Ének a szenvedélyes alkudozásról
Vasárnap, hétfőn vagy kedden — voltaképpen bármikor megfelelt, hiszen amióta nyugdíjas, bőven van szabad ideje - Danilo buszra ül, és bemegy a járási székhelyre. Itt a legforgalmasabb helyeken - a piac kerítésére, a patika melletti telefonpóznára, a tanácsház előtti széles táblára — rajzszöggel kitűzi hirdetéseit. Kockás vagy vonalas irkalapokra írja; mindegyikre ugyanazt a szöveget kanyarítja nehézkes betűivel: „Palatetős ház olcsón eladó Zakriniccsa faluban. A házzal együtt adok istállót, gádoros pincét, van kerekes kút, tűzifa, ötszáz darab tégla és három dézsa. Érdeklődni lehet Persak Danilo Joszipovicsnál az erdő mellett."
A járási székhelyről Danilo tovább buszozik Andrijivkába, itt is kitűzi a hirdetést egy oszlopra a községi tanácsháza mellett, meg az újságos kirakatra a kolhozirodánál. Andrijivkából Rozlohéba utazik, itt is kiteszi őket, titokban még a dicsőségtáblára, a sok híres ember arcképe mellé is kitűz egyet. Rozlohéból Hrescsatéba viszi az útja, mert hiszen Hrescsatéban is illik tudni, hogy ő, Danilo Joszipovics Persak eladja palatetős házát Zakriniccsában, eladja az istállót, a gádoros pincét, mellé még tűzifát, ötszáz darab téglát. Rozlohéból még Piscsanéba is eljut, meg egy-két további, környékbeli helységbe, aztán, no nézd már, nyakunkon az este, ideje hazaindulni.
Sok érdekes dolgot lát és hall útjai alkalmával. Danilót azonban főleg egy dolog érdekli: milyen házakat adnak el errefelé és mennyit kérnek értük, meg az is, mennyivel kezdik az alkudozást, s meddig mennek el. Előfordul, hogy a járási székhelyen, vagy Andrijivkában, vagy Rozlohéban el is megy ahhoz az illetőhöz, aki a házát árulja. Elmegy, megnézi a házat, meg ami a ház körül van: a kemencét, benéz a kemencébe, felmegy a padlásra, rákérdez, milyen a falazat meg az alapozás; ha van istálló, azt is megnézi, benéz a kútba is, bejárja a kertet, alaposan szemügyre vesz minden egyes almát, szakít magának egyet, megkóstolja, közben hunyorog sárgás, csöndes szemével, feltétlenül megtudakolja, kik a szomszédok, mert ha házat vesz az ember, olyan szomszédot is kifoghat magának, aki kis híján az ördöggel áll atyafiságban, s ki örül az ilyennek! Aztán tapintatosan megkérdezi, miért adják el a házat: máshol talált munkát magának a tulajdonos, vagy a lányához, fiához költözik öregségére. A válaszokat méltóságteljesen végighallgatja, mintha latolgatná magában őket, mindegyiknek jelentőséget tulajdonít - úgyhogy az emberek egy mindenhez értő vevőt látnak maguk előtt, aki azonnal rokonszenves lesz, bizalmat ébreszt maga iránt, márpedig ilyen fontos ügyletet, mint a ház adásvétele, bizalom nélkül nem lehet lebonyolítani. És ha már mindent szóba hoztak, ő mindent megkérdezett, mindent meghallgatott, Danilo tapintatosan az ára felől érdeklődik, és amikor megmondják neki, sokatmondóan hallgat valameddig, hunyorog, keskeny ajkát harapdálja, mintha gondolatban a vételár minden egyes rubelját leszámolná, aztán pedig — nem alkudozva, meg sem említve, hogy ő mennyit gondol — kedvetlenül elbúcsúzik a háziaktól, és elmegy.
Mert Danilo nagyon érti a módját, hogyan kell kivonulni az idegen házból. Mindig úgy távozik, hogy a háziak hosszasan néznek utána, s magukban abban reménykednek, hogy majd csak visszajön, mert egyes-egyedül csak vele tudják nyélbeütni az egyezséget, mert hát nála jobb vevőt nem is kívánhat magának az ember.
Tehát azok után, hogy ő maga bejárta a környező falvakat, mindenféle értesüléseket szerzett a legkülönfélébb adásvételi ügyekről - ilyenkor a vevő kényelmes, kissé talán furcsa maszkját öltötte magára, ami persze csak maszk volt, és sohasem jöttek rá a turpisságra —, Danilo Persak ezek után maga is árulni kezdte a házát. És a vevők sem várattak sokáig magukra.
— Hallottuk, hogy eladó a háza.
— Kitől hallották? — kérdi színlelt csodálkozással Danilo, mintha meglepné a kérdés.
— Zakriniccsában meg nálunk, Rozlohéban is beszélik az emberek.
Danilo Persak egy pillanatra elhallgatott, mintha alaposan fontolgatná magában a hallottakat. Két makacs ránc ült ki a homlokára, s hűvös, sárgás szemével szúrósan nézte a jövevényt, aki menten szabadkozni kezdett:
— Persze, mindenfélét fecsegnek az emberek. Ha tárgytalan a dolog, máris megyünk, elnézést kérünk.
— Szóval magát tényleg érdekli a dolog? — szólalt meg végre Danilo. — Honnan is jött? Rozlohéban nincs megfelelő?
— Hát már hogyne volna, de engem éppen ez a falu érdekel. De ha nem eladó, ha magának nincs hol laknia...
— Eladom — bökte ki végre Danilo. Arcvonásai megenyhültek, most már nem sajnálta a kedvességet vendégétől.
— Meg szabad nézni?
És elkezdődött a ház megtekintése. A vendég aprólékosan megnézett mindent: az ajtókat, a tokokat, az öreg mestergerendát, amely már évtizedek óta cipelte a mennyezetet, megnézte a kemencét, a füstjáratot is, lehajolt, hogy benézzen a padka alá, benyúlt a kemencelyukba, mintha keresne valamit, felhajtotta az ócska pokrócot a kemencepadkán, tekintetével az edénypolcon meg az ágyon kutatott. Aztán ugyanolyan aprólékosan megnézte a pitvart, a pitvarban az ásót, kapát, gereblyét, villát, a dézsákat és a padlásgrádicsot, még a ruhatartó rudakat is alaposan szemügyre vette, melyeken ruhafélék, hagymakoszorú meg csöveskukorica lógott. Benézett a kamrába is, súlyos, tolakodó pillantást vetve az ottani holmikra. Aztán lement a pincébe, és a nehéz, dohos levegőtől szuszogva, ugyanolyan tolakodóan mustrálgatta a krumplit, céklát, répát, retket, a sósuborkás meg a káposztás hordókat, mialatt Danilo Persak gyufával világított neki. Világított, de lassanként elpárolgott a tisztelete, s mindinkább ellenszenvet érzett a mindenre kíváncsi vevő iránt, aki mindent látni, fogdosni, szagolni akar. Aztán kintről is szemügyre vették a házat, oldalnézetben meg az utca és az erdő felől; majd a konyhakertbe mentek — a férfi a föld felől kérdezősködött, jól terem-e a káposzta, s nem fás-e a torma, olyan, hogy se kihúzni, se vágni nem lehet. A gyümölcsös felől is faggatta, hogy terem a meggy, s miért nincs gallyazva a kert sarkában az a körtefa, az öreg körtefa, mely mindenfelé kiterjesztette komor, csonka ágait. Mindenbe beleszólt ez az idegen, és Danilo Persak rosszallóan, megvetően figyelte vendége kíváncsiskodását, mert lenézést látott benne minden iránt, ami az övé, ami neki az életet jelentette. Észrevette, hogy az idegen csak ócsárolni akar itt mindent: a házat is, meg az udvart, a konyhakertet, a gyümölcsöst, s ezáltal az ő egész életét, mindezt pedig azért csinálja, hogy elsőnek kevesebbet kelljen kínálnia.
(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re)
Danilo nem vitatkozott az ilyen emberrel, de amikor az végül is megkérdezte, mennyit kér a házért, olyan vad árat mondott neki, hogy emberünknek fennakadt a szeme. („Aha — gondolta diadalmasan Danilo —, hoppon maradtál! Ne szidd a másét, s menj Isten hírével!") Az ilyentől sohasem tudta meg, mennyit adna, nem volt rá kíváncsi, mert az ilyennel semmi kedve se volt alkudozásba fogni, az ilyentől a legjobb azonnal megszabadulni, hogy ne is lássuk többé. És igazi alkudozás nélkül váltak el egymástól, Danilo Persak pedig, felidézve az iménti látogatás legjellemzőbb részleteit, úgy érezte, mintha durván, szégyentelenül ki akarták volna fosztani, mintha szégyenkezés nélkül a lelkébe köptek volna.
— Nézze meg az ember! — dohogta magában. — Még hogy kiállnak a gerendák az istálló falából! A te bordád álljon úgy ki... Nézze meg az ember! Teli van egérrel a pince! Teli ám az inged alja...
És bár a korhadt falgerendák valóban kiálltak az istálló falából, és omladozott a fala is, és egerek száguldoztak a krumpli közt, de nemcsak a pincében, hanem a kamrában is, Danilo Persak mégse tudott megbékélni az efféle észrevételekkel. Sértőnek érezte.
Ám voltak olyan vevők is, akik igazi ünnepet jelentettek a lelkének; a jószemű Danilo azonnal felfigyelt az ilyenekre. Ezek tudták, hogyan kell bejönni az idegen portára, hogy kell ott forgolódni, mit kell mondani, ha megnéznek valamit, hogy kell nevetni, tudták, hogy kell finoman a tárgyra térni, úgy, hogy a világért se sértsék meg a házigazda méltóságát, hanem minden elképzelhető módon dicsérjék, megadva neki a kellő tiszteletet. Danilo Persak ilyenkor hálából kitárta lelkét a vendége előtt, és ekkor végre megkezdődhetett a ház igazi megtekintése meg az igazi alku is.
Danilo Persak szinte dalt zengett házáról. Eszébe jutott megboldogult felesége, az az ősz, amikor megesküdtek s az apjáéknál kellett lakniuk, eszébe jutottak a rokonai meg a polgárháború, az első kommunák (néhány volt a falujukban), ahogy akkoriban adták, aztán meg elvették a földet, eszébe jutott, amikor ide kerültek, erre a telekre, mert úgy tervezték az asszonnyal, hogy éppen itt, az erdő szélén fognak letelepedni... Kivezette vendégét az udvarra, hogy lássa az erdőt is, meg egyúttal halljon valamit arról, mi volt errefelé a kolhozosítás éveiben, meg arról is, hogy az elmúlt háborúban partizánok táboroztak a környéken. S az erdőről mesélve, Danilo a kökénybozóttól sötétlő közeli horhost is megmutatta, eldicsekedett, milyen dús legelő van arrafelé, s milyen bővizű források fakadnak, még télen sem fagynak be, aztán belefeledvezve a mesélésbe azt is elmondta vendégének, hogy s mint menekültek a feleségével télvíz idején a horhoson keresztül a németek elől, még cipőt, meleg ruhát se nagyon kaphattak magukra, s már a szántóföldeken jártak, amikor visszanéztek — lángolt az egész falu, tűzvirágokban égett, robbanások rázták meg a levegőt, még szerencse, hogy a házukat nem érte baj, volt hová visszatérniük.
Ezen az úton pedig — azzal kivezette a vevőt a kapun —, szóval ezen az úton jött meg a falujukba az első traktor, Omelko Muzicsuk vezette; és az ő három fia is ezen az úton vonult be negyvenegyben, de csak a kisebbik jött vissza közülük, most gépkocsivezető a kolhozban; ezen az úton menekültek a németek, éppen tavasz volt, rettenetes sár, úgyhogy teherautóik, a harckocsik, az ágyúk örökre ott ragadtak a sárban, kísértetként meredeztek az úton; itt kísérte utolsó útjára, a temetőbe nyughatatlan feleségét is, ott, a puha földben nyugszik szegény, s biztosan őt is ezen az úton viszik majd kifele, mert bizony már éppen ideje volna.
Hogy milyenek a szomszédok? Nem panaszkodik rájuk, és biztosan ők sem mondanának reá egy rossz szót sem. Ezek itt, akik jobb felől laknak — bádogtetős ház, garázs, kocsi —, egy orvosházaspár, nagyon derék emberek, a községi kórházban dolgoznak, mindig eljönnek hozzá, megkérdezik, hogy szolgál az egészsége, s hoznak is, ha kell, mindenféle patikaszert. Mögöttük a kolhoz kombájnosa lakik, annak fejőnő a felesége, öt gyerekük van. Majd az állattenyésztő következik, na, ez aztán egy örökké nyüzsgő ember, nincs egyetlen perc nyugta sem, biciklin, motoron meg autón jár, mert hát gyalog nem győzné. Szóval igazán nem panaszkodhat a szomszédaira, jobbakat keresve sem találna, persze, az is igaz, hogy náluk Zakriniccsában csupa rendes, jóravaló ember él, ilyen faluból nem akaródzik elmenni.
Amikor Danilo befejezte a ház, a ház mögötti út, a mező felőli meg az erdő felőli szomszédok dicséretét, ugyanolyan részletesen, szeretettel dicsérte az istállót és benne a sokféle szerszámot, a kerekes kutat s a vizét; megmutatta a dézsákat, amelyeket mindig megemlített hirdetéseiben; és az ötszáz darab téglát is, ami jól jöhet a ház bővítéséhez; meg a tűzifát is, egy teherautóra való rakomány fenyőfát és nyírfát, amelynek már csak az a dolga, hogy jól befűtse a kemencét, és tüzén süssenek, főzzenek, pároljanak. Kivitte vendégét a veteményesbe, eldicsekedett minden szál napraforgóval, kaporral, petrezselyemmel, nagyhasú tökkel, krumplival; biztosan sokat tudott volna mesélni minden egyes göröngyről, a kert minden szegletéről, a trágyáról, amivel megszórta, táplálta a veteményest, úgy gondozva, mintha a gyermeke volna, mert nem is föld ez, hanem vaj, egyetlen szem borsóból akár egy zsákkal is terem. Ugyanúgy dicsekedhetett minden fával és bokorral a veteményes mögött, a ház körüli minden meggyfával, amelyeket csemete koruk óta ismert, hiszen vagy ő, vagy a gyermekei ültették; ugyanúgy kedvesnek és a szívéhez közelállónak érzett minden ribizli-, pöszméte- és málnabokrot a kerítés tövében, s kissé arrább, az ágyas sóskát, amit még a megboldogult felesége vetett; a sóska mellett kis ágyas szamóca volt, a szomszéd gyerekek nagy örömére, többnyire kérdezés nélkül szedegették. A rózsabokorral is szívesen eldicsekedett, és a bazsarózsával, a nőszirommal, a mályvával, amelyek vagy vadon nőttek a háza körül, vagy ő, Danilo ültette őket.
Önkéntelenül is a vevő elkápráztatására törekedett, ám önmagát is mind jobban elkápráztatta, szinte megrészegült attól, amit mondott, azoktól az érzésektől, amelyeket a határtalan világ ébresztett benne, melyhez a háza, az udvara, a kertje tartozott, s melyek az ő számára az életet jelentették. A múltat, a jelent és a jövőt.
Szinte kivirult mesélés közben, a házát mutatta, dicsérte, dicsekedett vele. Virult keskeny ajka, huncutul villogott sárgás szeme, mosoly szálldosott szüntelenül az arcára, mint a késő őszi verőfény áldásos pókhálója; gyér ősz haja szürkés ködként lebegett a fején. Tagbaszakadt, erős alakja látható, érezhető örömöt sugárzott.
— Mennyit kér a házért?
Danilo hallgatott, csak derűs, nyílt tekintetével válaszolt. Világos, őszinte, félreérthetetlen választ adott.
— Szóval mennyit kér? — kérdezte ismét a vevő némi szünet után. Erre Danilo is megszólalt:
— Maga mennyit adna érte?
A vevő óvatoskodva nem mondott összeget: nyilván azt remélte, hogy a tulajdonos kevesebbért is odaadja, mint amennyit ő gondol. Ezért aztán messziről kezdte. Elmondta, hogy Rozlohéban is eladó egy ház, szakasztott olyan, mint ez, igaz, nincs kútja, de a veteményeskert nagyobb, s ezért a házért ennyit meg ennyit kérnek. Persze, le lehetne alkudni az árából. Olenyivkában vadonatúj téglaház eladó, a villany be van vezetve, a gőzfűtést is megcsinálták, egy karnyújtásnyira van a bolt meg a buszmegálló, s ez nagyon sokat számít, de meg is kérik az árát.
— De hát ne én mondjam meg az árát! Maga a tulajdonos, maga mondja meg először, aztán majd én is megmondom, mennyit gondolok. Az asszonyt is elhoznám, hadd nézzen szét ő is, maga is tudja, mennyi baj származik abból, ha valamit nem tanácskozunk meg az asszonnyal.
— Ennyit meg ennyit kérek — mondta meg végül az árat Danilo Persak.
Ahogy kimondta, rögtön megváltozott az arca. A szeme már nem virult - fénytelenül révedezett; keskeny ajka öregesen lefittyedt; a mosoly sem játszadozott az arcán a késő őszi verőfény pókhálójaként - eltűnt nyomtalanul.
De hát, mondta a rokonszenves vevő, ennyiért akár a járási székhelyen is vehetne, s annak mennyi előnye van, mindenki ott szeretne letelepedni, házat, kertet venni.
Danilo Persak eleresztette a füle mellett a hallottakat. Egész életét Zakriniccsában élte le, ez a falu volt az élete, a teste, a vére, minden gondolata. A levegővel szívta magába, és úgy érezte, hogy a harag vagy a szeretet érzésének is olyan színűnek kell lennie, mint az itteni égboltnak, mint a földnek a határban, mint a fűnek ősszel a horhosban. Nevetett és sírt benne ez a falu, dalolt és táncolt, sokszorosan ott lüktetett minden porcikájában, és ő sohase cserélte volna el egyetlen más falura sem, de még a járási székhelyre sem, ami pedig mennyivel előnyösebb, és ahol olyan sokan szeretnének letelepedni.
— Akkor másutt vegyen magának — tanácsolta komoran Danilo.
— De hát ez így nem megy, még el se kezdtük, és maga máris visszalép — méltatlankodott a vevő. — Ha maga enged az árából, én is engedek.
— Megmondtam: ennyit meg ennyit kérek — ismételte makacsul Danilo, akinek hogy, hogy nem, már ez a vevő sem tetszett.
— Ki ad magának annyit érte?
— Majd eljön annak is a sora.
— Hallom, hogy már tavaly is árulta.
— Jól hallotta — bólintott Danilo.
— De a nyakán marad, ha nem enged az árából.
Danilót ekkor már végképp nem érdekelte a vevő. És nem azért, mert az illető alacsonyabb összeget kínált, mert nem fogadta el azt az árat, amit ő, a tulajdonos megszabott. Hanem mert egyszerűen úgy képzelte el, hogy most azonnal betoppan egy újabb vevő, aki jobb, megértőbb lesz, akivel könnyebben szót érthet, ő pedig enged neki, miért is ne adná olcsóbban egy rendes embernek. De ez a mostani csak menne már, s járjon másutt több szerencsével.
Telt-múlt az idő, s újabb vevők jöttek, Danilo elbeszélgetett velük, dicsekedett, alkudoztak is, de a ház maradt úgy, ahogy volt — eladatlanul. És az utóbbi években mind gyakrabban emlegette a dolgot Okszana, a menye; a felesége halála óta ugyanis a fiáéknál lakott.
— Mikor adja már el a házat, apa — kérdezte Okszana.
— Majd eladom, nem hajt a tatár.
— De hát mást se csinál, mint hazajár az öregházba, a vevőket meg elijeszti. Mennyien megfordultak már magánál mindenfelől! Alkudozik, már azt hinné az ember, végre a vevő tenyerébe csap, aztán egyszer csak meggondolja magát, és vissza az egész. Bízza csak rám, majd én eladom magának. Vagy a pénze miatt reszket?!
— Ne üsd az orrod olyasmibe, amihez nem értesz — dohogta az öreg.
— Maga tán ért hozzá? Már szégyellem magam az emberek előtt — fújta a magáét a menye.
— Te csak ne röstelkedj miattam mások előtt — fakadt ki dühösen Danilo. — Eladom, meglátod. Csak hát nem akarom akárkinek. Amolyan rendes embernek szeretném.
— Nem mindegy magának, kinek adja el?
— Nem bizony! — Az öreg felpattant, hogy kimeneküljön a házból az ostoba beszédek elől. Mert itt már senki se képes megérteni őt.
— No, jól van — állta el az útját a menye. — Csak rendes embernek. De hány rendes ember járt már magánál?! És az sem igaz, hogy a pénz miatt csinálja. Van nyugdíja, mi is szépen keresünk az urammal. Ha eladja, majd beteszi a pénzt a bankba, ott jó helyen lesz, gyarapodik is, magának, nehogy azt higgye, hogy nekem.
— Te nekem itt ne dirigálj, hogyan legyen — fortyant fel Danilo. — Ez az én dolgom.
— Hallja-e, tán valami asszonyszemély van a dologban? Ide akar hozni valakit vénsé-gére? Akkor mondja meg! Hogy össze akar állni valakivel, s ezért megtartja magának az öregházat.
— Minek nekem új asszony? Elég a magam baja, minek azt a máséval tetézni! -mondta felháborodva Danilo.
— Akkor nem tudom.
— Ne szólj bele, ha nem tudod!
Telt-múlt az idő, egyre ritkábban jelentkeztek a vevők, aztán végleg elmaradtak.
Egyeseket maga Danilo ijesztett el, mások már hallották hírét szeszélyeinek. S egy szép napon újabb hirdetéseket írt, ezekben ugyanaz állt: Zakriniccsa faluban palatetős ház eladó, a házzal együtt istálló, tűzifa, ötszáz darab tégla, érdeklődni lehet Danilo Joszipovics Persaknál, az erdő mellett. Majd elutazott a környékbeli falvakba, főleg oda, ahol még nem járt, és ott feltűnő helyen kitette a hirdetést. Beszélt más falubeliekkel, ki mennyiért adja el a házát, komoly vevőnek adta ki magát. Élete kellemes pillanatait élte meg ilyenkor, szinte mindenhatónak érezte magát.
De még nagyobb gyönyörűséget lelt abban, amikor a saját házára várta a vevőket.
A házra, amely számára a gyökereket jelentette ebben a világban, amelyhez ösztönösen vagy tudatosan ragaszkodott, amelyet nem tudott kiengedni a kezéből.
Mert ha kiengedte volna a házat, ahol az életét leélte, gyökértelen maradt volna. És élhet-e az ember gyökértelenül? Nem élhet.
Amíg megvan az öregház, amíg élnek a gyökerek, addig embernek érezheti magát, addig a világnak is szüksége van reá. Ember marad önmaga és mások szemében, még a fia és a menye előtt is.
Várta tehát a vevőket, hogy hosszas beszélgetésbe bonyolódjék velük Zakriniccsáról, a szomszédokról, minden egyes göröngyről a veteményeskertben meg mindenféléről, ami kedves volt neki, és amiről azt tartotta, hogy mások szemében is kedves kell legyen. Némelyik vevőjére haragudott, némelyiknek örült, de sem ezekkel, sem amazokkal nem sikerült megkötnie az üzletet, mert soha véget nem érő, szenvedélyes alkudozásba fogott. Igen, soha véget nem érő alkudozásba, amilyet még nem látott a világ...
... palatetős ház olcsón eladó ... istálló, gádoros pince és kerekes kút... meg tűzifa, ötszáz darab tégla ... három dézsa ... érdeklődni lehet Persak Danilo Joszipovicsnál, az erdő mellett...
Nem tudhatta, hogy vonzza és riasztja a vevőket, hogy szenvedélyes alkudozásával sohasem tudja eladni a házat.
Majd eladja a fia meg a menye.
MISLEY PÁL fordítása
Néhány szó Jevhen Hucalóról:
Sz. 1937 (Sztarij Zsivot, vinnyicai terület) ukrán író. Tanító családból született. A Nyezsini Tanárképző Főiskolán szerzett diplomát 1959-ben. Első elbeszéléskötetét 1962-ben adták ki. Az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején jelentkezett írókkal, pl. Jurij Kazakovval, Volodimir Drozddal és Otia Joszelianival együtt. Eredeti költőisége, a valóság töredékeinek és részleteinek ábrázolása, az általánosítástól való tartózkodás jellemzi prózáját. A személyiség fejlődésének lélektani kérdései és erkölcsi problémák foglalkoztatják, elmélyült társadalmi és lélektani rajzot ad. Nyelvezete lírikus, költőien gazdag, képes a táj legapróbb részleteinek, az emberi élmények árnyalatainak megelevenítésére. Fordítója, Misley Pál szerint "Hucalo mindenre ügyel, legyen az aprólékos tájfestés vagy egy jellegzetes arcéi megrajzolása. Pontosan tudjuk, milyen egy ukrán falusi porta a huszadik század utóján, milyen a ház beosztása, milyen a kert, milyen a földje, s ott mi terem. Ez a szocio-etnográfiai hitelesség még jobban elmélyíti az olvasóban a pillanatfelvétel élményét az adott tájban élő emberről az írói „tájmúzeum"-ban."
Forrás: Szovjet Irodalom, 1984/6. sz., 14-19. oldalak
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése