VIKTOR TYELPUGOV
A Sziklás gázló
Rjasencev, az egykori katona, miután megkapta a beutalót a Kaukázusba, és megtette a több ezer kilométeres repülőutat, nem sokáig kezeltette régi sebeit. Már a harmadik napon, elaltatva a medicina éberségét, elindult a hegyekbe, a turisták állomáshelyére, amit a szanatóriumba jövet már az úton kinézett magának. A sátorvároskában megállított mindenkit és mindegyiket ugyanazzal a kérdéssel:
— A Sziklás gázlóhoz, polgártársak, ki tudná megmutatni az utat?
— Hová, hová? Hogy milyen gázlóhoz? Nem, nem tudjuk, apó — vonták meg vállukat a napbarnította. magas legények.
Az egyik még el is nevette magát:
— Nincs itt semmiféle Sziklás gázló, papa. Magának rossz címet adtak.
— Jött magához valaki.
— Hozzám? Kicsoda? — csodálkozott Rjasencev.
— Egy fiatalember. Az előcsarnokban vár.
Az öreg hozzá sem nyúlt a kávéhoz, besietett a hatalmas, ebben az órában üres helyiségbe. Egy cowboy-kalapos, farmeros legény várta őt.
— Agadzsanov, Nyikolaj — mondta, és Rjasencevnek nyújtotta hatalmas kezét. — Mondták, hogy maga érdeklődött a Sziklás gázló után.
— Igenis! — válaszolta katonásan az öreg. — Tán ismered?
— Voltam én egyszer ennél a Sziklásnál. Zord hely, és az út, törje ki rajta a nyakát az ördög — de rövidebb, mint a hágón át, szerintem nincs, nekem meg itt van ez a távirat, hogy menjek sürgősen az intézetbe, a disszertáció miatt hívnak, következésképp az útjaink egybeesnek — az enyém és a magáé. A felszerelés mind itt van velem — mutatott a legény a sarokban álló hatalmas hátizsákra. — Ha egyetértünk — tíz perc elég, hogy összepakoljon. Egyetértünk?
Rjasencev nem tudta elrejteni az örömét:
— Maga az úristen küldött téged, fiam! Hála néki!
... A két vándor lába síkos sziklákon csúszott, talpuk alatt csapágyként forogtak, csikorogtak az apró kövek. Rjasencev hallgatagon ment, a maga katonatöprengéseibe mélyedt. Agadzsanov pedig a maga ifjonti gondolataiba. Időről időre azonban felhangzott az ifjú turista elragadtatott hangja:
— Egy pillantást vessen legalább erre a csodára! Az én havasi gyopárjaim családjába tartozik. Ha törik, ha szakad, elhozom ide egyszer az egész társaságot — hadd gyönyörködjenek benne!
— Úgy, úgy — felelt szórakozottan Rjasencev. — Úgy, úgy...
Így mentek órákon át. Mentek, megálltak, hogy kifújják magukat, azután a köves út vitte őket tovább. Észre sem vették, hogy elromlott az idő, és korábban kezdett alkonyodni. Meg kellett állniuk éjszakára. Tábortüzet raktak, kibontották a hálózsákokat, amelyeket minden eshetőségre Agadzsanov vitt magával, és bebújtak. De a nehéz út után a kimerültségtől nem tudtak elaludni. Ki-ki megint a saját gondolataiba merült. A katonát emlékei egyre magasabbra vitték a hegyen. A turistát épp fordítva, lefelé vonzották a gondolatai, a „társasághoz", amelyet alkalomadtán igazán el kell hozni ide, ezekre a havasi gyopárra emlékeztető virágokkal teleszórt tisztásokra.
— És maga látott már valahol? — kérdezte Agadzsanov az útitársát, de csak azért, mert ellenőrizni akarta, alszik-e vagy sem.
— Kit? — kérdezte Rjasencev teljesen éber hangon.
— Hát, igazi havasi gyopárt.
— Neked a te havasi gyopárjaidon jár az eszed fiam, nekem meg a magamén — ismerte be Rjasencev, és rázni kezdte a gyötrelmes köhögés. — Torkig vagyok ezzel, egészen. Lehet, hogy ez már az öregség? Igen, valószínű. Ezt te még nem érted, sportoló elvtárs. De ötven év múlva majd megérted. Addig meg tanulmányozd a Honvédő Háború történetét. A te havasi gyopárjaidról más könyvek szólnak, mint az enyémről.
Végleg kirepült Agadzsanov szeméből az álom. No lám, kiderül, mi vitte ezekbe a hegyekbe Rjasencevet! Nyikolaj elszégyellte magát, hogy nem értette meg azonnal az öreg katonát, szégyellte, hogy olyan értetlennek bizonyult ezzel a sok vihart megért emberrel szemben. És valószínűleg micsoda viharokat! Lám, most is, milyen hörgés szakad fel a melléből.
— Fázik? — kérdezte Agadzsanov. — Mindjárt dobok a tűzre.
S a fiatalember máris kezdett kifelé mászni a hálózsákból, de Rjasencev határozottan megállította :
— Megállj! Tudod, hogy micsoda edzésben volt nekem részem? Gyere, jobb, ha aluszunk egy kicsit, különben még holnap sem jutunk el a gázlónkig.
Így mondta, pontosan, „a gázlónkig", és ez tetszett Agadzsanovnak — azt jelentette, hogy az öreg semmilyen határt nem von közöttük, úgy beszél vele, mint egyenrangú féllel.
Rjasencev beburkolózott a zsákba. Nyikolaj követte a példáját.
De így sem sikerült lehunyni a szemüket ezen az éjszakán. Az öreg, bár igyekezett, hogy ne forgolódjon, mégis szinte percenként kénytelen volt változtatni a helyzetén. Oly akkurátusán csinálta, amennyire csak lehet, hogy ne üssön zajt, de az apró kövek keményen csikorogtak alatta, s egyre gyakrabban fojtogatta a köhögés.
— Nem tud aludni? — kérdezte végül Agadzsanov.
— Nem jön álom a szememre.
— Én is így vagyok vele.
— Miattam nem tudsz aludni. De bocsáss meg, most már igyekszem csendben lenni.
— Ugyan már, papa! Ne nyugtalankodjék. — Agadzsanov odatartotta karján az órát a tábortűz parazsához, amely málnaszínből fokozatosan hamuszürkévé kezdett válni, mintha átadta volna színeit az ég aljának: pirkadni kezdett.
Ránézett az öregre. Látta, hogy már nem fekszik, hanem ül — nyilván azt remélte, hogy így csillapíthatja fojtó köhögését.
Agadzsanov felugrott, elszaladt rőzsét szedni. Amikor visszatért, Rjasencevet még mindig csak úgy rázta a köhögés. A tábortűz egyszeriben új erővel lángolt fel. Fényénél Agadzsanov világosan láthatta Rjasencev könnyező szemeit.
Az öreg nagy nehezen legyűrte a köhögési rohamot, és keserűen elnevette magát:
— Ugye, elátkoztad a napot és az órát, amikor a sors összehozott minket?
— Miért beszél így? — állította meg őt neheztelőn Agadzsanov. — Beszéljünk valami másról, papácska. Jó?
— Hát legyen, rendben van, bocsáss meg a vén dörmögőnek. Miről szeretnél?
— Miről? Hát maga mondta, hogy mi más-más havasi gyopárra gondolunk. Bocsásson meg nekem, nem jöttem rá mindjárt, hogy pontosan itt, ezen vidéken vonult át a német „Havasi gyopár" hadosztály. És maga ellenük küzdött, igaz?
— Pontosan, Agadzsanov, pontosan.
Elhallgattak. Ki-ki megint a magáét gondolta. De a gondolataik most már valahol közel jártak egymáshoz. Rjasencev ezért nem is nagyon csodálkozott, amikor Nyikolaj megszólalt:
— Isten tudja, milyen furcsa lehet ez magának, de a havasi gyopár lesz a témája a disszertációmnak. Az intézeti tervben feketén-fehéren ott áll: „A havasi gyopár. Genetika és elterjedtség." Maga szerint ez nevetséges, ugye? És naiv, igaz? Mindenféle bibék meg porzók!
— Miért beszélt így? - mondta most Rjasencev Agadzsanovnak. - A bibékről is meg a porzókról is kell írni — nélkülük nem virágzik a virág. Ha elküldenek nyugdíjba, ezzel a dologgal komolyan foglalkozni is fogok. Te meg csak foglalkozz a bibékkel és sok minden mással, de tanuld meg, a Honvédő Háborúról sem szabad senkinek sem elfelejtkezni. Irkálj csak a genetikádról annyit, amennyit akarsz, de találd meg a helyet, és feszítsd meg a fasisztát a disszertációdban. Feltétlenül, s mondd meg, hogy egy katona hagyta meg ezt neked. Az ördögbe is, micsoda sátáni lélek kellett ahhoz, hogy ezek a szörnyetegek „Havasi gyopár"-nak nevezzék el a hadosztályukat! Mi? Ennek a genetikája lenne csak a genetika!
Rjasencev úgy fellelkesedett, hogy még a köhögést is abbahagyta.
— Hányban születtél, fiú?
— Ötvenötben.
— Tehát huszonnégy vagy kereken — számítgatta Rjasencev. — Ez a kor, amikor az embernek ki kell mondani a maga szavát. Az a kor, bizony! A bibékről is, a porzókról is, de arról is, hogyan nézed az életet. Ez lenne csak a disszertáció! Ha nekem lenne a toll a kezemben, néhány szót még az én Rjaskámról is beleírnék.
— Kiről, kiről? — kérdezte Nyikolaj, mert nem értette.
— Az öcsémről. Az volt aztán a férfi!
Rjasencev közelebb húzódott a tűzhöz, és ahogy a láng beragyogta, hirtelen negyven évvel fiatalabb lett. Agadzsanov nézte, és nem ismert rá. Azt szerette volna, ha az öreg most azon nyomban mesélt volna az ő Rjaskájáról. De a katona megrázta a fejét.
— Úgy elfáradtál már, hogy csuda. Majd egyszer, más alkalommal.
Agadzsanov arra gondolt, hogy más alkalom talán nem is lesz. Igen, valószínűleg nem lesz második alkalom: elérnek a Sziklás gázlóhoz, és mindegyikőjük halad tovább a maga pályáján. Mondta is az öregnek, aki meg is erősítette:
— Bizonyára.
Minden jel arra vallott, hogy Rjasencev előtt a múlt képei merültek fel, egyre élesebben, egyik a másik után. és már teljesen a hatalmukba került. „Így van vagy sem?" — kérdezte önmagától Nyikolaj. És felelt magának: „Pontosan így. Világos — nemcsak a tábortűz lángjaitól pirult ki annyira az öreg arca, gyúlt ki a tekintete és lett bronzszínű az ősz halántéka."
Néhány percig megint hallgatagon ültek. Hol az egyik, hol a másik piszkálta meg a tüzet, közben fel-felpillantottak az égre, amely még mindig sötét volt, egészen az alját érintette még csak színeivel a közeledő hajnal.
— És az öccse, az sokkal fiatalabb volt magánál? — kérdezte Agadzsanov.
— Önként jelentkezett a frontra, a kilencedik osztályból. Az iskolában hívták őt Rjaskának. Így nevezték a században is. Fiatal létére mégis kitűnő katonának bizonyult.
— Géppuskás volt?
— Nekünk ott nem volt géppuskánk, fiú. Csak háromvonásos puskánk. Szintén nem rossz darab. De a „Havasi gyopárok" — speciálisan kiképzett, felszerelt, állig felfegyverzett egység volt. Nálunk összesen egyetlen optikai irányzékkal ellátott karabély jutott valamennyiünknek. Mesterlövészek, igaz, akadtak köztünk. Egész sor jutott arra a karabélyra. Rjaska különösen kitűnt közülük sasszemével. Nálunk ez családi vonás. Lám, én hamarosan eljutok korban egy szép kerek számhoz, de a szemem még éles. A Nagy Medvének könnyedén látom a nyolcadik csillagát is.
— Hogyan, a nyolcadikat? — csodálkozott Nyikolaj, és akaratlanul felnézett az égre, melyet még hajnali köd burkolt.
— No, ha kivilágosodik, bebizonyítom neked, hogy van benne egy nyolcadik is. De hát mit is várhat az ember egy ilyen szemüvegestől?
— Ezt a nap ellen viseljük, papa, olvasni szemüveg nélkül olvasunk.
— A nap ellen, a nap ellen... — dörmögte nem minden irónia nélkül Rjasencev. — Én, látod, sosem hordok üveget. Éjszaka, amikor nem tudok aludni, nem gyújtok világot, hogy ne zavarjam az enyéimet — könyvet veszek a kezembe, és mindent teljesen tisztán látok.
— Sokat olvas? — kérdezte Agadzsanov.
— Mindig, amikor nem jön álom a szememre.
— A háborúról, ugye?
— A könyvekben? Arról is.
— Bikovot olvasott? Vaszilt?
Rjasencev valamiért zavarba jött, elkomorodott, és hirtelen elhallgatott.
— Épp ez az! A neveknél kezd romlani az emlékezetem. De a címekre emlékszem, különösen, ha a könyv szívem szerint való. Az utolsó igen jó volt, jaj, de jó! Nem úgy, mint némelyik mostanában, amelyiknél nem tudja az ember, hogy mi lesz neki a vége.
Agadzsanov, visszatartva mosolyát, a beszélgetést az eredeti témára fordította:
— Szóval egy egész hadosztály volt maguk ellen?
— Hát, egy egész, legalábbis egy darabig. A parancsnokunknak nem kellett a szomszédba menni ötletért. Szembe nem támadhattuk meg a „Havasi gyopárokat". A következő taktikát gondolta ki: a németek a hágón keresztül vonulnak, és mi is azon. Csak nem hátulról és nem is elölről, hanem egy kicsit oldalról.
— Ezt meg hogyan? — Agadzsanov nem értette. — Olyan út, amin egy hadosztály át tud jutni itt, egy van.
— Hát mi át is adtuk nekik ezt az utat. Menjetek magatokban, trappoljatok. Mi meg, mint a gyík, kúszunk a meredek sziklafalon, a németekkel párhuzamosan haladva.
— Hát lehetséges ez? — csodálkozott Nyikolaj. — Én nem vagyok újonc itt a hegyekben; de aligha tudom elképzelni, hogy lehet itt „párhuzamosan" haladni az úttal.
— Eleinte mi sem tudtuk, fiú, aztán rájöttünk. Hol a bokorban, hol egy kiszögellésben kapaszkodsz meg, hol egy kis erdőbe, hol egy hasadékba surransz be, hol a ködbe burkolódzol, a németet ugyanakkor nem veszíted szem elől, és az első alkalmas pillanatban — tűz! Ritkán lőttünk, az igaz, de pontosan. Aki nem volt jó lövő, az is mesterlövész lett. No, és az öcsém, arról nincs is mit mondani, mindegyiknél különb volt. Különösen a Sziklás gázlónál.
Az öreg mesélt, és Agadzsanov megpróbálta elképzelni a számtalan sebből vérző, elcsigázott embereket, akik össze-összecsaptak Hitler elit-hadosztályával, megpróbálta maga elé idézni ezeket a kőfalon felfelé igyekvő „gyíkokat". Megpróbálta, de nem sikerült elképzelnie. A tekintete a hajnali égboltot fürkészte, különösen azt a táját, ahol minden számítás szerint meg kellett jelennie a Nagy Medve csillagképnek. Meg is jelent — egész kaukázusi erejével ott lobogott a hajnali felhők között.
Nyikolaj gyorsan megszámolta a csillagokat. Hét és egy csillaggal sem több. Megszámolta a másik végéről. Megint hét. Aztán a felhők újra betakarták az égboltnak ezt a néhány másodpercre feltárult darabját.
„Jaj, ezek az öregek! Miket nem mesélnek, mit ki nem találnak!"
— Hát, jól van, Nyikolaj, telebeszéltem a fejed, igaz? Az idő meg közben szalad. Kelj fel, gyerünk, sorakozó! — vezényelte Rjasencev, és egyetlen ügyes mozdulattal kiszabadult a zsákból.
Sietve haraptak valamit, majd indultak tovább.
Az álmatlan éjszaka természetesen megtette a hatását. A vezető elég hamar észrevette, hogy lassan haladnak, sokkal lassabban, mint előző nap és ennek oka — bármilyen kellemetlen is ezt beismerni — nem az öreg volt, hanem ő, a tapasztalt sportember. A lábai egyre kevésbé engedelmeskedtek, a léptei rövidültek. Rjasencev meg épp ellenkezőleg — Agadzsanov ezt világosan érzékelte —, mintha újjászületett volna, közvetlenül a vezetőjének a nyomában lépkedett, majdnem a sarkára hágva, és ráadásul még ő bátorította:
— Ott, már nincs messzire, fiú! Megismerem a helyet. Látod ott azt a hegynyerget?
— Melyiket? — kérdezte Agadzsanov.
— Hát ott, azt, a két domb között, a két legmagasabb között.
— Látom — mondta a fiatalember. — Arra lesz egyébként valószínűleg a Sziklás gázló is. Csak ezeket a hegyeket ne nevezze soha dombnak, kérem, mert kinevetik.
— Így igaz — Rjasencev megadóan egyetértett. — Már ki is nevettek.
— Hogy-hogy kinevették? Mikor? — csodálkozott Agadzsanov.
— Még akkor, negyvenháromban. Mind ezzel ugrattak, hogy dombok, dombok...
— Tehát akkor maga már három háborút...!
— Pontosan így van, kísérő elvtársam! Úgy bizony. De a te szemed is, látom, élesebb lett. Megláttad a hegynyerget a ködben! Hamarosan a célnál leszünk. Tudok ott egy átjárót - legalább öt versztát biztosan megtakarítunk.
Az idősebb észrevétlenül szerepet cserélt a fiatalabbal. Rjasencev már egyre határozottabban tájékozódott a hegyekben, amelyeket harcolva járt végig. Agadzsanov, aki ezt a vidéket szintén nem ismerte rosszul általában, nem fitogtatta a tudományát — egyszerűen el volt ragadtatva attól, hogy lássa, egy évtized múltával is így kiismerheti magát valaki ebben a csalóka, kies térségben, ahol a távol minduntalan közelié válik, az pedig, amiről azt hinnéd, a kezeddel eléred, eltávolodik tőled valahová, és aztán eltűnik egészen.
— De a nyolcadik csillagot csak nem vetted észre? — kérdezte váratlanul Rjasencev.
— Ez az átkozott köd — jelentette ki Agadzsanov, mintha a ködnek valóban köze lenne a dologhoz.
— Ez is igaz — egyezett bele Rjasencev.
Menni és ráadásul még lélegezni is egyre nehezebbé vált közben. Agadzsanov időnként már azt hitte, hogy még néhányszor tíz méter fölfelé, és az oxigénre ugyanolyan nehéz lesz rátalálni, mint a nyolcadik csillagra a Nagy Medvében. Pontosan ugyanilyen érzései voltak Rjasencevnek is, de igyekezett, hogy ne mutassa — tartani kellett a lelket a fiatal nemzedékben.
— Mi van, hogy úgy elhallgattál. Nyikolaj? — kérdezte az öreg egy hosszabb szünet után. — Pihenjünk? Vagy menjünk még egy kicsit tovább?
— Menjünk még — válaszolta Agadzsanov legyűrve fáradtságát.
— Hozzáedződtél ezekhez a hegyekhez, látom, remekül! — dicsérte őt Rjasencev.
— Ezekhez a dombokhoz — helyesbített Agadzsanov. Az öreg elnevette magát:
— Ha tudsz mosolyogni — akár ezer versztát is megtehetsz még, így tanított minket a parancsnokunk ezek közt a hegyek közt.
— Dombok közt — javította ki újra Agadzsanov.
— Hallod-e, te aztán egy egész akadémiát kijársz itt ezen az úton! — kiáltott fel Rjasencev. — Nosza, de megeredt a nyelved! Lám, az én Rjaskám is pontosan így volt, mindig másra fordította a szót, ha rosszra fordult, ha a súlyosabb helyzetből egyszerűen nem volt kiút, és mindenkinek egyszeriben jobb lett a hangulata. Még a golyó sem fogott rajta ezért, elkerülték őt egészen a Sziklás gázlóig.
— És a Sziklás gázlónál?
Különös dolog. Agadzsanov nem ismerte ezt a Rjaskát, korábban semmit sem hallott róla, az idősebb Rjasencevet is először látja, mégis az az érzése, mintha száz utat, száz utazást tett volna meg már velük.
— Mi történt a Sziklásnál? — kérdezte újra Rjasencevtől. Az öreg szinte várta, hogy a fiatal feltegye neki ezt a kérdést.
— A Sziklás gázlónál aztán az összes golyó megtalálta őt, amelyik korábban elkerülte. A németek optikai felszerelése, jól tudod, Zeiss gyártmány volt, az öcsém pedig, szerencsétlenségére, felfedte magát.
— Felfedte magát? Hogyan? Miért?... De hisz maga mondta, hogy tapasztalt mesterlövész volt.
— Hiszen mondom neked, hogy mester volt a mesterlövészek között. A tüzelőállást mindig ő választotta meg magának. Hogy a fedezékből a fritz aztán egészen tisztán látható legyen. Így volt ez akkor is. Este elbúcsúzott tőlünk, és ment az állásba. Aztán nagyon gondos legyél, Rjaska, mondja neki a parancsnok, ott egész kopár minden körben. Egyedül csak a patak van az álcázáshoz, és kész. Se egy fa. se egy bokor.
— De a pataknál, parancsnok elvtárs — válaszolja Rjaska —, az egyik part meredek és csipkézett, akár a Kreml. Ott néztem ki magamnak egy lőrést. Egyetlen Zeiss sem ér el engem.
— És a víz? — kérdezi a parancsnok. — Gondoltál rá? Jeges, itt a hegyek között!
— Bokáig ér — mondja —, nem magasabb.
— No, hát akkor isten hírével — adta áldását a parancsnok. Rjasencev megpihent, elgondolkodott, aztán folytatta:
— Szóval, elment. Pirkadattól kezdve vártuk a mi mesterlövészünk első lövését. Várunk egy órát, a másodikat is kivárjuk — hallgat. Takarékoskodik a tölténnyel, mondja a parancsnok. Pedig nem kevés lőszert kapott. Az első dörrenés akkor gördült végig a hegyeken, amikor a nap ott fenn volt. Rjasencev felemelte a kezét, hogy megmutassa azt a helyet, ahol azon a távoli reggelen a napfény ragyogott. — És elkezdődött! Rjaska tüzel — lövések zápora a válasz. Párbaj kezdődött a mesterlövész és a „Havasi gyopárok" között. Egész nap tartott ez a pokoli kavargás. Mi körülbelül kétversztányira fekszünk a szurdokban — a parancsnok nem engedi kidugni az orrunkat. Máskülönben, mondja, mindannyiuknak vége. Igaz is, vége lenne. Akarod, nem akarod, várd a sötétséget. A csúcsról ráadásul süvített le a szél, lecsapott a fagy, és bosszúságunkra nem volt egyetlen felhő sem. Először számoltuk az órákat és a perceket, számoltuk Rjaska lövéseit. Aztán elhibáztuk a számolást, bár jól hallottuk a lövéseit — a mi karabélyunk hangját nem lehet a németével összetéveszteni, olyan éles és rekedtes, mintha meghűlt volna. Hallottad már valaha, hogyan szól a karabély? — kérdezte Rjasencev.
— Csak a moziban — felelte Agadzsanov.
— Én máig hallom a hangját — mondta Rjasencev.
— És aztán? — Nyikolaj már nem állhatta meg, hogy meg ne tudjon végig mindent. Rjasencev megállt, ránézett a fiatalemberre, mintha gondolatban valamit fontolgatna.
— Aztán... Valaki közülünk mondta a parancsnoknak: „Úgy látszik, tényleg jó helyet választott magának Rjaska. Egész nap tüzel, és még mindig ép és egészséges." A parancsnok tapasztaltabb volt, mindegyikünknél idősebb. Hogy milyen az a hely és ép, egészséges-e — mondja —, azt még megnézzük, de hogy lő, az tény. És, mindent összevetve — jól lő, lám, micsoda ágyúzás a válasz minden lövedékére! De, rövidre fogva, amikor elkezdett szürkülni, és a fagy egyre keményebb lett, odahívat engem a parancsnok és kérdezi: — „Testvér a testvérért" — ismered ezt a mondást? — Ismerem, parancsnok elvtárs, mondom. — Akkor készülődj. — Én már rég készen vagyok, parancsnok elvtárs. — Most, mondja, a legfontosabb az idő. Hallod, hogy Rjaska kezd ritkábban tüzelni? — Hallom, esteledik, a látási viszonyok már nem olyanok. — Helyes, mondja, nem olyanok, de több, mint valószínű, még sebesült is. Vedd magad mellé Nyefedovot, és igyekezzetek.
Nem kellett minket siettetni, a szívünk azt súgta, hogy rosszul áll a mi mesterlövészünk dolga. Hol egy bemélyedésben, hol egy kő mögött, hol pedig szinte észvesztve, árkon-bokron át egyenest rohantunk a testvér megmentésére. Már egyetlen lövést sem hallottunk. Sem a mi, sem az ő oldalukról. Egy fél óra alatt — még be sem sötétedett egészen — ott voltunk a Sziklás gázlónál, annál a bizonyos tüzelőállásnál. Odaugrottunk a testvéremhez — mintha még élne. Lélegzik, néz ránk, de nem moccan... Jól jött a kis balta, ami Nyefedovnál volt. Zsákmányolt, „solingeni". Kivágtuk a jégből Rjaskát, és elvonszoltuk a mieinkhez.
— Hogy vágták ki... ? — állította meg Agadzsanov az öreget.
— Hát mondom, kis baltával. Amíg a németeket lőtte a rejtekhelyéről, a patak vize erősen megemelkedett. A hegyek! S a németek meglátták a mesterlövészt. De ő még ebből a jeges keresztelőkútból is sokáig harcolt, amíg el nem vérzett, és eggyé nem forrt a jéggel. Még itt sem hagyta el a helyét, érted? Odavonszoltuk a mieinkhez. a mellén és a hátán darabokban állt a jég, és nem hullott le róla. Olyan vöröses volt. Nekem csak aztán jutott eszembe — azon a helyen még a sűrű sötétségben is vörös volt a patak. Meg a jég is körös-körül, vérvörös.
Rjasencev elhallgatott, kifújta magát, ránézett az alacsonyan gomolygó fellegekre, és befejezte :
— Ilyen a történelem, vezető barátom!
Úgy másfél óra múlva Rjasencev és Agadzsanov ott volt a Sziklás gázlónál. Az öreg már messziről felismerte azt a helyet, amit keresett, és egyenesen oda tartottak. A patak egyik partja itt mértani pontosságú néhány kőfokával valóban emlékeztetett a Kreml falára. Rjasencev sokáig, némán járt kőtől kőig, gödörtől gödörig, mintha nyomot keresett volna, valamilyen jelzést, talán egy töltényhüvelyt vagy valamit, amit magával vihetne — emlékül azokról a távoli napokról, de semmit nem talált.
Tekintetével körben mindent átkutatott Rjasencev, majd félig állva, félig fekve elhelyezkedett két égnek meredő szikla között. Ez volt az a hely, ahonnan a fiatalabb Rjasencev valamikor tüzelt. Az öreg mozdulatlanná dermedt, és előreszegezett tekintettel a hegy vagy domb — ahogy szokás szerint nevezi régtől, most már nagyon régtől fogva — vonulatait nézte.
Az öreg katona bokáig merült a jeges vízbe — de oda sem figyelt.
„Megfázik!" — szeretett volna felkiáltani Agadzsanov, de valamiért mégsem tette meg. Sőt mi több — önmaga számára is váratlanul — keresett magának egy helyet az öreg mellett, és pontosan ugyanúgy, félig állva, félig fekve — elhelyezkedett a természetes tüzelőállásnál, miközben a jeges víz azonnal égetni kezdte mindkét lábát.
— Mit csinálsz, te! Megfázol! — üvöltött rá Rjasencev, és erőnek erejével kezdte kicibálni a vízből.
Akár a szökőkút, úgy fröccsent fel a víz. A kibukkanó napfénytől átjárt cseppek — egyíkőjüknek is, másikójuknak is úgy tetszett — lángvörösek lettek. Vérvörösen ragyogott ebben a pillanatban a vízbe merülő kövekhez odafagyott vékony, erős jégréteg is...
Rjasencev és Agadzsanov szinte egyszerre vette észre ezt, egymásra néztek, és mintha összebeszéltek volna, mindegyikük letört magának néhány zengő darabot a part menti kemény jégkéregből. A jégdarabkák a kezükben is tovább árasztották magukból a vörös fényt. Rjasencev és Agadzsanov két-három percen át látta ezt a fényt, mígnem a nap vörös cseppekké olvasztotta tenyerükben a jeget.
Aztán felhők gyülekeztek, s a látomásnak ugyanolyan váratlanul vége lett, mint ahogyan kezdődött.
Rjasencev. akárha álomból ébredne, úgy mondta:
— No, de most aztán lóra, Mikola! Fogd a köpenyedet, gyerünk hazafelé.
Kikászálódtak a szárazra, levetették a cipőjüket, erősen, nagyon erősen kicsavarták a gyapjúzoknikat, és meg sem várva, hogy megszáradjanak, újra felhúzták őket a megdermedt lábukra. De sem egyik, sem másik szinte nem vett tudomást a hidegről, így hát nem emiatt, de összekapkodták magukat az útra: az egyiknek sietnie kellett, hogy a lehető leggyorsabban visszatérjen a szanatóriumba, és számot adjon a minden valószínűség szerint már haragvó orvosoknak, a másiknak — az intézetbe kellett repülnie, és onnan az első adandó alkalommal ismét vissza a Kaukázusba, hogy összeszedje a csoportot, és elhozza ide, a Sziklás gázlóhoz.
RAJCSÁNYI IRÉN fordítása
Néhány szó Viktor Tyelpugovról:
Sz. 1917, Moszkvában. Orosz író. Tanulmányait a Gorkij Irodalmi Főiskolán szerezte. Jobbára rövid elbeszéléseket, tárcákat ír, különböző szerkesztőségekben dolgozott. Az orosz kisporóza mesterének tartják. Szerencsés adottságának tartják, hogy az élet apró mozzanataiban is meglátja a nagy összefüggéseket. Kritikai munkássága is jelentős. Regénye: Üröm a hóban - egy repülős katona sorsáról szól.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1981/11. sz., 46-52. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése