ANTON CSEHOV
Cseberből vederbe
— Akármit mond, Doszifej Petrovics, maga igenis hibás, kérem. Én tisztelem magát, sokra becsülöm a rokonszenvét, de mindennek ellenére sajnálattal meg kell jegyeznem, hogy nem volt igaza. Igen, kérem, nem volt igaza. Megsértette Gyerevjaskint, az ügyfelemet... Hát miért sértette meg?
— Ki az ördög sértette meg?! — heveskedett Graduszov, egy nem sokat sejtetően alacsony homlokú, sűrű szemöldökű, magas öregember, akinek bronzérem volt a gomblyukában. — Én csak erkölcsprédikációt tartottam neki, ennyi az egész! A tökfilkókat meg kell leckéztetni! Mert ha nem leckéztetjük meg a tökfilkókat, akkor örökké alkalmatlankodni fognak.
— Csakhogy maga nem prédikációt tartott neki, Doszifej Petrovics. Ahogy ő a keresetében kijelenti, maga a nyilvánosság előtt ujjal mutogatott rá, szamárnak, gazfickónak meg más effélének nevezte... sőt egyszer még a kezét is ráemelte, mintha tettleg bántalmazni akarná.
— Hát hogyne volna kedve az embernek megütni, ha egyszer megérdemli? Nem értem!
— Pedig meg kell értenie, hogy ehhez semmiféle joga sincs!
— Nincs hozzá jogom? Ejnye no, már engedelmet... Ezt mesélje másnak, de engem ne maszlagoljon, legyen szíves. Ő tíz évet szolgált az én kórusomban azután, hogy az érseki énekkarból kitessékelték vagy inkább kirúgták. Ha tudni akarja, én jótevője vagyok. Hiába haragszik, hogy kidobtam a kórusból, ő maga a hibás! Én a filozofálgatása miatt dobtam ki. Filozofálni csak művelt embernek lehet, aki egyetemet végzett, de ha valaki tökkelütött, ha cseppet sem nagy elme, akkor csak üljön magának a sarokban, és hallgasson... Hallgasson és hallgassa, hogyan beszélnek az okosak; csakhogy ő, az a fajankó, sokszor éppenséggel törte magát, hogy megeresszen valami bölcsességet. Énekpróba vagy szentmise folyik — ő pedig Bismarckról meg holmi Gladstone-ról fecseg. Talán el sem hiszi, de az a bitang — újságot járatott! Azt pedig igazán el sem tudja képzelni uraságod, hányszor vágtam a pofájába az orosz—török háború miatt! Nálam énekelni kell, ő meg odahajol a tenorokhoz, és máris azt kezdi mesélni, hogyan robbantották fel a mieink a Lütfi-Dzselil nevű páncélhajót... Hát rend ez? Persze az ember örül, hogy a mieink győztek, de ebből még nem következik az, hogy nem kell énekelni... Beszélgetni mise után is lehet. Egyszóval — disznó!
— Tehát már azelőtt is többször megsértette!
— Csakhogy azelőtt nem sértődött meg. Érezte, hogy ez csak a javára szolgál. Tisztában volt vele! Tudta, hogy az idősebbekkel és a jótevőivel ellenkezni vétek. De mióta beállt írnoknak a rendőrséghez, ennek vége! Azóta fenn hordja az orrát, és nincs tisztában semmivel. Azt mondja: én most már nem templomi énekes vagyok, hanem hivatalnok. Azt mondja: leteszem a kollégiumi iktatói vizsgát. No, hát sült bolond, én mondom... Inkább minél kevesebbet filozofálgass — mondom —, és minél gyakrabban töröld meg az orrod, az sokkal jobb lesz, mintsem holmi tisztségekről ábrándozni. Nem tisztség való teneked — mondom —, hanem a szegénység. De nem hajt a szóra! Mert nézzük akár ezt az esetet — miért panaszolt be a békebírónál? Hát nem ripők fajzat?! Ott ülök Szamopljujev vendéglőjében, és teázgatok az egyházgondnokkal. Vendég van tömérdek, nincs egyetlen szabad hely... Egyszer csak látom: ő is ugyanott ül a maga írnokcimboráival, és vedeli a sört. Valóságos piperkőc, feltartja a pofáját, ordít... hadonászik mind a két kezével... Odafülelek — a koleráról beszél. No, hát mit lehet ott tenni vele? Filozofál! Én meg, tudja, csak hallgatok, tűrök... Fecsegj, gondolom, locsogj... Csak úgy dől belőle a szó... Ekkor, sajna, megszólalt a masina... Egészen elérzékenyedett az a pimasz fráter, felállt, és azt mondta a cimboráinak: „Igyunk a felvirágzásra! Én — azt mondja — hű fia vagyok hazámnak és ízig-vérig szlavofil! Feláldozom a honért ezt az egyetlen keblemet! Álljatok ki, ellenségeink, akár birokra is! Aki nincs velem egy akaraton, azt én látni sem akarom!" És ököllel nagyot csapott az asztalra! Ekkor aztán nem bírtam tovább... Odamegyek hozzá, és finoman azt mondom: „Ide hallgass, Oszip! Ha fogalmad sincsen semmiről se, te disznó, akkor inkább hallgass, és ne prézsmitálj. Egy művelt ember bölcselkedhet, de te csak húzd meg magad. Te csak por és hamu vagy..." Én egy-két szót mondtam neki, ő meg tízzel válaszolt... Aztán többről többre... Én persze csak a javát akartam, ő meg azzal a buta fejével... megsértődött — és bepanaszolt a békebírónál...
— Hát igen — szólt sóhajtva Kaljakin. — Ez baj. Holmi semmiségekből az ördög tudja, mi kerekedett. Maga köztiszteletben álló családos ember, és most itt ez a pereskedés, a sok szóbeszéd, mendemonda, az áristom... Ennek véget kell vetni, Doszifej Petrovics. Van a maga számára egy megoldás, amelyet Gyerevjaskin is elfogadna. Ma eljön velem Szamopljujev vendéglőjébe hat órakor, amikor ott összegyűlnek az írnokok, a színészek meg egyéb közönség, amely előtt megsértette őt, és bocsánatot kér tőle. Akkor visszavonja a keresetet. Érti? Úgy vélem, beleegyezik, Doszifej Petrovics... Ezt úgy mondom magának, mint barátomnak... Megsértette, megszégyenítette Gyerevjaskint, sőt — ami a leglényegesebb — gyanúsnak minősítette dicséretre méltó érzéseit, sőt... profanizálta ezeket az érzéseket. A mai világban, tudja, ezt nem lehet. Óvatosabbnak kell lenni. A maga szavainak olyan árnyalatot adtak, amilyen manapság — hogy is mondjam csak —, egyszóval nem kívánatos... Most háromnegyed hat... Lesz szíves velem jönni?
Graduszov megrázta a fejét, de amikor Kaljakin élénk színekkel ecsetelte előtte azt az „árnyalatot", amelyet a szavainak tulajdonítottak, és azokat a következményeket, amelyek e miatt az árnyalat miatt sújthatják — begyulladt és beleegyezett.
— Aztán vigyázzon: rendje-módja szerint, szabályosan kérjen bocsánatot — oktatta a vendéglőbe menet az ügyvéd. — Menjen oda hozzá, és magázza... „Bocsásson meg... visszavonom, amit mondtam" vagy más ehhez hasonlót.
Graduszov és Kaljakin a vendéglőbe belépve egész gyülekezetet talált odabent. Kereskedők, színészek, hivatalnokok, rendőrségi írnokok ültek ott — általában az egész „söpredék", amelynek most az volt a szokása, hogy esténként összegyűlt a vendéglőben, és teát meg sört ivott. Az írnokok közt ott ült maga Gyerevjaskin is, egy meghatározhatatlan korú, borotvált arcú, nagy halszemű, belapult orrú legény, akinek a haja olyan merev volt, hogy az embernek — ha ránézett — kedve támadt csizmát tisztítani. Ábrázata olyan szerencsésen volt berendezve, hogy ha rápillantott valaki, mindent megtudhatott: hogy részeges, hogy basszust énekel, hogy lusta, de nem annyira, hogy ne tartaná magát nagyon okos embernek. Amikor meglátta a belépő karnagyot, egy kissé felemelkedett, és megmozgatta a bajuszát, mint egy kandúr. A gyülekezet, amelyet láthatóan előre értesítettek arról, hogy nyilvános megkövetés lesz, hegyezte a fülét.
— Nos hát... Graduszov úr hajlandó! — mondta belépve Kaljakin.
A karnagy üdvözölt néhány embert, majd jó hangosan kifújta az orrát, elpirult, és odament Gyerevjaskinhoz.
— Bocsásson meg... — dörmögte, miközben visszadugta a zsebkendőt, de nem nézett Gyerevjaskinra. — Az egész társaság előtt visszavonom, amit mondtam.
— Megbocsátok! — dörmögte Gyerevjaskin, majd diadalmas pillantást vetett az egész publikumra, és leült. — Elégtételt kaptam!, Ügyvéd úr, kérem, szüntesse meg az eljárást!
— Bocsánatot kérek — folytatta Graduszov. — Bocsásson meg... Nem szeretem a kötözködést... Ha akarod, hogy magázzalak, hát tessék, magázlak... Ha azt akarod, hogy okos embernek tartsalak, ám legyen... Köpök az egészre... Én, pajtás, nem vagyok haragtartó. Vigyen el az ördög!
— De már engedelmet, uram! Bocsánatot kérjen, ne pedig szitkozódjék!
— Hát hogy kérjek még bocsánatot? Hisz bocsánatot kérek! Csak feledékenységből nem magáztam az imént. Utóvégre nem térdepelhetek le... Bocsánatot kérek, és még hálát is adok az Istennek, amiért van annyi eszed, hogy megszünteted ezt az eljárást. Én nem érek rá bíróságokon lődörögni... Soha életemben nem pereskedtem, nem is fogok pereskedni, és teneked sem tanácsolom... azazhogy magának.
— Természetes! Nem óhajt inni a San Stefanó-i békére?*
— Inni is lehet... Csakhogy te disznó vagy, Oszip barátom... Én nem szitkozódok, hanem csak úgy... példaképpen... Disznó vagy, pajtás. Emlékszel rá, hogy a lábam előtt fetrengtél. amikor az érseki kórusból kiebrudaltak? Mi? És még merészelsz panaszt tenni a jótevőd ellen? Ronda egy pofa vagy te! Hát nem szégyelled magad?! Vendég urak, hát hogy nem szégyelli ez magát?!
— Már engedelmet, uram! Ez megint csak szitkozódás!
— Hogyhogy szitkozódás? Én csak mondom ezt neked, csak jóra intelek... Kibékültünk, és utoljára mondom: eszem ágában sincs szitkozódni!... A színedet se lássam, te nyavalyás, azok után, hogy panaszt emeltél a jótevőd ellen! Eredj a pokolba! Szóba sem akarok állni veled! Ha pedig az imént véletlenül disznónak neveztelek — hát te csakugyan disznó is vagy... Ahelyett hogy örökké imádkoznál az Istenhez a jótevődért, azért, hogy tíz esztendeig tartottalak, és megtanítottalak a kottára, ostoba panaszt adtál be ellenem, meg holmi ördögöket — ügyvédeket küldözgetsz a nyakamra!
— Már engedelmet, Doszifej Petrovics — mondta sértődötten Kaljakin. — Nem ördögök voltak magánál, hanem én jártam ott!... Lassan a testtel, kérem!
— Hát talán magáról beszélek én? Maga csak jöjjön akár mindennap is, tessék, tessék! Csak azon csodálkozom, hogy maga, bár egyetemet végzett, műveltségre tett szert, ahelyett, hogy móresre tanítaná ezt a pulykakakast, még lovat ad alá. Holott én a maga helyében tömlöcben rothasztanám el! Meg aztán miért haragszik maga? Hisz bocsánatot kértem! Hát mit akar még tőlem? Nem értem! Legyenek a tanúim, vendég urak: én bocsánatot kértem, de még egyszer nem vagyok hajlandó bocsánatot kérni holmi tökfejűtől!
— Maga a tökfejű! — mondta rekedten Oszip, és bosszúsan a saját mellére csapott.
— Én tökfejű? Én?! Képes vagy ezt mondani — énnekem?! — Graduszov elvörösödött, és remegni kezdett. — Hogy merészeled?! Hát nesze!... És azonkívül, hogy most pofon vágtalak, te bitang, még be is panaszollak a békebírónak! Majd megmutatom én neked, hogy sértegesd az embert! Uraim, legyenek a tanúim! Rendőrparancsnok úr, maga meg mit áll ott, és mit néz? Engem sértegetnek itt, maga meg csak nézi? Fizetést húz, de az, hogy a rendre hogy kell vigyázni — az már nem is a maga dolga? Mi? Azt hiszi, hogy magát nem lehet törvény elé állítani?
A kerületi rendőrparancsnok odament Graduszovhoz, és — kitört a botrány.
Graduszov egy hét múlva a békebíró előtt állt; azzal vádolták, hogy megsértette Gyerevjaskint, az ügyvédet, a kerületi rendőrparancsnokot, mégpedig ez utóbbit — szolgálati kötelességének teljesítése közben! Először nem értette, hogy felperes-e ő vagy vádlott, de aztán, amikor a békebíró „halmazati büntetésül" kéthavi elzárásra ítélte, elmosolyodott, és azt dörmögte:
— Hm... Engem sértettek meg, és még nekem kell ülnöm... Ez aztán a meglepő!... A törvény szerint kell ítélni, békebíró úr, nem pedig holmi spekuláció alapján. Varvara Szergejevna, a maga megboldogult anyukája — adjon neki az Isten örök üdvösséget — az olyanokat, mint Oszip, megbotoztatta, maga pedig még a kedvükben jár... Hát mi sül ki ebből ? Ha maga igazat ad ezeknek a gazfickóknak, akkor más is igazat ad nekik... De akkor hová menjen az ember panaszra?
— Az ítéletet két héten belül meg lehet fellebbezni... És kérem, ne gáncsoskodjék itt! Elmehet!
— No persze... Hisz manapság csak a fizetésből nem lehet megélni — mondta Graduszov, és sokatmondóan kacsintott. — Ha valaki enni akar, akaratlanul is dutyiba kell csuknia az ártatlant ... Ez már így van... És még csak hibáztatni sem lehet miatta.. .
— Micsoda, kérem?!
— Semmi, semmi, kérem... Ezt én csak úgy.. . Maga azt hiszi, hogy ha aranylánc van a nyakában, akkor magát nem lehet törvény elé állítani? Legyen nyugodt... Én majd lerántom a leplet magáról!
„A bíró megsértése" címén újabb pert akartak a nyakába akasztani, de közbelépett a székesegyház esperese, így aztán valahogy elkenték az ügyet.
Graduszov, amikor a fellebbviteli bírósághoz tétette át az ügyét, biztosra vette, hogy nem csupán felmentik őt, hanem börtönbe is csukják Oszipot. Így vélekedett még a tárgyalás alatt is. A bírák előtt állva békésen, fegyelmezetten viselkedett, egyetlen fölösleges szót se szólt. Csak egyszer sértődött meg: amikor az elnök azt ajánlotta neki, hogy üljön le.
— A törvény talán előírja, hogy a karnagy az énekesei mellett üljön? — kérdezte. Amikor pedig a fellebbviteli bíróság jóváhagyta a békebíró ítéletét, összehunyorította a szemét...
— Hogyan, kérem? Micsoda, kérem? — kérdezte. — Hát ezt meg hogy értsem, kérem? Miről méltóztatik beszélni?
— A fellebbviteli bíróság jóváhagyta a békebíró ítéletét. Ha nincs megelégedve vele, fellebbezhet a szenátushoz.***
— Igen, kérem. Hálatelt szívvel köszönöm kegyelmességednek a gyors és igazságos ítéletet. No persze, csak a fizetésből nem lehet megélni, ezt én nagyon jól tudom, de bocsánatot kérek, találok én megvesztegethetetlen bíróságot is.
Nem akarom itt idézni mindazt, amivel Graduszov megrágalmazta a fellebbviteli bíróságot... Jelenleg „a fellebbviteli bíróság megsértése" miatt folyik per ellene, de oda sem akar hallgatni, amikor az ismerősei igyekeznek megmagyarázni neki, hogy ő a hibás... Meg van győződve ártatlanságáról, és szentül hiszi, hogy előbb-utóbb köszönetet mondanak neki a visszaélések leleplezéséért.
— Ezzel a fafejűvel semmire se lehet menni! — mondja reménytelenül legyintgetve a székesegyház főpapja. — Nem érti!
MAKAI IMRE fordítása
* Ez — és a következők — mind beszélő nevek: Graduszov — Hangsori: Kaljakin — Szószátyár; Gyerevjaskin — Fatuskó (Fajankó, Fafejt! stb.); Szamopljujev — Köpködő (tkp. — önleköpő).
** Konstantinápoly közelében, San Stefanóban kötötték meg 1878. február 19-én az orosz —török háború befejezését célzó előzetes egyezményt.
***A cári Oroszországban á szenátus bírósági és közigazgatási intézmény volt.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980 / 1. sz., 17-20. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése