kiáltotta, de a vízcsobogás, úgy rémlett, elnyomta a hangját.
— Ne rúgkapálj, különben béklyót verünk a lábadra is — szólt rá az őr. De mivel nem volt hivatásos foglár, nem gondolt vele, hogy a fogoly csak azt tudhatja, amit felsőbb illetékesek a tudomására hoznak, ezért felkattintotta zsebórája fedelét és beszólt: — Hamarosan négy óra.
Emíls négyig fog várni, aztán elmegy. De mi lesz, ha most mindjárt elindulnak az irtásra?.. A kislány elmondta, hogy két tutajos volt... „Megpróbálom megkavarni a fejüket, visszatartom őket, útközben meg majd meglátjuk, hátha... Mindenesetre több esélyem van, mint ebben a pincében." Arvids megint belerúgott az ajtóba.
— Hívd ide azonnal a parancsnokot, fontos beszédem van vele.
Kivezették az udvarra, és odaállították Maurins elé. Maurins durva ponyvaköpenyben volt, egyedül sapkája mutatta, hogy a félkatonai szervezethez tartozik.
— Ha... életben hagynak... odavezetem magukat, ahol a másik van. Én vagyok az elöljárója, és ha szólok neki, megadja magát, mert ő maga amúgy is meg akart lépni.
Maurins megtanácskozta a dolgot a helyettesével, Stals-lal. Az természetes, hogy a fogoly élni akar. Ha a valmieraiak és a németek megérkeztéig lövöldözés nélkül elkapják mindkettejüket, az volna csak az igazi fogás!
Stals: „Akkor ki fognak emelni a valmierai csendőrségre. Az egyes őrsön éppen megüresedett a felügyelő helye. Spekulánsokra fogok vadászni: dupla fizetés — egy a németektől, egy a spekulánsoktól!"
Buka: „Akkor egész biztos nem hívnak be a seregbe. Itt fognak hagyni. Megértik majd, hogy a hátországban is égetően szükség van belevaló srácokra. A legfontosabb, hogy semmi lövöldözés!"
Maurins: „Akkor biztosítva lesz a nyugodt éjszakai álmom. A körzeti parancsnok ünnepséget rendez a faluban, hogy kiosszák a birtokok visszaadásáról szóló okmányokat. S akkor bemutatnak neki! Szerzek vaslemezt a tetőhöz, meg szöget... Új ólat kezdek építeni. És nem kell lövöldözni. Jobb lett volna, ha nem tolakodnak ide. Én nem hívtam őket. De ha már így sikerült a dolog, úgy kell cselekedni, hogy hasznom legyen belőle."
— Ha a másik megadja magát, mindkettőtöket életben hagyunk — ígérte Mauriijs. — Hozzanak egy gyeplőt! — parancsolta azután. Maurins hurkot kötött a szíjból, és Arvids nyakába vetette. Ha futni próbál, a hurok nyomban a torkára szorul. A fogoly minden magyarázat nélkül meg is értette.
Azzal elindultak a malom udvarából. Maurins a bal kezébe fogta a szíjat, jobb kezében a pisztolyát szorongatta. Kétoldalt puskával kezükben Stals és Buka lépkedett. Stals készen arra, hogy lövedékének röppályája bármely pillanatban keresztülhatoljon a fogoly kék köpenyén, Buka pedig görcsösen szorongatva a puska tusát. Időnként elfogta a félelem: mi lesz, ha a repülőgépből többen ugrottak ki, nem csak ketten? Abban bízott, hogy Maurins ez esetben meggondolja magát, visszarendeli őket, mondván, hadd intézzék a dolgot a németek. Ő, mármint Buka, hazamehet, felülhet a szénakaszáló gépre, mely csak füvet kaszál, és nem veszélyezteti őt magát. Aztán voltak pillanatok, amikor szinte várta, hogy a fogoly hirtelen kirántja a fejét a hurokból, átveti magát az út menti árkon vagy egyetlen rúgással leteríti Stalst, és akkor ő, Buka, életében először elsütheti a puskáját harci helyzetben. Rálő a fogolyra. A fogoly pedig valami meghatározatlan, arc nélküli lény, ezer hasonló közül egy, ez nem ugyanaz, mintha emberről lenne szó.
A menet befordult az ismerős erdei útra. Köd borította az erdőcskét, de a fenyők csúcsai jól láthatóan, nyugodtan magasodtak az út fölött.
Minél később érik el az irtást, Emílsnek annál messzebb sikerül jutnia. Arvids találomra befordult egy jobb oldali ösvényre. Bár annyira megfeszítette a nyakát, hogy szája sarka legörbült, mindjárt megérezte a torkán a szíj erős szorítását, mely csak akkor enyhült, amikor Arvids megállt, hogy nyeljen egyet.
— Én... ezen az úton jöttem... — Szaggatottan beszélt, hogy éreztesse, milyen nehéz beszélnie. Újabb hét-nyolc lépés után Maurins odament hozzá, és ujjával kissé meglazította a hurkot.
— Most legalább látod, hogy velünk nem lehet tréfálni. Akár ezen az úton jöttél, akár nem, most eredj csak egyenesen.
Arvids sántikálni kezdett.
— Mért mászol, mint a lapostetű?
— Összezúzták a lábamat...
Egy fenyő sima barna törzsén megcsillantak a nap első sugarai. Rigában most szintén süt a nap... Odasüt a Varjú utcai négyemeletes ház udvarára is. Az anyja most belép a napfényes udvarból a kapualj homályába, aztán seprűvel kezében kilép a beltív boltív és széles mozdulatokkal söprögetni kezdi a járdát. Őszi levél nincs az aszfalton, az utca tiszta. A kishúga alszik. Akárcsak az a kislány a malomban. Ő pedig úgy lépked itt, mintha valami idegen világban járna. Életében először különös módon érzékelni kezdi saját lábát. Nem azért, mert az egyik fáj, hanem azért, mert ma idegeneknek érzi őket, mintha akarata ellenére hozták volna ide, erre az erdei útra. Merre?... Időérzéke tökéletesen felmondta a szolgálatot. Mennyi ideje mehetnek már a vöröses tűlevélszőnyegen ? Arvids megáll.
— Hány óra van?
— Minek azt tudnod?
— Ötkor itt kell találkoznunk.
— Most már látom, hogy hazudsz! — Stals, gyújts meg egy cigarettát, és add ide. — Stals meggyújtott két cigarettát. Az egyiket bedugta Maurins szájába. — Előbb a másik úton akartál elindulni, és ott nem mondtad, hogy találkoznod kell valakivel. Elég! Ha magad nem mégy, megkötözünk és vinni fogunk.
Mivel Arvids még mindig nem mozdult, Stals a bal kezébe kapta a puskát, előhúzta csíkos markolatú tőrét, mely a szurony helyén fityegett az oldalán. Határozottan odalépett a fogoly háta mögé, felrántotta kék köpenyét, és kissé beledöfte a pengét a combjába. Stals még a múlt nyáron megfigyelte, hogy még csak meg se dobban a szíve, ha golyót ereszt valakinek a testébe. Ezek szerint ő képes olyasmire, amire más nem. Ha nem jön a háború, Stals maga se tudna ezekről a képességeiről. A háborúban viszont ezeket a képességeket megfizetik: pénzzel, alig hordott cipőkkel, cigarettával.
Arvids fojtottan felkiáltott, előrevetette magát, de a kötél újra megrándult a torkán.
— Csak rád ijesztettem, hogy eszedbe jusson a rövidebb út — mondta Stals, miközben eltette a kést. A pengét nem kellett megtörölni, vérnyom nem látszott rajta, aztán meg kenyeret nemigen fog vele vágni. Stals gyűlölte ezt a foglyot, mert szemmel láthatólag olyasfajta ember volt, akik közül Stals kiugrott, kimenekedett. Arvids világos nadrágján, mint itatóson a tinta, vérfolt kezdett terjengeni.
„Egy borjút le tudok vágni, erre szükség van, de hogy egy emberbe kést döfjek, azt meg sem akarom próbálni" — gondolta Maurins, miközben öklére tekerte a felesleges szíjat. Különös dolog, vagy húsz évvel azelőtt, amikor a különítményeket kezdték szervezni a járásban, ő, aki akkor annyi idős lehetett, mint most Buka, egyszer már részt vett egy rajtaütésben ez ellen a pajta ellen. Akkor a vörösök találkozóját kellett szétkergetni. Vajon miért nem változott azóta semmi? Igazuk volna a németeknek, akik azt vallják, hogy csak akkor lehet örökre rendet csinálni, ha... agyonlövik az összes vörösöket?"
„Otthon nem mondom el, hogy Stals beledöfte a kését, különben anyám többé nem enged el a vállalkozásokra, ha pedig nem veszek részt rajtuk, akkor beszipkáznak" — töprengett Buka.
Most lassabban haladtak. Az erdő közben megtelt csiviteléssel, füttyel, trillával. Közvetlenül az orruk előtt fölreppent egy kis cinke, egy másik madár egy ágon hintázott, tovább repült, újra hintázni kezdett, és megint rágyújtott a dalocskájára, mivel a lombok homályában lépkedő emberek békésen igyekeztek a maguk dolgára, és nem zavarták a madarakat.
„Ha négykor indultunk, akkor biztos van már öt is" — gondolta Arvids. A nadrág szára melegen tapadt a lábához.
Az út végében feltűnt a pajta teteje, feketén ásító bejárata, melyet félig eltakart a csalán.
— Jobbra! - vezényelt Maurins.
Megállt a mogyoróbokor mögött, mely az irtás legszélén nőtt. Innen alig ötven-hatvan lépésnyire kezdődtek a hosszú farakások.
— Most leszedjük rólad a bilincset. — Stals egy szempillantás alatt megszabadította a fogoly kezét.
— Jól vigyázz, ne felejtsd el, hogy pisztoly van a kezemben! — figyelmeztette Maurins. — A kezedet tartsd a hasadon. Fogd össze. Most lépj ki egy kicsit a bokrok közül, hogy láthasson, és kiálts neki, hogy adja meg magát. Mondd, hogy te már megadtad magad, az erdő körül van véve, és hogy titeket csak ki akarnak hallgatni, aztán eleresztenek, mert ti nem foglyok vagytok, hanem idevalósiak, helybeliek. De csak ha az a másik mindjárt megadja magát! Ha nem, akkor teleszórjuk kézigránáttal a farakásokat.
Erről az oldalról nem lehetett látni, ott állnak-e a megbeszélt helyen a fahasábok, amiket Emilsnek oda kellett támasztani, ha elmegy. Mi lesz, ha Emils még ott ül a fedezékben? És látja Arvidsot?... Nem sejti meg a veszélyt, feláll, sőt elindul elé!... Ha Arvidsot agyon is lövik, amit a kihallgatás előtt valószínűleg nem tesznek meg, Emilsnek meg kell menekülnie, mert nincs végrehajtva a. feladat. Később majd végezni kell ezzel az alakkal itt, amelyiknél a kötél van, meg a másikkal, amelyiknél a kés. Megtudja-e az anyja, hol van eltemetve?
Maurinst elfogja a türelmetlenség.
— Indulj, aztán szólalj meg!
— Közelebb kell menni — Arvids kissé előrébb ment. Ekkor meglátta, hogy a fahasábok nincsenek odatámasztva... Nincsenek! Arvids hátrapillantott és beleütközött Maurins hideg parancsoló tekintetébe. Maurins nyomban Arvids után kilépett a mogyoróbokor oltalmából, mert rájött, hogy Arvids köpenye biztos vért az ő számára is a golyók ellen. Amikor a fogoly egyet lépett, Maurinst öröm fogta el, hogy a puszta tekintetével képes volt parancsolni neki. Szóval ő ilyen erős, ilyen rettenetesen erős; érezte, amint a szeméből jeges áramlatként árad az akarat. „Ez felér egy győzelemmel" — gondolta Maurins.
— Beszélj! — Azzal Mauriris még cuppantott is egyet, mintha vérebet uszítana.
Arvids mélyet szippantott a ködös, harmatos, madárcsicsergéses reggel fűszeres levegőjéből. Ez a korty üdeség azon nyomban a vérébe áramlott, és felfrissítette. „Most mindjárt lőni fognak, Legalább egyet, az biztos — gondolta. — Ha Emils még nem ment el, most még lesz ideje." Hirtelen hátrafordult, és egész súlyával, teljes erőből rávetette magát Maurínsra. Maurinsnak nem volt annyi ideje, hogy megrántsa a hurkot, meg aztán nem is számított rá, hogy a fogoly ebbe az irányba fordulhat. Köpenye szétnyílt, előcsillantak zubbonya arany gombjai. Az ütéstől megtántorodott, lába megcsúszott a fenyő gyökere közt, célzás nélkül elsütötte pisztolyát, és hanyatt zuhant.
A testébe fúródó golyó egy pillanatra megállította Arvids zuhanását, de a következő pillanatban már odavágódott Maurins mellé. Buka hátraugrott a fogoly mellől, mint a kígyótól, mely kiszámíthatatlanul messzire képes előrelendíteni a fejét, váratlanul mar, ezért veszedelmes túlságosan közel menni hozzá — aztán visszaszaladt az irtásra, felkapta a puskáját, anélkül, hogy a vállához szorította volna, elsütötte. A puska tusa nagyot ütött a kulcscsontjára.
Amíg Buka remegő kézzel a zárat rángatta, ott termett Stals, és puskája csövét, ahogy kell, a fogoly melléhez szorítva elhúzta a ravaszt. Igaz, nyomban bosszúsan észbe kapott: nem lőni kellett volna, hanem nagyot sózni a fejére, a puska tusával, mert ez, akit az ő golyója hanyatt terített, az már nem mozdul, nekik viszont élő ellenségre van szükségük... Stals észrevette, hogy Buka puskája, melyet kinyújtott kézzel tartott minél messzebb önmagától, még mindig a két élettelen testre van szegezve. „Pipogya alak — gondolta Bukáról Stals. — De miért nem kel fel Maurins? Még a pisztolyát is kiejtette, kezét az oldalához szorítja."
— Mi történt magával? — Stals a kezét nyújtotta, hogy felsegítse Maurinst, de... ő maga is felbukott.
Fél ötkor történt. Négykor Emils úgy határozott, hogy vár még egy fél órát, hiszen megeshet, hogy Arvids egyszerűen eltévedt az ismeretlen utakon. Jobb lesz egy fél órát várni itt, mint egész nap kucorogni a bokrok között, ott ahol az a patak a Gaujába ömlik. Emils mindenesetre úgy érezte, ha nem vár még egy fél órát, az annyi, mintha itt hagyná társát az idegen erdőben, melyben pedig ő maga ismert minden ösvényt, és éjszaka gondolatban mindet be is járta.
Abban a pillanatban, amikor Arvids hátrafordult, hogy rávesse magát arra, aki a kötelet tartotta, Emils kidugta a farakás mögül kockás sapkás fejét. Arvids háttal állt, Emils ezért nem tudta megzavarni azt a kettőt, aki a földön fekvőkre lőtt. De aztán beléjük eresztett két hosszú sorozatot. Elhibázni lehetetlen volt. Most, akik jöttek, mind ott feküdtek a mogyoróbokor alatt... De hátha Arvids még él?... Nem mehet el, ha Arvids megsebesült. Át kell vinni a pajtába.
Géppisztolyát szorongatva kifutott a farakások közti utcából. Amint az erdő széle felé tartott, megbotlott egy fű közt rejtőző kis fenyőcsonkban. Elesett, és úgy maradt fekve, arca belefúródott egy áfonyabokorba. Körülötte fekete áfonyabogyók. Mert a valmierai csendőrség által kiküldött első csoport épp ebben a pillanatban érkezett az irtáshoz a folyó felől, és amint meghallották a lövöldözést, s meglátták a géppisztolyos futó alakot, menetből tüzet nyitottak. Emils kihunyó tekintetével még látta a csendőr német csizmáját, és hallotta a rá vonatkozó utolsó szavakat : „Schon tot. Schade..."
A sebesült Maurinst fölfektették a német csendőrség Horchjának puha bőr ülésére, és beszállították Valmierába a kórházba. A sebesült útközben fájdalmát legyűrve azt sziszegte:
— Buka... az a taknyos, pufogtat a vakvilágba...
Az SD tisztviselője, aki a sofőr mellett ült, hátrafordult.
— Buka? Er ist gefallen.
Maurins, hogy ne mocskolja be a halott emlékét, a későbbi magyarázatok során nem árulta el, hogy Buka volt az, aki élete első és egyben utolsó ütközetében eltalálta őt. Alaposabb vizsgálatot nem folytattak, minthogy végeredményben mindegy, ki volt az, hisz még jobb is, ha a banditák bűnlajstroma ennyivel hosszabb. Maurins átlyukasztott oldalát egykettőre befoltozták, ám hogy a fogolyfojtogatás híre mielőbb feledésbe merüljön, és hogy ne kelljen részt vennie a temetésen, ahol a halottak rokonai esetleg úgy néznének rá, mint a halál angyalára, Maurins megbeszélte a sebésszel, hogy egy füst alatt vágja ki a sérvét is, mely időnként kellemetlenkedett neki. Így aztán csak a tizedik napon jött ki a kórházból, amikor már az összes sírt betemették.
A német birodalom, mint minden céltudatos hatalom, megkövetelte alattvalóitól, hogy ne csak életükben, hanem haláluk után is szolgáljanak neki, ezért Buka és Stals tetemét szomorú és nyomasztó szertartásban részesítették. Nyitott koporsójukat a berzakalnsi templom oltára előtt ravatalozták fel a feszület két oldalán. Fenyőgallyak illata jelezte, hogy a sírok készen állnak. A gyertyák fénye összekeveredett a napsugarakkal, melyeket sárgára és vörösre festettek a templom üvegablakai, a fény végigömlött a halottak fehér arcán, mozdulatlan kezén, és a lábukra terített fehér tüllön. A magas templomi padok között ott állt az elhunytak rokonai mellett több egyenruhás férfi, meg egy csomó bámészkodó.
Stals temetésére megérkezett a nővére Rigából. A fekete ruhát egyik barátnőjétől kérte kölcsön, a fekete harisnyát a másiktól, mivel ő maga egy kartonáru gyárban dolgozott, és onnan sajnos, semmit nem lehet szerezni. Elszomorította ugyan öccse korai halála, de mintegy a maga vigasztalására eszébe jutott, hányszor figyelmeztette öccsét. Tavasszal, amikor a fiú meglátogatta Rigában, és hozott neki két pár alig használt női cipőt, amelyen még a cégjelzést is el lehetett olvasni — „T. Snikvalds, Riga", — meg is kérdezte, hol vette? Öccse csak nevetett: „Jutalom a jó munkámért. Viseld csak bátran, a tulajdonosok nem fogják visszakérni." „Többet ne hozzál — kérte akkor —, nem akarom, hogy a te számláidat is nekem kelljen kifizetnem." Ma azért vette fel, mert nem volt otthon más fekete cipője. Viselni persze nem olyan nagy bűn. Ha nem ő, hát viselné más, éppen elég barátnője volt az öccsének, akik nagyon szívesen odadörgölődztek volna érte a barkójához. Azért mégis jobb lett volna, ha az öccse nem hagyja ott a vegyeskereskedést. Egy pár cipőért második életet nem lehet váltani...
Buka agronómus a feleségét támogatta, kétoldalt riadtan bújt hozzájuk a lelőtt csendőr öccse és húgocskája. Buka átkozta magát, amiért nem tudta megóvni a fiát. Azt jól tudta, hogy a fronton lépten-nyomon ott settenkedik a halál. Csakhogy kiderült, hogy a hátországban is röpköd a golyó, mintha ide is elröppenne sok száz kilométer távolságból, a volhovi mocsarak közül. Ha tudta volna... elrejtette volna a fiát! De hol ? Az egész ország mintha pókhálóba lenne fonva, a szélén pedig ott ül a telefonnál zsákmányát várva egy csendőr vagy egy SD. Ha meg a németek békén is hagyják, valamelyik ilyen Stals-féle biztos beköpi a fiát, hogy megszerezze magának a körzeti felügyelő helyét. Rettenetes dolog ez a háború...
A tisztelendő úr beszélt a mezőkről, melyeken már érik a rozs, az elhunyt öccsének és kishúgának égő könnyeiről, akik hazatérve az iskolából, nem futhatnak többé bátyjukhoz, hogy megosszák vele örömüket és bánatukat, beszélt a harcosról, aki éjjel-nappal őrt állt. És az istentelenekről, akik elpusztítják azokat, akik védelmezni akarják az arcuk verejtékével szerzett kenyeret, és az Isten házát szülőföldjükön.
Amikor pedig a tisztelendő úr az anyáról kezdett beszélni, aki éjszakákon át ott ült beteg gyermeke ágyacskájánál, kis homlokát szárongatva (Buka gyerekkorában súlyos tüdőgyulladáson esett át), és hangsúlyozta, hogy a gyermek, akit az anyai szeretet megmentett, gyilkosok áldozata lett, Buka anyja fájdalmasan felzokogott. Sok asszony ugyancsak a könnyeit törölgette, mert egy fiatal élet kihunyta és az anyai fájdalom mindenkiben szánalmat ébreszt.
A koporsókat tizenkét zöld egyenruhás férfi vitte, valamennyiüket emelkedett hangulat töltötte el, úgy érezték, mintha a front lehelete legyintette volna meg őket. Amikor a koporsók eltűntek a templomajtó mély boltíve alatt, suttogás támadt a kíváncsi asszonyok között, akik elsőnek érkeztek a templomba, és utolsónak távoztak.
— Azt beszélik, Stals a múlt nyáron saját kezűleg több mint húsz embert lőtt agyon. Tankelovics, akinél azelőtt segédként dolgozott, briliáns gyűrűt ígért neki, ha legalább a lányát életben hagyják. El is fogadta a gyűrűt. Ezért aztán nem ő maga lőtte le a lányt.
— Az agronómus helyében én bizony nem hagytam volna, hogy a gyerek puskával szaladgáljon. Meg kellett volna kenni a németeket egy pár disznóval, akkor bejegyezték volna a gyereket valamilyen szakembernek, hisz mezőgazdasági szakiskolába járt úgyis.
A sírnál maga Gottschalk, a valmierai SD-parancsnok mondott beszédet. Az alacsony, ruganyos mozgású, szúrós barna szemű férfi a pap mellett állt meg a sírnál, és levette tányérsapkáját.
— Halottaink a banditákkal vívott hősi harcban estek el. A német dárda már megbosszulta halálukat, mert aki fellázad az igazságos német rend ellen, vagy aki segítséget nyújt a bolsevikoknak, nem kerüli el a megtorlást. Jöjjenek hát fiatalemberek, akik a hon védelmében elesett hősök helyére lépnek!
Tisztelettel hallgatták, mivel Gottschalk termetre kicsi volt ugyan, annál nagyobb viszont a hatalma az egész valmierai körzetben, és a temetőfal innenső oldalán húsz lépésenként felfegyverzett testőrök álltak, a biztonsági szolgálattól.
Emilst és Arvidsot késő este temették el. Az irtásról beszállították őket a járási fogdába, mivel Raibacist már idehozták Valmierába. A járási elöljáróság egyemeletes téglaépület volt, két vén fasor kereszteződésénél. A bejáratnál egy hárs ága zöld tenyérként borult a tornác fölé. A deszkára fektetett holttesteket bevitték a fogdába, egy meszelt falú, rácsos ablakú tágas pincébe. A padlásról előkerítettek két ócska irodai asztalt, ezekre fektették a holttesteket, hogy kényelmesebben lehessen elvégezni a szemlét. A szemlén a járási hatóságok képviselőin kívül részt vett két német hivatalnok is a biztonsági szolgálattól. Egyikük, egy Vents nevezetű férfi balti német volt. A szép, barna, közepes termetű, harminc körüli ember folyékonyan beszélt lettül. Vents megparancsolta, hogy a legerősebb égőt csavarják be a foglalatba, amilyen csak akad az elöljáróságon.
Ez is mindössze ötvenwattos égő volt, de amikor kibogozták az összetekert zsinórt, sikerült a lámpát lejjebb ereszteni, és ekkor éles fénnyel árasztotta el mindkét asztalt.
A halottakat a küldönc, egy hegyes szakállú, sánta öregember vetkőztette le, aki soha nem vált meg sapkájától és kerékpárjától; azt beszélik, éjszakára biciklijét az ágyához szokta támasztani.
Amikor Arvidsról lehúzták az inget, tarkója hangosan koppant az asztalon.
— Óvatosabban— szólt rá a hivatalszolgára Vents. — Még nem fejeztük be'a szemlét. Utána akár össze is törheti.
— Ez úgy látom az izéék... az Aspersék gyereke! Az öreg Aspersnek a fia ez, akiről azt beszélik, Oroszországba szökött! — kiáltott fel az öreg, amikor lemosta a vért Emils arcáról. — Gyakran járt ide az elöljáróságra gyűlésekre.
— Hohó, hiszen akkor az egyiket már úgyszólván ismerjük. Hozzanak ide valakit ezeknek a hogy is hívják... Asperséknek a szomszédai közül... Nézzék csak meg.
— Igenis! — szólalt meg a járási csendőrség képviselője. — Az apját letartóztassuk?
Vents eltöprengett.
— Egyenlőre még nem. Majd meglátjuk, hogyan viseli magát az öreg itt holnap.
Egy órával később megállapították Emils személyazonosságát, és összeállították rokonai és barátai listáját.
Gondosan átnézték a halottak ruháját és lábbelijét, Arvids cipőjét is, mely Stals tőrdöfése nyomán megtelt vérrel.
— Amerikai gyártmány. Lettországban a háború előtt ilyet nem árusítottak. Ráadásul egyforma mindkettejüké. Ugyanabból a „boltból".
Emils zakójának belső zsebére sárga betűkkel rá volt hímezve a márka: Kárlis Stifts, Riga.
— Okos — szólalt meg Vents. — Legalább látni, hogy rigai.
Ugyanilyen aprólékosan átnézték a farakások közt előkerült hátizsákjuk tartalmát is.
— Ez az alsóing szerintem katonai. Hanyagság a részükről.
A szemle után a hullákat ott hagyták csupaszon, csak a szemérmüket takarták le az ingükkel, melyeken megbarnult vérfoltok tarkállottak.
Ezek után a küldönc csaknem egész éjszaka taposta kedvenc kerékpárját, vitte a körlevelet, melyben a járási parancsnok utasítást adott, hogy minden tanyáról jelenjen meg legalább egy személy a halottak felismerése és az élők megfélemlítése céljából.
A csendőrök temetése után négytől hatig a járás lakóit levezették a pincébe, ahol éles fényben ott feküdt a két tetem. Ezt mindenki furcsállotta, mivel a ravatalozóban rendszerint félhomály uralkodik.
A fogda sarkába odaállítottak három széket, azon ült Vents, egy lett csendőr és a járási sztaroszta, a helyi lakosok alapos ismerője. Amikor a sztaroszta feltette a kérdést, ismerik-e valamelyiket a halottak közül, Vents sapkája ellenzője alól kilesve merőn figyelte a belépő arcát, kifejezését.
Két komoly képű, teniszcipős, kék inges legény lépett be, egyszerre végignézték a két holttestet, tagadólag megrázták a fejüket, szó nélkül közölve: nem, nem ismerjük őket. Csakhogy Vents még a fejrázás előtt észrevette lopva a sztarosztára vetett pillantásukat.
— De hisz az egyik a szomszédotok! — szólalt meg a sztaroszta.
— Most pedig nem ismerjük — jelentette ki az egyik legény, azzal sarkon fordultak, és mentek ki.
— Ismeri, egész biztos ismeri, csak azt hiszi, hogy így segíthet valamit a halottaknak és a kommunistáknak általában. Sokaknak távolról se ideális a hangulata itt a maguk járásában — jegyezte meg Vents.
Aztán egy öregember jelent meg háziszőttes nadrágban, mellényben, nyakán sárga kendővel. Levette sapkáját, és egy pillanatra megállt fejtől a halottak mellett. Rövid ősz haja, sűrű szemöldöke borzas volt.
A sztaroszta könyökével megbökte a csendőrt. Csend támadt, még az öreg puha papucsba bújtatott lábának lépteit is hallani lehetett.
Vents felállt. Mivel Vents felállt, a járási sztaroszta és a lett csendőr is úgy érezte, hogy inkább felállna. Vents karba tette a kezét. Mivel ez a póz bizonyos mértékig a németek monopóliumának számított, a járási sztaroszta a nadrágvarrásra szorította kezét, a csendőr pedig a háta mögött fonta össze őket.
Az öregember arcán csodálkozás, figyelem és szomorúság váltogatta egymást, mint eső és napsütés egy őszi napon. Először Arvídsot vette szemügyre, még fölé is hajolt. A fiatalember göndör haja nem volt összeborzolódva, sőt mintha meg is lett volna fésülve. Fekete szemöldökének ívei a halántékára húzódtak, mint egy elkínzott madár csüggedt szárnyai. Az öreg felsóhajtott, és alig láthatóan megcsóválta a fejét, mintha csak magának mondaná: „nem", aztán fej felől megkerülte az asztalokat, és átment a másik oldalra.
Egy darabig ott állt mozdulatlanul, Emils arcát fürkészve, aztán a szájára szorította a tenyerét, mintha egy kiáltást akarna bent szorítani. A következő pillanatban pár lépést hátrahőkölt, hogy az elhunyt arca minél távolabb kerüljön a szemétől. Így tolják el maguktól az öreg emberek az újságot, hogy jobban ki tudják venni a betűket. Aztán újra közelebb lépett a halotthoz, ujjával hozzáért az Emils hasán látható régi, egyenetlen sebhelyhez.
— Itt egy nagy seb volt, egy keléstől... — suttogta maga elé az öreg. Aztán előrehajolt, olyan mélyen, hogy arca hozzáért a nyírfahasáb fehér kérgéhez, melyen a halott feje nyugodott. Emils és apja arca nagyon hasonlóaknak látszott, pedig már áthatolhatatlan hideg sáv választotta el őket egymástól, széles, mint a jégsivatag, és magasabb mint a legmagasabb hegy a világon. Apának és fiának egyforma kerek orcája volt, mintha mindig nevetnének. Az a kislány, Lauma is azt mondta ott a tisztáson Emilsnek: „Amikor nevetsz, olyan kerek az arcod, mint a kandúrunknak".
— Emils... Kisfiam... hát így kerültél haza — sírdogált az öregember, mint egy csecsemő. Amikor kisírta magát, fölegyenesedett, és odafordult a három hivatalos személyhez, akik merőn figyelték.
— Jó urak... ez az én fiam... Hát ezért nem állt szóba velem odafönt senki... Kérem szépen, ne temessék el még... az anyjának is el kell búcsúzni tőle... Nem... majd mi magunk, mi magunk eltemetjük!... Én most... — Az öreg melléhez szorítva sapkáját, az ajtóhoz csoszogott. A küszöbről még egyszer visszatekintett a fiára. Csak a gyerek sápadt arca maradt emlékezetében. A barnásszürke sebeket és véraláfutásokat a mellén és a lábán észre se vette.
— Az öreget nincs értelme letartóztatni — szólt Vents. — Valószínűleg semmit se tudott a fia érkezéséről. Meg aztán mi haszna van egy ilyen vénembernek a börtönben!
Este hatig sokan megjelentek a meszelt pincében, de Ventsnek egyikkel kapcsolatban se támadt az a gyanúja, hogy ismeri a fekete hajú ejtőernyőst. Arvidsot lefényképezték, aztán a járási elöljáróság épületét bezárták. Amikor Emils apja odaérkezett az anyával és a fiú húgával, fiát már elszállították, és az őrök azt mondták, nem tudják, hová. Emils anyja egészen őszig minden szabad idejében az erdőket járta, hátha ráakad a friss sírhalomra, de hiába.
DIALÓGUS
— Beszállították őket mélyen az erdőbe, egy eldugott helyre. Csak a háború után négy esztendővel, a fogságból hazaérkezve mutatta meg a sírok helyét annak a kocsinak a sofőrje, amelyiken a holttesteket elszállították. Egy nagy követ állítottak oda emlékül, és rávésték a fiúk nevét — mondta az iskolaigazgató, ezzel fejezve be a két komszomolista halálának történetét.
Lice tanárnő beszéd közben az igazgatói asztal alatt levő papírkosarat nézte. Most kerekre fésült haját simogatva figyelmes és kérdő tekintetet vetett az igazgatóra. Az igazgató nem kerülte el a vallató pillantást, most nagyon szerette volna megérteni, mi játszódik le ennek az asszonynak a lelkében. Az utóbbi időben közhellyé vált, hogy a kollektívák vezetőinek rendelkezniük kell pszichológiai tárgyú ismeretekkel és megfigyelőképességgel.
— Maga... nagyon régen nem lakik itt?
— Nem jártam itt már harminc éve, és talán most se jöttem volna, de férjemnek itt ajánlottak munkát a maguk erdészeténél. — Az asszony szünetet tartott, majd felsóhajtott, és így folytatta:
— Mert attól az alkalomtól fogva nem mertünk elhaladni a szomszédék háza mellett. Attól fogva anyám egyetlen lépésre se engedett maga mellől, a szó szoros értelmében kezemnél fogva vezetett, bár azt megelőzően bejártam én az összes környékbeli erdőt. Mindezt pedig azért, mert Raibacis felesége azt kiáltozta utánunk: „A te viperakölyköd árulta el a férjemet meg Emilst és a barátját ! A te varangyos békád miatt került a férjem börtönbe!"
— Raibacist a börtönből Salaspilsba, aztán Mauthausenbe szállították. Onnan nem tért haza — szólt komoran az igazgató.
— Akkor a felesége annál inkább emlékszik rám ma is... Lehetetlen, hogy ne emlékezzék. Hát így van... Nemegyszer történt, hogy anyám kísért, keresztül a falun, a könnye pedig csak úgy patakzott. Hisz őt is csak úgy emlegették — talán azért is, mert betelepült volt —, hogy „annak a júdásfajzat kölyöknek az anyja". Előfordult, hogy erősebbet rántott a karomon a kelleténél, vagy minden ok nélkül nyakon legyintett. Olyankor csak bámultam: hát ez meg mi volt?... Most nem csodálkozom. Mindenkinek vannak idegei. Egyszer összeakadtunk Raibacis feleségével a malomzsilipnél. Azt hittem: most fogja, és belök bennünket a tóba. Anyám ijedtében odakiáltotta: „De hiszen a Maurins meg az emberei lőtték agyon őket, ők ültették le a férjedet is!" Mintha most is hallanám Raibacisné válaszát: „Maurinsnak ez volt a szolgálata, tőle nem is vártunk mást, hanem titeket magunkfajtának tartottunk!..." Egyszer beállított a malomba Emils Aspers nővére. Én azon a napon apámmal voltam, mert a mamát egy távoli tanyára küldték dolgozni. Én egész nap apám sarkában járkáltam, lestem, ahogy javítja a zsákadogató berendezést. Apám segíteni akart Emils nővérének leszedni a szekérről egy zsák rozsot. De az elbőgte magát és rákiáltott: „Hozzá ne nyúlj!" Apám keze lecsüggedt. Nem sokkal ezután elköltöztünk innen.
— Azért azt nem hiszi, hogy a büntetés igazságtalan volt, hogy Emils anyjának és Raibacis feleségének imádnia kellett volna magát?
— Nem, nem hiszem. Amit kaptam, megszolgáltam. De mondja meg, hogyan taníthatnék én történelmet ebben az iskolában? Hisz az Arvids Jurévics és az Emils Aspers esete része a történelemnek. Szerintem történelmet csak az taníthat, aki, ha szükséges, bátran elmondhatja tanítványainak saját élettörténetét, anélkül, hogy bármit elhallgatna. Természetesen itt most nem gondolok az élet intim részleteire. És engem egyáltalán nem vigasztal, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek nincs joga teljes egészében elmondania az élettörténetét. Ön, gondolom, természetesen elmondhatja.
Ez mi? Önvédelmi támadás? Ha igen, akkor nem valami okos lépés.
— Ugyan kérem — rázta le a kérdést az igazgató. — Negyvenkettőben születtem, és nemzedékemmel egyetemben egyszerűen semmiféle kapcsolatba nem kerülhettünk a megszállókkal.
Lauma Lice újabb cigarettára gyújtott. Arcán valami gőgös mosolyféle jelent meg, szája sarka felfelé görbült. Háta elvált a szék támlájától, mintha szeretett volna közelebb húzódni az igazgatóhoz, hogy jobban hallja elutasító szavait.
— Ha tudni akarja, majdnem szó szerint ugyanezt mondta az első vőlegényem, amikor elmondtam neki majdnem mindent, úgy ahogy volt. „Az én nemzedékem nem képes elfogadni a kompromisszumokat." Ezt mondta. Akkor én voltam a kompromisszum. Ő is iskolaigazgató volt, az én első igazgatóm, és ő is, akárcsak én, ezerkilencszázharminchatban született. No és természetesen én váltam meg attól az iskolától, nem ő.
Az igazgató úgy érezte, a beszélgetésnek hamarosan vége, és a szék karfájára tette a kezét. „Milyen közönséges" — gondolta az igazgató.
— Mondja, muszáj volt... hogy is mondjam. .. ennyire kitárulkozni?
— Természetesen nem. De hát az igazgatónak mindent tudnia kell a keze alatt dolgozó tanárokról. Legalábbis többet, mint amennyit a tanulói.
— Nyugodjon meg. A kellemetlen emlékek nagyon felzaklatták magát.
— Valóban. De ha már kimondta azt a bölcs gondolatot, hogy a maga nemzedékének semmi lehetősége nem volt meggondolatlanságokat csinálni, ítélje meg, ki a vétkes ebben a tragédiában: a kutyusom, Rex, amelyik a nyomokat követve beszaladt a farakások közé, vagy én, vagy azok, akik lelőtték őket?
— Ki a vétkes? Lelke mélyén bizonyára azt akarta kérdezni: vétkes-e maga. Akkor pedig azt kell mondjam... Hallott maga egy Prosper Mérimée nevű francia íróról?
Ekkor egyszeriben világosan megérezték, hogy ők ketten nem lehetnek kollégák. A szóváltás egyre hevesebbé vált, hangjuk egyre élesedett. Minden mondattal egyre feljebb emelkedtek a székből, hogy a végén ott álljanak egymással szemközt búcsúra készen.
— Bármilyen különös, hallottam Prosper Mériméeről. Andrejs Upits és Rüdolfs Egle, ha jól emlékszem, azt írja róla, hogy soha nem használt nagy szavakat, és úgy viselkedett, ahogy jól nevelt embernek jó társaságban viselkednie kell, és soha nem emelte föl a hangját.
— Olvasta maga a Mateo Falcone című elbeszélését?
— Egy kisfiúról szól, ugye, akit egy óráért rávesznek, hogy árulja el a csendőrnek a szökevényt, és akit az apja, a becsület védelmében agyonlő. Igen, olvastam. Ezek szerint Raibacis feleségének mégiscsak be kellett volna hajítania a malomtóba, igaz? Hát persze! Hiszen azt a kék noteszt az árulásért kaptam...
— Nem, nem kellett volna tóba lökni magát, de ne próbáljon senki kibújni se a jogi, se az erkölcsi felelősség alól. Még ha felelőssége csak közvetett is.
Lauma Lice idegesen vagy inkább elkínzottan fölnevetett.
— Végre rájöttem, micsoda mulasztást követtem el, hogy hatéves koromban nem olvastam el a Mateo Falconét...
— Tulajdonképpen mit akar, ha egyszer azt mondja, hogy nem dolgozhat nálunk?
— Már semmit. Csak azt szerettem volna még tudni, hogyan reagál maga a történetemre. Látja, erre a beszélgetésre egyáltalán nem kerül sor, ha Arvids és Emils megfojt vagy belelök a lenáztatóba. Akkor nem lettem volna akaratlanul a gyilkosuk. Őket pedig semmiképp nem tekintették volna gyilkosoknak; hiszen ha végeznek velem, úgy járnak el, ahogy a körülmények megkívánják, és a haza felszabadításának nevében cselekszenek. És senki nem mondana árulónak, és nem üldöznek el bennünket a faluból, egyszerűen azért, mert nem élnék. Úgy bizony. Meg még azt is el szerettem volna mondani, hogy a történelmünk bonyolult.
— Ilyen keveset akart mondani ezzel a hosszú históriával? Most már látom a gondolatmenetét : maga bonyolítani akarja a történelmet. A történelemtanár feladata pedig épp az ellenkező. A bonyolult történelmet a tanulók nem képesek elsajátítani. De nem csak a tanulók. A felnőtteket se érdekli. Mégpedig azért, mert a történelem a lényeget tekintve egyszerű: nem más, mint az elnyomottak harca az elnyomók ellen, amelynek a során realizálódik az ember elidegeníthetetlen joga a szabadságra. Egyetértek azzal, hogy ebben az iskolában csakugyan nem lenne könnyű történelmet tanítania annak ellenére, hogy Raibacis unokája is befejezte már tavaly az iskolát. De van még valami: mondja... hajlandó lenne azonnal és végképp abbahagyni a dohányzást?
Az igazgató felállt, kinyitotta az ablakot, nyomban jól látható füstpászmák kezdtek tódulni kifelé. Ő maga az ablaknál maradt. Lice felállt, eltette a cigarettát és kisimította a szoknyáját. Ő sem tett egy lépést sem az igazgató felé egy búcsú kézfogásra.
— Kétlem... aligha tudnék egyik pillanatról a másikra leszokni. Tekintsük úgy, hogy a dohányzás káros szenvedélye miatt nem dolgozhatok ebben az iskolában. így egyszerűbb a helyzet. Ez csakugyan egyszerű megoldás! Viszontlátásra!
E tiráda után Laume Lice rájött, hogy túlságosan szabadjára engedte az idegeit, de már nem lehetett helyre hozni semmit.
— Minden jót — válaszolt az igazgató, anélkül, hogy ellépett volna a nyitott ablaktól.
Az iskola folyosója homályos volt és üres. Az egyik csukott ajtó mögül bizonytalan hang hallatszott: „Ez. .. ez... befejezett jelen... nem, ez befejezett múlt... lettem volt..."
Lice tanárnő megállt egy vitrin előtt. Az üveg mögül a mosolygó Emils Aspers nézett rá. A kép félprofilban ábrázolta, haja rövid, nehezen fésülhető. Emils és Arvíds fényképe erős nagyítással készült. Az előbbit egy osztálycsoportképből nagyították, látszott rajta egy másik gyerek válla, a másikét igazolványképből. Az arcképnagyításoknál az arcvonások gyakran kissé elmosódotta-ká válnak. Többnyire halottak fényképét nagyítják. Ilyenkor úgy tűnik, a retusálási maga a Nagy Csend végezte.
Arvids Jurévics tágra nyílt, mély sötét szemmel merőn nézte Lice tanárnőt, mintha azt fürkészné, mit gondol, mit érez. Ugyanúgy, mint azon a nyári napon. Vajon gondolta-e akkor, hogy egyiküknek hamarosan meg kell halnia? Valószínűleg nem, mert Arvids tudta: nem teheti meg, hogy meghaljon, hiszen még nem teljesítette a feladatát.
Lauma Lice elolvasta a két fiatalember élete utolsó eseményeinek leírását. Az ő neve nem szerepelt a szövegben.
SOPRONI ANDRÁS fordítása
Sz. 1921, lett Állami-díjas író, drámaíró. A háború alatt több koncentrációs tábor foglya is volt. 1949-ben végezte a rigai egyetem orvosi karát. 1953 óra publikál. Számos kisregény, regény szerzője (És a jég alatt folyik a folyó; A makacs vízbefúlt; Homokórák; Nem mindenki tért vissza...)
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1972/12. szám, 35-54. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése