„A kenyér, kedveském, saját magát viszi..."

JEVGENYIJ JEVTUSENKO:
Gondolatok Nyikolaj Rubcov költészetéről

Jevgenyij Jevtusenko szaval

Az a szó, hogy „költő", egyetlenséget, megismételhetetlenséget feltételez. Verselő ezért sok van, költő azonban kevés, így volt, így van, és így is lesz ez mindig. De szegény az a költészet, amelynek — még ha csak egy meghatározott időszakban is — csupán egyetlen igazi költője lehet. A „jó és eltérő" költőegyéniségek egyidejű fellépésükkel mintegy kölcsönösen kiegészítik egymást. Azt hihetnénk, Puskin olyan egyetemes volt, hogy semmi és senki még csak ki sem egészítheti őt, ugyanakkor azonban mind Tyutcsev, mind pedig Baratinszkij, akiket Puskin életében némileg elhomályosított kortársuk tündöklése, valamivel mégis kiegészítették őt, mikor a lélek olyan eldugott sarkaiba világítottak be, ahová a puskini napsugárnak nem sikerült behatolnia. Majakovszkij nagyszerűen érzékelte a város atmoszféráját, az ipari fejlődés hatalmas erejét, ám rosszul ismerte a falut, amit ő maga is őszintén sajnált. Az efféle soroknak: „Bátyuskák, ülnek. Turpisak. Földet túrnak, s verset írnak" természetesen semmi köze nem volt a valóságos faluhoz. Jeszenyin, akit megrémített a város, aki elbizonytalanodott az előrenyomuló iparosodás láttán, mintegy kiegészítette Majakovszkijt a maga egyedülálló érzékével a természet, a falu iránt, s azzal a bűntudattal, amelyet a faluval szemben érzett. Paszternak, akit sem az ipari fejlődéshez, sem a faluhoz nem fűzött semmiféle belső kapocs, a megragadhatatlan dolgok megragadásának szférájában, nagyon bonyolult filozófiai eszmetársítások között mozogván fejezte ki magát. Mennyi minden maradt volna kifejezetlenül, ha akkoriban csak Majakovszkij vagy csak Jeszenyin vagy csak Paszternak van. A költészet, akár a természet, a kölcsönös kiegészülés elvére épül, s amikor harmóniája nem valósul meg valakiben teljesen, másokkal egészíti ki őt. A Jeszenyin utáni új, erősen megváltozott falut, ahol Jeszenyin egykori „rózsaszín lovai" már kolhozlovaknak születtek, legjobban Tvardovszkij poémái fejezték ki: a Nekeresd Ország, az Útmenti ház és persze a Vaszilij Tyorkin, amely háborús témája ellenére szerintem szintén a paraszt-tematikájú alkotásokhoz tartozik. Vaszilij Tyorkin nem hivatásos katona, hanem szántóvető, aki a történelem sorsszerű akaratából kel a Hon védelmére, aki az egyik mezőről csak egy másik mezőre — a harc véres mezejére lép. Az ő számára a háború nem érzelgős, romantikus hőstett, hanem a harc nehéz munkája, amely kibírhatatlan lenne ravaszsággal és bölcsességgel fűszerezett tréfák nélkül.


Tvardovszkij költészete a szó legnemesebb értelmében hagyománykövető volt. A hatvanas években fellépő költők kiszélesítették az orosz költészet lehetőségeit, ugyanakkor, ritka kivételektől eltekintve, eltávolodtak a falutól. Az ide tartozó költők nagy többségének versei belső és formai szempontból szabadabbak lettek, de eltűnt néha belőlük annak a kötöttségnek a felemelő érzékelése, amely a mindennapi kenyérhez és azokhoz fűz minket, akik azt verejtékükkel megtermelik. A falu képe vagy retrospektív módon idéződött föl: „Mit tudsz, szívem? Fülembe súgd, én / Tudom, hogy Koszih faluja ott állt az Altáj hegyén" (Robert Rozsgyesztvenszkij), vagy elhaladva mellette, a tájkép bizonyos groteszk tartozékává vált: „Kecskelábú szatírként a fűben, meztéláb, csizmanadrágban egy kolhozparaszt" (Andrej Voznyeszenszkij), vagy egyáltalán fel sem merült, mint Bella Ahmadulina verseiben. Persze itt azt az ellenvetést tehetné valaki, hogy Ahmatova sem írt semmit a faluról, azon a soron kívül, hogy „nyugodt, napbarnított asszonyok rosszalló pillantásai", mégis kiváló költő. S ez így igaz. De egy ország, amelyben a lakosság negyven százaléka falun él, nem engedheti meg magának azt a fényűzést, hogy a paraszti élet témája kiszoruljon irodalmából, jóllehet azt sem szabad megengednie, hogy egész irodalma erre a témára szűküljön le. Sok-sok „paraszt-témájú" film, regény és vers után, amelyek méltán süllyedtek el a feledés vizében, hála isten, feltűnt a valóban jó falusi próza. 


Újjászületésének kezdete többek között Alekszandr Jasin nevéhez fűződik. Vlagyimir Szolouhin írta az első, felfedezésszámba menő könyvet, a Vlagyimiri dűlőutakai. Olyan új nevek tűntek föl és váltak széles körben ismertté, mint Vaszilij Suksin, Fjodor Abramov, Viktor Asztafjev, Vaszilij Belov, Szergej Zaligin, Valentyin Raszputyin, és sorolhatnánk még. A költészetben valami félbemaradt, valami hiányzott, dacára a jelentős vívmányoknak, amelyeket, hogy úgy mondjam, a „termelés modernizációja" terén értek el a költők. A költészetnek még a „robottá válás" fenyegető veszedelméről is volt, s meglehet profetikusán jövőbe látó mondanivalója, de az életadó kalász témaköre és annak a veszélynek kifejezése, amely erre a kalászra leselkedik, mintegy új költő nevére várt, és a költészet önmagának segített harmonikusabbá válni, amikor kilélegezte magából Nyikolaj Rubcov verseit.


Tizenöt évvel ezelőtt találkoztam vele először, a Junoszty szerkesztőségében, ahová verseket hozott, melyeket mindjárt közöltek is. „Ruhám teli van olajfolttal, munkahelyem mégis flotta." Soványka volt, szegletes, örökösen készenlétben, hogy megvédje magát a várható sértésekkel szemben; elnyűtt vitorlavászon kabátot viselt, nyakát sállal tekerte körül, amiért el is nevezték „Sálacskának". Más verseket is mutatott, amelyek sajnos, a mai napig nem láttak napvilágot, az is lehet, hogy elkallódtak. Ezek a versek egy szemfüles rádióriporterről szóltak, aki riportra érkezik egy faluba, és a fáradt, munkától agyoncsigázott parasztember szájába erőlteti a mikrofont.


Az elismerés Rubcovhoz nem érkezett meg mindjárt. Nem volt könnyű természete - mintha az egész ember éles kiszögellésekből állt volna -, és ezzel a természettel nem mindenki tudott megbarátkozni. De hadd utaljak itt egy régi, ám nem múló érvényű igazságra: az igazi költő rossz ember nem lehet. Amikor olyasmit mondanak, hogy „Költőnek persze jó, de mint ember, rossz...", akkor ott a kettő közül az egyik nem áll: vagy mégsem olyan jó költő az illető, vagy pedig nem olyan rossz ember. Nagyok voltak-e például Jeszenyin vétkei? Nos, két-három asztalt felborított, verekedni is szeretett, és felöntött a garatra is néha... No persze, mindez nem érdem. De visszaélt-e valaha is az emberi szóval? Előfordult-e, akár egyetlenegyszer is, hogy elárulta volna az igazságot vagy a barátját? Pedig hányan voltak, akik visszaélve az igazsággal, és elárulva őt, „jó embereknek" tudtak látszani. Rubcov nem tudott jó embernek látszani - ő jó volt. Papírra vethet-e rossz ember ilyen gyöngéd sorokat:


Éji csillag süt ide, 
Tisztaszobám csupa fény. 
Vödröt fog a néniké, 
S némán vizet hord szegény...


Számban az áfonyaíz, szerelmed
Jut eszembe majd, s a zord vidék, 
S egy meseszép babát küldök neked, 
Őt küldöm utolsó meseképp.


Hogy a kislány ne üljön magába', 
Ringassa babáját boldogan: 
— Mama! Mamácska! Nézd a babámat! 
Pislogni is tud és hangja van...


Tengeri életmódja ellenére Rubcov nem veszítette el kapcsolatát a vologdai szülőfölddel. Ott élt és lélegzett ez a föld abban a láthatatlan kis tömjénzacskóban, amelyet mellén viselt. Akkor sem szűnt meg ez a kapcsolat, amikor egy másik tengerre, a nagyváros nem kevésbé nehéz és megpróbáltatásokkal teli tengerére szállt.





A „hazai mezők csillaga" világított neki minden neonreklám fényén keresztül. De a város nemcsak neonreklámok hamis vezérlő csillaga, a város a kultúra kikötője is, amely felé megkésve bár, de épp ezért törekedett olyan szívósan Rubcov. Sehol nem találunk nála „városgyűlölő" verseket, amilyenekkel azok kérkednek, akik szeretnek „Oroszország tartópilléreinek" megmen-tői szerepében tetszelegni. Csak nagy ritkán, mintegy sóhajként tört fel Rubcovból:


Jaj falu, felfal a város. 
Valami, jaj, rombadőlt. 
Meggyötörnek a határok 
A város és falu közt.


Egyes fiatalok, akik Jeszenyint, most pedig Rubcovot próbálják utánozni, azzal a minden alapot nélkülöző önhittséggel, amely félművelt emberek sajátja, úgynevezett „földszagú" verseket akarnak magukból „kisajtolni", és mesterségesen elzárkóznak mind a hazai, mind a nemzetközi kultúra vívmányaitól, hogy „semmi ne zavarja meg" őket. Tudomásom szerint a kultúra még nem ártott meg senkinek. Jeszenyin távolról sem volt annyira műveletlen, amilyennek kétes hitelű legendák állítják. Rubcov igyekezett pótolni mulasztásait, és bár ez nem hiánytalanul sikerült neki, a kultúra szomja már önmagában a szellem kulturáltságáról tanúskodik. Eszembe jut itt, hogy amikor nemrég földimmel, Valentyin Raszputyinnal beszélgettem, kicsit meglepett, hogy azt mondja, egyik legkedvesebb írója Faulkner. De mi ebben voltaképp a meglepő? Miért ne lehetne segítségére Faulkner annak az írónak, aki a szibériai faluról ír? Hiszen hány amerikai írónak, s magának Faulknernek is segített Tolsztoj és Dosztojevszkij? Ez is a kölcsönös kiegészülés törvényéhez tartozik. Rubcov utánzói csak fájdalmasan elégikus hanghordozását sajátították el, azt is csak felszínesen, ám Rubcov, mint mondtam már, erős egyéniség volt, és az erős egyéniség nem kényszeríthető korlátok közé, beleértve még az elégia korlátait is. Rubcov az öklével is odacsapott néha, és tudott tréfálkozni is:


Zsebemben nem csörren semmi sem, 
Hiába csapkodom, nem zenél. 
Csak nagy emberként majd, híresen, 
Mehetek Jaltába nyaranként.


Nemcsak Rubcov utánzóiról kell azonban szólnom, hanem azokról az értelmezőiről is, akik most, halála után, megkésett túlbuzgósággal nemcsak az orosz föld egyetlen énekesének kiáltják ki a költőt, hanem az ő neve segítségével próbálják elválasztani ettől a földtől azokat a költőket, akik más stílusban alkotnak. Élne csak Rubcov, elsőként emelné fel szavát ez ellen. Ő szerette Hlebnyikovot is. Sorai, „mint ki felesleges a lakomán, Hlebnyikov félszegen kuruzsol", egy tanulmányban úgy jelentek meg, mintha arról tanúskodnának, hogy Rubcov elutasította Hlebnyikovot, akit ő - állítólag - kuruzslónak tekintett. De egy „félszeg kuruzsló" már nem is annyira kuruzsló, főleg nem sarlatán. Túl ezen, a „mint ki felesleges a lakomán" félsor már az együttérzést, az emberi tragédia felett érzett fájdalom megosztottságát is jelzi. Rubcov költészete a jeszenyini vonulaton támadt űr sürgető betöltése volt, de más költők életművéhez hasonlóan, semmi szüksége sincs rá, hogy „minden más vonulat" helyére állítsák. (...)


Nosztalgiánk a jeszenyini vonal után a költészetben természetes, de nem szabad, hogy ez a nosztalgia bálványimádásba csapjon át, ami annyira távol állt az olyan eleven népi egyéniségektől, amilyen maga Jeszenyin, és utóda és tanítványa, de nem utánzója — Rubcov volt. Az utóbbi időben sok szó esik arról, milyen lehetőségeket szabadított fel a „totális" futball. Napjaink költészetében egyelőre még jól megfigyelhető a védő és támadó funkciók határozott, merev elkülönülése — a költők nem mernek helyet cserélni, nem merik kiszélesíteni tevékenységük körét. Pedig ha egy olyan költő, akitől megszoktuk, hogy csak a faluról ír, kiváló verseket írna általánosabb témákról is, és egy olyan költő, akitől megszoktuk, hogy mindjárt az egész földgolyóról ír, kiváló verseket írna a faluról, akkor talán költészetünk is mérhetetlenül gazdagabb lehetne! Nem írni a faluról — korlátoltság, de csak a faluról írni — ez is korlátoltság. Egyetlen költő költészete is lehet „totális", ha felöleli az élet minden szféráját, bár a kölcsönös kiegészülés törvénye akkor sem szűnik meg, mivel maga az élet mindig zseniálisabb az összes zseninél, akik megpróbálják kifejezni őt.


Minden felhő s ház ideköt,
A villám is idefércel,
Halálos tűvel átbököd,
Innen már semmi se tép el.
(Csoóri Sándor fordítása)


Rubcovnak ezek a sorai szép, fából készült arcképe alatt vannak megörökítve. Az arckép az írószövetség vologdai tagozatának szerény kis szobájában függ a falon. Egyszerű emberek készítették, akiknek, mint levelükben írták, Rubcov versei segítettek megtalálni a helyes utat az életben. Nem kedvelem a sótalan prédikációkat arról, hogy a költészet az emberi érzelmek nevelője legyen, de minden ilyen prédikáció dacára a költészet, amely szerencsére egyáltalán nem hasonlít rájuk, valóban nevel. Fájó, hogy senki nem tudott időben segíteni Rubcovon, akkor talán nem veszítettük volna el őt ilyen korán. Ő azonban idejében talált magában annyi bátorságot, hogy másoknak segítsen, nemcsak életében, de halála után is. Nem volt szerencséje az élettel életében, de szerencséje lett halála után. Lehet maga az ember a legboldogtalanabb, de boldoggá tehet másokat. Rubcov sírja Vologdában színes, mázas csempékkel van kirakva, és valamiképp ódon orosz kemencék meleg oldalát idézi. Az ő sírja mellett meleg van. Mikor ott jártam, esett az eső, és a síremlék, mintha himbálózni kezdett volna, amint a zuhogó eső sugarai szürke kötelekként a világ fölé emelték. Egy kövecske a síremlékhez szorította a vologdai fiatalok lapját, Rubcov emlékének szentelt verseikkel. A sír körül félliteres befőttes- és kefires üvegekben mezei virágok álltak. Kerti virágok nem illenének ehhez a sírhoz.


Az ő versei is mezei virágokhoz hasonlítottak, áttörtek az aszfalt-szürkeségen, hogy eszünkbe juttassanak valamit, amit hajlamosak vagyunk elfeledni. Az az anyóka, aki egyszer, útravalóul egy darab kenyeret csúsztatott oda Rubcovnak, húzódozására, hogy nem visz magával ekkora útra még kenyeret is, ezt mondta: „A kenyér, kedveském, saját magát viszi...."


Igy viszi saját magát a költészet is azon a földön, amelyből sarjadt.

SZILÁGYI ÁKOS fordítása

Néhány szó Jevtusenkóról:


Zima (Szibéria, Irkutszki terület), 1933. júl. 18. –
Mindkét nagyapja a személyi kultusz áldozata. Geológus szülei hamar elválnak. Gyermekkorát Moszkvában, a háborús éveket szülőföldjén tölti. Középiskoláit nem fejezi be, elszökik, hogy apja expedíciójában részt vehessen. 19 évesen már kötete jelenik meg, később nem büszke korai műveire.
A moszkvai Gorkij Irodalmi Főiskolán végez 1956-ban (ahonnan harmadik kötete után kizárják, nem irodalmi munkái, hanem kezelhetetlensége, összeférhetetlensége miatt. Végül mégis elvégzi, még komszomoltitkár is).
Háromszor nősül, első felesége Bella Ahmadulina, tatár származású költőnő.
Az 1960-as évektől sokat utazik, bejárja Észak- és Dél-Amerikát, Nyugat-Európát, jár Kubában, Japánban, hazánkban is. Tud spanyolul, spanyol nyelven tett verspróbálkozásai nem jelentősek.
Mindig nagy a felhajtás körülötte. Személyesen ismeri R. Kennedyt, telefonon beszél Allendével. 1966-ban tiltakozik A. Szinyavszkij és J. Danyiel írók (akik nyugaton Abram Terc és Nyikolaj Arzak néven publikálnak) letartóztatása és pere ellen. Nacionalizmus- és személyikultusz-ellenes. Meggyőződéssel hiszi, hogy „a jövő a szocializmusé”. Andrej Voznyeszenkijjel sokáig elválaszthatatlan barátok.
Népképviselő, 1986–1991 között a Szovjet Írók Szövetségének titkára, a Szovjet PEN-Klub alelnöke.
Versei gyakran tükrözik külföldi élményeit. Művei – a kor tükre. Szerelmi lírája, illetve prózája is jelentős. 
Híres Babij Jar (1962) című, az antiszemitizmus ellen írott verse. Filmrendezőként, forgatókönyvíróként, antológiák összeállításában is dolgozik. (A Babelmatrix alapján). 


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1977/2. sz., 177-180. oldalak)