MAKSZIM GORKIJ
A. P. Csehov
— Ha sok pénzem volna, szanatóriumot építenék itt beteg falusi tanítók számára. Tudja, szép világos épületet emelnék, nagyon világosat, tágas ablakokkal, magas szobákkal. Pompás könyvtár volna a házban, hangszerek, aztán méhes, veteményeskert, gyümölcsös; előadásokat is lehetne tartani, mezőgazdaságról, meteorológiáról. A tanítónak mindent tudnia kell, kedvesem, mindent!
Hirtelen elhallgatott, köhécselt, aztán oldalról rám nézett és rám mosolygott azzal a szelíd, kedves mosolyával, amely mindig ellenállhatatlanul vonzó volt és különös figyelmet keltett szavai iránt.
— Unja hallgatni ábrándozásomat? Én pedig szeretek erről beszélni. Ha tudná, mekkora szüksége van az orosz falunak a derék, okos, művelt tanítóra! Nálunk Oroszországban különlegesen jó életkörülményeket kell teremteni számára, és minél hamarább. Meg kell értenünk, hogy a nép általános műveltsége híján az állam széthull, mint a rosszul égetett téglából épült ház! A tanítónak művésznek kell lennie, aki forrón szereti mesterségét, nálunk azonban napszámos, félművelt ember, aki olyan kedvvel megy falura gyerekeket oktatni, mintha száműzetésbe indulna. Éhes, elesett s attól fél, hogy elveszíti a kenyerét. Pedig úgy kellene, hogy első ember legyen a faluban, válaszolni tudjon a paraszt minden kérdésére, a parasztok meg figyelemre és tiszteletre méltó erőt lássanak benne, senki se merjen ráordítani. . . megalázni egyéniségét, mint ezt nálunk mindenki teszi: csendbiztos, gazdag boltos, pap, rendőrfőnök, iskolagondnok, bíró és a tanfelügyelő címét viselő hivatalnok, aki azonban nem az oktatás jobb megszervezésével törődik, hanem csak a kerületi körrendeletek pontos végrehajtására ügyel. Hallatlan dolog, hogy garasokat fizetünk annak az embernek, akinek az a hivatása, hogy a népet nevelje — érti? — a népet nevelje! Nem szabad megengedni, hogy ez az ember rongyosán járjon, reszkessen a hidegtől a nyirkos, huzatos iskolatermekben, széngázmérgezést kapjon, meghűljön és harmincéves korára torokbajt, csúzt, tüdővészt szerezzen. . . hisz ez a mi szégyenünk! Az orosz tanító évente nyolc-kilenc hónapig úgy él, mint a remete, nincs kihez szólnia, elfásul a magányban, könyv, szórakozás híján. Ha pedig meghívja magához néhány társát, megbízhatatlansággal vádolják — micsoda ostoba szó! A ravasz emberek ijesztgetik vele az ostobákat! Utálatos mindez... mintha gúnyt űznének valakiből, aki nagy, roppant fontos munkát végez. Tudja, valahányszor tanítót látok, feszélyezve érzem magam a félénksége, a rossz ruhája miatt, úgy érzem, magam is tehetek a nyomorúságáról. . . higgye el!
Elhallgatott, gondolkozott. Majd legyintett és halkan így szólt:
— Ilyen képtelen, faragatlan ország a mi Oroszországunk.
Mélységes szomorúság felhőzte szép szemét, ráncok vékony sugarai vették körül s elmélyítették tekintetét. Körülnézett és gúnyosan mondta:
— Lám: egy liberális újság vezércikkét szavaltam el magának. Jöjjön csak: megkínálom teával, amiért ilyen türelmesen végighallgatott. . .
Ez gyakran megesett vele: melegen, komolyan őszintén beszél valamiről és egyszer csak kigúnyolja önmagát és azt, amit mondott; szelíd, szomorú mosolyában egy olyan ember finom szkepticizmusa érződik, aki ismeri a szavak értékét, az ábrándozás értékét. És még ezen a gunyoros mosolyon is áthatolt kedves szerénysége, finomérzésű tapintata. . .
Csendesen, szótlanul bementünk a házba. Derűs, forró nap volt; zúgtak a folyó hullámai, csillogtak bennük a fényes napsugarak; a hegy lábánál szelíden, elégedetten ugatott egy kutya. Csehov karon fogott és köhécselve, lassan beszélni kezdett:
— Szégyenletes és szomorú, de igaz: rengeteg ember irigyli a kutyát. . . Elnevette magát és nyomban hozzátette:
— Ma csupa közhelyet mondok. . . szóval öregszem!
Gyakran hallottam tőle ilyesmit:
— Ideérkezett egy tanító. . . beteg ember, házas. Nem tudna segíteni rajta? Ideiglenesen elhelyeztem. . .
Vagy:
— Ide hallgason, Gorkij: egy tanító meg akar ismerkedni magával. Nem jár sehová, mert beteg. Elmehetne hozzá — megteszi?
Vagy:
— A tanítónők arra kérik, küldjön nekik könyveket. . .
Néha nála találtam egy-egy ilyen „tanítót": rendszerint gyámoltalansága tudatától rákvörösen feszengett a szék szélén és verítékes arccal kereste a szavakat, iparkodott minél simábban és „műveltebben" beszélni, vagy pedig a betegesen szégyenlős ember szertelenségével minden igyekezetét arra összpontosította, hogy ne lássék ostobának az író szemében és olyan kérdések záporát zúdította Anton Pavlovicsra, amelyek aligha jutottak eszébe azelőtt.
Anton Pavlovics figyelmesen hallgatta a kusza beszédet. Bánatos szemében mosoly csillogott, halántékán remegtek az apró ráncok, és mély, lágy, szinte fakó hangján beszélni kezdett. Egyszerű, világos, az élethez közel álló szavakat mondott, olyan szavakat, amelyek nyomban közvetlenségre bírták vendégét: többé nem igyekezett okosnak látszani és ettől nyomban okosabb és érdekesebb lett. . .
Emlékszem az egyik tanítóra. Magas, sovány ember volt, arca sárga, kiéhezett; orra mélabúsan lefelé konyult. Szemben ült Anton Pavloviccsal, merőn az arcába nézett fekete szemével és zord basszushangján így beszélt:
— A lét efféle benyomásaiból a tanév folyamán olyan pszichikai konglomerátum képződik, amely teljességgel elfojtja a környező világ iránti tárgyilagos magatartás mindennemű lehetőségét. Persze a világ nem más, mint róla alkotott képzetünk. . .
A filozófia területére kalandozott. Úgy bukdácsolt rajta, mint részeg a jégen.
— Mondja csak — kérdezte Csehov halkan, nyájasan — ki veri a gyerekeket a maguk kerületében?
A tanító felugrott a székről és felháborodottan hadonászni kezdett:
— Mit mond! Hogy én? Verni? Soha!
Sértődötten prüszkölt.
— Ne izgassa magát - folytatta Anton Pavlovics megnyugtató mosollyal — hát magáról beszélek? De emlékszem — az újságban olvastam —, hogy valaki veri a gyerekeket, éppen a maga kerületében. . .
A tanító leült, megtörölte verejtékező arcát és megkönnyebbülten sóhajtott fel.
— Igaz! — mondta tompa, mély hangján. — Megesett. Makarov volt. De higgye el: nem csoda! Durvaság, mégis érthető. Házas ember, négy gyereke van, a felesége beteg, jómaga is tüdőbajos. Fizetése 20 rubel, az iskola pincében van, a tanítónak meg csak egy szobája. . . Ilyen körülmények között az isten angyalait is el lehet náspángolni, pedig azok ártatlanok, a tanulók viszont korántsem angyalok, higgye el!
És ez az ember, aki az imént még könyörtelenül zúdította Csehovra bölcs szavai áradatát, egy csapásra megváltozott. Hajlott orrát vészjóslón rázogatta és szavai egyszerűek, súlyosak lettek, akár a kő, és fényesen megvilágították az orosz falu életének átkozott, félelmetes igazságát. . .
Amikor elbúcsúzott a házigazdától, kezébe fogta Csehov kicsiny, száraz, vékony ujjú kezét, megrázta s így szólt:
— Úgy jöttem önhöz, mint feljebbvalómhoz: félénken és reszketve felfújtam magam, akár a pulykakakas, meg akartam mutatni, hogy én se vagyok tökfilkó... és most úgy távozom, mint egy hozzám közel álló, jó embertől, aki mindent megért. Nagy dolog ez: mindent megérteni! Köszönöm! Megyek. Szép és nemes gondolatot viszek magammal: a nagy emberek egyszerűbbek és megértőbbek, s lélekben közelebb vannak a magunkfajtához, mint azok a nyomorultak, akik közt élünk. Isten vele! Sose felejtem el. . .
Orra megremegett, ajka nyájas mosolyra húzódott. Váratlanul hozzátette:
— Voltaképpen a gazemberek is szerencsétlen emberek — vigye el őket az ördög!
Amikor elment, Anton Pavlovics utána nézett, elmosolyodott és így szólt:
— Derék, ember. Nem tanít sokáig. . .
— Miért?
— Meghajszolják. . . elkergetik, . . Gondolkozott, majd halkan és szelíden hozzáfűzte:
— Oroszországban a becsületes ember olyan, mint a kéményseprő, akivel a dajkák a kisgyermekeket ijesztik. . .
Azt hiszem, Anton Pavlovics jelenlétében minden ember önkéntelenül is arra vágyott, hogy egyszerűbb, igazabb legyen, hű önmagához. Nem egyszer figyeltem meg, mint dobták le magukról az emberek a könyvszagú mondatok, divatos szavak tarka köntösét meg a többi olcsó limlomot, amellyel az európait utánzó orosz ékesíti magát, mint a vadember a kagylókkal és halfogakkal. Anton Pavlovics nem szerette a halfogakat és a kakastollakat; mindaz a tarka, csörgő és idegen cicoma, amelyet az ember „nagyobb tekintély" kedvéért aggat magára, zavart keltett benne. Észrevettem, hogy valahányszor ilyen felékesített embert látott maga előtt, kedve támadt, hogy leszaggassa róla mindazt a terhes és felesleges saJlangot, amely eltorzította igazi arcát és eleven lelkét. Csehov egész életében a saját leikéből táplálkozott, mindig önmaga volt, lélekben szabad és sosem törődött azzal, hogy egyesek mit várnak, mások — a durvábbak — pedig mit követelnek tőle. Nem szerette a „fennkölt" témájú beszélgetéseket, amelyekkel a derék oroszok oly buzgón vigasztalják magukat és elfelejtik, hogy nevetséges, cseppet sem okos dolog a jövő bársonyöltönyeiről beszélni, amikor a jelenben még rendes nadrágjuk sincs.
Csehov nemesen egyszerű volt és szerette az egyszerűt, igazit, őszintét. Különös tehetsége volt ahhoz, hogy egyszerűségre bírja az embereket.
Egy ízben három elegáns hölgy látogatta meg, selyemszoknyájuk zizegése és erős parfümjük illata megtöltötte a szobát. Rangosan leültek a házigazdával szemközt, úgy tettek, mintha roppantul érdeklődnének a politika iránt és „kérdéseket adtak fel".
— Mit gondol, hogyan végződik a háború? Anton Pavlovics!
Anton Pavlovics köhécselt, gondolkozott, majd szelíden, komoly s nyájas hangon felelte:
— Valószínűleg békével. . .
— Hát persze, ez természetes! De ki győz? A görögök vagy a törökök?
— Gondolom az győz, aki erősebb. . .
— És ön szerint ki erősebb? — kérdezték a hölgyek egyszerre.
— Az, aki jobban táplálkozik és műveltebb. . .
— Ah, milyen szellemes! — kiáltott fel az egyik dáma.
— De kit szeret jobban: a görögöket vagy a törököket? — kérdezte a másik.
Anton Pavlovics nyájas pillantást vetett rá és szelíd, kedves mosollyal felelte:
— Én. . . a lekvárt szeretem. Maga is szereti?
— Nagyon — kiáltott a hölgy.
— Oly illatos! — helyeselt hozzáértőn a másik.
És mind a hárman élénken beszélni kezdtek és nagyszerű szakértelmet, alapos tárgyismeretet árultak el a lekvárkérdésben. Szemlátomást nagyon örültek, hogy nem kell megerőltetniük az eszüket és komoly érdeklődést tettetni a törökök és görögök iránt, akik eddig eszükbe sem jutottak.
Távozóban vidáman ígérték Anton Pavlovicsnak:
— Küldünk magának lekvárt!
— Nagyszerűen elbeszélgettek! — jegyeztem meg, amikor elmentek.
Anton Pavlovics halkan nevetett.
— Minden emberrel a maga nyelvén kell beszélni. . .
Más alkalommal egy fiatal, jó vágású ügyészhelyettessel találkoztam nála. Ott állt Csehov előtt és fürtös fejét rázogatva szaporán magyarázta:
— A gonosztevő című elbeszélése, Anton Pavlovics, rendkívül bonyolult kérdés elé állít. Ha rosszakaratot, előre megfontolt szándékot állapítok meg Gyenyisz Grigorjevnál, akkor minden teketóriázás nélkül börtönbe kell csukatnom, mivel ezt követeli a társadalom érdeke. De Gyenyisz vadember, nem ismerte fel cselekedete bűnös voltát, és én sajnálom! Ha viszont beszámíthatatlan egyénnek tekintem és engedelmeskedem a részvét érzésének — akkor mivel biztosíthatom a társadalmat azzal szemben, hogy Gyenyisz nem lazítja meg ismét a vágányok csavarjait és nem okoz újabb szerencsétlenséget? Ez itt a kérdés! Hát mit tegyünk?
Elhallgatott, hátradőlt és fürkésző tekintettel meredt Anton Pavlovics arcába. Zubbonya vadonatúj volt és a gombok ugyanolyan magabiztosan és bárgyún csillogtak a mellén, akárcsak az apró szempár az igazságszolgáltatás eme ifjú bajnokának semmitmondó arcán.
— Ha én bíró volnék — mondta Anton Pavlovics komolyan — felmenteném Gyenyiszt. . .
— Milyen indokolással?
— Azt mondanám neki: te, Gyenyisz, még nem értél meg a tudatos gonosztevő típusára, hát eredj — és érj meg!
A jogász elnevette magát, de nyomban ismét ünnepélyes komolyságot öltött és így folytatta:
— Nem, tisztelt Anton Pavlovics, az ön által felvetett kérdés csak a társadalom érdekei szerint oldható meg, melynek életét és vagyonát oltalmazni az én hivatásom. Gyenyisz vadember, de gonosztevő — ez az igazság!
— Szereti ön a gramofont? — kérdezte hirtelen Anton Pavlovics nyájasan.
— Ó igen! Nagyon! Bámulatos találmány! — válaszolta élénken a fiatalember.
— Én meg utálom a gramofont! — vallotta be Anton Pavlovics szomorúan.
— Miért?
— Mert állandóan beszél és énekel, de nem érez semmit. És a hangja karikatúraszerű, halott. . . Hát fényképezéssel nem foglalkozik?
Kiderült, hogy a jogász a fényképezés szenvedélyes hódolója. Nyomban áradozni kezdett róla és teljesen megfeledkezett a gramofonról. Pedig hasonlított erre a „bámulatos találmány"-ra, amint ezt Csehov olyan finoman és helyesen megállapította. Ismét megfigyelhettem, hogy az egyenruha alól előbukkant az élő és eléggé mulatságos ember, aki egyelőre még úgy érezte magát az életben, mint kölyökkutya a vadászaton.
Anton Pavlovics kikísérte a fiatalembert és komoran így szólt:
— Lám, az effélék bibircsókok az igazságszolgáltatás arcán! És ők ítélkeznek az emberek sorsáról.
Rövid hallgatás után hozzátette:
— Az államügyészek nagyon szeretnek horgászni. Különösen durbincsot!
Megvolt benne az a ritka képesség, hogy mindenütt megtalálta és leleplezte a hitványságot. Ez a művészet csak olyan ember sajátja, aki az élettel szemben igényes és akinek leghőbb vágya, hogy egyszerűnek, szépnek, harmonikusnak lássa az embereket. A hitványság mindig kegyetlen és szigorú bírára lelt benne.
Valaki elmesélte előtte, hogy egy népszerű folyóirat szerkesztője, aki állandóan a szeretetről és a könyörületről szónokol, teljesen indokolatlanul megsértett egy kalauzt a vonaton és általában durván bánik alárendeltjeivel.
- Hát persze — mondta Anton Pavlovics komor mosollyal — hiszen arisztokrata, művelt ember... hiszen papneveldében tanult. Apja bocskorban járt, ő meg lakkcipőt hord...
És olyan hangon mondta ezt, hogy nyomban jelentéktelenné és nevetségessé tette az „arisztokratát".
- Nagyon tehetséges ember — vélekedett egy újságíróról. — Minden sora oly fennkölt, humánus. . . és elcsépelt. Feleségét mások előtt ostobának szidja. A cselédszobájuk nyirkos és minden szobalányuk reumát kap. . .
- Anton Pavlovics, tetszik magának N. N. ?
- Igen. . . nagyon. Kellemes ember — bólogat köhécselve Anton Pavlovics. — Mindent tud. Sokat olvas. Három könyvemet is ronggyá olvasta. De egy kissé szórakozott; ma azt mondja magáról, hogy csodálatos ember, holnap pedig elmeséli valakinek, hogy ellopta a szeretője férjének a selyemzokniját és a zokni fekete volt, kék csíkos. . .
Valaki arról panaszkodott, hogy a vaskos folyóíratok „komoly" rovatai unalmasak és nehézkesek.
- Ne olvassa ezeket a cikkeket — tanácsolta meggyőződéssel Anton Pavlovics. — Hisz ez baráti irodalom . . . cimborák írogatnak. Vörös, Fekete és Fehér urak művei. Az egyik cikket ír, a másik vitába száll vele, a harmadik pedig elsimítja kettőjük nézeteltéréseit. Olyasmi ez, mintha egy nemlétező negyedikkel játszanának vintet. De hogy mindez miért kell az olvasónak — ezt egyikük sem kérdi önmagától.
Egy ízben egy kövér, csinos hölgy látogatta meg, majd kicsattant az egészségtől. Az elegáns dáma „csehovosan" kezdett beszélni:
- Unalmas az élet, Anton Pavlovics! Minden olyan szürke: az emberek, az ég, a tenger, még a virágokat is szürkének látom. És nincs semmi vágyam. . . lelkem búskomor. Olyan ez, mint valami betegség. . .
- Ez csakugyan betegség! — mondta Anton Pavlovics meggyőződéssel. — Betegség. Latinul úgy hívják, hogy morbus pritvorialis. [Pritvority — színlelni. — A ford.]
A hölgy szerencséjére nem tudott latinul. Vagy tudott, csak titkolta.
- A kritikusok bögölyökre hasonlítanak, amelyek kínozzák a lovakat szántás közben — mondta Csehov egyszer okos mosolyával. — A ló dolgozik, minden izma megfeszül, akár a nagybőgő húrja, és egyszer csak a farára telepszik a bögöly és csiklandozza és zümmög. A ló megrázza a bőrét és csapkod a farkával. Ugyan mit zümmög ez a bögöly? Talán maga sem tudja. Egyszerűen nyughatatlan a természete és fel akarja hívni magára a figyelmet: én is élek! Lássátok: még zümmögni is tudok, mindenről tudok zümmögni ! Én huszonöt éve olvasom az elbeszéléseimről írt bírálatokat, de egyetlen értékes megjegyzésre sem emlékszem, egyetlen jó tanácsot sem hallottam. Csak Szkabicsevszkij keltett bennem egyszer némi benyomást : azt írta, hogy részegen, kerítés tövében pusztulok el...
Szürke, szomorú szemében majdnem mindig finom, gúnyos mosoly csillogott szelíden. Néha azonban tekintete hideg, éles és rideg lett; ilyenkor hajlékony, kedves hangja is keményebben csengett. Én pedig úgy éreztem, hogy ez a szerény, szelíd ember, ha szükségesnek látja, elszántan, határozottan szembe tud szállni minden ellenséges erővel és nem hátrál meg.
Néha pedig az volt a benyomásom, hogy az emberek iránt tanúsított magatartásában van valami reménytelenség, a hideg, csendes kétségbeeséssel rokon érzés.
— Különös lény az orosz ember! — mondta egyszer. — Olyan mint a szita: semmi sem marad meg benne. Ifjúkorában mohón a lelkébe gyömöszöl mindent, ami keze ügyébe akad, de harminc éves korára nem marad benne más, mint holmi szürke limlom. Hogy jól, ember módjára éljünk, ahhoz dolgozni kell! Szeretettel, hittel. Nálunk azonban nem értenek ehhez. Az építész, ha felépített két-három valamirevaló házat, leül kártyázni és egész életében már csak kártyázik vagy a színfalak mögött lebzsel. Az orvos, ha van praxisa, nem törődik többé a tudománnyal. A Novosztyi Tyerapin [Terápiái közlemények] kívül semmit sem olvas és szent meggyőződése, hogy minden betegség meghűlésből ered. Egyetlen hivatalnokkal sem találkoztam, akinek valami fogalma lett volna munkája jelentőségéről. A hivatalnok rendszerint a fővárosban vagy valamelyik kormányzósági székhelyen gunnyaszt, aktákat gyárt és Zmijevba és Szmorgonyba küldi, végrehajtásra. De hogy ezek az akták Zmijevben vagy Szmorgonyban kit fosztanak meg mozgási szabadságától — ezzel a hivatalnok éppoly kevéssé törődik, mint az ateista a pokol kínjaival. Az ügyvéd, aki egy sikeres védelemmel jó nevet szerzett magának, nem buzgólkodik többé az igazság oltalmazásán, hanem csak a tulajdonjogot védi, lóversenyezik, osztrigát eszik és szakértőnek mondja magát a művészet minden ágában. A színész, miután tűrhetően játszott egy-két darabban, nem tanul újabb szerepet, hanem cilindert tesz a fejére és zseninek képzeli magát. Oroszország a mohó és lusta emberek országa, akik szörnyen sokat esznek, isznak, szívesen alszanak nappal és álmukban horkolnak. Azért nősülnek, hogy rend legyen a háznál, szeretőt pedig társaságbeli tekintélyük növelése végett tartanak. Lelki alkatuk olyan, mint a kutyáé: ha verik őket, halkan szűkölnek, visszahúzódnak odújukba, de ha simogatják, a hátukra fekszenek, az ég felé nyújtják mancsukat és a farkukat csóválják. . .
Bánatos, hideg megvetés csengett ezekben a szavakban. De megvetésében is részvét volt és ha valakit történetesen szidtak előtte, nyomban a védelmére kelt:
— Ugyan, mire való ez? Hiszen öreg, már hetven éves. . .
Vagy:
— Hisz még fiatal, ostobaságból tette. . .
És amikor így beszélt, nem láttam fitymáló mosolyt az arcán. . .
Fiatal korunkban a posványosság csak mulatságosnak és jelentéktelennek látszik. De lassanként körülfogja az embert szürke ködével, behatol agyába és vérébe, mint a méreg és a széngáz, és az ember rozsdamarta, ócska cégtáblához kezd hasonlítani: talán-talán ábrázol valamit, de hogy mit, azt nem lehet megállapítani.
Csehov már első elbeszéléseiben fel tudta tárni a posvány fakó világának zord komikumát; olvassuk el figyelmesen „humoros" elbeszéléseit és meggyőződünk róla, hogy a nevetséges szavak és helyzetek mögött mennyi kegyetlenséget és gyalázatot látott meg és tárt fel fájó szívvel, szégyenkezve.
Szemérmesen szerény volt és nem engedte meg magának, hogy hangosan és nyíltan megmondja az embereknek:
— Legyetek már. . . tisztességesebbek!
Hiába remélte ugyanis, hogy az emberek önmaguktól is ráeszmélnek arra, mennyire fontos, hogy tisztességesek legyenek.
Gyűlölte a piszkot és az aljasságot, de a költészet nemes nyelvén, a humor szelíd mosolyával ábrázolta az élet förtelmességeit. Elbeszélései tökéletes formája mögött alig vehető észre keserű szemrehányással teli belső értelmük.
Amikor a nagyérdemű közönség elolvassa az Albion leánya című novellát, nevet rajta és aligha látja meg benne, milyen ocsmány gúnyt űz a jóllakott uraság egy magányos, védtelen, idegen emberből. Én Anton Pavlovics mindegyik humoros elbeszélésében egy tiszta szív halk, mély sóhaját hallom, az emberi együttérzés reménytelen sóhaját, fáj a szíve az emberekért, akik nem tudják megőrizni önnön emberi méltóságukat, ellenállás nélkül meghódolnak a nyers erőnek és úgy élnek, mint a rabszolgák, nem hisznek semmiben, csak annak szükségében, hogy napról napra minél zsírosabb levest kanalazzanak és nem éreznek semmit, csak félelmet, hogy valaki, aki erősebb és pimaszabb náluk, elpáholja őket.
Senki sem érezte meg olyan világosan és finoman az élet apróságainak tragikumát, mint Csehov, előtte senki sem tudott olyan könyörtelen, igaz képet festeni a kispolgárság kátyúba fúló, fakó zűrzavarában megrekedt, szégyenletes és szomorú életéről.
Ellensége a posvány volt: egész életében ellene küzdött, ezt gúnyolta ki és ábrázolta rettenthetetlen, éles tollával s még ott is meglelte a posványosság penészét, ahol első pillantásra úgy tetszik, hogy minden gyönyörű rendben van, tetszetős, sőt ragyogó.
Az ízléstelenség azonban ocsmány tréfával állt bosszút rajta: holttestét, a költő holttestét egy osztrigát szállító vasúti kocsiba rakták.
Úgy rémlik, mintha a vasúti kocsi piszkoszöld színfoltja a posványság harsány, diadalmas kacaja volna elbukott ellenségén, a napilapok számtalan „megemlékezése" pedig álszent bánkódás: ugyanannak a posványnak a hideg, rossz szagú lehelete tör elő mögüle, amely titokban annyira örül ellensége halálának.
Amikor Anton Csehov elbeszéléseit olvassuk, úgy érezzük magunkat, mint szomorú, késő őszi napon, amikor a levegő áttetsző, és élesen kirajzolódnak benne a csupasz fák, a szűk házak, a szürke emberek. Minden olyan furcsa: magányos, mozdulatlan, erőtlen. A kék messziség is üres és egybeolvad a sápadt éggel, bánatos hideget áraszt a fagyos sárral borított földre. Az író elméje pedig, mint az őszi nap, kegyetlen fénnyel világítja meg a hepehupás utakat, a görbe utcákat, a szűk és piszkos házakat, amelyekben unalomtól és lustaságtól fulladoznak a szánalmas kisemberek és unalmukban értelmetlen, lomha sürgölődéssel töltik meg házukat. Mint szürke egérke, riadtan surran tova Lelkecském, a kedves, alázatos asszony, aki oly rabszolgaian, oly nagyon tud szeretni. Arcul ütheted, ez az alázatos rabnő még hangosan nyögni sem mer. Mellette szomorúan áll Olga, a Három nővér egyike: ő is csupa szeretet, zokszó nélkül tűri naplopó fivére romlott és aljas feleségének szeszélyeit, szeme láttára törik össze nővéreinek élete, de ő csak sír és senkin sem tud segíteni, egyetlen eleven, erős, tiltakozó szó sem tör elő kebléből a hitványsággal szemben.
Itt van azután a siránkozó Ranyevszkaja és a Cseresznyéskert többi volt gazdája: önzők, mint a gyermekek és gyámoltalanok, mint az aggastyánok. Elmulasztották, hogy idejében meghaljanak és most csak nyögnek, semmit sem látnak, semmit sem értenek — élősdiek, akiknek még ahhoz sincs erejük, hogy újra az élethez tapadjanak. Trofimov, a hitvány diák a munka szükségességéről szaval, de lopja a napot s unalmában azzal szórakozik, hogy ostoba gúnyt űz Varjából, aki fáradhatatlanul dolgozik a semmittevők jólétéért.
Versinyin arról ábrándozik, milyen szép lesz az élet háromszáz év múlva. De nem veszi észre, hogy körülötte minden széthull, Szoljonij pedig szinte a szeme láttára készül pusztán unalomból és ostobaságból megölni a szánalmas Tuzenbah bárót.
Végtelen sorban vonulnak el szemünk előtt a szerelem, az ostobaság és a lustaság, a kapzsiság és a mohóság rabjai és rabnői: jönnek azok, akik rettegnek az élettől, komoran, aggodalmasan lépdelnek és a jövőről szóló kusza beszédekkel töltik ki napjaikat, mivel érzik, hogy a jelenben nincs hely számukra. . .
Olykor lövés dördül el a szürke tömegben: Ivanov vagy Treplev végre rádöbbent, mit kell tennie és véget vetett életének. ..
Sokan közülük szép ábrándokat szőnek arról, hogy milyen szép lesz az élet kétszáz év múlva. És senkinek sem jut eszébe az egyszerű kérdés: ugyan ki teszi majd széppé, ha mi csak ábrándozunk?
És a gyengék szürke, unalmas tömege mellett elhalad egy nagy, okos, mindent megfigyelő ember. Végignéz csüggeteg honfitársain és szomorú mosollyal, reménytelen bánattal arcán és szívében, szelíd, de mélységes szemrehányással mondja szép őszinte hangján:
— Hitványul élnek, uraim!
Ötödik napja lázas vagyok, de nincs kedvem feküdni. A szürke finn eső nedves porral hinti be a földet. Az Inno-erődben ágyúk dörögnek: „belövik" őket. Éjszaka fényszóró hosszú nyelve nyaldossa a felhőket. Utálatos látvány, mert ördögi kísértetet juttat eszembe: a háborút.
Csehovot olvasom. Ha nem halt volna meg tíz évvel ezelőtt, valószínűleg megölte volna a háború, miután megmérgezte embergyűlölettel. Eszembe jut a temetése.
Moszkva „hőn szeretett" írójának koporsóját egy zöld vasúti kocsi hozta, amelynek ajtaján ez a nagybetűs felírás állt: „Osztriga szállítására". Az író búcsúztatására kevesen mentek ki a pályaudvarra, többen tévedésből a Mandzsúriából hazaszállított Keller tábornok koporsója mögé szegődtek, s nagyon csodálkoztak rajta, hogy Csehovot katonabandával temetik. Amikor kiderült a tévedés, a vidámabbak gúnyosan mosolyogtak és kuncogtak. Csehov koporsóját mintegy százan követték, nem többen; jól emlékszem két ügyvédre, aki vadonatúj cipőt és tarka nyakkendőt viselt — nyilván lánynézőbe készültek. Én mögöttük mentem és hallottam, hogy az egyik, név szerint V. A. Maklakov, a kutya értelmi képességeiről beszél, a másik, ismeretlen egyén meg nyaralója kényelmét és a környező táj szépségét magasztalja. Egy lilaruhás hölgy pedig, aki csipkés napernyőt tartott maga fölé, így magyarázott egy csontkeretes szemüveget viselő öregembernek: „Ah, csodálatosan kedves volt és milyen szellemes..."
Az öregember bizalmatlanul köhécselt. Rekkenő hőség volt, szállt a por. A menet élén kövér rendőrtiszt lovagolt fenségesen, kövér, fehér lován. Mindez és még sok más kegyetlenül ízléstelen volt és összeegyeztethetetlen a nagy és finom érzésű művész emlékével.
Az öreg Szuvorinhoz intézett egyik levelében Csehov így ír: „Semmi sem unalmasabb és kevésbé költői, mint a létért való prózai harc, amely megöli az életörömöt és fásult közönybe kergeti az embert."
Ezek a szavak nagyon is orosz hangulatot fejeznek ki, amely szerintem általában nem jellemző Csehovra. Oroszországban, ahol mindenből sok van, csak a munka szeretete hiányzik az emberekből, a többség így gondolkodik. Az orosz ember gyönyörködik a tetterőben, de nemigen hisz benne. Tevékeny életfelfogású író — amilyen például Jack London — elképzelhetetlen Oroszországban. Noha könyveit szívesen olvassák nálunk, mégsem látom, hogy cselekvési vágyat ébresztenének az orosz emberben, csupán képzeletét izgatják. Csehov azonban ebben a tekintetben nem ízig-vérig orosz. Számára már ifjúkorában megkezdődött a „létért való küzdelem", méghozzá a mindennapi, apró-cseprő gondok rút, színtelen formájában. Meg kellett keresnie a betevő falatot, méghozzá nemcsak önmagának: nagy falatra volt szükség. Ezeknek az örömtelen gondoknak áldozta minden ifjú erejét; bámulni való, hogy meg tudta őrizni humorát. Az életben csupán a bőségre, a nyugalomra való unalmas törtetést látta, nagy drámáit és tragédiáit elrejtette előle a hétköznapi szürke por rétege. Csak akkor pillanthatott a drámák mélyére, amikor gondjai kissé enyhültek, amikor övéi betevő falatját biztosítva látta.
Sosem találkoztam senkivel, aki oly mélyen és minden tekintetben átérezte volna azt a nagy jelentőségű tényt, hogy a munka a kultúra alapja — mint Csehov. Megnyilvánult ez nála a mindennapi élet apróságaiban, abban, ahogy holmiját összeválogatta és szerette. Gyönyörködött bennük, mint az emberi alkotómunka termékében, de egyáltalán nem törekedett halmozásukra. Szeretett építeni, kertet ültetni, ékesíteni a földet, érzéke volt a munka költészete iránt. Milyen megható gondoskodással figyelte kertjében a saját kezűleg ültetett gyümölcsfák és díszcserjék fejlődését! Amikor alutkai házát építette, egyszer megjegyezte:
— Ha mindenki mindent megtenne a maga talpalatnyi kicsiny földjén, ami tőle telik, milyen szép volna a mi földünk!
Egyszer felolvastam neki tervezett drámámból, a Vaszka Buszlajevból Vaszka hencegő monológját:
Hej, ha erősebb lennék, mint milyen vagyok,
Felolvasztanám én a havat és fagyot.
Bejárnám az egész földet az ég alatt,
Felszántanék s bevetnék ezer holdakat,
Sok nagy várost építenék s benne sok
Égbenyúló tornyú szép templomot.. .
Virágzó kerteket ültetnék szerte én,
Az egész földet feldíszíteném
S keblemre vonnám, mint menyasszonyt vőlegény. ..
Majd fölemelném, hogy az Úr elé tegyem:
Nézd csak Uram, mily szép a föld! Hegyen,
Erdőn, mezőn, hogy fénylik minden kis haraszt,
Ragyog a föld, — Vaszka felcicomázta azt!
Te ledobtad az égről, mint haszontalan követ,
De nézd: kezem nyomán a kőből, hogy mi lett!
Nézd Uram s örvendezz: mint smaragd, úgy ragyog,
Csillog, zöldel a fényben, mint a csillagok!
Odadnám néked szép ajándékul Uram, —
De mégse, nem lehet, — lám, magamnak is többe van!. ..
Csehovnak tetszett a monológ. Izgatottan köhécselve mondta nekem és Alekszin doktornak:
— Szép. . . Nagyon igaz és emberi! Éppen ez „minden filozófia értelme". Az ember lakhatóvá tette a földet, majd kényelmessé is teszi a maga számára. Makacsul bólintott s megismételte: — Megteszi!
Arra kért, olvassam fel még egyszer Vaszka kérkedését. Kinézett az ablakon, úgy hallgatta. Aztán ezt tanácsolta:
— A két utolsó sor nem kell, ez már hetykeség. Fölösleges. . .
Irodalmi munkásságáról keveset, és nem szívesen beszélt: úgyszólván szűzies szemérmességgel és ugyanolyan óvatosan, mint ahogyan például Lev Tolsztojról beszélt. Nagy ritkán, vidám kedvében, gunyoros mosollyal elmesélte egy-egy témáját, amely mindig humoros volt.
— Tudja, egy tanítónőről akarok írni. Ateista, bálványozza Darwint és meggyőződése, hogy harcolni kell a nép előítéletei és babonái ellen. Jómaga pedig pontban éjfélkor fekete kandúrt főz a fürdőházban, hogy megszerezze az „ívecskét" — a bűvös csontocskát, amellyel magához vonzza a férfit, szerelmet gyújt benne — van ilyen csontocska. . .
Darabjairól úgy beszélt, mint „vidám" írásokról és úgy látszik, őszintén hitte, hogy „vidám darabokat" ir. Valószínűleg az ő kijelentése nyomán bizonygatta makacsul Szavva Morozov:
— Csehov darabjait lírai vígjáték gyanánt kell játszani.
Általában éber figyelemmel kísérte az irodalmat. Különösen megható volt érdeklődése a „kezdő írók" iránt. Bámulatos türelemmel olvasta B. Lazarevszkij, N. Oliger és sok más író terjedelmes kéziratait.
— Több íróra van szükségünk — mondogatta. — Az irodalom a mi életünkben még mindig újdonság és a „kiválasztottak" számára van. Norvégiában minden kétszázhuszonhat lakosra jut egy író, nálunk pedig egymillióra. . .
Betegsége olykor hipochonderré, sőt embergyűlölővé tette. Ilyen napokon szeszélyes, borúlátó volt és szeszélyesen bánt az emberekkel.
Egyszer a díványon feküdt, szárazon köhögött, a hőmérővel játszott és így beszélt:
— Azért élni, hogy meghaljunk, nem valami mulatságos. De úgy élni, hogy tudod: idő előtt halsz meg — ez már végképp ostobaság. . .
Más alkalommal, amikor a nyitott ablak előtt ült és kinézett a messzeségbe, a tengerre, váratlanul mérgesen kijelentette:
— Megszoktuk, hogy reményekben éljünk: jó időt remélünk, jó termést, kellemes szerelmi regényt, gazdagságot vagy rendőrfőnöki állást. Olyan embert azonban még nem láttam, aki abban reménykedett volna, hogy megokosodik. Azt gondoljuk: az új cár alatt majd jobb lesz, kétszáz év múlva pedig még jobb, és senki sem iparkodik azon, hogy ez a jobb már holnap elkövetkezzék. Általában az élet napról napra bonyolultabb és magától halad valamerre, az emberek pedig szemlátomást egyre ostobábbak lesznek és egyre több ember marad el az élettől.
Gondolkozott, homlokát ráncolta és hozzátette:
— Akárcsak a nyomorék koldusok a körmenetben.
Orvos volt és az orvos betegsége mindig súlyosabb páciensei betegségénél: a páciens csak érzi, az orvos pedig valamennyire tudja is, hogyan roncsolódik lassan a szervezete. Ez egyike azoknak az eseteknek, amikor a tudás voltaképpen meggyorsítja a halált.
Szép volt a szeme, amikor nevetett — szinte nőiesen becéző és gyengéden kedves. És a szinte hangtalan nevetése is különösen szép volt. Amikor nevetett, valósággal élvezte nevetését, ujjongott; nem ismerek senkit, aki így szinte „szellemileg" tudott volna nevetni.
Ízléstelen anekdoták azonban sosem mulattatták.
 |
| Csehov és Tolsztoj |
— Tudja, miért viselkedik Tolsztoj magával olyan egyenetlenül? Mert féltékeny. Azt hiszi, hogy Szulerzsickij jobban szereti magát, mint őt. Igen, igen. Tegnap azt mondta nekem: nem tudok őszinte lenni Gorkijhoz, magam sem tudom, miért, de nem tudok. Bosszant, hogy Szuler nála lakik. Árt Szulernek. Gorkij rossz ember. Olyan, mint egy papnövendék, akit erőszakkal beöltöztettek szerzetesnek és ezért dühöng mindenre. Mintha egy kém lelke lakoznék benne, aki valahonnan messziről jött a számára idegen Kánaán országába, mindent megfigyel, mindent észrevesz és mindenről jelentést tesz a maga istenének. Az ő istene pedig valamilyen torzszükött, olyasféle, mint a parasztasszonyok erdei manója vagy víziszelleme.
Csehovnak a könnyei potyogtak a nevetéstől, miközben ezt elmesélte. Majd letörölte könnyeit és így folytatta:
— Én azt mondtam: Gorkij jó ember. Mire ő: nem, nem, én ismerem. Kacsa orra van, márpedig ilyen orra csak szerencsétlen és rossz embereknek lehet. És az asszonyok sem szeretik, márpedig az asszonyok megérzik a jó embert, akár a kutya. Szuler egészen más: neki valóban megvan az a becses tulajdonsága, hogy önzetlenül szereti az embereket. Ebben zseniális. Aki tud szeretni — az mindent tud. . .
Csehov kis szünetet tartott, majd megismételte:
— Igen, az öreg féltékeny. . . Csodálatos ember. . .
Valahányszor Tolsztojról beszélt, mindig különös, alig észrevehető, finom és zavart mosoly csillogott a szemében; hangját pedig halkra fogta, mintha valami kísérteties, titokzatos dologról szólna, ami óvatos, szelíd szavakat kíván.
Többször említette sajnálkozva, hogy Tolsztoj mellett nincs egy Eckermann, vagyis olyan ember, aki gondosan feljegyezné az öreg bölcs éles, meglepő és gyakran egymásnak ellentmondó gondolatait.
— Magának kellene vállalnia ezt — unszolta Szulerzsickijt. — Tolsztoj nagyon szereti magát és olyan sok szép dologról beszél magával.
Szulerről Csehov ezt mondta nekem:
— Bölcs gyermek. . .
Nagyon helyesen mondta.
Tolsztoj egyszer lelkesedéssel beszélt Csehov egyik elbeszéléséről, azt hiszem, a Lelkecskémről.
— Olyan, mint a csipke, amelyet egy szűz készített; régente voltak ilyen „örök" csipkeverő lányok, akik egész életüket, a boldogságról szóló minden ábrándjukat belefonták a mintába. Mintákban álmodoztak a kedvesről, egész bátortalan, tiszta szerelmüket beleszőtték a csipkébe.
Tolsztoj megindultan beszélt, szemében könny csillogott.
Csehov aznap lázas volt, piros foltok égtek az arcán. Lehajtott fejjel ült és buzgón törölgette csíptetőjét. Sokáig hallgatott. Végül sóhajtott és halkan, zavartan így szólt:
— Sajtóhibák vannak benne. . .
Csehovról sokat lehetne írni, de nagyon finoman és pontosan kell írni róla, s ehhez én nem értek! Jó volna úgy írni róla, mint ahogyan ő írta A sztyeppéi, ezt a zamatos, könnyed, igazi oroszmódra merengő és szomorú elbeszélést. Nagyszerű írás.
Jó visszaemlékezni az ilyen emberre. Ilyenkor életünkbe nyomban visszatér a bizakodás, újra világos értelemmel telik meg.
Az ember a világ tengelye.
Hát a hibái, fogyatékosságai? — mondaná valaki.
Valamennyien emberi szeretere éhezünk, és az éhesnek még a rosszul sült kenyér is ízlik.
1923
GELLÉRT GYÖRGY fordítása
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980 / 1. sz., 71-79. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése