Antonov, Bek, Dugyincev, Granyin, Prisztavkin és Ribakov műveiről

PAVEL ULJASOV: 
Hat új regény és a harmincas évek

Lapok a moszkvai metró "albumából"

Szembetűnő a témáknak, jellemeknek és élethelyzeteknek megannyi egybeesése a szovjet folyóiratok hasábjain 1986 végén - 1987 első hónapjaiban megjelent művekben. Az a tény pedig, hogy e művek vagy a harmincas évek eseményeit örökítik meg, vagy a harmincas években gyökereznek, a korszak iránti felfokozott érdeklődésről tanúskodik, valamint azt a törekvést tükrözi, hogy a legteljesebb valóságában tárják fel az adott kort.

A sztálini személyi kultusz visszaéléseiről, igazságtalan megtorló intézkedéseiről már sokat beszéltek a hatvanas évek szovjet irodalmában. De ez a folyamat aztán megszakadt. Bebizonyosodott azonban, hogy a szovjet történelem legtragikusabb eseményeinek elhallgatása vagy az irodalmi térképünkön mesterségesen létrehozott „fehér foltok" kialakítása egyáltalán nem szolgálja sem a szocializmus, sem pedig társadalmunk ügyét. Ismét beigazolódott az a történelmi tény, hogy az igazság előbb-utóbb utat tör magának az emberi értelemhez.

Vlagyimir Dugyincev Fehér ruhások című regényében is (Nyeva 1987.1-4.; magyarul előkészületben a Magvető Könyvkiadónál, Soproni András fordítása) ez az eszme testesül meg a főhősnek, Fjodor Cyezskin biológusnak az úgynevezett weismannista-morganista-mendelistákkal (Poszoskov akadémikussal, a „Trolibusz" gúnynevet viselő Sztrigaljovval, Szvesnyikov állambiztonsági ezredessel és másokkal) folytatott hosszadalmas vitáiban és beszélgetéseiben. Ezeken a beszélgetéseken a tudomány fejlődésének lehetséges útjairól, a jóról és a rosszról folyik a szó, s nemcsak a megismerés súlyos történelmi tapasztalata tárul fel, de a megismerés távlata is. Cyezskin felállít egy sajátos elméletet, mely a gyakorlatban egyrészt saját cselekedeteivel, másrészt a tudomány kufárainak (Rjadno akadémikusnak, a csatlósának, Szaulnak, Varicsevnek, az intézet rektorának, a besúgó Krasznovnak és másoknak) gyanús üzelmeivel be is igazolódik. „A jó — állítja Gyezskin — meg akar szabadítani valakit a szenvedéseitől, a rossz, épp ellenkezőleg, szenvedést akar okozni másoknak... A jó örül mások boldogságának, a gonosz — mások szenvedéseinek... A jó is szégyel/i indítékait, a gonosz is. Emiatt van az, hogy a jó kis gonosznak álcázza magát, a gonosz pedig önmagát határtalanul jónak..."

A gonoszság vírusát Dugyincev regényében mindenekelőtt Kasszian Rjadno akadémikus, Cyezskin pártfogója és Liszenko hű követője, a tudományhoz mit sem értő Szaul Bruzzsak, „az imperialisták ügynökeinek" és Sztrigaljov csoportjának ügyét felgöngyölítő Asszikritov tábornok, a weismannista-morganisták ellen hajtóvadászatot szervező Samkova aktivista s még néhány szereplő hordozza. A regény alapkonfliktusát Rjadno akadémikusnak és környezetének, a tudományos igazságokhoz ragaszkodó igazi tudósoknak és a demagóg jelszavakhoz igazított, vulgáris tényekhez ragaszkodó áltudósoknak a szembeállása szolgáltatja.

Lényegében ugyanerre a konfliktusra épül Danyiil Granyin Bölény című regénye is (Novij Mir 1987.1—2.; magyarul előkészületben folyóiratunkban és a Magvető Könyvkiadónál, A. Fodor Ágnes fordítása), csak ezt még bonyolítja a kiváló orosz biológusnak, Tyimofejev-Reszovszkijnak kivételes sorsa: a tudós barátai körében a Bölény gúnynevet kapta, s életének nagy részét külföldön élte le.

Szergej Antonov Vaszka című kisregénye (Junoszty 1987. 3-4.) a moszkvai metróépítőkről szól, arról a soha nem látott lelkesedésről, ami ezt a munkát jellemezte, valamint a gazdasági átalakulás során hozott hiábavaló áldozatokról.
Ugyanez a témája Alekszandr Bek Új megbízatás című regényének is (Znamja 1986. 10—11.; magyarul az első rész: Szovjet Irodalom 1987. 12., Katona Erzsébet fordítása, a teljes mű az Európa Kiadónál jelenik meg), de ez a mű már a hatalom felső köreit is érinti, melynek cselekedetei közvetlenül hatással vannak Onyiszimovnak, a nagy iparszervezőnek, Pjotr Golovnya mérnöknek, az idős Cselisev akadémikusnak és több száz meg ezer egyszerű szovjet embernek a sorsára, akik az ország iparosításának aktív résztvevői voltak. 

Anatolij Ribakov Az Arbat gyermekei című regényében (Druzsba Narodov 1987. 4-6.; magyarul előkészületben folyóiratunkban és a Magvető Könyvkiadónál, Nikodémusz Elli fordítása) pedig már Sztálinnak és környezete tevékenységének közvetlen szociális, pszichológiai és művészi elemzéskísérlete figyelhető meg. Ribakov tolla nyomán széles és átfogó képet kapunk a korszakról, lehetőség nyílik a társadalmi folyamatok kutatásának értékelésére, különböző jellemek szembeállítására, a művészi eszközök kidomborítására.

Minden témabeli egyezés és az egyes élethelyzetek azonossága ellenére ezek az alkotások egészében véve mégis különböznek egymástól, hiszen mindegyik magán viseli az alkotói egyénítés, a szerző tehetségének jegyeit. Koncepciójukban és műfaji sajátosságaikban is eltérnek ezek a művek, valamint abban, ahogyan szerzőjük felidézi az adott korszakot, az idők szellemét. Természetes az is, hogy ezeken a hatvanas-hetvenes években született alkotásokon érződik a sztálini személyi kultuszt elítélő XX. pártkongresszus hatása, s tükröződik bennük a harmincas-negyvenes évek mai megítélése is. Szergej Antonov is ezt a történelmi tapasztalatot figyelembe véve írta meg kisregényét a metróépítésről. A mű olyan benyomást kelt, mintha magunk is ott élnénk az elbeszélés szereplői között: az egyszerű, naiv brigádvezető, Mitya Platonov, védence, Margarita Csugujeva és a harmincas évek sosem látott méretű építkezésének más résztvevői között, szinte érezzük az idők ritmusát, lélegzetét. S nem csupán arról van szó, hogy Antonov átfogóan ábrázol (hiszen nemcsak a napos oldalt, a korszak ünnepi arculatát mutatja meg), hanem arról is, hogy sikerül megidéznie az idők drámaiságát, mely tükröződik az emberek sorsában. A kisregény a Vaszka címet viseli, mivel hősnője, Margarita Csugujeva állandóan nadrágban járt. „Vaszka" Csugujeva a metróépítés egyik legjobb munkásnője, aki egy isten háta mögötti szibériai faluból szökött meg, „kulákbérenc", „jogaitól megfosztott nő". Ezért azon az ünnepségen, melyet az első metrószerelvény elindításakor rendeznek, s amelyen jelen van Sztálin, Kalinyin, Molotov és Vorosilov is — nem lehet ott az építkezés legjobb munkásnője.

A kisregény szerzője állandóan két ellentétes nézőpontot ütköztet, arra késztetve bennünket, hogy dialektikusan gondolkodjunk a korszak eseményeiről. Az egyik oldalt a tömegek őszinte lelkesedése jelenti, a másik oldalon pedig ott sorakoznak azok a negatív jelenségek, amelyek súlyos teherként nehezednek az emberek vállára: a népgazdaság eredményeinek puszta adminisztratív eszközökkel való emelése, a személyi kultusz, annak első áldozatai, a félelem, a gyanakvás légköre, a porhintés stb.

Hasonló kép bontakozik ki Alekszandr Bek Új megbízatás című regényében, de itt a tömegek lelkesedését már adminisztratív módszerekkel vagy olyan ellentmondást nem tűrő parancsokkal is irányítják, mint amilyet a hazai fémkohászat egyik vezetője, Onyiszimov kap: a lehető legrövidebb időn belül építsen fel egy olyan üzemet, amely nagyolvasztó nélkül termel acélt. Onyiszimov fel is építi, habár meg van győződve a munka értelmetlenségéről, s azt is tudja, hogy ez tudománytalan, kalandor terv. Onyiszimov tragikus eltévelyedése abban áll, hogy - habár a párt hű katonájának tartja magát - már régóta nem a pártot szolgálja, hanem a Gazdát, aki bitorolja a párt eszméjét.

Természetesen az Onyiszimovok, Platonovok és a milliók odaadó munkáját figyelmen kívül hagyni nagy tévedés lenne, hisz az ország mégiscsak épült, kilábalt az elmaradottságból. A korszak építőinek lelkesedése pedig valóban szembetűnő volt, megvolt a jelentősége, bár később lelohasztották az értelmetlen, a gazdasági törvényszerűségeket figyelmen kívül hagyó intézkedések, az igazságtalan megtorlások. Sokat-mondóak ebben az értelemben az idős mérnöknek, Bibikovnak a szavai Szergej Antonov kisregényében: „Jegyezd meg, komszomolszervező, hogy a lelkesedés csak akkor hoz hasznot, ha jól átgondolt, megszervezett munka áll mögötte. És ha te az építési területet harci cselekmények színházává változtatod, és hajszolod a tempót a tempó miatt, az csak a halottak és a nyomorékok számát növeli..."

De mindezeket csak egy művelt, komoly, analitikus gondolkodásra képes ember tudja megérteni, mint amilyen Bibikov mérnök is. Mitya, a komszomolszervező, több ezer metrőépítő társához hasonlóan, erre még nem képes. A még tiszta és naiv Mitya Platonov kétségbeesetten könyörög közbenjárásért Vaszka ügyében az építkezés vezetőinél, s levelet ír még a Kremlbe is, „minden nép szeretett, nagy vezérének".

Érdekes, hogy ilyen kérvényeket más regényhősök is írnak Sztálinhoz mint közbenjáróhoz: például az igazságtalanul Szibériába száműzött Szása Pankratov anyja, Szofja Alekszandrovna Anatolij Ribakov Az Arbat gyermekei című regényében, de Vlagyimir Dugyincev regényében Fjodor Ivanovics Gyezskin is ilyen levelet szándékozik írni nemegyszer. Amikor azonban ezt a javaslatát megemlíti az öreg és bölcs Poszoskov akadémikusnak, az válaszképpen csak mosolyog. S később, mikor weismannista-morganistaként kiüldözik a tanszékről, Poszoskov a következőket mondja: „Mit tegyünk?... írjunk Sztálin elvtársnak? Már írtunk, de az sem segített, majdnem elrontotta a dolgot..." Ezeket a mondatokat fölösleges kockáztatásnak is tarthatnánk, amelyek nem felelnek meg a korszak légkörének, de inkább arról van szó, hogy Poszoskov tényleg nem hisz Sztálinnak, nem bízik Sztálin atyai védelmében, s abban sem, hogy Sztálin képes jót cselekedni. Poszoskov már mindent megértett. Sok mindent megértett Sztrigaljov is, aki inkább a szökést vállalja, mint a börtönt, habár ezzel úgyszólván beismeri bűnösségét. Később ugyanezt az utat teszi meg Gyezskin is, akinek meg kellene mentenie Sztrigaljov „örökségét": egy újonnan ki kísérletezett burgonyafajtát.
Anatolij Ribakov regényében pedig a következőket mondja Szása Pankratov magas beosztású nagybátyja: „...a mi időnkben ez semmiség. Három év száműzetés. Hiszen embereket ki is végeznek..." Szása anyja haraggal teli, de prófétai szavakkal válaszol: „Hát így... Nem végezték ki... A faliújságra kitett versekért nem végezték ki, a faliújságbeli versekért mindössze három évre száműzték Szibériába... Köszönjük szépen! Három év, mi az nekünk, semmiség! De hiszen Joszif Visszarionovics Sztálin sem kapott három év száműzetésnél többet, pedig ő fegyveres felkelést, sztrájkokat, felvonulásokat szervezett, illegális újságot bocsájtott ki, illegálisan külföldre utazott, és akkor is csak három évet kapott, megszökött a száműzetésből, visszatelepítették ugyanerre a három esztendőre. De ha most szökne meg Szása, ő ezért a legjobb esetben tíz évet kapna lágerben. [...] És ha majd elérkezik a te órád, Mark, akkor majd eszedbe jut Szása, elgondolkozol mindezen, de már késő lesz. Nem védtél meg egy ártatlan. Téged se lesz senki, aki megvédjen."

Állíthatom, hogy ennyire érett gondolkodás, a törvénytelenségek igazi indítékainak ilyen világos megértése elképzelhetetlen volt 1934-ben, s mindez nem más, mint a történelmi tények mai magyarázata. A tények hasonló modernizációjával találkozhatunk még Dugyincev regényében Poszoskov akadémikus bizonyos nézeteiben és közbevetéseiben is, valamint a húszas évek bolsevikjának, Szvesnyikov állambiztonsági ezredesnek a szavaiban, aki figyelmezteti „a nép ellenségeit" az elkövetkezendőkre. Gyezskinnek a cselekedeteiben is feltűnnek hasonló elemek, aki ahelyett, hogy elmenne a 62-es számú házba (az állambiztonság parancsnokságára) - s miért is ne jelenhetne meg ott, hisz nem követett el semmit —, éjszaka a hóesésben megszökik: mint Sztrigaljovnak, neki sincs joga börtönbe mennie, hiszen meg kell mentenie a nagyértékű szaporítóanyagot. Gyezskin cselekedetének „nem szokványos" voltáról majd később, 1954-ben emlékeznek meg ugyanennek az intézetnek a munkatársai, akik lezárják az ügyét, „vétség elkövetésének hiánya" miatt.

Azt gondolom, hogy a Fehér ruhások és Az Arbat gyermekei című művek „nem szokványos" problémafelvetésének az az oka, hogy sem Dugyincev, sem Ribakov nem elégednek meg azoknak az embereknek a gondolkodásmódjával, akik feltétlen hűséggel szolgálják a szovjethatalmat, de nem értik, miért üldözi vagy mészárolja le őket ugyanez a hatalom. Ez már volt, írtak is már róla, s a művészi elemzés ilyen színvonala már nem kielégítő. Vlagyimir Dugyincev épp ezért a tudósok életének, a biológia, a genetika problémáinak igazi szakértelemmel való ábrázolásán túl igazi filozófiai regényt írt a jóról és a rosszról, ami minden társadalmi formációban, társadalmi korszakban jelen van.

Anatolij Ribakov műve politikai regény, amelyben mélyrehatóan elemzi Sztálin személyiségét, tevékenységének motívumait abból a szempontból, hogy mennyiben felelnek meg az igazi szocialista ideáloknak, a lenini hagyatéknak, melyre oly gyakran hivatkozik „örököse", de melyet már régen elárult, elferdített. Sztálin párbeszédszerű monológjában, amikor önmagával társalog (hisz már régóta úgy gondolkodik magáról, mint egy isten, egyes szám harmadik személyben), a politikai vezető hírhedt, bonyolult, ellentmondásos egyénisége idéződik fel, aki gyakran saját bajtársai, saját honfitársai ellen fordult.

A Sztálin dolgozószobájában játszódó jelenetek „az Arbat gyermekeiről" (Szása Pankratovról, Makszim Kosztyinról, Nyina és Vera Ivanovról, Léna Bugyagináról, Vagyim és Vika Maraszevicsről, Jurij Sarokról) szóló elbeszélésekkel váltakoznak. Olyan „gyerekekről" van szó, akiket az élet szétszórt, akik akár a barikád két oldalán tűnnek fel, s sorsuk a moszkvai életen túl Szibéria széles panorámáját is felidézi. Bebizonyosodik az is, hogy minden szoros kölcsönhatásban van egymással, a Kreml hatalmas emberének egy jelentéktelen gesztusa, szava vagy pillantása a legtragikusabb következményekkel járhat nemcsak azoknak az embereknek a sorsára nézve, akik a közvetlen közelében élnek, hanem még a tőle több ezer versztára, a távoli szibériai tajgábari élők számára is.

Gyezskin nem tud eléggé csodálkozni, hogy egy kisebb területen, a biológiában is van ilyen hatalmasság, Rjadno akadémikus, akinek a tulajdonságai hasonlóak, sehogy sem tudja elképzelni, hogyan válthat ki messzemenő következményeket egy olyan egyszerű, csaknem rokonszenves figura, mint Kasszian, „ujjának egyetlen jelentéktelen" mozdulatával. Miért ilyen rettenetes ez az öregember? Sztálin iránta való jóindulatát felhasználva, akivel gyakran együtt teázik, az akadémikus könnyen „ideológiai síkra" fordítja a vele egyet nem értő tudósok cselekedeteit. Ez a besúgó a „nemzeti akadémikus" köntösét ölti magára, az ifjúság demokratikus, jóindulatú pártfogójának adja ki magát, aki együgyű tréfáival, jól kiszámított fogásaival sok kollégája tiszteletét és szeretetét elnyeri. Rjadno ügyessége és ravaszsága még legádázabb ellenségének, Sztrigaljovnak az elismerését is kivívja: „Húsz éve Marx- és Engels-idézetekkel és ígéretekkel tartja fenn magát." Dugyincev lesújtó erejű figurát teremtett meg művében. A regényben még egész sor rendkívül kifejező erejű jellem található, ami Dugyincev regényét kiemeli a hasonló alkotások sorából.

Különösen paradoxnak tűnik, hogy Rjadno egyénisége bizonyos elemeiben hasonlóságot mutat Granyin Bölényével, habár ezeknek az embereknek az egyénisége és törekvései épp ellentétesek: egyikük a jóság és az önzetlenség megtestesítője, a másik pedig báránybőrbe bújt farkas. Itt már alighanem Gyezskin elmélete működik: a gonosz jónak adja ki magát.

Bölény egyéniségén (akinek valós előképe a jeles biológus, Tyimofejev-Reszovszkij volt) még a szerző is elcsodálkozik: milyen módon alakul ki egy ilyen eredeti jellem? Hogyan tudta távol tartani magát a rossztól, megőrizni önmagát olyan körülmények között, amelyek kizárják a személyiség függetlenségét és ösztönös önkifejezését? Bölény megőrizte önmagát. Túlélt mindent, annak ellenére, hogy sohasem alkalmazkodott, nem hajbókolt, nem cselekedett aljasul. Van még egy nagyon érdekes tény. - Onyiszimov és még sok hasonló rangú vezető a szovjethatalom legbecsületesebb forradalmáraiból váltak fokozatosan személy szerint a vezér, Sztálin legodaadóbb híveivé - annak minden következményével. Bölény viszont nem „fejlődik", legalábbis így beszél magáról: „Tizennyolc éves korom óta én már semmit sem változtam." Ez a körülmény, valljuk be, nem kedvező egy írónak. Kicsoda is akkor ez a Bölény tulajdonképpen? Maradi, fejlődésre képtelen ember? Hiszen ha valaki nem fejlődik, akkor a dialektika törvényei alapján feltétlenül szembekerül az állandóan változó idővel. Vagy talán arról van szó, hogy Bölény korán kialakult, erős jellem? Szavajárása - „tizennyolc éves korom óta" - fontos és jellemző egy olyan embertípusra, amely fokozatosan érlelődik, amely egész életére szerez magának elveket, s elveit semmilyen nehéz helyzetben sem váltja aprópénzre. Én ez utóbbi felé hajlok. A szerző ezt a kivételes jellemet vizsgálva, nemegyszer felteszi a kérdést, amelyben kíváncsiság, csodálkozás és büszkeség is rejlik: „Érthetetlen, miképpen tudta megőrizni önmagát." Hiszen Bölény (Tyimofejev-Reszovszkij) semmiféle hőstettet nem hajtott végre, csupán „megengedte magának, hogy önmaga legyen". De bizonyos körülmények között (s ilyen körülmények hőseink szinte minden lépésénél adódnak) az a legnehezebb dolog, hogy „önmagunk maradjunk".

Bölény természetesen kivételes egyéniség, valóban óriási jellem. Gyezskinnek és Sztrigaljovnak ahhoz, hogy megőrizzék önmagukat az ellenségeikkel folytatott könyörtelen harcban (s ellenségeik nem válogatnak az eszközökben), ravaszsághoz kellett folyamodniuk, szerepjátszáshoz, és ebben az értelemben sebezhetőek... De cselekedeteik igazolására elmondható, hogy nem saját érdekeiket tartották szem előtt, hanem a tudományos kutatók kötelességét teljesítették, „nem azt a fajta kötelességet, amelyekről az újságokban írnak, amelyet a tribünökről harsognak, hanem azt az igazi kötelességet, amelyről mindig hallgatnak". Tetteiket értékelve, Dugyincev nem felejti el megjegyezni, hogy mindketten a harmincas évek gyermekei voltak, keresztülmentek az orosz sors útvesztőin, s mindketten szívesen elmélkedtek a forradalom igazságáról és sorsáról.

Anatolij Prisztavkin Elszunnyadt egy arany fellegecske... (Znamja 1987. 3-4.) című kisregényének cselekménye 1944-ben játszódik, de eseményei ugyanennek a láncnak a szemei, a harmincas évekre nyúlnak vissza, arra az időszakra, mikor egy valaki véglegesen meg volt győződve saját bölcsességéről, tévedhetetlenségéről, s arról a jogáról, hogy önkényesen megbüntethet embereket. Ez a megrázó és felkavaró kisregény megint csak egy olyan dologról számol be, amiről ez ideig nem illett beszélni. A mű erős érzelmi töltését az adja, hogy gyerekekről szól, de nem egyszerűen csak gyerekekről, hanem a háború áldozatairól: olyan árvákról, akiket azokra a helyekre költöztettek, ahol előttük árulással és az ellenséggel való együttműködéssel vádolt, erőszakkal kitelepített csecsencek laktak. A főszereplő ikertestvérpár egyik tagjának, Szaska Kuzmenisnek a tragikus sorsa (a hegyekben rejtőzködő csecsencek ölték meg) annak a gonoszságnak a következménye, melyet a felnőttek követtek el, de amelyért a gyerekeknek kell felelniök. S ebben rejlik - a szerzőt idézve - „az igazság nevében" íródott kisregény kivételes drámaisága.

Az igazság nevében íródott minden mű, amiről itt beszéltünk. Némelyik közülük napjainkban keletkezett, míg mások egy évtizeddel ezelőtt. De még napjainkban is izgalommal olvassuk őket, érzelmeket, új kérdéseket ébresztenek bennünk, újragondolásra késztetnek bennünket. Nem avultak el. Ez csak az eredeti, csak az őszinte irodalom sajátja. Az említett művek történelmünk nehéz időszakát, javarészt olyan emberek életét örökítették meg, akik már nincsenek közöttünk. De mégis elevenek a számunkra: beszélgetnek, vitatkoznak velünk, segítenek a megértésben, arra intenek bennünket, nehogy hasonló hibákat kövessünk el, tehát fontos szerepük van mindennapjaink szellemi újjászületésében.

HADIKNÉ VÉGH KATALIN fordítása

Forrás: Szovjet Irodalom, 1988 / 2. sz., 155-161. oldalak

Hekli József: Vázlat Arbuzov drámáiról

Alekszej Arbuzov [Moszkva, 1908-1986] a mai szovjet drámairodalom „doyen"-je, az úgynevezett csehovi vonal egyik legkitűnőbb képviselője. Sok minden hasonlítja Csehovhoz, elsősorban lírai hangvétele és konfliktusainak jellege.
Arbuzov dramaturgiájában a csehovi hagyományok már első jelentős darabjától, a Tányától (1938) kezdve kimutathatók, s azok eddigi legutolsó drámájáig, a Kegyetlen játékig (1978) szinte minden színpadi művében előbukkannak. A csehovi mag különféle formákban lehet jelen a drámáiban, például úgy, hogy általában homályos és nehezen kivehető a darab fő konfliktusa, hogy nemegyszer hiányoznak a szereplők közti éles ellentétek, hogy a párbeszédek, akárcsak Csehovnál, szaggatottak, mindenki mondja a magáét, mintha a hősök nem egymásra, hanem csak saját magukra figyelnének. Ez nyilvánul meg a monológok és dialógusok lírai hangszerelésében, s abban, ahogy az író felépíti a darab jeleneteit, felvonásait.

Tőrőcsik Mari és Bara Margit a Tányában
1959, Katona József Színház

Arbuzov mestere annak a csehovi módszernek, hogy a felszín alatt megmutassa a mélységeket, a rejtett, „szöveg alatti" áramlásokat, és képes belesűríteni egy teljesen mindennapi, sőt banális beszélgetésbe a hősök legtitkosabb, legféltettebb gondolatait. Kamarajellegű drámáiban mindig a belső, lelki konfliktusokat helyezi előtérbe a külsődleges, látványos
összecsapásokkal szemben, ugyanakkor izgalmasan és színvonalasan ábrázolja a mai élet konfliktusos helyzeteit, és
nagyszerűen ráérez a modern kor ritmusára és lüktetésére. Darabjait az utolsó felvonás zárómondatával sokszor nem fejezi be, hanem nyitva hagy mindig egy ajtót, hagy mindig egy lehetőséget az életnek, hogy az beavatkozhassék a hősök sorsába, néha az írói szándék ellenére is.


Arbuzov - miként példaképe is - az esztétikumot, a szépet nem kitalálja, hanem az élet hétköznapi történései közepette is megleli és felmutatja, méghozzá úgy, hogy eközben nem hamisítja meg a mindennapok realitását sem. Mindenekelőtt a finom érzelmek, a lírai hangulatok mestere, de mint a „színházból jött ember", szereti a merész asszociációkat, a játékos helyzeteket, az érdekes párhuzamokat s a kontrasztokat is. Akkor van igazán elemében, s akkor nyújtja tehetsége legjavát, amikor az emberi boldogulás lehetőségeiről, a valódi, a lelkileg-pszichológiailag is megalapozott
boldogságról, a nehéz tusákban kivívott magáratalálásokról ír.


A csehovi dráma továbbélésének kérdéseiről szólva semmi esetre sem szabad abba a hibába esnünk, hogy személyeket adaptálunk egy művészeti áramlathoz művek helyett. Az ugyanis, hogy Arbuzov - miként Rozov és Vampilov is -- általában csehovi inspirációjú darabokat alkotott, nem változtat azon a tényen, hogy másfajta drámákat is írt. Mikor azonban szokatlan vizekre evezett, mikor eltávolodott sajátos lírai stílusától, bizony eléggé furcsa, valósággal „idegen" művek kerültek ki tolla alól, mint az Európai krónika, a Tizenkettedik óra, a Gyönyörűségem s részben a Várakozás is. Az ilyen kitérések - szerencsére - meglehetősen ritkák. Arbuzov a Mejerhold megálmodta színházi írótípushoz áll közel, aki a kortársi valóság művészi ábrázolásában állandóan keresi azokat az új formákat, hőstípusokat, színpadi jelrendszereket és konfliktusokat, amelyekben az aktuális témák a leghatásosabban tükröződhetnek. Azon írók sorába tartozik, akik új csapást vágtak a szovjet drámaírásban, visszakanyarítva azt a „konfliktusmentesség"és a kivételes hősök szoborszerű ábrázolásától az élet realitásához, az emberek mindennapjaihoz. Az elmondottakhoz még hozzá kell tennünk, hogy Arbuzov is építette azt a hidat, amelyen a szovjet színház új nemzedéke a Művész Színház pszichologizáló és egyszerűsítő stílusától egy modernebb, motiváltabb színpadi realizmusig eljutott. Ma már az sem kétséges, hogy az újabb nemzedék legeredetibb tehetségei, mint Radzinszkij és Roscsin és legfiatalabb tanítványai, mint Szokolova és Petrusevszkaja közvetlen adósai. Jelentőségét drámaírói kvalitásának és állandó színházi jelenlétének egyaránt köszönheti. Íróként is megőrizte a színészi gondolkodást és látásmódot, amely igen előnyösen kamatozódik darabjaiban, ezért is tud hatásos, bravúrosan játszható szerepet írni. A drámaelmélet kérdései is  foglalkoztatják, gyakran felszólal e téma kapcsán hivatalos fórumokon, sőt az Irodalmi Intézetben tartott előadásain is mindig kitér az aktuális elméleti problémákra, a drámaíró és a színház kapcsolatának aspektusaira. Véleménye szerint a „színház olyan, mint egy élő szervezet, amelynek saját életrajza van, s megvannak a maga betegségei, örömei és szomorúságai".


Drámáinak hősei legtöbbször tehetséges fiatalok, sokra hivatott intellektuelek - tudósok, orvosok, mérnökök -, akik azonban nem mindig váltják be a hozzájuk fűzött reményeket, mert belevesznek a kisszerűségbe, az érzelmi megalkuvásba avagy a körülmények folytán feladják nagyszerű terveiket, merész vágyaikat, s belesüllyednek a konformista kényelembe. De vannak Arbuzovnak Tányái, Váljái, Vegyernyikovjai is, akik lankadatlanul keresik az önmegvalósítás, a boldogulás útjait, s végül révbe jutnak.


Arbuzov művészi pályakezdése különlegesnek és szerencsésnek mondható. A „drámából" lépett a drámairodalomba, de úgy is fogalmazható, hogy a színpadról került a színházba. Végső soron az irodalmár diadalmaskodott a színész felett, jóllehet még mindig élő az a szólásmondás, hogy "hat" szemmel alkotja darabjait, a rendező, a színész és a néző szemével. A családi kör biztonságából túl korán kiszakadt kallódó gyermekből a színház nevelt embert. A színpad bűvkörébe kerülve zaklatott élete egy csapásra jó irányba fordult. Először önképzőköri színielőadásokon vállalkozott beugrásokra, majd a leningrádi Akadémiai Opera és Balett Színház alkalmi statisztája lett. Rövid ideig egy mozgó „vagon- színházban"is dolgozott, majd beiratkozott a leningrádi Peredvizsnij Színház mellett működő színészstúdióba, amelyben három évig tanult. Ezután különböző leningrádi és moszkvai műkedvelő társulatokban és színházakban lépett fel,sőt nemegyszer kisebb dramaturgiai és rendezői feladatokat is magára vállalt. 1925 -től - alig tizenhét évesen már rövid agitációs jeleneteket írt a Proletkult majd a TRAM (Munkás Színkör) alkalmi színpadai számára. Ezek a jelenetecskék, mint az „Ötéves terv", „A harmadik döntés", „Arccal az ipari- pénzügyi terv felé" s a többiek mindenben
megfeleltek a kor követelményeinek és divatjának, mert az ún. „agitkák"legfőbb jellemzői: az aktualitás, a harcosság, a látványosság, a népnevelői szándék és a publicisztikai pátosz. Bármennyire furcsán hangzik is, mégis kétségtelen tény, hogy a rögtönzött agitációs vázlatokban, a lírai bohózatokban és a pályakezdő egyfelvonásosokban --- mint Az autokrata unokája, a Szerencsés őrjárat vagy a Találkozás - inkább felsejlik a későbbi Arbuzov, mint első sablonos drámáiban, az Osztályban (1930) és a Harmadik Janban (1932). Korai alkotásai elsősorban tételdarabok, illusztrációs művek s nem igazi konfliktusos drámák. Mindezek ellenére az Osztály, amely a TRAM-i dramaturgia elemeire épülő fragmentális kompozíciójával nem tudta összefogni a párhuzamosságukban is szétágazó epizódokat, Nagy élet címmel mégis rövid időn belül színre került a leningrádi Vörös Színházban.


1934-ben - már mint ismert színpadi szerző - Arbuzov néhány hónapot falun töltött egy műkedvelő színkör vezetőjeként. Az ottani egyszerű körülmények figyelembevételével írta meg a Hat szerelmest (1934). A munkaversenyben elnyert vándorzászló-átadás körüli huzavonákról szóló vígjátékában sok a mulatságos, a fonák szituáció, de divatos szójátékok is élénkítik a darabot. A hatszemélyes mű több öntevékeny színkörben és ismert színházban népszerűsítette szerzőjének nevét. A 30-as évek darabjai szinte elképzelhetetlenek voltak dalbetétek nélkül. Megzenésített verseket illesztettek a színházak majd mindegyik színműbe, többek között Afinogenov, Kirson, Szvetlov s mások alkotásaiba. De felhangzott a dal Arbuzov Messzi útjában (1935) is, amely az országépítés egyik fontos feladatát, a metróépítést ábrázolta. A hősies erőfeszítések közepette jellemek formálódnak, szerelmek születnek, s az író érzékelteti azt is, hogy a közösség nevelő hatása nem kevésbé fontos szerepet játszik az ország életében, mint maga a gigászi munka. A lírai vígjáték egyik figurájából, Lilja Bregmanból nőtt ki Tánya, a legelső tipikus Arbuzov-hős. A darab legsikeresebb színpadi megformálása Marija Knebel nevéhez fűződik, aki a Jermolova Színház egykori közönségét estéről estére lázba hozta. 1957-ben a szerző átdolgozta a Meszszi utat, megtisztította az anakronizmustól, néhány jelenetet teljesen átírt, s a felfrissített mű újra meghódította a nézőket.


Az 1938-as esztendő kétszeresen is jelentős volt Arbuzov életében. Egyrészt egy fiatal Mejerhold-tanítvánnyal, Valentyin Plucsekkel együtt létrehozta a moszkvai Színházi Stúdiót, amely több pályakezdő tehetség alkotóműhelyévé
vált, másrészt elkészült a nagy mű, az első igazi sikert hozó kamaradarab, a szovjet dráma történetében is korszakos jelentőségű Tánya. (A végső változat 1946-ból származik.)

„A kenyér, kedveském, saját magát viszi..."

JEVGENYIJ JEVTUSENKO:
Gondolatok Nyikolaj Rubcov költészetéről

Jevgenyij Jevtusenko szaval

Az a szó, hogy „költő", egyetlenséget, megismételhetetlenséget feltételez. Verselő ezért sok van, költő azonban kevés, így volt, így van, és így is lesz ez mindig. De szegény az a költészet, amelynek — még ha csak egy meghatározott időszakban is — csupán egyetlen igazi költője lehet. A „jó és eltérő" költőegyéniségek egyidejű fellépésükkel mintegy kölcsönösen kiegészítik egymást. Azt hihetnénk, Puskin olyan egyetemes volt, hogy semmi és senki még csak ki sem egészítheti őt, ugyanakkor azonban mind Tyutcsev, mind pedig Baratinszkij, akiket Puskin életében némileg elhomályosított kortársuk tündöklése, valamivel mégis kiegészítették őt, mikor a lélek olyan eldugott sarkaiba világítottak be, ahová a puskini napsugárnak nem sikerült behatolnia. Majakovszkij nagyszerűen érzékelte a város atmoszféráját, az ipari fejlődés hatalmas erejét, ám rosszul ismerte a falut, amit ő maga is őszintén sajnált. Az efféle soroknak: „Bátyuskák, ülnek. Turpisak. Földet túrnak, s verset írnak" természetesen semmi köze nem volt a valóságos faluhoz. Jeszenyin, akit megrémített a város, aki elbizonytalanodott az előrenyomuló iparosodás láttán, mintegy kiegészítette Majakovszkijt a maga egyedülálló érzékével a természet, a falu iránt, s azzal a bűntudattal, amelyet a faluval szemben érzett. Paszternak, akit sem az ipari fejlődéshez, sem a faluhoz nem fűzött semmiféle belső kapocs, a megragadhatatlan dolgok megragadásának szférájában, nagyon bonyolult filozófiai eszmetársítások között mozogván fejezte ki magát. Mennyi minden maradt volna kifejezetlenül, ha akkoriban csak Majakovszkij vagy csak Jeszenyin vagy csak Paszternak van. A költészet, akár a természet, a kölcsönös kiegészülés elvére épül, s amikor harmóniája nem valósul meg valakiben teljesen, másokkal egészíti ki őt. A Jeszenyin utáni új, erősen megváltozott falut, ahol Jeszenyin egykori „rózsaszín lovai" már kolhozlovaknak születtek, legjobban Tvardovszkij poémái fejezték ki: a Nekeresd Ország, az Útmenti ház és persze a Vaszilij Tyorkin, amely háborús témája ellenére szerintem szintén a paraszt-tematikájú alkotásokhoz tartozik. Vaszilij Tyorkin nem hivatásos katona, hanem szántóvető, aki a történelem sorsszerű akaratából kel a Hon védelmére, aki az egyik mezőről csak egy másik mezőre — a harc véres mezejére lép. Az ő számára a háború nem érzelgős, romantikus hőstett, hanem a harc nehéz munkája, amely kibírhatatlan lenne ravaszsággal és bölcsességgel fűszerezett tréfák nélkül.


Tvardovszkij költészete a szó legnemesebb értelmében hagyománykövető volt. A hatvanas években fellépő költők kiszélesítették az orosz költészet lehetőségeit, ugyanakkor, ritka kivételektől eltekintve, eltávolodtak a falutól. Az ide tartozó költők nagy többségének versei belső és formai szempontból szabadabbak lettek, de eltűnt néha belőlük annak a kötöttségnek a felemelő érzékelése, amely a mindennapi kenyérhez és azokhoz fűz minket, akik azt verejtékükkel megtermelik. A falu képe vagy retrospektív módon idéződött föl: „Mit tudsz, szívem? Fülembe súgd, én / Tudom, hogy Koszih faluja ott állt az Altáj hegyén" (Robert Rozsgyesztvenszkij), vagy elhaladva mellette, a tájkép bizonyos groteszk tartozékává vált: „Kecskelábú szatírként a fűben, meztéláb, csizmanadrágban egy kolhozparaszt" (Andrej Voznyeszenszkij), vagy egyáltalán fel sem merült, mint Bella Ahmadulina verseiben. Persze itt azt az ellenvetést tehetné valaki, hogy Ahmatova sem írt semmit a faluról, azon a soron kívül, hogy „nyugodt, napbarnított asszonyok rosszalló pillantásai", mégis kiváló költő. S ez így igaz. De egy ország, amelyben a lakosság negyven százaléka falun él, nem engedheti meg magának azt a fényűzést, hogy a paraszti élet témája kiszoruljon irodalmából, jóllehet azt sem szabad megengednie, hogy egész irodalma erre a témára szűküljön le. Sok-sok „paraszt-témájú" film, regény és vers után, amelyek méltán süllyedtek el a feledés vizében, hála isten, feltűnt a valóban jó falusi próza. 


Újjászületésének kezdete többek között Alekszandr Jasin nevéhez fűződik. Vlagyimir Szolouhin írta az első, felfedezésszámba menő könyvet, a Vlagyimiri dűlőutakai. Olyan új nevek tűntek föl és váltak széles körben ismertté, mint Vaszilij Suksin, Fjodor Abramov, Viktor Asztafjev, Vaszilij Belov, Szergej Zaligin, Valentyin Raszputyin, és sorolhatnánk még. A költészetben valami félbemaradt, valami hiányzott, dacára a jelentős vívmányoknak, amelyeket, hogy úgy mondjam, a „termelés modernizációja" terén értek el a költők. A költészetnek még a „robottá válás" fenyegető veszedelméről is volt, s meglehet profetikusán jövőbe látó mondanivalója, de az életadó kalász témaköre és annak a veszélynek kifejezése, amely erre a kalászra leselkedik, mintegy új költő nevére várt, és a költészet önmagának segített harmonikusabbá válni, amikor kilélegezte magából Nyikolaj Rubcov verseit.


Tizenöt évvel ezelőtt találkoztam vele először, a Junoszty szerkesztőségében, ahová verseket hozott, melyeket mindjárt közöltek is. „Ruhám teli van olajfolttal, munkahelyem mégis flotta." Soványka volt, szegletes, örökösen készenlétben, hogy megvédje magát a várható sértésekkel szemben; elnyűtt vitorlavászon kabátot viselt, nyakát sállal tekerte körül, amiért el is nevezték „Sálacskának". Más verseket is mutatott, amelyek sajnos, a mai napig nem láttak napvilágot, az is lehet, hogy elkallódtak. Ezek a versek egy szemfüles rádióriporterről szóltak, aki riportra érkezik egy faluba, és a fáradt, munkától agyoncsigázott parasztember szájába erőlteti a mikrofont.


Az elismerés Rubcovhoz nem érkezett meg mindjárt. Nem volt könnyű természete - mintha az egész ember éles kiszögellésekből állt volna -, és ezzel a természettel nem mindenki tudott megbarátkozni. De hadd utaljak itt egy régi, ám nem múló érvényű igazságra: az igazi költő rossz ember nem lehet. Amikor olyasmit mondanak, hogy „Költőnek persze jó, de mint ember, rossz...", akkor ott a kettő közül az egyik nem áll: vagy mégsem olyan jó költő az illető, vagy pedig nem olyan rossz ember. Nagyok voltak-e például Jeszenyin vétkei? Nos, két-három asztalt felborított, verekedni is szeretett, és felöntött a garatra is néha... No persze, mindez nem érdem. De visszaélt-e valaha is az emberi szóval? Előfordult-e, akár egyetlenegyszer is, hogy elárulta volna az igazságot vagy a barátját? Pedig hányan voltak, akik visszaélve az igazsággal, és elárulva őt, „jó embereknek" tudtak látszani. Rubcov nem tudott jó embernek látszani - ő jó volt. Papírra vethet-e rossz ember ilyen gyöngéd sorokat:


Éji csillag süt ide, 
Tisztaszobám csupa fény. 
Vödröt fog a néniké, 
S némán vizet hord szegény...


Számban az áfonyaíz, szerelmed
Jut eszembe majd, s a zord vidék, 
S egy meseszép babát küldök neked, 
Őt küldöm utolsó meseképp.


Hogy a kislány ne üljön magába', 
Ringassa babáját boldogan: 
— Mama! Mamácska! Nézd a babámat! 
Pislogni is tud és hangja van...


Tengeri életmódja ellenére Rubcov nem veszítette el kapcsolatát a vologdai szülőfölddel. Ott élt és lélegzett ez a föld abban a láthatatlan kis tömjénzacskóban, amelyet mellén viselt. Akkor sem szűnt meg ez a kapcsolat, amikor egy másik tengerre, a nagyváros nem kevésbé nehéz és megpróbáltatásokkal teli tengerére szállt.