Lev Tolsztoj emlékszám (11)

LIGYIJA OPULSZKAJA

Az első könyv

Tolsztoj műveinek minden gyűjteményes kiadása – akár még életében adták ki, akár napjainkban – a sorozat első kötetében a Gyermekkor – Serdülőkor – Ifjúság trilógiát adja közre. Az érett Tolsztoj regényei, elbeszélései szemernyit se halványították el ezt az első könyvet, mely az orosz realista irodalom gyöngyszeme.

A trilógia Tolsztoj születése százötvenedik évfordulójának tiszteletére új kiadásban jelenik meg az Irodalmi emlékeink (Lityeraturnije pamjatnyiki) című sorozatban.

Tolsztoj nagy igyekezettel és gonddal dolgozott első könyvén.

A trilógia kéziratainak tanulmányozása abban a ritka lehetőségben részelteti az olvasót, hogy nyomon követheti az alkotó munka forrásait. Ebben az időben alakultak ki Tolsztoj alkotói gondolkodásának jellemző vonásai és sajátosságai, a művészi szóval kapcsolatos felfogása, ami szerinte az „élet lenyomata" és egyszersmind filozófiai megértése, ekkor kezdődött a művészi szöveg tökéletes harmóniájára való igényes törekvése.

Tolsztoj mindhárom kisregény szövegét több ízben is átmásolta és át is dolgozta. A későbbi évektől eltérően, a fiatal tisztnek, aki előbb a Kaukázusban, majd a Dunai Hadseregnél, a Krímben és az ostromlott Szevasztopolban szolgált, nem volt másoló segítőtársa, így a trilógia csaknem valamennyi fennmaradt kézirata Tolsztoj saját keze vonásával készült. A későbbiekben Tolsztoj már változtatás nélkül jelentette meg a trilógiát.

A trilógia, melyet „prózában írt elégiának", Tolsztoj „legkamaraibb hangvételű" könyvének szoktak nevezni, a gyermekkor, serdülőkor, ifjúság és fiatalkor fejlődését ábrázoló regénynek, vagy inkább eposzának készült A fejlődés négy korszaka címen.

A regény, melynek ötlete legkésőbb 1850 —1851 telén született, mielőtt Tolsztoj elutazott volna a hadra kelt hadsereghez, több mint öt esztendeig íródott. Készülésének időrendjét elég részletesen nyomon követhetjük az 1851—56 közötti időszak naplójegyzeteiben. Az egyik legkorábbi bejegyzés 1851. július 3-ról származik: „Holnap írni fogom a regényt...” Augusztus 22-re elkészült az a fogalmazvány, mely a jubileumi összkiadásban feltételesen A fejlődés négy korszaka címet kapta. Ezt kell tekintenünk a tervezett regény első változatának. Ugyanakkor Tolsztoj nekilátott, hogy átmásolja a „regény első fejezetét", egyúttal alaposan átdolgozta az egész szöveget – így született a Gyermekkor első fogalmazványa. A második változat, mely a naplóban hol „regényfejezetként", hol „regényként", végül „kisregényként" szerepel, 1852. március 21-től május 30-ig íródott. Ezután Tolsztoj újra lemásolta az egész szöveget. A kéziratot, mely most már a Gyermekkor címet kapta, 1852. július 3. és 6. között a mű lényegét magyarázó előszó kíséretében elküldte a Szovremennyiknek.

A Gyermekkort a Szovremennyik 1852. szeptemberi száma hozta a szerény L. N. aláírással. A Serdülőkor 1854-ben jelent meg L. N. T. monogrammal; az Ifjúság 1857 januárjában látott napvilágot. Az alatta olvasható név – L. N. Tolsztoj gróf – már jól ismert volt az orosz irodalomban.

A közben eltelt időszak a gyors alkotói formálódás és fejlődés időszaka volt, amikor Tolsztoj nem is egyszer – és olykor elég hosszú időre – félretette első könyvét. Mielőtt befejezte volna a Gyermekkor első változatát, nekifogott a Rajtaütésnek, a Serdülőkor munkálatai közben írta az Egy orosz földesúr regényét, és több elbeszélését is, például az Erdőirtást, A lefokozottat, és az Egy biliárd-felíró naplójából címűt. Az Ifjúság befejezése időrendben egybeesik a Szevasztopoli elbeszélések és a Két huszártiszt című elbeszélés megírásával; végül 1853-ban született meg Tolsztoj egyik legbonyolultabb és szívéhez legközelebb álló kisregényének (eredetileg regény), a Kozákoknak a terve. Ugyanezekben az esztendőkben írta Tolsztoj A tegnapi nap történetét, lefordította Sterne Érzelmes utazásának egyik fejezetét, egész sor más elbeszélés, feljegyzés, kisregény tervét forgatta fejében. Ezt az áradó alkotói folyamatot szinte lehetetlen kronologikus keretek közé illeszteni, és korántsem tudunk pontosan felidézni minden mozzanatot.

Különösen sok vitát váltott ki az 1851. január 18-i naplóbejegyzés. A jubileumi összkiadás 46. kötete a következő megoldást közli: „írom gy(ermekkorom) történetét"./Piszaty isztoriju m(ojevo) gy(etsztva)/. Ismeretes, hogy a kisregény a Szovremennyikben e cím alatt jelent meg: Gyermekkorom története, és Tolsztoj élesen tiltakozott ez ellen. „Kinek mi köze az én gyermekkorom történetéhez?" – írta a folyóirat szerkesztőjének, Nyikolaj Nyekraszovnak.

A későbbiekben a kutatók más megoldást javasoltak: „az elmúlt nap (vagy egy napom) története” és befejezetlen írásával, A tegnapi nap történeté\e\ hozták kapcsolatba.

Az eredeti napló újólagos vizsgálata lehetővé tette az ügy pontos tisztázását: Tolsztoj kéziratában ez áll: „írom egy nap történetét.” A bejegyzés ily módon határozottan a Gyermekkorra, kell hogy vonat

kozzék, helyesebben a „fejlődés négy korszakáról” szóló befejezetlen regény fogalmazványára, ahol a gyermekkorról szóló elbeszélés egy – falun töltött – nap történetét tartalmazza. (A Gyermekkor a végleges változatban két nap leírását tartalmazza – egy falun, egy pedig Moszkvában játszódik.) Ami A tegnapi nap történetét illeti, ennek az elbeszélésnek a terve az után az este után született, amelyet Tolsztoj 1851. március 24-én másod-unokatestvérének, Volkonszkijnál töltött, megírására pedig, mint a napló pontosan igazolja – március 26. és 30. között került sor.

A fejlődés négy korszakáról szóló regény tervezetében, a Gyermekkor, a Serdülőkor és az Ifjúság fogalmazványaiban két princípium bonyolult kölcsönhatása tükröződik, melyek összefonódva és egymást kísérve végigkövetik Tolsztoj egész alkotói pályáját: a művészi elgondolás alapja mélységesen személyes, önéletrajzi anyag, a Tolsztoj lelkében dúló éles ellentmondások pedig, amelyeket szakadatlanul elemzett naplója lapjain, egy összegező, realista elbeszélés pszichológiai kollízióiban, képeiben és típusaiban oldódnak fel. Tolsztoj érdeklődésének középpontjában pályájának már e korai időszakában is a jellemek története áll, a maguk szakadatlan és bonyolult mozgásában, változásaiban, fejlődésében.

A fejlődés négy korszakának első változata egészében véve egy hagyományos, eleven, cselekményes regény kísérleteként fogható fel. Ez a forma távol volt Tolsztojtól, és természetesen nem sikerült neki, s ezt meg is jegyezte magában a szövegben: „Szerettem volna... némi képet adni jellemünkről, arról, hogyan alakultak ezek a vonások az új közegben, de nem sikerült... akaratlanul is olyan formulához folyamodtam, melyen gyakran szoktak nevetni, mégis gyakran alkalmazzák... a regényekben: »Nem fogom elmesélni életem egész történetét, tudják, hogy ez-meg-ez és így-meg-így történt.«" Az első könyv további munkálatai a műfaj átdolgozásához, és olyan új formáinak kialakításához vezettek, melyek a világirodalom történetében elszakíthatatlanul összeforrottak Lev Tolsztoj nevével.

Már 1853 novemberében, a Serdülőkor munkálatai közepette így ír naplójában: „Ebben az új irányban az érzelmek apró mozzanatai iránti érdeklődés joggal váltja fel az események iránti érdeklődést" (november 1.). Az eseményesség, a cselekmény fordulatossága háttérbe szorult, helyette főszerephez jutottak a lelki élet drámai kollíziói és konfliktusai.

Az első könyv – főképp a Gyermekkor – kéziratos fogalmazványaiban fennmaradt egy sor irodalmi és esztétikai természetű feljegyzés, melyeket Tolsztoj menet közben készített magának. E sajátos széljegyzetek alapján nyomon követhetjük, mikor és milyen példák nyomán fejlesztette ízlését a nagy művész, aki az irodalomban mindennél többre tartotta a világosságot, pontosságot és egyszerűséget.

Az első könyv munkálatai idején, Tolsztoj poétikájának, esztétikai nézeteinek, stílusának alakulásával párhuzamosan kirajzolódott viszonya az orosz és az európai irodalom különböző irányzataihoz és iskoláihoz is. Olvasmányai között akadtak franciák (Lamartine, Rousseau), németek (Goethe), angolok (Sterne, Dickens) és persze oroszok. Tolsztoj figyelmes és elfogult olvasó volt. Olvasmányait is felhasználva igyekezett megtanulni, hogyan kell írni. Hamar és ingadozás nélkül tette magáévá az orosz realista próza tradícióját, és ifjúsága minden hevével lándzsát tört mellette a romantika – tőle idegen – alkotói stílusával folyó vitában.

Az ifjú író számtalan polemikus megjegyzést és irodalmi-kritikai tárgyú széljegyzetet írt kézirata margójára, sőt olykor magába a szövegbe. Terjedelmes elméleti fejtegetést szentelt például a számára teljesen elfogadhatatlan romantikus stílus elemzésének. Lamartine-t idézve egy egész sor nagyon éles, csaknem szarkasztikus megállapítást tett: „Még furcsább látni – írja –, hogy valami szép leírásakor leginkább ahhoz folyamodnak, hogy a leírandó tárgyat valami drága holmihoz hasonlítják. A nagy Lamartine, ahhoz, hogy lefesse, milyen szépek voltak az evezőkről a tengerbe hulló cseppek, így ír: »Comme des perles tombants dans un bassin d'argent.« Ha... a zseniális Lamartine azt mondaná el, milyen színűek voltak ezek a cseppek, hogyan csorogtak végig az evező nedves fáján, és hogyan hullottak le róla... képzeletem híven követné őt, de az utalás az ezüst mosdótálra egyszerre messze röpített."

Természetesen nem egy-egy akkortájt divatos jelzőről, hasonlatról van szó, melyek a korabeli olvasó számára tökéletesen természetesek és megszokottak voltak. Tolsztoj a romantika egész művészi világát tagadta. „Ez nagyon természetes – írta –, mert én még soha nem láttam se azúrszárnyú angyalokat, se aranyoszlopos palotákat." Úgy érezte, olyan fordulat korszakában él, mely egy egész korszak művészetére kiterjed, és nem csupán az irodalmat érinti: „A történelmi... fordulatok elkerülhetetlenek. Minek díszítik 1856-ban a házakat görög oszlopokkal, melyek semmit se tartanak?" (1856. április 4.).

De nem csak az irodalmi tárgyú széljegyzetek polemikusak: bizonyos tekintetben polemikus maga a kézirat is, a maga hangsúlyozottan szerény stílusú tájleírásaival, életképeivel, portréival. „Hányszor olvasni türkiz és briliáns szempárról, arany és ezüst hajról, korall ajakról, arany napról, ezüst holdról, zafír tengerről, türkiz égboltról stb. De mondják meg őszintén – fordul Tolsztoj az olvasóhoz a Gyermekkor egyik elméleti gondolatsorában –, létezik-e valójában ilyesmi?... Én sose láttam korallpiros ajkat, csak téglavöröset; és nem láttam türkiz szemet, viszont láttam szétfolyó kékítő és írólap-kék színűt."

Tolsztoj öregkorában, az Emlékeken munkálkodva kritikusan nyilatkozott első irodalmi alkotásáról, és egyebek közt megállapította: „a kifejezésformák tekintetében távolról sem voltam önálló, két olyan író befolyása alatt álltam, akik akkoriban erősen hatottak rám: Sterne (az ő Sentimental journey-je) és Töpffer (Bibliothéque de mon oncle)". Ezt a beismerést nagy óvatossággal kell kezelnünk. Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy akkor íródott, amikor Tolsztoj megtagadta minden olyan művét, mely „lelki újjászületése", vagyis a nyolcvanas évek előtt készült (köztük regényóriásait, a Háború és békét és az Anna Kareninát is), és elvetett minden művészetet, melyet nem hatott át valláserkölcsi tanítás.

Az irodalmi körökben és a korabeli kritikában annak idején fel is merült az a kérdés, kinek a hatása alatt formálódott Tolsztoj, kit követett első könyvében az orosz és a világirodalom nagyjai közül. Ez annál szokatlanabbnak látszik, mivel fiatal emberről volt szó, akinek azt megelőzőleg semmi kapcsolata nem volt az irodalmi világgal.

A „közvélemény" nyomban elismerte Tolsztoj hamisítatlan és teljes eredetiségét.

Nagyon hamar és egyértelműen felismerték viszont a kortársak a tolsztoji életmű történelmi jelentőségét és szoros kapcsolatát az orosz irodalom legmélyebb és legtermékenyebb hagyományaival.

Az első könyv kézirataiban nincsenek se a korábbi, se a korabeli orosz irodalomra vonatkozó megjegyzések; szép számmal akadnak azonban Tolsztoj naplójában, mely ekkortájt valósággal önálló műfajjá, írói naplóvá kezd válni. Tolsztoj az írással párhuzamosan, olykor azt felváltva sokat olvasott, és 1852 —53-ban már mindkét tevékenység szilárdan beépült szokásai közé, életmódjába. De a naplójegyzetek korántse olyan terjedelmesek és analitikusak, mint a Gyermekkor fogalmazványának kitérői, és jobban érződik rajtuk a pillanatnyi hangulat: Tolsztoj néha többre tart egy-egy rossz könyvet, mely „bizakodásra hangolja", mint egy jobbat, mely kétségbe ejti, máskor képes felismerni egy-egy olyan mű erényét, mely korábban közömbösen hagyta: „Puskinnál pedig megkapott a Cigányok, amelyet furcsamód mindmáig nem értettem" (1854. július 9.). „Elolvastam Puskin Don Juanját Elragadó. Olyan igazság és erő van benne, amelyet Puskinban sohasem sejtettem.. ." (1856. június 3.).

Nagyon hamar feltűnt a naplóban a hivatásos íróra valló öntudat, például a következő, George Sand-ból szabadon idézett részletben: „És azután ez a szörnyű kényszerűség, hogy szavakban kifejezzem és ákombákomokkal felsorakoztassam gondolataimat, amelyek oly tüzesek, elevenek, változók, akár az ég felhőit színező napsugarak. Hová meneküljek a mesterség elől! Nagy Isten!" (1851. június 2.), vagy az 1853-ban feljegyzett Irodalmi szabályokban: „Kerüld a rutinfogásokat.. . Ha elkészültél a mű első vázlatával, nézd át, húzz ki belőle minden fölöslegeset, anélkül, hogy bármit is hozzátennél."

A napló, mely részletesen és elevenen tudósít Tolsztoj alkotói életrajzáról, egyebek között olvasmányairól, összehasonlíthatatlanul kevésbé vall az irodalmi hagyományhoz, az elődök poétikájához, stílusához, művészi tapasztalatához fűződő viszonyáról: ebben az értelemben naplójegyzetei és a leveleiben elszórt kijelentései távolról se oly megbízhatóak és objektívek, mint művészi szövegei.

Élesebben kirajzolódik és könnyebben elemezhető a hagyomány azokban az esetekben, amikor többé vagy kevésbé nyilvánvaló „hatások" formájában jelenik meg, melyeket könnyű tetten érni, ha párhuzamba állítjuk az eredeti és a variáció megfelelő oldalait vagy sorait. Mégis, a „hatás" fogalma ebben az eredeti és fő jelentésében Tolsztoj esetében aligha látszik alkalmazhatónak: még az olyan eseteket is óvatosan kell kezelni, ahol a kölcsönzés nyilvánvalónak látszik.

A tegnapi nap történetében, ebben a sajátos irodalmi vázlatban, melyet a Gyermekkorral egyidőben írt – a kiadás szándéka nélkül –, a kapcsolat a hagyománnyal nyilvánvalóbb. Azt az elbeszélő módszert és technikát, melyet Tolsztoj itt próbált kikísérletezni, később „fabula nélküli" vagy „cselekmény nélküli" elbeszélésnek nevezték el. Nos, írás közben Tolsztoj időnként mintegy maga fedte föl és hangsúlyozta kapcsolatát a hagyományhoz: „Az orosz ember csodálatosan ért hozzá, hogy sértő szót találjon a másikra. .. Ha az orosz ember hajba kap valakivel, akit először lát, nyomban olyan névvel illeti, amellyel az elevenére tapint... Az embernek át kell élnie ezt, hogy megtudja, mennyire helyesen és találóan tapintanak rá mindig a fájó pontra." Bárhogy magyarázzuk is ezt a nyílt párhuzamot Gogol Holt lelkek-jének szövegével – akár azzal, hogy a fiatal és tapasztalatlan Tolsztoj akaratlanul követte Gogolt, akár azzal, hogy teljesen tudatosan variálta és tette ezáltal magáévá Gogol egyik kedvenc motívumát –, az egybeesés itt aligha lehet véletlen. A népi nyelv idézése, jellegzetességeinek, és művészi jelentőségének ismerete lényegét tekintve hagyományos dolog, és semmiképp se lehet véletlen, hogy Tolsztoj a saját poétikájának formálása közben Gogol szellemében és stílusában írt, anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben is utánozta volna őt.

A tegnapi nap történetébea van egy lap, mely a „szemek párbeszédéről" szól. E párbeszéd tartalmát a dialogikus beszéd formájában adja elő: ezt a fogást széles körben alkalmazta az európai próza, egyebek között Sterne is; Tolsztoj közvetlen mintaképe azonban ebben az esetben minden valószínűség szerint Lermontov volt. („Ó, én csodálatosan értem ezt a néma, de kifejező, rövid, de nyomatékos beszélgetést!..." Mary hercegkisasszony).

A tegnapi nap történetében figyelemre méltó maga a cím is, mely Tolsztoj egyik kedvenc gondolatát fejezi ki, aki szerint a köznapi élet kimeríthetetlenül tartalmas folyamat, és minden egyes napjáról könyvet lehetne írni, „amelynek megírásához nem volna elegendő tinta a világon, sem nyomdász, a kinyomtatásához". A későbbiekben Tolsztoj nemegyszer visszatért ehhez, a legnagyszerűbb orosz realista hagyományokra oly jellemző, de forrásaiban kétségkívül Lermontovra visszavezethető elgondoláshoz: „Az emberi lélek története, még a legjelentéktelenebbé is, alighanem érdekesebb és tanulságosabb, mint egy egész nemzet története, különösen akkor, ha egy érett lélek önszemléletének a terméke, és ha nem az a hiú vágy sarkallta az írót, hogy önmaga iránt részvétet vagy bámulatot keltsen. Rousseau vallomásainak is megvan az a hibája, hogy barátainak felolvasta" (Pecsorin naplója, előszó).

De a gondolatok egybecsengése, a módszerek hasonlósága, a stiláris párhuzamok végső soron csupán egyedi megnyilvánulásai annak az irodalmi hagyománynak, mely azonban lényegesen mélyebb és alapvetőbb módon fejeződik ki Tolsztoj korai alkotásaiban. Ez a hagyomány, mely az orosz realizmus „új irányzatát" összekötötte Gogollal és Lermontovval, természetesen Puskinra vezethető vissza.

Jellemző, hogy Tolsztojnál a legszemélyesebb élmények és emlékek gyakran Puskin szavaival fonódtak össze, s hogy az orosz élet sok vonását a puskini művészi forma mágikus kristályán keresztül látta. Az Emlékekben így ír például az apjáról: „Leginkább az agarászattal kapcsolatban emlékszem rá. Előttem van, ahogy vadászatra kivonult. Később mindig úgy rémlett, hogy Puskin róla írta a férj kivonulását a vadászatra a Nulin grófban."

Tolsztoj anélkül, hogy bármit is „másolt" volna Puskintól, megőrizte „az orosz falusi élet szürkés színeit" (Belinszkij), és azt a magasrendű művészi értékkel párosuló világosságot és egyszerűséget, amely a puskini művészi tapasztalat megkerülésével egyszerűen elérhetetlen lett volna.

Van valami mély logika abban, hogy Tolsztoj pályája elején azon kevés témák egyikéhez fordult, mellyel Puskin nem foglalkozott: a Gyermekkor, Serdülőkor, Ifjúság trilógiája az orosz irodalom történetének új, talán legköltőibb fejezetét nyitotta meg.

Tolsztoj első könyvében, a gyermekkor, serdülőkor és ifjúság emlékeinek lírai anyagában nem csupán pszichológiai, hanem epikus feladatokkal is birkózik az író. Ezek között a legfontosabb: az orosz nemzeti életforma és a nemzeti jellem témája. Ebben az értelemben a trilógia sok tekintetben a Szevasztopolí elbeszélések és a Háború és béke előfutára.

S ami a legfőbb: a főszereplő jelleme „folyékony anyagának" megrajzolásakor már jelen van a nagy művészi felfedezés, a „lélek dialektikája", melyet Tolsztoj első könyve honosított meg az irodalomban, és amely attól fogva eltéphetetlenül összeforrott a nevével.

Sok esztendővel később, a Feltámadás munkálatai közben Tolsztoj visszatért ehhez a gondolatához, melyet pályája korai szakaszában mondott ki először: „Az emberek megítélésében az egyik legnagyobb tévedés, ha egyetlen szóval okosnak, butának, jónak, gonosznak, erősnek, gyengének nevezzük, határozzuk meg. Holott az ember minden, tartalmaz minden lehetőséget, az ember folyékony anyag."

Ez a „folyékony anyag" különösen érzékeny és változékony élete korai éveiben, amikor minden új nap a felfedezések és újdonságok kimeríthetetlen lehetőségeit ígéri, amikor a formálódó személyiség erkölcsi világa érzékenyen befogadja a „lét minden benyomását".

Irtyenyev alakja Tolsztoj egyik legkedvesebb, legszívből jövőbb gondolatának kifejezője: hogy az ember óriási lelki lehetőségekkel rendelkezik, hogy mozgásra, erkölcsi és lelki fejlődésre született. Tolsztojt különösen mélyen foglalkoztatta mindaz, ami hősében és az előtte egyik napról a másikra kitáruló világban új volt. Az „új" szó az első könyvnek alighanem a leggyakoribb és legjellemzőbb jelzője: belekerült két fejezet címébe is („Új szemlélet", „Új kollégák"), és az elbeszélés egyik fő motívumát fejezi ki. Tolsztoj kedvenc hősének az a tulajdonsága, hogy nem merevedik bele az élet megszokott keretei közé, hanem képes szakadatlanul változni és megújulni, „folyni", hogy változások előérzetét és zálogát jelenti. Az Ifjúságban Tolsztoj ezt a képességet, a „fejlődés erejét" közvetlenül összekapcsolja az „emberi ész mindenhatóságába" vetett hittel.

SOPRONI ANDRÁS fordítása

Forrás: Szovjet Irodalom, 1978 / 9. szám, 149-153. l.