Válogatás a finnugor népek irodalmából (2)

JAAN KROSS

Nagyapám

Mindkét nagyapám vasutas volt.

Apai nagyapám, Jakob Mirk, mozdonyvezető volt a Tallinn—Pétervár vasútvonalon. 1886-ban lefokozták fűtővé, a tulajdon mozdonyára. Oroszul éppolyan rosszul beszélt, mint németül, de az új vasúti főnökök akkoriban még ezt a siralmas nyelvtudást is úgy értelmezték, hogy a németek híve. A család azt hajtogatta, hogy ez az igazságtalanság betegítette meg. Az ötvenedik évét meg sem érve elvitte a tüdővész, így én nem is ismerhettem.

Anyám apja, Hinrik Urban, kazánkovács volt a vasúti szerelőműhelyben, és bár alig beszélt jobban oroszul Jakob Mirknél, őt legalább nem fokozták le tulajdon üllője mellé ráverő legénynek. Ezzel a nagyapámmal jó barátok voltunk, s az a história a kereszttel, amit itt el akarok mondani, kettőnkkel történt.

Megállapodtunk, hogy a vasútállomáson találkozunk. Vagyis a Balti pályaudvaron, ahogy nagyapám nyilván mondta volna. A Balti pályaudvaron, 1929 egyik júniusi reggelén.

Én már jó ideje ácsorogtam az állomásépület meg a frissen felöntözött, macskaköves tér között, és jobb felé néztem. Onnan, a deszkapalánk mögül kellett felbukkannia nagyapámnak. De egyre késett, és én mind árvábbnak éreztem magam. Persze, nem attól, hogy egyedül voltam és idegen emberek haladtak el mellettem. Hiszen már betöltöttem a tizedik évemet, és már második hete harmadik osztályosnak mondhattam magamat, az ismeretleneket pedig még érdekes is volt elnézegetni: nem éppen sokan, roppant különböző emberek lépdeltek fel nyugodtan és ereszkedtek alá a kőlépcsőn; két-három parasztember, kereset reményében, ott álldogált esetlen targoncája mellett (egy szőrmók öregember, aki némileg nagyapámhoz hasonlított, mosolyogva kínált felém egy fél fonott cipót, de én elvörösödtem és visszautasítón félrefordultam), három álmos bérkocsis üldögélt lámpával fölszerelt konflisa bakján, a lovak, fülüket billegetve, utasra vártak, és volt ott még két egészen csodálatba ejtő bérautomobil — egy hátrahajtható, redős ponyvájú, gőgös fekete Ford, és egy ugyanolyan sötétzöld Fiat. Mindkettőből fantasztikus olaj-, benzin-, fém-, lakk- és műbőrillat áradt. Mindkét gépkocsi első ülésén egy-egy hihetetlen irigységet kiváltó sofőr terpeszkedett: az egyik gombos bőr sportsapkában, a másik ellenzős sapkában, ezen még az autóklub jelvénye is ékeskedett, ellenzője felett pedig csillogva meresztette szemét egy igazi autósszemüveg... De mindennek a pompás látványnak ellenére, én folyton csak nagyapámra gondoltam. Már egy éve aggódtunk érte. Főleg azért, mert iszonyú öreg volt — közel hetvenöt éves. Másodszor, mert nemrég nagyon ránk ijesztett betegségével. És még azért, mert a betegsége után valahogy megváltozott. Annyira, hogy, ha egészen őszinte akarok lenni, egy kicsit félni is kezdtem tőle.

Hinrik Urban, anyai nagyapám, mint már mondtam, kazánkovács volt. Valamikor a harjui járásban dolgozott, a Karila tanyavidéken, később, amikor összerúgta a port a főnökével, Tallinnba költözött. Itt, a vasúti szerelőüzem kovácsműhelyében negyven esztendeig állt a lohogó kovácstűzhelynél, a gőzkalapács dübörgésében, kovácsolta a vasat. Egészen az elmúlt tavaszig. Máig sem tudom, miért folytatta ezt a nehéz munkát ilyen hajlott koráig. Most kezdek csak arra gondolni: talán a legkisebb mértékben sem akart könyöradományra szorulni és vejeitől függni. Mert hiszen a negyvenkoronás nyugdíjból, amire számíthatott, nehezen éltek volna meg nagyanyámmal. Vagy talán csak megszokásból járt reggel hétre koromtól fekete műhelyébe, a nála sokkal fiatalabb társai, a nehéz öklű, kipödrött bajuszú ráverő legények közé, a kalapács, a fehérre izzított vasdarabok közé, amelyekről tüzes pelyhek röpködtek és szikrák vágódtak szét (voltam nála a műhelyében és tudtam, milyen ott minden). Ezt a pátoszra inkább hajló időkben úgy nevezték volna: az ember mélységes alkotó hűsége a munkához, vagy még szebben hangzón.

A múlt tavasszal nagyapám összeesett az üllő előtt. Vöröskeresztes autó vitte a kórházba. Anyám és nagyanyám látogatták, de engem nem vittek magukkal. Nagyapám egy hónap múlva hazatért, és egy vasárnap reggel elmentem hozzá. Kicsiny lakása a Paldiski út elején - egy kis szoba a tűzhellyel s a másik, kicsit nagyobb - az annyira ismerős lakás üres volt. Nagyanyám, persze, a templomba ment, de nagyapám sem volt a szobában. Az udvaron találtam rá, a pajtában, ahol, a satu fölé görnyedve, egy darab vasat fűrészelt. Kisszéken ült, az ablakból vetődő fénykévében, és odaintett magához. Súlyos kezét a vállamra tette és valamit mondott, de nem értettem belőle semmit. Igaz, adós maradtam a magyarázattal, hogy nagyapám néha, tréfából, egy-két szót svédül mondott, anyjától tanulta.

- Mondd észtül. Nem értem - kértem. Elmondta még egyszer, de akkor sem értettem.

- Nem értem, amit mondasz, nagyapó.

Nagyapám az ablak felé fordult és elnézte az udvart, a parányi levelű egresbokrokat, sokáig hallgatott. Aztán felelt csak lassú szóval, amit már megértettem:

- No, hát azt kérdem... hogy... hogy megy a tanulás? Hányadikos is vagy most?

Hangosan kérdezte, szokatlanul lassan, mégis úgy rémlett, mintha kásával volna tele a szája. És hát: hogyan lehet, hogy a nagyapó nem tudja, hányadikos vagyok? Elszorult a szívem. Akkor hát erről beszélt egymás között nagyanyám és anyám: a nagyapó sok mindent elfelejtett és nehezen beszél, de hát ez akkor volt, amikor kórházba vitték! Most meg már újra otthon van! A doktorok megtették a magukét! Ő most újra egészséges!

Nem volt egészséges. Az ijedségtől élesebbé vált szemmel megláttam: bal szeme egészen más, mint a jobb, szája bal sarka szakállának szürke bozótjában furcsa-keserűn lebiggyedt, bal keze nemigen engedelmeskedett és valami okból hidegebb volt, mint a másik. Amikor pedig felálltunk, hogy az udvaron keresztül bemenjünk a házba, mögötte lépkedve észrevettem, hogy a bal lába sehogy sem akart elválni a földtől és csizmája néhányszor megrekedt az érdes köveken, beleakadt a kikövezett út egyenetlenségeibe, s én féltem, nehogy elessen.

Amint beért a házba, nyomban leült a tűzhely mellé a kisszékre, és nagy nehezen, de többé-kevésbé érthetőn, s ahogy nekem rémlett, szinte haraggal mondta:

— Hogy én az üllő előtt összeestem, az butaság.  Csak elaludtam. Emlékszem mindenre. Az orromból, jól láttam, csiszolt rézgolyók ugrottak ki — négy golyó, legalább két hüvelyk átmérőjűek - egyenest rá az üllőre... Amikor aztán kérdeztem, hová lettek, a csibész doktorok... letagadták... mintha nem is léteztek volna.

Ez a furcsa beszéd annyira megrémített, hogy rosszul kezdtem érezni magamat a kis szobában, ahol minden olyan ismerős volt, a tárgyak, a szagok - nagyapám szivarjainak és cigarettáinak, nagyanyám kamillájának illata. Hiszen nagyapám históriáiban a házi szellemekről mindig sejlett az igazság, ha másutt nem, a szakállában bujkáló kópé mosolyból vagy szeme sarka rándulásából: elhiszed, nem hiszed? Most azonban a képtelen rézgolyóiról — a két hüvelyk átmérőjűekről! — szinte dühödten beszélt, tökéletesen komolyan. Ez olyan különös volt, hogy nem is szántam el magam a részletekről tudakozódni. Hallgattam a fenyőtoboz-súlyzójú láncos falióra tiktakolását, és egy idő múlva arra kértem:

— Inkább azt a históriát mondd el, amikor a gyerekek elmentek éjjel a karilai kápolnába, és hogy mi történt ott.

— Ugyan, mi van abban... különös... E-eh!

Nagyapám szája eltorzult. Elhallgatott, legyintett, odafordult az ablakhoz és kibámult az utcára. Én pedig ijedten gondoltam, hogy bizonyára nem lesz több alkalmam hallani különös és nagyszerű históriáit... Az egészen másféle időkről, a temetőbeli ördögökről, a falukról és tanyavidékekről, a kovácsok és inasaik csínytevéseiről, a terménykereskedőkről, a bárókról és feleségükről, és olyasmiről, ami talán nem mindig volt olyan hallgató fülének való, mint én, legalábbis így vélte nagyanyám. Mert, amennyire emlékszem, ha köztünk volt, sokszor ingerülten és szenvedő arccal szólt közbe: „Ugyan, mit rontod a gyereket az illetlen beszédeddel?"

Há-át, úgy látszik, nemigen hallok már érdekes történeteket nagyapámtól. De nem így történt. Első nyugdíjas éve folyamán nagyapám, a várakozás ellenére, teljesen meggyógyult. A szélütés következményeit alig lehetett észrevenni, beszédkészsége pedig teljesen helyreállt. Használni tudta a bal kezét is. Igaz, annyira nem, hogy cincogni tudott volna a hegedűjén, amivel pedig azelőtt egy öreg kovács kezétől nem várható ügyességgel bánt. De csodálatos históriáit újra mesélgetni kezdte nekem.

Emlékszem, karácsony másnapján nagyapám és nagyanyám, ahogy ez az ünnepeken szokás volt, ebédre jött hozzánk. Apám és nagyapám felhajtott egy-egy kupica vodkát ebéd előtt. Apám egynél többet sohasem ivott. Nagyapámnak pedig, istennek legyen hála, ahogy nagyanyám mondta, nem engedtetett kirúgni a hámból. Mivelhogy régebben többet ivott. Annyit, hogy, ahogy mondták, nagyanyám szenvedte meg. Nem tudom, mikor lehetett ez, később kezdtem csak érteni, hogy nagyanyám szenvedéseiben jó adag túlzás volt, mivel nagyapám barátkozása az itókával nem lépte túl a három-négy kupicát szombat esténkint a vasúti kazánkovácsok társaságában a mohos cseréptetejű, A szilfához címzett, alacsony kocsmában, amely később a Szilfa Restaurant névvel ékeskedett. Sohasem engedett le a torkán néhány kupicánál többet, és - gondolom, ez már a végső határ volt - dalocskákat dudorászott nyűtt bársonygalléros, rávarrott zsebű, avítt, esetlen kabátjában. Hej, te legény, nem tudod tán..., vagy efféléket. Szombat esténkint, tizenegy óra körül térve haza a Paldiski úton, természetesen egészen egyenesen járt.

Anna nagyanyám erdész lánya volt. Középtermetű volt, idős korára kigömbölyödött, de még mindig sűrű, sötét haját nem ütötte meg a dér, magasan ívelt szemöldöke alatt kéken csillogott a szeme. Véleményem szerint a legjobb és a bizalomra legméltóbb ember volt. Néha talán még elnézőbb, mint anyám. Ami a bizalmat illeti, az idő mit sem változtatott véleményemen. Ha viszont kedvességéről, szívélyességéről, nyájasságáról és nyíltságáról beszélünk, arra a következtetésre jutottam: nem kötelezhető mindenki, hogy osztozzon unokája véleményében. Mert nagyanyám, távolabbi ismerősei szemében, nyilván zárkózott és hideg ember lehetett. De egész külseje, cselekedetei és magatartása, ahogy ma mondanák, néha egyszerűen rendhagyó volt. Sohasem emelte fel a hangját. Nem ejtett ki egy durva szót, káromló szavakról nem is beszélve. Nagyanyám három ruhát hordott: télen feketét, tavasszal és ősszel szürkét, nyáron világosszürkét. Valójában két-két ruhája volt mindhárom színből, egy hétköznapi és egy ünneplő. Valamennyi egyforma szabású volt, útmutatása szerint Sandra néni varrta őket; teljesen egyszerű, zárt nyakú, keskeny fehér galléros ruhák voltak. Vasárnapi ruháira nagyanyám magasra, egészen a torkához, brosstűt tűzött fel - fonott ezüst dróttal keretezett, ovális fehér követ. Egyetlen ékszere a jegygyűrűje volt, amelyet hetven évig nem húzott le az ujjáról. És, noha csak munkás felesége volt és három osztályt végzett a falusi iskolában, soha életében senki — sem ismerős, sem ismeretlen —, senki nem alkalmazta vele szemben a „kovácsné" kifejezést, nem nevezte „a kovács anyójának", vagy „a Hinrik Annájának", vagy akár „Urban nénének". Mintegy magától értetődően, mindenki „Urbanné tésasszony"-nak szólította. Alighanem magától értetődő volt ez nagyanyám szemében is. Nem emlékszem a nevetésére. Csak enyhén gúnyos mosolyára, ahogy a másikat hallgatta: „Nocsak! Valóban minden olyan jól megy, mint ahogy elmondja?"

Nagyanyám ritkán tréfált. És a tréfái is különösek voltak. Abban az esztendőben, amikor nagyapám betegeskedett, karácsony előestéjén elhaladtunk nagyanyámmal a János-templom előtt, és ő azt mondta: „Menjünk be egy pillanatra."

Letértünk a friss hóval borított fasorról és beléptünk. Nagyanyám otthagyott a kihalt templom közepén álldogálva, maga félrehúzódott és letérdelt a padsorok között. Én csak néhány pillanat múlva ébredtem rá, hogy imádkozik.Elnéztem lehajtott fejét. Szeme csukva volt, ajka mozdulatlan, arckifejézése sokkal komolyabb, mint rendesen. Sokáig némán, elmerülten imádkozott. Aztán felkelt térdeltéből és kimentünk a templomból. És, bár az efféle imádság szokatlan volt számomra, nem mertem kérdezni semmit. A templomtornác előtt két felmálházott szán állt, a fuvarosok szürke zsákokat hordtak ki a templomból és rakták fel a szánokra.

- Mit visztek? - kérdezte nagyanyám.

- Mit vinnénk! Láthatja maga is - dörmögte az egyik fuvaros -, a galambok piszkát. A templomban már egy második mennyezet nőtt belőle, legalább egy láb vastag.

Nagyanyám szája sarka rándulásából felfogtam, hogy ő jól értette, mit akart mondani a fuvaros. Előbb rám nézett, aztán arra, és szigorúan azt mondta:

- Vigyétek csak, vigyétek. A templomban már rég túlságosan sok piszok gyűlt össze.

Nagyanyám maga után vonszolt. Az „Óvoda" felé indultunk, így hívták akkoriban ezt a teret; hátralestem és láttam, milyen hökkenten néz utánunk a galambtrágya fuvarosa. Nagyanyám tréfái néha kínos helyzetbe hozták az embereket. Ami nagyapámat illeti, azt hiszem - akkortájt, persze, csak sejtettem -, hogy nemegyszer került nevetséges vagy kínos helyzetbe senkihez sem hasonlító, különös és büszke felesége miatt.

Ez után a karácsonyi ebéd s az apámmal megivott kupica vodka után nagyapám leült kis nappalinkban az öreg zongorához és játszani kezdte a Kisded született ma... kezdetű karácsonyi éneket. De bal kezének csupán két ujja engedelmeskedett. A többinek nem tudott parancsolni, ezért a dallam nem kerekedett ki. Nagyapám lecsukta a zongora födelét, szájába dugta a vasárnapi szivarját, és özönvíz előtti tűzszerszámával, amely vattából, egy acélcsőből, petróleumból és kovakőből volt összeszerkesztve, tüzet csiholt. Láttam, hogy elcsüggeszti tehetetlensége. És megkérdeztem tőle:

— Nagyapó, ugye, te ki tudtad a patkót egyenesíteni?

Nehezen tudnám megmondani, miért éppen ezt kérdeztem tőle. Talán véletlenül, talán azért, mert vigasztalni akartam. Hiszen nagyapám olyan erős volt, hogy régebben biztosan művelt effélét. Nyilván még most is bírná erővel. Mert ehhez nem hajlékony, hanem inkább hajthatatlan ujjak kellettek.

Rám nézett a füstfelhő mögül:

- E-eh! Már nem emlékszem.

- De hiszen a kovácsok ki tudják egyenesíteni!

-Talán van, aki ki tudja. Ha silány a vas és erős az ember.

- Kiegyenesítették királyok is — folytattam állhatatosán. — Ágost lengyel király. Olvastam.

- A királyok meg az uralkodók birodalmakat egyenesítenek ki. Ezt mi is láttuk. De hogy lópatkót, azt nem hiszem. Hacsak valami kacér fehérnép nem nézte őket.

- Hát te sohasem egyenesítettél ki patkót?

- Megesett egyszer. Még legényke koromban.

- Meséld el.

És nagyapám elmondta, hogy a karilai kisasszony, a tizenhat éves Karolina, afféle huncut szemű bogárka, ahogy jellemezte, egyszer csak belépett hozzá a kovácsműhelybe megnézni, hogyan kovácsolják a vasat. Világos, hogy csak kényeskedésből és kíváncsiságból. Járt-kelt ott, nézelődött, pipiskedett. Nagyapám figyelmeztette, hogy még bepiszkolja a selyemszoknyáját. De ez sem hatott.

Egyszer csak azt kérdezte a kisasszony, ki tud-e Hinrik egyenesíteni egy patkót. Nagyapám húszéves volt, abból már ötöt dolgozott kovácsműhelyben, de már annak előtte is volt elég ereje, hogy megragadja az eke szarvát, legény volt a talpán. Elővett az üllő mellől a fiókból egy még ki sem hűlt patkót, a markába köpött, és a kisasszony orra előtt kiegyenesítette.

- És mit szólt a kisasszony?

- Semmit. Csak annyit: „Ó!"

- Aztán? - faggattam tovább. Mert valamilyen „aztánt" hallottam ki nagyapám hangjából.

- Aztán? Másnap megint ott termett a kisasszony. Azt gondoltam: megijesztem egy kicsit. És amikor belenézett a hűtőcsöbör vizébe, hogy magában gyönyörködjön, megragadtam a fogóval egy még veresen izzó vastömböt és belemártottam a csöbörbe. Sisteregve forrt fel a víz, és a kisasszony arcába csapott a forró pára. Félreugrott és a gőzfelhőn keresztül kimeredt szemmel bámult rám. Azt gondoltam: no, most majd a papácskájához szalad panaszkodni ez az ördöglánya, s nekem jól megmossák a fejemet. De ő csak hangosan vihogott és azt kiáltotta: „De hiszen magad is megijedtél!" Másnap hozott egy kulcsot: készítsd el a pontos mását! Megcsináltam. Következő nap megjelent érte. És ez így ment. Már arra gondoltam: sokba kerül még nekem az a kiegyenesített patkó! Aztán a szobalányt küldte értem: jöjjön fel Hinrik az úrilakba, emelje át a kisasszony ládáját egyik helyről egy másik helyre. Akkor elhatároztam: elég volt! A szobalánynak azt mondtam, menjen csak előre, én meg bekormoztam a bal kezemet meg az ujjaimat. Úgy mentem utána. Mentem a sarkában, egyenest a kisasszony szobájába. Ő elküldte a szobalányt, illegett-billegett, aztán azt mondta: „Tedd át, Hinrik, a ládámat az ágyam mellől az asztalom mellé." Odatettem. De közben bal kezemmel a fehér kárpittal bevont falnak támaszkodtam. Amikor a láda már a helyén állt, a kisasszony megfordult és észrevette. „Uramisten! Hinrik, mit tettél! Az ördög vinne el!" Ottmaradt a kormos kezem nyoma, talán egy lábnyi hosszúságban. Azt mondtam: „A munkáskéz, az már ilyen!"

- És a kisasszony mit csinált? - kérdeztem.

- A kisasszony? Csak sápítozott: „Hinrik, inkább az ágyamra támaszkodtál volna a mancsoddal, az ágyneműt ki lehet mosni. De most a kárpitot hogyan tisztítsuk ki?"

Ebben a pillanatban nagyanyám jelent meg a küszöbön, láttam, hogy csupa vörös folt a nyaka, ami belső háborgásáról tanúskodott. Halkan mondta:

- Apa, már megint az ocsmány dolgaiddal traktálod a gyermeket. Ahelyett, hogy karácsony napján az Evangéliumot olvasnád neki.

Nagyapám azt mondta:

- Ugyan, anya, mi rossz van ebben! Éppen ellenkezőleg...

Így nagyapám régi históriái, mint azelőtt is, bizonyos.mértékig benne rekedtek. De valamiféle változások azért történtek benne. Igazi muzsikus őszintén szólva, sohasem volt, de az, hogy a szélütés után nem tudott már bánni a zongorával vagy a hegedűvel, nyomasztotta és dühítette. Ha pedig valaki más játszott, úgy meghatódott, hogy nem lehetett ráismerni. Hans bácsi, anyám húgának, Emília nénémnek a férje valamikor majdnem hivatásos muzsikus lett. Ugyan már rég hajógépészként dolgozott, de fiatal korában évekig hegedült a Pandorina zenekarban. Márciusban a jégtörő hajó bevontatta Laanemaa nevű hajóját a tallinni kikötőbe, s én éppen nagyapámnál és nagyanyámnál voltam, amikor Hans bácsi, mint rendesen, beállított hozzájuk egy üveg whiskyvel, szivarokkal, és, mint nyilván máskor is, leakasztotta a falról a hegedűt és néhány kitűnő zenedarabot játszott nagyszüleimnek. Románcokat, úgy emlékszem, még Chopint is. Mindezt úgy, ahogy igazi hegedűshöz illik. Zengett, énekelt a kis szoba. Nagyszüleim ott ültek mellette és hallgatták. A török díványon ültek, ahogy akkoriban a pamlagot nevezték; három kemény, négyszögletes, domború párnája szolgált támlául, két végén két kőkemény henger. Abban a pillanatban, amikor Hans bácsi .szünetet tartott, nagyanyám felállt.

- Igazán kellemes volt hallgatni. Csak a hajón, azt hiszem, kétszer annyit keresel, mint régebben a hegedűddel... — és átment a másik szobába, hogy a tűzhelyen vacsorát készítsen a vejének.

Nagyapám még sokáig ült mellette. De nem hallgatta végig. Chopin után váratlanul megremegő hangon mondta:

- Elég volt, Hans! Ne játssz többet.

Hans bácsi értetlenül bámult rá, és abbahagyta a játékot. Nagyapám pedig zavartan fújogatta az orrát nagy kék zsebkendőjébe, és amikor Hans, hogy visszaakassza a hegedűt, elfordult, megtörülte a szemét.

E furcsa érzelmessége mellett nagyapám néha váratlanul érdes is tudott lenni.

Egy áprilisi vasárnap reggel megint náluk voltam. Nagyanyám még nem tért haza a templomból, nagyapám pedig az első szobában faliórát javított az ablaknál. Három faliórája is volt. Egy nagy, nyolcszögletű fatokban, angol gyártmány, a családi hagyomány szerint valamelyik állomás várócsarnokának faláról vették le, mert elromlott, és nagyapám megvette, bizonyára még cári rubelért. Az ágy felett függött, egy felhúzás után két hétig járt, s majdnem olyan hangosan ütött, azt mondta nagyapám, mint a kosei templom harangja. A másik kettő húzós óra volt. Az egyik, nagyon régi, elhomályosult réz súlyzóival az ablak mellett függött, szemközt a naggyal, a várótermivel. Nagyapám azért tartotta ott, mert még a nagyapjáé volt. Az angolt pedig azért, mert az ebédlőasztalnál, a helyéről úgy nézhetett rá, hogy el sem kellett fordítania a nyakát. A harmadik közönséges, de elég jó fajtájú óra volt, fenyőtobozt formáztak a súlyzói, ez az első szobában lógott a konyhaasztal fölött, „hogy Anna mindig tudja, mióta fő a krumpli vagy párolódik a hús".

Éppen ezt az órát javította nagyapám. Az órákat szét szokta szedni, sűrűn ellenőrizte, s úgy beszélt róluk, mintha élőlények lettek volna, például macskák. Az óráknak külön nevük volt: Angyal, Súlyzó és Toboz. Nem tudom, nagyapám keresztelte-e őket el, vagy valaki más. Hans bácsi később elmondta, hogy nagyanyám megengedhetetlennek tartotta Angyalnak nevezni az órát. De nagyapám ellene vetette: ha kislányt lehet Angyalkának nevezni, úgy az órát még inkább. Mert az óra csak az időben hazudhat, a kislány viszont - mindenben. Nagyapám mindenesetre gyakran babrált az óráival. Azt akarta, hogy mind pontosan járjanak, ugyanakkor egymás után üssenek: előbb az Angyal, utána rögtön a Súlyzó, végül a Toboz. De a Toboz az utóbbi időben nemcsak az órákat ütötte el, hanem jártában is ütött. Nagyapám kiemelte üvegházikójából. A kis ház az asztalon nyugodott, hasra fektetve, szétszedett belseje mellette hevert. Nagyapám fehér ronggyal letörülgette a fogaskerekeket, ráfújt az alkatrészekre, a kellő helyekre olajat csöppentett nagyanyám varrógép-olajozójának vékony csövéből. Ez olyan érdekes volt, hogy én nem is követeltem tőle semmiféle históriát.

Nagyapám összerakta az órát, visszaakasztotta a falra és meglódította az ingáját. Átmentünk a másik szobába. Nagyapám leült a pamlagra és rágyújtott egy cigarettára. A szivar csak vasárnap engedtetett meg neki. Azt kértem:

- Most azt meséld el, hogyan mentél sorozásra. Régen, amikor még sorshúzás volt.

- No, hát hogy is volt az? Összehívták az egyházközség húszéves legénykéit Járvekülába. A járvekülai báró volt a bizottság elnöke. Akinek menni kellett, annak persze szorult a szíve. Igaz, akkoriban már nem huszonöt évet kellett szolgálni, mint régebben, hanem csak hat vagy hét esztendőt, lehet, hogy Észak-Lengyelországban, lehet, hogy még messzebb, az isten háta mögött. Úgyhogy akinek satnya volt a lelke, az előbb a kocsmába ment, hogy megerősítse. A járási elöljáróság házában mundéros urak ültek az asztalnál, a falra pedig, jó nagy számjegyekkel, öt vagy hat szám volt felírva. Akár a zsoltárok száma a templomban. Az asztalon leragasztott borítékok. Mindenki húzott egyet, a báró írnoka pedig felnyitotta...

Nagyapám kivette szájából a cigarettát és hallgatózott. A három óra egyidejű ketyegésének rendje megzavarodott. Egy idő múlva újra egyenletes lett, de gyérebb. Átnéztünk a szomszéd szobába. A Toboz megállt.

Nagyapám a hamutartóba nyomta a cigarettáját, és levette a makacs szerzetet a falról. Újra szétszedte a fogaskerekeit, rájuk fújt, megdörzsölte, beolajozta őket, sokáig eljátszott velük. Aztán az óra újra elfoglalta helyét a falon és a tiktakolás hármas fonala egyenletesen gombolyodott tovább a szobában.

Így folytatta nagyapám:

- Bizony, ott nem volt menekvés. Én összecsikorítottam a fogamat, és a bal kezem hüvelykujját a tenyerembe szorítottam. Alighanem Annára gondoltam. Hogy vajon odahaza ő is ilyen erősen szorítja-e az ujját a markába? Vagy összeteszi a kezét és imádkozik? Gyorsan kihúztam a borítékomat valahonnan alulról, az írnok felbontotta - huszonhat! Ez a szám nem volt felírva a falra, ott csak a huszonhetes volt.

Elhallgatott és fülelni kezdtünk. Az óra újra megállt.

Mire nagyanyám hazajött, a Toboz fogaskerekei már harmadszor hevertek szétszedve a konyhaasztalon. Nagyanyám levetette a kabátját, eltette a fiókba zsoltároskönyvét, és azt mondta:

- Apa, hordd el az órádat az asztalról. Ebédet készítek. Peeter már biztosan régen éhes, és talán te is.

- Várj egy kicsit - felelte nagyapám -, mindjárt befejezem, Emiatt a félóra miatt nem halunk éhen. Igaz-e? — kérdezte tőlem.

Tagadón megráztam a fejemet, és nagy érdeklődéssel figyeltem tovább, hogyan csavarja vissza nagyapám harmadszor is a kerekeket, állítja az óraszerkezetet az asztal szélére, akasztja be a súlyzókat meg az ingát, hogyan lódítja meg. Ez a mozdulata rögtön életet lehelt a teljesen élettelen tárgyba.

Aztán az óra megint felkerült az első szoba falára, mi pedig nagyapámmal átmentünk a másikba, leültünk a pamlagra, és már nem emlékszem, sikerült-e nagyapámnak befejeznie a történetet. Mindenesetre: a tűzhelyen teljes hangerővel sistergett nagyanyám serpenyője. De nagyapám hallása még mindig éles volt: a sistergés ellenére hirtelen felállt és átnézett a másik szobába. Rosszat sejtve benéztem én is. Az óra megint állt. Nagyapám odament a Tobozhoz, leakasztotta a szögről, hátrált egy lépést, aztán földhöz vágta az órát. Szerteszét röpültek az üvegszilánkok, az elgörbült számlap, a törött tok, a szerkezet, az inga és a súlyzók. Nagyanyám fakanállal állt a tűzhely mellett és riadtan nézett nagyapámra.

— Teremtőm, mi van véled?  

Nagyapám csak ennyit mondott:

— Dobd ezt a vacakot a szemétvödörbe!

— Ötven év alatt nem műveltél ekkora ostobaságot— mondta nagyanyám, a padlót söpörve.

Nagyapám, a felindulástól alig engedelmeskedő kézzel, cigarettára gyújtott.

— Akkor hát éppen itt az ideje...

Április végén, amikor már eltakarodott a hó, nagyapám megvett egy sírhelyet a rahumaei temetőben. Négyszer öt százsenyt (Egy százseny: 2,13 m - szerk. megj.) Anyám később elmesélte: amikor azt mondta neki, hogy ilyen óriási terület bizonyosan nagyon sokba kerül, nagyapám azt felelte rá:

— Mindig szűken laktunk. Legalább ott legyen tágasabb.

A temető nem érdekelt. De egyszer nagyapám magával vitt újonnan vett „földjére", s elüldögéltünk a fehér lécekből rótt padon a homoknégyszög közepén, amelyet egyik oldalról bokrok szegélyeztek, a többi oldalról idegen keresztek és vasrácsok. Végtelenül unatkoztam volna, ha nagyapám, nem törődve a síri szomszédsággal, nem hagyja magát belevonni mindenféle fiatalkori csínyjeiről szóló históriák elbeszélésébe. Később hallottam fél füllel, hogy nagyapám terve szerint kiknek kell majd ott nyugodniuk: neki magának, nagyanyámnak, anyámnak, Emília néninek, apámnak és Hans bácsinak, még Sandra néninek is. Sandra néni férjét, nagyanyám követelésére, ott kell eltemetni, ahol Isten ráküldi a halált, ha ugyan életben van még harmadik veje. Leopold Lepp fotográfusnak ugyanis már olyan régen nyoma veszett, hogy én már csak fényképen láthattam pompás bajuszát. Nagyanyám ingathatatlan meggyőződése szerint méltatlan ember volt. Nagyapám rádörmögte:

— Csélcsap fráter, annyi biztos. De hogy ott nyugszik majd vagy másutt, azt nem én döntöm el.

Két nappal előbb, vasárnap reggel, nagyapám eljött hozzánk a Kalamaja utcába és ecseteket kért apámtól. Gyorsan száradó, fehér zománcfestéke volt. Arra kellettek neki az ecsetek, hogy befesse a maga készítette keresztet. Egyet készített, közöset mindenkinek. Egy hétig, vagy talán másfélig kovácsolta. Most már készen volt a kereszt. Már csak be kellett festeni. Öreg barátja, Karelson kovács műhelyében. Ott is kovácsolta. Nem tudtam pontosan, hol volt ez a műhely. Azt hiszem, a Schnelli-tó melletti fatelepen túl.

És éppen ezen a napon kellett nagyapámnak ideszállítani, a vasútra, aztán velem együtt villanyvonaton elvinni Rahumaéba. Karelsontól a vasútig, persze, kézikocsin szállítja. Aztán a vonat viszi a keresztet hat kilométert, Rahumae állomásáig. Hogy onnan hogyan visszük ki a temetőbe, azt majd meglátjuk. No, de hát az nem is nagy út. Nagyapó biztosan tudja a módját. Rahumaéban talán akad valami targoncás ember. Az alap — egy gránittömb — már készen állt. Beléfúrva a lyukak is, hogy a keresztet beleerősítsék. Egy-két marék cementet, ami ehhez kell, nagyapámnak egy kis zacskóban kellett magával vinnie. Mindenre felkészült, mindent meggondolt. Én is. Mialatt ő a munkájával foglalatoskodik, tehát nem tud nekem mesélni arról, hogyan járkáltak a karilai kisfiúk fehér leplekbe burkolózva a sírok között, kísértetet játszva (csak azt nem tudom, végig tudtam volna-e hallgatni ezt a históriát a sírok és keresztek között, akár fényes nappal is), én azalatt majd a temetőben bolyongok... Pontosabban: nem bolyongok, hanem világosan meghatározott célom felé megyek, amelyet még a múltkor kiterveltem: befordulok bal felé a harmadik ösvényen és megkeresem a háborús pilóta sírját. Arra, kereszt helyett, két propellert állítottak fel. Jól megnézem, hogy fest az igazi propeller. Megjegyzem, és mindenesetre lerajzolom. Hoztam magammal papírt és ceruzát. Mert éppen a propellerrel kezdem majd aeroplán-modellem megszerkesztését. És hátha nem modell lesz belőle, hanem igazi kis repülőgép!

Éppen akkor, amikor azon tűnődtem, mit szerkesszek inkább: monoplánt vagy biplánt, akkor bukkant fel a palánk mögül nagyapám. De - csodálatos dolog! -targonca nélkül jelent meg — sötét haja borzas, ősz szakállkája előremeredt, egy szál kiskabát volt rajta és blúz szabású, kék munkásing, hátán a ferdén fekvő, óriási, fehér kereszt. A kereszt akkora volt, hogy majd hat láb magas nagyapám apró emberkének látszott alatta. Mintha nem is cipelne súlyos terhet, szapora léptekkel közeledett, de az erején felüli súlytól óvatosan lépdelt és nem is lehetett észrevenni, hogy bal lábára még mindig csámpázott - lábujjai befelé, sarka kifelé -, és nagy erőfeszítéssel emelgette ezt a lábát.

- Nagyapó! De hiszen nehéz!

- Jó reggelt, Peeter. Hát elhoztam idáig... — Nagyapám letette a keresztet a földre és kifújta magát. - Régóta vársz?

- Nem, nem régóta. Nem is késtél.

Az óra az állomás homlokzatán kilenc órát mutatott tíz perc híján.

- No, most pihenünk egy kicsit - mondta nagyapám. - Akkor is pontosan elérjük a kilencórait,

- Hát nem találtál kézikocsit? Legalább az állomásig elhúzni!

- Tudod, mintha elátkozták volna. Megállapodtam Karelsonnal, hogy elhúzom az ő kézikocsiján. Ma reggel derült ki, hogy a pajtában van a kocsija, a felesége meg elvesztette a kulcsát. Mindent fölkutattunk - nem volt a kulcs sem a komódon, sem a szögön, sem a szekrényben, sem az asszony köténye zsebében. Keresi Karelson és sopánkodik: „Nehogy azt gondold, Hinrik, hogy sajnálom a kézikocsimat!" Persze, hogy nem gondolom. Nem vagyok olyan ostoba. De a kulcsot sehol nem találjuk. Mondom, kérjük el a szomszédtól, Meeríts boltostól. Biztosan van őneki is kézikocsija.

Átmegyünk. Persze, hogy van kocsija. Csakhogy tönkrement a múlt héten. Elgurult a kereke. Nesze neked! Mondom: kérjünk a másik szomszédtól. Akár a Pillus fatelepéről. Ott meg azt mondják: de hiszen tudják, hogy szekéren fuvarozzuk a fát! Kézikocsink, persze, van. Jó mély — szemetet meg fűrészport szállítani. De tegnap kölcsönkérték a szomszéd utcából, trágyát hordanak vele a veteményeskertjükbe. Mintha megbabonázták volna. Úgy döntöttem, egy maradt csak hátra: visszamenni az állomásra és kézikocsit bérelni. Hiszen mennyi sütkérezik ott! De a gonosz párák ötven centet kérnek érte. Ez elle,n határozottan tiltakozott a lelkem. Hát így. Most pedig itt vagyunk.

A kereszt láthatólag nagyon nehéz volt, annak ellenére, hogy csipkeszerűnek látszott.

— Mennyit nyomhat?

— Bizony nem tudom. Talán öt pudot (Egy pud: 16,38 kg - szerk. megj.). De az is lehet, hogy csak négyet. Tavaly óta valahogy elerőtlenedtem.

— És milyen virágok ezek rajta?

— Van ilyen virág. Talán nem ismered? 

Ingattam a fejem.

— Persze, honnan is ismernéd! Úgy kalapáltam ki, csak a jelkép kedvéért. Valójában kék virágai vannak.

— Hogy hívják?

— „Az élet fonala" — így mondja a nép. Arra gondoltam... No, de jól van. Menjünk. Mert még elbeszélgetjük az időt és lekéssük a vonatot.

A helyiérdekű már évek óta közlekedett Tallinn és Paesküla között, én is több ízben utaztam rajta. Az első út vésődött legjobban emlékezetembe. Azóta sem felejtettem el azt az utazást: előző este, alighanem szombati napon, Kalamaja utcai udvarunkon egy varjúfiat fogtam. Még egészen gyámoltalan volt, de már tudott repülni. Kalitkába ültettem, a kalitkát pinceablakunk öt öreg keretéből fabrikáltam, kenyérmorzsát szórtam neki, de nem óhajtotta észrevenni. A vasárnap reggeli kávé után apám odalépett a kalitkához.

— Peeter, akarsz-e utazni az új villanyvonattal?

— De hiszen nem jár még!

— Mindenki még nem ülhet fel rá. De ma lesz a próbaút. Nekem ott kell lennem. Te is velem jöhetsz.

Tudtam, hogy a szerelőműhelyben, ahol apám dolgozott, valami berendezést készítettek az új villanyvasút számára. Ezért kellett részt vennie a próbaúton. És engem is hívott magával. Micsoda harc folyt a két, egymással szöges ellentétben lévő világ között! Az üvöltő, zengő, élesen füttyentgető csodamasina, szikrákat vető áramszedőkkel a tetején, amely tíz perc alatt vágtat el Tallinnból Páeskülába... meg a hatalmas csőrű madárfióka, nyakán a tüskésen meredő szürke tollakkal, ahogy rám sandít fürge fekete szemével és meg-meglendíti még tömpe kis szárnyait.

Apám megnézte a varjúfiókámat.

— Adtál neki inni?

— Mindjárt adok.

— Ha velem akarsz jönni, engedd szabadon. Úgy-úgy! Az út eltart délig. Hát válassz! 

Nem volt könnyű a választás. De választottam. Hiszen végül is mindig választanunk kell. És máig sem szűnt meg bennem a bűntudat minden élőlénnyel szemben, hiszen a madárfióka csak azért kapta vissza a szabadságát, mert az élettelen masinát többre tartottam az eleven madárnál.

Villanyvonaton tehát már korábban is utaztam. Nagyapám vállára döntötte a keresztet, s kimentünk a sínek mellé, amit peronnak neveztek. A vonat már bent állt. Utas szemmel láthatóan kevés volt. Néhány ember a peron eresze alól felénk fordult. Egy pattanásos képű, pökhendi égimeszelő kiköpte a cigarettacsutkáját és bennünket bámulva, fütyörészni kezdett a fogai között.

— Odané, az oroszországi Lurich feltámadt halottaiból, és most visszakívánkozik az anyaföldbe!

Egy ideges nő felkiáltott:

— Ez az öreg meg a keresztje egyenesen elborzaszt!

Megelőztem nagyapámat és belöktem a vagon ajtaját. A vasúti kocsik lépcsői akkoriban magasabbak voltak, mint a mostaniak. Vagy talán a peronok voltak alacsonyabbak. Négy lépcső vezetett fel a kocsikba. Az ajtók, meg a kocsik előterei eléggé szűkek voltak. Felléptem az előtérbe és kinyitottam nagyapám előtt a belső ajtót. Az ötven ülőhelyes teremkocsiban legfeljebb ha egy tucat utas ült. Elképzeltem, hogyan állítja majd nagyapám a keresztet az ülés mellé, a két padsor közé. A folyosó ettől legfeljebb négy-öt centiméterrel lesz szűkebb, nem többel.

Visszamentem a peronra, hogy az ajtóban ne legyek nagyapámnak láb alatt. Nagyapám és keresztje mellett ismeretlen férfi állt. Jól táplált, cvikkeres úr — kis vörhenyő bajusszal, aktatáska a kezében, a fején keménykalap.

— Nem, nem, semmiképpen! — mondta nagyapámnak fölöslegesen hangosan és mulatságosán magas hangon. - Ez a maga poggyásza EPW típusú teheráru, nem szállítható a kocsiban.

— Talán beférne mégis — mondta nagyapám. — Megpróbálom.

— Nem-nem-nem! — trombitálta az úr. — Tiltja a vasúti szabályzat. Semmi próbálkozás! Megtiltom.

— Mondja csak, kicsoda maga? - kérdezte nagyapám.

— Én a vasútigazgatóság vice-direktora vagyok! — mondta a keménykalapos. Faragatlan szóval nagyapám, ijedtemre és élvezetemre, azt felelte rá:

— Á, vici-direktor! Hát az meg is látszik!

A keménykalapos ügyet se vetett rá. Kiabálni kezdett:

— Igen, igen, értse meg, amíg szépen beszélek: a villanyvasút utasoknak készült, ez nem teheráru-szállító!

— Hát a kereszt talán áru? - kérdezte nagyapó. - Nem úgy vettem, el sem adom! Hogyan lenne hát áru?

— Ne vitatkozzék — mondta a direktor —, adja föl a poggyászát teherárunak. Persze, a villanyvonaton nincs teherkocsi. De az esti paldiski vonat elviszi Nömméig. Igen, igen, Rahumaéba nem szállítunk poggyászt. Nömméból majd visszaviszi Rahumaéba. Mindössze egy kilométer. Mit is vitatkozom én itt magával, nézze meg az ember!

Az úr, míg ezt magyarázta, leszorította nagyapámat az ajtóból és elállta útját a lépcsőn. Aztán visszafordult, épp abban a pillanatban, amikor a vonat elindult, és csúfondáros vigyorral nézett le nagyapámra. Ma azt mondanám, hogy vigyora tele volt egy bürokrata iróniájával és dühével, tulajdon jelentéktelenségének tudata szülte gonoszsággal.

— Teheráruként, teheráruként, apóka! Mert különben nevetséges: Krisztus villanyvonaton megy a Golgotára!

A vonat már gyorsított is és elvágtatott mellettünk, az utolsó kocsira festett piros karika eltűnt a váltókon túl a szerelőműhelyek közötti sínek pókhálójában.

Nagyapám egy pillanatig hallgatott. Aztán vállára döntötte a keresztet és furcsa elszántsággal kijelentette:

— Gyerünk!

De ahelyett, hogy az állomásépület felé fordult volna, elindult a peronon arrafelé, amerre a vonat eltűnt. Ott csak a peron végéig lehetett menni. Eleinte nem kérdezősködtem, hová tart. A következő vonatig még másfél vagy két óra idő volt. Amikor a peron véget ért, nem állt meg, hanem lement a kőlépcsőn és a vasúti pályán folytatta útját, a sínek mentén, szén- és kokszdarabok, faszilánkok és zúzalékok között. Akkor sejtettem csak meg szándékát: vagy száz méterre volt a vasúti depó, azon túl pedig nagyapám kovácsműhelye. Az a kazánkovácsműhely, amelyben negyven évig dolgozott. Tehát odavisszük a keresztet és átadjuk megőrzésre nagyapám munkatársainak. Ez a leghelyesebb, s aztán majd eldöntjük, mit is tegyünk. Feladjuk valóban teherárunak, ami nem vallott volna nagyapámra, mivel a tanács a vice-direktortól származott, vagy megpróbálunk felszállni a következő vonatra. Azon nyilván nincs a keménykalapos az utasok között.

Vagy két perc múlva odaértünk az átjáróhoz, a két kereszteződő sínpárhoz, amelynek egyike a szerelőműhelybe vezetett. Nagyapám azonban nem fordult be, ment egyenesen tovább; jobbról is, balról is három-négy sínpár vezetett, vagonok álltak rajtuk, azokon túl deszkapalánkok, még távolabb gyárépületek mészpala falai, a kerítéseken fehér bádoglapokon fekete betűs felírások: „A sínek között járkálni tilos! Vigyázz, ha jön a vonat! A sínek között járkálni tilos! Vigyázz, ha jön a vonat!"

Nagyapám természetesen tudta, hogyan kell vigyázni, ha jön a vonat. Csak figyelni kellett. Ami a sínek között való járás tilalmát illeti, neki, az öreg vasutasnak ezt nyilván mégis megengedték. És mivel én nagyapámmal együtt vagyok, nekem sem tilos. Azonkívül a sínek és talpfák között senki sem akadt utunkba, hogy a vice-direktorhoz hasonlóan rendreutasított vagy elkergetett volna bennünket. De mégis...

- Nagyapó, hova mégy... hová megyünk most?

Nagyapám ezúttal nem fordult vissza, hogy barátságosan rám nézzen, mielőtt válaszolna, mint máskor. Biztosan a kereszttől nem tudta hátrafordítani a fejét. Csak mintha egy kicsit kihúzta volna magát terhe alatt, előre nézett, és nekem úgy rémlett, mintha a súlyos tehertől lett volna olyan tompa a hangja:

- Oda, ahová, úgy látszik, nem lehet vonattal menni.

- Az hol van?... — kérdeztem zavartan. Csak nem az az imént említett egyetlen hely? Hacsak nem valami más, felfoghatatlan értelmű, folyton elsikló jelentésű, néha egészen egyszerű szó, amilyen a felnőttek ajkán néha többnyire érthetetlen volt, vagy annak tetszett... - Rahumaéba?

- Hát, a Golgota egy kicsit messze volna, nem gondolod?

- De hiszen Rahumáe is rettenetesen messze van! 

- Egyre közelebb lesz...

- És bírod?

- Meglátjuk.

Megértettem, hogy nagyapámnak ilyen teher alatt nehezére esik a beszéd, hát elhallgattam. Álmélkodva és elragadtatással figyeltem, ahogy a sínek között lépked, kissé imbolyogva, s a zúzalékban mély nyomokat hagyott a csizmája. Ennek ellenére majdhogynem könnyed volt a járása, szinte friss és valahogy gépiesen makacs.

Fürgén követtem, kissé hátrább, de gondolatban hol szorosan a közelében, hol lemaradva. És észrevettem: minél közelebb voltam hozzá képzeletben és a valóságban, annál inkább magaménak, annál inkább tántoríthatatlannak éreztem. Akár makacs tarkóját, a szélben lengő haját, kissé görnyedt, de széles vállát — az erős ember vállát (hiszen Lurich fajtája), megfeszülő nyakát, sötétszürke, varjúszínű kiskabátját és ugyanolyan színű, kicsit szánalmas, kitérdelt nadrágját, világoskék ingét, amely kilátszott jobb felé csúszott kabátgallérja alól. Ehhez az inghez nem viselt nyakkendőt. Alighanem így volt jobb. Mert amikor fehér vasárnapi ingéhez felkötött valami kötött csíkot, sőt igazi nyakkendőt, amelyet vejétől kapott születésnapjára, egy kicsit mindig sajnáltam nagyapámat, mert a nyakkendő mindig gyűrött volt, túlságosan szoros, parányi csomót kötött rá, többnyire félrecsúszott és egészen másképp festett, mint apám kifogástalan nyakkendője... És ennek a nyakkendő nélküli ingnek gallérjában, amit hátulról ugyan nem láthattam, de jól elképzeltem, volt valami nemcsak megindító, de büszke is. Igen, minél közelebb voltam nagyapámhoz, annál közelibbnek és természetesebbnek tetszett, különös útja ellenére. De amint tíz lépésre lemaradtam és összehunyorftottam a szememet, ahogy tízszeresére vagy hússzorosára nőtt köztünk a távolság, valahogy furcsán kezdtem érezni magam. Nagyapám mintha elmosódott volna, majdnem hogy áttetsző lett és valószínűtlenül nagy, vállán a kereszt pedig úgy imbolygott a pálya felett, mintha a síneket kísérő egyik palánktól a másikig érne. Amikor aztán nagyapám letért balra a sínek közül és a vasúti pályát kísérő külvárosi utcán haladt tovább, húsz lépés után úgy rémlett nekem, hogy vállán a kereszt már az alacsony házak .fedelével egy magasságban imbolyog. Ámulatom idegenséggé változott és félelemmé erősödött. Hogy félelmemtől megszabaduljak, szaporábban szedtem a lábamat és igyekeztem sarkában maradni nagyapámnak. Mindenesetre próbáltam megérinteni sötétszürke kiskabátját... Az a nyálas legény ott az állomáson, ha utálatos volt is, mégis helyénvalóan emlegette Lurichot. És én nagyapám mellett két erős férfi oltalmában éreztem magam — az övében és Lurichéban. Szándékosan felidéztem magamban egy históriát, amit apám mesélt; ez a mulatságos emlék talán elűzi félelmemet.

Lurich odaadta valamennyi érmét, kupáját és bajnoki aranyövét valamelyik tallinni ékszerésznek, aki kitette őket üzlete kirakatába. Nem emlékszem pontosan, hol volt az az üzlet. Azt hiszem, valahol a Városháza téren, de lehet, hogy abban a helyiségben, amelyben most a Malstrem-péküzlet van. A díjak onnan eltűntek. Lurich azt állította, hogy a lopásért a tallinni rendőrfőnök, Csicserosin a felelős, aki mellékesen lelkes híve volt a birkózásnak. A rendőrfőnök rágalmazásért törvény elé vitte Lurichot. A bíróság úgy találta, hogy Lurichnak nincsenek nyomós bizonyítékai, és tekintélyes pénzbüntetésre ítélte a birkózóbajnokot. Az kifizette a bírságot. Ami pedig ezután következett, apám maga is végignézte a Tengeri sétányon levő Cinizelli-cirkuszban. Lurich valami kövér törökkel mérkőzött. Mint minden izgalmas mérkőzésen, ott volt a rendőrfőnök is megszokott helyén — egy parányi asztal mögött a rendőrségi páholyban, közvetlenül a deszkakorlát mögött, amely a porondot elválasztotta az ülőhelyektől. Apám ott ült valahol egészen közel. Mint Lurich barátja és Aberg barátjának pajtása, akivel együtt fürödtek a palgulini téglagyár agyaggödreiben. Így apám mindent tökéletes pontossággal látott. Egyszóval, az arénába lépve Lurich és a török, egy helyben toporogva, éppen a rendőrfőnök páholya előtt állapodott meg. Egyszer csak a török kettős nelsont csinált, Lurichot négykézlábra állította, és támadásba kezdett. Rettenetesen sokáig szorongatta. Apám mondta, csak később vette észre, hogy izgalmában a nádpálcája felét belefúrta a padlódeszkák közötti résbe. De Lurich egyszer csak... felrepült a levegőbe. Persze, megbeszélték ezt a fene trükköt, mondta apám: Lurich repült, üleppel előre — és szilánkokra törött a deszkakorlát! A rendőrfőnök asztalkája — ripityára! A rendőrfőnök széke — ripityára! Az maga ott fekszik a szilánkok közt a földön! Lurich meg ott ül a rendőrfőnök képén... Apám azt mondja, jól látta, milyen sokáig és kegyetlenül trónolt a birkózó a rendőrfőnök feketebajszos pofáján. A másfélezer néző pedig üvöltött elragadtatásában... Most már jobban el tudom képzelni, mint akkor, kilencéves koromban, hogyan tomboltak. Mert most már tudom, milyen időben történt ez. A legnyomasztóbb, legvéresebb időben, 1909-ben vagy 1910-ben, amikor csak a cirkuszban volt szabad nevetni, és micsoda gyönyör lehetett, hogy a rendőrfőnök egyszer csak a bohóc szerepét töltötte be, és valakinek az ülepe lett a mosdószivacs az ábrázatán, képzelem, még a falak is rengtek a hahotától. Annál is inkább, mert hála az újságoknak, amelyek még őriztek akkoriban némi forradalom kivívta szabadságot, tudomására jutott a társadalomnak, mi rejlett a Lurich díjai körüli per mögött, s a nép biztos volt abban, hogy a büntetlenül maradt tolvajképű rendőrfőnök vétkes a lopásban... A röhögés mindaddig tartott, amíg Lurich talpra nem állt: egy kézmozdulattal lecsillapította a közönséget és elegáns orosz kiejtésével, felettébb udvariasan csak annyit mondott:

- Bocsásson meg méltóságod! Egy apró sport-baleset!

Ezután visszatért a porondra és öt perc alatt két vállra fektette a törököt.

Amikor ezt a jelenetet élénken magam elé képzeltem, elfeledkezve furcsa menetünkről, kipukkadt belőlem a nevetés. Különösen, amikor képzeletemben nagyapámat láttam Lurich helyében... Nem ilyennek, amilyen most volt, öregnek, szakállasnak, törődöttnek, hanem egészen másnak: sugárzó fiatalnak, borotváltnak, fürgének, abból az időből, amikor még patkókat hajlított, amilyen volt is valaha... Ami pedig a rendőrfőnököt illeti, akit sohasem láttam egyetlen képen sem, őt roppant könnyű volt a „vici-direktorral" helyettesíteni: ő feküdt ott a földön a direktori asztal és a villanyvasút roncsai között, nagyapám pedig éppen fölemelte ülepét a vörhenyő bajszú „vici-direktor" pofájáról, s leporolta varjúszínű nadrágját. „Egy kis baleset. Bocsánat..." A szürke varjúfióka pedig a vállamra repült, majd újra felettünk repül, és mi öt perc alatt elérünk az állomásról Rahumaéba...

De még félúton sem voltunk, sőt negyedúton sem. Épp csak a paldiski országutat vágtuk át. Jobbra fordultunk és a fűben, zsombékról zsombékra lépve kiértünk a sínek mentén kanyargó, meg-megszakadó gyalogösvényre, mely isten tudja, milyen messzire kíséri a városból kivezető vasúti pályákat. Elindultunk az ösvényen az árok mentén. Nagyapám megállt és letette a keresztet az évszakhoz képest későn virágzó két gólyahír bokrocska közé. Kék zsebkendőjével megtörülgette a homlokát, arcát és nyakát, s leoldotta a keresztről a papírzsákba kötött néhány font cementet.

— Fogd ezt, hozd. Himbálózik itt, csak akadályoz.

— Nagyapó, miért magadon cipeled? 

Kő-arccal nézett előre.

— Ha egyszer ezek az urak, ezek az új urak azt mondják, hogy zavarjuk a vasút munkáját!

— De bírod-e?

Hangomból éreznie kellett, mennyire szeretném, ha így lenne.

— Hiszen mondtam már: meglátjuk. Akinek kell, az bírja.

Nagyapám mogorva lett. Persze, a „vici-direktorra" haragudott. Nyilván valamennyi „vici-direktorra". S talán még valami más miatt is, aminek lényegét nem sejtettem, de haragját minden ízemben éreztem. Ingerültségét tökéletesen értettem. De én nagyon ritkán, vagy talán sohasem láttam bosszúsnak a nagyapámat. Ezért feltámadó ingerültsége elbizonytalanított. így hát többet nem is kérdeztem semmit. Nagyapám újra a vállára vetette a keresztet.

— Gyerünk.

Folytattuk utunkat, s valahol, nem messze Lilleküla állomásától tíz lépés távolságból ránéztem nagyapámra. Hirtelen úgy rémlett, hogy nehezebben lépked és jobban meggörnyed. Itt van már az állomás. Láttuk a peronon az embereket. Az ösvényen, amelyen haladtunk, volt egy pad; beteges, tüdőbajos arcú fiatal nő ült rajta, láthatólag nem vette észre közeledő nagyapámat. Ő pedig, úgy látszik, pihenni akart egy percet a padon. A nő hirtelen felnézett, rámeredt nagyapámra, és nyilván azt hitte, hogy kísértetet lát.

— Irgalmas Isten! - kiáltotta hangosan, és elrohant az ösvényen az emberek közé. Nagyapám, körül sem nézve, továbbhaladt.

Vagy ötven lépés után a Nömméból visszafelé tartó villanyvonat vágtatott szembe velünk dübörögve és bömbölve. Elképzelhetőn ugyanaz a vonat, amelyre a „vici-direktor" nem engedett felszállni bennünket. Amíg a vonat eldübörgött mellettünk, lent álltunk a vasúti töltés előtt húzódó árok szélén, a dübörgés és a szél elől vállunk közé húztuk a fejünket, a kerekek épp fölöttünk zakatoltak, s nekem úgy rémlett, mintha a harmadik vagy negyedik kocsi ablakában elvillant volna a „vici-direktor" arca. Azt gondoltam: no, most megláthatta, hogy gyalog mentünk! Tulajdon szemével láthatta nagyapám csodálatos erejét! Látta, mennyire elfáradtunk. És elszégyelli magát. Nem messze tőlünk a vonat megállt, én is azt tettem és visszanéztem... Nagyapám észrevette, és meg sem állva, azt kérdezte:

- Mit bámulsz? 

- Úgy láttam, mintha...

Nagyapó megállt és letette a keresztet.

- Mit láttál, mintha?

Zsebkendőjével megtörülte az arcát.

- Mintha az az úr állt volna az egyik ablakban. Az, aki nem engedett föl a vonatra...

- Hát aztán? - kérdezte nagyapám élesen. 

- Hát, semmi... Azt gondoltam, hogy...

Nagyapám könyörtelenül leplezte le gyermeki elképzelésemet:

- Ahá, látott bennünket az ablakból? És az ilyen elszégyelli magát! Ugye? Talán még le is száll Lilleküla állomásán, mi? Értünk szalad és felajánlja segítségét?! Ha-ha-ha-ha! - Nagyapám szárazon,  keményen, furcsán  nevetett. - Elnézlek,  Peeter,  máskor egészen értelmes ember vagy... és egyszer csak ostobább a gyermeknél... 

Továbbmentünk. Szégyelltem magam és hallgattam. Nagyapám most már minden száz lépés után megpihent. Vékony, sötétszürke kiskabátján megjelentek a verejték fekete foltjai. Amikor, kissé balra megkerülve a vasúti pályát, mégis túlhaladtunk Jarve állomásán, nagyapám megállt és már észrevehetőn nehezen fújtatva mondta: - Ez az ösvény innen: csupa homok. Térjünk rá a régi országútra.

Álldogált még egy pillanatig, a keresztre támaszkodva, aztán újra a vállára vetette. Elfordultunk jobbra, átvágtunk a vasúti pályán, majd vagy száz lépést téve a sövények között, kiértünk a macskaköves útra. Nagyapám egy berkenyefához támasztotta a keresztet és leült a fa alá az út szélére.

Lehet, hogy már elfogyott az ereje. De hát valakinek bírnia kellett! Ha rég elmúltak is azok az idők, amikor még patkókat egyenesített ki, és Lurich még élt, akkor is! Hát nem ő maga mondta: akinek kell, az bírja? De nem szántam el magam, hogy bármit is kérdezzek. Nagyapám rénszarvas-zuzmón ült. Szeme csukva volt. Újra megtörülte verejtékes arcát, és arca deres szakállához képest hirtelen sápadtnak rémlett. Háta mögött zongoraszó hangzott fel.

Az út felől beépítetlen telek szélén ültünk. Tőlünk jobbra, vagy inkább a hátunk mögött, csukott ablakú, nagy szürke ház állt az út szélén, balra alacsony házikó, rajta, felénk fordulva, hatalmas sárga cégér, fekete csizma festve rá. A zongoraszó nem onnan hallatszott. Akkor ébredtem rá, hogy az út másik felén húzódó akácsövényen túlról hallatszik. Az akácbokrok olyan magasak voltak, a ház pedig mögöttük nyilván olyan alacsony, hogy a ház teteje nem is látszott. De az akácbokrokon átsejlettek a veranda tárt ablakai. És különös módon felismertem a zenedarabot, amit játszottak. Unokabátyám adta elő egyszer a mi öreg zongoránkon: Eerik, Emília néném, és Hans bátyám fia, a reáliskolát végzett zeneakadémiai növendék. Hans bátyám, amikor végighallgatta, azt mondta: „Ahá, megint a kedvenced, A százlábú mennybemenetele! Eerik, felcsattanva, nagyon komolyan azt felelte, hogy ez: Bach. Az a zeneszerző, akiről Eerik még nekem is fontosnak tartotta beszélni. Bach apja megtiltotta fiának, hogy kottákkal foglalkozzék, mert takarékoskodott a gyertyával, s a fiú akkor holdvilágnál olvasta a kottákat, ebbe is vakult bele később. És én már nem is tudtam, hogyan hatott rám ez a csodálatos, nyugalmasnak érződő, de ugyanakkor felkorbácsoló, örökké kísértő muzsika - hatalmasnak éreztem, vagy egyhangúnak? Úgy tetszett nekem, mintha nagyapám is odafigyelt volna, és már majdnem azt mondtam: „Nagyapó, tudod, ez Bach!" De akkor eszembe jutott: lehet, hogy Bachnak még a nevét sem hallotta, és attól, hogy én tudom, ő pedig talán nem, elszégyeltem magam és inkább hallgattam.

Az út túlfelén elnémult a zongoraszó és nagyapám feltápászkodott. Megint megtörülte az arcát, nyilván, mialatt pihent, újra ellepte a veríték, és fölvette a keresztet.

- Gyerünk.

Tovább indultunk. Nagyapám igyekezett a kövezett út és az árokszél közötti kitaposott ösvényen lépdelni, ez simább és tömörebb volt az árokszélnél. Időnként újra megimbolydult, és lába hol az egyenetlen macskakövekre vitte, hol a puha árokszéli talajra. De most már világos volt, hogy odaérünk.

- Nagyapó, bírod-e végig?

- Bírom.

Még néhány pihenő. Az utolsó a temető kapujánál, ahol virágot árultak. Aztán még a kápolnánál. És már ott is voltunk a sírkertünknél.

Nagyapám a keresztet leeresztette a földre, maga pedig leült a fehér padra kifújni magát. Sokáig hallgatott, a csendben tisztán hallatszott a szomszéd sírkert nyárfáinak susogása. Aztán így szólt:

- Az embernyúzó! Egészen a várostól gyalog kellett cipekedni miatta! Csak ott, a berkenyefánál értettem meg, milyen ostobaság ez az egész... Különösen, hogy ha azért megy az ember... hogy keresztet állítson magának... De mit is fecsegek itt hiába... — Felcihelődött a padról. — Ahá, itt a cementes zacskó! No, hát most fuss. Hiszen a propellert akartad megnézni. Én meg elmegyek, vizet hozok a kulacsomban, megkeverem a habarcsot és dologhoz látok.

A propellerrel bonyolultabbnak bizonyult a dolog, mint képzeltem. A függőlegesen álló légcsavar hosszabb volt, mint a vízszintes, és a két légcsavar formája különböző volt. Nem tudtam, melyiket válasszam, ezért mind a kettőt le kellett rajzolnom. Sok időbe és erőfeszítésbe került, pedig a rajzaim alapján készítendő aeroplán aligha tud majd felrepülni. De akkori igényeimnek tökéletesen megfelelt. A pilóta sírjától mégis kissé nyugtalanul távoztam, talán mert nem találtam rajzaimat véglegesen késznek.

Mire sírkertünkhöz visszaértem, a kereszt már ott állt a talapzatán, nagyapám pedig a padon ült. Odamentem a kereszthez és meg akartam érinteni, meggyőződni róla, szilárdan áll-e. De eszembe jutott, hogy ezt nem szabad. Sietve mondtam:

- Nem, nem nyúlok hozzá. Hiszen azt mondtad, legalább egy napig nem szabad ingatni.

Nagyapám nem válaszolt. Odanéztem. Aludt. Abban a pillanatban döbbentem rá: nem alszik. Meghalt. Valami okból egész idő alatt éreztem, egész idő alatt tudtam, hogy pontosan így lesz.

És most valami iszonyatos történt. Az egész világ mintha üressé vált volna, bennem is üresség támadt. És ezt az űrt kétségbeesett félelem töltötte ki. Futásnak eredtem. Jövet valahol a sírokat öntözgető asszonyokat láttam. Őket akartam segítségül hívni. Az asszonyok még ott voltak. Elhajították a kapát meg a locsolókannát és sietve követtek.

Akkor aztán elkezdődött, ami ilyen esetekben szokott. Egészen a diagnózisig: ütőérszakadás.

Soha életemben nem kérdezte meg tőlem senki: Peeter, ha nem sarkalltad volna akkor háromszor is a kérdéssel: „Bírod, nagyapó?" Ha ehelyett azt mondtad volna neki: „Nagyapó, ne csinálj ostobaságot! Várjuk meg a következő vonatot! Vagy, ha nem akarod, béreljünk kézikocsit!" Ha ezt mondtad volna, talán nem történik meg, ami történt?

Ezt egész életemben nem kérdezte meg tőlem senki.

RAB ZSUZSA fordítása

Néhány szó Jaan Krossról:

1920-ban született Tallinnban. Jogi tanulmányainak befejeztével a tartui egyetem jogi karán tanított. 1944-ben a németek tartóztatták le, 1946-ban a szovjetek, ezt követően nyolc év gulag következett. 1954-ben tért vissza Észtországba, akkortól kezdett el hivatásszerűen írni és  irodalmi munkásságából megélni. Az 1930-as évek végén kezdett publikálni, azóta számos verseskötete látott napvilágot. Jó néhány verse magyarul is megjelent. Pályáját műfordítóként kezdte, később kezdett el novellákat és történelmi regényeket írni. Művei nagy részében megjelennek azok az élmények, melyeket maga élt át a fasiszták és a kommunisták szorongató időszakában. Prózaírói munkássága a hatvanas évek végén vett nagyobb lendületet, mellyel szinte berobbant az észt próza élvonalába. 2007-ben, életének 87. esztendejében hunyt el.Munkái magyar nyelven: Az észt irdalom kistükre, 1969, ford. Bereczki Gábor; Négy monológ Szent György ürügyén, Magyar Helikon–Európa, 1977, ford. Rab Zsuzsa; Menny-kő, Magvető, 1978, ford. Elbert János; A cár őrültje, Európa–Madách, 1983, ford. Bereczki Gábor; A marcipánmester, Móra, 1983, ford. Kucsera Judit.; Martens professzor elutazása, Európa, 1989, ford. Bereczki Gábor; A hamutartó és más elbeszélések, Széphalom, 2003, ford. Jávorszky Béla.

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1984 / 6. sz., 31-49. oldalak)