Lev Tolsztoj emlékszám (7)

VARVARA NAGORNOVA:

Kiről mintázta Tolsztoj Natasa Rosztovát? / 1

A „Kiről mintázta Tolsztoj Natasa Rosztovát? Tatyjana Kuzminszkaja fiatalsága" című írás a Novoje Vremja 1916: április 9-i, 23-i és május 7-i, 14-i számának mellékletében jelent meg V. Nagornaja név alatt. Ez az átlátszó álnév Tolsztoj unokahúgát – nővérének, Marija Nyikolajevna Tolsztojának a leányát – Varvara Nagornovát takarta. De volt egy szerzőtársa is, akinek a neve titokban maradt a publikáláskor: Tatyjana Kuzminszkaja. Hogy eloszlassa nővérének, Sz. A. Tolsztojának a gyanúját, Kuzminszkaja 1916. április 18-án kelt levelében bevallotta: „Nagyon örülök, hogy tetszett neked az írás... de aki azt hiszi, hogy teljesen az én művem, az téved. Őrzöm Varvara fogalmazványait. Sok mindent elmeséltem neki, sok mindent magam igazítottam ki. A párbeszéd, az áldozási rész mind az enyém. A leírások csak részben, az éneklési jelenetek, a külsők és egyebek rajza nem az enyém. Én adtam az egésznek irodalmi színezetet, ő ehhez nem ért."

Ennél sokkal határozottabban nyilatkozott Valentyin Bulgakov, Tolsztoj volt titkára, aki ez idő tájt Jasznaja Poljanában lakott. „Ezek a visszaemlékezések a jelenlétemben íródtak. Természetesen Varvara Nagornaja nem önállóan vetette őket papírra. Az irodalomhoz egyáltalán nem értő, de jóságos és gyermekien naiv öregasszony kezét az orosz irodalom panteonjában magának örök helyet biztosító T. A. Kuzminszkajának, Natasa Rosztova prototípusának a keze irányította."

Tolsztoj rokonai és közeli ismerősei szentül meg voltak győződve arról, hogy az író sokukat „másolja", hogy amolyan alapanyaggal szolgálnak a műveihez. Ha a nagy írónak megjelent egy műve, a házában elkezdődött a vidám és különös találgató játék – ki kicsoda, annak ellenére, hogy maga Tolsztoj visszautasította a közelítésnek ezt a formáját. Egyik levelében, arra a kérdésre válaszolva, hogy ki volt Andrej Bolkonszkij prototípusa, azt irta: „Andrej Bolkonszkij – senki, akár a regényíró többi figurája... Szégyellném megjelentetni a munkáimat, ha csak arcképeket másolnék, boncolgatnék és örökítenék meg bennük." Ennek ellenére van igazság abban, amit Bulgakov írt: Nagornova és Kuzminszkaja írását el kell fogadnunk bizonyítékul. Bármilyen indíték vezette is őket, a tény az tény marad. Natasa Rosztova sok tekintetben Tánya Bersz másolata."

*

BEVEZETÉS

Lev Nyikolajevics Tolsztoj gróf a Háború és béke legtöbb szereplőjét a való életből vette. Sokukat régen meghalt őseiről, sokukat pedig ma is élő kortársairól rajzolta.

Mivel senkit sem akart a nem kívánt színben feltüntetni, nem a saját nevükön nevezte ezeket a személyeket, de mi, a hozzá közel álló emberek, csalhatatlanul felismertük bennük rokonainkat és ismerőseinket.

Így tehát én nem mertem volna dobra verni értesüléseimet és tapasztalataimat, amelyeket a Tolsztoj családban eltöltött fiatal éveimben szereztem, és nem formáltam volna jogot arra, hogy kinyomtassam ezt az írást, ha nem adódik egy véletlen körülmény: Szemjon Afanaszjevics Vengerov gróf, akinek tudomására jutott, hogy Natasa Rosztovában Lev Nyikolajevics a fiatal T. A. Kuzminszkaját mintázta meg, azzal a kéréssel fordult Kuzminszkajához, vetné papírra rövid életrajzát, elsősorban életének azokat az epizódjait, amelyek belekerültek a Háború és béke című regénybe.

Tatyjana Andrejevna nem vállalkozott arra, hogy saját maga beszéljen magáról, ezt kényelmetlennek tartotta, és felajánlotta nekem, írjam le a többé-kevésbé együtt töltött éveket, de arra kért, hogy az ő életének azokat az epizódjait érintsem, amelyeket Lev Nyikolajevics felhasznált Natasa Rosztova megrajzolásához.

Ebből a szempontból tulajdonképpen T. A. Kuzminszkajának csak a fiatal évei jöhettek számításba. Amikor Lev Nyikolajevics befejezte a Háború és békét, Kuzminszkaja még nem ment férjhez. Lev Nyikolajevics a már asszony Natasa Rosztovát a feleségéről, Sz. A. Tolsztajáról mintázta. Valóban, amikor Lev Nyikolajevicstól nemegyszer megkérdezték, ki volt Natasa Rosztova modellje, azt válaszolta: „Összeőröltem Szonyát meg Tanyát, és lett belőlük Natasa."

Ugyanezt mondta édesanyám is, és teljesen igaznak tartotta, amit Tolsztoj állított. Kora gyermekkoruktól ismerte a két nővért, és általában nagy hasonlóságot látott köztük.

Tatyjana Kuzminszkaja átadta nekem megmaradt levelezését a szüleivel, barátaival és magával Lev Nyikolajeviccsal, így felelevenítette emlékezetemben élete néhány epizódját.

Ez a levelezés szolgáltatta ennek az írásnak legfőbb anyagát, amely különösen érdekes, mivel Lev Nyikolajevicsnak Kuzminszkajához és a leány szüleihez írott levelei máig sem jelentek meg nyomtatásban.

Varvara Nagornaja, szül. Tolsztaja grófnő

I

Kiskorától fogva ismerem Tatyjana Andrejevna Kuzminszkaját. Édesanyám, Marija Nyikolajevna Tolsztaja grófnő barátkozott az ő édesanyjával, Ljubov Alekszandrovna Bersszel, Alekszandr Mihajlovics Iszlenyev leányával. Ez a barátság mintegy örökségként miránk is átszállt, Tatyjana Andrejevna gyermekkorom, ifjúságom barátnője volt.

Bár sok esztendő eltelt azóta, az átélt múlt nem merült feledésbe, él az emlékezetemben.

Igyekszem feleleveníteni azokat a jellemvonásait és életének azokat a tényeit, amelyeket Lev Nyikolajevics oly szívesen megrajzolt a Háború és béke Natasa Rosztovájában.

Tánya, ahogy most nevezni fogom, kiskorától fogva nagyon vékonyka és betegeskedő teremtés volt. Tizenhárom éves korától kezdett el erősödni és gyorsan fejlődni. Rendkívüli elevenséggel és érzékeny lélekkel áldotta meg a természet, érzékenysége együttérzővé tette a környezete iránt, így aztán fokozatosan a család kedvence lett. Mindenki kényeztette, és több szabadságot kapott, mint két idősebb nővére. Mondhatni, minden szigor és fegyelmezés nélkül nevelkedett.

Tánya kedvetlenül és rosszul tanult, de sokat olvasott, rendszer és válogatás nélkül mindent, ami a kezébe került.

Tizenhat éves korában nővérénél, Tolsztaja grófnénál vendégeskedik, nyitva áll előtte a Jasznaja Poljana-i könyvtár a hatvanas évek folyóirataival, és természetesen a korabeli regények tetszettek neki a legjobban, bizonyos fokig romantikussá tették.

Lev Nyikolajevics azt írja neki egyik levelében: „... A legfontosabb, hogy okos légy, és ne lelkesedj a romantikáért. Előtted az egész élet, a sok boldogságot ígérő élet."

Egy másik levelében így ír:

„A Szürke búskomorrá vált nélküled; olvasmányaid, a (jórészt) hitvány regények miatt, nagyon nyugtalanok vagyunk. Ha sokáig nem írsz, nem attól félek, hogy beteg vagy, hanem hogy átestél valamilyen erkölcsi változáson, és már nem jössz el hozzánk...”

Tánya közvetlen természete féktelen vidámságában, fogékonyságában és szenvedélyességében fejeződött ki, akár jól, akár rosszul tett valamit. Ahol ő megfordult, ott érezni lehetett a leküzdhetetlen életerőt.

Természeténél fogva kacér volt, és gyakran megesett, hogy miközben elbűvölt valakit, ő maga is beleesett a saját hálójába, amiért az idősebbek alaposan megrótták.

„Hogy milyen különösek maguk – mondta nekik –, ha ő szeret engem, én se tudok közömbös maradni. Hiszen annyira sajnálom!”

Ez a válasz nevetésre indította Lev Nyikolajevicsot; mindig tudta, hogy Tánya könnyen lesz szerelmes, óva intette emiatt, nemegyszer levélben is. Lássunk egy részletet 1863-ban kelt egyik leveléből:

„Tánya, kedvesem, fiatal vagy, szép vagy, tehetséges és kedves vagy. Vigyázz magadra és a szívedre! Ha egyszer odaadod valakinek, nem lehet visszavenni, és a meggyötört szív örökké viseli a nyomot."

A hatvanas évek elején Lev Nyikolajevics gyakran megfordult a Bersz családnál. Tetszett neki a nagy patriarkális család, a három fiatal nővér egyszerű világa, a házukban akkor uralkodó gondtalanul vidám és szerelmes légkör, arról nem is beszélve, mennyire vonzotta oda jövendő felesége. A Háború és békében – a Rosztov családban – leírja ezt az otthontípust.

Nagynéném, Lev Nyikolajevics felesége, 1862-ben azt írta nővérének:

„Titokban elárulom neked, hogy Ljovocska meg akar írni bennünket, ha majd ötvenéves lesz."

De nem várt ötvenéves koráig, hanem már harminchat évesen megírta őket. Azonkívül Tánya viszonyát anyjához, amit a későbbiekben meglátunk, és bátyjához, Alekszandrhoz, aki akkor a Preobrazsenszkojei ezred tisztje volt. Tanyával nagyon jól megértették egymást, és amikor hazament szabadságra, sokat beszélgettek, énekeltek, kocsikáztak. Alekszandr muzikális lélek volt, és gyakran rávette húgát, hogy énekeljen. Lev Nyikolajevics, aki szerette a zenét, majdnem mindig kísérte Tanyát. Tánya hangjáról, énekmódjáról pontos leírást olvashatunk a Háború és békében.

Nagy társaságban nem szívesen énekelt. Szinte most is látom, ahogy kiállt a terem közepére (hogy jobb legyen az akusztika), élettelenül csüngött a karja, komoly arccal koncentrált. Ha énekelt, úgy látszott, mindenkiről megfeledkezett, aki hallgatja. Ezüstösen csengő, ritka szép hangja volt, nem lehetett közömbösen hallgatni. Ez a csiszolatlan hang nagy hatást tett a hallgatókra, amit maga Tánya észre sem vett. A Háború és békében ezt olvashatjuk:

„Ebben a hangban megvolt az a szűzi érintetlenség, az az öntudatlanul szunnyadó erő, az a kissé nyers bársonyosság, amely mind oly módon egyesült énekművészetének fogyatékosságaival, hogy az ember azt hiszi: bármily keveset is változtatnánk ezen a hangon, csak elrontanánk."1

Emlékszem, egyszer Ljovocska bácsi egyik barátjának, Gy[akov]nak a falujában voltunk, ahol Tánya közkívánatra énekelt az ősi udvarház termében. Holdfényes májusi éjszaka volt. A kertre néző nyitott ablakokon hangosan beáradt a csalogánydal és komikusán túlharsogta Tánya hangját. A hallgatók között volt Afanaszij Afanaszjevics Fet és felesége, Marja Petrovna. Tánya Glinka, Dargomizsszkij és mások románcait énekelte. Amikor abbahagyta, kérték, énekeljen még. Odament hozzá Marja Petrovna és azt mondta neki:

„Meglátja, hogy az én Fet gavambocskám (így nevezte a férjét, az „1" hang helyett „v"-t ejtve) nem kívánja ezt ingyen, akármit, de ír ezen a poétikus estén."

Valóban, másnap reggel Fet megjelent egy költeménnyel, és átnyújtotta Tanyának. Idézem a két első versszakot: „Tündöklő éj. A hold a vak szalonba csurgott / Lábunk elé. Sugárözönben állt a kert. / A nyitott zongorán úgy remegtek a húrok,/ Mint szívünk, amikor elhalt az éneked. / / Daloltad hajnalig könnyek közt, hogy te vagy csak / Te vagy a szerelem, hogy nincs más szerelem, / S tudtam, szeretni már mindig téged akarlak, / Ölelni szótlanul, és sírni csöndesen... "2

Ez után az estély után, 1866. május 25-én, Ljova bácsi levelet írt Gy[akov]éknak és Tanyának; barátját, Gy[akov]ot Ilja fia keresztelőjére hívta keresztapának. A levél végén hozzáteszi:

„Fet azt írja nekem, hogy, a szavait idézve, paradicsomi estét töltött nálatok gitár- és csalogányszó mellett, és hogy ezen a paradicsomi estén Tánya nyolc órától kettőig énekelt. Ez nagyon helytelen. Tudom, ha én is ott vagyok, elsőnek szegem meg Rasszvetov utasítását, és most azért teszem e megrovást, mert nem voltam ott... Viszontlátásra, kedves barátaim, nagyon várlak benneteket. L. Tolsztoj."

Ez a vers sokkal később jelent meg nyomtatásban, de Tánya még ma is őrzi a kézírásos lapot, amelyet Fettől kapott.

Tánya külsőleg eléggé eredeti és vonzó volt. Sötét, enyhén hullámos haj, keskeny arc, nagy száj és csodálatosan finom arcszín. Amilyen gyorsan változik az árnyék a napon, olyan gyorsan változott az ő arckifejezése is, és ez adta legfőbb báját. Nagyon vékony alkat volt, kitűnt rendkívüli hajlékonyságával és kecses mozgásával.

Élénksége ellenére már gyermekkorában igen gyakorlatiasnak mutatkozott. Tizenegy évesen a maga akaratából megtanította olvasni az öccsét. Később jelen volt apja súlyos műtétjénél (az apja kívánságára), majd Ljovocska bácsi eltörött karjának sínbe tételénél asszisztált, utána pedig ápolta, akár egy ápolónő.

Később, amikor Lev Nyikolajevics hazatért Jasznaja Poljanába, Szonya néni így ír a húgának:

„Édes Tánya, csak nem tudok úgy postát küldeni, hogy neked ne írjak. Mióta gondját viselted Ljovocskának, százszor kedvesebb vagy nekem. Ljovocska elmondta, hogy írnoka, barátja, szolgálója voltál, és hogy egymás bizalmasai lettetek; úgy örülök, hogy ilyen jól megértettétek egymást. Mind a kettőtöket nagyon szeretlek! Megértem, hogy sokkal szomorúbb lettél nélküle. Ő a mi világunkat idézi neked, amelyet szeretsz, és mindenki másnál jobban megértett tégedet.

Köszönöm neked, lelkecském, a leveleket is, amelyeket írtál, a magam nevében is, az ő nevében is."

II

Tizennégy éves korában volt először szerelmes, unokafivérébe, vagyis Kuzminszkijba, aki a férje lett. Alekszandr Mihajlovics Kuzminszkijt mindig úgy fogadták a házukban, mint a saját fiukat, és néha náluk töltötte a karácsonyi meg a húsvéti szünidőt. Mindenki nagyon szerette a családban. Tánya édesanyja nem tulajdonított semmi jelentőséget leánya érzéseinek, mondván, hogy ez a gyerekkori vonzalom nyomtalanul elmúlik.

De egyszer Tánya, szerelmi vallomás közben, először Mimi nevű nagy babáját vitte közel a fiú arcához, a vállára tette a baba glaszékezét, aztán ő maga átfogta a nyakát, megcsókolta, majd miután kiszámította, hány év van még az iskola befejezéséig, kijelentette, hogy négy esztendő múlva hozzá megy feleségül. A Háború és békében Natasának és Borisznak a jelenete így fest:

„— Csókolja meg ezt a babát – mondta Natasa...

Borisz elpirult.

– Milyen nevetséges maga! – mondta és még jobban elvörösödve a lányhoz hajolt, de nem kezdett semmit, csak várt.

Natasa hirtelen felugrott a kiskádra, úgyhogy magasabb lett, mint Borisz. Mindkét karjával átölelte, úgyhogy vékony csupasz kis karja a fiú nyakánál feljebb záródott össze. Egy fejmozdulattal hátravetette haját és szájon csókolta Boriszt...

– Natasa – mondta Borisz –, tudja, hogy szeretem, de...

– Szerelmes belém? – vágott közbe Natasa.

– Igen, szerelmes, de arra kérem, ne csináljunk ilyesmit, mint az imént.... Még négy év... Akkor aztán megkérem a kezét.

Natasa elgondolkozott:

– Tizenhárom, tizennégy, tizenöt, tizenhat. . . – számolta vékony ujjacskáin. – Jó! Tehát biztos?"

