A mesék világa (1)

A Szovjet Irodalom 1978. decemberi számát teljes egészében az akkori Szovjetunióban élő népek folklórjának szentelte. Lenyűgözően sokszínű és gazdag antológia állt össze a legjobb magyar műfordítók színvonalas munkája nyomán. Ebből merítünk most folyamatosan jellegzetes darabokat, különös hangsúllyal a sokféle néphagyomány érzékeltetésére.

Orosz népmesék

Rettenetes Iván

és a papucskészítő

Mikor Iván széjjeljárt birodalmában, hogy megvizsgálja a közállapotokat, az egyszerű nép gyermekei és a nemesek ajándékokat nyújtottak át neki. Egy egyszerű papucskészítő, aki papucsokat varrt és kopejkáért adta párját, nem tudta, mit adjon a cárnak, és feleségétől kért tanácsot. „Adj át a cárnak egy pár jó papucsot" – mondta az asszony. „Hát ez nem valami nagy ritkaság – felelte a férj –, de van nálunk a kertben egy hatalmas répa. Ezt a répát adjuk át neki, és vele együtt egy pár papucsot." Úgy tettek, ahogy mondták. A császár nagyon kegyesen fogadta az ajándékot, és mivel maga is hordta a papucsot, ezzel rávett minden nemest, hogy ők is vegyenek annál a derék embernél papucsot, öt sillingért párját. Igy aztán a papucskészítő igen jól járt, kereskedni kezdett papucsaival, jól megszedte magát, jelentős vagyonra tett szert. Ivadékai nemességet kaptak, és ma Lapotszkij a nevük. Megvan még az a fa, amely mellett állt hajdan emberünk háza, s amelynél elhaladva a járókelők a papucskészítőre emlékezvén eldobálják régi papucsaikat.

Egy nemes, látván, hogy valaki ilyen kitüntetést kapott egy répáért, szintén szert akart tenni ilyen kitüntetésre (sőt még nagyobbra) egy jó lóért. De a cár, átlátva szándékán, viszonzásul a lóért azzal a nagy répával ajándékozta meg, melyet kapott rég, s ilyen módon nevetségessé tette azt a nemest mindenki szemében.

KÉPES GÉZA fordítása

Ilja Muromec

Élt egyszer Murom városában, Karacsarovo faluban két testvér. Az idősebbiknek derék menyecske volt a felesége, nem volt az se magas, se alacsony, de fia született, ó csak Iljának nevezte, az emberek meg Ilja Muromecnek. Ilja Muromec harminchárom esztendeig nem tudott lábra állni, csak ültön ült. Egy forró nyári napon kimentek a szülei a mezőre, tenni a maguk paraszti dolgát, füvet kaszálni. Iljusenykát pedig kivitték az udvarra, letették a fűre. Ott üldögélt. Odajön hozzá három vándor, s azt mondják:

– Adjál nekünk alamizsnát.

Ő meg azt feleli:

– Menjetek be a házba., vegyetek, amit akartok. Én harminchárom esztendeje nem tudok lábra állni, amióta megszülettem, csak ültön ülök.

Azt mondja erre az egyik vándor:

– Kelj fel és járj.

Fel is állt.

– Mit kivántok tőlem?

– Amit nem sajnálsz.

Megmeritett Ilja egy serleget, kimert másfél vedernyi bort.

- Idd ki magad.

Nem szólt Ilja egy szót se, kiitta egy hajtásra.

– Hozzál még egy kupával.

Hozott még eggyel.

– Idd ki magad.

Kiitta ezt is egy hajtásra.

Kérdi tőle a három vándor:

– Mekkora erőt érzel magadban?

– Akkorát érzek, jó emberek, hogy ha vón egy rúd, egyik vége eget ér, másik vége földbe szúrva, hát én megfordítanám.

Azok hárman összenéztek.

- Sok lesz ez az erő neki. Hozz még egy kupával.

Hozott is. Kiitta azt is egy hajtásra.

– Hát most?

– Úgy érzem, a fele maradt.

– Elég lesz neked az.

Örült Ilja nagyon. Ahogy kikísérte őket, azt mondja:

– Hősi erőt érzek magamban, de honnan szerezzek lovat?

– Ahogy mész visszafelé, találkozol egy muzsikkal, vezet egy másodfű csikót, el akarja adni. Vedd azt meg, de ne alkudozz, amennyit kér, annyit adjál. Etesd a csikót három hónapig tiszta búzával, itasd forrásvízzel, ereszd ki három hajnalon a selyem fűre, aztán kösd selyempányvára, és ereszd neki, hadd ugrálja át a vaskerítést. Az lesz a te lovad. Vívjál, akivel csak akarsz, viadalban nem pusztulsz el. Csak ne akarjál megvívni Szvjatogor vitézzel.

Iljusenyka elkísérte őket messze a falun túl. Hazafelé útban meglátja apját-anyját, ahogy kaszálnak. Nem akarnak hinni a szemüknek. Azt kéri Iljusenyka:

– Hadd kaszáljak már egy kicsit.

Fogta a kaszát, suhint erre, suhint arra, még körül se nézhettek, le van kaszálva a mező. Azt mondja akkor:

– Elfáradtam.

Fogta, lefeküdt pihenni. Ahogy felébredt, indult tovább.

Látja ám. szemközt jön egy muzsik, vezet egy másodfű csikót, akkor eszébe jutott, amit mondtak neki.

– Jó napot!

– Jó napot, kedves dalia!

– Messzire viszi azt a csikót?

– Eladni.

– Add el nekem.

– Vedd meg.

– Mi az ára?

– Húsz rubel.

Odaadta, nem szólt egy szót sem. Átvette a csikót, elindult haza. Hazaért vele, beállította az istállóba, tiszta búzát szórt elébe. Így etette három hónapig, forrásvízzel itatta, hajnalig kicsapta a selyem fűre legelni, selyem pányvára kötötte, a ló ide-odaröppent a vaskerítésen át, mint a madár. Megvolt hát a vitéznek való ló csakugyan. Megverekedett Ilja Muromec a Fülemüle zsivánnyal, és le is győzte. A vitézi ló alatta olyan volt, mint az erős vad, futása mint a szél. Hátsó patájával elrugaszkodik – a mellsővel tizennyolc versztányira szökken. Reggel indul Csernyigovból, délre megérkezik Kijev városába.

Ment, mendegélt egyszer Ilja az úton. Látja ám, az út háromfelé ágazik, közepén hever egy kő, a kövön felirat: „Ha balra tartasz, megnősülsz. Ha jobbra tartasz, meggazdagodsz, ha egyenest mégy – életed veszik." Azt gondolta Ilja Muromec:

– Nősülni még nincs itt az ideje, gazdagságra nincs szükségem. Nem az való Ilja Muromecnek, orosz daliának, hogy vagyont szerezzen, de való neki, hogy az árvákat védje, gyámolítsa. Rajta hát, a halált nem kerülheti el. Nem harcban érem úgysem a halálom, nem úgy van megírva.

Azzal elindult egyenesen. Ment, ment a vad sztyeppen. előtte egy rengeteg erdő. Nekivágott a rengeteg erdőnek. Ment, ment a rengeteg erdőben, reggeltől délig. Megérkezett egy tisztásra, ott áltt egy hatalmas tölgy, három ember át nem éri, az alatt ül harminc vitéz, az alatt meg harminc ló legelt. Meglátták a vitézek Ilja Muromecet, rákiáltottak:

– Mit keresel itt, te hitvány muzsikfajzat? Mi nemes vitézek vagyunk, neked, te muzsikfajzat, semmi keresnivalód itt. Halálnak halálával halsz!

Elővette Ilja Muromec acélos nyílvesszőjét, felvonta iját, belelőtt a tölgyfába, forgácsokra hasította. A daliákat mind megölte, agyonnyomatta a tölggyel. Megfordította a lovát Ilja Muromec, visszalovagolt, és azt írta a kőre:

„Bárki írta, aki erre megy – életét veszik, nem igaz. Szabad az út bárki fiának, akár gyalog, akár lovon.”

Aztán azt gondolta:

– Gyerünk, nekivágok. amerre meggazdagszom!

Lovagolt egy napot, lovagolt még egyet, harmadnap odaért egy hatalmas udvarhoz. A kerítés magas, a kapuban vasoszlop, a vasoszlopon vastábla és vasrúd. Fogta Ilja Muromec, megkonditotta a vastáblát.

Nyílik a kapu, kilép egy öregember.

– Jer be a házba, vidd, amit csak kívánsz! Kamrám, pincéim roskadásig. Azt gondolja erre Ilja Muromec:

– A pénz szertegurul, a ruha szétfoszlik, de az élet meg a dicső hírnév mindennél drágább.

Visszalovagolt hát, es azt írta a kőre:

„Nem igaz. hogy meggazdagszol. A mástól szerzett vagyon egykettőre elenyész."

– Na – azt mondja akkor –, nekivágok a harmadik útnak, megnézem, miféle szép lyány vár ott, hátha csakugyan megnősülök.

Megy, megy, odaér egy palotához, fából a palota, kristály az ablaka, ezüsttel befedve, arany a verete. Kilép rajta egy szépséges szép hajadon, azt mondja:

– Isten hozott, derék vitéz, te vagy az én szeretett vőlegényem.

Azzal jobb kézen fogta, bevezette az ebédlő szobába, ebéddel kínálta, tisztességgel.

– Most ideje megpihenni.

Bekísérte a hálószobába.

– Itt az ágy – azt mondja –, pihenj le.

Fogta Ilja. megtaszította az ágyat az öklével, az meg zsupsz! Alatta öt szazseny mély gödör nyílt meg. Abban pedig harminc vitéz.

– Hej, legények, nősülni jöttetek ide?

– Jaj – azt mondják –, segíts rajtunk, Ilja Muromec!

Merthogy mindjárt megismerték.

Leszedte a pányvát a lováról, leeresztette a gödörbe, kihúzta őket, sorra, mind a harmincat.

– Na – azt mondja –, eredjetek isten hirével. Én majd elbeszélgetek ezzel a lánnyal.

– Jer csak, játszottad a menyasszonyt eleget, ideje férjhez is menned.

Kivitte a lányt az erdőbe, odakötözte a hajánál fogva egy fához, felvonta a feszes íját.

Megcélozta – nem talált.

— Most már tudom, hogy te boszorkány vagy!

Fogta hát acélos nyilát, belelőtt a feje búbjába. A lányból egyszeriben fertelmes csúfság lett: az orra horgas, két szem foga maradt. Ilja Muromec háromszor keresztet vetett rá, erre a banyát elnyelte a föld. Visszalovagolt Ilja Muromec, és odaírta a kőre: „Aki nősülni akar, erre ne járjon, itt nincs menyasszony, vége.” Ment, ment Ilja Muromec a vad sztyeppén, rengeteg erdőkben, falvakon, városokon keresztül, és azt gondolta:

– Megyek, megnézem Szvjatogor vitézt.

Elment hát megnézni Szvjatogor vitézt. Ment, ment, egyszer csak odaért egy magas hegyhez, akkorához, mint az Ararát, azon fent ott feketéllett valami. Kicsapta a lovát Ilja Muromec, és gyalog nekivágott a hegynek. Ment a kanyargós ösvényen, felért, ott egy sátor áll felverve, abban pedig ott fekszik Szvjatogor vitéz.

– Hogy szolgál az egészséged, Szvjatogor vitéz?

– Megvagyok, épségben, egészségben, köszönöm, hogy eljöttél, háromszáz esztendeje élek, fekszem itt, senki meg nem látogatott. Rosszul látok.

Felállt, kezet szorítottak, de csak úgy könnyedén.

Leereszkedtek a hegyről, mentek-mendegéltek, hát látják, ott hever egy koporsó.

– Hallod-e, ez itt a halálunk. Tiéd-e vagy az enyém?

A koporsó fedele pedig nyitva állott.

Belebújt Ilja Muromec, tágas a koporsó neki.

– Hé, Ilja Muromec, korai még neked. Gyere csak, mássz ki, majd én kipróbálom.

Belebújt Szvjatogor vitéz, ahogy kinyújtózott, rácsapódott a koporsó fedele. Ilja Muromec hétszer lesújtott, hét vasabroncsot ver rá. Azt mondja akkor Szvjatogor vitéz:

– Gyere közelebb, Ilja Muromec, rád lehelem az erőmet.

Iljusenyka lépett egyet, megérezte az erejét, azzal hátrált három lépést.

– Hej, nem jöttél közelebb, de jobb is, mert akkor olyan erőd támadt volna, hogy a föld nem tudott volna elviselni a hátán!

Odament Ilja Muromec a koporsóhoz, meghajolt.

– Hát, bocsáss meg nekem, Szvjatogor vitéz.

– Temess el engem!

Ilja Muromec kiásott a kardjával egy mély sírt, odagurította a koporsót, belelökte, elbúcsúzott, azzal elindult Kijevbe. Ott élt aztán kétszáz esztendeig. Akkor meghalt.

Sok ellenségtől szabadította meg Ilja Muromec az orosz földet, így maradt fenn híre-neve.

SOPRONI ANDRÁS fordítása

Forrás: Szovjet Irodalom, 1978 / 12. szám, 3., 18-21. l.