ALEKSZANDR GOLDENVEJZER
Tolsztoj hétköznapjai
(Részlet a szerző Tolsztoj közelében c. könyvéből)
Tolsztoj régebben sokat dohányzott; egyszer azt mondta, hogy amilyen könnyen leszokott a húsevésről, olyan nehezen hagyta abba a dohányzást. Nem is sikerült neki egy csapásra. Néhányszor felhagyott a dohányzással, majd újra kezdte, amíg aztán végérvényesen abba nem hagyta.
Nagyon egyszerűen és szerényen öltözött: sötét nadrágot és szürke vagy fehér, nyáron vászonból készült, keskeny övvel átfogott, kívülhordós inget viselt, az öv mögé pedig gyakran bedugta egyik vagy mindkét kezét (ez volt közismert testtartása). Általában jó minőségű, finom bőrcsizmát vagy félcipőt hordott. Új cipőt sohasem láttam rajta: mindig csak ócskát, elnyűttet, gyakran fokozottat. Nyáron és ősszel sima szabású, kétsoros kabátot viselt; a fejére kerek sapkát vagy puha, könnyű, elég ócska, de valamikor bizonyára sok pénzbe került, szürke filckalapot tett. Nyári hőségben széles karimájú, összehajtható, meglehetősen eredeti fazonú, zöld béléses, fehér kalap volt rajta (nem emlékszem, ki ajándékozta neki), vagy egy szemellenzős, fehér vászonsapka. Télen nemezcsizmát és bundát hordott. Erős fagyok idején fejére csuklyái tett, amelyet valahogy asszonymódra kötött át, és még a szakállát is elrejtette benne.
Egyszer Moszkvában - Talyjana Lvovna esküvőjének1) másnapján, amikor a rokonok és barátok kikísérték a breszti pályaudvarra az ifjú párt (a fiatalasszony férjével külföldre utazott), láttam Tolsztojt egy pompás galléros, finom szőrmebundában; bizonyára régebben viselhette, amikor még „földesúri módon" öltözött. Aznap hideg volt, és Tolsztoj nem érezte egészen jól magát. Első pillanatban meg sem ismertem, annyira különös volt ilyen öltözetben látnom.
Tolsztoj, amikor gyengélkedett, rendszerint a saját szobájában üldögélt, könyvvel a kezében, meleg köntösben, és kis, kerek, fekete selyemsapkával a fején; ilyenkor néha szokatlanul hangosan ásított (leginkább alkonyat felé), s az ásítás, különösen nyáron, a nyitott ablakok mellett, az egész házban hallatszott, és biztosan jelezte rosszullétét. Ha a szobákban hideg volt, barna gyapjú, zekeszerű kötött kabátot vett fel, amelyet, úgy rémlik, az egyik Sztahovics nővér kötött. Tolsztoj, ha gyengélkedett, különösen amikor a pulzusa „rendetlenkedett", gyakran jellegzetes, száraz, rövid, szívbajos köhécselést hallatott. Szokatlanul őszintén, mindenkit magával ragadóan, gyerekesen tudott nevetni, néha még a könnye is kicsordult; de elég ritkán nevetett. Könnyen fakadt sírásra, nem annyira bánatában, hanem amikor olyasmit mesélt el, hallott vagy olvasott, ami megindította. Gyakran sírt zenehallgatás közben.
Tolsztoj különös módon tartotta a tollat: egyetlen ujját sem tette előre, hanem marokra fogta, és kör alakú mozdulatokkal vezette a tollat a papíron, szinte fel sem emelte róla. és nem vastagította sehol a vonalakat. Kéziratait nehéz olvasni, csak a hozzászokott szem tudja kivenni az egyes sorokat. Először mindig leírt egy csomó sort, sokat áthúzott és kijavított, azután az előző sorok közé újabbat rótt, különféle lábjegyzeteket és beszúrásokat készített az üres helyekre a teleírt oldalon keresztben is, és különálló, kis papírdarabkákra is irkált, – sok szót nem irt le végig, hanem gyakran egy szó helyett egyetlen betűt irt csupán. Kézirata első pillantásra olyan fekete festék benyomását kelti, amelyet régen a cenzúra használt egyes részek olvashatatlanná tételérc. Előfordult, hogy Tolsztoj maga sem tudta elolvasni azt, amit leírt. De azért néhány hozzá közelálló rokon vagy barát, néha nagyító segítségéhez folyamodva, végül is majdnem mindig eligazodott a kéziratán.
Tolsztoj meghatóan szerette a gyerekeket, és nagyon jól tudott velük bánni. A gyerekek szívesen jöttek el hozzá, s örömmel hallgatták elbeszéléseit.
Az állatokat, különösen a lovakat és a kutyákat Tolsztoj nagyon szerette, de a kutyaugatást nem bírta elviselni: amikor a közelben ugatott egy kutya, kifejezetten szenvedett tőle. Azt sem szerette, amikor a jelenlétében fütyörésztek, ez is – mint valami illetlenség – mindig felizgatta és kellemetlenül érintette.
Tolsztoj nagyon szerette a virágokat. Sétáiról mindig nagy csokor mezei virággal tért haza. A kerti virágok közül a legjobban a szagosbükkönyt és a tátikát kedvelte.
Apróságokban zsugori volt: sajnálta a papírt – gyakran fecnikre irt; nem szeretett veszteni a kártyán, holott Jasznajában mindig nagyon kis alapon játszottak, és a játék néhány kopejkás különbséggel végződött. Ezen kívül új holmikat is sajnált felvenni.
 |
| Goldenvejzer |
Gyönyörűen olvasott fennhangon – egyszerűen, de a szépirodalmi műveknél sorra megváltoztatta a hangját a különböző szereplők szerint. Hallottam töle többek között (nem egészen végig) Puskin Pikk dámáját: Herzen Az őrült című művét (amelyet Tolsztoj nagyon nagyra értékelt, de úgy vélte, hogy a vége gyengébb a többi résznél, mivel mesterkélt és szentimentális); Az orvos, a haldokló és a holtak címűt (nem teljesen végig); néhány szemelvényt a Kolokolból, például egy katonai szemle leírását, amelyen jelen volt az osztrák császár és I. Miklós cár (ezt a leírást, amely Tolsztojt minden alkalommal fellelkesítette, többször is felolvasta a jelenlétemben,2 ezenkívül Csehov Lelkecském, Parasztok és Szakadékban című elbeszéléseit többször is.)
Tolsztoj nagyon szigorúan bírálta a paraszti élet leírásánál elkövetett pontatlanságokat és hibákat. Emlékszem, amikor Csehov Parasztok című elbeszélését olvasta, tett néhány ilyen megjegyzést. Nagyon régen történt, ezért most nem jut eszembe, mivel is voltak ezek a megjegyzések kapcsolatosak. Csehovot Tolsztoj rendkívül nagyra tartotta, sokra értékelte művészi tehetségét, éles elméjét és kifinomult orosz nyelvismeretét, de drámáit egyáltalán nem szerette.
Tolsztoj világosan és tömören tudta azoknak a szépirodalmi műveknek a tartalmát elmesélni, amelyeket elolvasott, vagy amelyek eszébe jutottak. Valódi élvezet volt ilyenkor hallgatni őt.
Jól tudott nyelveket, majdnem folyékonyan fordított le francia, angol vagy német publicisztikai és egyéb műveket, amelyeket azonnal fennhangon olvasott oroszul.
Ritkán kellett nyilvánosság előtt beszélnie, nem is tette szívesen, és el is kerülte, ha egy mód volt rá. Azt mondta, hogy a néhány alkalom során, amikor nyilvánosan beszédet mondott, mindig kiválasztott a közönség soraiból egy feszülten figyelőt, és egész idő alatt úgy beszélt, mintha őhozzá szólna. Ez megkönnyítette számára a koncentrálást, és segítette abban, hogy leküzdje izgalmát, amely a szokatlan nyilvános szereplés miatt támadt benne.
Amikor szépirodalmi műveket irt, igyekezett az ábrázolt kor életmódjának körülményeit és sajátosságait minél elmélyültebben tanulmányozni, és e tekintetben nagyon szigorú volt önmagához. Amikor a Hadzsi-Muraton dolgozott, vagy a Fjodor Kuzmics című kisregényébe fogott (ezt a müvét különösen rajongva szerette), sok emberhez fordult felvilágosításért, többek között V. V. Sztaszovhoz, aki a pétervári Közkönyvtárból különféle anyagokat (udvari lapokat, emlékiratokat stb.) küldött a számára, és eljuttatta hozzá különféle kéziratok másolatait és részleteit is.
Egyszer Sztaszov elküldte Tolsztojnak II. Katalin egyik alkalmi kegyence levelének a másolatát, amelyben cinikusan nyílt, borzasztó részletek voltak Katalin cárnőről. Tolsztoj megmutatta nekem ezt a levelet, s egy részletet felhasznált belőle Fjodor Kuzmics című befejezetlen kisregény vázlatában.3)
Nagyon szerette az Ezeregyéjszaka meséit. Jelenlétemben is sokszor idézte fel az egyes meséket, és elmesélte a tartalmukat. Egy vagy két évvel a halála előtt valaki elküldte neki az Ezeregyéjszaka meséinek új, teljes francia kiadását.4 ) Tolsztoj nagy örömmel újra végigolvasta, és sajnálkozott, hogy a túlságosan erotikus részletek bősége miatt családja egyetlen nőtagjának sem adhatja a könyvet a kezébe.
Rendkívül sok, teljesen különböző tartalmú könyvet olvasott: filozófiai, közgazdasági, tudományos, szépirodalmi műveket, folyóiratokat, s mindezt több nyelven. A világ minden tájáról kapott időszaki kiadványokat, mégpedig hatalmas mennyiségben. Nem futotta az idejéből, hogy mindent elolvasson, így sok, őt kevésbé érdeklő dolgot csak átnézett, de még e futólagos áttekintés során is döbbenetesen jól megragadta a könyv lényegét, és szerencsés kézzel talált rá a különösen jellegzetes részekre.
A művészetek közül kevésbé volt fogékony a festészet iránt. A tisztán festői szépség mintha egyáltalán nem érdekelte, és teljesen közömbösen hagyta volna. A festészetet főképp annak témája felől vagy pszichológiai oldaláról közelítette meg.
A művészetek közül alighanem a zene ragadta magával a leginkább. Bár természeténél fogva muzikális volt, és fiatal korában egy ideig lelkesen zongorázott, mégsem lett valódi zenész, a zenét csak amatőrként élvezte. Mindamellett kimagasló zenei érzékkel rendelkezett. Mind a zeneművek, mind pedig a zenei előadásmód terén csak a legjobb teljesítmény nyerte el elismerését. Néha nem tetszett neki, vagy közömbösen hagyta az, amit én gyönyörűnek tartottam (például Wagner zenéjét), de ami tetszett neki, az valóban mindig nagyszerű volt.
A zeneszerzők közül, mint ismeretes, Chopint szerette a legjobban. Közel állt hozzá Chopin rokoni szláv lelke, de bizonyára magában Chopin egyéniségében is talált valamit, amit különösen kedvelt. Chopin minden művét szerette, balladáit, a szonátákat (a b-moll szonátát; a h-moll szonátát nem tudom, hallotta-e valaha is), a scherzókat, nocturne-öket, prelüdöket, mazurkákat – egyszóval – valamennyit... Emlékszem, egyszer egész sor, vagy tíz-tizenkét mazurkát játszottam, és Tolsztoj alig talált szavakat dicséretükre. Az összes prelüdöt eljátszottam neki. Tolsztoj Chopint hallgatva teljes művészi élvezetet érzett, azt, hogy tökéletes művet hall, amelyben nincs semmi felesleges, semmi ki nem mondott rész.
Beethoven IX. szimfóniáját sohasem hallotta zenekari előadásban. Élete vége felé Tanyejevvel együtt újra eljátszottuk Jasznajában, ez alkalommal két zongorára való átírásban, és a szimfónia ismét erősen hatott rá.5) Érdekes, hogyan viszonyult Tolsztoj Beethovenhez. Amikor Beethovenről beszélt vagy írt, haragudott rá, elítélte művészi útjait, és Beethovent a zeneművészet hanyatlása kezdetének és okának tartotta. Egyszer azt mondta: „A zenei dekadencia a Kilencedik szimfóniával kezdődött."
Mindamellett Beethoven zenéjének hallgatása közben majdnem mindig elragadtatást és gyönyörűséget érzett. Több alkalommal, amikor Beethoven egyik szonátáját játszottam, így szólt hozzám a végén: „Ön ma kibékített Beethovennel."
De nemsokára, amikor újra Beethoven került szóba, Tolsztoj ismét visszatért szokott álláspontjához.
Egy időben gyakran játszottuk Jasznajában a feleségemmel négykezesben Haydn szimfóniáit, amelyeket Tolsztoj, mint Haydn zenéjét általában, nagyon szeretett.
Valószínűnek tartotta a Haydn szláv eredetéről szóló feltételezést, mivel Haydn vidám, népies jellegű témáiban több szláv, mint német elem hallható. Sok szimfóniát eljátszottunk. Emlékszem a G-dúr, a B-dúr, a fisz-moll (Búcsú) és a C-dúr szimfóniára stb.
Klasszikus nyitányokat is játszottunk (Tolsztoj nagyon szerette Weber nyitányait), és más nyitányokat is a Jasznaja Poljanában található kottákból. Tolsztoj mindig örült ezeknek a daraboknak.
A határozott, kifejezett ritmusú, világos dallamú, vidám, vagy szenvedélyes lelkesedéssel teli muzsikát szerette. A szentimentális színezetű vagy fájdalmasan bánatos zene kevéssé indította meg. A téma bonyolult exponálásában nem mindig tudott eligazodni (különösen nem első alkalommal), és ezért nem mindig különböztette meg a valóban zűrzavaros, homályos és szándékosan túlbonyolított részeket a gazdag, bár bonyolult, de lényegében világos és logikus tartalommal teli momentumoktól.