Amikor megjelent a regény első része – akkor 1805 címmel –, Polivanov, gyerekkori barátjuk és Tánya fivérének kadéttársa, azt írta Tányának:

„Bizonyára olvasta az 1805-öt? Sok ismerőst talált benne? Magára is ráismert? Hiszen magára emlékeztet? Boriszban pedig belőlem van egy darabka; Vera grófnőben Jelizaveta Andrejevnából, Szofja Andrejevnában Szonyából, és Petyából is van egy darabka. Mindenkiben van egy darabka valakiből. És az esküvőm Mimi babával – az is benne van. Élvezettel olvastam el az egészet, különösen azt a jelenetet, amikor a gyerekek berohannak a szalonba. Sok minden ismerős nekem benne. Hát Natasa csókját nem a valóságból vette-e L. Ny.? Maga bizonyára elmesélte neki, hogyan csókolta meg annak idején a tanítóját?... Maga nyilván ismeri az összes személyt, akikről Lev Nyikolajevics másolt, vagy akiktől hősei egyik-másik vonását vette. Ha tud valamit ebben a tekintetben, ne tagadjon meg néhány sort tőlünk, bűnösöktől", és így tovább.

Lássuk Tánya válaszlevelét (1865):

„Ljovocska regényéről írt nekem. Igaz, van egy darabka magából Boriszban, Liza nővéremből is van egy darabka, de Szonyából nincs. Szofja Andrejevnát Tatyjana Alekszandrovnáról, nagynénjéről mintázta, annak fiatalkorából. Marja Dmitrijevna valóban létezett, a férfiakról egyelőre nem tudok semmit, még kevés készült el a regényből. Ami Natasát illeti, Ljovocska őszintén megmondta nekem:

– Azt hiszed, csak úgy potyára élsz a világban? Téged teljesen megírlak.

– Félek, hogy megírja esetemet Anatole-lal. Apám elégedetlen, azt mondja: »Az ismerősök felismerik Tányát, és ez árt neki.«

Nekem nagyon tetszik a regény. Másoknak, akik olvasták és akiknek hallottam a véleményét, vagy nem tetszik, vagy nem értik Pierre-t. Azonkívül maga még azt hiszi, hogy Natasa csókja a tanító idejéből való? Nem, az Szása Kuzminszkijjal esett meg."3

Mondok néhány szót Mitrofan Andrejevics Polivanovról: szülei – kosztromai földbirtokosok – állandóan falun éltek, ő pedig a moszkvai kadétiskolában tanult, szívesen látták a Bersz házban, családtagnak tekintették. Okos, jólelkű és nagyon kedves fiatalember volt, néhány évvel idősebb Tánya fivérénél, Alekszandrnál. Együtt töltötték a szabadságot Berszéknél, meg az ünnepeket, néha pedig a nyár egy részét. Tánya jó barátságban volt vele, leveleztek.

Tánya tanulóévei rendben teltek. Ahogy cseperedett, mindjobban szerette az édesanyját, teljesen őszinte volt hozzá. Főleg esténként beszélgettek sokat, amikor elcsendesült a ház.

1862-ben Ljubov Alekszandrovna elutazott a leányaival a tulai kormányzóságban levő Ivici falvába, édesapjához.

Iszlenyevéknél, a fiatal vendégek szórakoztatására, esténként összejöttek a szomszédok és táncoltak. Ljovocska bácsi is átjárt oda, és mint köztudott, ott vallott először szerelmet Szonyának.

Egyik este, amikor már mindenki lefeküdt, Tánya beszaladt édesanyjához egy levéllel és leült az ágyára. Azzal kezdte a beszélgetést, hogy téved, ha azt hiszi, Lev Nyikolajevics Lizát veszi feleségül, mert ő biztosan tudja, hogy Szonyát szemelte ki magának. „Hiszen maga nem látja, mama, hogy le nem veszi róla a szemét?" Ljubov Alekszandrovna figyelmesen hallgatta leánya fecsegését, majd egyszer csak Tánya büszkén odanyújtja neki a levelet és azt mondja:

– Mama! A „kicsi" megkérte a kezemet.4 Tessék, olvassa.

Ljubov Alekszandrovna, akinek épp elég gondot okoztak idősebb lányai, és Lev Nyikolajevics gyakori látogatása is foglalkoztatta, most hirtelen fel sem fogta kedvencének a szavait.

– Mit mondasz? – kérdezte tőle.

– Azt mondom, mama, hogy megkértek, olvassa el a levelet és látni fogja, oda van írva a végére: »Pouvez-vous faire mon bonheur éternél ?«5

– Hiszen még tizenhat éves se vagy, butaságot ír ez a fiú. Még a tanulásra kell gondolnod, nem a házasságra – mondta az édesanyja.

De amikor látta leánya büszkeségét és visszagondolt saját kérőjére és annak ifjúkorára, ellenállhatatlan nevetésre fakadt, amivel megbántotta Tányát.

– Maga mindig így beszél, mama... Mi ebben a nevetséges?

– És Szásával mi lesz?

– Semmi. Mi lenne? Én őt nagyon szeretem.

– És ővele?

– Ővele? Nincs erőm megbántani, sajnálom.

– Nem olyan egyszerű ez. Majd én megírom neki, ha lesz időm, de most későre jár, menjél aludni – mondta mosolyogva Ljubov Alekszandrovna a lányának.

Tánya elköszönt édesanyjától, megcsókolta a kezét, és elsietett a szobájába. Ljubov Alekszandrovna egyedül maradt a gondolataival meg a gondjaival.

Idézzük most Tánya 1862-ben kelt levelét Polivanovhoz. Sajnos, csak a fele maradt épségben:

„Temérdek sok a körte, sokat eszem, mert nagyon édes. A kert nagy, de nem olyan szép, mint a jasznajai. Tegnap ülök nagyapával az erkélyen és egyszer csak látom, fehér lovon megérkezik a »comte«. Nagyon megörültem, nagyapa úgyszintén. Igen jól érezzük itt magunkat. Tegnap este átjöttek a szomszédok és három hölgy meg néhány fiatal, és táncoltunk. Holnap pedig pikniket rendezünk. Csak a mama nem engedte felvenni azt a ruhát, amelyiket szerettem volna, mindig fehérben kell lennem, és ezért nagy kár. Most elmondom magának, hogy tegnap a tánc után bementem a mamához és megmutattam neki egy verses levelet. Tudja, kiről van szó? A levél végén ez áll: »Pouvez-vous faire mon bonheur éternel?« És a mama először dühös lett, aztán meg szörnyű nevetésre fakadt. Nem értem, mi ebben a nevetséges. Régen 14—15 éves korban már férjhez mentek. A mama tizenhat éves korában. Persze én még nem akarok férjhez menni, bár nagyon sajnálom ezt a fiút. Olyan jóravaló, új románcokat keres nekem, minden kérésemet teljesíti, és oly bánatosan mondta: »Amusez-vous bien, mademoiselle Táne. Que deviendrais-je sans vous?«6

Nem értem, miért csipkelődnek vele, különösen Szása Kuzminszkij, ez nem szép dolog. A mama is csak nevet és azt kérdezi: »És Szásával mi lesz?« Igaz, itt csak Szása jöhet közbe. Szása egészen rendkívüli. Csakhogy itt egészen másról van szó: a mama nem tehet róla, hogy nem érti. Emlékszik, amikor a »comte« nevetett, mert azt mondtam Pokrovszkojéban: Mama, maga nem érti ezt, maga olyan ártatlan! Most is ez van. Liza szerelmes, Szonya még nem, pedig a »comte« folyton csak Szonyát bámulja. Amikor a körtét szedtük vele, akkor is odajött. Én ezt biztosan tudom, és a mamának is mondtam. Egyébként a maga számára ez nem újság. Isten vele, kedves barátom, hívnak ebédelni.

Barátja, Tánya."

A regényben így zajlik le ez a beszélgetés: „— Mama!... Mama!... Megkért...

– Kicsoda? Mire?

– Ő. Megkért... megkérte a kezemet. Mama! Mama! – kiáltotta.

A grófné nem hitt a fülének. Gyenyiszov házassági ajánlatot tett. És kinek? Natasának, ennek a kis csitrinek, aki nemrég még babával játszott, aki mellett még most is tanítót tartanak.

– Elég, Natasa! Ostobaság! – mondta, remélve, hogy csak tréfa az egész.

– No tessék, ostobaság! Én komolyan beszélek – mondta hangosan Natasa. – Azért jöttem, hogy megkérdezzem, mit csináljak, és azt mondja nekem: »ostobaság!«...

– No, akkor is el kell utasítani.

– Nem, nem kell. Úgy sajnálom! Olyan aranyos."

Amikor Ljovocska bácsi tudomást szerzett erről a levélről, nagyon jól szórakozott, és így bosszantotta Tanyát: „Pouvez-vous faire mon bonheur éternel?"

Azon az őszön volt Lev Nyikolajevics esküvője. Tánya eleinte sokat szomorkodott amiatt, hogy elszakadt szeretett nővérétől. Ott maradt vele Liza, másik nővére, aki rendkívül kedvesen bánt vele, de a köztük levő korkülönbség (Tánya akkor még tizenhat éves sem volt) és eltérő jellemük gátolta őket a barátságban. És attól kezdve Tánya már keveset tartózkodott otthon, mind gyakoribb vendége lett a Jasznaja Poljana-i háznak.

Az esküvő után Tánya megírta a nővérének, mit érez, amióta elmentek.

Ljovocska bácsi válaszol neki a levélre, így jellemezve Tányát (1862, de se év, se hónap nincs feltüntetve):

„Levelednek az a része, ahol arról írsz, hogy sötétben magad előtt látod Vaszinykát, Polinykát, engemet és Szonyát útiruhában – csodálatos. Ez pontosan rád illik, költői komolysággal vegyes nagyszerű, kedves, derűs jellemedre. Még egy ilyen Tányát egyhamar nem talál senki, de még egy olyan nagyra értékelőjét sem, mint Lev Tolsztoj."

Ezen a télen Tánya komolyan elkezdett tanulni énekelni, többet kocsikázott, amiben élvezetét lelte.

Májusban édesapjának el kellett utaznia egy hétre Pétervárra, hogy az ügyeit intézze. Tányát is magával vitte, hogy szórakoztassa. Folyt a készülődés, a csomagolás. Tányát kioktatták, hogyan viselkedjék a nagynénjeinél, akik szép számban laktak Pétervárott. Kiváltképp egyikük, egy nevelőintézet vezetőnője keltett benne félelmet. Miután megismerte Tanyát, így nyilatkozott róla: „Elle est trés gentille, mais elle n'a pas detenue. Elle est trop vive."7

A patriarkális moszkvai élet után a pétervári azonnal hatalmába kerítette Tanyát. Fény, utazgatások, szokatlan pompa – mindez tetszett neki.

Elvitték a rokonokhoz, akiket addig nem ismert. Édesapja, aki ügyeinek az intézésével volt elfoglalva, rábízta a nagynénjeire. Azok igyekeztek szórakoztatni, vitték színházba, hangversenyre és így tovább.

Egyik legkedvesebb és legjobban szeretett nagynénjénél sok fiatal jött össze, köztük Tánya egy távoli rokona, Anatole Sosztak, volt licista. A távoli rokon jogán a fiú azonnal udvarolni kezdett Tányának. Tetszett neki a tizenhat éves naiv kislány, aki oly kevéssé hasonlított azokra a lányokra, akikkel Pétervárott általában találkozott. Ahova Tánya ment, ott ő is megjelent. És végül aztán a színházban, ahová egyik nagynénje vitte el Tányát, a szünetben Anatole annyi kedveset és hízelgőt mondott neki, és olyan bátran, fesztelenül, mintegy a pártfogó szerepében, hogy Tányának úgy tűnt fel, ő az „igazi", eddig senki sem értette őt ennyire, mint ez az elegáns, jóképű ember. Mindenekelőtt azt élvezte, hogy felnőttnek tartják és udvarolnak neki. Tányának úgy rémlett, hogy már régen ismeri Anatole-t. Riasztotta és egyben izgatta ez a közelség, amely létrejött köztük. S[osztak] olyan ember volt, akivel gyakran lehet találkozni előkelő társaságokban. Magabiztos, bátor, leleményes volt a nőkkel, nem ismerte a félénkséget. Mindent könnyedén vett és mindent könnyen kapott az élettől. Úgy látszott, csak a maga kedvtelésének és élvezetének él, és ezen az úton nem ismert akadályt. Nem lévén jóságos, így hát szívélyes volt. Társaságban mindig csillogtatta elméjét, nagyszerűen beszélt több nyelven, okos fickónak számított.

A Háború és békében azt mondja az író Anatole Kuraginról és Natasáról:

„De ha Natasa a szemébe nézett, ijedten azt tapasztalta, hogy őközöttük korántsem áll fenn a restelkedésnek az a válaszfala, amelyet mindig ott érzett maga és más férfiak között."

Tánya nem volt tudatában annak, hogy mi történt vele, egyszerűen csak boldog volt, szerelmesnek érezte magát. Ezt írta nővérének:

„Szonya, egy hét Pétervárott olyan, mint egy tündérálom."

Lev Nyikolajevics a felesége leveléhez, amelyet Tanyának küldött, hozzáírta:

„Tánya! Minek utaztál Pétervárra? Ott csak unatkoztál..."

Lev Nyikolajevics meg a felesége hívta Tányát és a bátyját, Alekszandrt, menjenek el hozzájuk egész nyárra. Alekszandr Mihajlovics K[uzminszkij]t és az ifjú A[natole] S[osztak]ot is hívták vendégségbe; Lev Nyikolajevics már régóta ismerte S[osztak] édesanyját.

A fiatalok elevenséget vittek Jasznaja Poljanába. Lovagoltak, csónakáztak, kiruccantak a környékre, zenéltek, énekeltek.

Nagybátyám, Szergej Nyikolajevics is gyakran eljött hozzánk pirogovói birtokáról. Ljovocska bácsi nagyon szerette és becsülte őt. Valóban éles eszű, egyenes, igazságszerető és rendkívül csinos férfi volt. A bajusza alatt megmosolyogta a Jasznaja Poljanában zajló vidám szórakozást, de maga is szívesen részt vett benne. Eljött velünk a piknikekre és mindig hozott magával valamit, valami eredetit, akárhol járt is.

Ljovocska bácsi szokása szerint rendkívül szívélyes volt mindenkihez; mindig érdekelte a fiatalság, de ezúttal ő is, meg Szonya is kritikus szemmel nézték fiatal vendégüket, Anatole S[osztak]ot: nagyon nem helyeselték, hogy Tánya vonzódott iránta. A falun, a tiszta és egészséges légkörben olyan volt az ő cinikus udvarlása, mint valami napfolt, és el kellett hagynia Jasznaja Poljanát.

Lev Nyikolajevics, nap mint nap meggyőződve rámenős viselkedéséről, elhatározta, hogy kiadja az útját. Befogatott egy tarantaszba, és minden magyarázkodás nélkül azt üzente neki a kocsissal: a fogat készen áll Tulába. Anatole kénytelen volt elutazni.

Az első napokban Tánya sokat kesergett az elválás miatt, de amiatt is, hogy érezte: részben ő okozta ezt a kellemetlenséget. De a bácsi meg a nővére olyan óvatosan és annyi jóindulattal bántak vele, hogy lassanként megnyugodott; azonkívül az édesanyja is megérkezett Jasznaja Poljanába Szonya szüléséhez, ami rendkívül felvillanyozta.

III

Június elején Tánya kivételével minden fiatal elhagyta Jasznaja Poljanát, és teljesen elcsendesedett a ház. Lev Nyikolajevics a méhekkel és a gazdasági ügyekkel foglalkozott; Szonya derűsen és jó erőben várta a minden anya életében oly nagy eseményt: az első gyermek világra jöttét. Június 28-án megszületett a kisfiú, Szergej, és minden más mellékessé vált.

Tánya a nap nagy részét a könyvtárban, vagy anyja társaságában töltötte. Esténként lovagolt, majdnem mindig Szerjozsa bácsival, aki mind sűrűbben ellátogatott Jasznaja Poljanába. Nemegyszer én és a nővérem is velük tartottunk. Sosem felejtem el ezeket a csodálatos nyári estéket. Meleg napokon rendszerint az erdei utakat választottuk. Bejártuk ennek az évszázados állami erdőnek a legszebb irtásterületeit; a naplementében még fenségesebb és szebb volt a táj.

Útközben vidáman fecsegtünk. Tánya visszanyerte régi elevenségét és gondtalan vidámságát.

Szerjozsa bácsit folyton Jasznaja Poljanába húzta a szíve. Általában „egy napra" jött, de sokkal tovább maradt. Néha magával hozta tízéves fiát, Grisát. Szívesen foglalatoskodtunk vele. Tánya maga mögé ültette a lóra, együtt mentünk gombázni, játszottunk.

Szergej Nyikolajevics tizenöt éve családos ember volt – cigánynő volt a társa, egy nagyon szép asszony. A bácsi szerette a családját, de külön élt tőle: ő maga Pirogovóban a birtokán, a családja meg Tulában.

Tánya mint idősebbet tisztelte Szerjozsa bácsit, de ha hosszabb ideig távol maradt, nyugtalanul kérdezte Lev Nyikolajevicstól:

„Mit gondolsz, Ljovocska, miért marad el ilyen sokáig Szergej Nyikolajevics?"

Ljovocska bácsi fürkészően nézte, és azt mondta neki: „Nem tudom." Természetesen ő is meg Szonya is észrevette, hogy vonzódnak egymáshoz, de maga Tánya ennek nem volt tudatában. Ljovocska bácsi féltette őket, és nem helyeselte ezt.

Amikor együtt üldögéltünk, Tánya gyakran emlegette beszélgetéseiket Szerjozsa bácsival, idézte az intéseit és elmondta, hogy egyszer, amikor együtt lovagoltak, Szerjozsa bácsi megkérdezte tőle, miért tetszik neki Anatole S[osztak], és hogy szerette-e a fiút. És hogy ő pirulva elmesélte neki a vonzalmát, és az egészben saját magát hibáztatta. Szerjozsa bácsi erre azt mondta: „Tizenhét évesen maga semmiben sem lehet hibás."

Tányának észre kellett vennie, hogy Szerjozsa bácsi minden vonatkozásban többet ér mindenkinél, akit addig ismert.

Előfordult, hogy ültünk ketten az öreg park hársfasétányán; ezt a parkot még Volkonszkij nevű ősünk ültette. A százados hársak alig engedik át a júniusi nap forró sugarait, és mi szótlanul ülünk a varázsos csend hatása alatt. Egyszer csak halljuk, csengő szól a távolban. Tanyának elváltozik az arca, belső fény csillan a szemében, halvány pír önti el, erősen figyel... a nyakamba ugrik és azt suttogja: „Szerjozsa jön!"

És csakugyan, a fasoron feltűnik a hintaja, meglátjuk rajta magas, kissé hajlott alakját, puha, barna kalappal a fején.

Tánya nem szalad be a házba, hanem elkezd röpdösni a sétányon és önfeledten kiáltozza: „Varecska! Mennyire szeretlek! Hogy én milyen boldog vagyok! Varja, nézd, mindjárt elröpülök. Akarod?"

És könnyedén felszökken a padra, széttárja a karját és lengeti, mintha repülne.

Édesanyámnak, aki nagyon szerette Tányát, észre kellett vennie azt az erős befolyást, amelyet mint idősebb gyakorolt ránk. Fiatal korunkra való tekintettel félt ettől a befolyástól.

Emlékszem, egyszer váratlanul elvitt bennünket Pirogovóba, mondván, hogy Tánya kacérsága és könnyelműsége rendkívül rossz hatással van rám, aki túlságosan szeretem és ösztönösen utánozom őt.

Egy idő után azonban édesanyám vágyódni kezdett Jasznaja, de különösen Tánya után, mert hiányzott neki az éneke és eleven természete. Ekkor azt mondta nekem:

„Ez a Tánya egy valóságos szirén: ha látom – elítélem, ha elmenekülök tőle – valami visszahúz hozzá, unalmas nélküle."

Igy aztán édesanyám befogatott, és mindannyiunk örömére visszamentünk Jasznajába, ahol oly kellemesen és tartalmasán zajlott az élet, hogy arra emlékszem vissza a legszívesebben.

Szerjozsa bácsi továbbra is gyakori vendég volt Jasznaja Poljanában. A háziak észrevették vonzódását Tányához, de nem tették szóvá, mert, ismerve családi helyzetét, nem hitték, hogy bármi is lesz a dologból.

Szerjozsa bácsi azt mondta fivérének: „Ljovocska, Tánya életveszélyesen aranyos. Jobb, ha nem járok hozzátok."

Nem tudom, mit mondott rá a bácsi.

Egyszer Tatyjana Alekszandrovna és Pelageja Iljinyicsna nénéim Pirogovóba mentek, édesanyám birtokára. Tánya is velük tartott.

Szerjozsa bácsi tudomást szerzett az érkezésükről, átkocsizott hozzájuk, és ebéd után azt indítványozta Tányának, homokfutón ruccanjanak át hozzá, tekintse meg a kúriáját. Tánya engedélyt kért a nagynénéitől, hogy elmehessen Szerjozsa bácsival. Estefelé indultak el, nem látva a közelgő sötét felhőket. Megérkeztek, és alighogy bejárták a parkot, be kellett húzódniuk a házba, mert megeredt az eső, és kitört a vihar. Minden villámlás megvilágította a félhomályos szobát, ahol ültek. A viharos szél rázta az ablakokat. Tánya nagyon félt a vihartól. Szerjozsa bácsi nem hagyta magára. Haza nem térhettek, mert édesanyám kúriáját egy folyó választotta el a bácsiétól. Akkor mi egy másik birtokon tartózkodtunk. Nagynénéimet nyugtalanította, hogy egyedül elengedték Tányát. De nem küldhettek érte senkit. A vihar elvonult ugyan, de az eső könyörtelenül esett.

Ez az este Tánya és Szerjozsa bácsi legköltőibb emlékei közé tartozik. Ha jelentéktelen volt is mindaz, amiről beszéltek, de, amint történni szokott, minden szavuk valami újnak a különös bélyegét viselte magán. Tánya, az ablakpárkányon ülve, elmesélte, hogy amikor ősszel Jasznaja Poljanában vadászaton vettek részt, a nővére lornyettal a kezében egy lapuló nyulat figyelt és majdnem rálépett a lóval.

„És képzelje, Szonya azt szerette volna, ha a nyúl elszalad a kutyák elől – mesélte nevetve. – Sajnálta."

Tánya azt is elmesélte, hogy egyszer eltévedt az erdőben és sokáig bolyongott benne. „És milyen szakadékokkal teli titokzatos helyekre kerültem – emlékezett vissza –, és ezt az erdőt Svájcnak neveztük, és olyan félelmetes volt, és olyan jó... Maga nem ismeri ezt az érzést – mondta, és nyugtalanná tette az emlék, amely ezen a zivataros estén támadt fel benne –, én pedig nem tudom elmondani."

A Háború és békében ez áll: „Andrej herceg állandóan nyugtatgatta, mondván, hogy érti ő, és valóban értett is mindent, amit csak mondani akart a lány. Natasa nem volt megelégedve a saját szavaival – érezte, hogy sehogy sem sikerül lefestenie azt a szenvedélyes költői érzést, amely azon a napon eltöltötte."

Szerjozsa bácsi szótlanul hallgatta Tanyát, egy pillanatra sem vette le a tekintetét az arcáról, amelyen folyton változott a kifejezés.

Szerelmi vallomás nélkül is érezték a léleknek azt a közelségét és egybeforrottságát, amelynek a kifejezéséhez felesleges a szó. Annak a mély érzésnek és a jövendő boldogságba vetett hitnek a születése volt ez, amely felemeli és jobbá, nemesebbé teszi az embert.

A Háború és békében ezt olvassuk: „... „A lelkét szerettem benne... olyan erősen, olyan boldogan szerettem" – gondolta Bolkonszkij Natasáról.

Másnap jobbra fordult az idő, és nagynénéim visszamentek Jasznaja Poljanába. Szonya még nem épült fel egészen. Ljovocska bácsi részletesen érdeklődött, mit csináltak Pirogovóban és miről beszélgettek. Tánya mindenről beszámolt neki.

Idézzük most Tánya levelét, amelyet barátjának, Polivanovnak írt:

„Kedves barátom, levelét megkaptam. Azt kérdezi, hogy van egészségileg Szonya. Most már jobban, lábadozik, de még sápadt. Tudja, elmentem Smigaro doktorért Tulába, és elhoztam. Tizenöt versztát kocsiztunk, de egész úton egy kukkot se szóltunk egymáshoz. Ljovocska várt bennünket a fasoron, és nevetve mondtam neki: »Képzeld, ez az első szó, amit egész úton kiejtünk a szánkon.« Felkacagott és azt mondta: »Hát ilyen ő, kibírta! Az a szokása, hogy útközben nem beszél.« Smigaro kövér, esetlen, jóságos ember, folyton szunyókál. Ha beteg volnék, én nem bíznék benne. Ljovocska nincs jó hangulatban, Szerjozsa bőg, a dajka folyton sétál vele, ringatja, dúdol neki. Ez az egybemosódó dúdolás és sírás Pokrovszkojét juttatja eszembe, ahol mi, a három lány, a gyerekszoba mellett laktunk... Elmondom most, kedves barátom, hogyan rándultam át két nagynénémmel Pirogovóba. Előállt egy nagy hintó. A tornácra kijött Alekszej, Dunyasa és Nat[alja] Petfrovna]. Én gyorsan felugrottam a bakra. A nagynéni azt mondja: Tánya, descendez, ce n'est pas bien á une demoiselle de rester avec le cocher,8 de akkor odajött Ljovocska és azt mondta: Hagyjad, néni, számára nincsenek törvények. Aztán elindultunk. Pirogovo 40 versztára van Jasznajától. Útközben megkínáltam az öreg kocsist, a vörös Ingyuskint karamellával; Sz. Ny. jót mulatott ezen, amikor egyik néném elmesélte neki. Pirogovóban Marja Nyikjolajevna] házában szálltunk meg, a ház üres volt. Ebédre megérkezett Szerg[ej] Nyikfolajevics], Az ebéd rossz volt, és a nagynéni morgott, hogy a kompótban nincs mazsola... Ebéd után a nagynéni elengedett Sz. Ny. birtokára. Homokfutóval mentünk. Amikor megérkeztünk, gyorsan megnéztem a házat. Nagy, régi épület. Aztán lementünk a parkba, a park is régi, a folyó is messze van. De elkezdett dörögni, megeredt az eső, és mi bementünk a házba. Teát hoztak. Én öntögettem ki. Szerg. Nyik. elmélázó volt és folyton engem figyelt, majd egyszer csak azt mondja: »Magának unalmas énvelem. Maga olyan fiatal, én meg öreg vagyok.« Azt mondtam neki, hogy én mindig vidáman és jól érzem magam vele, mert ő mindent megért, de ezen csak nevetett és azt mondta: »Nem mindenkinek adatott meg az a boldogság, hogy ismerje és megértse magát. Gyanítom, hogy otthon nem értékelik eléggé, nem ismerik valójában.«

Hirtelen elsötétedett, odaszaladtam az ablakhoz és látom, sötét felhő száll alacsonyan, aztán villámlott, majd dörgött – szörnyű. Felkiáltottam és elugrottam az ablaktól. Szörnyen félek a vihartól. Sz. Ny. odajött hozzám, leültetett egy fotelba, és mellettem maradt, amíg a vihar tartott. És milyen különös, bár féltem, mégis olyan jól elbeszélgettünk, olyan csodálatosan alakult az az egész este. Sz. Ny. egészen más volt, mint amilyennek addig ismertem. Meséltem neki a gyerekkorunkról. Pokrovszkojéról, hogyan tűntem el a Svájcban. Emlékszik? Eltévedtem, és Szonya meg Petya sírva keresett. Sokáig bolyongtam, szörnyű volt, de ugyanakkor jó is. Szavva Iv[anovna] otthon szidalmazott. De a nyikolszkojei parasztok megmutatták az utat.

Vadászatról beszélgettünk. Megint szóba hozta Anatole-t, de én azt mondtam: »Ne rontsa el az estét, ne beszéljen erről.« És abbahagyta.

Ah, barátom! Ha kitörölhetném az életemből ezt az Anatole-időszakot!

Sokáig ültünk, az eső meg csak esett, nem volt kedvem lefeküdni. Lámpákat gyújtottunk, elcsendesedett a vihar, de mi nem fogytunk ki a szóból.

Nagyon szeretném, ha megismerné Sz. Ny.-ot!. Olyan csodálatos ember, Ljovocska is nagyon szereti. Én azonban néha kínosan érzem magam a jelenlétében. Félek, hogy valamilyen butaságot mondok. Ez a Pirogovóban eltöltött este azonban kivétel volt.

Isten vele, írjon, és senkinek se mutassa meg a leveleimet.

Tánya"

Jegyzetek:

1  A regényből vett idézetek itt és másutt Makai Imre fordításai.

2 Pór Judit fordítása.

3  1865. március 26-án kelt levél.

4 A „kicsi": G. A. Pako, annak az A. I. Pakónak a fia, aki a Bersz fiúknak előadott a moszkvai egyetemen.

5 Boldoggá tudna-e tenni örökre? (fr.)

6 Szórakozzon jól, Tánya kisasszony. De mi lesz énvelem maga nélkül?

7 Nagyon kedves, de nem tud viselkedni. Túl élénk, (fr.)

(Befejező része következik)

Forrás: Szovjet Irodalom, 1978 / 9. szám, 154-163. l.