/Részletek egy kollektív valóságregényből/
A MUNKAHELYEN
Mit lehetett az ilyen éhséggel szembeszegezni? Sokan már elég hamar megérezték az elvtársi kapcsolat megmentő erejét, igyekeztek összefogni, együtt maradni. Ez szervezetten, a pártbizottságok vezetésével is történt. De ösztönösen, spontánul is, az emberek munkájuk révén igyekeztek összetartani, s az úgynevezett kaszárnyaviszonyok közti életmódra tértek át. A munkahelyeken egyes szobákat átalakítottak, ágyakat állítottak fel, megszervezték a fűtést, a mindennapi életfeltételeket. Az emberek műhelyenként, részlegenként tömörültek, gyülekeztek, egymáshoz szorultak: meleget, segítséget kerestek. Meg aztán dolgozni is könnyebb volt, ha nem kellett rossz időben gyalogszerrel eljárni hazulról és hazamenni. Először természetesen az egyedülállók tértek át a kaszárnyaéletre, és azok, akiknek családja a hátországba költözött. Rosszabb volt a helyzet, amikor valakinek a családja a városban élt, s így nem hagyhatta egyedül az anyját, a feleségét, a gyermekeit.
Sokan az egész blokádot ilyen kaszárnyahelyzetben élték át, jóformán ki sem mentek a „városba". Minden erejüket felemésztette a munka, az ügyeletes szolgálat, a szétrombolt műhelyek helyreállítása. A világ összeszűkült, ahogyan az ember a fagyban begubózik, behúzza a nyakát, szinte magába húzódik. Így húzódtak az emberek üzemük megmentő ölébe, igyekeztek embertársaik között lenni. Közösségben a halál is könnyű, a közösség könnyebben megbirkózik a halállal.
De a városban is valamiféle összpontosítás ment végbe. A lakásokban valamennyien egy szobába gyűltek: minél szorosabb, annál melegebb. Leheletükkel melegítették egymást. Barátaikhoz, rokonaikhoz költöztek. A város különböző kerületeiben élő családok kettesével, hármasával összetömörültek. A rokoni kapcsolatok feléledtek. Közösen könnyebben győzték, könnyebb volt sorba állni kenyérért, vizet hordani, a gyerekekre vigyázni.
Ez a kaszárnyahelyzet abban az időben talán a leghatékonyabb segítség volt az embereknek. A közösség szervezettsége, akaratereje, esze a látszólag legvalószínűtlenebb lehetőségeket is felkutatta.
A város lakói számára élelmiszerjegyeket készítő nyomda egykori munkásai elmondták: amikor ezekre a jegyekre egyre kevesebbet adtak (november 20-tól kezdve a dolgozók kétszázötven gramm, az alkalmazottak, az eltartottak, a gyermekek pedig százhuszonöt gramm fekete, gittszerűen ragadós, vizenyős, cellulózzal és fűrészporral kevert kenyeret kaptak, és ezenkívül semmit), akkor elkezdtek keresgélni, nézelődni, miként lehet újra megvizsgálni ehetőség szempontjából mindazt, ami kéznél van, az éhségtől gyulladásos szemmel fürkésztek körös-körül mindent.
„ — Nyomdai matricák voltak. Cigarettapapír volt, meg bizonyos mennyiségű lisztes csiriz, kennivaló. Használt matricák; ólom, festék nincsen, csak papír van. Mi pedig megőröltük, kását készítettünk belőlük, és azt mondtuk, hogy egészen tűrhető kása. Vagy az asztalosenyv — hiszen az kocsonya.
— Eszerint önöknek volt egy »szakmai« ételük, amely matricából készült?
— Igen. Ettük ezt a kását, és egészen tűrhető volt! Liszt igen csekély mennyiségben lehetett benne, zömmel papír, enyv és számos más összetevő" (Jevgenyij Alekszandrovics Trenke, Marti-nova rakpart 12., 2. ajtó).
A munkahelyen bármiféle étkezést könnyebben lehetett megszervezni.
„Az étkezdében ettünk — meséli Klavgyija Petrovna Dubrovina, és mindjárt meg is kérdi: — Persze, csak ha érdekli önöket? Jegyrendszer alapján étkeztünk..."
Klavgyija Petrovna negyvenegy-negyvenkettő telén esztergályos volt egy gyárban. Elbeszéléseiben becses részletek akadnak, ő azonban minduntalan zavartan félbeszakítja önmagát:
„— Rövidre fogom... Talán ez fölösleges, talán rövidebben kellene?"
 |
| Otthoni nyomor blokád idején |
Marija Andrejevna Szjutkinának elbeszélése vége felé hirtelen eszébe jutott, hogy neki megvan az egyik műhely étkezdéjének ezerkilencszáznegyvenkettőből való étlapja, és felolvasta nekünk a hús-, hal- és lisztes ételeket helyettesítő fogások neveit. De ez már 1942 tavaszán és nyarán volt, amikor kissé könnyebb lett az élelmezési helyzet:
„Útilapu-leves
Csalán- és sóskapüré
Cékla-fasírozott
Laboda-vagdalt
Rántott káposztalevél
Máj olajpogácsából
Olajpogácsa-torta
Halcsontliszt-mártás
Kazeinlángos
Élesztőleves
Szójatej (jegyre)."
Mi mindent meg nem főztek, meg nem ettek, fel nem kutattak akkor az emberek! Valóban úgy volt, ahogyan a régi német mondás tartotta: „Az éhség a legjobb szakács!"
„Nagypapa! Hát a harckocsizsír?" — emlékeztette hirtelen nagyapját a beszélgetésünknél jelenlevő kisunoka, Pjotr Trofimovics Zanykov pedig nyilván némi csodálkozással emlékezett vissza az egyik családi történetre:
„Tyű! Én bizony harckocsi-kenőzsírt ettem. Istenem! És tudják, hogyan történt? Volt egy ismerősöm, munkásnő abban a műhelyben, ahol a háború előtt én is dolgoztam. Egy ideig függetlenített titkár voltam ott. Igen. No, és ez az asszony azt mondja: »Ide hallgass, Trofimics. Van nálam egy zsírral teli hordó — a harckocsikat kenik vele. Gyere csak oda!« És én elvittem azt a hordót. Milyen remek volt az a zsír! Hogy ettük! Haza is vittem belőle. Értik?. .."
A kaszárnyahelyzetben, ebben a közös életben, a kölcsönös segítség, az együttműködés volt a legfontosabb, ez tartotta az emberekben a lelket.
A Zsdanov Hajógyár egy részét a kiürítés során a Viborgi kerületbe telepítették át, ott aknákat gyártottak, decemberig dolgoztak, amíg volt áram. Azután pedig a munkások hazamehettek volna, de sokan továbbra is ottmaradtak a gyárban, ott éltek.
Minél súlyosabb lett az éhség, annál nehezebbé vált a munka, de annál szükségesebb volt a front, a város, de maguk a leningrádiak számára is. A munka segítséget nyújtott az embereknek ahhoz, hogy kitartsanak. És ők a munkába kapaszkodtak. Ebben a megfagyott, néptelenné vált, a végsőkig legyengült városban a legtöbb intézmény tovább működött. A postások kihordták a leveleket, a nyomdák élelmiszerjegyeket, újságokat, röpcédulákat készítettek, működtek a kerületi végrehajtó bizottságok, az óvodák, az orvosi rendelők, folyt, melengetett az élet a levéltárakban, a könyvtárakban, a szimfonikus zenekarban. A munka elfojtotta a szüntelen töprengést az éhségről, amely már-már tébolyba kergette az embereket. A munka révén kapcsolódtak be az ország életébe, amelytől el voltak vágva.
G. A. Knyazev és munkatársai tovább dolgoztak „A Szovjetunió Tudományos Akadémiájának történeté"-n. Erre a munkára elsősorban saját maguknak volt szükségük. Ők a kötelességüket teljesítették, ők — levéltárosok, történészek — megtettek, amit tudtak, amire képesek voltak.
A többség pedig sokkal lényegesebb dolgokkal foglalkozott — azért, hogy fenntartsák a város életét, főként pedig azért, hogy ellássák a Leningrádi Frontot és — mellesleg szólva — nem csak ezt a frontot. Fegyvereket, aknákat, lövedékeket készítettek.
Marija Andrejevna Szjutkina visszaemlékszik arra, amikor a Kirov Gyárban a technológiai iroda helyiségeiben laktak, s azokkal a fakockákkal fűtöttek, amelyek a műhelyek padlóját borították.
„Nos hát, amikor beköszöntött a tavasz, elhatároztuk — mivel mindennap röpcédulákat szórtak ránk a levegőből: »Úgyis elpusztultok« — ez állt rajtuk, — »Meghaltok az éhségtől, a fagytól — elhatároztuk, hogy valamiképpen lelket kell önteni az emberekbe. Értik, ugye, amikor mindennap ilyesmi történik! Hát valahogy fel kellett bátorítani az embereket. No, és elhatároztuk, hogy helyreállítjuk a rézöntödét. A nők egy része minálunk magkészítő volt. Feladatot kaptunk: ötvenkét milliméteres aknákat kellett gyártanunk. Erőnkhöz képest dolgoztunk, úgy, hogy a döngölővel meg lehessen munkálni az anyagot a ládákban. A fő rézgyártó gépsort nem lehetett üzembe helyezni — nem volt fémünk. De a kupolókemence számára volt. Elhatároztuk, hogy üzembe helyezzük a kupolókemencét. De hogyan? Hiszen hét közül csak egy kupoló olvasztárunk maradt. Ezek a kupoló olvasztárok amolyan tagbaszakadt, magas férfiak voltak, és az éhségtől mind elpusztultak. Csupán Csaginszkij maradt életben. Ő jól értett a kupolókemencékhez. De mitévők legyünk? Neki sorra kihullottak a fogai - a skorbuttól! Akkoriban, tavasz felé, sokan megbetegedtek skorbutban. Úgy határoztunk, hogy nőket képezünk ki kupoló olvasztárnak. És akkor mi ennek a Csaginszkijnak bepólyáltuk a lábát (!), hogy talpra állítsuk, és odavigyük a kupolókemencéhez (a rendelőtől, ahol kezelték, a műhely vagy ötven méterre esett). És oda is karon fogva vezettük. Ő utasításokat adott, hogyan kell a kemencét üzembe helyezni. És mi üzembe is helyeztük. Nők dolgoztak mellette. A részleg megkezdte a munkát. S mihelyt megindult a munka, képzeljék, az emberek valósággal feltámadtak, valahogy felélénkültek, még mosolyogtak is. Bízni kezdtek abban, hogy mégis győzünk."
Igen bonyolult, nehéz feladatok hárultak a — városi, kerületi — pártbizottságok, a kerületi végrehajtó bizottságok munkatársaira. El kellett osztani az üzemek között az elektromos energia morzsáit, el kellett szállítani a termékeket, el kellett helyezni a megrendeléseket, a szinte magától értetődő feladatokat valakinek el kellett végeznie. Valakinek ki kellett jelölnie a lebontandó faházakat. Valakinek el kellett költöztetnie a kibombázott lakókat. Végül valakinek meg kellett szerveznie a temetéseket, el kellett szállíttatnia, városszerte össze kellett gyűjtenie a holttesteket. Az erő egyre fogyott, a városi szervezetek teendői pedig egyre szaporodtak. Erről azonban talán helyesebb lesz külön fejezetben beszámolni.
A munkán belül is minden megváltozott. A blokád és az éhség mindent különlegessé tett — a járművek forgalmától kezdve egészen a gépkezelők változhatatlannak látszó technológiájáig. A munka összefonódott a mindennapi élettel, a családdal, annyira, mint azelőtt még soha. A munkáról szóló történetek még a valószínűtlen mindennapi élet közepette is szokatlanul hatnak. A lehetséges fogalmai is megváltoztak. A műhelyek mindennapos szokásos viszonyai között a termelés szempontjából elképzelhetetlennek látszó körülmények jelentek meg. Sötét volt. Olyan nők dolgoztak, akik a legegyszerűbb munkafogásokat sem ismerték; kisfiúk és kislányok, valósággal gyermekek; valamennyi gyenge, ügyetlen volt...
Fjodor Usztyinovics Kozodoj (Traktornaja utca 13., 11. ajtó), műhelyfőnök, aztán politikai munkás, kerületi bizottsági titkár, például most, több mint három évtized múltán, sehogy sem tudja megérteni, hogyan tudták lift és daru nélkül felcipelni a harmadik emeletre a nehéz szerszámgépeket, amikor a Viborgi kerületben megszervezték az aknagyártást.
A munkáról szóló történetek mind lenyűgözőek.
„ — Melyik évben volt? Szóval, negyvenegyben — igyekszik visszaemlékezni Vera Antonovna Gavrilova (Kaszimova utca 14., 22. ajtó). — A műanyaggyárat Borovicsiba evakuálták. Igen jó berendezésünk, igen összeforrott kollektívánk volt, ahogyan emlékszem. A gyárban csak a szinte üres műhelyek maradtak. A legjobb szerszámgépeket elszállították. A műhelyek már mind leálltak — nem volt nyersanyag a műanyaggyártáshoz. És akkor megkezdtük az F— 1 és az RGD típusú kézigránátok készítésének elsajátítását. Ez a munka jól ment. A dolgozók fele nő, fele férfi volt. Az éjszakai műszak tizenkettőkor indult, diszpécser nem volt, én meg láttam, hogy két szerszámgép áll — nincs mellette ember. Elindultam megkeresni őket. Éppen ezelőtt vettünk fel a gyárba a gyermekotthonból történt elosztás alapján néhány ipariskolai tanulót. Átmentem hozzájuk a szállásra. Hát látom: Petyka ott fekszik és alszik, ő él, de fölötte egy halott hever...
— Megálljon! Nem értem. Hol feküdtek ők?
— Hát az iparitanuló-otthonban! Nos, a fiúk kimerültek, éhesek voltak, feltáplálni semmivel sem tudtuk őket — a jegyeken kívül nem volt semmi. Csak később jöttünk rá arra, hogy kazeint együnk. Nos, odamegyek: »Istenem, Petyka! Mi van veled?« »Hát elnyomott az álom!« »Hát Vityka?« »Vityka, hát ő - már halott!« És akkor ez a legényke átjött a gyárba, és dolgozni kezdett. Ne kérdezzék, hogyan állt a gép mellett! De a kézigránátokban a lyukakat meg más egyebet, amit kellett, ezeknél a fiúknál persze senki sem tudta jobban megcsinálni."
Mindenképpen dolgoztak. Áram nem volt, áramot nem adtak, és ha néhány órára bekapcsolták is, akkor elsősorban a fegyvergyártó üzemek számára. De a többinek is folytatnia kellett a munkát. És akkor, ahol lehetett, kézi erővel dolgoztak. A Bebel Gyárban előfordult, hogy kézzel forgatták a gépeket. Itt kézigránáttáskákat varrtak, bekecseket foltoztak, szíjakat javítottak.
„Nyáron könnyebb lesz, akkor világos lesz, télen a legnehezebb. A műhelyben hideg van, nem fűtenek. A műhely nagy, kétoldalt ablakok. Odakint harmincfokos fagy van. Kezünk, lábunk lefagy. A gépeket kézzel forgatjuk, a gépek befagytak."
Ez Jelena Nyikolajevna Averjanova Fjodorova naplójából való. Felolvasta nekünk naplójegyzeteit, magyarázatokkal szolgált. Olvasta, magyarázta és sírt.
 |
| Utcai jelenet a leningrádi utcán |
1942. I. 27. Sehol sem volt kenyér. Reggel öttől sorban álltak az emberek. Kinyitották a péküzleteket — de semmi. Meg kellett várni, amíg kisütik és odaszállítják a kenyeret. Sura reggel héttől sorban állt, és csak este hétkor kapott kenyeret. Tizenkét órát ácsorogni a szabadban! És azt a kenyeret mi egy pillanat alatt megettük. Hiszen egész nap egyetlen falat sem volt a szánkban : persze, ha kenyeret hoztunk, akkor nem tudtuk türtőztetni magunkat. Azelőtt egy időre be tudtuk osztani, most azonban képtelenek voltunk erre.
Ma egy órát dolgoztam, azután hazaengedtek, kenyeret szerezni.
Második nap megyek üres gyomorral munkába. Hogyan lehet ilyen hidegben dolgozni, és mit csináljak? Hát elindultam.
A legrosszabb azonban az, hogy ma csak reménykedni lehet a kenyérben. Hiszen megint nem adnak semmilyen élelmiszert. Azelőtt adtak ötven gramm grízt, és most megint semmit. Ennél rosszabb már nem is lehet! A kenyér — az élet. Egyszóval, ki kell tartani! Milyen nehéz átélni ezeket a súlyos napokat!
1942.1. 28. Ma nem engedtek el a munkából, bármennyire igyekeztem rábeszélni, és kértem a művezetőt, hogy engedjen haza. De hát mi értelme? Dolgozni úgysem tud senki. A gépek mind befagytak. Valamennyien olyanok vagyunk, mint a piszkafa. És nem nehéz megfagyni, ha a műhelyben a forró víz nyomban jéggé változik. A falakat mindenütt hó borítja, az ablaküvegeket pedig vastag jégréteg. Hát vajon lehet ilyen műhelyben dolgozni, ahol huszonöt fokos fagy van, ha odakint mínusz harminc fok — éppen csak szél nincs!
Három órakor befejeztük a munkát. Hazamentünk. Megint rossz a helyzet, megint nincs semmi ennivaló. Elindultam egy olyan üzletet keresni, ahol kiadják a 29-ére szóló kenyéradagot. Hiszen kenyér nélkül elpusztul az ember."
Térjünk vissza a Vasziljev családhoz. Zoja Jefimovna beszámolóját már korábban idéztük, most nézzük meg azt, amit a férje, Nyikandr Ivanovics, a Fémárugyár művezetője mesélt el nekünk. Ha lehetséges volna az, hogy ne szakítsuk félbe az elbeszélést, ne kanyarodjunk vissza, ne rendezzük a történeteket sorba, hanem valahogy egyszerre mutassuk meg azt, ami Vasziljevék gyermekeivel, a Vasziljev gyárában dolgozó emberekkel és otthon, a feleségével, azután vele a kórházban történt, s összehasonlítsuk, miként dolgoztak és éltek ugyanebben az időben más családok, hogyan dolgozott Natalja Szidorovna Petrusina postás, és Anna Alekszejevna Petrovna villamosvezető, s hogyan dolgoztak a szétbombázott műhelyekben a Kirov és a Krasznaja Zárja Gyár munkásai...
Az óriási város különböző részeiben harcoltak, szenvedtek, leküzdötték és nem küzdöttek le szenvedéseiket az emberek, s minden ugyanazokban a napokban történt, és minden egységes képpé olvadt össze s nem olvadt össze, mivel mindegyik sorsnak megvolt a maga különleges története, voltak egyedülálló részletei, és az emlékezet is különbözőképpen őrizte meg őket.
Jó volna tolmácsolni az életnek ezt a sokféleségét, hogy ne kelljen mindig visszafordulni. Például így: „Ebben az időben pedig." Vagy: „Ugyanebben az órában pedig..." Mégis vissza kell térni. A visszatérés pedig önmagunk ismétlését jelenti. Nekünk is jó néhányszor ismételnünk kell magunkat. Ugyanarról van szó — és mégis másról. Mert minden elbeszélés az életnek új, bár kicsiny fordulatát rejti magában. Mert ez a számtalan ismétlés az emberek történeteiben nem volt ismétlés. A látszólag eléggé ismertnek egyre újabb körülményeit tárták fel. Megerősítettek, és a dolgok mélyére vezettek, egyetemességgel, törvényszerűséggel, átfogó jelleggel ruházták fel ugyanazokat az eseményeket.
(A folytatáshoz mindig kattanjon a További bejegyzések-re!)
Nyikandr Ivanovics Vasziljev ezeket mondta el:
„— Én most hatvanegy éves vagyok, tehát a háború idején huszonhat voltam. A hadseregben nem szolgáltam, mert a gyár azonnal felmentett. Amikor kitört a háború, főművezető voltam: körülbelül tizennyolc fiú és férfi dolgozott a kezem alatt. És persze valamennyi - én magam szólítottam fel őket, hogy keljenek a haza védelmére —, valamennyi fiú bevonult. Engem meg persze azonnal elővettek: »Mit csinálsz? (Persze, komszomolista voltam.) Nem csak a fronton kell harcolni. Itt is harcolni kell, fel kell készíteni a műhelyt, fegyvereket kell gyártani.« Egy szó mint száz —, úgy esett, hogy a legjobb embereim, a szakmunkások, otthagytak, helyettük meg persze nőket adtak.
— És az ipari tanulók?
— Akkor kevés ipari tanuló volt. Akadt néhány, de az éhségtől roppantul legyengült állapotban voltak.. . Ketten-hárman dolgoztak nálam. Főként azonban nők. Az étkezdékből hozták a női munkaerőket, mindenünnen... Tudják, hogy mi a művezető? A gyárban, a műhelyben? Neki az a dolga, hogy teljesítse a feladatot és az embereket irányítsa. Áz emberek pedig, tudják, éhesek és fáznak. Nem felejtem el, amikor a következő megrendelést kellett teljesítenünk. Akkor már katyusákat használtak, s mi azt a feladatot kaptuk, hogy lövedékeket esztergáljunk, és a műveleteket nők végezték. Úgy emlékszem, mintha ma volna, harminchét művelet volt (engem még Vörös Zászló Érdemrenddel is kitüntettek), és valamennyit nők végezték. Eleinte még sírtak is, de aztán megtanulták ezt a munkát. Szörnyű hideg volt — mínusz huszonkét-huszonöt fok lehetett a műhelyben. Nekünk pedig hosszú csöveket adtak, a Bolsevik Gyárból hozták. Átmérőjük vagy száznyolcvan-kétszáz milliméter, faluk húsz milliméter vastag. Olyan nyúlós acél volt (különleges minőségű, a fegyverekhez). A csövek nyolc méter hosszúak, és nyolcszáz milliméteres darabokra kellett felvágni őket. És nagy gyalupadokon kellett felvágni. Ez pedig igen sokáig tart, mert közben locsolni kell, a víz pedig azonnyomban megfagy. A forgács nem repül ki. A kés eltörik. Abban az időben pedig honnan lehetett szerezni? A kovácsműhelyünkben csupán három-négy kalapács akadt. Szóval, én aztán elővettem a magam embereit, akik többé-kevésbé rendesen dolgoztak, és magunk kovácsoltuk a gyalukéseket. Miért mondom el ezt? Hát azért, mert ez a hideg, ez a fagy segített nekünk a csöveknél. A Bolsevik Gyárban is sokat kínlódtak ezzel a vágással, a legnehezebb művelet volt. (Azelőtt magam is esztergályos voltam, mielőtt művezető lettem. Harmincnyolcban lettem művezető.) Mi így fogtunk a dologhoz: elkezdtük a bevágást, körülbelül tíz milliméternyire bevágtunk, aztán puff! — rácsaptunk a gyűrűre — és kész, a cső letörik. Mert a fagytól törékeny lett. Egyszóval, mindenki csodálkozott rajtunk.
— És pontos volt?
— Olyan pontos, mint a késsel. Egyszóval, mindez addig ment, amíg a legfontosabb embereim meg nem haltak. Emlékszem például a következő esetre. A háború előtt volt egy köszörűsöm, egyetlen szál! Remek ember! Nos, amolyan derék orosz parasztember. Ivott persze, néha felöntött a garatra. De hát ez nem számít. Értsék meg, nagyon tudott dolgozni!... És mennyire dicsérték a gyárban! Hát, mindenütt ott állt a neve a plakátokon, hős volt, értik? Én mindenképpen támogattam. Tengerészek is dolgoztak nálam, de ők is éheztek. Egyet-mást adtak nekünk, és mi mindennel őt tömtük. És egyszer ez az ember odajön hozzám: »Tudod, Vasziljics (így hívott), én mindjárt meghalok.« Mondom neki: »Ugyan, mit beszélsz! Te vagy az egyetlen köszörűsöm, mit beszélsz!« »Meghalok!« És kiment a szobámból. És mit gondolnak? Vagy húsz perc múlva bejön hozzám egy munkásnő, és mondja: »Meghalt!« Az az ember valahol a Vasziljevszkij-szigeten lakott, messziről kellett bejárnia. A műszerészünknek volt egy kis hivatali szobája, hát én azt befütöttem, no persze nem volt különösebben meleg, és ő ott aludt. A családja? A felesége meghalt, két legényfiát behívták, hát ő egyedül maradt. Ez az ember pontosan tudta, hogy néhány perc múlva meghal. És a haláláig végezte a munkáját, értik?"
Ez, vagy a disztrófia-éhség okozta halál sajátossága volt a halál kifinomult érzékelése — hiszen olyan gyakori vendég volt körös-körül mindenütt —, de abban az időben közismert volt, hogy sokan pontosan megérezték közeledtének pillanatát. Mintha hallották volna jöttét, látták volna.
„ — Minek mondom el ezt? Mert e nehéz körülmények között az emberek dolgoztak és valóban kifogástalanul. A háború előtt ilyen utasítás volt: húsz perc késésért elbocsátás, utána pedig bíróság elé állították az illetőt. Majdnem minden ebédszünetben összehívták az embereket: ez meg ez hiányzik a munkából! A blokád nehéz ideje alatt pedig nem fordult elő, hogy olyasvalaki, aki még mozogni tudott, ne dolgozott volna. Nem akadtak ilyenek.
— Hogyhogy, akkor nem volt szükség utasításokra?
— Nem volt semmilyen utasítás! Sohasem felejtem el. Látom, hogy az emberek dülöngélnek az éhségtől — de még inkább a hidegtől. Elhatároztam, hogy kis vaskályhát csinálunk. Volt nálunk egy vörös sarok, és én a szorgalmas munkások segítségével vaskályhát állítottam fel ott. És elhatároztuk: fél óra munka — tíz perc melegedés. S aztán arra a megállapításra jutottam, hogy ők ez alatt a fél óra alatt többet termelnek, mint máskor két óra alatt... Aztán új igazgatót neveztek ki. Katonaköpenyben járkált fel-alá. Nem is tudtam, hogy ő az igazgató. Azelőtt egyszer volt nálam. Semmit sem szólt. De aztán odajön és megkérdi: »Hol vannak az embereid?« »Melegednek« — mondom. »A front fegyvereket követel, a feladatokat teljesíteni kell, a te embereid pedig üldögélnek!« Mire én: »Nem üldögélnek, hanem melegednek. Utána többet termelnek.« Egyszóval, hogy rövid legyek: büntetést szabott ki rám. Megjelent a kézbesítő, írásbeli megrovást nyújtott át. Két hét múlva pedig, amikor az igazgató jobban megismerkedett a helyzettel, felkeresett, hogy bocsánatot kérjen, és utasítást adott: mindenütt állítsanak fel vaskályhát! Hát így... Mivel a családom a közelben lakott, én — tudják — hetente kétszer-háromszor hazalátogattam. Hamar át lehetett szaladni, vagy öt perc alatt. Két kislányom volt meg a feleségem. Itt laktunk a negyvenes számú házban. És az egyik kislányom meghalt. Magam temettem el. Aztán ágynak esett a feleségem. Nem rendelőintézetbe, hanem kórházba szállították. Szóval, az egyik kislányom meghalt, a másik meg egyedül volt otthon. Hároméves lehetett, vagy már a negyedikben járt. Hát én meg mit csináltam? Befűtöttem a tűzhelyet (nem a szobában laktunk, hanem a konyhában). A kislányt a tűzhely lapjára fektettem, rongyokkal takartam be, jómagam meg a gyárba mentem. Aztán hazamentem. Adtam a gyereknek egy kis löttyöt, hogy meg ne haljon. Csak hazaszaladtam. Beállítok lóhalálában, megetetem, átöltöztetem a gyereket — értik? És máris szaladok. Ő pedig megint egyedül marad! Azt gondoltam, hogy elvadul. Máskor meg, amint megérkeztem, benyitok, és ő ott áll — ez a kicsi lány egymaga az egész lakásban. Hiszen minden lakó meghalt.
— És a dolgozók közül hányan haltak meg?
— A többségük. Derék, szakképzett munkások voltak. Nos, mit lehetett tenni?! Ha például negyvenegy novemberét, decemberét nézzük, akkor a felénél kevesebb — nem: egyharmadrészük — maradt meg. Ha negyvenkettőt nézzük, akkor nyíltan megmondhatom: az egész gyárban nyolcezer munkásból körülbelül másfél-kétezer maradt.
— És sokan mentek a frontra?
— Igen, sokan, nagyon sokan mentek a frontra."
Azoknak a helyébe, akik a frontra mentek, serdülőkorúak és nők álltak. így volt ez valameny-nyi üzemben. A város, amely falai tövében megállította a fasiszta hadsereget és állta a rohamot, védőit továbbra is ellátta fegyverrel. Termékei még a Nagy Földre is eljutottak, a Moszkva számára legnehezebb hónapokban. Ma már felfoghatatlannak tűnik, hogy az éhségtől elgyengült gyermekkezek miként tudták felemelni és a szerszámgépekbe erősíteni a félgyártmányokat.
„Odakötöztük magunkat a munkapadokhoz... Nehogy beleessünk a gépbe. Nem pusztán attól féltünk, hogy összerogyunk, hanem attól, hogy a gépbe esünk, nyomorékká válhatunk —, emlékszik vissza Mihail Petrovics Plevin, aki akkor, mint tizenöt éves fiú, a Kulakov Gyárban dolgozott. — Bennünket, kölyköket, kisegítő munkákra használtak. Takarékoskodtak a fémmel, és nem mindig volt lehetséges az, hogy ránk, volt ipari tanulókra bízzák. Azokban a napokban selejtet csinálni elképzelhetetlen lett volna. És persze, ha valamelyikünket ideig-óráig a szerszámgép mellé állították, a legfőbb parancsolatunk az volt: ne siess!"
Azt sem kell titkolni, hogy ezek a kisfiúk még azért is igyekeztek végső erőfeszítéssel bejutni a gyárba, mert ott az étkezdében egy tizenkét és fél grammos kásajegyre egyszerre három tányér forró élesztőlevest és egy üveg szójatejet lehetett kapni. Ez a tej akkoriban jelent meg. Itt, a blokád gyűrűjébe zárt városban találták fel.
Találkoztunk Olga Nyikolajevna Melnyikova-Piszarenkóval. Az ő háború alatti sorsa (meg a háború utáni is) a Ladoga-tavon át vezető, híres Élet útjával függött össze (erről később lesz szó). Elbeszélésében azonban a következő kitétel is volt:
„— Sohasem felejtem el azt, amit a Kirov Gyárban láttam. Véletlenül kerültem oda. Egyszer éppen onnan szállítottunk tüzelőt. Arrafelé sok faház volt. A kórházak számára vittük. És én véletlenül beugrottam a gyárba. Látom: serdülőkornak, tizenkét-tizenhárom éves fiúk, tizennégy éves kislányok állnak a szerszámgépek mellett, és dolgoznak. Az apjukat vagy a bátyjukat váltották fel. Ezeknek a gyerekeknek a lába alá padokat vagy ládákat tettek, hogy dolgozni tudjanak. Azt mesélték, hogy az egyik szerszámgép mellett dolgozó kislány még babákkal játszott. Hát ez nem igaz! Munkába menet elhozta a babáját is. Tudják, magával vihetett valamilyen drága — vagyis az ő számára drága — holmit. A babát azért vitte magával, mert igen értékesnek tartotta.
— Azért, mert a házat szétbombázhatták?
— Igen. Nem játszott vele, ez egyszerűen a személyi holmija volt. Ugyan milyen játékról lehet beszélni, amikor ez a kislány alig evett, ivott, amikor tudta, hogy neki alkatrészt kell készítenie. A babát azért vitte el, hogy megőrizze; a ház romba dőlhet, ez a drága holmi azonban épségben marad.
— És hány évesek voltak ezek a kislányok?
— Tizenhárom-tizennégy évesek.. . Máskor meg az ember beugrik valahová, és látja: ott áll egy kamaszfiú. Megkérdi tőle: »Mit állsz itt? Gyere ki, már vége az egésznek, befejeződött az ágyúzás.« Az ember odamegy hozzá, és észreveszi, hogy halott! Persze éhen halt. És úgy halt meg állva, a falhoz támaszkodva!"
Pjotr Trofimovics Zanykov, a Kirov Gyár volt művezetője meséli:
„ — Én huszonöt napig kórházban feküdtem. Azután összeszedtem magam. Elmentem a műhelybe. A főnök Iván Ivanovics Plotnyikov volt. Ma is él és egészséges. Hát Plotnyikov ezt mondta nekem: »Zanykov, tisztítsd el a műhely elől a havat. El kell kezdeni a munkát.« De kivel dolgozzam? Egyetlen lakatosom volt, Manyikin, a többi mind nő. Meg tizenhat-tizenhét éves fruskák, gyengék, mindenféle népség. Senki nem értett semmihez. Magam voltam a művezető, a gépbeállító, a munkás, ami csak tetszik! Fúrót köszörültem, szerszámkést köszörültem, beállítottam a kést, megindítottam a gépet. Volt nálam egy Nariskina nevű munkásnő, hát ő rám nézett és sírva fakadt — valamiért félt tőlem, magam sem tudom, miért, a szerszámgéptől is félt és tőlem is.
— Kislány volt?
— Asszony! Idős. A férje régi bolsevik, még a forradalom előttről. A Zsdanov Gyárban dolgozott. Nos, én hozzáláttam, hogy munkásokat toborozzak. Tanítani kezdtem őket. Érdekes dolog volt a hegesztés. Jómagam sohasem voltam hegesztő. De formázókereteket kellett csinálni. Bár az ilyesmi manapság bűnnek számít - de én akkor alumíniumból csináltam őket, hogy a beteg asszonyok könnyebben fel tudják emelni, ki tudják ütögetni az aknákat. Szóval, alumínium formázókereteket készítettem, és három aknát tettünk belé. S az egyik oldala mégis valahogy hozzátapadt. Bizony kár keletkezett — az egyik akna nem jött ki, odahegesztődött, selejt jött létre. Hát én sokat gondolkodtam-töprengtem azon, hogy mit lehet csinálni. És ezt találtam ki: kívülről egy öt milliméteres csavaralátétet készítettem, belül pedig jól meghúztam a biztosítócsavart ... Sikerült. A főnök azt mondta: »Derék legény vagy!« Ezután már kijött a három akna — az ám!!! Hát én ilyen alumínium formázókereteket készítettem. És perselyeket is öntöttünk megint csak ezekkel az asszonyokkal. Nos, mindent magunk munkáltunk meg, Karusszel-esztergapadon. Találtam egy elhagyott karusszel-esztergapadot. Felállítottam. Gondoltam, ez takarékos, jó megoldás lesz. Hiszen az aknákra szükség van, és vasbetonőrlőt is csináltam. Ott húztuk meg magunkat, amikor erős tűz volt.
Egyszer heves tüzelés kezdődött. Nálam pedig dolgozott egy Kormilicina nevű ukrán asszony. A férje a Kirov Gyárban volt munkás: bevonult, a frontra került és elesett. Szóval hát ágyúzás kezdődött, jómagam meg a gyalupad körül matatok. Mondom ennek a Kormilicinának: »Eredj és figyelj, hová csapnak be a lövedékek!« Ő el is indult. Megy. »Fő-őnök! az idomgyalugép mögé !« Alighogy kimondta, máris a fejem fölött süvít egy lövedék! Légnyomást kaptam. Semmire sem emlékszem. Ezt a Kormilicinát, aki szintén megsebesült, végigcipeltem az egész műhelyen, és nem éreztem, hogy valaki van a karomban. Amikor aztán közelebb értem, beleakadtam a for-mázószekrényekbe és felocsúdtam: én viszek valakit a karomban! Odaértem. Folyt belőlem a vér — nekem bizony végem! De hát biztosan élve kellett maradnom: volt ott egy kis előtér, meg kettős ajtó. Hát én ebben az előtérben lerogytam és azt gondoltam: most aztán már végem! Ott meg, éppen az ajtó előtt, egy vasrúd volt. És ekkor egy lövedék éppen belétalált. Ha még két lépést teszek — akkor a halál fia vagyok! Aztán már szinte eszméletlenül rohantam — mindenütt lövedékek süvítettek! Leértem a pincébe, a segélyhelyre. Odajött a feleségem. Odarohant a fivérem. Sírtak. Mondom nekik: »Minek sírtok? Hiszen kutyabajom.« »Kórházba kell szállítani!« »Nem megyek sehová. Nincs, aki dolgozzon. Hiszen dolgozni kell. Ki csinál akkor mindent? Nem megyek kórházba.« Ezután a német, hű, micsoda tüzet zúdított ránk! Egyszer kimegyek és látom: repülőgépek szállnak. Számolom: hét, nyolc. No, gondolom, a mieink! És micsoda bombázás kezdődött! Istenem! Én meg ott állok, és a lábam alatt csak úgy reng a föld. Minden remeg. Akkor sok mindent szétvert nálunk a német. Az egyik műhelyt földig lerombolta, valósággal földig!. .. Aztán meg: volt a gyáron egy kémény. Óriási kémény. Hogy tüzeltek erre a kéményre ! A kemencék meg éppen nálunk voltak.
— Ez melyik műhelyben volt?
— A rézöntödében. Hát eltalálták ezt a kéményt és átlyukasztották. Több belövést is kapott. Le kellett dönteni, különben még leomlik, és maga alá temet bennünket. Az én műhelyem pedig mellette volt: az étkezde és a rézöntöde között, engem is máshová telepítettek onnan a munkásokkal együtt. És ledöntöttük ezt a kéményt, úgy zuhant le, mint a kivágott fa. Azután nem tüzeltek többé erre a kéményre. Több ember halt meg nálunk, mint ahány Kirov gyári társunk a frontra került. Magam sem tudom, hogyan maradtam életben! Nagyon éheztünk. Én azonban szójatejet ittam és olajpogácsát ettem... Rajtam kívül senki sem itta a szójatejet. Én viszont vizet nem ittam. Aztán már élelmiszer-fejadagot adtak nekünk: ötszáz gramm kenyeret. És később fejadagot adtak a munkásoknak is és nekünk, műszakiaknak is. Vodkát adtak, sört adtak — jegyre kaptuk, mint a munkások. És akkor egyre jobb lett a helyzet."
Valentyina Sztyepanovna Moroz, aki akkor éppen egyike volt azoknak a tizennégy esztendős kislányoknak, akiknek a gyárban, a műhelyekben nem csupán a férfiak, hanem a szakképzett férfimunkások helyére kellett állniuk, „a maga szemszögéből" így emlékszik erre:
„Anyám halála lesújtott. Sehogy sem találtam a helyemet. Néhány napot a szomszédoknál töltöttem, aztán pedig elvittek egy gyárba, amely ott volt a közelben, a Petrográdi kerületben. Beálltam a gyárba, ott is laktam, kaszárnyaviszonyok között. A gyár hadiipari termelésre állt át.
A háború előtt pénztárgépeket gyártott, vagy valami effélét. Most, a blokád alatt, hadiüzem lett. A berendezést elszállították Szverdlovszkba, de egy s más azért maradt. Nos, én beléptem, és fogalmam sem volt semmiről. Esztergályos tanuló lettem, mivel nagyon gyorsan meg kellett tanulnom valamit. Olyan kis excentereket készítettem, tudják. Amikor a stabilizátort hozzáforrasztják a lövedékhez, akkor erre a kiköszörült részre kis excenterek kerülnek. Mikrométerrel kellett dolgozni, nagyon vesződséges és precíz munka volt. Váltótársam nem akadt. Mert az idős nénikéknek nem ment a dolog. Nekem meg ez a munka valamiért többé-kevésbé jól ment, és ezeken az excentereken dolgoztam..."
Volt még másféle munka is: eltakarítani, a futóárkokba szállítani a holttesteket, megmenteni a várost a járványtól. Ez mindennapos, állandó, sőt már megszokott munka lett. És mégis szörnyű az ember számára.
A blokádra emlékezésben ez a munka a leningrádiak más gondjaival és teendőivel együtt rögzítődött. Amikor azonban ez a „hangfelvétel" manapság felcsendül — akkor nemcsak azt fogja el rossz érzés, aki hallgatja vagy olvassa, hanem azt is, aki elmeséli, leírja, vagy emlékezetébe idézi. Pedig ezt a munkát el kellett végezni. Amellett gyakran nőknek, női kézzel!
Milyen bonyolult funkciókra tettek szert a látszólag legjelentéktelenebb, szinte legegyszerűbb foglalkozások is, milyen fontosakká és lényegesekké váltak! Például a postás munkája. A már említett Natalja Szidorovna Petrusína (Bolsoj proszpekt 51/9., 17. ajtó) kora ellenére (1914-es születésű) még ma is igen mozgékony asszony. Az ember szinte látja őt a nehéz táskával, a blokád idején pedig ez a táska sokkal nehezebbnek tűnt, s mintha a házak is messzebbre lettek volna egymástól, meg a lépcsők is meredekebbek. Hiszen akkor közvetlenül a lakásokba vitték a leveleket, mindegyik lakásba, ráadásul igyekeztek a címzettnek kézbesíteni.
„— Persze, bennem is alig-alig pislákolt az élet akkoriban. A blokád kezdetekor a Novaja Gyerevnya kerületben laktunk, ott volt a szállásunk. Amikor a piacot bombázták — ott valamilyen célpont volt —, akkor természetesen a mi szállásunkat is szétbombázták. Akkor ide, a Bolsoj sugárút 31-be költöztettek át bennünket. Szóval itt laktunk. Hatvanan voltunk. Én a százhu-szonkilences számú postahivatalban dolgoztam. A Kamennij-szigeten. Nos, egynéhányan közülünk elköltöztek, a többség meg persze éhen halt. A férjem ágyútűz áldozatául esett a gyárban. Elment a gyárba, és nem jött vissza. A gyermekeim is meghaltak a háború alatt, ketten voltak. Súlyos éhezés kezdődött: körülbelül december közepétől kezdve már a jegyekre sem kaptunk semmit.
— És tovább dolgozott?
— Tovább dolgoztam. Éppen az Akagyemik Pavlov utcára hordtam a postát, ahol az Orvostudományi és Oltóanyagszérum-kísérleti Intézet van. Amikor odajártam — ez már az éhínség kezdetén volt —, az egészségügyi munkatársak megmagyarázták nekem: »Levélkézbesítő elvtársnő, bármilyen rosszul érzi is magát, semmi esetre se feküdjék le, hanem igyekezzék dolgozni.«
— Ezt tudósok mondták magának?
— Igen, éppen ott volt Gurevics professzor (ő sok levelet kapott), s ezt mondta nekem: »Én a hátországba költözöm, mert küldenek. De hallgasson rám, ne dőljön ágynak. És ne csüggedjen el. Járjon minél többet, amennyit csak tud.« Hát én ezeket az intelmeket másoktól is hallottam, és nem csüggedtem el! Postát egyelőre szállítottak nekünk, mi tehát kihordtuk, amíg még nagy fagy nem volt. De aztán már autóink sem voltak. Szóval, ez volt a dolgunk: reggel négykor-öt-kor magunk mentünk el a főpostára, ketten-hárman, szánkóval. Oda néha egy-két hétig nem jöttek levelek, aztán meg egyszerre csőstül. Akkor zsákokba szedtük és elvittük. De hogyan vittük? Egymást támogattuk, és álló napig hordtuk. A postahivatalokban nem fűtöttek, bennünket azonban beengedtek a házkezelőségekre. Itt ügyeletesek voltak, és fűtöttek (például éppen a hetven per hetvenötös házban).
— Arra emlékszik, hogyan hordták ki a postát a házakba?
— A postát napközben válogattuk, mert egy lakásba húsz levél is érkezett. Ezt szét kellett válogatni. El tudja képzelni, mekkora zsákok voltak?! És válogatni? A kezünk fázott, bár fűtöttek. Az egyik válogat, a másik viszi. De azok a lépcsők! Az ember körülbelül két óráig hordta a leveleket, mert mindenütt sötét volt. A lépcsők sötétek, csúszósak, a szennyvizet ide öntötte, aki tudta, mert a vécék nem működtek (nem volt víz), a lakók mindent a lépcsőre öntöttek! Máskor pedig az ember elindul, aztán elesik és visszacsúszik, niert síkos, különösen sötétben. Nos, hát, belépek a lakásba: a szobák nyitva, a lakásokat nem zárták be, sötét van, botladozunk. Máskor meg, amikor bemegyek — ott fekszik valaki. Azt gondolom: halott! Kissé megrázom: levelet hoztam! Az illető, ha magánál van, akkor persze mozgolódni kezd. A másiknak pedig egykutya, hogy levelet kapott, vagy mit. No, én elkezdem ráncigálni. Ha kéri — akkor felolvasom. Néha még olyan közlést olvasok fel, hogy ez meg ez nyomtalanul eltűnt vagy megsebesült, kórházba került — de akkor sem sírnak. »Hát — mondják — jól van.« Máskor meg belépek — és az illető már holtan fekszik az ágyon... Megyek az utcán, embereket persze alig látok. Ha meg jön valaki, meg sem lehet ismerni: gyermek vagy öregasszony, vagy fiatal lány, vagy kicsoda?! Ilyen állapotban volt mindenki.
Két ilyen esetem volt. Egy apa levelet várt a fiától. Elment az étkezdébe, hogy egyen valamit. Ugyan mit adtak ott? Vizet meg két csipet kását! És azt sem mindig. Az ember sorban állt és elment, mert ebből se jutott. Én bementem, ő meg ott ült a lépcsőn. Megszólítottam (a kereszt- és az apai nevét azóta már elfelejtettem), s azt mondtam: »Levele jött!« Mire ő: »Olvassa fel, kérem.« Én felolvastam. A fia azt írta, hogy súlyos harcok folynak, éppen támadás volt — ennyi az egész. Az illető átvette a levelet, megköszönte. Aztán így szólt: »Megkérhetem valamire? Segítsen nekem felkelni.« Képzelje: fel kellett segíteni! Egy férfit! Igaz ugyan, sovány volt. Megpróbáltam felemelni — és magam is leültem a lépcsőre. Egyikünk sem tudott felkelni. Micsoda szörnyűség! No, és akkor jött még egy férfi, nyilván erősebb lehetett. Segített, és mi egymásba kapaszkodva feltápászkodtunk. Ő meg nagy nehezen hazavánszórgott. Aztán még a következő eset történt: egyszer szintén az utcán adtam át egy levelet egy férfinak (legtöbbször így volt), az Akagyemik Pavlov utcán. Hát ő el se olvasta a levelet. Éppen belövés volt, és a légnyomás ereje félredobta. Nekivágódott egy házfalnak. Éppen ott voltak az úttörőház alkalmazottai, meg a házmesterek. Ők szedték fel. Hát ez az ember már nem tudta elolvasni a levelet.
— De miért kérték magát, hogy olvassa fel a leveleket? Annyira gyengék voltak?
— Persze, hogy gyengék. Már a kezüket se tudták mozdítani. Például az a férfi, aki a lépcsőn ült, bevásárlóhálót tartott a kezében. Leült és nem tudott felkelni. A keze már megdermedt. Ha pedig valaki nem mozog, akkor már vége.
— És a gyermekei odahaza maradtak, amíg maga kézbesíteni járt?
— Nem. A fiam a háború elején meghalt. A kislányom pedig november végén. Valamennyien az óvóhelyre jártunk, ő pedig meghűlt, tüdőgyulladást kapott, és meghalt. A kisfiú pedig bölcsődében volt, és a bölcsődével együtt a hátországba akarták szállítani, de a kicsi megfázott, és szintén meghalt. Úgyhogy a két gyermekem majdnem ugyanabban az évben halt meg, a férjem pedig a gyárban pusztult el, a tüzérségi tűztől... Előfordult, hogy látom: ott ül valaki tehetetlenül, én pedig nem tudok segíteni neki — nem tudok, mert ha odanyújtom a kezemet, akkor magam is le-roskadok. És nem tudok felkelni. Nem féltünk, semmit sem éreztünk. Persze, naponta egyszer jártunk a házakba, vittük a leveleket. Úgy-ahogy felkapaszkodtunk a lépcsőn, lefelé meg csúsztunk, mintha szánkáznánk, jeges volt, a korlátba fogóztunk... Az ember belép — a lakások teljesen üresek, sehol egy lélek: vagy kaszárnyaviszonyok közt éltek a munkahelyükön, vagy a rokonoknál — akkoriban az emberek igyekeztek összeköltözni. Én százötvenegy centiméter magas vagyok. Most ötvenkét kiló a súlyom, de el tudja képzelni, amikor harminchat kiló voltam? Aztán, amikor már beköszöntött a tavasz (igaz, korai tavasz volt), egyszer kimentünk a Kamennij-szigetre. Ott sok fa van. Az ember odament egy fiatal fához, tépegette a zöld levélkéket és csak úgy ette. Aztán a táskába szedtük. Miután a postát kihordtuk, ilyen leveleket szedtem, sok csalant meg labodát téptem. Hazajöttem, kinyomtam belőle a vizet és a kis vaskályhára dobtam! Megsütöttem és ettem! Reggel ötkor keltem, hogy megkapjam a kétszázötven grammos kenyéradagomat."
Ez a postás. De itt van például egy másik foglalkozás: a nyomdász. Ez is előre nem látott jelentőségre tett szert, sőt még többre is...
Jevgenyij Alekszandrovics Trenke a Volodarszkij Nyomdában dolgozott, az élelmiszerjegyeket készítő részlegben. Ez iránt természetesen érdeklődtek a különféle szélhámosok meg a fasiszta ügynökök. Megpróbálták megzavarni a részleg munkáját, kipuhatolni, hogy milyen jegyeket bocsátanak ki a következő hónapra. A nyomdában pedig állandóan változtatták a jegyek színét és méretét.
„Mindig a hónap végén kaptunk utasítást, hogy a szín, a raszter, a méret ilyen meg ilyen legyen. Nekünk meg alig hat nap alatt, persze éjjel-nappali munkával, haza sem menve, kellett kinyomtatnunk a jegyeket. Olyanok voltak ezek akkor, mint a pénz... A legszigorúbb nyilvántartás készült róluk. A papírjuk is különleges volt. Minden kerületnek volt élelmiszerjegy-irodája. Ezek egy-két nap alatt vették át tőlük a jegyeket, szigorúan szám szerint. Az élelmiszerjegyeknek az üzletekben való átvételére két napot adtak a lakosságnak. Mindezt azért csinálták így, nehogy ideje legyen bárkinek hamis jegyeket készíteni."
De milyen ellátást kaptak azok, akik Leningrád számára az élelmiszerjegyeket készítették? Hát semmi különöset, olyat, mint a többiek. Éheztek. Maga Trenke és a családja is éhezett. Jevgenyij Alekszandrovics tizenöt esztendős fia, utána pedig a felesége is meghalt 1942 elején.
Az emberek dolgoztak, és munkájuk szükséges volt. Igaz ugyan, ennek a háború, a város és mások sorsához fűződő kapcsolatát néha csak homályosan sejtették.
De volt olyan munka, amelyet olyan emberek végeztek, akik felismerték és látták: attól, amit ők csinálnak vagy nem csinálnak, amit a sok-sok nehézség ellenére tenni tudnak vagy nem tudnak, közvetlenül tőlük függ az, hogy ma és holnap újabb ezrek és ezrek halnak meg, vagy pedig kitartanak?...
Ilyenek voltak a pékek, a kenyérgyárak dolgozói.
Nyikolaj Antonovics Loboda lakásába (Novoszibirszkaja utca 4., 9. ajtó) ebéd idején toppantunk be. Vera Nyikolajevna, a háziasszony, egyetértett velünk abban, hogy előbb a munka, a kínálás azután is ráér — és szívesen, sőt derűsen mesélt nekünk a blokádról, önmagáról, iskolaéveiről. Férje mogorván — nekünk legalább így tűnt — hallgatásba burkolózott. „No, ebből az emberből nem lehet sokat kiszedni" — méricskéltük szakmai szemmel. Alighanem el is mentünk volna, ha a családi okmányok halmaza közepette nem kerül a szemünk elé egy régi újság, amely hírt adott Loboda N. A. hőstettéről: megjavította az égő kemencét, és ennek következtében a kenyérgyár már reggel termelhetett. Kenyeret adhatott Leningrádnak.
Nyikolaj Antonovics most mosolyodott el először, amolyan bűntudatos mosollyal, és hogy figyelmünket elterelje saját személyéről, az ebédlőasztalhoz tessékelt bennünket...
Elbeszélését mégis sikerült hangszalagra vennünk. Nyikolaj Antonovics eredeti foglalkozása: tengerész, gépész.
„—A háború első hónapja volt. Hát én mit tegyek? Beálltam egy gyárba. Senki sem volt ott: sem igazgató, sem energetikus. Mihajlov főmechanikust (most már nyugdíjas) egy hónappal a háború előtt behívták fegyvergyakorlatra, és a teendőit én láttam el. Kerek kenyeret sütöttünk. Eltelt egy hónap. Már szeptember volt. Nincs liszt. Azt mondják: át kell térni a formában előállított kenyérre, különben bezárhatjuk a gyárat.
— De miért kellett áttérni a formában sült kenyérre?
— A formában sült és a kerek kenyér között a súlytöbbletben van a különbség. Az előbbinek a felhasznált lisztmennyiséghez képest nagyobb a súlya. A formába vizet lehet hozzátölteni vagy bármit mást, a kerek kenyérhez azonban - ezt a kemence fenekére teszik - nem lehet, mert az egész szétfolyna... Volt nálunk egy Szmirnov nevű főnök a főigazgatóságon. És az igazgató akkor Mocsalovszkij volt (ő már meghalt). Hát ők hívatnak engem és ezt mondják: »Nos hát, elmegyünk a városi tanács vébéhez.« »Hát menjünk.« Megérkeztünk. Popkov és Kuznyecov ezt mondja: »Elvtársak! Kenyér kell, csakhogy nem kerek, hanem formában sült, pótanyagokkal.« (Akkoriban cellulózt adtak hozzá.) »De mi kerek kenyeret készítünk.« »És mennyi idő szükséges ahhoz, hogy átálljanak? Húsz napot adunk rá — gondolják meg és jelentsék!« Visszamentünk a gyárba. Én meg, szóval, fontolóra vettem a dolgot. Nincsen anyag, nincs miből bármit is csinálni. Azt mondom: ez meg ez a helyzet, nekem kétszáz milliméter széles, akármilyen vastag fémlemezre van szükségem, hogy kidobjam a ládákat és tizenhárom formát készítsek és helyezzek el — az ördög tucatja (mindmáig így nevezik). Hát szóval, én felírtam, hogy mi kell nekem — no, meg idő és emberek. Tíz embert kaptam a Vulkán Gyárból és hét nap alatt elvégeztük az átszerelést. És az anyag? A Kamennij-szigeten voltak valamilyen raktárak. Belépési engedélyt kaptam oda. Több teherautóval mentem oda, megraktam az egyiket, megraktam a másikat. Aztán odamentem a harmadik autóval. Erre jön két civil ruhás elvtárs és ezt mondja: »Ki engedte meg magának, hogy elvigye?« Felelem: »írásom van róla.« »Erre csak Moszkva adhat engedélyt.« »Azt én nem tudom, itt van ez, ni.« Erre autóba ültettek és elvittek a »Nagy Ház«-ba. Ott nyilván felhívtak valakit, és utána azt mondták: »Bocsásson meg! Maga nem tehet erről. A felsőbb hatóság adott utasítást.« Hát az első gyűrűt átalakítottuk. Amikor kisütöttük az első formakenyeret, hát, higgyék el — ahogy az ember kezébe vette, összenyomta, a fele víz volt. És ilyenből adtak százhuszonöt grammot! És azon felül semmit. .. Amikor elkezdődött a bombázás, vízhiány támadt, így hát mi a Kis-Nyevkán (ez már decemberben volt) szivattyúállomást építettünk, vezetékeket húztunk oda. De cső, az nem volt! Hát mit csináltunk? Tűzoltótömlőket vettünk elő, és a csövek helyett ezeket húztuk oda. Akkor azonban beköszöntött a fagy: két-három nap még, és a tömlők mind átfagynak. Mit csináltunk hát? Szigetelőt tekertünk rájuk... Eleinte pedig, amikor a vizet elzárták, vödrökkel próbáltuk felhordani a Nyevkáról a hatodik emeletre."
Így hát kézi erővel cipelték a vizet egy egész kenyérgyár számára. Lépcsőn, ráadásul a hatodik emeletre! Hogy pedig milyen egészségi állapotban, erőben voltak ezek az emberek, azt már tudjuk.
„Mellettünk volt a Kalinyin fűrésztelep. Energiát nem kaptunk. Nekünk volt egy saját kis erőművünk, de az nem adott elég energiát. A fűrésztelep területén pedig óriási mennyiségű gerenda hevert (deszkákat készítettünk) meg különféle hulladék. Ők három hónapig ezekkel a gerendákkal fűtöttek, és energiát adtak nekünk. Mi előbb szivattyúállomást építettünk a jégen; később már, amikor a városi hálózatból megint kaptunk vizet, kezdett ez a Kalinyin fűrésztelep villamos energiát adni nekünk. Kábelt fektettünk le odáig, de teherautók jártak arra, és hát elvágták a kábelt. A teherautók még csak hagyján, de nyilván egy harckocsi is arra mehetett — és a lánctalpaival szétszabdalta a kábelt. Akkor kénytelenek voltunk két és fél méter magasra emelni a kábelt, hogy fönt legyen. És így éltünk egészen májusig. Aztán Volhovból kaptunk állandóbb jellegű elektromos energiát, de a kemencéket fűteni nem volt mivel. így hát a Kamennij-szigeten lebontottunk néhány házat. Azt mondták nekünk: nesztek, itt van tíz ház. Azokban pedig mindenféle holmi volt: bútor, ruha, más egyéb. Persze, napközben bontottunk: az, aki este dolgozik, nappal ment ki oda, aki meg éjszaka — az is nappal.
Egy katonai alakulat két Sztalinyec traktort adott nekünk. így acélsodronyt húztunk át a ház felső részén (ott csupa földszintes meg egyemeletes faház volt), és a sodronykötéllel rángattuk szét őket. A fát teherautókon szállítottuk a kenyérgyár területére, hogy fűthessünk és kenyeret süthessünk. És aki részt vett a házak bontásában, azoknak egy-egy méter fát adtunk (a lakásokat fűteni sem volt mivel). Egyszer az egyik munkásnő elbámészkodott — és a kemence eldugult. Én körülbelül kiszámítottam, hogy a dugulás hét méterre lehet attól a helytől, ahol a berakó szerkezet működik, ahol a formákat berakja. Kimértem és azt mondtam: véssétek! És kivésték, hogy be lehessen mászni. A hőmérséklet pedig a kemencében kétszáznegyven fok volt! Eloltottuk a tüzet, punktum! Előbb vizet öntöttünk bele. Gőz csapott fel. Lejjebb nyomta a hőmérsékletet. Valószínűleg körülbelül százhatvan-száznyolcvan fok lehetett. Én bekötöttem a fejemet, a vattakabátomat, a nemezcsizmámat, a vattanadrágomat, a két kesztyűmet pedig megnedvesítettem. És bemásztam. Elsőre semmit se tudtam csinálni. Sőt már éreztem, hogy elszédülök. Akkor kimásztam, vagy tíz percig üldögéltem — és másodszor is nekigyürkőztem. Hát másodszorra kirántottam az egészet. Akkor azt mondtam: »No, most tapasszátok be.« És újra elindultunk! Két óránál valamivel tovább állhattunk — és megint üzembe helyeztük a kemencét, hogy ne hiúsítsuk meg a kenyérellátást. Engem ezért a kormány kitüntetett, ezért a munkáért megkaptam a Munka Vörös Zászló Érdemrendet..."
GELLÉRT GYÖRGY fordítása
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979/5. sz., 49-62. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése