ALBERTS BELS
Végtelen etűd
1
Állt az ablaknál, kinézett rajta; hamuszőke haja keskeny vállára omlott. Fehér blúz, a vékony derekán fekete bőröv. A szoknyája óezüst színű, karcsú lábán barna harisnya.
Háttal állt a fehér teremnek.
A drámai stúdió harminc hallgatója élénken fecseg, pletykál; vicceket mesélnek, énekelnek, szavalnak, átugrálnak a székeken. A hetesek megpróbálnak rendet tartani a teremben. Öt perc múlva kezdődik az óra.
Karlis lép oda hozzám. Hetvenöt éves, haja-szakálla ősz. Nyugdíjas; azelőtt fényképész volt, kicsit dadog, mindig mosolygós. Az a szórakozása, hogy hegedül. És pesztrálja beteges feleségét, aki huszonhat évvel fiatalabb nála.
— Ki az a csodálatos teremtés az ablaknál? — kérdi tőlem nyílt lelkesedéssel.
— Biztos valami újonc — felelem.
— Csinos! Két srácot is fölvettek mostanában. A rendező ma hallgatja meg őket. — Uldis Virsnieks csatlakozott hozzánk; sovány, izgága fickó, tüskés haja rövidre nyírva, a szeme alatt karikák, a száját mintha vonalzóval húzták volna meg. Zaftos baritonján mondani kezdi a legújabb viccet. Kazánfűtő egy gyárban, tud németül és franciául, egy irattartót hord magával, amelyben mindig van egy külföldi könyv vagy újság.
Megjelenik a rendező.
Az újonc kislány a második sorba ül le. Kis töprengés után odaülök mellé. Az arca sápadt, a szája nagy és érzékeny. Hosszú, hamuszőke pillái alól les rám. A szeme borostyánszínű. Aztán a rendezőre fordítja a tekintetét.
— Kezdje maga!
Egy sötétkék öltönyös fiatalember ugrik fel. A homlokán kínos, hosszanti ráncok, az orrnyerge fölött egy mély, függőleges redő.
— Statugais! — mutatkozik be.
— Tud valamit kívülről? — kérdezi a rendező.
— Igenis! — válaszol Statugais. Gyorsan beszél, szinte lenézően. — Részletek a Svejkből!
— Kezdje el!
Statugais született komikus. Még az igazi Svejk se lehetett ennyire Svejk. Nevetünk. A kacagás nő, mint a hegyről alázúduló lavina.
Statugais váratlanul elhallgat:
— Tovább nem megy — mondja.
— Jól van, üljön le! — biccent a rendező.
— Köszönöm! — Statugais komikusán meghajlik.
— Megfelel — szólal meg valaki halkan a hátam mögött. — Igen, túljutott a tűzkeresztségen. Feláll a következő:
— Haks!
Harmincéves, alacsony, kövér, nagyfejű, a vonásai durvák, a tekintete szigorú, a mozdulatai szögletesek.
Valami kutyáról szaval, amelyik keresztbe feküdt egy boltajtóban, és morog; egy kisfiú nem mer elmenni mellette, mert nagyon fél tőle. Haks mindezt képeken is bemutatja, „eljátssza" a kutyát is, a kisfiút is. Megtapsolják, amikor befejezi.
— Mi a foglalkozása? — kérdezi a rendező.
— Tanító vagyok — feleli Haks.
— Linda Kasparsonét kérem.
A szomszédnőm feláll, egy könnyű fejmozdulattal hátraveti a haját.
Egy Káin-balladát mond. A hangja hol mély és meleg oboa, hol úgy zeng, mint egy bronzharang: fiatal, szabadon szárnyaló, sajátos fekvésű hang. Mindenről megfeledkezik az ember, amíg hallgatja.
Egy kis ideig még csönd van, miután elhangzott az utolsó szó is.
Későn fejeződnek be az órák. Lassan végigmegyek a fehér termen. Csak két csillár ég, a falitükrökben elvillan egy hosszú, sötét figura: én vagyok az.
— Aleksandrs, hol vagy? — kiabálnak be a lépcsőházból. Gyorsan leszaladok.
Linda már elment.
2
Elmúlt két nap.
Ma mozgásritmikai óránk van a fehér teremben.
Ruta, egy alacsony, kövér, barna tanárnő, szigorú hangon számol a zongoraszóra:
— Egy-két-há! Egy-két-há!
Az óráin nem szabad beszélni, ez most nagyon kapóra jön: Linda áll velem szemközt, nem tudom, képes volnék-e egyetlen szót is kinyögni; minden tótágast áll bennem. Polonézt tanulunk.
— Te jóisten! — mondja Ruta felháborodva. — Hogy maguk milyen falábúak! És maguk akarnak színpadra kerülni?! Állj! Képzeljék el, hogy hercegek, grófok, hercegnők. Engedélyezem, hogy beszélgessenek a polonéz közben, mert ezzel megkönnyítem a dolgukat. De nehogy kiessenek a szerepükből! Lazán, sikkesen, lazán, sikkesen. Indulj!
Megint megszólal a zongora.
— Linda! — szólalok meg. — Hogy tetszik Önnek a kastélyom?
— Nagyon hideg — így a válasz.
— Mert tél van. Nézze csak, jégvirágos az ablak!
— Nekem a margaréta a kedvenc virágom. Ó, nemes lovag, ezek megfagynának az Ön kastélyában. Mondja csak, mellesleg ki ez az úr, aki, itt táncol mellettünk?
Megfordultam:
— Ó, ez a derék Svejk! Tudja, Statugais! Magának is ismernie kellene őt.
— Igen, rémlik, hogy ugyanabban a kerületben lakunk.
— Megengedi a kérdést, hogy melyik kerületben?
— A Vörös Daugavában.
— Állj! — Ruta ott áll mellettünk. — Miről beszélgetnek, gróf úr?
— Madame, épp azt a hatalmas ütközetet ecseteltem a hercegnőnek, amely a Daugava-parti váram falai alatt zajlott le. A folyó vöröslött a vértől... És a hercegnő épp az imént felsikoltott: „Ó, mely vörös a Daugava!"
Amikor ismét felhangzott a polonéz, Linda megjegyezte:
— Milyen találékony, gróf úr!
— Sajnos, nem mindig, hercegnő! Még sok mindent szeretnék mondani Önnek, de sehogy se tudom rászánni magamat.
— És mit szeretne mondani?
— Állj! — Ruta összecsapja a tenyerét, az órájára néz. — Vége az órának, elmehetnek. Uldis, Roberts, Aleksandrs, húzzák a helyére a zongorát!
Amikor lementem az öltözőbe, Linda még ott volt. Statugaisszal beszélgetett, néha felém pillantott. Odamentem a fogashoz, fölvettem a kabátomat.
Arra gondoltam, mennyi ostobaságot locsogtam össze a polonéz alatt.
De már nem hátrálhatok. Fogtam a sapkámat, lassan elkezdtem visszafelé számolni: „Öt, négy, három..." A zérónál odalépek Lindához, azt mondom Statugaisnak: „Pardon!" — , karon fogom Lindát, és elmegyek vele, köszönésképpen udvariasan megemelem a sapkámat, mintegy bocsánatot kérve a kollégáktól... „Kettő..." Ekkor az egész előcsarnokot betöltötte egy kiáltás:
— Hé, Aleksandrs! De jó, hogy nem mentél még el, beszélnem kell veled!
Austra jött oda hozzám: sovány, barna lány, a szája kifestve. Egy igen magas rangú vezető titkárnője. Azelőtt ő volt a partnerem a mozgásritmikai órákon.
— Bocsáss meg! — szabadkozom. — Nincs időm, rohannom kell...
— Csak öt perc — szakít félbe Austra, megfogja a karomat, a kerevethez húz. A szemem sarkából Lindát figyelem. Statugais kinyitja előtte az ajtót. „Köszönöm" — mondja Linda és kilép. Statugais utána.
— Arról van szó, hogy bulit rendezünk — hadarja Austra. — Mivel tudsz klarinétozni és szaxofonozni, igazán szervezhetnél egy zenekart.
— Holnap is megbeszélhetjük — mondom szigorúan. — Rendben van, gondolkozom rajta, de semmi határozottat nem ígérhetek.
Mintha összeesküvés áldozata volnék, még másik három lány lép oda hozzám, mindenképpen beszélni akarnak velem, és épp ma.
Aivars lép el mellettem: irtó széles a válla, a VEF-gyárban esztergályos. Minden lány Aivars után ácsingózik, de Aivarsnak felesége van, akit nagyon szeret, és ezért rá se hederít senkire.
— Ugyan már, libuskáim! — mondja Aivars. — Eresszétek már Aleksandrst, mert nem éri utol Lindát.
Az utolsó trolibuszon én vagyok az egyetlen utas.
3
Elmúlt egy hét, itt a második.
Mára templom lett a fehér terem.
Liheg az orgona. Templomi kórus énekel. Lassan befelé jön az esküvői menet.
Drámai etűdöt játszunk. A cselekmény a középkorban történik.
Karlis a gazdag vőlegény, Linda a hozomány nélküli menyasszony, Statugais játssza a papot, Roberts a szerpapot. A többiek a rokonokat, szájtátókat, öregasszonyokat. Haks egy nyomorgó, piszkos koldust. Uldisnak, Aivarsnak meg nekem azt a feladatot adta a rendező, hogy próbáljuk megzavarni a cselekmény előre pontosan megbeszélt menetét.
Kimegyünk a teremből és összedugjuk a fejünket. Gyorsan megegyezünk: a templomban kiraboljuk a násznépet, elveszük a gazdag öreg vőlegény meg a rokonok pénzeszacskóját. Sebtiben maszkot csinálunk, a kellékek közül előkotorjuk a pisztolyokat.
— Akarod-e feleségül venni ezt a leányzót? — kérdi a pap Karlistól.
— Igen! — válaszol Karlis reszketeg hangon. A templomban áhítatos csend.
Ekkor törünk be isten hajlokába. Uldis belelő a plafonba. A pap dadogni kezd a rémülettől, a vénasszonyok hányják magukra a keresztet, elájulnak.
— Ne moccanjon senki! — ordítom teli tüdőből. — Aki megmozdul, halál fia!
— In nomine Domini! — A pap Aivars felé rohan, fölemelt kezében a kereszt. Aivars mellbe lövi, a pap lezuhan a padlóra, nyög: „Ne hagyj el, én Istenem!"
Uldis közben egy nagy kendőt terít a templom közepére:
— Kirakni az erszényeket és az ékszereket. Gyorsan!
A nemes urak és asszonyságok egyenként odajárulnak. A kendőre egymás után hullnak az erszények, a násfák, a drágakövek.
— Mehetünk! — Uldis fölemeli a zsákmánnyal teli kendőt.
— Állj! — mondom neki.
Karlis ott áll a menyasszony mellett, a szakálla reszket rémületében, a Szent Inkvizíció máglyáiról mormog valamit. Linda piros a zavartól.
— Velünk jössz! — mondom és megragadom a karját.
— Jaj! — kiált fel Linda, de azért engedi, hogy elvezessük.
Dörögve kitárul a nehéz templomajtó. Uldis Haksnak, a nyomorgó koldusnak veti oda a zsákmányt. Én szorosan markolom a legdrágább zsákmány karját. Linda hirtelen megszólal:
— Ereszd el a karomat!
— Ahogy óhajtod — mondom. — De nehogy megpróbálj elszökni, ma az enyém vagy.
— Elég a komédiából! — tör ki Linda. Nagyon fel van háborodva, nem tudom, miért. A rendező visszahív minket a fehér terembe.
— Általában mindenki természetesen viselkedett — mondja. — Különösen azután, hogy a rablók betörtek a templomba. Csak Linda volt nagyon engedékeny, nem kellett volna azonnal követni a rablókat.
— Talán már előre megegyezett velük?! — rikkant közbe Statugais. Lindára nézek, csak ül, hallgat. Felállok:
— Semmiben sem állapodtunk meg. Az atamánunk a barlangban várt minket, nagyon szereti a fiatal lányokat. Úgy gondoltam, elviszem neki ajándékba Lindát.
Nevetés.
Linda megvetően néz rám.
Leülök, egy szót se szólok többet. Örülök magamban. Jól megkapta, amiért azt mondta: „Elég a komédiából!" De talán kicsit túl is lőttem a célon. Az öltözőben azt mondja nekem:
— Viszlát. Eszedbe ne jusson, hogy hazakísérj! Statugais ott áll mellettünk. Odafordulok hozzá:
— Hallottad Svejk, mint mondott Linda? Ma egyedül mész haza!
Statugais kimereszti a szemét, kinyitja a száját, mintha mondani akarna valamit. A vállára csapok — becsukja a száját. Linda után szaladok. Elkísérem az autóbuszmegállóig.
Egy árva szót se szól hozzám, fölszáll az autóbuszra, biccent és rám mosolyog búcsúzóul. Magammal viszem a mosolyát.
4
Elmúlt még négy nap.
Tegnap Linda megadta a munkahelyi telefonszámát. Műszaki rajzoló egyébként.
Ma felhívtam az ebédszünetben. Megbeszéltük, hogy találkozunk egy presszóban, nem messze a Lenin-szobortól.
Leülök egy sarokasztalhoz.
A pincér hozza a kávét. Olyan, mintha tetőtől-talpig kikeményítették volna: ősz fürtök, hibátlan választék, szenvtelen, barna arc, az ajkán epés mosoly, mintha most azonnal azt mondaná: „Ennél az asztalnál egyszer egy miniszter ült. Érti? Egy miniszter!"
Megjelenik Linda.
— Csak egy percem van — mondja, a kabátját se veti le. A rókaprém galléron hópelyhek, ahogy gyöngéd bőrű, piros arcához érnek, elolvadnak.
— Ma nem lesz próba — mondom.
— Tudom — biccent Linda.
— Elmehetnénk valahová — ajánlom.
— Hová?
— Ha fölmelegszik egy kicsit az idő, csavaroghatnánk egyet az óvárosban, vagy elmegyünk hozzám, klarinétozok neked. Vagy ha akarod, mehetünk színházba is, vagy hógolyózhatunk a parkban.
— Egyedül laksz?
— Majdnem. A szüleimnél, de külön szobám van.
— Egyáltalán, mivel foglalkozol?
— Geometria- és trigonometriaórákat adok semmirekellő kölyköknek. Ősszel szeretnék továbbtanulni, de nem tudom, sikerül-e.
Megállapodunk, hogy hatkor találkozunk ugyanebben a presszóban.
Siettem, mert órám volt egy reménytelenül buta fiúval. A szülei szerették volna, hogy tökbuta gyermekük ne csak ketteseket hozzon haza az iskolából, és ezért óránként egy rubelt fizettek nekem (ez a tarifája a házitanítónak Rigában). Én meg a bőrömből is majd kibújtam, annyira iparkodtam, hogy megpróbáljam ugyanolyan csábítónak feltüntetni a sinusokat meg cosinusokat ennek a tökfejnek, mint a futballmeccset a tv-ben, amelyeket reggeltől estig nézni-hallgatni tudna. Hat tanítványom van. Szerencsére a többi — három lány, két fiú — nem olyan reménytelen, mint ez, amelyikhez ma megyek.
Nagy keservesen letelt az egy óra.
Még volt egy kis időm, csavarogtam egyet. Fölmelegedett az idő, a délies szél azt ígérte, hogy itt a tavasz.
Ez a tél egyáltalán nem olyan, mint a többi volt, s ennek egyetlen oka Linda. Még sose voltam ilyen tökéletesen boldog, és még soha, egyetlen nő se vonzott úgy, mint Linda, a selyemhajú Linda, pedig csak két hete és négy napja ismerem. De hát miért szeretne belém? Nemrég szereltem le, nincsen szakmám, huszonkét éves vagyok, és nem tudom, mit akarok kezdeni magammal. Igaz, megpróbáltam bejutni a konzervatóriumba, de hát, legyünk őszinték, gyöngén játszottam. Most minden szabad pillanatomban klarinétozom, hogy jövőre sikerüljön. Azelőtt fülig merültem a bűnös jazzben, lehet, hogy ez ásta alá jövendő muzsikuskarrieremet.
Állok egy kirakat előtt. Komoly, együgyű arcot látok az üvegben. Talán mogorva egy kicsit, az orra meg túl ferde — hajjaj, azok a boxmeccsek katonáéknál! A szemöldöke egyenes, a bal szája sarkánál apró forradás: alig tudtam kicsavarni a kést annak a részeg huligánnak a kezéből. A szeme kék, a szempillája hosszú és sűrű.
De hát manapság ki szeret meg egy férfit csak a szép szeméért? A férfi nagy tettekre hivatott.
De hát hol vannak ezek a nagy tettek, Aleksandrs?
Még hozzá se kezdtem.
Még sejtelmem sincs, hogy egyáltalán, milyenek lesznek ezek a nagy tettek? Persze, a terveim nagyszerűek, de ez csak levegő. Mellesleg, ma ez egyáltalán nem keserít el.
Amikor este ott ülünk a presszóban, és csak az asztalka választ el minket, belenézek Linda szemébe, és bármi furcsa, szerelmet látok benne.
Már szinte teljesen sötét van az utcákon, melegebb lett, az ereszeken könnyeznek a jégcsapok, sírnak, hogy a tél milyen állhatatlan. A Lenin úton megyünk az óváros felé. Fogom Linda kezét.
Kiérünk a Daugavához.
Az Október-híd jobb oldalán széles lépcsők vezetnek a vízig. A folyón már megindult a jég, lustán hömpölyögnek az ólomszürke hullámok, mintha emlékek sötét áradata ömlene a havas partok között.
— Ezen az oldalon laksz? — kérdi Linda.
— Igen. Akarod, hogy fölmenjünk hozzám? Itt lakom, egészen közel.
— Nem — válaszolja. — Ma nem.
— Linda, hány éves vagy?
— Tizennyolc.
Aztán elgyönyörködünk a naplementében. És sokáig sétálunk a rakparton.
5
Megint egy nap.
Reggel Statugaisszal találkozom. Beszélgetünk erről-arról, aztán, csak úgy mellékesen, megjegyzi:
— Tegnap este Lindával voltam. — Kíváncsian néz rám.
— Áhá! Tegnap este. Talán tegnapelőtt is? — kérdem egykedvűen, pedig olyan vagyok belül,
mint a felajzott húr.
— Nem, csak tegnap. Hazakísértem. Isten bizony, ez a lány nagyon tud csókolózni. Haha! Alig tudom elfojtani a nevetésemet. A tegnap estét én töltöttem Lindával. Ültünk a Daugava partján, Linda énekelt nekem, aztán hazakísértem; nem csókoltam meg, egyszer se. Aztán ott álltam az utcán, az ablaka alatt, amíg el nem aludt nála a villany, azt mondtam: „Jó éjszakát!" —, és csak aztán mentem haza. Éjjel egykor! Haha!
— És azelőtt, mit csináltatok?
— Egy vendéglőben ültünk. Egy kupica konyak, két kupica, egyszer csak érzem, hogy lökdös a térdével: „Menjünk táncolni!" Hát, elég jól táncol.
Hogy elég jól táncol! Haha! Megfogtam Statugais kabátjának hajtókáját, magam felé húzom:
— Észrevetted már, hogy milyen az orrom?
— Ferde. Na és? — mondja és kiguvad a szeme.
— A tied is ilyen lesz, ha még egy rossz szót mersz szólni Lindáról!
— A, szóval féltékeny vagy — mondja gúnyosan. Láthatóan nem hatott rá a fenyegetés. — Hát akkor, minden jót! — mondja és kezet nyújt.
Kis habozás után megfogom a kezét, és úgy megszorítom, hogy könnybe lábad a szeme. Megpróbálja kiszabadítani a kezét, de nem bírja. Végül elengedem és elmegyek.
Visszanézek: látom, hogy még mindig ott áll, és kifehéredett ujjait rázogatja. Talán mégis meggondolta a dolgot...
6
Futnak a napok, a hetek.
Ma este Linda eljön hozzám.
Átölelem a túlzsúfolt trolibuszon, valami védelmiövezet-félét emelek, hogy megvédjem a tömegtől. Nem kell félnie, hogy valaki a lábára lép, vagy oldalba löki.
Anyám nincs otthon: váratlanul behívták ügyeletesnek a telefonközpontba, a váltótársa megbetegedett. Sajnálom. Szerettem volna, ha megismeri Lindát.
Apám ott ül a szobájában, futólag végignéz rajtunk, csak úgy, a szemüvege fölött. Ahogy rendes nyugdíjashoz illik, állandóan újságot olvas, és egyáltalán nem szereti, ha megzavarják ebben.
Külön bejáratú szobám van. Egy keskeny és kemény díványon alszom, az alacsony asztalka telihordva kottákkal, egy levélköteg is ott hever — a barátomtól, aki Karéliában dolgozik, erdész —, ott a klarinét is a tokjában. Két puha karosszék. A könyvespolc roskadásig teli, már egy brosúra se férne el rajta. A falon akvarellek. Két falusi táj, egy utcarészlet esőben és három hegyi tájkép — karéliai emlék, ott voltam katona. Persze, mindegyik dilettáns munka, kicsit szégyellem, hogy kitettem őket a falra.
Hideg van a szobámban.
Befűtök. Főzök egy erős teát.
Linda beburkolózik az anyám szürke kendőjébe, és elfészkelődik az egyik puha karosszékben.
A tea párolog, a szobában a kályhában égő tűztől vöröses félhomály.
Fogom a klarinétot, játszani kezdek.
A félhomályban látom Linda mélázó arcát, a klarinét fekete ebonitja titokzatosan csillog. A saját szerzeményemet játszom, a Vallomást. Nem tudom, Linda érti-e, de nincs szükség szavakra.
— Olyan vagy, mint egy kígyóbűvölő — jegyzi meg hirtelen halkan Linda. Nevet.
Nekem is nevethetnékem van, pedig vereséget szenvedtem. Elképzelem, milyen komoly, ünnepélyes pofával játszhattam el „Vallomás"-omat. A díványra dobom a klarinétot és megkérdezem:
— Ugye tudod, hogy szeretlek?
— Tudom — feleli csöndesen Linda.
— És te?
— Én is.
Csak most veszem észre, hogy Linda levágatta a haját. A füle alatt megcsókolom a nyakát. Hirtelen az az érzésem támad, hogy visszafelé hátráltunk az időben. A húszas években hordtak a nők ilyen frizurát. A házat, amelyben lakom, pontosan ezerkilencszázban építették, a szobámban eddig sok-sok ember lakott. És hirtelen úgy érzem, én is csak egy vagyok közülük, Linda a szerelmesem, és a huszadik század húszas éveiben járunk. Félni kezdek: attól, hogy bölcs vagyok, hogy előre tudok mindent. Tudom, hogy eljön a harminchármas esztendő és Németországban uralomra jut a fasizmus, tudom, hogy beköszönt a harmincnégyes, és Lettországban is uralomra jut a fasizmus, tudom, hogy elérkeznek a negyvenes évek, megkezdődik a második világháború, hogy fél Európát leigázzák. Lettországban egy kis időre megalakul a szovjethatalom, aztán bedübörögnek a horogkeresztes tankok, s nekem menekülnöm kell, keletre, s a hazám elmarad mögöttem. Egy gárda-lövészezredbe kerülök, harcolok, és Narofominszk alatt elesem. És soha senkit nem fogok viszontlátni. Előre tudok mindent, ami a világgal történni fog. Azt is tudom, velem mi fog történni, ezért félek. Nem tudom megállítani az időt és semmin se tudok változtatni. Most írunk ezerkilencszázhúszat. Egyedül csak én ismerem mindazt a szörnyűséget és borzalmat, ami majd az emberiségre zúdul. De múlnak a napok, sok-sok nap, és hatvan-valahányban egy Aleksandrs Vigols nevű fiú fog lakni az én szobámban, és átöleli Lindát, akibe szerelmes, és az élet, mintha mi sem történt volna, megy tovább. És Aleksandrs Vigols éppúgy semmit se fog tudni a jövőjéről, mint ahogy a másik fiú se tudott kilencszázhúszban. Majd valaki más lesz az, aki ismeri már a saját jövőjét; aki valamikor a kétezredik évben fog itt lakni. Lehet, hogy ugyanebben a szobában, s miközben átölelve tartja szerelmesét, hirtelen fölfedezi, hogy a lánynak ugyanolyan frizurája van, amilyet régen, nagyon régen hordtak a nők, s ettől félni kezd. Azért, mert előre tudni fog mindent. De leginkább azt hiszem, hogy akkor már nem kell félnie semmitől.
KIRÁLY ZSUZSA fordítása
Néhány szó Alberts Bels-ről:
Sz. 1938, lett prózaíró. 1963 óta publikál. Főbb művei: Késes játékok; Szembesítés (megj. magyarul is); Egyedül vagyunk a pusztában; Ketrec; Hívó hang; Lőtér.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979/12. sz., 27-34. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése