Mozi
Furcsán felajzott állapotban indult moziba. Valamiféle szokatlanul csábító találkozás — a szerelem előérzete töltötte el.
A nézőtérre belépve végignézett a közönségen, akik közt ott voltak az ő leány hallgatói is, és azok mosolyogva köszöntek neki (a tisztelettudás keveredett ebben a lányos kíváncsisággal), de ő — mivel nem vett észre semmi olyat, ami igazolta volna az előérzetét — leült a helyére.
Továbbra is nyugtalan kíváncsiságot érzett, noha már becsukták az ajtót, kialudt a fény, és elkezdődött a film. Izgalma lassanként lecsillapodott, úgyhogy már kezdett odafigyelni arra, ami a vásznon történik.
Egyszer csak azt érezte, hogy egy lány leül mellé. Ekkor eszébe jutott, hogy néhány pillanattal korábban óvatosan megnyikordult az ajtó, és valaki bejött a terembe. Lopva ránézett az immár mellette ülő lányra, de a vetítővászon halvány visszfényénél csak egy boglyányi hajat vett észre, és inkább sejtette, semmint látta, hogy bájos az arca. Tulajdonképpen csak az áll nőiesen lágy, finom vonalát tudta kivenni.
Ilyen vonalú álla volt annak a lánynak is, akibe még iskoláskorában, életében először, szerelmes lett. Izgalom fogta el, de türtőztette magát, mert nem tudta, mit csináljon, és félt, hogy megriasztja a lányt.
Nagyon régi külföldi filmet láttak. A cselekmény egy afrikai, sivatagi telepen játszódott. Valami szélhámos társaság igyekezett a kezébe kaparintani egy még feltáratlan, de a jelek szerint mérhetetlenül gazdag olajmezőt. Ebbe a társaságba tévedésből belecsöppent egy becsületes mérnök, aki - tudtán kívül - zavarta őket, úgyhogy el akarták tenni láb alól. Csakhogy ebbe a mérnökbe beleszeretett egy helybéli, habár mégis európai leányzó, aki állandóan csacsiháton közlekedett, és bűbájosán hatott szerénynek szánt nadrágocskájában és rongyos cowboyingé-ben. Az egész film folyamán iparkodott belesulykolni a mérnök fejébe, hogy veszedelmes kalandorokkal van dolga, és hogy ő korántsem közömbös iránta. A mérnök végül is beleszeretett, és szerelme révén ébredt rá, milyen veszedelmes kalandorokkal állt ő össze.
— Ez a lány hasonlít magához — súgta váratlanul Szergej a mellette ülő lánynak.
— Talán ismer? — kérdezte feléje fordulva a lány, és igyekezett szemügyre venni. Kissé rekedt, mély volt a hangja. Roppant kellemes hang.
— Igen — hazudta Szergej olyan ihletetten, mintha gondolatban hozzátette volna, hogy egész életében erre a találkozásra készült, tehát joggal tekinti ismerősnek.
A lány megérzett valamit. Szergej gondolata telepatikus jelzés alakjában eljutott a tudatába, és arra ösztönözte, hogy hozza rendbe magát. Mindkét kezével könnyeden megérintette a haját, mintha azt mondta volna, hogy ha már ilyen komolyra fordult a dolog, ajánlatos ellenőrizni, jól áll-e a hajam, mert esetleg maga is megtetszik nekem, és akkor nagyon sajnálnám, ha kellemetlenséget okozna a frizurám.
— Furcsa — mondta a lány azon a kedves hangján, amely némelyik magánhangzónál mintha meg-megszakadt volna —, maga a mi városunkból való?
Ahá, levelező hallgató — jött rá hirtelen, hogy miért nem vett észre egy ilyen csinos lányt az egyetemen. Úgy érezte, és ez közel is járt az igazsághoz: lehetetlen, hogy ő ne vett volna észre az egyetemen egy ilyen lányt.
— Igen - mondta, de hanglejtésével jelezte, hogy tréfál, mégpedig azért tréfál, mert megtetszett neki a lány, helyesebben: meg kell tetszenie, ha felgyújtják a villanyt, és ő szemügyre veszi —, a maguk városából való vagyok.
Egészen közel hajolt a lányhoz — úgy mondta. Beszívta illatának parányi felhőjét, és ez az illat pontosan olyan volt, amilyennek lenni kell, ha tetszik a lány.
— És hogy hívják a mi városunkat? — kérdezte gyanakvó suttogással a lány.
— Elfelejtettem — súgta elszontyolodva, de forrón a lány fülébe Szergej, és egy pillanatra hozzáért ajkával egy csiklandozó hajfürthöz, sőt a fülcimpájához is. A lány összerezzent, és szelíden elhúzódott, de aztán eszébe jutott a férfi elszontyolodott hangja, és elmosolyodott.
— Nem aspiráns maga? — kérdezte a lány, hogy kitapogasson valamiféle utat az igazság felé.
— Nem — felelte Szergej —, ókori történelmet tanítok.
— Nem iga-az! — mondta vidékiesen elnyújtva a lány, majd hirtelen megijedve attól, hogy hátha mégis igaz, hozzátette: — Ó, bocsánat...
Amikor véget ért a film, és felgyűlt a fény, egyszerre egymásra néztek, és Szergej mindjárt látta a lány tekintetén, hogy elégedett az új ismeretséggel, ő pedig valami csalódást érzett, bár a lány vonzó volt, sőt talán több is, mint vonzó. De nem hatott sorsjósló előérzetének igazolásaként. Ő legalábbis így gondolta.
A lánynak igen duzzadt, üde ajka meg nehéz szemhéja volt, és Szergej agyán átvillant a gondolat, hogy ez valamikor ingerelni fogja.
Kiléptek a klubból. Csillagos, enyhe májusi éjszaka volt. A klub mellett kis házak álltak, amelyekben az előadók laktak. Valamivel odább magasodott a diákotthon több emeletes épülettömbje. Zelnice- és orgonabokrok húzódtak az aszfaltozott sétány mentén, amely az egyetem főépületéhez vezetett; Szergej még most is ott lakott az aspiránsok szállójában.
Egy kis réten, gitárkísérettel Okudzsava-dalokat énekelt néhány diák; a zelnicebokroktól nem lehetett látni őket. Távolabbról női nevetés hallatszott. Úgy hatott, mintha a kis rét, az éjszaka, az orgona- és zelnicebokrok most szerelmesek izgés-mozgásával volnának tele.
— Nem, nem, máris megyek aludni, jó éjszakát — mondta egy lány, széthúzta a bokrokat, és éppen Szergejék előtt kilépett az aszfaltozott sétányra. Elhaladt mellettük, közben azzal a sajátos kíváncsisággal nézett rájuk, amellyel a nők a sötétben azt igyekeznek megállapítani, ki kivel van. Ezzel szemben a férfi kíváncsisága a sötétben, Szergej megfigyelései szerint, nem arra irányul, hogy próbálja kitalálni, ki kivel van, hanem milyen messzire jutottak előre a kapcsolatok.
A lány után kilépett a sétányra egy fiú is, de látva, milyen határozott léptekkel távozik, visszabújt a bokrok közé, és az elkésettek fürgeségével indult arrafelé, ahol az a diáktársaság dalokat énekelt.
— Megyek — mondta tétován a lány, Szergej pedig ebből kiérezte, hogy egy kicsit még lehet sétálni vele. De maga sem volt tisztában azzal, akar-e vele maradni vagy nem. A lány néhány lépésnyire eltávolodott a sétánytól; ez azt jelentette, hogy el akar menni, de ezt a szándékát mindjárt enyhítette is az, hogy a sétányon felbukkant egy kerékpáros. Szergej ismerőse, egy aspiráns volt. A bicikli előtt gyér lámpafény rezgett, és az aspiráns e halvány világításban meglátta a lányt, ahogy éppen elfelé indult Szergejtől; meglepődött azon, hogy a lány nem ismerős, így hát elhaladtában fürkészően az arcába nézett mindkettőjüknek.
A lámpa fénye megvilágította a lány lábának finom vonalát, egész sutácska alakját — mintha bizonytalanul állna a földön abban a könnyű, világos kis felöltőben —, és Szergej megállapította, hogy azért mégis nagyon vonzó teremtés.
— Menjünk még el a folyóig.
A lány bizonytalanul nézett a Moszkva-folyó felé, mintha felbecsülné a távolságot meg az időt, ami kell ahhoz, hogy eljussanak a folyóig és vissza.
Elindultak a fő épülettömb mellett; egy nagy, terebélyes zelnicebokor alatt sok diák ült a padon, fiúk-lányok vegyest. Itt is gitárt pengettek és énekeltek.
Szergej vagy tizenöt lépésnyire haladt a lánnyal, ott, az egyetem bejáratánál azonban lámpák égtek, igaz, nem nagyon fényesek, de mégis eléggé világítottak ahhoz, hogy felismerjék. Igyekezett úgy menni, hogy a lányt eltakarja a sziluettje. Nem akarta, hogy felismerje valaki. De ugyanakkor azt sem akarta, hogy a lány észrevegye ezt a manőverét.
Amikor a bejárattól számítva a második lámpához értek, az a pad, amelyen a diákok ültek, vagy amely köré összecsoportosultak, hirtelen elcsendesedett — ez kétségtelen jele volt annak, hogy felismerték. Szergej zavarba esett, és riadtan azt gyanította: nemcsak felismerték, hanem okvetlenül értésére is adják, hogy megjelenése a lánnyal nem maradt észrevétlen.
Alighogy árnyékba értek, az elcsendesedett pad felől sokatmondó köhécselés hallatszott, amelyre a többi diák kirobbanó hahotával válaszolt.
— Szórakoznak a kiscsikók — mondta Szergej.
— Magát mindenki ismeri — válaszolta mosolyogva a lány, mindenesetre nem mutatta, hogy zavarban van, még akkor sem, ha netán zavarba esett volna. De valójában nem esett ő zavarba, sőt a lelke mélyén még hízelgőnek is találta, hogy lám, diáklány létére most egy fiatal docenssel sétálgat. „Csak ne mutatkozzak ostobának" — gondolta.
Szergej megkérdezte, hová valósi, és nagyon megörült, amikor megtudta, hogy csakugyan járt abban a Tula környéki tiszta kisvárosban.
A lány beszélni kezdett a városi könyvtárról, ahol dolgozik. Szergej örült a lány könyvtárának, de úgy találta, hogy túlságosan sok szót szentel a könyvtárnak, így hát megkérdezte, mivel foglalkoznak a szülei. A lány azt felelte, hogy a papája már öregecske, kertészkedik, annak idején meg jogász volt. A mama pedig — mondta büszkén — a legjobb nőgyógyász a városban. Szergej elnevette magát: megérezte a humort a minősítés egyetemessége közt (a legjobb) és a faházas városka méretei között.
Gondolatban elhatározta, hogy megállnak a legnagyobb, tehát legárnyékosabb tölgyfa mellett, és okvetlenül megpróbálja megcsókolni a lányt. Most egy tölgyligeten haladtak át. Ott eléggé sötét volt, így hát Szergej igen óvatosan belekarolt a lányba, úgy vezette, mert a földet keresztül-kasul behálózták a tölgyek gyökerei, és ettől nagyon hepehupássá vált az ösvény.
