A következő címkéjű bejegyzések mutatása: dokumentumregény. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: dokumentumregény. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. január 3., vasárnap

Regény egy rendkívüli emberről (6)

DANYIIL GRANYIN:
A Bölény

(Befejező rész)

Huszonegyedik fejezet

Ha Németországba utazott, Nyikolaj Ivanovics Vavilov minden alkalommal betért Tyimofejevékhez is. Amerikába, Olaszországba, de más európai országokba is Berlinen keresztül vezetett akkoriban az út. Mindkét Nyikolaj - Nyikolaj Ivanovics és Nyikolaj Vlagyimirovics - vasegészségnek örvendett, azonkívül a keveset alvás képességét is mindketten kifejlesztették magukban, úgyhogy éjszakákon át tudtak beszélgetni. Hajnaltájt alszanak három-négy órácskát, és nyolckor munkára készen állnak.
– Olykor hasznos voltam Nyikolaj Ivanovics számára: német előadásait javítottam. Berlinből Haliéba kellett utaznia – ez volt az alkalmazott botanika, a minőségi magtermesztés fellegvára. Itt tartotta meg az általam kissé megigazított német nyelvű előadását.
Itt a Bölény kissé elkalandozott, a hallei Handel-ház jutott az eszébe, a dóm, a díszes boltozat és a fémből öntött, feszületről lehanyatló Krisztus-alak...
A Vavilovval még Moszkvában kezdődött barátság nem szakadt meg Koljusa elutaztával, a távollét inkább még jobban megerősítette. Távolról valahogy jobban lehetett érezni és értékelni. Ny. I. Vavilovot Tyimofejev már nem orosz, hanem európai nagyságként tisztelte. Bebizonyosodott, hogy hatalmas koponya. Négy év múlva az Edinburgh-ban tartott IV. Nemzetközi Genetikai Kongresszuson, ahová Vavilovot, bár beválasztották a kongresszus elnökségébe, nem engedték ki, Crew professzor az emelvényre lépett, és még mielőtt rásegítették volna az elnöki palástot, azt mondta: „Önök azt a szerepet bízták rám, amit Vavilov oly tökéletesen töltött volna be. Ezt a palástot nem rám szabták. Esetlenül festek majd benne. Nem szabad elfelejteniük, Vavilov méretére készült, aki igencsak megtermett ember."
Ez a palást akkor, 1939-ben Vavilovon kívül senkire sem illett.
Tyimofejev gyermeki módon kötődött hozzá, tőle szokatlan gyöngédséggel, mintha a bátyja lenne. Sok minden kötötte Vavilovhoz: Moszkva, a genetika, a barátok, a festészet szeretete. Vavilov végigjárta a legnagyobb európai múzeumokat, ismerte a klasszikusokat, és amit Tyimofejev a legjobban értékelt: sok képhez és művészhez személyesen is kötődött – egyik a lelkét dúlta fel, másik az értelmét, a harmadik taszította. Koljusa ugyanilyen szélsőséges volt. Folyton összecsaptak, egyik sem tágított. Bár Vavilovot nagyon tisztelte, Koljusa háborgott, üvöltött vele, de arra nem hatott az erős hang. Ama kiveszőfélben levő orosz értelmiségiek képviselői voltak ők, akik bensőséges, nem csak kiruccanásszámba menő viszonyt tudtak kialakítani a művészettel. Őket nem kellett vezetni a múzeumokban. Maguk barangolták be a képtárakat, keresve a számukra érdekeset, órákon át nézték erről is, arról is, hogy megfejtsék, miben rejlik a kép ereje, a művész titka. Művészettörténeti munkákat bújtak, hogy igazolva lássák magukat, és komolyan szenvedtek attól, ha műveletlenségen érték magukat. Ítéleteik gyakran naivak, felszínesek voltak, ízlésük se mindig kifogástalan. Oleg Cinger egészen felháborodott, hallván a Bölény véleményét egyik-másik képről. A Bölény egy másik munkatársa, Grebenscsikov homlokát ráncolva mesélte, milyen elbizakodottan ítélkezett főnöke a francia operáról: az ember legszívesebben bedugná a fülét. Lehet, hogy ostobaságot mondott, viszont a saját véleményét hangoztatta, nem kölcsönvett ítéletet. Olvastak klasszikusokat - megint csak a maguk épülésére, nem a vizsga kedvéért. Áttanulmányozták, emlékezetükbe vésték. Beszédükbe folyton verssorokat, idézeteket szőttek.
A Bölény rám kacsintott:

S egyszerre nem fáj semmi sem,
Gond és bú nem sebez,
Sírok, hiszek s nehéz szívem
Oly könnyű, könnyű lesz.
/Lermontov: Imádság. Áprily Lajos fordítása/

És vészjóslóan hunyorogni kezdett, amint észrevette arcomon a bizonytalanságot.
- Kinek a verse?
Nem értette, hogy lehet nem ismerni Nyekraszovot, Lermontovot, hogy lehet nem emlékezni Gribojedovra, Gogolra, Puskinról már nem is beszélve.
Latinul is tudtak. Latintudásuk pedig azt eredményezte, hogy a legtöbb európai nyelv gyökerét ismerték. Ezért sok időt nem pazarolva a nyelvtanra, beszéltek franciául, angolul, értettek valamicskét olaszul.
- ...Vavilov igazán egyszerű ember volt, nem szeretett főnökösködni - folytatta a Bölény. - Azok közé tartozott, akik egyáltalán nem tisztelték a rangot, egyformán beszélt miniszterrel, akadémikussal meg diákkal.
Hirtelen felnevetett, mert eszébe jutott egy érdekes eset. Amikor Herman Muller, a sugárgenetika egyik megalapítója a Szovjetunióba érkezett, Vavilov elhatározta, hogy neki és még valamelyik külföldinek megmutat néhány köztársaságot. Bakuból Tifliszbe repültek. Útközben valami feltartotta őket, vihart, vagy nem tudni mit kellett kikerülniük. A pilóta azt súgja Nyikolaj Ivanovicsnak: „Nem elég a benzin. Itt pusztulunk, nem tudunk hol leszállni, körös-körül hegyek. Bakuba se érnénk vissza..." Vavilov közölte ezt Mullerrel. Az előhúzta a jegyzetfüzetét - végrendeletet ír. Nyikolaj Ivanovics pedig kényelmesen elhelyezkedett, kinyújtotta a lábát: „Nincs mit tenni, legfőbb ideje pihenni és aludni egyet." Fogta magát, és elaludt. Kiderült, hogy a benzin hajszálra elég volt valamelyik Tiflisz környéki repülőtérig. Hát akkor született ez a mondásuk: az élet nehéz, de szerencsére rövid!
— ...Nem veszett bele a sokoldalúságba — ez volt az ő ritka adománya. Maguk, akik nem szakemberek, nem tudják elképzelni a Nyikolaj Ivanovics birtokában levő hatalmas és változatos anyagot. És ahhoz, hogy ne merüljön el ebben a hatalmas ismeretanyagban, hogy valamilyen statisztikai törvényszerűséget találjon benne, ahhoz különleges tehetség kell, aminek ő tökéletesen a birtokában volt. Én csak azért tudok erről ítéletet mondani, mert hasonló dolgokkal foglalkoztam, és olyan képességeim vannak, amilyenekkel a fiatal Vavilovnak kellett rendelkeznie, hogy ne fuldokoljon, mint ahogy a többség teszi. Sok millió - millió! - példány kultúrnövényen kellett felismernünk a törvényszerűségeket.
Részlet ez a Vavilovról szóló előadásából, amit valamelyik bioiskolán tartott, és valaki szerencsére szalagra vette. Azért szerencsére, mert előadásait csak a fejében dolgozta ki, még csak vezérszavakat se írt le. Előadása előadás volt, referátuma referátum, nem pedig egy majdani cikk kézirata, mint ahogy az manapság szokás. „Hogy ne vesszen el a jó" – világosított föl a tudományok egy fiatal doktora, aki szemmel láthatóan minden „fellépését" hatalmas jótéteménynek tartotta.
Kár, hogy Niels Bohrról, Max Planckról, Georgij Dmitrijevics Karpecsenko leningrádi genetikusról, Huxleyről, Kolcovról szóló előadásait nem vették fel magnetofonra. Kár! Senki máshoz nem fogható módon tudta fölvázolni ezeket a portrékat. A Vavilovról szóló előadás sok kézen keresztülment, mire hozzám került. Csak örülhetünk és csodálkozhatunk, hogy milyen sokan megértették: a hallottak kuriózumnak számítanak, tehát fölvették magnóra. Tanítványai, munkatársai, az őt hallgató újságírók, diákok közül valaki mindig magnetofonnal jött. Sz. E. Snol fáradozásának köszönhetően Puscsinóban nagy gyűjtemény jött össze felvételekből - huszonöt kilométernyi szalag, tucatszámra a tekercsek. Találtak egy „mesegyűjteményt" is, amit a Moszkvai Állami Egyetem dolgozói vettek föl. Szintén tucatnyi kazetta. Remélem, hogy valahol akadnak még hasonló felvételek. Ha mindezt ki is nyomtatnánk, szép kis szöveggyűjtemény állna össze. Az egész anyagot képtelen voltam végighallgatni, úgy éreztem, eltompulok, elpusztulok, elsüllyedek a gondolatoknak, visszaemlékezéseknek, neveknek ebben a bőségében. El sem tudtam volna képzelni, mi minden elfér az ember emlékezetében. Gátat kellett szabnom. Fehér foltok természetesen maradtak. De minél jobban tapadok az anyaghoz, annál több fehér folt keletkezett volna. Egy életrajz soha nem teljes.
Azok, akik nem készítettek felvételt, visszaemlékeztek, néha szóról szóra - vagyis mintha szintén egy „emlékező berendezést" kapcsoltak volna be magukban.
A könyvem anyaggyűjtésében különböző országokban élő emberek vettek részt; mindnyájan kötelességüknek tartották, hogy segítsenek nekem. Jöttek Moszkvából, Obnyinszkból, Igor Boriszovics Pansin Norilszkból érkezett. Ezt megelőzően félszáz oldalnyi levél-visszaemlékezést küldött nekem. Az emberek félretették a dolgukat, szemtanúkat kerestek, a Bölény ismerőseit, és lejegyezték, amit azok elmondtak. Egyesek rehabilitálni akarták az igazságot, mások a Bölény adósainak érezték magukat, és volt, aki megértette, hogy ez a történelem. A Bölénnyel való találkozás a többség számára életének legnagyszerűbb eseményévé vált.
A Bölény mélyen beléjük vésődött. Rendkívülisége felpezsdítette az emlékezetet, az emberek felismerték személyének jelentőségét, s egyben azt is, hogy vele részesei lettek a történelemnek - tanúnak érezték magukat.
- ...Vavilov természetesen sokat kapott az egyik legképzettebb genetikustól, Batesontól. A nyolcvanas években adta ki Változatos állatvilág című nagyszerű könyvét - egy vaskos kötetet, amelyben hatalmas anyagot gyűjtött össze morfológiai és fiziológiai változatokból. Olvasni lehetetlen, használni kell. A tudományos könyveket általában nem érdemes olvasni, használni kell őket. Olvasni Agatha Christie-t kell.
A Bölény nem Agathának, hanem Agafjának hívta őt, mint ahogy Hans Stuhbét Vanyecska Stubbénak, Bohrt Nyilszuskának nevezte.
- Nyikolaj Ivanovics bizonyos dolgokat elmondott nekem a Batesonnal folytatott beszélgetéseiből. Batesont is ismertem. Szerencsém volt az életben, ismertem a fizika, a matematika minden kiválóságát, akiknek csak új elképzelése volt a világról: Einsteint, Planckot, Heisenberget, Schrödingert, Bornt, Paulit, Lauét, Diracot, a fizikus Jordánt, a matematikus Wienert, Bridgest, Mullert, Bernalt...
Egyre folytatta volna. Ami az összes kiválóságot illeti - nem túlzott. Közlékenysége, a tizennyolc éves külhoni életet követő hírneve sok tudóssal összehozta. Ráadásul minden szemináriumra, egyetemre, kongresszusra elutazott, laboratóriumokat és intézeteket látogatott, előadásokat tartott. Persze érthetetlen, hogyan férhet belé mindez azokba a tudományos munkával teli évekbe; a tudományos munka pedig nem elméleti munkát, nem erről-arról való elmélkedést, nem számításokat takart, hanem kísérletezést: ült a mikroszkóp fölött, aztán a besugárzással bajlódott, majd a Drosophilákkal, a számolással, a csillagászati számokkal, amikor ezer meg ezer muslica ment át a keze alatt. Állandóan a laboratóriumban kellett tüsténkednie. Honnan hát ez a töméntelen ismerős? A számtalan beszélgetés mind valami fontos dologhoz kapcsolódott. Minderre hogyan jutott ideje, képtelen vagyok megérteni, csak úgy tudom elképzelni, hogy akármilyen társaságban jelent is meg, mindjárt ő került a figyelem középpontjába. Felkeltette az érdeklődést. Meghökkentett. Feltétlenül meg kellett szabadulnia felhalmozódott gondolataitól, ötleteitől, amiket ő ki-kilöttyentett magából, nem törődve a hallgatósággal. Ebben a dörgő hangú, zilált zoológusban, a „vizes zoológusban" – így szokták bemutatni – megvolt az a csodavárás, az az enyhe őrület, amely lehetővé tette számára, hogy a természet méhében meglássa azt, amit mások nem láttak. Gyanítom, hogy nem ő iparkodott megismerkedni a kiválóságokkal – azok ismerkedtek meg vele. Ők mindnyájan – a Bölény is – kicsit másként, lendületében fogták fel a világot, nem úgy, mint az átlagemberek, ő azonban mindezekről a dolgokról nagy élvezettel, szenvedélyesen tudott beszélni is, Az, amivel ő vesződött, természetesen az egész tudománynak legdöntőbb, legfontosabb része volt. Róbert Rompe, a híres német fizikus emlékezett arra, milyen szenzációt jelentettek a Bölény előadásai akkoriban, a harmincas évek Németországában.
- Bateson egyáltalán nem érdekelt. Öreg volt és gyenge. Aki bizonyos mértékben Vavilov tanára volt, az a mi földrajztudósunk és biológusunk, Lev Szemjonovics Berg.
Valamivel idősebb volt Vavilovnál. Bergtől és Vernadszkijtól, részben Dokucsajevtól tanulta, hogy a Föld nevű bolygót mint lakóközeget, mint bioszférát érzékelje. Gyakorlatilag azzal foglalkozott, mit fogunk falni a huszonegyedik században...
Koljusa előadásaiban az volt az érdekes, amikor eltért a témától. Időnként isten tudja hova elkalandozott, és ilyenkor maga számára is váratlan gondolatok, paradox ötletek születtek... a saját életéből és híres emberek életéből vett történetek, sehol sem említett történelmi események bukkantak felszínre.
Amikor például a híres angol természetkutató, John B. S. Haldane került szóba, egy komikus történetet mesélt arról, hogyan kezdte Haldane az első világháborút sorkatonaként, majd szerelt le őrnagyként, kiérdemelve a Viktória-keresztet. Haldane annyira szeretett harcolni, hogy oda kérte magát, ahol támadtak. Unalmas volt a lövészárokban ücsörögnie, a parancsnokokat ostromolta, hogy támadjanak: „Legalább kibújhatnánk a lövészárokból és mindenféle stratégiai érdek nélkül egy jót verekedhetnénk!" A háború után az egyik katonai nagyokos kigondolta, hogy repülőkről kis vasnyilakat kell ledobálni. Az acélsisakokat kellett volna átfúrniuk. A védelem céljaira ugyanis különleges fémsisakokat gyártottak. Haldane fogta magát, és kipróbált egyet. Belebújt, és belelőttek egy nyilat. Szörnyű csikorgás a sisakban, Haldane majd megsüketült...
Haldane egyetlen önéletrajzában se található meg ez a történet, amit egyszer ebéd után maga a főszereplő mesélt el Tyimofejevnek.
Ugyancsak a Vavilovról szóló előadáson egyszer csak a biokémiánál lyukadt ki:
— Biokémiának nálunk azokat az eseteket hívják, amikor malackodó kémikusok piszkos és gyenge munkát végeznek a kémia számára kevéssé alkalmas anyaggal. Nem ez a biokémia. A biokémia nem más, mint az aktív makromolekulák fizikai-kémiai strukturális analízise. Hát ez a biokémia, nem pedig azok az esetek, amikor az egyetemet frissiben végzett leányzó megtanulta meghatározni a burgonyakeményítőt, Szűzanyám!
Eleme a vita. Az élő dialógustól mentes előadást nem szerette. Az utolsó évtizedben, ahogy gyarapodott tudományos és emberi tekintélye, megcsappantak a viták. Féltek összecsapni vele.
- ... Bármelyik fölfelé ívelő kornak megvannak a maga nagy egyéniségei, vagyis azok az emberek, akik jelentőségüket tekintve az átlag fölé magasodnak. Ezeket a kulturális fellendüléseket - amelyek bővelkednek nagy egyéniségekben - véletlennek tartjuk. Meglehet, hogy ebben egy statisztikán túli törvényszerűség fejeződik ki, amely lehetővé teszi, hogy mintegy összegződjenek a kulturális eredmények meg annak látható formái: a nagy egyéniségek után fennmaradó művek. Az orosz tudomány a nagy európai egész része, de autonóm jelenség is az egészen belül. Ha felépítenénk az emberiség kultúratípusainak rendszerét, akkor az európai kultúra nagy típusában az orosz is benne foglaltatna. A XVIII. század végétől megkezdődött az orosz meg az európai kultúratípus viharos egymásra hatása. Ez nem békésen zajlott le, ami a nyelvben is megmutatkozott. Az orosz nyelvet annyi idegen szó öntötte el, hogy az oroszok nem is értették egymást, ha oroszul beszéltek. Talán ez magyarázza azt a hagyományt, hogy az orosz értelmiség áttért a francia nyelvre...
Aztán az orosz kultúra sajátos reneszánsza következett, ami a tudományt is érintette. Az orosz és az európai kultúrközpont összeolvadt. Az orosz fizikusok aktívan részt vettek a világ fizikai képének átalakításában – az, abszolút determinizmustól vezérelt régi, klasszikus képből modernebb, jóval szabadabb, érdekesebb, mind elméleti, mind gyakorlati lehetőségekben gazdagabb kép lett... Az orosz kultúraközpont a XIX. század végén, a XX. század elejére kiérlelte a nagy orosz tudósokat. Köztük van Nyikolaj Ivanovics Vavilov, Tyimofejev tanítómestere mind elméleti, mind gyakorlati szempontból, Dokucsajev, a modern talajtan atyja, és Prjanyisnyikov, az agrokémiának a megalapítója, de nem csak a miénknek, pedig a mi agrokémiánk az egyik legjelentősebb a világon. És végül közvetlen tanára, aki Nyikolaj Ivanovics barátja lett, aki előtt fejet hajtott – és én is azt teszem –, századunk egyik legnagyobb tudósa, Vlagyimir Ivanovics Vernadszkij... Vavilov sajnos nem tehetett meg mindent, amire képes lett volna - túl rövid ideig élt. Egy matematikus ilyen rövid életút alatt is sokat tehet, de a félig leíró, félig kísérleti tudományok időigényesek. Ebben az értelemben Vavilovnak kevés idő adatott...


Huszonkettedik fejezet

Sok nagyszerű ember nyüzsgött körülötte. Nagyszerű biológusok, fizikusok, kémikusok, matematikusok. Gyenge volt a tehetséggel és a szépséggel szemben. E két tulajdonság mindig csodálatba ejtette, a természet ünnepét látta bennük. Valami istenit, valami megmagyarázhatatlant. Az „isteni szikra" kifejezése megért annyit, hogy eltöprengjen rajta. A csoda részecskéje. Valami magasabb matériából való, valami titokzatos-gyönyörű, ami beröppent egy átlagos emberi szervezetbe. Tehát normális értelemmel föl nem fogható, hanem valami felfoghatatlan, amit se munkával, se neveléssel nem tudunk se elérni, se kinevelni magunkban. Valami mindennél magasabban álló előtörése, fellobbanás, vakító fény, amely valami mást mutat meg...
Lelkesedés a tehetség iránt, elfogultság iránta- igen, az, de nem főhajtás. Ő csupán egyetlen ember, Vlagyimir Ivanovics Vernadszkij előtt hajtott fejet, akivel Berlinben kétszer hozta össze hosszabb időre a sors. Minden, ami Vernadszkijhoz kapcsolódott, szent volt a számára. Egészen hihetetlen volt, hogy képes ilyen tiszteletteljes, egyenesen félénk érzésre. Még arra se szánta rá magát rögtön, hogy beszéljen róla. Nagy előkészülettel, kitérővel kezdte, és sokáig nem tudott a lényegre térni, mintha meghátrált volna e szikla előtt. Hol a „vernadszkológiába" fog – így nevezte az utolsó évek tanítását –, hol Vernadszkij fiáról beszél... Amikor az Egyesült Államokban jártak, rávette Leikát is, és kifejezetten azért látogattak el a Yale Egyetemre, hogy megismerjék Vernadszkij fiát, aki ott volt professzor.
Georgij Vlagyimirovics Vernadszkijt úgy hívta, ahogy az apja is nevezte – Guljának. Vlagyimir Ivanovics berlini tartózkodása alatt sokat mesélt a Bölénynek Guljáról. Gulja a filozófia fakultás dékánja volt, az orosz történelemről tartott előadássorozatot, és angol nyelvű monográfiája jelent meg e témakörből. A Bölény elolvasta az addig megjelent három kötetet, és forrón dicsérte, megjegyezve, hogy igazából nem V. I. Vernadszkij miatt ez a véleménye, nem azért, mert a szerző az ő fia, hanem azért, mert az orosz állam fejlődését a IX. századtól kezdve mint a sztyeppi birodalmak -a szkíták és mások - utódját vizsgálja... És még azért is, mert ezt a művet az „eurázsiaiak" adták ki, akiket a Bölény természetesen ismert, hiszen jártak is nála, és akikről - Trubeckojról, Szavickijról, Szuvcsinszkijról - nekem persze halvány fogalmam se volt.
– Hát ez hogy lehet – vetette a szememre a Bölény –, és még írónak nevezi magát! Hiszen az eurázsiai kiadó sok érdekes könyvet jelentetett meg. Például az orosz szentek életét, az ikonfestés történetét...
Kiderül, hogy Trubeckojról még nekrológot is írt valamelyik német folyóiratba. Szergej Trubeckojt, a moszkvai egyetem 1905-ben megválasztott rektorát is ismerte, meg Jevgenyij Trubeckojt, ezt az érdekes filozófust is, akivel ő még Moszkvában találkozott. Ez a Trubeckoj Vlagyimir Szolovjovnak a tanítványa és barátja volt. Az unokaöccse, Nyikolaj Szolovjov, az orosz fonológia egyik megalapítója pedig Lenin engedélyével hagyta el az országot. És itt újabb történetek következtek arról, hogyan utaztak el azok a humán értelmiségiek, akik úgy tartották, a szovjethatalom számára nem lehetnek hasznosak. Engedélyt kaptak arra, hogy fél év leforgása alatt teremtsenek kapcsolatot egy olyan országgal, amelyik majd befogadja őket. Szovjet kiutazó útlevelet kaptak, sokáig azzal éltek, aztán meg úgynevezett Nansen-útlevelük lett, Fridtjof Nansen gyámoltjai lettek...
Mindezek híres, ám számunkra ismeretlen történetek és személyek voltak, és a Bölényt senki se szakította félbe, amikor elkalandozott. A Trubeckojokról aztán valahogy áttért a Merezskovszkijokra, akiket szintén ismert.
Úgyhogy Vernadszkijhoz nem egyhamar kanyarodtunk vissza.
A Bölény szavaival: Vlagyimir Ivanovics Vernadszkij kivételes jelenség, majdhogynem tökéletes hős. Vannak jó emberek, vannak nagyon jók; van néhány kiváló, ritkábban egészen kiváló; és végül az egészen kiváló emberek között akadhat tökéletes is. Vernadszkij persze tökéletes ember volt. Teljesen ködös osztályozás. Annyival azonban ki kell egészítenünk, hogy a Bölény több kiváló emberrel találkozott, mint közülünk bárki más. Neki volt összehasonlítási alapja, és volt kik közül válogatnia.
A Bölény nem értette, hogy miért nem emelnek emlékművet Vernadszkijnak se Moszkvában, se Leningrádban. Az iskolában tanítani kellene róla, Vernadszkij-múze-umot, Vernadszkij-díjat kellene létesíteni.
Soha nem tudta pontosan megmagyarázni, miért is hajtott fejet Vernadszkij előtt:
– ... egyetemes gondolkodású, kozmikus ember.
– ... minden érdekelte: festészet, történelem, geokémia, ásványtan.
–... magasabbrendű tanár volt, nem ácsingózott az akadémikusok, a vezetők közé.
– ... Vernadszkij körül soha nem volt se susmus, se kiabálás, senki nem idegeskedett, a forradalmat követően nem politizált. Liberális-demokrata természete sok tisztességes embert összetartott. Nem lebzselt körülötte csőcselék. Igaz, a tudósok között akkor nem volt annyi szedett-vedett népség, mint manapság.
– ... Berlinben előadást tartott Ferszman, Kolcov, Lunacsarszkij, Platonov, a nagyszerű orosz történész meg néhány remek orvos is. A németek azoban Vernadszkijtól voltak elragadtatva. Bizonyos megbékéltető és felemelő hatással volt rájuk. Arra késztette az embert, hogy a Föld és az Ember létének legfontosabb problémáiról elmélkedjék.
– ... meghívásra előadássorozatot tartott Franciaországban. Pár év múlva, 1926-ban hazatért. Botrányok, meakulpázás nélkül települt haza, mint szabad ember.
– ...külföldön azt csinált, amit akart: olyan előadást tartott, amilyet akart, a Sorbonne-on például geokémiát adott elő.
– ...Berlinben szabatos német nyelven tartotta előadásait. Kifogástalanul beszélt franciául, angolul nem tudott, és kitűnően beszélt oroszul. Ez akkoriban nem is ment ritkaságszámba. Ma hatalmas hazánk határain belül az orosz nyelvet tökéletesen bíró ember ritka, mint a fehér holló. Ő igen-igen választékosán beszélte az anyanyelvét.
Hogy miről társalogtak? A Bölény akkor tervezte egy nagy kísérleti munka kezdetét. Jelzett atomok segítségével akarta megvilágítani a radioizotópok növényekben való felhalmozódásának együtthatóit: hogyan halmozódnak fel, hogyan oszlanak, majd rendeződnek el újra, egyszóval, mi a sorsuk a növény-talaj rendszerben. A Bölény ezt a munkát nevezte el „vernadszkológiának". Megvitatták a bioszféra problémáit, Vernadszkijnak a Földön élő szervezetek szerepére vonatkozó nézeteit. Létezett néhány tabujuk. Tilos volt például komolyan a földi élet kialakulását szóba hozni. Már a hetvenes években hallottam, hogyan válaszol egy hölgyikének, aki azzal zaklatta, fejtse ki, miként alakult ki az élet a Földön; leszegte a fejét, mint a bika, fújtatni kezdett, aztán, hogy erőt vett magán, kissé ostobán pislogva széttárta a kezét: „Kicsi voltam még akkor, semmire sem emlékszem. - Majd vigasztalóan hozzátette: – Kérdezze meg Oparint, ő pontosan tudja."
Vernadszkijnak legjobban Arrhenius örökélet-elmélete tetszett. Lelkesen rajzolta a Bölény elé a Világmindenség képét, ahol mikroorganizmus-csírák keringenek, és ha valamelyik bolygón megfelelő körülményeket találnak, benépesítik azt, és elkezdik az evolúciót. Svante Arrhenius, a neves svéd fizikus és kémikus így képzelte az élet keletkezését a Földön. A Világmindenségből jött. A Világmindenségben az élet örök abban az értelemben, ahogy örök a Világmindenség is. Az élet az egyetemes jó részecskéje. Egy sor filozófiai és vallásos nézet szerint az abszolút jó – ez az egész Világmindenség. Abszolút gonosz nem létezik, hanem csak valamilyen elbukott lény abszolutizált gonoszsága, amit a különböző tanok különbözőképpen fejeznek ki.
A Bölény mindig sajnálta, hogy nem találkozhatott Arrheniusszal, mivel nagyon tisztelte.
Vernadszkijjal térről és időről, az idő relativitásáról beszélgettek. Akkor, amikor Bohr és Dirac vitája kezdődött arról, hogyan lehet kvantumokban kifejezni teret és időt. A tömeget, az energiát már kifejezték, a tér és az idő azonban mintha folytonos maradt volna, és a klasszikus, nem pedig a kvantummechanika részét alkotta.
A Bölény erről a témáról szívesen társalgott, hogy úgy mondjam, általános filozófiai, ontológiai, nem pedig fizikai-matematikai szempontból. Az volt a véleménye, hogy vannak időkvantumok és vannak térkvantumok.
Harmincöt év – és micsoda évek! – múlva majdnem szó szerint idézte beszélgetéseiket. A lényeg a következőkben foglalható össze: ismerjük a kémiai és a biológiai semmit. Így magyarázta: amikor meghalunk, akkor mint élőlények megszűnünk létezni. Ez a biológiai semmi. A kémiai semmi: a Torricelli-űr; olyan teret tudunk létrehozni, amelyben egyetlen molekula se marad.
Az arcomon tükröződő erőfeszítés elszomorította.
– Ezt persze nehéz elképzelnünk – vigasztalt. – Hisz eddig tiszta fantasztikum.
Az irodalmi fantasztikumot, a tudományos-fantasztikus műveket egyikük se szerette. A detektívregény, az más, detektívregény nélkül elsatnyult volna a szellem. Hisz ők maguk is komolyan fantáziáltak, és saját kitalációikat Tudományosnak, Üdvösnek, Jogosnak tartották, hiszen ez volt az Érthetetlen az ismert világkép szempontjából. Ilyen dolgokat meghányni-vetni a legédesebb foglalatosság.
A nukleáris energia korában a nooszféra az embertől tudata átformálását követeli. Csökken az „én", növekszik a „mi" jelentősége. A „mi"-re kell gondolnunk. Nem arra, hogy „ők", hanem arra, hogy „mi". Az egész nooszféra „mi" vagyunk.
Hamlet kérdése – a lenni vagy nem lenni – egyedül őt, a dán királyfit érintette. A kérdés most mindnyájunkat érint. A nukleáris, a biológiai és egyéb veszélyektől való közös rettegés, közös függés összekapcsolja az embereket.
Szívesen kihallgattam volna kettejük beszélgetését, elgyönyörködtem volna bennük, amint Buchban a fasorban sétálnak. Mindig van valami izgalmas a nagyok – Beethoven és Goethe, Tolsztoj és Gorkij, Einstein és Bohr – találkozásában. Vonzzák és taszítják egymást. De többnyire taszítják. Az egyszerű halandó számára megmagyarázhatatlan, mennyire nem akarnak kapcsolatot tartani, sőt még találkozni se egymással. Emlékszem, amikor tudomást szereztem arról, hogy Dosztojevszkij és Tolsztoj egyszer ugyanabba a terembe, ugyanarra az előadásra csöppent, látták is egymást, és mégsem ismerkedtek meg, sokáig gyötrődtem a meghiúsult találkozás miatt.
Néha elnézegetek egy régi fényképet. Azt mondják, Kaliforniában, Pasadenában készült. Hárman vannak rajta - középen Thomas Hunt Morgan, kétoldalt Nyikolaj lvanovics Vavilov és a Bölény. Klasszikusok, nagy egyéniségek. Lendületesen lépkednek, tűz a nap, ők semmire se figyelnek, elmélyülten beszélgetnek, izgatottak, majdhogynem kiabálnak, és közben nevetnek, a barátság és az élet szeretete csordultig tölti őket. Morgan sokkal idősebb társainál, de itt ez nem érződik, délcegek, erősek mind a hárman. Bárcsak hallani lehetne a hangjukat!
A Bölény Vernadszkijhoz fűződő szeretetteljes barátsága azon alapul, hogy a Bölény saját munkájára alkalmazva tovább fejlesztette Vernadszkij nézeteit, nyilvánosan parancsként ismerte el a maga számára, és nyomatékosan is megerősítette hitvallását, amikor irányzatát „vernadszkológiának" nevezte.
Tapasztalatait a legegyszerűbb feltételek között szerezte: deszkadobozokban és átfolyótartályokban cserélődtek a jelzett atomok a fejlődő növények és a talaj között. A tartályokat a dobozokból vett földdel töltötték meg, egyik végén radioizotópos oldatot engedtek bele, a másiknál pedig minden összetevőt meg lehetett mérni, meg lehetett állapítani egyik vagy másik izotóp migrációját, vándorlását. Csak most derült ki, mennyire előre tekintett a Bölény: ezen a munkán alapul a radioaktivitás elleni védelem.
A kémiának, a biológiának vannak olyan részei, amelyek valóban igénylik a tökéletes és ezért bonyolult berendezéseket. De most már túl régóta egyre több berendezést igyekeznek felhalmozni nálunk is, világszerte is, vélte a Bölény, mindenhol, ha kell, ha nem. Sok fiatal meg van győződve arról, hogy minél drágább a berendezés, amit használ, annál jelentősebb a tudománya. Egyesek komolyan hiszik ezt, mások arra számítanak, hogy ha többet költenek felszerelésre, a vezetés nagyobb becsben tartja a munkájukat.
– Ha megmérnénk, kiderülne: minél bonyolultabb és drágább a berendezés, annál butább a tudomány, amit azzal a berendezéssel állítanak elő. – A Bölény hunyorgott, és egy összeesküvő mosolyát villogtatta. – A „stop" gomb a legokosabb technikai találmány. Én minden berendezésen ezt keresem meg először. A berendezésnek optimálisnak kell lennie – morogta –, nem pedig maximálisan pontosnak.
A harmincas évek második felétől kapcsolata megszakadt VernadszkijjaL Munkája – a „vernadszkológia" meg a „vernadszkológia kis szukacsevi elhajlással" - fejlődött, tapasztalatai gyűltek, de arra nem volt lehetősége, hogy Vlagyimir Ivanoviccsal megvitassa őket.
Fogalma se volt senkinek, hova vezet, mire jó ez a legalább tízévi munka. Mint ahogy a Bohr Intézet fizikusai se tudták, hogy vitáikból, számításaikból, becsléseikből, az egész vidám társalgásból néhány év múlva megszületik az atombomba, a Bölény és kollégái munkája pedig a sugárzás, a bomba következményei elleni védelmet szolgálja. Ezek is, azok is boldog tudatlanságban leledztek, amikor a tudomány, amivel foglalkoztak, tisztának, hatalomtól és pénztől függetlennek látszott... Annak az aranykornak a tudósait egyes-egyedül a szent tudásszomj vezérelte.

2014. március 29., szombat

Leningrádi naplók tükrében (1)

ALESZ ADAMOVICS, DANYIIL GRANYIN
Fejezetek a blokád könyvéből (II)

/A terjedelmes dokumentumregény első részéből korábban néhány fejezetet válogattunk a blogba - itt olvashatók/

HÁRMAN

A háború első napjaiban még senki sem láthatta előre, hogyan alakul Leningrád sorsa, és mi vár a leningrádiakra.
A „blokád" szó, amely megtestesített minden elképzelhető és elképzelhetetlen nehézséget, gyötrelmet, bajt, nem mindjárt született meg és honosodott meg a város lakóinak zaklatott életében. Valami fenyegető dolog történt, egyre közeledett, és a leningrádiak mohón keresték, hol van szükség személyes erőfeszítésre, önfeláldozásra, arra, hogy harcoljanak és, ha kell, meg is haljanak. Csak ne tartson sokáig ez a tehetetlen várakozás a legrosszabbra! Valamilyen feladatban, közös és fontos feladatban kell levezetni a haragot és a nyugtalanságot...
Népfelkelés! Általános népfelkelés!... Ez reménytkeltően, magabiztosan hangzott, mintha a nép történelmi múltjából, a forradalmár város hősi múltjából idézték volna fel.
A szót megtalálták, a feladatot meglelték — ezrek és ezrek számára, akik készen állottak arra, hogy mindent odaadjanak, mindent vállaljanak.. .
A háború első napjától, 1941. június 22-től kezdve hosszú sor állt a Kirov Művek pártbizottságának ajtaja előtt. És lent, a földszinten, a Komszomol-bizottság ajtaja előtt is az egész folyosón végighúzódott a várakozók sora. Néhány napig egyik sor sem fogyatkozott meg. Idős munkások és fiatal gyerekek álltak itt, még lányok és asszonyok is, Komszomol-szervezők, pártszervezők, aktivisták és egyáltalán nem aktiv, hanem mind az ideig egészen passzívnak tartott emberek, párton- és Komszomolon kívüliek.
A folyosón, a lépcsőn, az ablakpárkányon írták kérvényüket. Igyekeztek minél meggyőzőbben kifejteni, miért kell őket a frontra küldeni. Mégpedig elsőként. Katonai képességeket tulajdonítottak saját maguknak, azt bizonygatták, hogy ők tüzérek, mivel a műhelyükben ágyúkat gyártottak. Kiderült, még azt is igazolni kell, hogy a gyár nélkülözheti az illetőt, engedélyt kellett szerezni a műhelyfőnöktől. Mert a gyár a honvédelem céljára dolgozott, harckocsikat készített, és minden emberre szükség volt, mindenki mentességet kapott. A pártbizottságon az önként jelentkezőknek még nehezebb volt a dolguk, ide a művezetők, a tervezők, a mérnökök fordultak — a gyár színe-java, a régi Putyilov Művekben dolgozó gárda. Ha mindenkit elengednek, aki a legelső vonalba, a rohamzászlóaljakba törekszik, akkor a gyárat le kellett volna állítani.
A népfelkelést még nem hirdették ki (ezt a háború nyolcadik napján határozták el), de valamennyi gyárban, a kerületi kiegészítő parancsnokságokon ugyanilyen sorok álltak. Ó, ezek a szenvedélyes, felháborodott, könyörgő, ékesszóló panaszok és kérvények! Azzal a megható és naiv meggyőződéssel fogalmazták őket, hogy ha bennünket elengednek, akkor mi azonnal szétzúzzuk, megsemmisítjük az ellenséget. Tiszta sor, hogy nekünk — Kirov-Putyilov gyáriaknak — jogunk van ahhoz, hogy elsőnek vonuljunk be a népfelkelőkhöz. És csakugyan ez kapta az egyes számot, a Kirov gyári népfelkelő hadosztály - az 1. NH!
A Narvai kapun túl az első népfelkelő szakaszok, századok meneteltek. A parkokban képezték ki őket kúszásra, kézigránát-dobásra. Buzgón verték a lépést — még félcipőt, kamáslit, övvel leszorított esőköpenyt viseltek. A forradalmár háza nevét viselő klubban háltak. Minduntalan kiderült, hogy a tervosztálynak ez és ez a dolgozója, meg az és az az idomkészítő részt vett a polgárháborúban, hogy utász vagy lovaskatona volt, hogy ők harcoltak, parancsnokok voltak...
A fiatalokra mindez még csak ezután várt. A szomorú júliusi hadijelentések sem tudták elrontani a lelkes hangulatot. Gimnasztyorkát, köpenyt, kék katonanadrágot osztottak ki, az önkéntes népfelkelők büszkén jártak benne a gyárban, búcsúzkodtak, és mindenki irigyelte őket. Sorra indultak a szerelvények, és zúgott az ének: „A messzi Narvai kapun túl, fiatal legény harcba indul..."
A háború hétköznapjai mindjárt Lugán túl rázúdultak a népfelkelőkre az első bombázásokkal, a zuhanóbombázók vijjogásával, az első harcokkal, az első sírokkal.
A népfelkelők serege természetesen sajátságos hadsereg volt. Sebtében kiképzett, a tűzkeresztségen még át nem esett, szegényesen felfegyverzett had, a fegyelme egyáltalán nem katonai, hanem inkább üzemi. Körös-körül ismerősök. A századparancsnok a művezető, a szakaszparancsnok pedig egy műszerész és egy brigádvezető. A parancsnokokat kereszt- és apai nevükön szólították. Harcra, sok harcra volt szükség ahhoz, hogy az üzemi tekintélyt katonai tekintély váltsa fel.
Ennek a hadseregnek azonban bizonyos előnyei is voltak - gyorsan alkalmazkodott a hivatásos katonák számára szokatlan háborús körülményekhez, ismerte mindegyik löveg, harckocsi értékét; itt sajátos, munkában kialakult összeforrottság uralkodott...
A frissen megalakított hadosztályokra igen nehéz megpróbáltatások zúdultak. Még az eseményekben részt vevők is alig képesek megmagyarázni, miként tudtak ezek a népi ezredek, ütegek helytállni - sőt, fel is tartóztatták a légi támogatással előnyomuló fasiszták nehézharckocsi-oszlopait, hivatásos katonákból álló, gépesített hadosztályait, amelyek egész Európán áthaladtak már. Csoda volt ez — minek a csodája? Nem, nem a kétségbeesésé. A bombázástól megsüketült harcosok — a Narvai kapu környéki munkások, hajóépítők, Kirov gyáriak, kikötőmunkások, tanárok, szedők, történészek —, akik nagyon jól tudták, hogy most minden tőlük függ, szilárdan megvetve lábukat a földön, az utolsó csepp vérükig kitartottak...
Égett a rozs, égtek a falvak, hőség volt; csípős füst, robbanóanyag savanyú bűze terjengett, és mindenütt német géppisztolyok ropogtak. A mieink - kézigránátokkal és robbanó keverékkel teli palackokkal felfegyverkezve rejtekhelyükön meglapulva feküdtek, hogy közelebb engedjék a harckocsikat.
A város egyre újabb hadosztályokat szervezett — a Moszkvai, a Frunze, a Kalinyin, az Októberi kerület hadosztályát, s ezek rangra és tudományos fokozatra való tekintet nélkül mindenkit zászlaik alá gyűjtöttek. A népfelkelők közé beállt Nyikolaj Cserkaszov, a nagyszerű színművész, Leonyid Popov tanár, Alekszandr Jermolajev pártmunkás, Kirill Ogorodnyikov egyetemi tanár, Iszaak Jampolszkij irodalomtörténész. Senki sem gondolt arra, hogyan kamatoztathatná jobban az ismereteit. Ez talán nem volt gazdaságos, de hogy az ember katona legyen - fontosabbnak látszott a saját szakma hasznára vonatkozó indokoknál. Ez volt e napok hazafiságának lényege, ezt tartották a legszükségesebbnek.
A város legjobb fiait adta oda a hadseregnek. A népfelkelés a bátorság nagyszerű iskolájává vált. A népfelkelők - például Dmitrij Podzerov, a Kirov-hadosztály politikai osztályának főnöke, vagy Feodoszij Szmoljacskov, a front híres mesterlövésze - legendás hősiességről tettek tanúbizonyságot.
A leningrádi népfelkelés átformálta a várost. A népfelkelők révén mindegyik üzem közvetlen kapcsolatba került a hadsereggel és a háborúval. A szeptemberi harcok után a népfelkelők serege beleolvadt a Vörös Hadsereg tényleges hadosztályaiba. A várost megközelítő utak távoli szakaszain vívott harcok során a népfelkelők katonákká edződtek.
Amikor 1941—42 telén Susarin túl, a fagyos lövészárkokban gunnyasztottunk, egyikünknek önkéntelenül eszébe jutott a gyár, a kedves utcák, a Narvai kapu, az a vendéglő, ahol rövid búcsúösszejövetelt, tartottak a gyári Komszomol-bizottság tagjai. Az egyik repülőalakulathoz vonult be, a másik tüzérosztályhoz; könnyű szívvel és magabiztosan búcsúztunk el, nem gondoltunk arra, hogy sokan közülünk nem térnek vissza.
A gyárból érkező hírek tartották bennünk a lelket. A dérrel borított, elárvult műhelyekben tovább folyt a munka. Már egy másik Kirov gyár is működött, az, amelyet Cseljabinszkba, az ottani traktorgyárba evakuáltak, de onnan ritkán érkeztek hírek. A volt népfelkelők közvetlenül a műhelyükbe, a gyárukba írtak, mert sokak számára ez volt az egyetlen, ami a békés életből megmaradt. Családjuk elpusztult, barátaik a frontokon harcoltak, csak a gyáruk maradt. S bár a valahová az Urálon túlra áthelyezett gyárban is sok minden megváltozott, mégis ez volt az utolsó rokonság számukra. A munkatársak valóban megbízható rokonoknak bizonyultak, gondoskodtak a gyermekekről, az anyákról, emlékeztek és vártak.
Az, ami a blokád alatt Leningrádban történt, közismert. A hősiességet, az állhatatosságot, a bátorságot megörökítették; sok száz olyan példát gyűjtöttek egybe, amely bámulatba ejtette a világot.
Minszkben egyszer elbeszélgettünk Konsztantyin Szimonovval. Arról esett szó, hogyan gyűjtötte össze a Dicsőség-renddel kitüntetett katonák történeteit, jegyezte fel a marsallok visszaemlékezéseit. Zsukov, Rokosszovszkij, Konyev és majdnem valamennyi marsall közölte memoárjait, és e kiadványok után Szimonov mégis mindegyiküktől több száz oldalra való feljegyzést gyűjtött össze el nem mondott, könyveikbe be nem került dolgokból. Így felbecsülhetetlen értékű anyag állt össze.
Fel kell jegyeznünk mindazt, amit lehet — mondta Szimonov. Ez nemcsak a történészek számára anyag, hanem a jövő írói számára is, akik meg tudják majd formálni a Nagy Háború eposzát.
Igaza volt. Energiájának köszönhető, hogy sikerült összegyűjteni a katonák és a legkiválóbb hadvezérek tanúbizonyságait, filmkockákat, filmtörténeteket. Konsztantyin Szimonov óriási történelem tudományi munkát végzett. Az ő részéről ez a munka önfeláldozás volt - saját magát mint írót áldozta fel benne. Ahelyett, hogy regényeket és kisregényeket írt volna, mások tanúbizonyságait szedte össze, s e munkában ő csupán krónikásként, gyűjtőként szerepelt.. .
Bár Konsztantyin Szimonov tettét kellőképp értékeltük, mégsem tudtunk teljesen megszabadulni a kételyeinktől: mi értelme annak, hogy könyvünkön dolgozunk? Minek kell napvilágra hoznunk, felelevenítenünk az akkori mérhetetlen emberi szenvedéseket és élményeket? A történelem Leningrád blokádjából már kiválasztotta azt, ami szükséges volt, emléket állított hősiességének és bátorságának - mit keresünk hát mi?
Bennünket a források érdekeltek, az, hogyan született meg egyes emberekben az a tudat, hogy a győzelem nevében mindenféle nélkülözést el kell tűrni, miként alakult ki az állhatatosság, az ellenállás szelleme. Nekünk a valódi folyamat kellett, amelyet nem igazított ki az utána beteljesült győzelem ismerete. Az egyetlen lehetőség arra, hogy megtudjuk, feltárjuk mindazt, ami az emberek lelkében végbemehet - az volt, ha a korabeli dokumentumokat vesszük igénybe. És ezek közül a legjobbaknak a naplók bizonyultak. Lehetővé tették, hogy az emberek lelki életét mindenféle, a jövő eseményeinek ismeretében történt módosítás nélkül lássuk. Hőseink nem tudtak a győzelemről. Nem tudták, életben maradnak-e, nem tudták, mi lesz Leningráddal, az országgal. Időnként kétség, sőt kétségbeesés fogta el őket, de még ezekben a napokban is észrevesszük: élt bennük az igazság diadalába vetett hit. Mi több, ez a hit testet is öltött, hisz meg voltak győződve arról, hogy Leningrád helytáll. És végül, ami a legfontosabb: láthatjuk, amint ez a hit fokozatosan erősödik, bár a helyzet napról napra nehezebb, súlyosbodik az éhínség, és halálos sötétség borul a reményekre.
... Gyerzsavin két nappal halála előtt vesszővel rótta palatáblára utolsó költeményét. Még sohasem írt ilyen egyszerűen. Gyengülő kézzel rajzolta sorait, és mondanivalójával leélt élete, a kor, a hatalmas Katalin-korszak fölébe emelkedett:

Idők folyója elsodorja 
az ember porszem tetteit, 
nemzetek, cárok, birodalmak 
sziklatömbje is szétesik: 
ha megmarad, mi halkan búgva 
a lant húrjain elpihen — 
vulkán idő torkába hull majd, 
a törvényt nem kerüli el. /Simor András fordítása/

Jókora bátorság kell ahhoz, hogy valaki távozóban feledésre ítélje mindazt, amiért lelkesedett, aminek kedvéért élt és alkotott. De a versnél még lenyűgözőbb az a gondolat, hogy ha ideig-óráig meg is marad valami, akkor ez az, amit a lant megénekelt, vagyis a költő, a zeneszerző, a festőművész alkotása.
A kortársaknak nem adatott meg az, hogy megtudják: abból, amit ők átéltek, mit választ ki a történelem örök időre, mi porlad el majd az összefűzött újságcsomóban, és mi változik legendává. Az ember persze azt szeretné gondolni, hogy a leningrádi blokád sokáig megmarad a népek emlékezetében. De milyenné válik majd az utódok számára? Hogyan szabja át az idő, mit művel a tragédiák ezreivel, milyen mítoszt alkot az állhatatosságból és a rémségekből, a fagyoskodásból és az éhezésből? Mi nem tudjuk meg ezt, ahogyan az ostromlott Trója lakói sem tudták meg, hogy városuk kilenc évi ostromából az emberiség megőrzi a szép Helénáról, a trójai falóról, a viszályt okozó aranyalmáról szóló mítoszokat. Hány jelentősebb és borzalmasabb háború zajlott abban az időben, az emberiség élő emlékezetében mégis ez maradt meg, amely a kis Trója városával függött össze. Ez természetesen az Iliász és az Odüsszeia szerzőjének is az érdeme, a történelemnek azonban megvannak a maga szeszélyei: olykor eltűri az önkényességet, az igazságtalanságot, és gyakran a feledésnek adja át a hősöket és a népek hozta áldozatokat. Leningrád azonban... Honnan ered a jövő legendának, a maradandóságnak ez az érzése? Ennek nem szabad elsikkadnia... Nem azért, mert mi így szeretnénk, hanem azért, mert a leningrádiak hősi tettében az emberi szellem olyan magaslatai rejteznek, amelyek nem veszhetnek el.
... Ők hárman könyvünk főhősei. Sohasem találkoztak egymással, nem tudtak egymásról. Két férfi és egy nő. Az egyik Georgij Alekszejevics Knyazev történész, a másik Jura Rjabinkin tizenöt éves fiú, a harmadik pedig Ligyija Georgijevna Ohapkina.
A blokád idején többen vezettek naplót. Sokan azon melegében feljegyezték élményeiket. Elküldték, elhozták nekünk ezeket a füzeteket, régi üzleti könyveket, amelyekbe az emberek ceruzával, halvány tintával, gondos írással vagy sebtében, röviden vagy részletesen, néha már megdermedő kézzel feljegyezték élményeiket. Mi ezt a három, számunkra leginkább megdöbbentő történetet, ezt a három különböző sorsot választottuk ki.
Valamennyi eredeti, s lehetővé teszi, hogy minden részletében nyomon kövessük hőseink lelkivilágának alakulását a blokád napjaiban. Egyetlen szót sem toldottunk hozzá, nem változtattunk meg, csak annyit engedtünk meg magunknak, hogy itt-ott rövidítsünk, elhagyjuk az ismétléseket vagy az olyan feljegyzéseket, amelyeknek nem volt közük az eseményekhez.

Leningrádban ritkán állítanak emléktáblát. Túlságosan sok olyan hely, ház van, amely méltó lenne arra, hogy megemlékezzenek róla, hogy megjelöljék. Ezért az a ház ott a Vaszilij-szigeten mindig figyelmet kelt.
Ha valaki a Néva-parton az egyetem felől a gránit szfinxek felé halad, amelyek a volt Képzőművészeti Akadémia, a jelenlegi Repin Intézet előtt magasodnak a Néva vize fölött, akkor a szfinxek mögött azonnal szemébe ötlik egy kétemeletes ház, amelynek oszlopcsarnokát négy dór oszlop támasztja alá. Kedves, szerény, pétervári stílusú ház; 1806 - 1808-ban alakította át Zaharov, a híres építész. Falait mindenütt öntöttvas emléktáblák borítják. Nincs még egy lakóház Leningrádban, de Moszkvában, sőt talán az egész világon sem, amelyen ennyi - huszonhét - emléktábla volna. A ház a Tudományos Akadémiáé. Itt lakott Jakov Karlovics Grot, az orosz helyesírás megújítója, szótárkészítő, Fjodor Ivanovics Uszpenszkij, bizantinológus, Alekszandr Szergejevics Orlov, az orosz irodalom kutatója, Borisz Szemjonovics Jakobi fizikus, a modern galvanotechnika feltalálója, Alekszandr Jevgenyevics Ferszman, a kiváló orosz és szovjet mineralógus, Alekszandr Mihajlovics Ljapunov, az égitestek alakjára vonatkozó elmélet megalkotója, Vaszilij Vlagyimirovics Petrov, az első orosz elektrotechnikus, Nyikolaj Jakovlevics Marr nyelvtudós, Vlagyimir Ivanovics Vernadszkij geológus, geokémikus, a bioszféra, a nooszféra modern elméletének megalkotója; itt élt és halt meg 1936-ban Iván Petrovics Pavlov. Ahány név, annyi tudományág. Másfél évszázadnál valamivel hosszabb idő alatt a történelem ezt a huszonhét leghíresebb nevet választotta ki, pedig még mennyi nagyszerű orosz és szovjet tudós lakott itt!
Ebben a házban, amely bizonyos értelemben az orosz tudomány jelképévé vált, lakott a háború elején Georgij Alekszejevics Knyazev, a Szovjet Tudományos Akadémia Levéltárának igazgatója.
Másutt is lakhatott volna, s akkor ott fejezi be életpályáját, írja a Tudományos Akadémia történetéről, a levéltár ügyéről szóló munkáit, de az, hogy az egész blokád alatt ebben a házban élt és itt írta Egy átlag orosz értelmiségi életének fél évszázada című naplóját, különös jelentőségű.
Gyakran úgy véljük, hogy ha valaki más házban lakott volna, ahonnan más kilátás nyílik az ablakból, akkor kissé más ember vált volna belőle és talán az élete is másként alakul.
Georgij Alekszejevics Knyazev lába félig megbénult, nehezére esett a járás, hazulról a munkahelyére és onnan vissza rokkantkocsin közlekedett. Hosszabb utakat ritkán tett. A Tudományos Akadémia levéltára ugyanitt helyezkedett el a rakparton, az egyetem mögött, a Tudományos Akadémia épületében, amely a háztól vagy nyolcszáz méterre lehetett. Lényegében ez az útszakasz volt Knyazev fő útvonala az egész blokád alatt, a városnak az a darabja, darabkája, amelyet láthatott, az a parányi sugár, amelyen belül számára a háború — a blokád, a belövések, a bombázások, az éhség, az evakuálás — lejátszódott.
Első pillantásra ez igen kicsi terület, de vajon mit láttunk ugyanezekben a hónapokban mi, akik a leningrádi front lövészárkaiban gunnyasztottunk, Pulkovo, Puskin környékén, Szinyavinónál? A saját lövészárkunkat, a saját, ugyancsak másfél kilométer hosszú szakaszunkat, a „saját" fritzeinket, az elaknásított mezőt, egy talpalatnyi térséget, meg magunk mögött a zászlóaljtörzs földfedezékét, két saját kiserődünket és valahol hátul a város sziluettjét. A magunk parányi sugarát, ahol a mi Nagy Honvédő Háborúnk folyt.

Knyazev ezt írja naplójába:
„1941. VI. 23. A háború második napja. Így hát nem értesültem Timur sírboltja feltárásának részleteiről. A háborús események háttérbe szorították a szamarkandi régészeti ásatásokról szóló híreket.
Hogyan ismétlődik minden a világon! Timur, más néven Tamerlán a XIV. században meghódította Indiát az Industól a Gangeszig, Perzsiát, Szíriát, Törökországot, Dél-Oroszországot.
És most — de ő a »Nagy Sántán« alaposan túltesz — itt van ez az arcátlan Hitler, aki annyi szenvedést okozott saját népének és az összes többi népnek, mind a leigázott és megalázott, mind pedig az ördögi rendszere ellen harcoló népeknek.
Az első sebesülteket Leningrádba szállították. A Viborg mögött húzódó új Mannerheim-vonalat csapataink több helyen áttörték, mint Csernyikov mondja. Egy több ezer főnyi német légideszantot is megsemmisítettek.
A nagy honvédő háború második napja véget ért. [G. A. Knyazev megsejtette, hogy ez a háború Nagy Honvédő Háború néven vonul be a történelembe.] Napközben elfáradtam. Fejemben lüktet a vér, és mintha állandóan légcsavarok zúgnának a fülemben."
Ez a légcsavarzúgás, mely még csupán képzet, sokáig üldözi még G. A. Knyazevet - amíg szeptember elején be nem következik az első nagy légitámadás Leningrád ellen. Akkor ez az ideges zúgás megszűnik, és repülőgépek meg robbanások valódi robaja váltja fel.

„1941. VI. 25. A negyedik nap... Ma reggel, amikor minden ablakot fehér csíkokkal ragasztottunk be, beállított egy asszony és közölte: hivatalukban azt az utasítást kapták, hogy ne fehér, hanem fekete csíkokkal ragasszanak... Az egész város, a házak valamennyi ablaka pedig fehér papírcsíkoktól tarkállik.
A térképen tanulmányozzuk a front helyzetét. Szörnyű harcok folynak. Leginkább az izgat bennünket, vajon sikerül-e a németeknek áttörniük a kirovi (murmanszki) vasútvonalat. Kandalaksa környékén különösen hevesek a harcok.
A hivatalban tárgyaltam a speciális levéltárak képviselőivel. Úgy határoztunk, hogy több esetben a legértékesebb anyagokat nem szállítjuk át nyirkos pincékbe, amelyeket eláraszthat a víz. .."

Mi van az önök ablaka előtt, a munkahelyükre vezető úton: nyírfák, hársfák, folyó? Faházak, kőházak? Georgij Alekszejevics Knyazev ablaka előtt szfinxek emelkedtek. Szinte kimondottan azért, mert ő történész. És még azért is, mert ő az emberi nem fejlődéséről vagy visszafejlődéséről szóló tényeket gyűjti, jegyzi fel. Az ősi szfinxek mindig a szeme előtt vannak. És útközben a levéltárba vagy hazafelé menet van kivel elbeszélgetnie az emberiség véres történelmének évszázadairól, évezredeiről...
Ott állnak a gránitrakpart színéhez illő, rózsaszín szfinxek, emberi arcukkal és állati lábukkal, egymás felé fordulva, az ódon betűs cirill írás pedig ezt közli: „Eme szfinx a régi egyiptomi Thébából az 1832. évben szállíttatott Szentpétervár városába." Itt éppen jó helyen vannak — azon végtelen „szárnyalások és hanyatlások, melyek az emberiség haladásának az útján" előfordultak, mint Knyazev írja, hosszú történetének tanúi.
Knyazev jegyzetei kora ifjúságától fogva egyetlen kérdéssel foglalkoztak: merre tart az ember, az emberiség? Ezek pedig olyan leningrádi naplójegyzetei, aki még nem tudja, mi vár a városra és lakóira a legközelebbi hónapokban, de már a háború első hónapjaiban felismerte: „Sok mindent át kell élnünk - ez világos."

„.. .a szfinxek mellett álló két nagy bronzlámpát szétszedték és elvitték. A szfinkszek még ott vannak... Ma mélységes izgalommal néztem őket...
Ezeket a jegyzeteket mégis írom. Miért? Mert írnom kell. Ám a végtelent nem hajszolom.
»Az én kis sugaramon belül« — ez naplójegyzeteim tartalma. Kinek írom? Neked, távoli barátom, aki a jövő kommunista társadalmának tagja vagy, aki számára idegen és eredendően ellenséges lesz a háború, ahogyan nekünk az antropofágia — az emberevés — undorító, természetellenes... Márpedig az emberek, a mi őseink, élvezettel falták fel egymást!... Hiszem — és ebben javíthatatlan ábrándozó vagyok —, hogy eljön az az idő, amikor nem lesz háború a földön.
Éppen ezért írom mégis ezeket a jegyzeteket. És nem félek attól a gondolattól, hogy talán elpusztulnak, elhamvadnak városunk bombázásának valamelyik szörnyű pillanatában. Ahogyan attól sem félek, hogy magam is elpusztulhatok.
És, távoli barátom, ha talán töredékesen, megpörkölődve jutnak el hozzád ezek a lapok, akkor te is átéled velem azt, amiért élt és ami miatt nyugtalan volt szerencsétlen elődöd, akinek a »történelem előtti korban«, de az emberiség igazi történelmének hajnalán kellett élnie. A rád maradt hivatalos iratokban anyagokat találsz majd a tudományos történelem számára, az én naplójegyzeteimben pedig megérzed egy kis ember életének szívverését, aki a maga kis sugarán belül egy nagy, mérhetetlen, bonyolult-tragikus és ellentmondásos életet élt...
Az udvaron, a kis kertben a ház lakói gyűlést tartanak. A feleségem is ott van. Mindjárt feljön és elmondja, mi történt.
10 óra 30 perc. A rádió a legújabb híreket közli. Törökország bejelentette semlegességét. A népi lelkesedés óriási hulláma zúdul végig az országon, azzal kapcsolatban, hogy elkezdődött a nagy honvédő háború.
Európa népeinek talpra kell állniuk!
1941. VI. 26. Az ötödik nap. Az éjszakát nyugodtan aludtuk át. Riadó nem volt. Tehát csak a fülem zúgott.
A hivatalban rendes munkanap van. Főiskolásokat kalauzoltam a levéltárban, és nagy lelkesedéssel előadást tartottam nekik.
Este a légiriadó idején való viselkedés szabályait és az ilyenkor szükséges intézkedéseket olvastuk. M. F. [Marija Fjodorovha Knyazeva, G. A. Knyazev felesége, aki ezt a naplót rendelkezésünkre bocsátotta, és sokat segített, hogy megértsük szerzőjének személyiségét és munkáit] elment az orvosi segélyhelyre. Én a gyógyszerkészleteket rendeztem."

Azok az évszázadok, sőt évezredek, amelyeket Knyazev, a művelt történész elméje és képzelőereje megelevenít, nem akadályozzák őt abban, hogy „korának átlag orosz értelmiségije" maradjon. Később meggyőződünk róla (naplójegyzetei is tanúsítják ezt), hogy a blokád gyűrűjébe zárt Leningrád viszonyai közötti élet napjai, hetei, hónapjai sok évtizeddel érnek fel az ember életében. Annyi mindent gondol végig, érez át, ért meg, hogy egész megelőző élete csupán előkészítő osztálynak bizonyul.

„1941. VI. 28. Szombat. A hetedik nap. Ideges, nagyon ideges nap. L. L. [Sok családnevet nem közlünk teljes alakban, mivel az emberekkel kapcsolatos értékelések véletlenek lehetnek. A homályos helyzet vagy a pillanatnyi hangulat diktálhatta őket.]fölösleges idegességet keltett a hivatalban. A fenyegetett helyzetre vonatkozó bejelentés és a gyermekek evakuálása hírének hatására nyilvánvalóan komor következtetést vont le a fronton azzal kapcsolatban kialakult helyzetről, hogy a minszki irányban és más irányokban az ellenség harckocsizó alakulatai beszivárogtak csapataink állásaiba. Ez a hangulat nyomban másokra is átragadt, különösen azokra, akik fáradtan érkeztek meg a Tudományos Akadémia főépületében teljesített, céltalan éjszakai ügyeletes szolgálatból. Mindent megtettem a hangulat javítása érdekében. Felhívtam L. L. figyelmét arra, hogy előző nap megszegte az utasításomat azzal, hogy este Szvikult leváltotta a levéltári ügyeleti szolgálatból és a főépületbe küldte. Az ott ügyelő munkatársak kifejezése szerint, »a székekre vigyáztak az elnök hivatali szobájában«, miközben a levéltár őrizetlenül maradt. Délelőtt valamennyi munkatárs homokot hordott a padlásra."

Az azokban a hónapokban és napokban írott naplójegyzetek különböznek a harminc év távlatából való visszaemlékezésektől. Elsősorban abban, hogy a naplót író ember nem tudja, mi lesz. Ő itt elmondja a reménységeit, amelyek nem váltak be és azután feledésbe merültek, a feltevéseit, amelyekről kiderült, hogy illúziók... így például Knyazevnak az a meggyőződése, hogy Európa népei felkelnek, hogy a vezetés felkészült minden eshetőségre...
Ma a blokádra úgy emlékeznek, mint a győzelmes háború egyik tragikus lapjára. Az akkori élet sok részlete kihullott az emlékezetből, vagy pedig a maga módján kiéleződött benne, de miközben az emlékezet a tényeket és az élményeket válogatja, megnagyítja és kiélezi őket, olykor elveszít egynéhány színt, indulatot, árnyalatot.
A leningrádiak elbeszélései alapján jól észrevehető a blokád ideji emlékezet következő sajátossága: az ember egyidejűleg van ott (a blokádban) és itt (a mi korunkban). A semmit el nem rejtő, kegyetlen emlékezet mintegy elmossa az idő határait.

Jevgenyija Alekszandrovna Ravgyel, ez a pontos elméjű és jó megfigyelőképességű asszony nagyon plasztikusan fogalmazta meg számunkra ezt a kettős (vagy megkettőzött) látást - a blokádemlékezet jellemző sajátosságát:
„Amikor innen odanézek, olyan érzésem van, hogy állandóan nyitott sírok előtt állok, amikor azonban gondolatban ott termek, akkor jól emlékszem, hogy kíváncsi is voltam mindarra, ami vár bennünket..."

Vagy például T. V. Rjabinyina naplójegyzeteiben, amelyek ugyanolyan csodálkozást árulnak az emberi érzések és magatartás váratlan fordulatai, bonyolultsága miatt, ezt olvassuk:
„Éppen akkor tudtuk meg, hogy a városból nem lehet kijutni, hogy szoros gyűrű vesz körül bennünket. De nem volt pánik, sem kitörési vágy. Ami engem illet, azonkívül még ostoba gyermeki kíváncsiság is fűtött. Mindent látni és tapasztalni akartam. A sors azután teljes mértékben kielégítette a kívánságomat. Eleget láttam és tapasztaltam."

Igen, a naplóanyag különbözik és különböznie kell azoktól a — harminc évvel később papírra vetett — blokádvisszaemlékezésektől, amelyekből dokumentumregényünk első része állt.
De mi e különbség lényege? Amikor a könyv naplórészét közöljük, újra meg újra mintegy ellenőrizzük azt az első részt. Vajon a visszaemlékezések igazsága kiállja-e a naplódokumentum próbáját?
Kétségek voltak, és ezeket közölték is velünk: mégiscsak harminc év telt el! Mennyire lehet bízni az ilyen visszaemlékezésekben?
A Fejezetek a blokád könyvéből első részében szereplő visszaemlékezések azonban már átestek egy sajátságos ellenőrzésen. Ezt a blokád egykori résztvevőinek, azoknak a reagálásai, levelei rögzítik, akikkel nem tudtunk találkozni, beszélgetni. És majdnem minden levélben ez áll: igen, nálunk is pontosan így volt!... És ugyanakkor közlik a maguk eseteit, részleteit, igazolásait.
A naplók szintén igazolják - nem cáfolják, nem tagadják - a blokádot átélők visszaemlékezéseinek igaz voltát. Ez különleges memória, az idő természetesen hatással van rá, miként a kőzetekre is hat: a puhák elmállanak, elporladnak, a kemények viszont kibukkannak a felszínre, feltárulnak. A legerősebb észrevehetőbbé válik. Most azonban, a naplókat olvasva, a kontinentális kőzetekhez, az akkori élet háborítatlan eredetiségébe ereszkedünk alá...


Jura Rjabinkin naplójában rövid önéletrajzzal mutatkozott be:
„Önéletrajz
1925. szeptember 2-án születtem Leningrádban. Anyámmal, kishúgommal és a nagynénémmel lakom együtt.
Anyám az ipari építési központ területi bizottságában dolgozik, a könyvtár könyvállományának a vezetője, 1927 óta a SzK(b)P tagja. Nagynéném orvosnő, jelenleg a fronton van. Kishúgom 8 éves. Apám 1933 áprilisában elhagyta a családot, azután újra megnősült, és Karéliába költözött; később, azt mondják, 1937-ben, Ufába száműzték.
Én hétéves koromig nagynénémnél nevelkedtem, a város környékén.
1933-ban iskolába kerültem, most végeztem el a nyolcadik osztályt, és a kilencedikbe léptem.
1938-39-ben még a Kujbisevi kerület tengerészeti szakkörében is tanultam, nyári gyakorlaton Sztrelnyában voltam és megkaptam az Ifjú tengerész jelvényt. Harmadik éve az Úttörőpalota történelemszakkörébe is járok. Beszámolókat tartottam a következő témákról: Bagratyion, Szuvorov stb. Bizonyítványom jó rendű.
J. Rjabinkin"

Tehát még tizenhat éves sincs, a belvárosban lakik, a Július 3-a utcában (a hajdani és most megint Szadovaja utcában). Akárcsak mások, ő is sok részlettel írja le a háború kitörésének napját. Nemcsak azt, ami az után történt, hogy a háború kitörésének hírét vették, hanem a megelőző órákat is megragadta, és a legapróbb részletekig megvilágította az emlékezet.

„1941. június 22. Egész éjjel nem hagyott aludni valamilyen süvítés az ablak előtt. Amikor végre kissé elcsitult, már virradt. Leningrádban mostanában holdfényes, világos, rövid éjszakák vannak. Amikor azonban kinéztem az ablakon, észrevettem, hogy fényszórók pásztázzák az eget. Mégis elaludtam. Tíz óra után ébredtem. Sebtében felöltöztem, megmosakodtam, ettem valamit, és az Úttörőpalota kertjébe mentem. Ezen a nyáron elhatároztam, hogy sakkból minősítést szerzek.
Amikor kiléptem az utcára, valami különöset vettem észre. Házunk kapuja előtt megpillantottam a házmestert: gázálarctáska volt nála és vörös karszalag. Ugyanezt láttam minden kapualj előtt. A rendőrök gázálarcos táskát viseltek, sőt valamennyi utcakereszteződésnél szólt a rádió. Valami azt sugallotta, hogy veszélyhelyzet van az egész városban.
Amikor az Úttörőpalotába értem, csak két sakkozót találtam ott. Valamivel később beállítottak még néhányan.
Miközben szétrakosgattam a sakkfigurákat a táblán, valami újat hallottam; amikor hátrafordultam, észrevettem, hogy egy kis csoport gyerek verődik egy apró termetű legényke köré. Odafigyeltem, és... kővé dermedtem...
—  .. .Tegnap hajnali négy órakor német bombázók támadást intéztek Kijev, Zsitomir, Szevasztopol és még valamilyen város ellen — magyarázta szenvedélyesen a legényke. — Molotov beszédet mondott a rádióban. Háborúban állunk Németországgal!
A meglepetéstől le kellett ülnöm. Ez aztán az újság! Én ezt még csak nem is sejtettem. Németország! Németország háborút indított ellenünk! Hát ezért visel mindenki gázálarcos táskát!
A fejem forgott. Semmit sem értettem. Játszottam három partit. Amilyen csodabogár vagyok, mindhármat megnyertem, és azután hazaballagtam.
Az utcán megálltam egy hangszóró előtt, végighallgattam Molotov beszédét.
Amikor hazaértem, csak anya volt otthon. Már tudta, hogy mi történt.
Megebédeltem, majd sétálni indultam. Az utcákat jártam; mindenütt valami feszültség érződött, a város fülledt, poros levegőjét egészen eltöltötte. Amikor visszafelé jövet a házunkhoz értem, beálltam az újságra várók sorába. Újság még nem volt, de a sor már óriási. A várakozók érdekes dolgokról beszélgettek:
—  Mi lesz, ha Németország békét köt Angliával, és együtt indulnak ellenünk?
—  Most mindent bombázni fogunk, nem úgy, mint Finnországban, a lakónegyedeket is, hadd hallassa a szavát a proletariátus, értse meg, mire vállalkozik.
—  Hallottátok, Olgino környékén lelőttek egy német repülőgépet!
—  No, lám, hová merészkedett!
—  Bizony, felkészülhetünk a bombázásra. Mihelyt lecsap Leningrádra vagy háromszáz gép...
—  Enélkül nem ússzuk meg. Minden a maga rendjén.
Miután vagy két órát álldogáltam, már-már úgy döntöttem, hogy elmegyek, akkor azonban hirtelen közölték, hogy újság nem lesz ugyan, viszont megjelenik valamilyen hivatalos közlemény. Álltam még jó félórát, aztán mégis hazaindultam. Háztartási alkalmazottunk, Nyina ment el az újságért.
A nap vége felé jár. Az óra fél tizenkettőt mutat. Megkezdődött a döntő, komoly harc, összeütközött egymással a két antagonisztikus rendszer: a szocializmus és a fasizmus! Ennek a nagy történelmi harcnak a sorsától függ az egész emberiség jóléte."

Jura naplójának részletei 1970-ben jelentek meg a leningrádi Szmenában. A napló másolatát Alla Beljakova, ennek az újságnak a volt szerkesztője adta ide nekünk. A naplót R. I. Trifonova ápolónő mentette és őrizte meg.
Aki csak megismerkedett Rjabinkin naplójával, megérezte ennek a dokumentumnak az erejét és a belőle sugárzó tehetséget. Bár az eleje eléggé mindennapi. Akár G. A. Knyazev, Jura is a kötelességét teljesíti, igyekszik valamiképp segíteni a felnőtteknek, a városnak. A háború, a blokád még nem tűz elébe komoly problémákat, neki még nem kell küzdenie...
Ezt a mindennapiságot érdemes szemügyre venni. Jura feljegyzéseinek gyermekessége ellenére sem érződik a naplóban félelem, ellenkezőleg, tárgyszerű, nyugodt viselkedést mtükröz. Észrevehető azonban, és a későbbiekben egyre világosabbá válik, hogy Jura milyen gyorsan felnőtté serdül.

„Június 26. Ma, ahogy felkeltem, az Úttörőpalotába indultam. Onnan a gyerekekkel együtt a Kazanyi székesegyház melletti építkezésre mentem. Délelőtt tizenegy órától este kilencig dolgoztam, egy óra ebédszünettel. Mindkét kezemet hólyagok borították el, szálkák fúródtak belé. Deszkát cipeltem, földet ástam, fűrészeltem, fát döntöttem - mindenfélét kellett csinálni.
A munka vége felé annyira megfájdult a kezem, hogy nem tudtam fűrészelni. Az ebédszünetben otthon olvasni kezdtem Turgenyevtől a Töretlen földet. Este otthon voltam. Anya korán visszajött az ügyeletből — felváltották.
Június 28. Ma megint az Úttörőpalotában dolgoztam, az óvóhely építkezésén. Pokoli munka volt. Ma kőművesek lettünk. Folyton ráütöttem a kezemre a kalapáccsal — most csupa karcolás. De korán leváltottak minket — 3 órakor. Következésképp 4 és fél órát dolgoztunk, de hogyan!!!
Innen anyához mentem. Anya nyugtalan, folyton csüggedten jár-kel... Felmerült a vegyi háború lehetősége, most elkezdődik az evakuálás. Magamhoz vettem 5 rubelt, és elmentem az étkezdébe. Azután hazajöttem. Beállított valamilyen asszony, összeírta a 13 évesnél fiatalabb gyermekeket. Irkát is felírta. A parancsnok meghagyta Nyinának, hogy fél tíztől három óráig őrködjön a kapu előtt. Azt is közölte, hogy légiriadó esetén Hamadulinhoz kell szaladnunk a földszintre. De ott mégsem biztonságos. A robbanó-bomba elől nem lehet elmenekülni, a légnyomás elől sem: a légnyomás lerombolja a házat, a romjai pedig eltemetnek bennünket a pincében; a vegyi háborútól még kevésbé lehet megmenekülni.
Június 29. A Palotában dolgoztam az óvóhely építkezésén. Ezelőtt a Lassalle téren homokot rakodtam. A gyerekek homokból megmintázták Hitler pofáját, és ásókkal csépelni kezdték. Én is csatlakoztam hozzájuk. Hatkor jöttem el. Hazaérve váratlan meglepetésben volt részem.
Még az ajtóban álltam, amikor elém szaladt Ira, s ezt kiabálta:
— Ide nézz, mit kaptam anyától! Te pedig nem kaptál! Nem kaptál!
Bementem az ebédlőbe. A díványon ott feküdt a matrózblúz és a baba, amelyet Ira kapott. Az asztalon meg ott állt Ira új csizmája.
Anya egy cédulát nyomott a kezembe. Gépiesen kibontottam. A kiegészítő parancsnokságnak szóló kérvény volt arról, hogy anya és én önként bevonulunk a Vörös Hadseregbe.
Kiderült, anyáéknál délelőtt a pártszervezet gyűlést tartott, és valamennyi párttag elhatározta, hogy bevonul a Vörös Hadseregbe. Senki nem mondott nemet. Előbb valami büszkeséget éreztem, aztán némi félelmet, végül pedig az első leküzdötte a másikat.
Este én meg anya elmentünk az egyik sziverszkajai ház tulajdonosnőjéhez. Anya elhatározta, hogy odaküldi Nyinát és Irát, ha mi a frontra megyünk.
Június 30. Amikor a Palotába értem, ott találtam néhány fiút, aki biliárdozott. Játszottam velük vagy fél órát; azután az óvóhelyre mentünk dolgozni. Megint homokot cipeltem. Hét óra felé a könyvtárba mentem. Ott egy másik hír fogadott - engem valószínűleg nem vesznek be a hadseregbe: kicsi vagyok, és azonfelül még mellhártyagyulladásom is van. Mivel a mellhártyagyulladás hatása érződik rajtam, bizonyára felmentenek a Palotában végzendő munka alól, és táborba küldenek.
Tyinával [Valentyina Ivanovna, Jura nagynénje, anyjának nővére] megszakadt a kapcsolat. Nem jöhet ide, mert Schlüsselburgban van bejelentve, odautazni pedig veszélyes. Este kilenc órakor átmentem Dogya Finkelstejnhez.
Ő sehol sem dolgozik — fel van mentve. A kisöccsét holnapután Malája Viserába küldik. Meséltem neki a Palotáról. Elhatározta, hogy ő is odamegy dolgozni. Körülbelül tizenegy órakor jöttem el tőle."


És ennek a könyvnek a harmadik szereplője: Ligyija Georgijevna 
Ohapkina. Akkor huszonnyolc esztendős volt. 1941. június 22-én reggel vissza akart menni a nyaralóba, ahol gyermekeivel együtt lakott. Férje, Vaszilij Ivanovics, kiküldetésben volt, így egyik rokona, Sura Szamszonov jött el, hogy kikísérje az asszonyt a pályaudvarra.
„Már mindent összecsomagoltam, és öthónapos kislányomat szoptattam. Egyszerre csak megszólalt a rádió: »Figyelem, figyelem!« És Molotov kezdett beszélni. Én azt mondtam, hogy nem utazunk a nyaralóba. Meg kell várni a férjemet. Egyáltalán nem ijedtem meg, mert a finn háború jutott eszembe, amely egyáltalán nem volt félelmetes. Olját, a férjem nővérét és az unokaöcsémet elküldtem az üzletbe, hogy élelmiszert vásároljanak ebédre. Miután megszoptattam a kislányomat, a karomba vettem, és Surával együtt kimentem az utcára. Sura megnyugtatott, azt mondta, hogy a háború nem tart sokáig, neki és Vászjának azonban be kell vonulnia."

A pontosság kedvéért: Ligyija Ohapkina jegyzete abban különbözött Juráétól és Knyazevétől, hogy ez nem napló, hanem feljegyzések, amelyek valamivel később készültek.

„Éppen a győzelem napján kezdtem írni. Mindenki vidám, engem pedig megrohantak az emlékek, és nekifogtam az írásnak. Kimondottan a férjem, a fiam számára írtam — a férjem a »gyűrűn« kívül harcolt, a fiam pedig semmire sem emlékszik. És megesküdtem, hogy csak az igazat írom. Egy hónap alatt mindent papírra vetettem. De akkor, a blokád idején, nem értem rá erre, egyáltalán nem értem rá... 
1941. június 26-án megérkezett a férjem, Leningrádból megkezdődött egyes gyári berendezések és az emberek evakuálása. Vasútjegyet szerezni már nehéz volt. Az óvodás és iskolás korú gyermekeket más városokba akarták átszállítani, mivelhogy Leningrád veszélybe kerül majd."

Ezután a feljegyzések nem dátum szerint következnek.

„Én meg a férjem úgy döntöttünk, hogy csak a fiunkat küldjük el az óvodával... Én pedig a kislányommal maradok; légiriadó esetén nekem is könnyebb lesz az óvóhelyre futnom. A férjem is azon a véleményen van, hogy a háború a nyáron át tart, és télre véget ér."
„Június 28-án útnak indítottuk a fiunkat. Kikészítettem a ruháját, mindent megjelöltem, fonállal belevarrtam a vezeték- és keresztnevét.
Amikor azon a reggelen a kisfiámat öltöztettem, arra gondoltam, mikor lesz megint módom erre. És hirtelen aggodalom és nyugtalanság fogott el, vajon egyáltalán mikor látom viszont, hátha elvész a gyerek. Nagyon elbúsultam, izgatott lettem és amikor a férjemre néztem, láttam, hogy könny csorog az arcán.
... Június 30-án Vászja elutazott. Indulás előtt azt mondta, hogy különleges katonai munkára küldik (mérnök volt), de nem a frontra, ahol harcok folynak. Ez igaz is volt, meg nem is. Valahová Szmolenszk környékére küldték és a németek gyűrűjébe került. Sokáig bolyongtak és bujkáltak az erdőben, azután mégiscsak kijutottak. De ezt akkor még sem ő nem tudta, sem én.
...A bombázások 20-30 percig tartottak, néha pedig egy-két óráig is. A félelemtől minden porcikám reszketett, és egyre sápadtabb lettem. Valami csengett a fülemben, és szinte megpattant. A lábam rogyadozott, és néha képtelen voltam mozogni. Márpedig a karomra kellett vennem a kislányomat, és az óvóhelyre kellett szaladnom."

(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re!)