"Ami élni segít..."
Éjszaka. A Vernadszkij-sugárút foghíjas telkei és a templom, amelyet körül lehet járni, és egészen közelről szemügyre lehet venni fényszórókkal sejtelmesen megvilágított téglafalait.
„Fényes hétfő" (fényeshét: a görögkeleti vallásban a húsvétot követő hét neve - a szerk.) — az Ordinka (XVIII. sz. utca neve Moszkvában - a szerk.) fehér kolostorfalai. Ezeket a helyeket ma is bejárhatod, újra és újra elgyönyörködhetsz bennük.
Mi is az a stimulus? Nem tudják? Nos, én megnéztem a szótárban. Mindkét végén kihegyezett pálcikák, amelyek a csacsi oldalát böködik, hogy gyorsabban fusson. Hát ez a stimulus.
Nem tesz jót az ember lelkiismeretének, ha életét dogmatikus elvek uralják. Kevesebb dogmatizmust a művészetben és a propagandában. A dogmatizmus a tudat formalizmusa. A képmutatás — a lelkiismereté. A pedantéria — a kötelességé, és az akaraté. Alkotás és dogmatizmus. Élet és halál.
Egyáltalán nem arról van szó, hogy vannak jómódú családok, amelyekben — állítólag — gyerekjáték a nevelés, és vannak kevésbé jómódúak, ezekben a gyerekek nevelésére már nem futja, csak a puszta eltartásukra. Azt mondta nekem valaki, aki egy javító-nevelőintézetben dolgozik: „Én az öltözetükről meg tudom különböztetni az újoncokat: kivel lesz könnyű a munka, kivel kell majd sokat bajlódni. Jönnek gyerekek egészen tiszta, meglehetősen új ingben, és jönnek piszkosban, szakadtban, is, ezek mind nehéz esetek. Jönnek azután néhányan foltozott ingben, megfejelt cipőben. Tudja, ahogy telik az idő, rájövök, hogy valamiért ezekkel a „foltozottakkal" a legkönnyebb. El kéne ezen gondolkodni.
Érvelésre a mi korunkban nincs idő.
Mennyi szó esett már a publicisztikáról, és gyakran még mindig direktívákat tartalmazó írásokat adunk ki publicisztika gyanánt.
Nyekraszov írja: „Minél fennköltebb a téma, annál hamarabb megmutatkozik az író tehetségtelensége. De arról, hogy a téma magasztossága a tehetségtelenséget ellensúlyozná — senki nem tesz említést..."
Belinszkij azt mondja: „A gyakorlati elképzelések és a nagy ügy tehetséges, eleven ábrázolása csakis akkor lehetséges, ha áthatja a szerző személyisége." Herzennek írta ezt.
Egy kortársunk, Mihail Szvetlov szerint pedig az a legnagyobb érték a művészetben, ha a könyv a szerzőjére hasonlít.
Íme, különféle emberek, különféleképpen, de ugyanazt mondták. Szerintem a publicisztika — tárgyiasult gondolat. Egyetlen ember mondja ki — mindenki helyett. A publicisztikába költészetet is kell vinni.
Amikor a filmrendező nem tud mit mondani a színész mentségére, bizonyítékok híján csak azt hajtogatja: „De hiszen látom, hogy jó."
Így van ez a szerelmes asszony életében is.
A bunda prémmel, a gyűlölet jósággal van kibélelve. Nem a gyűlöletről akarnak leszoktatni bennünket a humanizmus bajnokai, és nem — ahogy az ének mondja — a „nemes dühről", amely, mint a negyvenes év rettenetes megpróbáltatásai idején „tajtékzik, mint a hullám", hanem a kegyetlenségről. A gyűlölet mozgatóerő, motor — épp úgy, mint a szeretet, vagy talán emberségénél fogva még hatékonyabb.
A kegyetlenség, a gonoszság, a rosszindulat senkit semerre nem mozdít. A kegyetlenség — önemésztő tűz, az ember megsemmisítése önmagunkban.
Nemrégiben azt írtam egy cikkemben: „Az emberség magasabb rendű, mint a jóság" — és elgondolkodtam. Lelki felindulásomban vajon elvesztettem az eszem, és elhajítottam egész eddigi jóság-hitvallásomat? Nem, hanem az emberség az, amely irányítja a jóságot is, és a gyűlöletet is.
Az öngyilkosság a magány végletes kifejeződése. Lehetsz valakinek nagyon fontos, és mégis magányosnak érzed magad, ha nem melegítenek át a másik érzelmei. Milyen iszonyatosak e kiégett kis lámpák! Nem tudnak a fényre fénnyel válaszolni. A melegségre meleggel. Tudják, hogy kéne, akarják is — de nem megy. Ez a legrettenetesebb magány.
De van kényszerű magány is — ha az élet alakul úgy. Az anya magánya, aki elvesztette gyermekét, és az özvegyé. Valami — legtöbbször a háború — elszaggatott minden összekötő szálat. És nincs már lelkierő, pedig a pókhálót újra kell fonni. Már kétségbeesés sincs. Csak éldegélünk... És ez szörnyű. Az ember elpusztul. Nem szabad, hogy hiába használódjon el az ember.
Az öregkori magány sok esetét ismerem — Nágya, Marja Anatoljevna, a szerkesztőségi küldönc cigarettával a fogai közt, az egykori színésznő, alázatos, panaszos pillantással, a valamikor bájos arc fölött ősz hajcsomók; lyukas sarkú harisnyában, nyáron is fázós, hosszú ujjú ruhákba bújtatott, keresztbefont karral.
És van magány — a ragadozó hímé, mint Vászja B. magánya. És a macska magánya, akitől elvették újszülött kölykeit.
A nagyvárosokat, és a villanyfényt a klasszikus magány számára teremtették, melyet a nyugati irodalom és a német festészet olyan remekül megrajzolt. A németek — a magány mesterei. Szentimentalizmus és magány. Van köztük valami kölcsönhatás, hiszen a német festészet oly jól ki tudta fejezni ezt.
A puskini próza — csupa egész szám. Tört nincs. Csak nagy ritkán akad olyan írói fordulat, amellyel nem lehet egyetérteni, de még ez is lenyűgöző, s ebben a művész fölénye tükröződik veled szemben. Ilyen részlet a „zavaros és sárgás köd" a Hóviharban (Trócsányi Zoltán fordítása - a szerk.), vagy amikor a koporsókészítő új lakásba, jobb házba költözik, ám örömet nem érez.
A járási tanács fiatalkorúakkal foglalkozó bizottságait járom, meg azokat a rendőrségi szobákat, ahova a gyerekeket hozzák be. Elborzadok. Alkoholizmus, az apa hiánya, az anyák felelőtlensége, a pedagógusok érzéketlensége. Tegyük fel, én tökéletesítem magamat, de mire jutok ezzel, ha az orvosoknak nem tűnik fel, hogy az egész emberiség betegségektől fertőzött? Cikket írok: Nem akarok kicsi lenni címmel. De ez nem csodaszer. Csak fájdalomcsillapítás, afféle analgetikum.
Mit jelent az, hogy a gyermek „nem akar kicsi lenni"? Azt, hogy egyre nagyobb az igénye az önállóságra; ítéleteiben, ízlésében, tetteiben.
Kezdetben ez csak ártatlan kívánság, hogy „ne fogják a kezét", később az idősebbek — a bátyja, a szomszéd fiú, az osztály legerősebbjének az utánzása. A testi erő még előnyben részesül az erkölcsivel szemben, és nem a legbecsületesebbet, hanem a legerősebbet akarják utánozni.
Miként ítéljünk felőle?
Sokan egyszerűen nem vesznek tudomást róla, észre se veszik ezt az önállóság-vágyat. Mások csak a rosszat látják benne: „Na nézd csak, hát nem beleszól mindenbe? Hova jutunk?"... Most pedig elő a nadrágszíjjal... Megalázni. Megleckéztetni. Megerősíteni a mi felnőtt önkényünket ott, ahol már bontakozik a személyiség. Itt a más akaratát elnyomó ősi ösztön lép működésbe, így kényelmesebb, egyszerűbb, könnyebb, különösen, ha fáradt az ember.
És csak kevesen képesek felkarolni és a helyes mederbe terelni az önállóságra való törekvést. Csak azok, akik megértik ezt, képesek követni a gyermek lelki fejlődését, lépést tartani vele.
Igaz volna, hogy a félelem — fék? De hiszen nem fér össze a józan ésszel, és célszerűtlen cselekedeteket diktál. Hisztériát és apátiát szül. Néha pedig a bűncselekmények láncolatát hozza létre, mert a tanúkat el kell takarítani az útból.
Mecsnyikov (1845-1916: orosz biológus, patológus - a szerk.) azt mondja: „A félelem az ember lelki csökevénye."
Négyszer néztem meg a Nagyvárosi fényeket, és négyszer könnyeztem meg. A kis csavargó bocsánatot kér, hogy ő volt az. Boldoggá tett valakit, és nem akarja ezt a boldogságot tönkretenni azzal, hogy felfedi: ő hozta ezt a boldogságot.
Művek ezreit lehet létrehozni, de amíg létezik nagyvárosi, tülekedő tömeg, semmi se múlhatja fölül a hajléktalan, ravasz, igénytelen kis csavargó figuráját, aki őszintén — áldás vagy átok ez neki — a szívére hallgatva él. A szívén kívül egyebe sincs.
Zseniális indítás. Az imént leleplezett emlékmű ölében alvó csavargó, a nadrágját kibökő kard, és a hősi erőfeszítés, hogy így is mozdulatlan maradjon, nehogy megszentségtelenítse a nemzeti himnuszt. Ez zseniális, akkor is, ha a legprimitívebb érzéseinkre hat. Látjuk az utcai csavargó közönséges alakját, amint az üzlet kirakatában a meztelen lány szobrát bámulja, aztán a költői jelenetet, amikor lábujjhegyen ellopakodik a vak lánytól, elrejtőzik egy sarokban, és onnan figyeli azt, akinek véletlenül boldogságot ajándékozott.
Valójában nem is a lányba szerelmes, hanem abba a lehetőségbe, hogy boldogságot szerezhet valakinek. Ő, aki maga is annyira híjával van ennek!
A boldogság, a siker költőisége — ezt ragadja meg a film lényege. És az éjszakánként részegen jóságos, másnap reggel józanon változatlanul gonosz milliomos alakja összhangban van a néger bokszoló és a szerencsétlen öreg utcaseprő alakjával.
A chaplini szerelem tetőpontja az a jelenet, amikor alsónadrágjának fonalát felgombolyítják. A vitézség, a hősiesség minden fajtája közt ez a legcsodálatosabb.
De van más okunk is az elragadtatásra: lenyűgöző a technikai megoldás.
A szál virág, amit Charlie nem felejt ott a rakparti kőpadon — lakonikus jellemzés.
A vak lány mellett elhaladó párocska — a téma megalapozása a film eszközeivel.
A kis csavargót kétszer rántják le a pincéből előbukkanó óriások, egyszer az utcán, egyszer az udvaron.
A milliomos kétszeri kegyetlen kijózanodása elengedhetetlen ahhoz, hogy harmadjára Charlie legyen a bűnbak.
A nagyregénybe beleszövődnek Charlie régi burleszkfilmjeinek kis novellái: a bárlátogatás, a lakoma, az utcaseprés, a bokszolás.
Több száz kisfiú feleletére emlékszem, amelyet arra a kérdésre adtak: „Milyen szeretnél lenni?" Erős, okos, bátor, férfias, talpraesett, éles eszű, rettenthetetlen... Egy se mondta: Jó. A jóság miért nem szerepel egy sorban ezekkel az erényekkel? Miért van, hogy ráadásul még szégyenlik is saját jóságukat?
... És most felvillan Kairó — a régi tégla-Kairó, lapos tetők, száradó fehérnemű az erkélyeken, koldusok, szemetesek a söprűikkel, pompás Cadillacek, egy szűk kis mellékutcában, egy akácfa alatt kintornás áll a zeneládájával, szekerek — a kerekeken vaskos gumi —, rajtuk piros fezben, összezsúfolódva ülnek a piacra tartó parasztok, az égen ölyvek vitorláznak, a szürke, agyagos Kairó, arab betűs falragaszok, kisfiúk, mezítlábas gyereksereg: Kairó gamin-jei. .. És íme a Nílus, a hűvös, a királynői Nílus a hídjaival, az előkelő szállodák pompázatos építészete, a modern üveg- és vasbeton-villák fényűzése. A megkapóan romantikus felukkák a hidak alatt oldalra döntik vitorláikat, meghajlítják árbocukat.
A minaretben rázendít a müezzin. Erőteljes hangja visszhangzik a piac keskeny kis utcácskáin. Hangszalagra rögzített gépi hang. Ó, istenem, Afrika mélyén a mecset már villamosítva van! De az árusok és a vásárlók körében nem észleltem a piacon semmiféle készülődést az esti imára. Tálakkal, dézsákkal, serpenyőkkel telezsúfolt-teleaggatott kis odújában az ónozó munkás — akinek már öt gyereke nőtt fel az odú padlóján — nem kezdi el a namázt (a nap különböző szakaiban mondott muzulmán ima - a szerk.), a dohányárus se, aki egy ház lapos ablakmélyedésében rakta ki áruját; a rövidáru-kereskedő se, a fiatal házalók se, akik mind más-más áron kínálják különbözőképp-egyforma férfizoknijaikat; a narancs-, a banán- és a dinnyeárusok se. Ezen a piacon mindenki nyüzsög. És senki nem imádkozik. Csak egyetlen öreg csizmadia vette föl műhelye mélyén azt a testhelyzetet, amilyen a szovjet üzemek munkahelyi tornájában is szerepel, és kezdte hajlítgatni-kiegyenesítgetni csenevész derekát. Csak ő válaszolt az esti piacon a hit hívó szavára, meg még egy boltos a pult mögött, mintha csak a szétszóródott gombostűket szedegetné össze.
A szerelem természetesen önszuggesztió. Egy olyan erőnek az önszuggesztiója, mely a szeretett lény alakjában ölt testet. Mindaz, ami az imádat részévé lesz, a szerelem önszuggesztiója révén választódik ki, és lassanként semmi másra nincs szükség. Nevetséges, ha belegondolok. S ezt csak a kedves maga törölheti le, semmisítheti meg. És ez rettenetes pusztítás, olyan, mint Hirosima.
Szeretik a költészetet? Ha igen — a költészet a tömörség iskolája. A Hadzsi Muratban mondják : „A kötél akkor jó, ha hosszú, a beszéd meg akkor, ha rövid."
A mondatnak néha álmosítónak kell lennie, máskor meg — elfúlónak, kirobbanónak. Pulzus és lélegzés...
Soha ne írjanak így: először a történet, elnagyoltan, hevenyészetten, a stilisztika majd azután.
Az igazi irodalom az, amikor az ember megismételhetetlen módon tárja fel önmagát, megismételhetetlen módon tár fel egy új világot, emlékeinek, alakjainak, nézeteinek világát. Az író nem lehet jó vagy rossz. Vagy igazi — vagy semmilyen. Az író a szónál kezdődik.
Mondhatjuk-e akkor, hogy a stilisztika, a stílus csak másodlagos?
Az orvos hippokrateszi esküt tesz. Az író is.
Álmatlanság. Hogy ne jutna eszembe Kornyej Csukovszkij? „Elkorcsosulunk, mind a ketten / S nem az altató a vétkes ebben". Semmi nem segít. Kornyejen fogok töprengeni.
Járni tanul a szó (Az ismert szovjet író, Kornyej Csukovszkij könyve, Réz András fordítása - a szerk.) /Kettőtől ötévesig/: „Miért verekszel állandóan?"
— Jaj, anyu, hát mit csináljak, ha folyton kibújik belőlem a rosszaság!"
Vitatkozó volt, dühödt vitatkozó. Egész Csehov-jellemzése annak az elterjedt és hamis elképzelésnek a cáfolata, miszerint Csehov gyönge akaratú, passzív, jellegtelen ember lett volna.
Vitatkozó volt, dühödt vitatkozó az „irodizmus" — vagyis az orosz nyelv bürokratikus kiforgatása elleni harcban. Az Eleven, mint az élet című könyve — egyetlen dühös kirohanás.
Vitatkozó volt. Dühödt vitatkozó — a pedológiával, a mesét, a gyermek mítoszteremtő természetét elutasító szemlélettel szemben.
Összegyűjtött művei hatodik kötetében a Csarszkaja-korabeli (Csarszkaja /1875 — 1934/ — orosz írónő, művei édeskés-modoros hangnemben íródtak - a szerk.) gyermekirodalom ellen emel szót, a rengeteg Pinkertonról összeírt mű ellen, az ellen az irodalom ellen, amit annyira szerettek Oroszországban a törzsírnokok, a borbélyok, a kereskedők és a fiatal lakájok. Így ír: „Ezeket a regényeket nem szabad szidni. Ha egyszer vannak barbárok, kell, hogy legyen saját művészetük is."
Vitatkozó volt — a harmincas évek iskolai irodalomtanításának zagyvaságai ellen küzdött.
Jöttek Hlesztakovok, de ő igazi Revizora volt minden harmadrendűnek.
Mindig az örömteli életigenlés pártján állt.
Ha az ember tehetséges, minden, amit ír, olyan, mintha már átélted volna. Ha az ember tehetséges, tudja, hogy az aljasságot semmiféle elvvel nem lehet eltakarni. Aki az örök kategóriák nevében szól, nem fél attól, hogy nem lesz mit fölhoznia az erkölcsi törvények védelmére.
Gyakran úgy beszélnek nálunk az életismeretről, mintha az a nagy nemzeti irodalom kifejlődésének már önmagában biztosítéka volna. De az élet ismerete — csak feltétel, a mesterségbeli tudás — szintén csak feltétel. Segítik a tehetség boldogulását, de csak akkor, ha az író valami számára fontos dolog feltárásának lelki tevékenységét végzi. A valóságot az írónak nem ismernie kell, hanem fölfedeznie önmaga számára — ez hát a tehetség dolga.
Gyakrabban lelkesedem, mint mások. Nem volnék szigorú? Olyan elkeserítően keveset gondolkodom és dolgozom? Megfontolandó. Könnyebben kerülök idegen hatás alá — lehet, hogy a tulajdon gondolataimat vélem fölfedezni? Engedékenység — magában a lélekben, de megalkuvás, gyűlölet semmi.
Azért haladok olyan lassan, mert a könyv számomra különleges szer, olyan, ami élni segít.
Elérkezett az életemben egy olyan időszak, amikor a leginkább magammal akartam tisztába jönni. Extrovertált vonások bennem:
Megnézek egy nap két filmet, üléseken veszek részt, szeretek véletlenül betoppanni valahova, a naptárról, a megbeszélt találkozóról megfeledkezem.
Nincs ellenemre, hogy szerepeljek, szónokoljak, tósztot mondjak.
Szeretem kijegyzetelni, amit olvastam.
A kiküldetés — ünnep. Nyughatatlan vagyok, mozgékony. Kész vagyok „érdekből" megítélni helyzeteket, embereket.
Helyeslek minden jobbat, jót, sőt középszerűt.
A munkámban kapkodok, minden vonz, de sok mindent félbehagyok. Kinevetem azokat, akik az egészségemért aggódnak. Érdekel, hogy milyen benyomást keltek másokban.
Introvertált vonások:
Nem szeretem a táskarádiók lármáját.
Szeretném, ha kevesebb holmim lenne.
Jobban érzem magam nagy társaságban, mint szűk körben, ahol kialakult kapcsolatok vannak.
Végeredmény: extrovertált-ciklotím alkat.
Ciklotím — mániás-depressziós: ami a hangulat „körbeforgását" jelenti, erős ingadozásokat, tónusemelkedést és -esést.
Hajlamos vagyok az ok nélküli besavanyodásra — tompaság, kókadtság, depresszió. Könnyű velem kijönni, megegyezni.
Harmonikus piknikus — köpcös, kiegyensúlyozott. Jólelkű, kövér, sajátos elegancia, hajlam a kopaszodásra, rövid nyak. A blokád után két hónap alatt 17 kilót szedtem vissza. Jó szervezőkészség. Célszerű testhelyzetek, fesztelen tánc. Nem eléggé összeszedett testtartás. Harmonikus — akivel könnyű érintkezni. A kölcsönös megértés érzése. Közlékenység. Haragtartás nincs. Két-három közeli barát, de mindenkit ismerek és majdnem mindenkit szeretek. Irigykedésre való teljes képtelenség. A mások sikerein való örvendezés mestere. Locsogok-fecsegek, de a más titkát magamban tudom tartani. Tehetség, gyors felfogóképesség, nem elegendő becsvágy. Érdektelen dologra nem tudom összpontosítani a figyelmemet.
Depresszióban: a saját személyiségemről nincs nagy véleményem, magasra értékelem a másokét. Ezután jön a közbülső állapot: derűs vagyok — de ernyedt. Oblomov távoli utóda.
Lassan járj — tovább érsz. Az életutak hosszú távú versenyzője, a halogatásban lángelme.
A sors tiszteletteljes közönnyel viseltetik irántam — én is őiránta.
A jó szakaszban elégedett vagyok magammal, fecsegő, könnyen áll nálam a hencegés, csipkelődöm a mások rovására, és mindig van egy-két megvalósítható ötletem. Valakit eligazitok, kisegítek, minden különösebb megrázkódtatás nélkül, majdhogynem hanyagul.
De épp ez a természetes, bizalmas érzelmi kötődésem az emberekhez, a megfoghatóhoz, a maihoz gátol abban, hogy környezetemből kiemelkedjem, közvetlen környezetem pszichológiai produktuma vagyok. Makacsul idegenkedem az észlényektől.
A kozmopolitizmus — az emberek közti különbözőségek kiegyenlítése, egybemosása, a nemzeti hagyományokról való lemondás, lemondás például az orosz vagy az ukrán népdalról, a grúz kórusról — a szaxofon, a modern énekesek egyforma mikrofonba-siránkozásának a kora.
Hiszem, hogy az internacionalizmusra nevelés a bölcsőben kezdődik, az anyanyelven hallott bölcsődalokkal. Nem tudom elfelejteni azt a kisfiút, aki egy szadoni (Szadon: oszét hegyi falu - a szerk.) kőszáklyában az ünnepen számomra érthetetlen szavakat firkált, számomra érthetetlen nyelven. Ez a szó volt: „mama". A forradalom után kiadott ábécéskönyv még két nyelvjárást használt: a digort és az iront. Ezzel a szóval kezdődött: „mama". Az oszétok, biológusaik, hadvezéreik, kohászaik, művészeik ezzel a szóval lépnek ma a világ minden népe elé.
Azt kérdem magamtól: lehet-e vajon nemzetköziségre, távoli kapcsolatokra nevelni az embert, ha süket és vak a közeli kapcsolatok, az ismerős tárgyak, a szülői ház iránt? Mivel menjek akkor oda a skóthoz, a tirolihoz, a baszkhoz?
Néhány szót az örök erkölcsi értékekről. Mindig akadnak üldözői ezeknek az örök értékeknek. Ezek mintha szántszándékkal a feje tetejére akarnák állítani az erkölcsi világrendet, mintha fejjel lefelé szeretnék látni azt az épületet, amit az emberiség ez ideig rakott, mintha össze akarnák zavarni, fel akarnák cserélni ennek a sokemeletes épületnek az alját és a tetejét.
Vannak, akik úgy vélik, hogy a gondolkodás nem cselekvés. Ami az értelmiséget illeti — ez olyan tévedés, ami már árulás. Amikor az értelmiség lemond a gondolkodásról — megszűnik létezni.
KÓNYA LILLA fordítása
Néhány szó Nyikolaj Atarovról:
Sz. 1907, Vlagyikavkaz-mh. 1978, Moszkva. Népszerű orosz újságíró, prózaíró. A gorkiji íráseszmények követője. Hosszú időn át a Lityeraturnaja Gazeta vezető publicistája, majd létrehozta és szerkesztette a Moszkva c. kitűnő irodalmi folyóiratot. A második világháborúban haditudósító. Fő témája a fiatalok személyisége, érzelmi nevelése. Nem egy ezzel kapcsolatos sajtóvitát levezényelt. Váratlanul felfedezett naplójának méltatója, Alekszandr Borscsagovszkij szerint az Atarov özvegye által 1978 után kiadott napló érdekes megközelítésben magába sűríti mindazokat a gondolatokat, melyek Atarov írásművészetét éltetik.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1981/8. sz., 135-140. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése