A bennünk munkáló "bűntelen bűntudat"

PÉTER MIHÁLY
Utazás egy hatsoros vers körül

Örömmel üdvözölhettük a Szovjet Irodalom [1980] júniusi számában a szerkesztőség tavalyi kezdeményezésének sikeres folytatását. A részvevők számának növekedése önmagában is tanúsítja a műfordítói verseny ötletének életrevalóságát: tavaly tizenketten vállalkoztak egy Majakovszkij-vers tolmácsolására, idén huszonötén „neveztek be" a versenyre, néhányan több változattal is. Pedig a feladat semmivel sem bizonyult könnyebbnek a megelőzőnél, csupán jellege volt más, tegyük mindjárt hozzá: merőben más. Majakovszkij Jövünk című versének újszerű, harsány polifóniája, „egymásnak ugró vakmerőségei" (Kardos László találó kifejezése) a fordítók regisztergazdagságát tették elsősorban próbára. 

Az új feladat, Tvardovszkij hatsoros remeke látszólag (!) szerényebb követelmények elé állította tolmácsolóit:

Я знаю, никакой моей вины
В том, что другие не пришли с войны,
В том, что они — кто старше, кто моложе —
Остались там, и не о том же речь.
Что я их мог, но не сумел сберечь, —
Речь не о том, но все же, все же, все же. . .

A poétikában kevéssé járatos olvasó is könnyen megállapíthatja, hogy ebben a versben nincs egyetlen költői kép, hasonlat vagy metafora, sőt egyetlen ritka vagy akár választékos szó sem. Hangszerelésében, verstechnikai felépítésében sincs semmi különös, még kevésbé bravúros: a váltakozó ötös és hatodfeles jambusi sorok se nem túl feszesek, se nem hivalkodóan lazák, a jambusok közé iktatott pyrrichiusok a zenei hatás igénye nélkül „igazítják" a metrumot az élőbeszéd természetes ritmusához. Ezt a célt szolgálja a 2., 3. és 6. sor elején a rövid ízre kerülő, nem túl erős hangsúly és az első sor úgyszólván diszkrét áthajlása is: egyik jelenség sem feltűnő, egyik sem „zökkenti" a verset. A rímképlet egyszerű (aabccb), a rímek szerények és halkak. A gyakorlott fordító számára mindez rutinfeladatot sejtet, amelynek „megoldása" aligha okozhat különösebb gondot. . .

Ám ugyanakkor ez a vers Tvardovszkij és az egész szovjet költészet háborús lírájának egyik gyöngyszeme. A költő egyik kritikusa így írt róla: „Hányszor olvastam újra és újra el, régóta tudom betéve, és mégis minduntalan fel-felbukkan emlékezetemben. Csodálatos vers." [Alekszej Kondratovics: Alekszandr Tvardovszkij. Moszkva. 1978, 307. o.] De vajon mitől csodálatos?

A költészet kutatóit régóta foglalkoztatja azoknak a remekműveknek a titka, amelyeknek lenyűgöző hatására a vers „felszíne" látszólag nem ad kielégítő magyarázatot. Miért „tökéletes és halhatatlan" (Kosztolányi megállapítása) Goethe Wanderers Nachtlied-je (amely egyébként műfordítás-történetünk egyik legrangosabb versenyének volt néhány évtizeddel ezelőtt a „tétje")? Vagy miért halhatatlan Puskin Я вас любил... kezdetű nyolcsorosa, amely egyetlen költői képet sem tartalmaz, ám a megírása óta eltelt százötven év alatt az idézések, hivatkozások, értelmezések, antológiák, tankönyvek, emlékalbumba történt bejegyzések számlálhatatlan sokasága sem volt képes elkoptatni, "kiölni áramát"? Távol áll tőlem a szándék, hogy valamiféle általános kulcsot keressek e versek nyitjához; ez eleve reménytelen vállalkozás volna, hiszen minden vers egyedülálló jelenség. Megfigyelhető azonban, hogy ezek a már-már az eszköztelenségig egyszerűnek tűnő. s mégis annyira magukkal ragadó versek igen rövidek, s tömörségükkel, amely mögött hosszas érlelés, „kihordás" érződik, egy, a költő számára különösen fontos és többnyire bonyolult érzelmi-gondolati sornak mintegy végsőkig letisztult, kikristályosodott lényegét fejezik ki. Kosztolányi így írt a Wanderers Nachtlied-ről: „Ez a panteista Goethe panteista muzsikája, aki az örökkévaló és közönyös természetbe beállította a halandó és ideges embert, az életnek örülőt és a haláltól félőt, a maga izgatott és kihagyó szívverésével." A végtelent említi, „mely a költemény sorainál reánk fuvall". [Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Budapest, 1971. 409-10. o] Milyen elgondolkodtatóan csengenek egybe ez utóbbi megállapításával T. G. Cjavlovszkaja szavai Puskin említett verséről:  „За стихотворением чувствуется какая-то протяженность, давность чувства, остужающее дыхание времени."  („A vers mögött valamilyen hosszantartóság, az érzés régtől valósága, az idő hűvös fuvalma érződik.") [Puskin. Isszledovanyija i tnatyeriali, t. II. Moszkva —Leningrád, 1958, 289. o.]
Úgy tetszik, Tvardovszkij verse is egy ilyen hosszantartó, régtől való érzés minden mellékes mozzanattól megtisztított, végső kimondása. A rövidség kedvéért nevezzük ezt az érzést a „bűntelen bűntudat" motívumának. Első ízben alighanem a költő két nagy háborús poémájában, a Vaszilij Tyorkinban és a — sajnos, mindmáig magyarra le nem fordított — Дом у дороги címűben jelentkezik, tehát legalább húsz évvel az 1966-ból keltezett hatsoros vers előtt. A költő ekkor a háború első, tragikus szakaszában visszavonuló katonák lelkiállapotaként jelezte a „bűntelen bűntudatot", amelyet a megszállt területen maradó lakossággal szemben éreznek:

И по лихой нужде своей 
Теперь они, солдаты, 
Казалось, женщины слабей, 
И не виновны перед ней, 
А все же виноваты.
(Дом у дороги)

(A виноватый melléknév egyik jelentése 'bűnös, vétkes valamiben, s ebben a jelentésben szinonimája a bhhobhhh szónak; másik jelentése 'bűntudatos', ami viszont hiányzik a виноватый jelentésköréből. Felbukkan itt a számunkra majd oly fontossá váló все же 'mégis' szócska is!) Hasonló kontextusban jelentkezik a motívum a Vaszilij Tyorkin elején:

Шел ой, серый, бородатый, 
И, цепляясь за порог. 
Заходил в любую хату, 
Словно чем-то виноватый 
Перед ней. А что он мог!
(Василий Теркин. Перед боем)

(Itt egy másik eleme tűnik fel a későbbi versnek: А что он мог! „Mit is tehetett volna!") A poéma vége felé, a Dnyeperen immár nyugati irányba történt átkelés után a költő dalszerűen megkomponált monológban szólaltatja meg a megkínzott, felperzselt szülőföldjére visszatérő katona érzéseit:

Мать-земля моя родная, 
Ради радостного дня 
Ты прости, за что — не знаю, 
Только ты прости меня!. .
(Василий Теркин. На Днепре)

A háború győzedelmes befejezése után a „bűntelen bűntudat" motívuma jelentős tartalmi változáson ment át Tvardovszkij költészetében. Új tartalmát az 1948-ból keltezett ,,В тот день, когда окончилась война. . ." kezdetű költemény fejezi ki legerőteljesebben. [A versnek két magyar fordítása is van: Lothár Lászlóé az Ujföld(Budapest, 1966), Fodor Andrásé a Konok emlék (Budapest, 1975) című Tvardovszkij-válogatásban jelent meg.] Ez a harangzúgású rekviem-vers, a költő háborús lírájának csúcspontja, több, mint végső tiszteletadás az elesett hősöknek vagy kegyeletes megemlékezés róluk. A Győzelem Napján eldördülő utolsó díszsortűz rádöbbenti a költőt arra, hogy elérkezett a visszavonhatatlan búcsú pillanata a halott bajtársaktól. „Zavarba ejtő" a sors, amely ebben a „különös pillanatban", megszüntetve élet és halál egyenlő esélyét, most már végleg elválasztja a holtakat az élőktől... Milliók érezték át annak idején a béke első mámorába vegyülő döbbenetet, s a feltoluló kérdések nyomán — miért éppen ők? és én miért nem? — jelentkező, bűntudathoz hasonló, bizonytalan, szorongató érzést. A vers kapcsán némely botfülű kritikus a „holtak kultuszát", a bánat és keserűség eluralkodó hangulatát vetette Tvardovszkij szemére, nem ismerve fel — pedig éppen ez a vers fő mondanivalója —, hogy a költő végül is az élők, a jövő iránti elkötelezettségben látja azt, amivel a holtaknak, a múltnak adósai vagyunk. Az elesettek emlékének őrzése saját lelkiismeretünk ébren tartása: arra kötelez, hogy vigyázzuk ügyünk tisztaságát és igazát, amelyért ők életüket adták. . .

Nem azért utaltam ezekre az előzményekre, mintha a Я знаю. . . „megértése" feltételezné ismeretüket. A fogékony olvasó — kivált, ha maga is megélte a háborút — enélkül is érzi „az idő fuvallatát" a versben...

De vegyük közelebbről szemügyre a verset, amelyről eddig csak annyit állapítottunk meg, hogy nem él a költészet hagyományos képi és zenei eszközeivel. Az igazi költészet azonban nem lehet eszköztelen. Grammatikailag a vers egyetlen, többszörösen alá- és mellérendelt mondatokból összetett körmondat, amely azonban mégsem sorolható a körmondat egyik hagyományos típusához sem. A klasszikus körmondattól az különbözteti meg, hogy felépítése nem arányos. A második főrész, az ún. utószakasz, amely a klasszikus szabályok szerint végső kifejlethez juttatja a gondolatot, és egyben feloldja az előszakasz által keltett feszültséget, itt voltaképpen hiányzik, illetve csupán jelezve van, s a jelzés után a mondat és maga a vers is megszakad; a gondolat nem jut el a végkifejletig, s így a feszültség nem hogy nem oldódik, hanem éppen a vers végén éri el csúcspontját. Azonban e szerkezeti nyitottság alapján sem sorolhatjuk a verset a művészi körmondat másik két fő típusához, a barokk mondatszövevényhez vagy a romantikus tirádához: nemcsak terjedelme szól határozottan ez ellen, hanem egész nyelvi szövedéke, annak sallangtalan visszafogottsága, hangsúlyozott köznapisága is. Van azonban a nyelvhasználatnak egy olyan szférája, amelyre a mondatoknak ez a többszörös alá- és mellérendeléssel, ismétléssel, kihagyással, közbeékeléssel történő egymásra fűzése jellemző, úgy, ahogyan az a versben is megfigyelhető: ez a mindennapi élőbeszéd. Olyan ez a vers, mint egy meghitt beszélgetés során elmondott vallomás egy ezerszer végiggondolt, de soha igazán fel nem oldott nyomasztó érzésről. Tvardovszkij itt is, mint költészetében oly sok helyen, mestere a természetes élőbeszéd művészi megjelenítésének. Hangsúlyozom, hogy megjelenítésének, minthogy a csalóka látszat („Tvardovszkij úgy ír, ahogyan beszél", vélte némely kritikusa) sem feledtetheti, hogy verssel, azaz míves munkával állunk szemben. Sőt még azt is látnunk kell, hogy noha e periódusszerűen megírt költemény merőben eltér a körmondat hagyományos típusaitól, hatása mégiscsak jórészt ebből a poétikai kategóriából fakad. „Mennél több érdeklődés torlódik a fordulópontra és mennél frappánsabb a kibontakozás: annál hatásosabb ez a szerkezet.. .", állapította meg annak idején Zolnai Béla. [Zolnai Béla: Nyelv és stílus. Budapest, 1957, 155. o.] Nos, a kibontakozás Tvardovszkij versében valóban frappáns, ugyanis — elmarad. A költő mintegy átülteti a feszültséget az olvasóba, rábízza a vers továbbgondolását. A fordítással szemben az első s talán alapvető követelmény ennek az élőnyelvi mondatfűzéssel szerkesztett, szándékoltan csonka periódusnak a megszólaltatása. Ez, úgy vélem, Csanádi Imrének, Orbán Ottónak és Somlyó Györgynek (az első, második és negyedik változatban) sikerült leginkább. A mondatépítkezés ebben az esetben elengedhetetlen, de nem egyedüli feltétele a jó fordításnak. Korántsem közömbös, hogy milyen elemekből „építkezik" a fordító, hiszen az elemeknek stiláris összhangban kell állniuk a szerkezettel. Nézzük már most sorjában:

Я знаю, никакой моей вины
В том, что другие не пришли с войны. . .

A költő in medias res indít, hangja „tárgyszerűen" higgadt. Nem hősöket említ, nem elesett bajtársakat vagy derék katonákat, egyszerűen másokat. Épp ilyen szikár az állítmány: nem vesztek oda, nem buktak el, nem estek el, csupán nem jöttek vissza a háborúból. Arról, hogy a költő hangja mégsem egészen nyugodt, csak egy nem túl feltűnő szókihagyás árulkodik: a никакой моей вины mellől hiányzik a нет szócska (ebben az esetben ugyanis az orosz éppúgy kétszeresen tagad, mint a magyar: „nincs semmi bűnöm"). A szókihagyást Mezey Katalinnak sikerült átmentenie: Tudom én, hogy semmi bűnöm abban. . . Egyébként a вина főnévnek itt valóban inkább a „bűn" felel meg, mint a „vétek", mert egyfelől kevésbé választékos, másfelől a 'mulasztás' jelentéstartalmát is magában foglalja. Enyhébb az eredetinél, de azért elfogadható a „hibás", viszont hivatalos ízű a „felelős", elhamarkodottan szókimondó az „önvád" és a „bűntudat"; a „vád" és a „gyanú" félreértelmezésre adhat alkalmat (mintha mások vádolnák a költőt). A következő másfél sor éppoly visszafogott és szűkszavú, mint az előző kettő:

В том, что они — кто старше, кто моложе — 
Остались там,. . .

A háború halottait ismét csak egy névmás (ők) jelöli, s a közbevetés, amely számuk nyomasztó sokaságára utal, már-már szenvtelenül általánosító: ki idősebb, ki fiatalabb. Éppen ezért nincs szükség magának a „sokaság" szónak a kimondására, sem a meghatározás színezésére („ifjak és vének", „apák és fiák" stb.), természetesen az állítmány vonatkozásában sem (остались там — ottmaradtak).

Nehéz feladat elé állítja a fordítót a következő másfél sor:

... и не о том же речь,
Что я их мог, но не сумел беречь, —

Legyünk tárgyilagosak: a tömörségnek ez a foka nem kis részben magának az orosz nyelvnek természetéből faka(d. A költő érdeme, hogy élni tud a nyelv adottságaival, s a két szinonima (a мочь a lehetőséget fejezi ki, а суметь a képességet), valamint a folyamatos és befejezett igealak szembeállításával szinte már képletté sűrített formában fejezi ki gondolatát. Nem a fordítók leleményén múlott, hogy az ilyen megoldások, mint „nem segített, bár módjában állt", „menthettem volna őket, s hasztalan", „tehettem volna értük, s nem mertem, mégse tettem" „nem óvtam meg, rajtam múlott pedig", „s nem tettem meg értük, mit lehetett" stb. nemcsak terjengősebbek, de jórészt mást is mondanak, mint az eredeti. Jól érzékelhető ez a birkózás az idegen nyelv anyagával Somlyó György változataiban: „Hogy nem tettem, bár volt rá alkalom", „Hogy mért nem tett, aki nem tehetett", „Tán segítettem volna, ha tudok", „Hogy nem tettem, mikor lett volna módom", „Hogy nem tettem, habár volt rá esély", „Hogy nem segítettem, ha volt erőm". A nehézség, úgy hiszem, mindenekelőtt a не сумел kifejezésben rejlik: amíg ugyanis a мог eléggé egyértelműen fejezi ki a lehetőséget, módot, esélyt, addig a не сумел nem egyszerűen tagadja a cselekvés létrejöttét („nem tettem"), hanem annak valamilyen akadályát sejteti, ám az akadály mibenlétét, objektív vagy szubjektív természetét homályban hagyja, „lebegteti". A fordítónak azonban mindenképpen „nyilatkoznia" kell, a tévedés kockázatát is vállalva...
A záró sor a fordító számára talán nem is a legnehezebb, bár a vers szempontjából kétségtelenül kulcsfontosságú:

Речь не о том, но все же, все же, все же...

A sor első fele a negyedik sor végének (и не о том же речь) változtatott szórendű ismétlése. Jó, hogy erre számos fordító felfigyelt, minthogy ez az inverzió nem funkciótlan: mintegy összefoglalóan, általánosítva visszautal az előző gondolatokra s egyúttal jelzi a „fordulópontot". (Egyébként az ilyen inverziós visszautalás gyakori jelenség a mindennapi élőbeszédben.) A fordítók egy része lexikai eszközökkel kompenzálta az inverziót: „s még azt se mondhatom. . . Semmi ilyesmi nincs" (Héra Zoltán), ,,s azt senki nem hiszi.... szó sincs" (Kalász Márton), „és azt sem mondhatom. . . erről szó sincs" (Orbán Ottó), „Nem mintha . . . nem erről van szó" (Rab Zsuzsa). Somlyó György viszont csaknem valamennyi változatában „megmentette" az inverziót: „S szó arról sem lehet.. . Nem lehet szó", „S az sem jön szóba.. . Szóba se jön", ,,S azt se mondom... Nem mondom azt". 

Most pedig lássunk egy kis statisztikát: a 32 változat közül 13 megőrzi a все же kétszeri ismétlődését, 17 csak egyszer ismétel, 1 háromszor és 1 egyáltalán nem ismétel. Noha a probléma korántsem számtani természetű, én mégis a kétszeri ismétlés mellett „szavazok": az egyszeri ismétlés ugyan hoz érzelmi fokozást, de a kétszeri ismétlés ennél többet fejez ki: belső vívódást. Külön figyelmet érdemel Rózsa Endre megoldása: „nem, szó se róla; szó se... szó se... szó se?" Nagyon érdekes itt egyfelől a все же hangzásának virtuóz megszólaltatása, másfelől a harmadik ismétlés kérdő intonációja. Okos és finom „fogás" ez a kérdőjel, de vajon maga a költő vállalta volna-e? A másik nagy kérdés természetesen az, hogy a все же-nek, ennek a váratlan reflektorfénybe került szürke kis szócskának melyik a leginkább „egybevágó"' megfelelője? Íme a kínálat (a többszöri előfordulást zárójelben jelzem): ,,mégis" (15), „hátha" (4), „még-se(m)" (3), „azért" (2), „éppen", „no de", „szó se", „értsd meg", „mért ne", „ki tudja", „talán"; előfordul néhány kombinált változat is: „mégis, hátha mégis", „mégis, hátha, hátha", „de azért csak, mégis csak". A legjobb megoldásnak a „mégis" látszik, nemcsak azért, mert erősebben ellentétez, mint a „hátha", hanem azért is, mert a „hátha", „talán", „ki tudja" inkább objektív lehetőséget fejez ki, míg a „mégis" jelentéskörébe a szubjektív és illogikus ellentétezés is belefér (Vő. „Hátha valóban van okom a bűntudatra!" és „Bűntelen vagyok, és mégis bűntudatot érzek!")

Mindez talán alátámasztja azt a korábbi megállapítást, hogy ez a vers nem a fordító regisztergazdagságát teszi elsősorban próbára. A siker itt nem azon múlik, hogy „mennyi mindent tud" a fordító, sokkal inkább azon, hogy mennyi mindenről tud lemondani. Ennek a költeménynek a tolmácsolása a tömörség, és az élőbeszédet maximálisan megközelítő egyszerűség, a visszafogottság, és önfegyelem próbája. Ennek kapcsán hadd utaljak még egy nagyon érdekes jelenségre. Szilágyi Ákos és Tandori Dezső egymástól nyilván teljesen független fordításában jelentkezik ugyanaz a gondolat, amely azonban az eredeti szövegben nem található:

Tudom jól, persze, nem énrajtam múlt, 
Hogy másokat nyelt el a háború. -
Nem bűnöm, — hisz lehetnék köztük én is —
(Szilágyi Ákos)

Tudom, nem az én hibám, hogy — nagy útról — 
Sokan nem jöttek meg a háborúból: 
hiszen ottmaradhattam volna én is —
(Tandori Dezső)

Mi ez? Önkényes betoldás? Az is, meg nem is. Már maga ez a meglepő egyezés is az önkényesség ellen szól. Még nyomósabb az az érv, hogy a hisz lehetnék köztük én is gondolata az egész bűntelen-bűntudat-komplexumnak sarkalatos pontja. Sarkalatos, de szándékoltan nem kimondott! A bizonyításhoz a szerencsés véletlen játszik kezünkre. Tvardovszkij műveinek még nem készült szövegkritikai kiadása, így csak a költő közeli munkatársának, a már idézett kitűnő monográfia szerzőjének. Alekszej Kondratovicsnak lapunk 80/6-os számából is ismert közlése nyomán tudjuk, hogy a Я знаю. . . első megjelenésének nyomdai levonatán(!) még nem hat, hanem nyolc sorból állt. A vers eredetileg így végződött:

Речь не о том, но все же. Что же — все же? 
Не знаю. Только знаю, в дни войны 
На жизнь и смерть у всех права равны. [Alekszej Kondratovics: i. m. 307. o.]

(Nyersfordításban: „Nem erről van szó, de mégis. Hogy-hogy mégis? / Nem tudom. Csak azt tudom, hogy a háború napjaiban / mindenkinek egyenlő a joga az élethez és a halálhoz.") 

Kondratovics csaknem ujjongva jegyzi meg: Mekkora szerencse, hogy a költő az utolsó pillanatban megváltoztatta a vers végét!.. Valóban szerencsénk, mert az eredeti befejezés didaktikus meditációvá változtatta volna a költeményt, „kiölte volna áramát" [Alekszej Kondratovics: i. m. 307. o.]. . . Szilágyi és Tandori tehát végül is nem „toldották be" önkényesen, nem is értették félre a költő gondolatát; csupán kimondták azt, amiről a költő úgy döntött, hogy nem kell kimondania.

Saját fordítás-változataihoz írt rövid, de a lényegre tapintó megjegyzésében Somlyó György a költői fordítás egy olyan korszerű, komplex módszerének gondolatát veti fel, „amely nem elfedni igyekszik, hanem éppen felmutatja a fordítás változatjellegét, s az egy — teljes érvényűnek tételezett — változat helyett, az eleve részleges érvényűnek tekintett változatok kisebb vagy nagyobb sorozatával közelítené meg a mű végtelenét..." Az elgondolás jogosultságát, úgy gondolom, a Szovjet Irodalom műfordítói versenyei is igazolják. Olyan volt ez a mostani vállalkozás is, mint egy kollektív utazás valamely különös szépségű tájon: minden részvevő a maga alkatának, ízlésének megfelelően fedezte fel egy-egy részletét. A kép azonban végül is az olvasó számára áll össze egésszé, s így ő a verseny igazi nyertese.

Néhány szó Péter Mihályról:

Sz. 1928. az ELTE professzora, kutatási területe az orosz és általános nyelvészet, stilisztika. "Péter Mihály  a klasszikus szlavisztika kiváló ismerője és közvetítője, amint ezt elsősorban orosz történeti nyelvtana tanúsítja... - írja köszöntőjében a kutató 70 éves születésnapjára Nyomárkay István. -  Kezdettől fogva a nyelvi közlés szerteágazó funkciója foglalkoztatta. Ezt olyan tanulmányok jelzik, mint konkrét mű- és műfordítás-elemzések (Lermontov, Puskin, Tvardovszkij és Gorkij egy-egy munkája), majd elsősorban elméleti kérdéseket boncolgató közlemények..."

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980 / 9. sz. 165-171. oldalak)