Zenehallgatás közben, ha az előadott mű és az előadó elnyerte tetszését, nagyon erősen magával ragadta a zene. Néha nem állta meg, hogy egy zenemű előadásának hallgatása közben helyeslően ne sóhajtson, sőt gyakran fel is kiáltott: „Á-á!" Nagyon gyakran pedig elsírta magát. Amikor szeretett Chopinjé-nek zenedarabjait hallgatta, így kiáltott fel:
„Ime, így kell zenét szerezni! – vagy: – Das ist Musik!”
Nem túlságosan sokszor nyílt alkalmam arra, hogy megfigyeljem Tolsztojt zenehallgatás közben, mivel legnagyobb részt én magam játszottam.
A zongorajáték hallgatásához rendszerint egy ósdi, alacsony, széles, olcsó anyaggal kárpitozott, divatjamúlt, nagyapjáról rámaradt karosszékbe ült, egészen a zongora végéhez.
Tolsztojt mindig is mélységesen érdekelte a kérdés, vajon mi is valójában a zene,. miben rejlik belső lényegének filozófiai alapja. A Kreutzer szonátában így kiált fel: „Általában szörnyű dolog a muzsika. Mi is ez? Nem értem. Mi a zene? Mit csinál? Mért csinálja, amit csinál?"6) A zene hatalmas erejét Tolsztoj több alkalommal hangsúlyozta.
A zene lényegét valóban nehéz megmagyarázni. Vajon mi az oka annak, hogy egyes vagy egyszerre hangzó több, időben egymást követő és bizonyos felépítésbe tömörülő, különböző magasságú és erősségű hang olyan óriási, az ember (és részben az állat) lelkét magával ragadó hatásra képes? Miért van az. hogy egyik esetben ezek a hangkombinációk zagyva hanghalmazt jelentenek, máskor pedig – Beethoven szimfóniáját hozzák létre? Ezt a rejtvényt eddig még nem sikerült megfejteni, de talán nem is lehet.
A zeneművészetnek maga a lényege is változó. Minden zenemű időben játszódik le, s ezt az időbeli rendjét nem lehet pontosan rögzíteni. Mindenfajta zenei kottázás többé-kevésbé tökéletlen megközelítés. Általában a leírt zeneműnek maga a létezése is csak potenciális – hiszen csak egy fekete nyomdafestékkel összekent papírlap. A zeneszerző és a hallgató között feltétlenül léteznie kell egy harmadik személynek, az előadónak is, aki nélkül nincs zene, a zenemű pedig – csak fikció marad. Az előadónak minden alkalommal ismét, és mindig másképpen, művészi módon kell újra megalkotnia a zeneszerző elgondolását. Minden zenei előadás mindig egyszeri, és soha se lehet a zeneszerző koncepciójával teljesen azonos.
Nem állítom, hogy mindaz, amit itt elmondtam, pontosan kifejezi Tolsztoj gondolatait a zenéről. De minderről gyakran volt alkalmam beszélgetni vele, és ezek a kérdések nagyon érdekelték.
A zene filozófiai magyarázatának különböző kisérletei közül Schopenhauer bátor és eredeti, zenével kapcsolatos nézetét tartotta a legjelentősebbnek, bár úgy vélte, hogy Schopenhauer nem magyarázza meg valójában a zene lényegét.7)
Tolsztoj összevetette a zenét és az álmot. Álmunkban a látott események gyakran nem egyeznek meg az érzéseinkkel; átélt érzelmeink gyakran nem felelnek meg indítékainknak. Ez onnét származik, hogy álmunkban úgyszólván különböző állapotokba kerülünk: a szerelem, a gyűlölet, az öröm, a meghatottság stb. állapotába, amelyek teljesen függetlenek a bennünk létrejövő képektől, de amelyeket akaratlanul is bekapcsolunk az okok és okozatok láncolatába. Tolsztoj véleménye szerint a zenét ugyanigy nem külső képek teremtik meg, és nem is idézi azokat elő bennünk (ezek a képek mindenképpen – kisérő elemek, amelyek nem határozzák meg a zene lényegét); a zenét a szerelem, az öröm, a bánat, a szenvedély stb. „állapotai" hozzák létre, és előidézi bennünk ezeket az „állapotokat”.
Tolsztoj (akár a család tagjainak többsége) természeténél fogva nagyon muzikális volt. Fiatal korában sokszor szenvedélyesen magával ragadta a zene, gyakran órákig zongorázott, sőt minden bizonnyal néha muzsikusi karrierről is álmodozott. Egy időben a zeneelméletet is tanulmányozta. Az ötvenes években így irt egyik levelében: „Nagyon tökéletlen formában, de megéreztem a művész boldogságát."
Ott voltam, amikor kiváló művészek jártak vendégségben nála: Saljapin (Moszkvában, Hamovnyikiben), M. A. Olenyina d'Alheim8) Jasznajában kereste fel. A művésznő színpadias, kissé affektált modorossága alig hatott Tolsztojra. Muszorgszkij A hadvezér című dalát és Gyermekszoba-ciklusát teljesen hamisnak érezte, olyannak, amit „szégyen meghallgatni". De az a néhány orosz népdal, amelyet a művésznő (zenekíséret nélkül) ragyogóan elénekelt, Tolsztojt valóban föllelkesítette.
Néhányszor Wanda Landowska 9 is ellátogatott Jasznajába, és magával hozta a csembalóját. Nagyon sokat zongorázott, és a saját hangszerén is játszolt, s mindezzel Tolsztojnak nagy örömet szerzett. A régi zeneszerzők és a művésznő játéka egészen a könnyekig elragadtatlák. Landowska egyszer Chopin műveit játszotta, de Chopin-tolmácsolása Tolsztojnak sokkal kevésbé tetszett.
Igen közeli kapcsolatban állt a Tolsztoj családdal Sz. 1. Tanyejev, aki gyakran vendégeskedett náluk, és két nyarat (1895 – 96) Jasznaja Poljanában töltött. Tanyejev művei egyáltalán nem tetszettek Tolsztojnak pedig Tanyejevct. mint zongoristát igazán nagyra értékelte, és nagy élvezettel hallgatta a játékát. Tanyejev a jelenlétemben a nagyobb művek közül Beethoven Asz-dúr szonátáját (op. 26. a gyászindulóval), a d-moll szonátát (op. 31). ugyancsak Beethoven negyedik, G-dúr zongoraversenyét és Schumann Davidsbündlerjét játszotta.
A nagy zeneszerzők közül Rimszkij-Korszakov10) járt egyszer Hamovnyikiben, amikor ott voltam. Rimszkij-Korszakov ellenségesen viszonyult Tolsztojnak a művészetről vallott nézeteihez, de óvakodott ezt kifejezésre juttatni. Így amennyire emlékszem, különösebben érdekes beszélgetés helyett csak a szokásos társasági csevegés folyt az esti teázásnál.
A francia Régi Hangszer Együttes, élén a Casadesus fivérekkel, azt hiszem 1909 őszén vagy telén jött el Sz. A. Kuszevckijjel együtt (nagybőgő)11) Jasznajába. Játékuk Tolsztojnak kevésbé tetszett, mint amennyire vártam.
Nem sokkal megismerkedésünk előtt Tolsztoj elment a híres Cseh kvartett hangversenyére, azután a „csehek" ellátogattak Hamovnyikibe. ahol szintén sokat játszottak, és Tolsztoj teljesen el volt ragadtatva a játékuktól.
Tolsztoj a legnagyobb lelkesedéssé! emlegette előttem gyakran a Rubinstein fivérek, különösen Anton játékát.12)
Nagyon szerette az orosz népdalokat, a vidámakat jobban, mint a szomorúakat. Szívesen hallgatta a balalajkát, a gitárt és a harmonikát. Nagyon szerette a régi cigány románcokat is (ez egyébként az egész Tolsztoj család szenvedélye volt).
Tolsztoj mindenféle játékot kedvelt, és minden játék iránt érdeklődött. Ismeretes, hogy fiatal korában egy ideig rajongott a hazárdjátékért (kártyázott, „kinai biliárdot" játszott). Lelkesedett a tornáért, a korcsolyáért és a kerékpárért (majdnem hetvenéves korában tanult meg kerékpározni), a krokettért, a teniszért, a gorodkiért stb.
Jasznaja Poljanában vintet is játszottak. Néha hónapokig nem is gondoltak rá, máskor pedig megjött hozza a kedvük, és esténként gyakran kártyáztak, igaz, nem túl sokáig, rendszerint egy-másfél órát az esti teázás után. Tolsztoj elég rosszul, de hazárdul játszott. A legkisebb alapon kártyáztak, úgy, hogy a játék kopejkás vagy aprópénzes különbséggel végződött (olyan eset, hogy az elszámolás elért volna egy rubelt, amikor ott voltam, egyetlenegyszer sem fordult elő). Tolsztoj gyerekesen szeretett nyerni, a veszteség viszont elkeserítette. A vintet „a kezdési jog eladásával", „bunkóval", és még „átpasszolással" is játszották (arra már nem emlékszem, mi ennek a játéknak a szabálya). A „körpasszt" is mindig lejátszották. Szofja Andrejevna nagyon rosszul vintezett, vele unalmas volt a parti. Ő azonban ezt nem vette észre, és megbántódott. ha nem hívták játszani, ezért Tolsztoj mindig vagy maga hívta, vagy érte küldött valakit.
Az egyetlen játék azonban, amely iránt késő öregségig megőrizte a szeretetét és élénk érdeklődését, a sakk volt.
Tolsztoj sohasem volt sakkozó a szó szoros értelmében. Sohasem tanúsított különösebb érdeklődést (és aligha csak azért, mert nem rendelkezett az ehhez elengedhetetlenül szükséges szabad idővel) a sakkelmélet iránt, és csak két-három megnyitást ismert, azokat is majdnem csak elnevezésükről és az első, jellegzetes lépeseikről. Ennek ellenére a sakkjáték, mint két intellektus és két tetterős egyéniség párharca, kétségtelenül magával ragadta. Gyakran hangoztatta, hogy a sakk nem fárasztja, hanem, bármilyen különös is, a legjobb szellemi pihenés a számára; ezt azzal magyarázta, hogy a sakk nyilvánvalóan egészen más agyközpontokat vesz igénybe, s nem azokat, amelyeket előző szellemi munkája kimerített.
Tolsztoj nem csupán sajátos szellemi játéknak tartotta a sakkot. A sakk, kétségkívül, rajongással töltötte el, s azért, mint önmagának szigorú és éles szemű kritikusa, nem ok nélkül jelentette ki egyszer: „Abba kell hagynom a sakkozást, mert rossz érzést vált ki az ellenfél iránt." De nem hagyta abba, hanem szívesen játszotta élete végéig.
Játékstílusa mindig támadó volt. Mindenáron támadott, és ezért kevésbé találékony, a játékban nem olyan jártas és óvatosabb ellenfeleitől is vereséget szenvedett. A katasztrófa pillanatában, amikor lenyűgöző sakk-kombinációi egy egyszerű, de számára váratlan lépéstől kártyavárként összeomlottak, leírhatatlanul kétségbeesett, a fejéhez kapott, és olyan hangosan kiabált, hogy akik nem tudták, miről van szó, megijedtek.
Amikor viszont a támadás sikerült, és a játszma győzelemmel ért véget, Tolsztoj őszintén boldog volt. Élete végéig megőrizte az igazi lángésznek azt a képességét, hogy természetes, gyermeki örömet tudott érezni...
Majdnem tizenöt évig voltam a sakkpartnere. Ez idő alatt közel hétszáz partit játszottunk. Sajnos, nem jutott eszembe, hogy egyetlenegyet is feljegyezzek. Igaz, hogy még a legjobb játszmák is aligha érdekelték volna komolyan a sakkozókat, de Tolsztoj kivételes egyéniségét feltáró újabb adalékként, minden bizonnyal nagyon érdekesek lettek volna.
A sakkozással kapcsolatban szeretném felidézni Tolsztoj Turgenyevről szóló elbeszélését. Ezt az esetet maga Turgenyev mesélte el neki egyik utolsó látogatása során. Turgenyev rajongott a sakkért, és erős gyakorlati játékos hírében állt. Egyszer egy amatőr sakkversenyen vett részt egy párizsi kávéházban. Amikor a döntő játszmát vívta egy lengyellel, aki veszélyes ellenfélnek bizonyult (a győztes játszma az első díjat jelentette Turgenyevnek), az ellenfél lépése után észrevett egy lépéslehetőséget, amelynek során egy bástyát nyerhet. Gondolni sem mert arra, hogy az erős játékos durva hibát követhetett el, rejtett csapdát kezdett keresni, nagyon sokáig töprengett, és végül, anélkül, hogy bármit is észrevett volna, bátortalanul megtette lépését. Ellenfele azonnal megadta magát.
A legkülönfélébb látogatókon kívül, akik beszélni szerettek volna Tolsztojjal, tanácsot vagy segítséget akartak kérni tőle, vagy egyszerűen csak látni kívánták volna, Jasznaját nagy tömeg, hol véletlenül arra járó, hol pedig többé-kevésbé állandó helyi koldus kereste fel. Tolsztoj mindnyájuknak adott, éspedig ha nem tévedek, egyenlően, egy tízkopekest. Végtelenül szenvedett ettől – fájdalommal ismerte fel az ilyen segítség céltalan, sőt gyakran egyenesen káros voltát, azonban azt sem állta meg, hogy ne adjon nekik. A koldusok látogatásai után kifejezett fizikai szenvedést érzett.
Volt Jasznaja környékén egy Faggyej nevű (Gyemenka faluból való) koldus, aki különösen tolakodóan és kellemetlenül viselkedett; soha semmivel sem elégedett meg. Minden kevés volt neki, és nagyon nehezen lehetett megszabadulni tőle: morgott, szitkozódott és makacsul nem akart elmenni. Tolsztoj igyekezett vele is szelíd lenni, de nem mindig sikerült türtőztetnie magát, és gyakran méregbe jött.
Sokszor fordultak hozzá ismerősök és ismeretlenek tanácsért az élet nehéz eseteiben. Tolsztoj nagyon nem szeretett ilyen kérdésekben tanácsot adni, mert nem kívánt senkire – szerinte káros – erkölcsi nyomást gyakorolni.
Eszembe jut egy humoros eset, amelyet maga Tolsztoj mondott el.
Egy fiatalember elmesélte neki szerelmi regényének történetét, amelyet ezzel a kérdéssel fejezett be: vajon megnősüljön-e? Tolsztoj így felelt:
– Természetesen, ne!
Azután az értetlenül csodálkozó fiatalembernek még hozzátette:
– Mert ha önnek meg kellene nősülnie, sohasem jutott volna eszébe, hogy engem megkérdezzen. Tolsztoj elég gyakran tanúsított – különösen félig tréfás beszélgetések során – bizonyos nőgyűlöletet, azaz szkeptikusan nyilatkozott a nők szellemi és erkölcsi tulajdonságairól. Ugyanakkor a nőkhöz fűződő kapcsolatában a régimódi lovagias udvariasság nyilvánult meg.
A női erkölcsi tisztaságot nagyon féltőn óvta, gyakran intézkedett például úgy, hogy egy túlságosan szabados könyv ne kerülhessen már teljesen felnőtt lányai kezébe.
Tolsztoj csodálatra méltóan türelmes volt az emberek iránt. Amikor rosszat mondtak előtte valakiről, megállította a szidalmazókat, mondván, hogy: „Bocsássatok meg neki", vagy „Istennek mindenféle emberre szüksége van.”
Amikor elszánt bűnösökkel, vagy olyanokkal került kapcsolatba, akik erkölcsileg elítélendő tettet követtek el, sohasem éreztette velük, hogy elítéli őket, vagy megvetést érez irántuk. Volt azonban olyan emberi tulajdonság, amelyet szigorúan vett: a beképzeltséget és az önhittséget. Az öntelt embereket mélyen elítélte, bármilyen egyéb pozitív tulajdonsággal rendelkeztek is. Néha türelmetlen, sőt nyers volt velük, nem tudta ellenszenvét palástolni, de ezt azután nagyon megbánta.
Bár nem volt babonás, mégis bizonyos előjelekre figyelmet fordított. Például észrevette, milyen fontos szerepet játszik a 28-as dátum az életében: 1828. augusztus 28-án született; első fia június 28-án született, és életének sok más jelentős eseménye is 28-án történt – egészen Jasznajából való távozásáig, amelyre 1910. október 28-án került sor.
Naplójában van egy feljegyzés, amely szerint egy bizonyos hangot hallott, amely megnevezett egy dátumot, nem emlékszem pontosan, talán március tizenötödikét. Tolsztoj azt hitte, hogy ezen a napon kell meghalnia – erre van néhány utalás a naplójában.13)
Jelentőséget tulajdonított az álmoknak; érdeklődött az álomképek keletkezésének és pszichológiájának kérdése iránt; több alkalommal látott szépirodalmi témákat álmában. Egyik legutolsó elbeszélésének ezt a címet adta: Álmomban láttam. 14) Egy ugyanilyen művészi álmáról tett említést Alekszandra Lvovnának Samargyinóban, de nem mesélte el a tartalmát, amely így vele együtt sírba szállt.
Néha félig tréfásan jósolt a kártyából – figyelte, vajon kijön-e a pasziánsz.
Tolsztoj a legnagyobb mértékben férfias és bátor volt. Nem tudom rémültnek elképzelni, vagy olyannak, aki fél valamitől.
Felidézek egy régi esetet, amely, ha nem tévedek, 1908—1909 telén történt.
Reggel érkeztem meg Jasznajába. Úgy mínusz öt-hat fok lehetett, kis szél fújt, de különben jó volt az idő. Tolsztoj azzal fogadott, hogy egy bizonyos hölgy (nem emlékszem, hogy külföldről vagy Oroszországból) néhány száz rubelt küldött neki azzal, hogy ezen a pénzen segítsen egy Jasznaja Poljanában vagy a környéken élő, szűkölködő paraszton.
Tolsztoj tudomást szerzett arról, mekkora a nyomor a Moszkva – Kurszk vasútvonal másik oldalán, Jasznajától vagy nyolc-tíz versztányira levő kis faluban, és azt javasolta, hogy délelőtt utazzunk el oda.
Kettesben indultunk útnak egy kis lovasszánon. Tolsztoj hajtott. Amikor Zaszeka állomás közelébe értünk, kisebb hóvihar keletkezett, amely azután egyre erősödött, olyannyira, hogy végül is eltévedtünk az úton, és csak úgy vaktában haladtunk előre. Rövid tévelygés után észrevettünk a távolban egy erdei őrházikót, és elindultunk felé, hogy megtudakoljuk az erdésztől, merre juthatunk ki az útra.
Amikor odaérkeztünk az őrházhoz, három-négy hatalmas juhászkutya ugrott ránk, és veszett ugatással vették körül a lovat és a szánunkat. Be kell vallanom, hogy alaposan megijedtem...
Tolsztoj határozott mozdulattal a kezembe nyomta a gyeplőt, rám szólt, hogy tartsam, ő maga pedig felállt, kiszállt a szánból, hangosat kiáltott, és puszta kézzel, bátran megindult a kutyák felé.
A szörnyű kutyák egy csapásra elhallgattak, szétszéledtek és utat nyitottak neki, mintha hatalma lett volna felettük. Tolsztoj nyugodtan végigment közöttük, és bement az őrházba.
Lengő, ősz szakállával ebben a pillanatban inkább mesebeli hősre, mint egy gyenge, nyolcvanéves aggastyánra hasonlított.
A hóvihar tovább erősödött, megfordultunk, és visszaindultunk Jasznajába.
E. GÁBOR ÉVA fordítása
1 T.L. Tolsztaja és M. Sz. Szubotyin esküvője 1899. november 14-én volt. Másnap az ifjú pár külföldre utazott.
2 Az I. Miklós cár és Ferdinánd osztrák császár jelenlétében történt katonai szemlét Herzen irta le Felséges utazók cimű cikkének II. fejezetében (A la port). A második cikk először a Kolokol 1867. július l-i, 244-245. számában jelent meg. Tolsztoj a Kolokol kiadásában olvasta ezt a cikket.
3 A II. Katalin életével és korával kapcsolatos információk Tolsztoj Fjodor Kuzmics sztarec hátrahagyott feljegyzései c. kisregényéhez voltak szükségesek.
4 Az Ezeregyéjszaka meséinek új francia kiadását Tolsztoj egyik levelezőtársától kapta meg 1907 májusában.
5 Beethoven IX. szimfóniájának két zongorára írt változatát A. B. Goldenvejzer és Sz. I. Tanyejev a Tolsztoj családnál 1897 április 1-én, majd 1906. február 11-én adta elő. A befejezés után Tolsztoj azt mondta: „Attól félek, hogy ez nem zene hanem az, ami elpusztítja a zenét." (Dusán Makoviczky: Jasznaja Poljana-i feljegyzések, február 9- l l-i bejegyzés, kézirat; Sz. A. Tolsztaja Naplója, február 11.)
6 Kreutzer szonáta. Németh László forditása
7 Tolsztoj mindig negativ módon viszonyult a filozófus zeneelméletéhez.
8 A művésznő 1903. december 25-26-án járt Jasznaján.
9 Wanda Landowska háromszor utazott Tolsztojékhoz.
10 N. A. Rimszkij-Korszakov 1898. január 3-án járt Tolsztojnál. Sz. A. Tolsztaja e dátum alatt ezt jegyezte fel a naplójában:..Megérkezett Rimszkij-Korszakov a feleségével. A művészetről beszélgettek, nagyon hevesen és hangosan. Sztaszov hallgatott. Lev Nyikolajevics kiabált. Rimszkij-Korszakov pedig tűzbe jött és hevesen védelmezte a szépet a művészeiben és a műveszel megértésének felődését." (Szofja Andrejevna Tolsztaja Naplója. 1897 - 1909. Sraver Könyvkiadó. Moszkva. 1932. 15. oldal.) Tolsztoj január 4-én irt naplójában tömören ennyit jegyzett fel: „Tegnap Sztaszov. Rimszkij-Korszakov, kávé, ostoba beszélgetés a művészetről."
11 A francia Société des instruments anciens együttes Sz. A. Kuszevickijjel együtt 1909. november 20-án látogatott Jasznaja Poljanába. Tolsztoj november 20-án ezt írta naplójába: ..Az egész nagyon mesterkélt. Még a régihez való visszatérés is rafináltan mesterkélt. Minden francia nagyon kedves, hízelgő... A zene fizikailag felzaklat."
12 A G. és N. G Rubinstein játékát Tolsztoj gyakran hallgatta 1857-1859-ben Moszkvában, A. V. Kirejeva házában. N. G. Rubinstein játékát utoljára 1880. október 26-én. Tulában hallolta: A. G. Rubinstein játékát pedig 1892. január 8-án Moszkvában egy hangversenyen, amelyet Rubinstein az éhezők javára rendezett.
13 Tolsztoj 1909. március 16-án ezt írta naplójába: „Bármennyire szégyellem is bevallani, tegnap, március 15-én vártam valamit, a legvalószinűbbet – a halált. Nem jött el, de az egészségem egyre csak rossz, folyton lázas vagyok.”
14 Álmomban láttam c. elbeszélését 1906. november 13-án írta_ (végleges kidolgozásra nem került sor. Lehetséges, azért kapta e cimet, hogy az olvasó ne gyanakodjon megtörtént esetre. (Valószinűleg, családi eseménnyel kapcsolatos a téma.)
Forrás: Szovjet Irodalom, 1978 / 9. szám, 172-178. l.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése