Egész nap, mintha álom-nyűg alatt,
Jártam, s álmodtam a dalaimat.
Nem írtam őket, lelkem hinarát
Rezzentve ringtak bennem, mint a nád.
S fogják a fúvó szél dallamait,
Szólítja s mindtől kérdez valamit...
Lehullott a lomb, avarja az út,
Tapodtam, s úgy tűnt, minden elaludt.
Láttam az ég már kéklő széleit,
Égben galambok keringéseit,
S utcát, villamost, erdőt, szép mezőt -
S cipeltem mindent haza est előtt.
S fáradtan, könnyű terhem csakugyan,
Mint kidöntött fa, dőltem súlyosan,
Új álomba, lám, megcsöndesített...
Fölkeltem reggel - s írtam versemet.
1957
KALÁSZ MÁRTON fordítása
Részlet
... Mit is tehetnél régi álmaiddal?
Lám, itt ácsorogsz — már rég nem gyerek —,
Fülelve, lelked milyen szavakat hall,
Mint hívott hajdan s karolt életed?!
Láttad a létet, maga erejében,
Templomban, álltái szálfenyők alatt.
Daloltak benned, mint hullámok, vétlen
Völgytorkok, vizek, könnyű madarak.
Ablakod fénye virradatra virradt,
Verődtél éjjel, mint jégnek a hal,
S el is aludtál, míg a végső csillag
Tűnt alá sápadt fény-pilláival.
Közben városok s nagy utak fogadtak.
Kenyered száraz, könny-sózta karaj,
Néhány jó barát volt, ha sose tudtak
Megmenteni is, mert nagy volt a baj.
Meglehet, nehéz megérteni mindent...
Ám, ha könnyű is — nekem egyre megy.
A boldogságtól megvénülhetsz itt bent,
S csak a fájdalom szüli éneked.
Szerelem? Az volt. Háború? Ki tudja,
Tél, nyár, a sok út meggabalyodott,
A Volgától a Dunáig lejutva,
Szemben száraz tűz, szívemben dalok.
Volt oly viharos a bú húrja végre,
A darvak szélnek feszült szárnyai,
Elég lett volna egy ütés a szívre,
Hogy el tudja a perc pattintani.
Boldogság? Felleg a Beresztovojra,
Hol a foly ócskán békanyál virít,
S fülemüle szólt fejünknél bolyongva.
S örömök? Voltak szép örömeid.
Mindez nem így van! A jó dal se képes
Kimeríteni kútmély lelkedet.
Ki tudja, milyen erőfeszítéshez
Kellett, hej, mibe került sok rímed,
S minden, mint üllő vasán, a lelkedben
Sziporkát vetve kizengett ige...
Ami volt, újra idd, feledhetetlen —
Forró ital, mily ürmös az íze!
1958
KALÁSZ MÁRTON fordítása
Hová vezet engem az ének
Hová vezet engem az ének,
miféle ismeretlen útra?
A közömbös gyűlöletének,
ami szokatlan, az van útba.
Arra a fogát vicsorítja,
és sziszegve szórja az átkot,
mikor ő nyugalmat akarna,
te elűzöd tőle az álmot.
Bár csak tudnék nem énekelni!
Avagy tihozzátok hasonlón
közömbös rigmusokra lelni ...
De nem tudok, mert más a dolgom.
Szakadj ki hát mellemből, ének,
ujhodj meg minden egyes szóban!
Gyűlölhet a közömbös téged,
az értők szive veled dobban.
1958
OLÁH JÁNOS fordítása
Tűnjön el szívedből
Tűnjön el szívedből a bánat,
A céltalan szomorúság.
Korai még az önsajnálat,
Hogy tűnt idők... s az ifjúság...!
E viharban edzett élet
Már rég nem csak a sajátod,
Milliók sorsát, ha nézed
Múlt perceid feltalálod.
Ó, mennyi, lásd, az igaz ember,
Ki benned barátot keres;
Telve örömmel, tele tervvel,
Miért csak élni érdemes.
Biztatnak ők, a névtelenek,
Hallgasd hát szivük dalát:
A költő a végtől nem remeg,
A költő nem ismer halált.
Túlél szélcsendet s túlél vihart
Megannyi makacs éneked.
Ha porladsz is rég, tüzeli majd
Új harcra az új sziveket.
1958
S. BENEDEK ANDRÁS fordítása
Megmondom én
Megmondom én nyíltan tinektek: nem érdekel,
E versekről mit fogtok egyszer mondani.
Hiába nem tudnak róluk, vagy felejtik el,
Vannak, tehát majd lesznek is, nem egy napig.
Hiszen léteznek virágok, bokrok és a fák,
Hóvirágos tavasz, április és május,
Független attól, tudunk-e róla hát,
Van éji mélység és nappali homály is.
Úgy nő e dal szívemből, mint egy virág,
Az égig nő, egy boldogság-csepp elég, —
Nem vár igézetet, szépsége tanuját,
Nem kéri senki döntését, dicséretét.
Hadd éljen a harmat, a fű, mind, ami szép,
Ami friss, ami zöld, s az egész földre terül,
S az eső, a bozót, az ember, a madár-nép,
Mely erdei ágon napkeltének örül.
Mert semmi sem hal meg, újra feléled
A réti virág is, báránykák szeme óvja,
Így lopom szavam is örökre belétek,
Észrevétlen — tudni sem fogtok ti róla.
A lélegzet, a víz, a kenyér, a meleg
Lopja örökre ajkatokra szavam,
Mint kemény acélhoz adják a szenet,
S erdő zúg a vitorlás árbocaiban.
Lehet, felhő lesz majd, levélbe oson,
Melyet lehullat őszi erdőben a fa,
S hajnali ködben a mezőn szabadon
Jár a szeptember játszi gondolata.
Majd házról házra sodródom a széllel,
Nem leszek senki más sorsára irigy,
S ha boldognak ezért senki se képzel,
Tán jobb lesz majd nekem is, nektek is így.
1961
SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER fordítása
Pályaudvaron
Akár éj van, vagy épp a nap ragyog,
Itt jönnek és mennek a vonatok.
Indulnak távoli hegyek felé
S oda, ahol a tenger háborog.
Dübörgésüket megszokhattam már
S a könnyeket a végső búcsúnál,
Ismerős a sok kopottas poggyász,
Bőrönd, batyu s vesszőkosár.
Mért zaklat fel hát újra és újra
A szerelmesek sirós búcsúja?
Mit rejtenek a titkos félszavak,
Mi biztat útra, visszaútra.
Minden tettüknek oka, célja van,
Csak én sodortatom magam.
De tűnt arcod hiába keresem
E tovahömpölygő áradatban.
Halkuló hangjuk már alig hallom
Kihűlt nyomuk is a lágy aszfalton,
A peronon egymagámban állok,
S tudom: rég elment már a vonatom.
1964
S. BENEDEK ANDRÁS fordítása
Hajnalok
Az öreg költő kora reggel
felsöpretlen szobában ébred,
ez a hálója, dolgozója.
Az ablakban az ősz homálya,
integet a tölgy nedves ága,
recseg valamit, úgyse érted.
A költő lelép a díványról,
házipapucsba dugja lábát,
nadrágot húz és hálóingben
sötét lépcsőkön botorkál át
le a hideg konyha kövére.
Lábához macska dörgölődik.
Köhög, eh, az esti dohányzás,
gyufát roppant el tömpe ujja,
mikor a gáztűzhelyet begyújtja,
mosdatlan főzőben a kávé.
A reggel szürke. Sárga lomb
sodródott éjjel ki az útra.
A dálián rozsdás szirom alvad.
Meg-megcsikordul az üveg,
a nedves őszi ág kaparja.
A költő kitölti a tejet,
s óvatosan a padlóra teszi,
s félig guggolva hosszan figyeli,
ahogy a macska mohón
lefetyel ... Felforrt a kávé!
Fogja, felviszi, a papírok,
könyvek, cigaretta között odébb
tolva egy levélcsomót helyet csinál
neki, tele tölti a csészét ...
S a kávé melegen illatozik.
1964
OLÁH JÁNOS fordítása
A Nyugati Dívánból
A magányban s némaságban
Állok ablakomban éjjel —
Sötét szívem nézne széjjel,
Nem tud védelmet, tilalmat.
Ha valóságos a léted,
Hogy érhetett mindez véget?
Ha meg álom volt, miért nincs
Vége ennek az álomnak?
1969
KALÁSZ MÁRTON fordítása
Néhány szó Leonyid Pervomajszkijról:
lásd a 2011. június 8-i bejegyzésnél.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1981/5. sz., 116-125. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése