I.
Ami engem illet, én is most jöttem rá, hogy 1917 telén boldog voltam. Abban a felejthetetlen, hóförgeteges, száguldó esztendőben!
A feltámadó hóvihar felkapott, mint egy tépett újságlapot, és az isten háta mögötti falusi világból beröpített a járási székhelyre. Tudom, azt mondja erre valaki, egy járási székhely — jaj, de nagy dolog! De ha az ember, mint ahogy én is, a hótorlaszok közt gubbasztott télen, a szikár, gyér erdők között nyáron másfél éven át, úgy, hogy egy napra se tudott kiszakadni onnan, ha egyhetes újságokról is olyan szívdobogva szaggatta le a borítópapírt, mintha illatos szerelmes levelet hozott volna a posta, ha tizennyolc versztákat utazott elakadó szánon egy-egy szülés miatt, hogy egymás elé kellett fogni a kisegítő fogatokat —, nahát, akkor megérthet engem.
Hangulatos a petróleumlámpa, de én a villanyra szavazok!
És annyi idő után, végre, megint megpillantottam a varázsos fényű villanykörtéket! Ott volt a kisváros, a parasztszánoktól simára döngölt főutca, amelyen szemet gyönyörködtető cégérek díszelegtek : egy pár csizma emitt, egy aranyperec amott, másutt vörös zászlócskák, majd kiguvadó disznószemű fiatalember ábrázata elképesztően természetellenes frizurával adva hírül, hogy az üvegajtó mögött székel a helybeli Figaró, aki harminc kopejkáért bármikor megborotvál, kivéve az ünnepnapokat, amelyekben úgy bővelkedik az én hazám.
Máig is reszketve gondolok a derék Figaró kendőire, amelyek elhessenthetetlenül a német bőrgyógyászati tankönyvnek azt az oldalát juttatták eszembe, amelyen oly meggyőző nyomatékkal ábrázolták a keményfekélyt egy derék polgár állán.
De még ezek a kendők sem vonhatják komorabb színbe emlékeimet!
Az útkereszteződésnél eleven rendőr posztolt, egy poros kirakatban vastepsik díszelegtek, vörös krémmel megkent sütemények garmadával, a teret széna borította, és jöttek-mentek, szekereztek, trécseltek az emberek, az újságosbódéban megvehetted a tegnapi moszkvai lapot, benne mellbevágó szenzációkkal, a közelben moszkvai vonatok füttyögettek egymásnak. Egyszóval, mindez maga volt a civilizáció, Babilon, a Nyevszkij Proszpekt.
A kórházról már nem is beszélek. Volt ott sebészet, belgyógyászat, fertőző osztály, szülészet. Ott volt a műtő, csillogott-villogott az autokláv, ezüstösen ragyogtak a csapok, az asztalok rád tátották ravasz csápjaikat, fogaikat, karmaikat. A kórházban volt egy főorvos, három osztályos orvos (rajtam kívül). És felcserek, szülésznők, ápolónők, gyógyszertár, laboratórium. Képzeljék csak el: laboratórium! Zeiss-mikroszkóp, hozzá nagyszerű színező anyagok.
Borzongás járt át. A hideg futkosott a hátamon, csak úgy zuhogtak rám a benyomások. Jó néhány napba beletelt, amíg megszokott egykedvűséggel könyveltem el végre, amint a decemberi alkonyaiban mintegy vezényszóra füzérben kiragyogtatták villanyfényüket a földszintes kórházépületek.
Szinte vakított ez a fény. A fürdőkádakban dübörögve zubogott a víz, fel-le bukdácsoltak az elpiszkolódott vízhőmérők. A fertőző kisgyermekek osztályán egész nap ziháló nyöszörgés, vékony sírás, rekedt szörcsögés járt a falak között...
Sürögtek, rohangáltak az ápolónők...
Nagy kő esett le a szívemről. Most már nem én voltam egy személyben végzetesen felelős mindazért, ami körös-körül történt a világban. Nem én voltam az oka a kizáródott sérvnek, és nem rezzentem össze, ha egy szán szülő nőt hozott farfekvéses magzattal, nem engem sürgettek a műtétre szoruló gennyes mellhártyagyulladások. Hosszú idő után először végre olyan embernek éreztem magamat, akinek a felelősségét határozott keretbe lehet foglalni. Szülés? Tessék, ott az az alacsony épület, a szélső ablak, amelyiken fehér gézből van a függöny. Ott a szülész-nőgyógyászunk, rokonszenves, kövér ember, a kis vörös bajszával, kopaszodó koponyájával, a szülés az ő dolga. A szán kanyarodjon oda a gézfüggönyös ablakhoz! Szilánkos törés? Ott a sebész főorvos. Tüdőgyulladás? Vigyék a belgyógyászatra, Pavel Vlagyimirovicshoz.
Milyen nagyszerű olajozott gépezet egy nagy kórház! És én mint egy előre bemért új csavar beleilleszkedtem a gépezetbe, és átvettem a gyermekgyógyászati osztályt. A diftéria, a skarlát fölemésztett, elnyelte a napjaimat. De csakis a napjaimat. Éjszakánként alhattam, ablakomat nem verte fel baljós éjjeli kopogtatás, amelyre ugorhatok ki az ágyból, és vághatok neki a sötétségnek, a veszélynek. Esténként olvastam (persze, főképp a diftériáról és a skarlátról, de aztán valami megmagyarázhatatlan kíváncsisággal Cooper indiánkönyveit is), és megbecsültem a lámpát az asztalom fölött meg a hamuvá szürkülő széndarabokat a szamovár tálcáján, a megbőrösödő teát, a másfél esztendei álmatlan éjszakák után szememre szálló álmot. Ilyen boldog voltam én tizenhét telén, hogy áthelyeztek hóförgeteges isten háta mögötti körzetemből a járási székhelyre.
II.
Elröppent egy hónap, aztán a második és a harmadik, elmúlt a tizenhetes év, és már tizennyolc februárjában jártunk. Hozzászoktam új helyzetemhez, és lassacskán kezdtem elfelejteni azt a távoli körzetet. Emlékezetemben elhomályosult a zöldernyős szortyogó petróleumlámpa, a magány, a hótorlaszok... Milyen hálátlan voltam! Elfelejtettem harci őrhelyemet, ahol egymagám, minden segítség nélkül, csakis a magam erejére hagyatkozva harcoltam a betegségekkel, vadabbnál vadabb helyzetekből vágtam ki magam, mint valami Cooper-hős.
Igaz, nagy ritkán megesett velem, hogy amikor azzal a kellemes gondolattal, hogy most mindjárt elalszom, ágyba bújtam, valahonnan rászakadtak már-már elsötétülő tudatomra mindenféle gondolatfoszlányok. Egy zöld fényfolt, a pislákoló lámpa... Szántalp csikorgása... Egy rövid nyögés, aztán a sötétség, a hóvihar süvöltése a szabad mezőn... Aztán felkavardult, halomra rogyott mindez.
„Vajon ki lehet most a helyemen?... Mert valaki csak van ott... Magamfajta fiatal orvos... Mindegy, én a magam idejét kitöltöttem. Február, március, április... Na, mondjuk, még május — és vége a gyakorló időmnek. Eszerint május végén istenhozzádot mondhatok ennek a fényes városnak, és visszatérek Moszkvába. Ha aztán a forradalom a szárnyára kap, talán megint útnak eredhetek... De a körzetemet nem látom már az életben... Soha... Jön a főváros... A klinika... az aszfalt, a fények..."
Így gondolkodtam.
„.. .De azért jó dolog, hogy egy időt letöltöttem egy ilyen körzetben... Bátor ember lett belőlem. .. Most már semmitől se félek... Mi mindent gyógyítottam én már! Tényleg! Kimaradt valami? Hm?... Talán az elmebetegségek... Bár ha jobban meggondolom... az az agronómus, aki a sárga földig leitta magát, és akit kúráltam, de nem sok sikerrel... A delirium tremensével...
Ez talán nem elmebetegség? Azért olvasni kellene egy kis elmekórtant... Á, mindegy. Majd Moszkvában... Most inkább elsősorban a gyerekbetegségek... Aztán megint csak a gyerekbetegségek. Főképp ez a szörnyű gyógyszeradagolás... Még büntetésnek is kemény... Hogy az ördög vinné el... Mennyi Pyramidont is szabad beadni egy tízéves gyereknek? 0,1 g-ot vagy 0,15-öt?... Elfelejtettem. És a háromévesnek?... Most csak a gyerekbetegségekkel foglalkozom és semmi mással... elég az észbontó vad esetekből! Isten veled, régi körzetem!... De miért üldöz ma este ilyen makacsul az a körzet?... Az a zöld fény... Hisz egy életre leszámoltam már vele... Elég volt... Aludjunk..."
— Tessék, levele jött. Egy alkalmi postással küldték.
— Adja ide.
Egy ápolónő állt az előszobámban. Kopott galléros kabátját csak panyókára dobta a kincstári pecsétes fehér köpenye fölé. Az olcsó kék borítékon hópihék olvadoztak.
— Maga ma az ügyeletes a felvételi irodán? — kérdeztem ásítva.
— Én.
— Nincs senki?
— Egy lélek sincs.
— Haaaa... — az ásítástól félrefutott a szám, kicsit artikulálatlanul buktak ki rajta a szavak — ...valakit hoznánaaaak... szóljon... Most lefekszem aludni.
— Jó. Mehetnék?
— Menjen csak.
Elment. Nyikordult az ajtó, becsoszogtam a hálószobámba, már útközben feltéptem a borítékot.
Az én régi körzetem, az én rendelőm gyűrött, hosszúkás receptje volt benne, az ismerős kék bélyegzővel...
Elmosolyodtam.
„Érdekes... egész este a körzetemre gondoltam, és lám, egyszerre csak hírt ad magáról... Az előérzet..."
A bélyegző alatt tintaceruzával írott recept. Nehezen olvasható, sok helyütt kihúzott latin szavak...
— Egy szót sem értek az egészből. Micsoda zavaros recept... — dünnyögtem, és egy szóra meredt a tekintetem: „......". „Mi is a furcsa ezen a recepten?... Ja, persze... Négyszázalékos oldat! Ki rendel morfiumból négyszázalékos oldatot? És mire?"
Megfordítottam a papírlapot, és egyszeriben elmúlt az ásításom. A hátoldalon tintával írva, bizonytalan, szétfolyó írással ezt olvastam:
