Éjszaka
1
A harmadik nap végefelé Maja betelefonált a laboratóriumba. Hangjában szokatlan hízelgő árnyalat érződött.
— Pavel, apát Moszkvába rendelték, mama egyedül van. Nem szeretném egyedül hagyni. Azt mondtam neki, hogy még három napig maradsz, jó, Pavel?
Hízelgő hang, hamis hang — Maja hazudott az anyjának, most hazudott nekem is. De hálás voltam, hogy hallom a hangját, s hogy azt ígéri, három nap múlva visszatér. Én már mindenre el voltam készülve. Három napot valahogy kibírok...
Ezen a három napon reggeltől estig, és éjszaka, mielőtt elaludtam volna, szakadatlanul gondolkodtam, a végkimerülésig.
Úgy látszik, még nincs szó szakításról, ez csak „kimenő", ahogy ő maga nevezte. És voltaképpen nem is olyan hosszú.
De az nyilvánvaló, hogy nincs kedve visszatérni, halasztást kért, hazugságra szánta el magát!
Csakugyan, minek sietne ? Tudja: újra ugyanaz a hallgatás várja esténként, ugyanaz az unalom, ami elől elmenekült, ugyanaz a ,.tanügy kolostora", és én éppoly kevéssé tudok segíteni rajta, mint azelőtt.
De vajon mit csinál ott, tőlem távol?
Bizonyára valami érdekesebbet talált, ha egyszer meghosszabbította a „kimenőjét". . .
De mit?. . .
És csupán egyszer hívott fel. akkor is csak végszükségben... Én nem telefonálhatok neki, „kiküldetésben" vagyok.
Több telefon nem volt. Szerencsére! Féltem, hogy megint kitalál valamit, csak hogy tovább halassza a visszatérést.
És eljött a várva várt este.
Lomha eső kopog az ablakon, hallani az emberekkel zsúfolt nagy ház tompa neszezését. Korábban jöttem haza a szokásosnál, felkötöttem Maja kötényét, rajta a három malaccal, és nekifogtam, hogy kitakarítsam az elhanyagolt lakást: kiporszívóztam, ragyogóra sikáltam a kádat, felmostam a konyhát... Aztán leültem, és füleltem a lépcsőház felől érkező minden hangra. Az eső kopogott az ablakon, a falakon átszivárogtak mások életének hangjai, valahol egy kisgyerek sírt, egy emelettel lejjebb becsapódott egy ajtó, a szomszédéknál vartyogott a tévé.
Nem, nem jutottam el a kétségbeesésig. A csoda, amelyet oly gyötrődve vártam, bekövetkezett: az ajtó előtt léptek hangzottak, az ismerős, könnyed, röppenő léptek! Felpattantam, mint akit puskából lőttek ki, az ajtóhoz rohantam, és zakatoló szívvel megálltam előtte.
Igyekvő matatás az ajtó túloldalán, kattan a zár, és... belép Maja. Sűrű haján eső pettyezte sapka, arca nedves, friss, ajka ismerős ívbe görbülve. Ő az!... Ahogy megálmodtam!
Sötét szemében zavar villant, egy pillanatig tétován meredt rám, aztán arca hirtelen gyámoltalan, bűntudatos mosolyra húzódott.
— Milyen muris vagy!...
Bénultan álltam, nem mertem moccanni, hátha eltűnik, és a rettenetes magány újra összecsap a fejem fölött.
— Ne vedd le, olyan jól áll neked...
Csak most kaptam észbe: a vidám kismalacokkal díszített kötény ott fityegett még a derekamon. Csakugyan mulatságos látvány lehettem: komoly égimeszelő, holtsápadt, megnyúlt képpel, és a három táncoló, rózsaszín kismalac.
— Maj-ka-a...
Hangomtól egyszeriben elkomolyodott.
— Hát hogy teltek napjaid? — kérdezte idegenül és tárgyilagosan. Hogyan?... Könnyű kérdezni, lehetetlen válaszolni.
Kibújt a köpenyéből, és ott állt testéhez simuló pulóverben, karcsún, ruganyosan, nyirkos arccal, éberen csillogó, nedves szemmel. A kávét visszautasította.
— Nem, nem kérek.
Boglyas fürtjei közül kivillan apró, rózsaszín füle, fehér nyaka, melynek melegét messziről érzem. Nyaka belevész a pulóver gallérjába, a ruha rejtekén tovább folytatódik vállában, mellében. A pulóver alatt nyugtalanul és rejtőzve éli életét a teste — hogy is merészeltem hozzányúlni ehhez a testhez?! A pulóver ujjából nyugtalanul szökkennek elő áttetszőén sápadt, törékeny kezei. Ujjai percenként rántanak egyet a rövid szoknya szélén, igyekezve eltakarni a két kihívóan kemény térdet.
Váratlanul sziklaszilárd nyugalom fogott el. Maja itt van mellettem, tehát a világ maradt, mint volt, nem omlott össze! Félénken a vállára tettem a kezét.
— Maj-ka-a...
Feszélyezetten összehúzta magát, kezem lehanyatlott.
— Beszélnünk kell egymással, Pavel... Mellettem van, igen, de nem vagyunk együtt. Menekülő tekintettel, hamis élénkséggel beszélni kezdett.
— Tudod, kivel találkoztam ez alatt az idő alatt?... Gosa Csugunovval! Ugyanolyan sovány, mint volt, a szakálla pedig mint egy üvegmosó kefe...
Van valami furcsa a hangjában, túlságosan gyanús ez a tolvajmód menekülő tekintet, ez a lángoló piros folt az arcán, ez a hirtelen támadt ránc a homlokán. És hogy kerül ide hirtelen Gosa Csugunov? A felejtés szemétdombjára vetettem, mint egy rég kievett konzervdobozt. Mi mindent éltem át, csupa vérző seb vagyok — micsoda ostobaság lenne most ide nem tartozó szükségtelen dolgokkal foglalkozni?
— Azt mondtad, beszélnünk kell egymással... Hát rajta.
— Igen. Épp most mondom, hogy találkoztam Gosával...
— Mondd, ez csakugyan olyan fontos, Majka? Találkoztál Gosával! Hát aztán, istenem!... Ez minden, amit mondani akartál?
Maja haragosan elpirult, zavarba jött — leszegte homlokát, egy fürtje előrehullott, két szemöldöke között feszült ránc támadt, orcáján foltok ütöttek ki. Furcsa, gyűlölettel vegyes zavart éreztem rajta.
— Akkor mondd el, amit te akarsz mondani... amit te tartasz fontosnak — szólalt meg tompa, de kihívó hangon, a padló felé.
Amit én akarok mondani?... Zavarba jöttem. Mondjam el, hogy Borisz Jevgenyjevics elfordult tőlem? Hogy a főiskolán nagy botrány érlelődik? Vagy beszéljek talán arról a kozmikus agyrémről, amiről a könyvtárban olvastam?... Akármit mondanék is. Maja éppúgy jelentéktelennek és mellékesnek erezné, mint én az ő közlését Gosa szakálláról, mely olyan, mint egy „üvegmosó kefe"...
De mielőtt bármit szólhattam volna, Maja rám emelte tört fényű szemét.
— Miért veted meg őt? - kérdezte fojtott suttogással.
— Gosáról beszélsz?
— Igen! Mondj el róla mindent, amit gondolsz. A legrosszabbat is: hogy gonosz, romlott, hazug, aljas! És bizonyítsd be! Ez nagyon fontos nekem. Hinni fogok neked... Nagyon akarok hinni neked. Pavel!
Valami gyanú moccant bennem, de oly ostobának, oly elképesztően furcsának, és Majára nézve oly sértőnek éreztem, hogy képtelen lettem volna elhinni.
— Mi történt veled. Majka?
— Ments meg, Pavel!
— Téged ?...
— És magadat is.
— Mitől?...
— Nem mitől — kitől, Pavel...
Az elképesztő gyanú egyre nőtt, már-már valószínűséggé vált.
— Mentselek meg... — Nem voltam képes kimondani a nevet.
— Igen! Igen!... Én hazudtam az előbb... Gyávaságból... Nem véletlenül találkoztam vele... Nem! Én kerestem meg őt.
— Miért?
A lehető legostobább kérdés, de sokkos állapotomban nem tellett okosabbra.
— Azért, mert már régóta egyre őrá gondolok...
Arcára rút fintor ült ki, sietve elfordult, görnyedt háta megremegett, fojtott zokogás tört fel belőle.
— Félek... Fé-lek!... Tőle is, magamtól is... Mondjál valamit. Pavel...Mondj el mindent, tedd, hogy higgyek neked... Hinni akarok neked! A-ka-rok!...
Én pedig hallgattam, üresnek éreztem a fejem, a testem, se fájdalmat, se csodálkozást nem éreztem, csak tompa zavart: ez nem lehet igaz. nem lehet!... Ő sírt, én pedig érzéketlenül néztem rá.
2
Még legboldogabb napjainkon is elfogott időnként a nyugtalan kétely: méltó vagyok-e Majához. Az utóbbi időben ez a kétely fellobbanó rémület-rohamokban jelentkezett: Maja csalódott bennem, bármelyik pillanatban megjelenhet valaki más, aki nem hasonlít rám, jobb, tisztább, értékesebb, mint én! Igyekeztem elfojtani ezeket a rohamokat, nem gondolni arra a másikra, aki méltóbb nálam.
Gosa Csugunov! Nesze neked!...
Sértődés mart belém: hát ő az?! — és megkönnyebbülés, sőt szinte reménység szállt meg: na hiszen, nem is olyan veszedelmes ellenfél, én meg már azt hittem...
A bénaság kiállt tagjaimból. Maja csendben sírdogált tovább.
— Nem olyan szörnyű az ügy — szólaltam meg végre.
Ő megremegett, és felgyülemlett könnyein keresztül vad pillantást vetett rám.
— Inkább nevetséges, Majka... Maja összeszedte magát.
— Gosa a szerelmes férfiú szerepében... Komikus, komolytalan ötlet, Majka.
Arca ebben a pillanatban oly gyötrelmesen megfeszült — minden kis vonás görcsbe rándult — mintha izzó fémdarabot tartana a kezében. Tartja és tűri.
— Nem, Pavel, komolyan beszélek — szólalt meg Maja remegő hangon. — Te magad is láthattad, milyen mohón vonzódnak hozzá az emberek. Őhozzá vonzódnak, tehozzád nem! Ezek szerint van benne valami, ami belőled hiányzik. így kellett lennie! És ne áltasd magad, hogy... semmiség.
Egyszerre iszonyú fáradtság tört rám. Megtörtént. Rátalált. Nincs olyan varázsige, amely meg nem történtté tenné, ami megtörtént, ehhez visszafelé kéne folynia az időnek.
— Nem tudom, mi fog előbb bekövetkezni: te ábrándulsz-e ki ebből a délibábból, vagy a délibáb maga oszlik el, de azt tudom, hogy meg fog történni. Elkerülhetetlenül! — szóltam keservesen.
Maja egész testében megrándult, felém fordult.
— Pavel! ígérj valamit!... ígérj valami szépet! Az se baj, ha becsapsz! És akkor veled megyek!
— Én csak egyet ígérhetek... De ezt minden áltatás nélkül... Ha majd elhagynak, és te boldogtalan leszel, elsőnek én állok melléd. Elfogadlak, úgy, ahogy vagy, és nem hogy egy hanggal, egy célzással nem juttatom eszedbe botlásodat, hanem örökre hálás leszek neked... Igen, hálás! Azért, mert mellettem vagy! Ígérem!
Arca ellazult, elsápadt, szeme kikerekedett, újra könny csillant benne.
— Ebben persze nem hiszel, igaz? — kérdeztem. — Különös ember vagy: az áltatásnak hiszel, az igaz beszédnek nem.
Soká, nagyon soká hallgatott, félrefordított szemmel, aztán görcsös sóhajjal azt suttogta:
— Elh-hiszem... Köszönöm. Pavel.
Talán sikerült kicsikarnom a győzelmet ebben a reménytelen küzdelemben, sikerült rákényszerítenem, hogy higgyen nekem, de mit érek vele: ami történt, megtörtént, és az idő folyását még soha senki nem fordította vissza.
Újra csendes sírás fogta el. nem tudta rászánni magát, hogy elmenjen, még mindig vá valamit. Leejtett válla, lecsüngő karja, sűrű, borzas haja, nyakának lágy íve, erős térde most csupa erőtlenség. Ha most megölelném, nem lökne el.
De aztán... aztán megundorodik önmagától és tőlem is. Szép „isten hozzád" lenne. Meg aztán nem kell nekem alamizsna, kifosztottságomban sem!
Az eső lustán kopogott az ablakon... Mellemben, bordáim alatt valami kőtömbszerű súlyos tömeget éreztem, lélegzeni is nehezemre esett. Az a bárgyú kötényke pedig még mindig a derekamon fityegett, rajta a három táncoló kismalaccal.
3
Gosa Csugunovnak két erénye van: földönfutóként él és szent igéket hirdet. A földönfutók és igehirdetők ősidők óta különleges tiszteletnek örvendtek Oroszországban. Egy-egy nyomorult szentnek néha nagyobb szava volt, mint a mindenható monarcháknak. Moszkva leghíresebb temploma egy nyavalyatörős koldus. Boldog Vaszilij dicsőségét hirdeti.
Ma is, mint régen, sokan vannak, akik nem érzik jól magukat ezen a világon, és szívesen keresnének menedéket egy elképzelt világban. Ma is akadnak nem evilágra való képzelgők, szent igehirdetők, akik modern köntösben folytatják a régi praktikákat, és az önmegváltás legkülönbözőbb módjait ajánlják. Maja nem érzi jól magát ezen a világon, az a földönfutó igehirdető pedig képes rá, hogy betöltse az életét, mégpedig maradéktalanul! Nekem, a magam földhözragadt józanságával nem marad hely benne.
Majka! Megmérgezted az életemet!
Majka! Nem bírok lemondani rólad, elfelejteni téged!
Te csakugyan az egyetlenem vagy! A körülöttem hömpölygő emberi árban nincs és nem is lehet még egy hozzád hasonló!
Nem tudok élni nélküled: meggyűlölöm az embereket, megtébolyodom!
Jobb lett volna, ha sosem találkozom veled, Majka!
Legyen átkozott a nap, amelyen először megláttalak!...
Rémülten jutott eszembe az anyakönyvi hivatal előtti eset. Amikor egyszerre felbukkant az a borotválatlan képű önkéntes próféta, és apokaliptikus szenvedéllyel azt harsogta: „Fehér hattyúk! Szépsége-ek!... Vőlegény testvérek! Fusson, ki merre lát!" És az egyik vőlegény hallgatott is rá. „Szenyecska! Csirkefogó! Gazember!!" Szenyecska megmentette az irháját... Maja is talpig fehérben volt akkor, sűrű haján áttetsző fátyol lebegett, zavart arccal bújt az anyjához... Fehér hattyú...
Magányomat pokollá tevő, égető gondolatok!
Kinyújtottam a kezem, hogy eloltsam a kislámpát a fejem fölött, és eszembe jutott, hogyan nyúlt a kapcsolóért az ő keze! Reggel leültem a konyhaasztalhoz, hogy megigyak egy csésze teát, és belém hasított a valószínűtlenül boldog idő emléke, amikor, nem is olyan rég, itt ült szemközt velem! Éjszakára behúztam a függönyt, és tetőtől talpig végigvillámlott rajtam a hangja: „Húzd be a függönyt!" — az ő távoli hangja egy távoli estéből, amikor meghozta ezt a kis szőnyeget, amelytől szobánkban kialakult a láthatatlan harmónia. Mellette mindörökké!... Nem bírom! Elviselhetetlen! Könyörülj rajtam!...
Borja Cvetyik könyörült meg rajtam. Az emlékezetes botrány óta nem jelentkezett többé — most előkerült, szokás szerint üdén. frissen, dülledt, világos szeme meg se rebben.
— Gyere, testvér, igyunk egyet, fojtsuk belé a búbánatot!
— Valami bánatod van? — tudakolódtam.
— Nekem nincs — hangzott a válasz lefegyverző egyszerűséggel.
Már hajlottam volna rá, hogy elmenjek vele valami vendéglőbe, hogy italba fojtsuk a búbánatot... De Borja túlbuzgónak bizonyult:
— Vár a taxi. A kocsit otthon hagytam, nehogy spiccesen összekülönbözzek a zsarukkal. Hohó, szó sincs hirtelen nekibuzdulásról, Borja megfontoltan készült erre a látogatásra. Ha pedig megfontoltan tette, kell legyen valami indítéka is. És egyszeriben keresztülláttam rajta: Borja, a városi hírek buzgó gyűjtője és terjesztője abban a reményben állított be hozzám, hátha sikerül első kézből néhány friss részletről tudomást szerezni. Ugyanazzal a jámbor jóindulattal, amivel ma engem bámul, holnap beállít egy másik házba, és ott elújságolja: láttam őt... És részletesen ecseteli majd állapotomat, gondosan felidézi szavaimat, amint a „búbánatomat fojtogatom". Jövő szombaton pedig a virágcsokorral együtt viszi majd a pikáns újságot Lenocskának, Kompleksznojéba. És ők, akik hosszú évek óta oly elővigyázatosan játsszák a szerelmet, ízekre szedik a mi elővigyázatlan szerelmünket. Hát nem, ezt az élvezetet nem adom meg nekik.
— Mondd, még mindig esz az unalom? — kérdeztem. Hangom gyanakvóvá tette.
— Miért?...
— Csak úgy kérdem... Az az érzésem, az én bajomat unalom elleni gyógyszerként használnád. Eredj, barátocskám. unatkozz csak szépen tovább, engem pedig hagyj békén.
Borja Cvetyik sértett méltósággal eltávozott. Valamit azért mégiscsak felcsippentett: emberkerülő mogorvaságomat is föl lehet tálalni, kellőképpen fűszerezve.
De nyomban meg is bántam, hogy kitessékeltem. Halotti csend vett körül. Az utcáról gépkocsizúgás hallatszott, a szomszédéknál, mint mindig, vartyogott a tévé, de ezek a hangok mintha egy más világból, egy más dimenzióból szűrődtek volna át hozzám. Itt körülöttem teljes a csönd, igazi, síri csönd.
Azt mondják, a középkorban a bélpoklosnak jártában-keltében csengőt kellett rázni, figyelmeztetésül: óvakodjatok, emberek, a ragálytól! Ily módon maga teremtett vákuumot maga körül. A bélpoklos csengettyűje szólt most a körülöttem támadt néma csöndben.
4
„Kivel osszam meg bánatom?..."
Nincs kivel!
Nincs senki a kerek világon, akinek elsírhatnám panaszom. Főiskolai barátaim közül mind csak meghökkenne és zavarba jönne, ha rászánnám magam, hogy feltárulkozzak előtte. Ráadásul nem is venné komolyan bánatomat, egész biztos azt gondolná: „Ugyan, jó malom mindent megőröl. . ." Elképzelem, mondjuk Galina Szkorogyinát a lélekgyógyász szerepében!
„Kivel osszam meg?..."
És egyszeriben eszembe jutott valaki, aki meghallgatna...
„Igazad van, ha felháborodsz, megvetően legyintesz vagy ha megsértődsz, joggal teszed — írtam — : egyetlenegyszer se tudakolódtam felőled, sikerült-e beilleszkedned, mit nyertél, mit veszítettél, boldog vagy-e vagy boldogtalan, egyáltalán, élsz-e. Ehelyett vinnyogó sirámokkal jelentkezem. De maga a tény, hogy neked siránkozom. aki oly messze-messze vagy, kell hogy igazoljon, meg kell értsed — nincs senki más. Se közel, se távol, mindenütt sivatag vesz körül! Te, aki oly távol élsz. te vagy az egyetlen a kerek világon, akinek mindent elmondhatok. Te. akit elfeledtem, s aki bizonyára szintén elfeledtél engem, aki most inkább csak fantáziakép vagy, mint valóságos hús-vér személy, te vagy az egyetlen vékony szál, mely összeköt mindazokkal, akiket homályos szóval így nevezünk: ,a többiek'. Ezek a .többiek' sokan vannak körülöttem, de számomra nem léteznek.
Amióta elváltunk egymástól, megízlelhettem, milyen a boldogság... Kívülálló számára ez a boldogság köznapinak látszhat, számomra szédítően nagyszerű volt. Szerettem, és nem hittem benne, hogy viszontszerethetnek. És mégis viszontszerettek! S akkor én elbizakodottan elhittem, hogy rendkívüli ember vagyok. Habozás nélkül mentem kívánt sorsom elébe, és többet kaptam annál is, amit reméltem. Munkámban, melyet ismersz, szintén elértem valamit, amit ha teljes sikernek nem is, de legalább sokat ígérő biztatásnak lehet nevezni. Jött a boldog ember elbizakodottsága, a győztes önhittsége... Aki magasra száll, mélyre zuhan, a vétkezésért meg kell bűnhődni...
A láncreakció lassan, alattomosan kezdődött..."
Mindaz, ami az utóbbi időben felgyülemlett bennem, egyszerre átszakította a gátat, és többé nem volt erőm megállítani az áradatot. Gyötrelmes részletességgel, vájkáló őszinteséggel, fittyet hányva illemre, szokásra, sorra megírtam mindent Zulujának ki sem teljesült családom széthullásáról, szakításunkról Borisz Jevgenyjeviccsel, ingatag helyzetemről a főiskolán, a bélpoklos szenvedéseiről. Egy elveszett lélek küldte jajszavát egy másik elveszett léleknek!
„- ...Ismerd be - írtam befejezésképpen -, most az a bosszús kérdés jár eszedben: tulajdonképpen minek tálalja ki ez az ember mindezt nekem, mit vár tőlem, mit segíthetek?... Semmit! Még csak tanácsot sem adhatsz! Én már pusztán azért hálás vagyok, hogy a világon vagy. így a világ mégsem egész süket, van remény, hogy meghallgat engem. Ennél nagyobb ajándékot pedig senki nem adhat most. Ki tudja, képes lennék-e elviselni a világmindenség közönyét irántam, ha nem tudok beléd kapaszkodni. A kétségbeesés fojtogató légkörében az ilyen lélegzetvételnyi lehetőségek hiánya szüli bizonyára az öngyilkosokat. Maga a tény. hogy te vagy, már felér a menekvéssel. Ha pedig még válaszolsz is, és igazolod, hogy jajszavam megértő fülekre talált, talán még boldog is leszek. Vaksötét éjszakában a garasos gyertya is fényözönnel ér fel.
A szalmaszál után kapkodó Pavel Krohalev. P. S. Gondosan őrzöm a Hieronymus Boschodat, de csak mint emléket. Nem mondtam igazat: én nem szeretem ezt a művészt. Féltem és most is félek tőle. A feleségem viszont szerette...
P. K."
Zulfija címét csak körülbelül tudtam, így a főiskola címére írtam, ahol elhelyezkedett. De vajon nem repült-e tovább onnét? Aligha, nem telt még ki az ideje.
Éjszaka volt, amikor kiszaladtam az utcára, hogy feladjam a levelet. A postaláda zörögve nyelte el a borítékot. És nyomban elfogott a hasonló esetekben megszokott reflex: már sajnáltam, hogy elküldtem ezeket a zűrzavaros sirámokat „Mi nékem Hecuba és én Hecubának?" (Pontatlan idézet a Hamletből - ford.)
5
A főiskolán föld alatti vulkáni tevékenység érződött - finoman rezgett a föld, itt-ott füst szállongott, kénszag terjengett. Senki semmiféle lépést nem tett. Borisz Jevgenyjevics Lobanov, az események kiváltója, tovább tartotta előadásait, és felszegett fejjel járt-kelt a folyosón. Most csak messziről láttam.
De közeledett a felsőoktatási konferencia, s megtörténhetett, hogy vulkánunk épp ott tör ki, akkor pedig a kénszag messze túlterjed a főiskola falán, sőt a város határán is, és rossz hírbe hoz bennünket.
Hirdetmény jelent meg: ekkor és ekkor tantestületi értekezlet lesz. Működésbe lépett Iljucsenko rektor, és szándéka senki előtt nem volt titok: még a konferencia előtt fel akarta robbantani a vulkánt, hadd törjön ki a főiskola fala között, amíg nem késő!
A gyűlés előestéjén odajött hozzám Zenyevics egyik disszertánsa, Lev Rizsov.
A férfiasan kemény állú és lányosan finom, fanyar-szeszélyes ajkú, kék szemű, szökés sörényű, magas fiatalember főiskolánk egyik híressége: ő volt a kosárlabdacsapat egyes számú játékosa, márpedig a mi kosarasaink - a város büszkeségei - sorra nyerik a díjakat és kupákat a területek közti versenyeken. De Lev Rizsov nem az a fajta együgyű fickó, aki kizárólag a sporton keresztül egyengeti magának a sikerhez vezető utat, nem tagadható a kitartása és munkaszeretete sem: alig másfél éve szerezte meg a diplomáját, de máris előállt a kész disszertációjával, több publikációja van, tagja különböző bizottságoknak, tudományos diákkört vezet, bejáratos a város felső köreibe, nevét az elsők között szokták említeni, ha a főiskolát kell képviselni valahol. A rossznyelvek szerint Zenyevics professzor már erősen tart növendékétől.
Ljova Rizsovval csak kutyafuttában ismerjük egymást, én már kinőttem abból az aspiránsokból és diákokból álló körből, melyben most oly buzgó tevékenységet fejt ki. Ennek ellenére mindig kebelbaráti hangnemben beszél velem.
- Ide hallgass, főnök, beszélnem kell veled.
Azzal elindult a folyosón, sorra nyitogatva az ajtókat, szabad szobát keresve, és egy szikrát se kételkedett, hogy én engedelmesen megyek utána. Habár csakugyan, miért kéne elzárkóznom a beszélgetés elől?
Letelepedtünk egy üres előadóban. Rizsov nem lendült mindjárt támadásba, hanem határozott és szívós megkerülő manőverbe fogott:
- Tudod-e, Krohalev, hogy van neked egy titkos bámulód?... Igen, igen, én! Ráncold csak nyugodtan a homlokodat. Nekem különben almás, elhiszed-e vagy sem. De hát csak nem az öreg Zenyevicsről vegyek példát? Ő mint tudós már akkor kifulladt, amikor én még meg sem születtem. Megjegyzem, a te tudományos atyamestered is megkövesült relikvia, valamikor a háború előtti években szedegette a csillagokat az égről. Ha nekem lett volna egy saját kis parókiám, olyan, mint a te laborod, eszem ágában se lett volna Zenyevicstől ötletet tarhálni! Ugyan, üres hordóból nem jön egy csepp se. Tiszteletteljes távolságban tartottam volna a tudományos vezetőmet. De hát mit sóderolok, te is pontosan így csinálod...
- Térjünk a tárgyra - kértem. - Gondolom, nem azért hívtál, hogy közöld személyem iránti nagyrabecsülésedet és tiszteletedet.
- Ugyan, kérlek, hidd el, éppen ez a leglényegesebb, hogy irigylem a szerencsédet. És nem vagyok egyedül. Meg is érdemled ezt a jófajta irigységet! Alig valamivel vagy idősebb nálam, és máris szilárd pozíciód van a főiskolán, holnap pedig a tudományos életben. Egyenes az utad az akadémiai Olümposzra!
— Biztos vagy benne?
— Aha! Szóval magad is érzed, hogy ez a szilárd pozíciód összeomolhat. Ha hiszed, ha nem, nekem a legkevésbé se okozna örömet, ha lebukfenceznél. Ellenkezőleg, én, aki, hogy úgy mondjam, a te nyomdokaidban haladok, tisztában kell legyek vele, hogy ha ma téged taszítanak le, holnap ugyanígy repülhetek én is...
Elhallgatott, és várakozón rám meresztette pimasz égszínkék szemét, hogy vajon tiltakozom-e. Nem szóltam. Őszintén szólva, nem okozott nehézséget, hogy közönyösnek lássam. Már értettem, mire akar kilyukadni, de semmi kedvet nem éreztem, hogy segítsek neki, csak hadd küszködjön.
Irigyli a szerencsémet... Az ő kedves apukája elég tekintélyes személyiség a városban, egy nagy javítóüzem vezetője. Kicsiny gyermekkorában a déli tengerpartra jártak vele üdülni, az uszodák, sportszakosztályok mind a rendelkezésére álltak. Az iskolában a tanárok bizonyára tartottak tőle: az apuka nagy fejes, a gyermek makrancos; a lányok szerették — jóképű srác; a társai tisztelték — az erős bicepszét. Ő pedig valamennyit, ahányan csak voltak, megvetette. Fogalma sincs, mi az a boldogtalanság, épp azért a boldogságról is csak a leghalványabb fogalmai lehetnek. Számára minden botlás, ami megakasztja felfelé vezető útját — megengedhetetlen katasztrófa. Ezért úgy érzi, mindenki más is meg kell, hogy rettenjen a fenyegető bonyodalmaktól. Most engem akar megijeszteni velük — felettem is ég a ház! —, egy pillanatig se kételkedik, hogy pánikba esem, és könyörögni fogok neki: „Ments meg. Krisztus nevében!"
Az a pimasz, nyílt kék szempár... Hiába várt a válaszomra, és azt hiszem, megvető közönyöm elbátortalanította.
— Nézd — folytatta tehát, most már csaknem fenyegetőn —, a te öreged elgaloppírozta magát, tudod, mi van, ezt nem kell magyarázni. De őt legfeljebb megtépázzák egy kicsit, elmondják ennek, annak, és nyugton hagyják. Még a katedráját se veszik el, minden címe és rangja marad, érdemei elismerése mellett. Egyszóval róla lepereg, mint lúdról a víz, neked viszont annál bajosabb dolgod lesz. A legegyszerűbb logika fog itt érvényesülni: nem maga Lobanov hajtja végre a lobanovi vonalat, hanem valamelyik hűséges csatlósa, valamelyik fiatal, energikus embere. Az ilyeneknek aztán elkapják a frakkját, azt elhiheted. Úgy ám, pajtás, mégpedig kemény kézzel! Elkapnak, és megráznak istenesen, és mindent, amit te hoztál össze és te indítottál be, átadnak másnak. Vagy nem hiszed? Abban ringatod magad, hogy megúszod?
— Nagyon is meglehet, hogy úgy lesz, ahogy mondod.
— Hát ne légy szamár, spekulálj egy kicsit, hogy tudnád elkerülni.
— Tényleg, hogyan?
— Nemcsak hogy megőrizheted a laboratóriumodat, de teljhatalmú gazdájává válhatsz, te magad leszel saját tudományos vezetőd. Minek neked főnök? Vén tyúk nem tojik aranytojást.
— Szóval, szerinted mit kéne csinálnom?
Elbizakodottságában azt hitte, hogy az emberek egytől-egyig olyanok, mint ő, legfeljebb rosszabb kiadásban. Ilyen kiindulópontról nehéz bölcsnek lenni.
— Az ördög vigyen el, hát csakugyan meg kell magyarázzam? — csattant fel bosszúsan. — Holnap tantestületi gyűlés, következésképpen, muszáj... életbevágóan fontos, hogy felszólaljál. És el kell határolnod magad tőle. Gondolom, nem kell útmutatót készítenem számodra, megtalálod magad is a megfelelő szavakat.
Egy percet vártam, aztán rábólintottam:
— Rendben, fel fogok szólalni.
Most először fogta el a kétely, és gyanakvó pillantást vetett rám.
— Fel fogok szólalni — ismételtem meg. — Tessék, ujjongj. És hangsúlyozott haraggal elfordultam tőle.
Nagyon szeretett volna hinni nekem. Ez az ember meg volt győződve róla, hogy az ő akarata az egyetlen törvény, aminek mindenki alá kell vesse magát.
— Helyes. Megállapodtunk.
Ruganyosan felállt, még egyszer végigmért, és elindult az ajtó felé. De az ajtóban mégiscsak
elfogta a kétely, visszafordult, és kihúzta a vállát.
— Eszedbe ne jusson cselezgetni. A harc az harc, a viccelődést ilyenkor nem szokták megbocsátani — fenyegetőzött.
— Ne ijedj be — nyugtattam meg. — Nem fogom meggondolni magam.
Dühöm, úgy látszik, lecsillapította — természetes, hogy dühöngök, hisz besétáltam a kelepcébe.
Soká üldögéltem az üres előadóban, gondolkodtam... Nem, nem Borisz Jevgenyjevicsről, akitől, azt tanácsolják, el kell határolnom magamat, hanem Iljucsenkóról, a rektorról. Sejti-e vajon, hogy az egész ügyet néhány ilyen rámenős fickó ragadta a kezébe? Biztos sejti, nem süket, nem vak, és esze is van. Semmi kétség, fél ő is, hogy sarokba szorítják, és már most készíti a maga manővereit a rámenős fickók ellen. Becsületes ember, mégis görbe utakra kényszeríti magát.
A Lev Rizsovok viszont pimaszok, de nem túl találékonyak...
Hát jó. Aki hülye, szenvedjen.
Se Piszkarjov, se Zenyevics nem ült az elnöki asztalnál. Mindketten a teremben foglaltak helyet, a tömegek között, mint a gyűlés közrendű tagja. Természetesen ki fognak majd állni az emelvényre, de csak miután mások már kimondták megbélyegző ítéletüket. És semmi kétség, az ő hozzászólásuk csupa jámborság és megbocsátás lesz.
Borisz Jevgenyjevics tüntetőén a legelső sorban foglalt helyet. Kétfelől egy-egy szék üres maradt mellette. Én se ültem oda. Messziről néztem kihívóan felszegett, kopasz fejét.
Az elnöki székben Iljucsenko, a rektor foglalt helyet. Nem volt se komor, se rosszkedvű, se izgatott — szenvtelenül ült. Ismeretlen arc nem látszott körülötte, ez alkalommal nem hívtak meg egyetlen kívülállót sem. csupa kebelbéli volt jelen. Családi ítélőszék.
A beszámolót Primakov professzor tartotta. A közepes termetű, öregesen törékeny, tiszteletre-méltóan ősz prof, arcán a böjtöktől elcsigázott szerzetes szomorú sápadt-idegen kifejezésével, távol állt minden klikkharctól és botránytól, nem töltött be semmiféle adminisztratív funkciót, csendben elbíbelődgetett kedvenc spórás növénykéivel, ki tudott jönni mindenkivel, ám senkivel se került különösebben közeli kapcsolatba. Primakovnak nem voltak néptribuni hajlamai, nem rendelkezett különösebb ékesszólással sem, mégis furcsamód, mihelyt valakit ki kellett készíteni, éppen őt kérték fel előadónak, mint a tantestület köztiszteletnek örvendő legcsöndesebb tagját, akinek senki nem volt haragosa, s aki maga se neheztelt senkire. Ő pedig fakó, egyenletes hangon, minden hév nélkül, tudós aprólékossággal számba vett mindent, pro és kontra, és mindig úgy, hogy a bűnöket sikerült bebizonyítania, és a büntetésre vonatkozó következtetések maguktól adódtak. Előfordult az is, hogy a helyzet hirtelen fordulatot vett, a vád hamisnak, az ítélet tévesnek bizonyult. De ilyenkor se jutott senkinek még csak eszébe se, hogy ezt a szemére lobbantsa a szelíd Primakov professzornak. Még maguk a méltatlanul meghurcoltak se gondoltak rá. A vizsgálat folytatódott, kerestek és találtak más vétkeseket, és a szószéken újra megjelent a csöndes Primakov, mérlegelte a pro és kontra érveket, bizonyítékokat sorakoztatott fel, melyek ezúttal homlokegyenest ellentétesek voltak a korábbiakkal.
Most tehát Primakov ott állt a magas pulpituson, mely mögül alig látszott ki oldalt elválasztott ősz haja, keskeny válla, és egyenletes hangon fejtegette, milyen mélységesen nincs igaza Lobanov professzornak. Ennek érdekében részletesen taglalta azt a roppant fontos kérdést: mi is voltaképpen a tudományos vita, van-e joga a tudósnak, hogy szenvedélyesen védelmezze álláspontját. Kiderült, hogy igenis van joga. Ez esetben miért ítéli el Lobanov professzor Piszkarjov és Zenyevics kollégáit, pusztán túl szenvedélyes állásfoglalásukért?...
A közönség jobbára unatkozott, én meg csak hallgattam és azt találgattam, miért mindig
Primakov az ügyész, és vajon ezúttal ki citálta őt a szószékre. Nem Piszkarjov és nem Zenyevics! Talán Iljucsenko rektor? Lehet. Primakov tökéletesen megfelel a szándékainak: mondja ki a vádat olyasvalaki, aki nem szokott furkálódni, nincs kapcsolatban a szemben álló klikkekkel, akinek kellő tekintélye van, mégis semleges személy. De Primakov megfelelt Piszkarjovnak meg Zenyevicsnek is: persze, mindazt, amit ők szeretnének, nem fogja elmondani, viszont ami elhangzik, annak tisztes és elfogulatlan látszata lesz. De ami a legmeglepőbb: Primakovot én is el tudom fogadni! A helyzet amúgy se kedvez Borisz Jevgenyjevicsnek, ha pedig nem Primakov áll ki a szószékre, egész biztos előpattan valami Lev Rizsov-féle fickó. Akkor már inkább Primakov. Primakov mindig mindenkinek megfelelt, még az elítélteknek is...
Primakov lelkiismeretesen sorjáztatta következtetéseit, engem pedig egyszerre nyomasztani kezdett az a közönyös alázat, amellyel ez a cseppet se agresszív, inkább félénk és visszahúzódó ember harag és sértettség nélkül ítélkezik. Képes-e egyáltalán érezni bármit is? Vajon hogyan bánik a feleségével, a gyermekeivel, az unokáival? Képes-e szeretni, képes-e ragaszkodni valakihez? És miért örvend akkora tiszteletnek? Hogy lehet, hogy akik nap mint nap érintkeznek vele, nem remegnek meg az iszonyattól ? Hisz mindenki tudja, hogy ez az ember képes szenvedélytől mentesen, illedelmesen, logikailag megalapozottan bebizonyítani bárki bűnösségét.
Primakov professzor mondta a magáét, a közönség unatkozva hallgatta, egyetlen arcon se láttam csodálkozást, senkit se fogott el félelem, kivéve engem. Az előadó szenvtelensége átragadt a teremben ülők képére is. Milyen kár, hogy most nem tudok beletekinteni Borisz Jevgenyjevics arcába; felszegett tar koponyája nem fejez ki semmit.
Primakov befejezte. Lassan, annak az embernek a méltóságával, aki valami fontos, hasznos. és nehéz tettet hajtott végre, levette szemüvegét, összeszedte a magas pulpitusról papírjait, elvonult az elnöki asztalhoz — keskeny, görnyedt hátában, zakógallérjára lógó ősz tincseiben volt valami gyermekien védtelen, megható vonás. Taps nem volt, csak percnyi feszengő hallgatás. Feszengő, de egyáltalán nem tétova, nem nyomott hallgatás.
Ekkor következett Ljova Rizsov. A sértett önérzet hangján elsöprő energiával, látványos vádakat vagdosva dörögte el szpícsét, sűrűn ismételgetve: „Mi, akik a tudomány ösvényeire lépünk... Mi, akik átvesszük a tudomány nem könnyű stafétabotját.. ." — és egyetlenegyszer ki nem ejtve az „én" névmást. Ez nem holmi illemtudó Primakov.
— Szólásra következik Krohalev Pavel Alekszejevics! — jelentette be rezzenéstelen arccal egyenletes, kifejezéstelen hangon Iljucsenko.
A terem mélyén valaki felsóhajtott:
— Hu! — Mintha hideg vízbe ugrott volna. A megvádolt professzor legközelebbi tanítványát szólították az emelvényre.
Míg kifelé tartottam, észrevettem, hogy Iljucsenko félrecsúszik a székén, és valami kényelmetlen pózban mozdulatlanná dermed. Ez a türelmetlen mozdulat, a rezzenéstelen kőarcból kitekintő szúrós tekintet a másodperc egy törtrésze alatt sok mindent megvilágított számomra. Igen, Iljucsenkónak már jelentették: vállaltam, hogy felszólalok Lobanov ellen. Neki módjában állt, hogy figyelmeztesse vagy lebeszélje azokat, akik jelentést tettek. De nem szólt, nem akarta, bár tudta, hogy a következmények esetleg kellemetlenek lesznek személy szerint neki magának is. Most várja, öntudatlanul kívánja is a botrányt, felkészült rá...
Mindez a másodperc egy törtrésze alatt suhant át agyamon, vagy talán egyszerűen csak felvillant bennem. Felvillant, és mindjárt le is süllyedt valahová az alagsori raktárakba. — Mit érdekelnek Iljucsenko színeváltozásai? Most harc következik!
Felléptem a szónoki emelvényre, s ekkor végre megláttam Borisz Jevgenyjevics arcát. Pontosan szemközt ült velem. Arca nyugodt volt és megvető. A megvetés nyilván nekem szólt.
— Szerettem volna elmondani önöknek, elvtársak — kezdtem — egy egyszerű kis mesét arról, hogyan környékeztek meg, hogy vállaljam Júdás szerepét, harminc ezüstöt kínálva tanítómesterem elárulásáért. Az, aki megpróbált megkörnyékezni, épp az imént állt és szónokolt ezen a helyen, és örülök, hogy nem szükséges a számra venni a nevét... De egy érdekesebb jelenség vonta magára a figyelmemet!...
Az elnöki asztal felé fordultam, ahol szerényen a sarokra húzódva gondtalan nyugalommal trónolt Primakov.
— Engedje meg, hogy feltegyek önnek egy kérdést, Primakov professzor. Már megbocsásson. Ön hisz abban, amiről negyven percen keresztül beszélt az imént?
Primakov térde görcsösen megrándult, zavartan rám pislogott, és meghökkent, halk hangon annyit motyogott:
— Hogy érti ezt?
— Egész egyszerűen: hiszi vagy sem, amit elmondott? Az agg testből sütött a riadalom.
— Hát persze... Természetesen...
— Csakugyan olyan természetes. Primakov professzor? Én meg vagyok győződve róla, ha most nem Lobanov magatartását vitatnánk, hanem Piszkarjovét és Zenyevicsét, ön akkor is felszólalt volna, és ugyanilyen eredményesen bebizonyította volna, hogy ők a vétkesek, vagyis a szöges ellentétét annak, amit az imént bizonyított! Ki kételkedik ebben, elvtársak? — fordultam a terem felé. A terem idegenül és éberen lapulva hallgatott. Egyszerre éles kiáltás csattant:
— Ocsmány demagógia! Hazugság!!!
Ljova Rizsov tiltakozott.
— Á, te vagy az, rossz szellemem! Ne háborogj, hisz te se hiszel benne, csak te sose fogod beismerni — több oknál fogva —, nem volna előnyös számodra.
— Demagógia!
A terem felrázódott letargiájából, zajos fészkelődés támadt, Rizsovot lepisszegték. Az általános zsivajban felhangzott egy kiáltás:
— Úgy van! Nem hiszi senki!
Az elnöklő Iljucsenko megkocogtatta a vizeskancsót, fenyegető pillantást lövellt a terembe, majd rám, de egy szót se szólt, nem szakított félbe.
— Nos, én azt állítom: Primakov úgy beszélt, hogy ő maga nem hitte egyetlen szavát sem, de közben azt tartotta: így kell tennie! Mi hallgattuk, mi se hittünk neki, de mi is azt tartottuk: minden rendben, így kell lenni. Kiderül, hogy valamennyien — azok is, akik a szónoki emelvényen állnak, azok is, akik a teremben ülnek — társasjátékot játszunk, melynek az a fő szabálya, hogy a hazugságot igazságnak kell elfogadni. De térjünk észhez! Ez a hamis játék — az igazság helyett szajkózott hazugság — az életünkre megy! Senki se kételkedik abban, hogy a vádak, melyeket Lobanov professzor Piszkarjov és Zenyevics fejére olvasott, megfelelnek a valóságnak, mégis azt bizonygatjuk magunknak, hogy Lobanov rágalmazó! Senki se kételkedik abban, hogy a Piszkarjov és Zenyevics körüli klikkek viszálykodásai piszkos, amorális dolgok, rontják a légkört és rontják az emberek tartását főiskolánkon, mégis azt akarjuk megbüntetni, aki beszélni mer erről. Nem félnek önök ennek a játéknak a következményeitől?
Elhallgattam, a terem is hallgatott, a közönség feszülten nézett rám.
— Önök most azt várják, hogy nekiállok bizonygatni, milyen rossz ez, és felszólítom önöket, hagyjunk fel vele! Hát nem... Ha valaki még mindig nem ismerte föl a hamis játékot, nem rendült meg a rémülettől és undortól, akkor annak hiába minden bizonyíték, és hasztalan minden felszólítás. Azoknak viszont, akik megrendültek, nincs szükség bizonyítgatásra, és harsány felszólításokra sem. Én nem tudok ocsmány játékokat játszva élni... Ez minden, amit mondani akartam... Gondolkozzanak!
Kiléptem a szónoki emelvény mögül, és elindultam a fojtottan hallgató terem felé. Még nem értem le, amikor kiáltás harsant:
- Szót kérek! Szót kérek!! Bejelentésem van!... Két perc! - Ljova Rizsov erős, követelődző hangja volt.
Edzett, ruganyos kosárlabdás léptekkel száguldott a székek közötti átjáróban. De hirtelen sóbálvánnyá válva megállt közvetlenül a színpad előtt... A szónoki emelvény, amely felé törekedett, már el volt foglalva. A pulpitus felett Primakov professzor pitypangra emlékeztető ősz feje magaslott. Az elnöklő Iljucsenko zavartan nézett rá.
És akkor csoda történt. Primakov magasba lendítette apró, csontos öklét, és megbicsakló, éles kakashangon felkiáltott:
— Igaza van!... Igen! Igen!... Elvtársak, Krohalevnek igaza van!... Mondtam a magamét, és nem hittem benne! Nem!... Borisz Jevgenyjevics! Bocsásson meg nagylelkűen, ha tud. Elfogadtam — igen, igen! — egy átkozott játék szabályait!... Ó, istenem! Besároztam önt, holott a lelkem mélyén... Igen! Tisztelem önt! Igen! Nagyra becsülöm!.. . Nem most húztak bele ebbe a játékba, nem, már régen... Istenem, van már vagy harmincöt éve, ha nem több... Volt egy eset, amikor azt követelték: bizonyítsam be, hogy a fekete fehér, a tiszta pedig piszkos! És csupán célzást tettek rá: ha nem teszem meg — rossz vége lesz. Akkor pedig az effajta célzások félelmetesebbek voltak a fenyegetésnél. Attól fogva folyton bizonyítok. Kiderült, hogy értek is hozzá, meg is szoktam, sőt meggyőztem magam, hogy fontos feladatot végzek... De most már mi értelme van?... Öregember vagyok, más világot élünk, senkit nem ijesztgetnek, én pedig nem félek semmitől... Minek?
Primakov gyenge, csontos öklét rázva ősz feje fölött kiabált, Ljova Rizsov pedig sóbálvánnyá válva állt előtte, a hallgatóság ájult csendben figyelt.
— Habár, ki tudja, talán nem is olyan veszélytelen dolog... Az ilyesfélék... — bökött horgas ujjával Ljova Rizsov felé. — Azt hiszik, az ilyenek ismerik a kegyelmet?... Teli vannak erővel, majd szétfeszíti őket az energia, akár trotilegyenértékben lehetne mérni, viszont becsület, tisztesség nincs bennük egy szemernyi sem, öreget, fiatalt egyaránt felökleinek, beletaposnak a sárba.. .
Ljova Rizsov felocsúdott, hátrahőkölt, és hátrálni kezdett a székek között
— Belegondolni is rossz, hogy a félelem ahelyett, hogy felháborodást vagy gyűlöletet váltott volna ki bennem az ilyen alakok iránt,...inkább tiszteletet ébresztett. Igen, igen, ha belegondolok, micsoda eltévelyedés... Krohalev, ön kegyetlen leckét adott nekem, öregembernek. De megérdemeltem... Mindig tanul az ember. Csak egy kicsit késő...
Primakov meggörnyedve, egész összezsugorodva hagyta el a szónoki emelvényt. Ekkor arcán kimért szigorral felállt Iljucsenko.
— Gyűlésünk kezd spontán jelleget ölteni. Kérem, tartsuk be az elemi rendet, ne csináljunk novgorodi népgyűlést. Emlékeztetőül: mielőtt valaki szólni akar, kérjen szót. Az előbb Rizsov elvtárs jelentkezett, hogy kétperces bejelentése volna. Azt hiszem, nincs okunk, hogy elutasítsuk. Kérem, Rizsov elvtárs!
A terem felszabadultan mozgolódni kezdett, az elöl ülők feje hátrafordult, Rizsov nem jelentkezett.
— Rizsov nem jelentkezik. Ki kér szót, elvtársak?
— Engedje meg. Iván Pavlovics!
A széksorok közti átjáróban konokul leszegve masszív koponyáját, megindult a zömök testű Bojter, a citológus. Nem volt Borisz Jevgenyjevics tanítványa, de híve — talán...
7
Közvetlenül a gyűlés után én lettem a nap hőse. Tolongás támadt körülöttem, az emberek a tekintetemet keresték, a kezemet rázták, lelkes szavakkal gratuláltak. Én viszont nem éreztem győztesnek magam, valami lelkifurdalásfélét éreztem. Nem bátorság, még csak nem is az igazságérzet késztetett rá, hogy mit se nézve odavágjam a kihívó szemrehányást a teremnek, inkább a kétségbeesés: nincs mit vesztenem, amúgy is elvesztettem mindent. Ez az. amit nem volt képes számításba venni Ljova Rizsov, de nem értették ezt a körülöttem állók sem. Valaki azt mondta egyszer: ha az embereknek nem volna felelősségérzetük a családjukért, a világ könnyebben be tudná venni az igazságot. Nekem nincs se családom, se jövőm — előttem pusztaság, semmit nem kockáztattam, nem féltem a következményektől, így aztán könnyű volt kikiáltanom a kellemetlen igazságot. Az akasztásra ítélt bátorsága ez, nem a normális emberé.
Véget ért a nap, este hazatértem, és újra egyedül maradtam.
Csengetés riasztott fel. Valaki csengetett — a legmegszokottabb esemény bárki számára. Ettől nem rezzen össze senki, nem gyorsul fel az ember szívverése, egyetlen, nyugodt, rövid gondolat fordul csak meg a fejében, míg az ajtó felé tart: ki az?... Számomra ez a csengetés lehetett az újjászületés jele vagy gyilkosán bosszantó véletlen is. Megtörténhetett, hogy az ajtó mögött ott áll ő, sűrű haján sapka, szeme rám szegezve, ajkán az ismerős görbület. De lehet, hogy az következik: „Ljapunovék itt laknak?" — „Egy emelettel lejjebb, rossz helyen járnak."
Alig engedelmeskedő kézzel nyitottam ajtót. Borisz Jevgenyjevics állt előttem.
Szó nélkül belépett, levette kalapját.
— Megengedi, hogy levetkőzzek? Nem dob ki?
— Borisz Jevgenyjevics!...
Nem, nem az újjászületés, de ajándék. Maja után leginkább őt kívántam volna látni az ajtóban.
— Magát úgy körülvették a folyosón, én meg nem akartam tülekedni a többiek között, Pa vei. De muszáj beszélnem magával... Nem kínálna meg egy teával?
Ott ültünk tehát a konyhaasztal mellett. S én újra közvetlen közelből láttam őt. Arca még jobban kiszikkadt, orcái behorpadtak, szeme beesett, de ajka redőiben, arca mély ráncain a régi magabiztos nyugalom látszott.
— Rosszat gondoltam magáról, fiacskám, ezért szégyellem magam. De mit tegyünk, mindnyájan tudjuk, milyen megbízhatatlanok, változékonyak az emberek, ön pedig akkor olyanokat mondott, amiben nem ismertem magára. Azok nem a maga szavai voltak.
— Borisz Jevgenyjevics, ön eljött, és ez mindennél többet mond. Ne beszéljünk erről...
— De ma újra viszontláttam az igazi arcát...
— Igen, az igazi arcom... Egy kétségbeesett ember arcát, Borisz Jevgenyjevics... Akinek semmi reménye. Csodálkoznak, hogyan szántam rá magam a kockázatra? Ugyan mit kockáztathat a halálraítélt?
A kidudorodó homlok alól, árnyékos gödreiből előbukkanó szempárban óvatos figyelem, várakozás, de semmi több.
— Szóval igaz, amit hallottam.
Hallott róla, ebben semmi csodálkoznivaló nincs. A hír, hogy Krohalevet elhagyta a felesége, végigfutott a főiskolán, de senkit nem zaklatott fel különösebben, némi kíváncsiságot keltett csupán, de heves részvétnyilvánításról szó se volt. Nem olyan mellbe vágó hír ez, körös-körül szakadatlanul hol összeállnak, hol elválnak az emberek — jól ismert, megszokott dolog, de jó malom mindent megőröl... Pedig ha belegondolunk, volna min csodálkozni. Mindenki ismeri ezt a tragédiát, van, aki maga is átélte, de hogy — hogy nem, senki nem szörnyed el, holott rettenetes dolog: valaki egyedül marad, mint a kivert kutya, kivettetik az emberek közül! Jól ismert, megszokott dolog. Jó malom mindent megőröl... Érthetetlen érzéketlenség.
Nem akartam, hogy Borisz Jevgenyjevics sebemre tapintson, de arról az oldalról nyúlt hozzá, ahonnét legkevésbé vártam.
— Ismeri azt az embert? — szegezte nekem a kérdést, s én mindjárt megértettem: Gosa
Csugunovról van szó.
— Ismerem.
— Ki az illető?
— Isten madárkája, aki se szánt, se vet, mégis jóllakik.
— Azt akarja mondani, alkalmatlan rá, hogy feleljen másokért? Őérette sem?
Összerezzentem a meglepetéstől: Borisz Jevgenyjevics egyenest legrejtettebb gondolataimba látott, rátapintott, ami legjobban gyötört: alkalmatlan rá, hogy feleljen másokért... Szerencsés vetélytársam felelőtlensége — gyenge vigasz, semmiképp se garancia arra, hogy Maja visszatér hozzám.
— Ne ismételje meg, ami velem történt, Pavel...
Feltekintettem. A fénylő koponya alatt homlokára gyűlt ráncok, a porcos orr fölött az összevont szemöldök, a mély ráncok a keskeny ajkak szegletében új kifejezést kölcsönöztek arcának: meggyökeresedett, megbékélt szomorúságot.
— Ön előtt nem titok, Pavel, hogy annak idején magam is átéltem ugyanezt...
— Kiderül, hogy ebben is méltó tanítványa vagyok.
— Egyszerűen a világon minden megismétlődik, fiacskám.,, De azt nem tudja, és nem tudja senki más sem, hogy az a nő egyszer újra eljött hozzám!
— Kicsoda? Az első felesége?!
— Igen... Csak túlságosan későn — tíz év után.
— Tíz év után! Magához? Minek?...
Borisz Jevgenyjevics keserűen fölnevetett.
— Minek következik be a tél közepén egy-egy olvadásos nap, a nyár közepén pedig miért hullik néha a hó?... Nem lehet mindent a világon egy-egy kézzelfogható okkal megmagyarázni. Azért jött, hogy lásson, mohó vágy űzte, sok évig ellenállt, végül... nem bírta tovább. Én akkor már rég újra megnősültem, feleségem áldozatos gondoskodással vett körül, árulásról szó se lehetett. De ő nem is kívánt tőlem árulást, nem számított semmire. Egyébként a körülményei még erősebben megkötötték a kezét — a gyerekek... Két kislánya volt a második férjétől, és semmiképp se akarta őket megfosztani apjuktól...
Borisz Jevgenyjevics elhallgatott, a padlóra szegezte tekintetét, homlokán fájdalmas ráncok gyülekeztek. így gyónta meg nekem, szerencsétlennek, saját krónikus és valószínűleg már helyrehozhatatlan szerencsétlenségét. Különös módon egyszerre könnyebben éreztem magam: kiderült, hogy nem csupán megértenek, de akad ember, akinek szüksége is van rám.
— Azt hiszem, Belinszkij mondja: nem erény, ha valaki egyszer szeret életében, és nem bűn, ha ezerszer. Vitatható vélemény. Szerelmes sokszor lehet az ember, néha egyszerre többekbe is. De igazán mélyen szeretni!... Miféle mély szerelem az, amelyik egy-kettőre elmúlik, hogy helyet adjon egy újabbnak?... Bizony, az emberi élet nem olyan hosszú, hogy túl sok igazán nagy dolog — nagy felfedezés, nagy beteljesülés, nagy, minden mást elnyomó nagy érzés — férjen bele!... Mikor viszontláttam, már nem volt fiatal, nem is olyan szép, mint azelőtt, sőt szinte csúnya volt. Én akkor egyszerre rájöttem egy triviális felfedezésre: csakugyan igaz, hogy „ami nagy, csak távolról látható". (Jeszenyin - a ford.) Ott éltünk egymás orra előtt, és nem vettük észre, milyen óceánon hajózunk. Viszont megláttunk minden apró szemetet: az eltérő ízlést, az eltérő nézeteket, a rossz kedv véletlen pillanatait — és semmit se néztünk el, semmit se bocsátottunk meg egymásnak. És az az érzésünk alakult ki, hogy életünk óceánja, melyen hajózunk, merő szenny. . . Hát igen... Ő elhajózott mellőlem, de ahová jutott, ugyanolyan köznapi szemétbe ütközött. Valószínűleg hamar visszapillantott, s bizonyára azt a szomorú felfedezést tette magában: amott azért mégis tisztább volt a víz. . . Csakhogy az ilyen felfedezéshez nem kell tíz hosszú év. Kiderült, hogy az alatt az idő alatt egyre várta, várta, hogy megszólalok, visszahívom a messzeségből... Én pedig... Sértődött voltam és büszke. Milyen gyakran lappang büszkeségünk mögött közönséges gyarló határozatlanság, mozdíthatatlan lelki restség... Bizony...
— Hát ha itt tartunk: miért nem szólalt meg ő maga? — kérdeztem.
— Ő maga?... Hát képzelje csak magát a helyébe: ő elhajózott a saját boldogsága után, mit se törődve a másikkal. Attól kérjen segítséget, akit faképnél hagyott?... Nem. galambocskám, neki nehezebb volt megszólalni, nekem könnyebb lett volna. Nem tettem meg...Ne kövesse el ugyanezt a hibát... Éppen elég jól ismerem magát: maga nem az a fajta ember, aki ezerszer váltogatja kurta kapcsolatait. Megtalálta, akit keresett, beleszeretett, és egyáltalán nem bizonyos, hogy ez még egyszer megtörténik az életében...
Nem igyekezett nyugtatgatni, ahogy bárki jóakaróm tette volna, mondván — nem dől össze a világ, jó malom mindent megőröl... Szavaiban több volt a fenyegetés, mint a vigasz, bennem, bármilyen furcsa, kétségbeesés helyett mégis halvány reménység kezdett derengeni — még nincs veszve minden!
„. . .Egyáltalán nem bizonyos, hogy ez még egyszer megtörténik az életében. . ." Borisz Jevgenyjevics nem tudja, milyen korán megszületett bennem az ábránd, hogy megtalálom Őt, — kis gyerkőeként, aki kínlódva vánszorgott apja ólomsúlyú katonabakancsában a sáros tavaszi úton. A kisfiú megállt, meglátta maga körül a világot, és megérezte, hogy ezen a fényes világon valahol vár rá valaki: Ő! Maja akkor még alig múlt kétéves, én — nyolc. S ettől fogva egész életemben kerestem — két évtizeden át! Kezdjem elölről a keresést? Bízzam benne, hátha ezúttal hamarább sikerül? Aligha! Húsz év múlva pedig. . . Addigra kis híján ötven leszek. És vajon hány éves lehet majd, aki felváltja Maját?. ..
Ő megismételhetetlen! Ő az egyetlen! Mindenki más valószerűtlenül idegen számomra. Őt kell visszaszereznem, és nem szabad számítanom senki másra!
Ez már elhatározásféle volt, márpedig az elhatározás első lépés a tetthez. Mintha kezdtem
volna újjászületni...
— Annyit írnak arról, amit úgy neveznek: szerelem első látásra — folytatta Borisz Jevgenyjevics. — Lehet, hogy van ilyen, bár én még nem tapasztaltam. De egy biztos, fiacskám: megértés első pillantásra — ilyen nem létezik. Aligha vannak a világon olyanok, akikre ha ránéz az ember, mindjárt tökéletesen megérti, és úgy ismeri, mint a tenyerét. Mindegyikünknek megvan a maga titka... Az emberek, kedvesem, vérrel, életük darabkáival fizetnek egymás megértéséért. Ne higgye, hogy maga kivétel.
Borisz Jevgenyjevics látogatása felkavart: újra tele voltam nyugtalansággal, homályos reménynyel, újra vágy fogott el, hogy tegyek valamit, készen álltam a kockáztatásra, az önfeláldozásra.
És sebeim újra véreztek...
8
Odahaza az ajtó mellett a földön levelet találtam. A levélnyíláson dobta be valaki. A borítékon nem volt se bélyeg, se cím, csak határozott, lendületes írással a nevem. Felnyitottam a borítékot...
„Kedves Pavel!
Mindaz, ami ön és Maja között történt, bennünket is lesújtott. Bármennyire szeretjük is leányunkat, sajnos, nem tudjuk mentegetni. Még kevésbé vádolhatjuk önt, inkább készek vagyunk magunkra vállalni a felelősséget. Bármilyen nehéz és keserű dolog is, kénytelenek vagyunk — megkésve bár — beismerni, hogy leányunk szertelen természetű. Nekem, mint apjának néha egyenest az az érzésem, igaza van a népi mondásnak: cirógatással is lehet ártani.
Mi azelőtt is nagyra becsültük önt, most pedig egész kétségbe vagyunk esve, hogy milyen embert veszít el a leányunk! Ön éppen az az ember, aki idővel tökéletesen boldoggá tehette volna. Egyet-mást sikerült megtudnom arról az emberről, akivel szertelen ostobaságban összeállt. Ez az ember soha — higgye el: soha! — nem lépi át a küszöbünket, ha még oly drága lesz is leányunk számára. Alkalmunk volt meggyőződni róla, hogy ön nem érzéketlen, nem bosszúállón sértődékeny. nem kicsinyes ember. Gyanítjuk, hogy nagyon nehéz a sora, nagy bánat érte. Bánatunk van nekünk, szülőknek is. Bánatunk közös az önével! Ezért hiba volna, ha elkerülnénk egymást. Nem lenne jobb, ha találkoznánk, és megpróbálnánk .egymás segítségére lenni? Hátha közös erővel sikerül lehetőséget találnunk rá, hogy hatni tudjunk meggondolatlan leányunkra, az ön feleségére. Jó lenne, ha találkozhatnánk, és elbeszélgetnénk. Mi a véleménye?
Ha nincs ellenére, azt ajánlom, ne halogassuk soká a találkozást. Nem tudna benézni hozzánk holnap este. nyolc óra tájt? Tegye meg a kedvünkért. Ha egyetért, telefonáljon.
Változatlanul híve: I. I.
P. S. Már csak azért is sürgetném a találkozást önnel, mert mozgalmas foglalkozásom folyton elszólít hazulról. Hamarosan egy távoli objektumra kell utaznom. Magára kell hagynom kétségbeesett és nagyon beteg feleségemet, de őszintén megvallva, magam is igen rosszul érzem magam: a szívem rendetlenkedik."
Apósom, Iván Ignatyjevics eleinte riasztott zárkózottságával és mogorva hallgatagságával, de nagyon hamar rájöttem, hogy ez csupán annak a fajta lágyszívű, derék embernek a visszahúzódása, aki kész bárkinek bármiben engedni, igaz, csak addig, amíg szembe nem kerül — kissé merev és régimódi — elveivel. Makacsul vallotta például, hogy a túlságosan szűk nadrág — éppúgy, mint a túlságosan bő — az üresség, a hitványság jele, a miniszoknya erkölcstelenségre vall, hogy az értelmiségi származás már eleve gyanús, és csupán azok az emberek a szilárdak és megbízhatóak, akik az egyszerű nép közül kerültek ki. Én nem hordtam se túl bő, se túl szűk nadrágot, falun születtem, patrónus nélkül, saját erőmből verekedtem be magam a tudományba, ezért élvezhettem Iván Ignatyjevics nem hivalkodó, csendes, belső megbecsülését. Elképzelhető, mennyire elkeserítette őt Gosa Csugunov. Nem elég, hogy ez a Gosa feldúlt egy családot, rávette az ő lányát, hogy fittyet hányjon a kötelességnek és a tisztességnek, ráadásul kiderül, hogy valami botrányosan léha figura: ingyenélő, vagy kiugrott pap. vagy az ördög tudja, mi!
Maja szüleinek is éppoly nagy volt a bánata, mint az enyém. Hogy fordítanék hátat nekik, hogyan utasíthatnám el őket, amikor szövetséget ajánlanak? De ahhoz se volt nagy kedvem, hogy az elhagyott férj sanyarú szerepében állítsak be, aki nem tudta megőrizni se a saját, se a lányuk boldogságát.
Reggel felhívtam Iván Ignatyjevicset a munkahelyén, és közöltem vele, hogy este átmegyek.
Terített asztal várt, mint azelőtt, rajta káposztásrétes, anyósom sütötte, aki tudta, mennyire szeretem ezt az ételt. A falon szemközt velem üvegezett keretben nagyméretű fénykép: leszegett homlokú sötét szemű kislány nézett le róla. Egyenes szálú, még nem göndör haj, vékony nyak, nagy, akaratos száj. Majából gyerekkorában nemigen lehetett kinézni, hogy szép lesz, inkább csúnyácska volt, de már szemmel láthatólag egyéniség. A kép mellett sátánian nevető, üres szemű, tarka álarc függött, azoknak a moszkvai maszkoknak a rokona, melyek tanúi voltak a Maja és köztem kirobbant első nagy veszekedésnek. Maja itt nőtt fel, hogy találkozzon velem. Most szakított ezzel a világgal, ahogy szakított velem is.
Iván Ignatyjevics az a fajta ember, akit ügyetlen ollóval szabtak, de erős cérnával varrtak. Székében terjedt, mintha felülről kissé megnyomták volna. Lapos tetejű nagy feje nyak nélkül ül izmos vállán, kerek arca együgyűen jóindulatúnak látszana, ha nem pompázik rajta tekintélyparancsoló, fenyegető díszként szúrós, bozontos, rozssárga szemöldöke, mely alatt úgy bújik meg szeme, hogy időbe telik, amíg az ember kiolvassa belőle gazdája szemérmes természetét és figyelmes érdeklődését. Rövid, vaskos karja csupa szeplő, és sűrű, vörös szőrzet borítja — egy ráverőkovács izmos karjai. Iván Ignatyjevics egy falusi kovácsműhelyben segédmunkásként kezdte önálló életét.
Zinaida Nyikolajevna szétfolyóan puha fehér arcán mint hajnali csillagok a fátyolfelhőkön át. úgy derengenek elő Maja arcának finoman metszett vonásai. Anyának és leányának leginkább árnyas pillájú, kútsötét szeme hasonlít. De Maja szeme szeszélyesen változékony: hol elzárkózot-tan fénytelen, hol szédítően mély. Viszont akárhogy keresi az ember, se anyján, se apján nem látni azt a Majára oly jellemző, szívbe markoló bánatot, mely örökké ajkán lebeg - ez tehát nem szüleitől szerzett, öröklött vonás, hanem saját vonás, az Úristen új leleménye.
Zinaida Nyikolajevna kerülni igyekszik tekintetével. Bárhogy bizonygatta Iván Ignatyjevics a levelében és találkozásunk első percei alatt szóban is, hogy mindketten — ő is felesége is — egyaránt a legjobb véleménnyel vannak rólam, most mégis valósággal a bőrömön érzem, hogy Zinaida Nyikolajevna szeretne ugyan együttérezni velem, de hiába, nem tud. Ha az a lány megszökött a férjétől, az azt jelenti, hogy nem jól élt vele, az anyai szív megérzi ezt, és Zinaida Nyikolajevna az asztalra szegezte tekintetét.
Megértem titkolt ellenszenvét. Sőt, akaratlanul is vétkesnek kezdem érezni magam — rosszul boldogultam a férj szerepével - de közben bosszúság fog el Iván Ignatyjevics iránt: minek ötlötte ki ezt a kényszeredett szövetséget, ahol a felek aligha kerülhetik el a bizalmatlanságot és ellenszenvet.
Iván Ignatyjevics óvatosan faggat arról a titokzatos és riasztó valakiről. Azt szeretné kibogozni, miféle erényekkel sikerült elcsábítania a lányát.
- Ön jól ismeri őt, Pavel?
- Eléggé.
- Én, persze nagyon szeretném tudni, miféle alak ez voltaképpen, de önnek talán kellemetlen beszélni róla, és nehéz tárgyilagosnak lenni. Csak egyet mondjon meg, Pavel: mit ígérhet ez az ember a lányomnak, amit ön nem tudott megadni?
- Kétlem, hogy ígért egyáltalán valamit.
Nem merem említeni azokat az illúziókat, amelyeket oly bőkezűen osztogat Gosa Csugunov. Maja szülei esetleg leegyszerűsítve fognák fel, mondván: csaló, csábító, semmi több. Ez pedig már jószerével hazugság lenne.
Iván Ignatyjevics leverten hallgatott. És ekkor Zinaida Nyikolajevna feltett egy sokkal lényegesebb, alattomos, ellenem kihegyezett kérdést:
- Mondja, Pavel, ha az az ember nincs... Megjelent-e volna valaki más? Nincs mit tegyek, be kell ismernem:
- Valószínűleg igen...
- Hogyan?! - csodálkozik Zinaida Nyikolajevna. - Hát nem az az ember az oka?
- Az ok az, hogy Maja nem érezte jól magát mellettem.
Tökéletesen tisztában vagyok vele, milyen gyilkos következményekkel járhat most őszinteségem, de semmi kedvem kertelni, kibúvót keresni. Nem bánom, ha Maja szülei mégse lesznek rólam a leghízelgőbb véleménnyel, viszont azt akarom, hogy higgyenek nekem.
lvan Ignatyjevics komoran hallgat, Zinaida Nyikolajevna pedig ellenséges érzelmeit rejtegetve csodálkozik:
- Mire jó ez... hogy magára fogja?...
- Rosszul érezte magát mellettem - ismételtem -, de ebben nem érzem vétkesnek magam. Zinaida Nyikolajevna harciasán kihúzta magát.
- Tehát ő a hibás?
- Hátha senki se hibás?... Nem tudna ilyesmit elképzelni?
- De hiszen megtörtént a dolog. Megtörtént! Valami oka kellett, hogy legyen.
- Valami igen, de nem valaki. „A szerelmes csónakot szétzúzták a kő mindennapok" - mondta Majakovszkij, és golyót eresztett a fejébe. Bűnösöket, legjobb tudomásom szerint nem keresett.
- Pavel - szólalt meg újra Iván Ignatyjevics -, csak nem gondolja, hogy azzal a másikkal
jobban fog élni?
- Ha ezt gondolnám, akkor nem reménykednék semmiben. De én még mindig reménykedem. . . Igen, abban, hogy vissza fog térni.
- Ön reménykedik - dőlt előre Iván Ignatyjevics - de, Pavel. . . Mielőtt ő tisztába jönne a helyzettel és vissza akarna térni, sok minden történhet. Beszéljünk kertelés nélkül: gyerekeik születhetnek, akik aztán végérvényesen összekapcsolják őket egymással!
— Az az ember nem képes családot teremteni, gyermekekről gondoskodni. Erről meg vagyok győződve. Akkor tehát ő vissza fog térni hozzám, egyszerűen nem lesz más választása.
— De hisz ez magát... Maga eleven ember, Pavel. ez magát mélységesen sértheti...
— Mi értelme a sértett gőgnek, Iván Ignatyjevics, amikor úgy áll a kérdés: éljek-e ezután vagy sem?
— Ön úgy érzi, lesz ereje megbocsátani?
— Ennél is többet érzek: lesz erőm várni rá.
Iván Ignatyjevics rám szegezte tekintetét összevont szemöldöke alól.
— Köszönöm. Pavel... — mondta halkan. — Ön azt mondta, amit hallani akartam magától. A többit... — Hirtelen órájára pillantott. — A többit ő maga mondja el... Azt szeretném, ha a lányom ugyanolyan őszinte lenne velünk, mint ön volt.
— Ő?! — Nem is annyira Iván Ignatyjevics szavai döbbentettek meg, inkább az órára vetett pillantása.
— Pavel, nem akartam előre elmondani: én idehívtam ma őt is. Minden percben itt lehet.
— Ő tudja, hogy itt vagyok?
— Természetesen nem. Azt nem utasíthatta vissza, hogy velünk találkozzon, viszont hogy magával... Abban már nem voltam biztos, akar-e magával is találkozni. Nekem pedig, Pavel, okvetlenül meg kell kérdeznem tőle a maga jelenlétében: miért tette?... Válaszoljon szemtől szembe valamennyiünknek.
Forogni kezdett velem a világ. Bármelyik percben. .. Beállít, meglát engem, és azt hiszi: beleakaszkodom a szüleibe, ellene hangolom őket, az apja az én nógatásomra citálta ide őt!... Ő vérig lesz sértve, és valami számomra nagyon szégyenletes jelenet fog bekövetkezni. Bármelyik percben... De úgy szeretném látni őt! És hátha sikerül pár szót váltanom vele.. . Csakhogy szavai aligha fognak örömet okozni nekem. Szép kis meglepetést készített nekem, Iván Ignatyjevics!
Háborogni ostobaság lett volna, de idő se volt rá, bármelyik percben...
Csak annyira futotta, hogy keservesen elnevessem magamat:
— Nem valami kedvező színben fogok feltűnni... — amikor megszólalt a csengő.
9
Nem is olyan sok ideje, hogy nem láttam. Alig több mint egy hét telt el, amióta elváltunk. Egyetlen hét... Mennyi erőfeszítésbe került végighajóznom rajta! Maga az örökkévalóság. Erőm elhagyott! Pedig talán évek hosszú során kell átverekednem magam. S én még önhitten azzal dicsekedtem: lesz erőm várni őt.
Sietős, iramló léptekkel, szellőként röppen be a szobába, dús hajkoronás feje hátraszegve, arca egy árnyalattal szikárabb, vonásai élesebbek, gőgösebbek lettek. Talán most még szebb. mint volt, de lehet, hogy az elveszett kincs szebbnek látszik.
Amikor meglátott, szemöldöke összerándult, ajka megremegett, szemében űzött rémület villant.
Apja sietve, határozottan megszólalt:
— Ezt a csapdát én állítottam, Pavel nem tudta, hogy te is idejössz.
— Szervusz, Pavel.
— Szervusz, Maja.
Határozottan leült az asztalhoz, az anyja mellé, rézsűt szemközt velem.
— Mama, tölts nekem egy kis teát.
Anyja arca és álla megremegett, elpityeredett. vakon matatni kezdett az asztalon.
— Ma-ma!
— Semmi baj, semmi baj, mindjárt elmúlik. Egyél egy kis süteményt, kislányom. Nem éhezel?
— Nem, mama, jól vagyok lakva. Jól érzem magam, mama, nem kell sírni. Maja túl határozottan beszélt, de ajka legörbült, és szeme gyanúsan csillogott.
— Nem érzed úgy, hogy tévedtél, lányom? - kérdezte szigorúan az apja.
— Apa! Megtaláltam, amit kerestem!
— Magyarázd el nekünk, mi az, amit kerestél.
— Megtaláltam önmagam, apa. Azt hiszem, megtaláltam!
Maja... Hát itt van, ismerősen görbülő ajkával, itt van, akiért úgy megszenvedtem, itt van, mégis elérhetetlen. Bizonyára számára is gyötrelmesek ezek a kérdések, számomra pedig valóságos kínszenvedést okoznak. Én a kellemetlen múlt vagyok, melyhez vissza akarják erőltetni. Nekem pedig asszisztálnom kell ehhez, és végig kell hallgatnom a szájából, hogy útjában voltam, hogy nem kellek neki — gyilkos gyötrelem, gyötrelem! Pedig a java csak most jön, még meg sem indult igazából a beszélgetés, az igazi megpróbáltatás még hátra van. Mire jó ez?! Senki a jelenlevők közül nem akar értelmetlenül gyötörni, legkevésbé Maja. De már nem urai önmaguknak — szándékuk ellenére összezúznak, véresre marnak. Legjobb lenne felállni és elmenni, de. . . sértő és méltatlan volna, végképp lejáratnám magam a szemükben. Meghűl a vér az ereimben, ha arra gondolok, mit kell végigszenvednem. Kővé meredten ültem.
Az apja tovább vallatta:
— Mit jelent az, hogy megtaláltad önmagadat, lányom? És mit jelent, hogy "azt hiszem'? Kétségbeesett lépést tettél, és nem vagy tökéletesen biztos benne, igazad van-e?
— Igazam van. Érzem, hogy megtaláltam, megtaláltam, amit régóta vakon kerestem.
Maja anyja, Zinaida Nyikolajevna, amilyen egyszerű lélek volt, nem értette és nem is fogadta el a bonyolult érzéseket, a félig kimondott szavakat, ezért keresetlen asszonyi nyíltsággal, melytől egész testemben megrándultam, nekiszegezte a kérdést:
— Miért, amaz erősebben szeret?
Maja elkomorodott, nem válaszolt, kellemetlenül zavarta a jelenlétem, sajnált engem, félt felém nézni.
— Ne tégy fel buta kérdéseket, anya — dörmögte komoran Iván Ignatyjevics. — Ilyenre úgyse tud mást felelni, mint hogy „ész nélkül"...
Maja megrázta a haját.
— Szeret?... Igen! Erősebben?... Nem tudom!
— Hogya-an??! — ejtette le állat az anyja. — Még azt se tudod, mennyire szeret?
— Még azt se tudom, hogy én magam mennyire szeretem őt. Őt magát, nem pedig mindazt, ami körülveszi...
Ekkor apja kirobbant. Rozskalász színű szemöldökét szemére vonva, fojtott hangon rádörrent:
— Térj észhez! Miket beszélsz?... Véres sebeket okoztál... Nem nyírfatuskó ül veled szemközt, nézz rá, hanem élő ember! Feldúltad az egész életét. Itt csak egyetlen mentség lehet: nem bírtam magammal, elragadott a szenvedély, bocsássatok meg. nem vagyok ura magamnak. Ehelyett, nesze nektek: magam se tudom, erősen szeretem-e vagy csak úgy, ímmel-ámmal. Csak úgy hoppra összetöröd mások életét! És még be is ismered? Hogy fordulhatott ilyesmire a nyelved?! Mi tehetünk róla, így születtél, hogy puszta semmi van a lelked helyén, vagy ilyen korban élünk, hogy egyik embert a másikhoz nem fűzi semmi? Hát nem értem! Nem értem! Elválni, szakítani, a bizonytalanért... A hátam is beleborsódzik.
Iván Ignatyjevics mennydörgött. Maja arca pedig kigyúlt. nem látszott zavartnak. sem sértődöttnek, inkább boldognak.
— Apa, pedig nem is olyan régen te magad áldottál meg, amikor ilyet tettem...
— Én?!
— Anya! — Maja anyja vállára borult. — Én a világon téged szeretlek legjobban, meg... apukát. Szerettelek és szeretlek most is!... Pavel... — fordította felém észbontóan szép, tüzelő arcát, nedves csillogású, ragyogó szemét. — Amikor összeházasodtunk, te persze sejtetted, hogy apámat, anyámat jobban szeretem, mint téged. Neked eszed ágában se volt, természetesen, hogy ezért szemrehányást tégy nekem. . . — Ragyogó arcát most apja felé fordította. — Titeket jobban szerettelek, mégis hozzá mentem! És ti mindketten, apa is, anya is úgy tartottátok: így kell lenni, ez a normális. Úgy gondoltátok, hogy nem mellettetek, hanem őmellette találok rá az igazi életre. Nem okvetlenül a boldog életre, hanem az igazira! Most egy másik életbe léptem át. Miért vagytok emiatt pánikban? Mire ezek a könnyek, anyuka? Örülnötök kéne!
— Igazi élet... anélkül, hogy igazán szeretnéd, akivel együtt akarsz élni? Hogy gondolod ezt, lányom?
— Igaza van apádnak, kislányom, igaza van.
Két csupa fájdalommal, csupa aggodalommal teli hang. Maja pedig mosolygott, arca ragyogott...
— Nem értettetek meg semmit, de semmit... És te, Pavel?... Szeretném, ha megértenéd: nem egyszerűen azért mentem el tőled, mert jobban megszerettem valaki mást...
Amikor arca felém fordult, szeme rám szegeződött, hangja énhozzám szólt, fejvesztett zavaromban elfelejtkeztem saját szerencsétlenségemről, kész lettem volna megbocsátani, mindennel megbékélni. Minden mindegy volt ezekben a másodpercekben!
— Felcseréltem egyik embert egy másikra, ennyi volna az egész?! Nem! Ez kevés! Kevés!... Szeressem a férjemet? Milyen kisszerű gondolat! Belebújni egyvalakibe! Értsd meg, Pavel, ő megértette velem, hogy lehetséges sokakat szeretni, fürödni lehet a szeretetben. Összeakadtam egy öregasszonnyal, egész életében takarítónőként dolgozott, vécét takarított, közben apa nélkül felnevelte a fiát. A fia pedig most elzavarta: megnősült, és a felesége ki nem állhatja az öregasszonyt. Azelőtt úgy elmentem volna mellette, hogy észre se veszem. Most az ő bánata az én bánatom is. Nem közömbös számomra ez az idegen öregasszony, szeretem őt, fáj a szívem érte. majd megszakad, hogy nem tudok semmivel se segíteni rajta, csak megvigasztalni... Én azelőtt mindig elégedetlen voltam önmagámmal, ettől volt, hogy mindent utáltam magam körül, és neked, Pavel, neked is elrontottam az életedet, most pedig néha egyenest büszke vagyok magamra... Néha, amikor egy-egy jó szót tudok mondani az embereknek. És tudod, az embereknek kedvük telik bennem... Mindennap ér valami öröm. még ha kicsi is. amit kívülálló aligha vesz észre... Értsd meg, apukám, nekem nem ő egymaga a fontos, hanem minden, ami körülveszi... Ő egy új világot ajándékozott nekem!...
Maja ruganyosán felállt a székről, arca lángolt, szeme csupa bizalom, csodálkozás és megrészegült öröm — tiszta, csengő altja betöltötte a szobát:
— Igen!... Neki nincs saját zuga, nincs egy meleg kabátja, még csak fizetése sincsen, amiből megélhetne. Nem kér az emberektől semmit. Ő viszont mindenét odaadja az embereknek: az idejét, az álmait, de még az örömeit is! És az emberek elfogadják tőle... Igen. elfogadják, és boldogabbnak érzik magukat az ajándékaitól, mint voltak. Ha csak egy kicsit is, ha csak egy icipicit is, de boldogabbnak... Ő az emberekért él, de kell legyen valaki, aki őérette él! Kell valaki, aki megszépíti magányát, megmelengeti saját melegével. Hát ez vagyok én, én! Kész vagyok bármire!... Azt mondod, apa, nem igazi érzés ez? Boldoggá teszek valakit, tudom, hogy van valaki, aki nálam nélkül megfullad... Nem, most nincsenek kételyeim, nem érzem úgy, hogy élek bele a vakvilágba, értelmetlenül! Ne sirass engem, anyukám, nem kell... Én most nem egyvalakit szeretek, hanem az egész világot, anyukám, és az egész világ viszonozza szeretetemet!.. .
De Maja anyja az asztalra borult és sírt, apja pedig szemére vonva szemöldökét, görnyedten hallgatott.
Én pedig elvakultan, lesújtottan ültem. Amint láttam, egy szupernóva felvillanása volt. fenséges és mindent szétperzselő kataklizma játszódott le a szemem előtt.
Maja arcát lázas pír színezte, szeme tébolyodottan ragyogott.
SOPRONI ANDRÁS fordítása
Néhány szó Vlagyimir Tyendrjakovról:
Sz. 1923, Makarovszkaja, orosz író. 1941-43 között frontharcos, súlyosan megsebesül, leszerelik. Később tanít, Komszomol-titkár, 1951-ben elvégzi a Gorkij Irodalmi Főiskolát, utána az Ogonyok folyóirat munkatársa. 1948-tól jelennek meg írásai. Kedvenc műfaja a kisregény, hosszabb elbeszélés. Több művét megfilmesítették, dramatizálták, Főbb művei: Három zsák szemetes búza, Tavaszi tótágas, Hármas, hetes, ász, Rövidzárlat, Kérészélet, Sztálin menyasszonya. Érződik írásain a Dosztojevszkij-iskola. Erkölcsi-lélektani prózájában a szocialista-realista törekvések idején is messze megy el. A Holdfogyatkozást elemző kritikus, Julij Szmelkov szerint a jót nem csupán deklarálni és akarni kell, hanem föl kell ismerni a rossz térhódításának hátterét, meg kell érteni az élet kínálta sokféleséget és másságot. Csaknem minden fontos műve megjelent magyar nyelven. 1984-ben elhunyt.
(Forrás: Szovjet Irodalom. 1978/7. sz., 105-124. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése