DANYIIL GRANYIN:
A Bölény
(Befejező rész)
Huszonegyedik fejezet
Ha Németországba
utazott, Nyikolaj Ivanovics Vavilov minden alkalommal betért
Tyimofejevékhez is. Amerikába, Olaszországba, de más európai
országokba is Berlinen keresztül vezetett akkoriban az út. Mindkét
Nyikolaj - Nyikolaj Ivanovics és Nyikolaj Vlagyimirovics -
vasegészségnek örvendett, azonkívül a keveset alvás képességét
is mindketten kifejlesztették magukban, úgyhogy éjszakákon át
tudtak beszélgetni. Hajnaltájt alszanak három-négy órácskát,
és nyolckor munkára készen állnak.
– Olykor hasznos voltam
Nyikolaj Ivanovics számára: német előadásait javítottam.
Berlinből Haliéba kellett utaznia – ez volt az alkalmazott
botanika, a minőségi magtermesztés fellegvára. Itt tartotta meg
az általam kissé megigazított német nyelvű előadását.
Itt a Bölény kissé
elkalandozott, a hallei Handel-ház jutott az eszébe, a dóm, a
díszes boltozat és a fémből öntött, feszületről lehanyatló
Krisztus-alak...
A Vavilovval még
Moszkvában kezdődött barátság nem szakadt meg Koljusa
elutaztával, a távollét inkább még jobban megerősítette.
Távolról valahogy jobban lehetett érezni és értékelni. Ny. I.
Vavilovot Tyimofejev már nem orosz, hanem európai nagyságként
tisztelte. Bebizonyosodott, hogy hatalmas koponya. Négy év múlva
az Edinburgh-ban tartott IV. Nemzetközi Genetikai Kongresszuson,
ahová Vavilovot, bár beválasztották a kongresszus elnökségébe,
nem engedték ki, Crew professzor az emelvényre lépett, és még
mielőtt rásegítették volna az elnöki palástot, azt mondta:
„Önök azt a szerepet bízták rám, amit Vavilov oly tökéletesen
töltött volna be. Ezt a palástot nem rám szabták. Esetlenül
festek majd benne. Nem szabad elfelejteniük, Vavilov méretére
készült, aki igencsak megtermett ember."
Ez a palást akkor,
1939-ben Vavilovon kívül senkire sem illett.
Tyimofejev gyermeki módon
kötődött hozzá, tőle szokatlan gyöngédséggel, mintha a bátyja
lenne. Sok minden kötötte Vavilovhoz: Moszkva, a genetika, a
barátok, a festészet szeretete. Vavilov végigjárta a legnagyobb
európai múzeumokat, ismerte a klasszikusokat, és amit Tyimofejev a
legjobban értékelt: sok képhez és művészhez személyesen is
kötődött – egyik a lelkét dúlta fel, másik az értelmét, a
harmadik taszította. Koljusa ugyanilyen szélsőséges volt. Folyton
összecsaptak, egyik sem tágított. Bár Vavilovot nagyon tisztelte,
Koljusa háborgott, üvöltött vele, de arra nem hatott az erős
hang. Ama kiveszőfélben levő orosz értelmiségiek képviselői
voltak ők, akik bensőséges, nem csak kiruccanásszámba menő
viszonyt tudtak kialakítani a művészettel. Őket nem kellett
vezetni a múzeumokban. Maguk barangolták be a képtárakat, keresve
a számukra érdekeset, órákon át nézték erről is, arról is,
hogy megfejtsék, miben rejlik a kép ereje, a művész titka.
Művészettörténeti munkákat bújtak, hogy igazolva lássák
magukat, és komolyan szenvedtek attól, ha műveletlenségen érték
magukat. Ítéleteik gyakran naivak, felszínesek voltak, ízlésük
se mindig kifogástalan. Oleg Cinger egészen felháborodott, hallván
a Bölény véleményét egyik-másik képről. A Bölény egy másik
munkatársa, Grebenscsikov homlokát ráncolva mesélte, milyen
elbizakodottan ítélkezett főnöke a francia operáról: az ember
legszívesebben bedugná a fülét. Lehet, hogy ostobaságot mondott,
viszont a saját véleményét hangoztatta, nem kölcsönvett
ítéletet. Olvastak klasszikusokat - megint csak a maguk épülésére,
nem a vizsga kedvéért. Áttanulmányozták, emlékezetükbe vésték.
Beszédükbe folyton verssorokat, idézeteket szőttek.
A Bölény rám
kacsintott:
S egyszerre nem fáj
semmi sem,
Gond és bú nem sebez,
Sírok, hiszek s nehéz
szívem
Oly könnyű, könnyű
lesz.
/Lermontov: Imádság.
Áprily Lajos fordítása/
És vészjóslóan
hunyorogni kezdett, amint észrevette arcomon a bizonytalanságot.
- Kinek a verse?
Nem értette, hogy lehet
nem ismerni Nyekraszovot, Lermontovot, hogy lehet nem emlékezni
Gribojedovra, Gogolra, Puskinról már nem is beszélve.
Latinul is tudtak.
Latintudásuk pedig azt eredményezte, hogy a legtöbb európai nyelv
gyökerét ismerték. Ezért sok időt nem pazarolva a nyelvtanra,
beszéltek franciául, angolul, értettek valamicskét olaszul.
- ...Vavilov igazán
egyszerű ember volt, nem szeretett főnökösködni - folytatta a
Bölény. - Azok közé tartozott, akik egyáltalán nem tisztelték
a rangot, egyformán beszélt miniszterrel, akadémikussal meg
diákkal.
Hirtelen felnevetett, mert
eszébe jutott egy érdekes eset. Amikor Herman Muller, a
sugárgenetika egyik megalapítója a Szovjetunióba érkezett,
Vavilov elhatározta, hogy neki és még valamelyik külföldinek
megmutat néhány köztársaságot. Bakuból Tifliszbe repültek.
Útközben valami feltartotta őket, vihart, vagy nem tudni mit
kellett kikerülniük. A pilóta azt súgja Nyikolaj Ivanovicsnak:
„Nem elég a benzin. Itt pusztulunk, nem tudunk hol leszállni,
körös-körül hegyek. Bakuba se érnénk vissza..." Vavilov
közölte ezt Mullerrel. Az előhúzta a jegyzetfüzetét -
végrendeletet ír. Nyikolaj Ivanovics pedig kényelmesen
elhelyezkedett, kinyújtotta a lábát: „Nincs mit tenni, legfőbb
ideje pihenni és aludni egyet." Fogta magát, és elaludt.
Kiderült, hogy a benzin hajszálra elég volt valamelyik Tiflisz
környéki repülőtérig. Hát akkor született ez a mondásuk: az
élet nehéz, de szerencsére rövid!
— ...Nem veszett bele a
sokoldalúságba — ez volt az ő ritka adománya. Maguk, akik nem
szakemberek, nem tudják elképzelni a Nyikolaj Ivanovics birtokában
levő hatalmas és változatos anyagot. És ahhoz, hogy ne merüljön
el ebben a hatalmas ismeretanyagban, hogy valamilyen statisztikai
törvényszerűséget találjon benne, ahhoz különleges tehetség
kell, aminek ő tökéletesen a birtokában volt. Én csak azért
tudok erről ítéletet mondani, mert hasonló dolgokkal
foglalkoztam, és olyan képességeim vannak, amilyenekkel a fiatal
Vavilovnak kellett rendelkeznie, hogy ne fuldokoljon, mint ahogy a
többség teszi. Sok millió - millió! - példány kultúrnövényen
kellett felismernünk a törvényszerűségeket.
Részlet ez a Vavilovról
szóló előadásából, amit valamelyik bioiskolán tartott, és
valaki szerencsére szalagra vette. Azért szerencsére, mert
előadásait csak a fejében dolgozta ki, még csak vezérszavakat se
írt le. Előadása előadás volt, referátuma referátum, nem pedig
egy majdani cikk kézirata, mint ahogy az manapság szokás. „Hogy
ne vesszen el a jó" – világosított föl a tudományok egy
fiatal doktora, aki szemmel láthatóan minden „fellépését"
hatalmas jótéteménynek tartotta.
Kár, hogy Niels Bohrról,
Max Planckról, Georgij Dmitrijevics Karpecsenko leningrádi
genetikusról, Huxleyről, Kolcovról szóló előadásait nem vették
fel magnetofonra. Kár! Senki máshoz nem fogható módon tudta
fölvázolni ezeket a portrékat. A Vavilovról szóló előadás sok
kézen keresztülment, mire hozzám került. Csak örülhetünk és
csodálkozhatunk, hogy milyen sokan megértették: a hallottak
kuriózumnak számítanak, tehát fölvették magnóra. Tanítványai,
munkatársai, az őt hallgató újságírók, diákok közül valaki
mindig magnetofonnal jött. Sz. E. Snol fáradozásának köszönhetően
Puscsinóban nagy gyűjtemény jött össze felvételekből -
huszonöt kilométernyi szalag, tucatszámra a tekercsek. Találtak
egy „mesegyűjteményt" is, amit a Moszkvai Állami Egyetem
dolgozói vettek föl. Szintén tucatnyi kazetta. Remélem, hogy
valahol akadnak még hasonló felvételek. Ha mindezt ki is
nyomtatnánk, szép kis szöveggyűjtemény állna össze. Az egész
anyagot képtelen voltam végighallgatni, úgy éreztem, eltompulok,
elpusztulok, elsüllyedek a gondolatoknak, visszaemlékezéseknek,
neveknek ebben a bőségében. El sem tudtam volna képzelni, mi
minden elfér az ember emlékezetében. Gátat kellett szabnom. Fehér
foltok természetesen maradtak. De minél jobban tapadok az anyaghoz,
annál több fehér folt keletkezett volna. Egy életrajz soha nem
teljes.
Azok, akik nem készítettek
felvételt, visszaemlékeztek, néha szóról szóra - vagyis mintha
szintén egy „emlékező berendezést" kapcsoltak volna be
magukban.
A könyvem
anyaggyűjtésében különböző országokban élő emberek vettek
részt; mindnyájan kötelességüknek tartották, hogy segítsenek
nekem. Jöttek Moszkvából, Obnyinszkból, Igor Boriszovics Pansin
Norilszkból érkezett. Ezt megelőzően félszáz oldalnyi
levél-visszaemlékezést küldött nekem. Az emberek félretették a
dolgukat, szemtanúkat kerestek, a Bölény ismerőseit, és
lejegyezték, amit azok elmondtak. Egyesek rehabilitálni akarták az
igazságot, mások a Bölény adósainak érezték magukat, és volt,
aki megértette, hogy ez a történelem. A Bölénnyel való
találkozás a többség számára életének legnagyszerűbb
eseményévé vált.
A Bölény mélyen beléjük
vésődött. Rendkívülisége felpezsdítette az emlékezetet, az
emberek felismerték személyének jelentőségét, s egyben azt is,
hogy vele részesei lettek a történelemnek - tanúnak érezték
magukat.
- ...Vavilov
természetesen sokat kapott az egyik legképzettebb genetikustól,
Batesontól. A nyolcvanas években adta ki Változatos állatvilág
című nagyszerű könyvét - egy vaskos kötetet, amelyben hatalmas
anyagot gyűjtött össze morfológiai és fiziológiai
változatokból. Olvasni lehetetlen, használni kell. A tudományos
könyveket általában nem érdemes olvasni, használni kell őket.
Olvasni Agatha Christie-t kell.
A Bölény nem Agathának,
hanem Agafjának hívta őt, mint ahogy Hans Stuhbét Vanyecska
Stubbénak, Bohrt Nyilszuskának nevezte.
- Nyikolaj Ivanovics
bizonyos dolgokat elmondott nekem a Batesonnal folytatott
beszélgetéseiből. Batesont is ismertem. Szerencsém volt az
életben, ismertem a fizika, a matematika minden kiválóságát,
akiknek csak új elképzelése volt a világról: Einsteint,
Planckot, Heisenberget, Schrödingert, Bornt, Paulit, Lauét,
Diracot, a fizikus Jordánt, a matematikus Wienert, Bridgest,
Mullert, Bernalt...
Egyre folytatta volna. Ami
az összes kiválóságot illeti - nem túlzott. Közlékenysége, a
tizennyolc éves külhoni életet követő hírneve sok tudóssal
összehozta. Ráadásul minden szemináriumra, egyetemre,
kongresszusra elutazott, laboratóriumokat és intézeteket
látogatott, előadásokat tartott. Persze érthetetlen, hogyan
férhet belé mindez azokba a tudományos munkával teli évekbe; a
tudományos munka pedig nem elméleti munkát, nem erről-arról való
elmélkedést, nem számításokat takart, hanem kísérletezést:
ült a mikroszkóp fölött, aztán a besugárzással bajlódott,
majd a Drosophilákkal, a számolással, a csillagászati számokkal,
amikor ezer meg ezer muslica ment át a keze alatt. Állandóan a
laboratóriumban kellett tüsténkednie. Honnan hát ez a töméntelen
ismerős? A számtalan beszélgetés mind valami fontos dologhoz
kapcsolódott. Minderre hogyan jutott ideje, képtelen vagyok
megérteni, csak úgy tudom elképzelni, hogy akármilyen társaságban
jelent is meg, mindjárt ő került a figyelem középpontjába.
Felkeltette az érdeklődést. Meghökkentett. Feltétlenül meg
kellett szabadulnia felhalmozódott gondolataitól, ötleteitől,
amiket ő ki-kilöttyentett magából, nem törődve a
hallgatósággal. Ebben a dörgő hangú, zilált zoológusban, a
„vizes zoológusban" – így szokták bemutatni – megvolt
az a csodavárás, az az enyhe őrület, amely lehetővé tette
számára, hogy a természet méhében meglássa azt, amit mások nem
láttak. Gyanítom, hogy nem ő iparkodott megismerkedni a
kiválóságokkal – azok ismerkedtek meg vele. Ők mindnyájan –
a Bölény is – kicsit másként, lendületében fogták fel a
világot, nem úgy, mint az átlagemberek, ő azonban mindezekről a
dolgokról nagy élvezettel, szenvedélyesen tudott beszélni is, Az,
amivel ő vesződött, természetesen az egész tudománynak
legdöntőbb, legfontosabb része volt. Róbert Rompe, a híres német
fizikus emlékezett arra, milyen szenzációt jelentettek a Bölény
előadásai akkoriban, a harmincas évek Németországában.
- Bateson egyáltalán
nem érdekelt. Öreg volt és gyenge. Aki bizonyos mértékben
Vavilov tanára volt, az a mi földrajztudósunk és biológusunk,
Lev Szemjonovics Berg.
Valamivel idősebb volt
Vavilovnál. Bergtől és Vernadszkijtól, részben Dokucsajevtól
tanulta, hogy a Föld nevű bolygót mint lakóközeget, mint
bioszférát érzékelje. Gyakorlatilag azzal foglalkozott, mit
fogunk falni a huszonegyedik században...
Koljusa előadásaiban az
volt az érdekes, amikor eltért a témától. Időnként isten tudja
hova elkalandozott, és ilyenkor maga számára is váratlan
gondolatok, paradox ötletek születtek... a saját életéből és
híres emberek életéből vett történetek, sehol sem említett
történelmi események bukkantak felszínre.
Amikor például a híres
angol természetkutató, John B. S. Haldane került szóba, egy
komikus történetet mesélt arról, hogyan kezdte Haldane az első
világháborút sorkatonaként, majd szerelt le őrnagyként,
kiérdemelve a Viktória-keresztet. Haldane annyira szeretett
harcolni, hogy oda kérte magát, ahol támadtak. Unalmas volt a
lövészárokban ücsörögnie, a parancsnokokat ostromolta, hogy
támadjanak: „Legalább kibújhatnánk a lövészárokból és
mindenféle stratégiai érdek nélkül egy jót verekedhetnénk!"
A háború után az egyik katonai nagyokos kigondolta, hogy
repülőkről kis vasnyilakat kell ledobálni. Az acélsisakokat
kellett volna átfúrniuk. A védelem céljaira ugyanis különleges
fémsisakokat gyártottak. Haldane fogta magát, és kipróbált
egyet. Belebújt, és belelőttek egy nyilat. Szörnyű csikorgás a
sisakban, Haldane majd megsüketült...
Haldane egyetlen
önéletrajzában se található meg ez a történet, amit egyszer
ebéd után maga a főszereplő mesélt el Tyimofejevnek.
Ugyancsak a Vavilovról
szóló előadáson egyszer csak a biokémiánál lyukadt ki:
— Biokémiának nálunk
azokat az eseteket hívják, amikor malackodó kémikusok piszkos és
gyenge munkát végeznek a kémia számára kevéssé alkalmas
anyaggal. Nem ez a biokémia. A biokémia nem más, mint az aktív
makromolekulák fizikai-kémiai strukturális analízise. Hát ez a
biokémia, nem pedig azok az esetek, amikor az egyetemet frissiben
végzett leányzó megtanulta meghatározni a burgonyakeményítőt,
Szűzanyám!
Eleme a vita. Az élő
dialógustól mentes előadást nem szerette. Az utolsó évtizedben,
ahogy gyarapodott tudományos és emberi tekintélye, megcsappantak a
viták. Féltek összecsapni vele.
- ... Bármelyik fölfelé
ívelő kornak megvannak a maga nagy egyéniségei, vagyis azok az
emberek, akik jelentőségüket tekintve az átlag fölé magasodnak.
Ezeket a kulturális fellendüléseket - amelyek bővelkednek nagy
egyéniségekben - véletlennek tartjuk. Meglehet, hogy ebben egy
statisztikán túli törvényszerűség fejeződik ki, amely lehetővé
teszi, hogy mintegy összegződjenek a kulturális eredmények meg
annak látható formái: a nagy egyéniségek után fennmaradó
művek. Az orosz tudomány a nagy európai egész része, de autonóm
jelenség is az egészen belül. Ha felépítenénk az emberiség
kultúratípusainak rendszerét, akkor az európai kultúra nagy
típusában az orosz is benne foglaltatna. A XVIII. század végétől
megkezdődött az orosz meg az európai kultúratípus viharos
egymásra hatása. Ez nem békésen zajlott le, ami a nyelvben is
megmutatkozott. Az orosz nyelvet annyi idegen szó öntötte el, hogy
az oroszok nem is értették egymást, ha oroszul beszéltek. Talán
ez magyarázza azt a hagyományt, hogy az orosz értelmiség áttért
a francia nyelvre...
Aztán az orosz kultúra
sajátos reneszánsza következett, ami a tudományt is érintette.
Az orosz és az európai kultúrközpont összeolvadt. Az orosz
fizikusok aktívan részt vettek a világ fizikai képének
átalakításában – az, abszolút determinizmustól vezérelt
régi, klasszikus képből modernebb, jóval szabadabb, érdekesebb,
mind elméleti, mind gyakorlati lehetőségekben gazdagabb kép
lett... Az orosz kultúraközpont a XIX. század végén, a XX.
század elejére kiérlelte a nagy orosz tudósokat. Köztük van
Nyikolaj Ivanovics Vavilov, Tyimofejev tanítómestere mind elméleti,
mind gyakorlati szempontból, Dokucsajev, a modern talajtan atyja, és
Prjanyisnyikov, az agrokémiának a megalapítója, de nem csak a
miénknek, pedig a mi agrokémiánk az egyik legjelentősebb a
világon. És végül közvetlen tanára, aki Nyikolaj Ivanovics
barátja lett, aki előtt fejet hajtott – és én is azt teszem –,
századunk egyik legnagyobb tudósa, Vlagyimir Ivanovics
Vernadszkij... Vavilov sajnos nem tehetett meg mindent, amire képes
lett volna - túl rövid ideig élt. Egy matematikus ilyen rövid
életút alatt is sokat tehet, de a félig leíró, félig kísérleti
tudományok időigényesek. Ebben az értelemben Vavilovnak kevés
idő adatott...
Huszonkettedik fejezet
Sok nagyszerű ember
nyüzsgött körülötte. Nagyszerű biológusok, fizikusok,
kémikusok, matematikusok. Gyenge volt a tehetséggel és a
szépséggel szemben. E két tulajdonság mindig csodálatba ejtette,
a természet ünnepét látta bennük. Valami istenit, valami
megmagyarázhatatlant. Az „isteni szikra" kifejezése megért
annyit, hogy eltöprengjen rajta. A csoda részecskéje. Valami
magasabb matériából való, valami titokzatos-gyönyörű, ami
beröppent egy átlagos emberi szervezetbe. Tehát normális
értelemmel föl nem fogható, hanem valami felfoghatatlan, amit se
munkával, se neveléssel nem tudunk se elérni, se kinevelni
magunkban. Valami mindennél magasabban álló előtörése,
fellobbanás, vakító fény, amely valami mást mutat meg...
Lelkesedés a tehetség
iránt, elfogultság iránta- igen, az, de nem főhajtás. Ő csupán
egyetlen ember, Vlagyimir Ivanovics Vernadszkij előtt hajtott fejet,
akivel Berlinben kétszer hozta össze hosszabb időre a sors.
Minden, ami Vernadszkijhoz kapcsolódott, szent volt a számára.
Egészen hihetetlen volt, hogy képes ilyen tiszteletteljes,
egyenesen félénk érzésre. Még arra se szánta rá magát rögtön,
hogy beszéljen róla. Nagy előkészülettel, kitérővel kezdte, és
sokáig nem tudott a lényegre térni, mintha meghátrált volna e
szikla előtt. Hol a „vernadszkológiába" fog – így
nevezte az utolsó évek tanítását –, hol Vernadszkij fiáról
beszél... Amikor az Egyesült Államokban jártak, rávette Leikát
is, és kifejezetten azért látogattak el a Yale Egyetemre, hogy
megismerjék Vernadszkij fiát, aki ott volt professzor.
Georgij Vlagyimirovics
Vernadszkijt úgy hívta, ahogy az apja is nevezte – Guljának.
Vlagyimir Ivanovics berlini tartózkodása alatt sokat mesélt a
Bölénynek Guljáról. Gulja a filozófia fakultás dékánja volt,
az orosz történelemről tartott előadássorozatot, és angol
nyelvű monográfiája jelent meg e témakörből. A Bölény
elolvasta az addig megjelent három kötetet, és forrón dicsérte,
megjegyezve, hogy igazából nem V. I. Vernadszkij miatt ez a
véleménye, nem azért, mert a szerző az ő fia, hanem azért, mert
az orosz állam fejlődését a IX. századtól kezdve mint a
sztyeppi birodalmak -a szkíták és mások - utódját vizsgálja...
És még azért is, mert ezt a művet az „eurázsiaiak" adták
ki, akiket a Bölény természetesen ismert, hiszen jártak is nála,
és akikről - Trubeckojról, Szavickijról, Szuvcsinszkijról -
nekem persze halvány fogalmam se volt.
– Hát ez hogy lehet –
vetette a szememre a Bölény –, és még írónak nevezi magát!
Hiszen az eurázsiai kiadó sok érdekes könyvet jelentetett meg.
Például az orosz szentek életét, az ikonfestés történetét...
Kiderül, hogy
Trubeckojról még nekrológot is írt valamelyik német folyóiratba.
Szergej Trubeckojt, a moszkvai egyetem 1905-ben megválasztott
rektorát is ismerte, meg Jevgenyij Trubeckojt, ezt az érdekes
filozófust is, akivel ő még Moszkvában találkozott. Ez a
Trubeckoj Vlagyimir Szolovjovnak a tanítványa és barátja volt. Az
unokaöccse, Nyikolaj Szolovjov, az orosz fonológia egyik
megalapítója pedig Lenin engedélyével hagyta el az országot. És
itt újabb történetek következtek arról, hogyan utaztak el azok a
humán értelmiségiek, akik úgy tartották, a szovjethatalom
számára nem lehetnek hasznosak. Engedélyt kaptak arra, hogy fél
év leforgása alatt teremtsenek kapcsolatot egy olyan országgal,
amelyik majd befogadja őket. Szovjet kiutazó útlevelet kaptak,
sokáig azzal éltek, aztán meg úgynevezett Nansen-útlevelük
lett, Fridtjof Nansen gyámoltjai lettek...
Mindezek híres, ám
számunkra ismeretlen történetek és személyek voltak, és a
Bölényt senki se szakította félbe, amikor elkalandozott. A
Trubeckojokról aztán valahogy áttért a Merezskovszkijokra, akiket
szintén ismert.
Úgyhogy Vernadszkijhoz
nem egyhamar kanyarodtunk vissza.
A Bölény szavaival:
Vlagyimir Ivanovics Vernadszkij kivételes jelenség, majdhogynem
tökéletes hős. Vannak jó emberek, vannak nagyon jók; van néhány
kiváló, ritkábban egészen kiváló; és végül az egészen
kiváló emberek között akadhat tökéletes is. Vernadszkij persze
tökéletes ember volt. Teljesen ködös osztályozás. Annyival
azonban ki kell egészítenünk, hogy a Bölény több kiváló
emberrel találkozott, mint közülünk bárki más. Neki volt
összehasonlítási alapja, és volt kik közül válogatnia.
A Bölény nem értette,
hogy miért nem emelnek emlékművet Vernadszkijnak se Moszkvában,
se Leningrádban. Az iskolában tanítani kellene róla,
Vernadszkij-múze-umot, Vernadszkij-díjat kellene létesíteni.
Soha nem tudta pontosan
megmagyarázni, miért is hajtott fejet Vernadszkij előtt:
– ... egyetemes
gondolkodású, kozmikus ember.
– ... minden érdekelte:
festészet, történelem, geokémia, ásványtan.
–... magasabbrendű
tanár volt, nem ácsingózott az akadémikusok, a vezetők közé.
– ... Vernadszkij körül
soha nem volt se susmus, se kiabálás, senki nem idegeskedett, a
forradalmat követően nem politizált. Liberális-demokrata
természete sok tisztességes embert összetartott. Nem lebzselt
körülötte csőcselék. Igaz, a tudósok között akkor nem volt
annyi szedett-vedett népség, mint manapság.
– ... Berlinben előadást
tartott Ferszman, Kolcov, Lunacsarszkij, Platonov, a nagyszerű orosz
történész meg néhány remek orvos is. A németek azoban
Vernadszkijtól voltak elragadtatva. Bizonyos megbékéltető és
felemelő hatással volt rájuk. Arra késztette az embert, hogy a
Föld és az Ember létének legfontosabb problémáiról
elmélkedjék.
– ... meghívásra
előadássorozatot tartott Franciaországban. Pár év múlva,
1926-ban hazatért. Botrányok, meakulpázás nélkül települt
haza, mint szabad ember.
– ...külföldön azt
csinált, amit akart: olyan előadást tartott, amilyet akart, a
Sorbonne-on például geokémiát adott elő.
– ...Berlinben szabatos
német nyelven tartotta előadásait. Kifogástalanul beszélt
franciául, angolul nem tudott, és kitűnően beszélt oroszul. Ez
akkoriban nem is ment ritkaságszámba. Ma hatalmas hazánk határain
belül az orosz nyelvet tökéletesen bíró ember ritka, mint a
fehér holló. Ő igen-igen választékosán beszélte az
anyanyelvét.
Hogy miről társalogtak?
A Bölény akkor tervezte egy nagy kísérleti munka kezdetét.
Jelzett atomok segítségével akarta megvilágítani a radioizotópok
növényekben való felhalmozódásának együtthatóit: hogyan
halmozódnak fel, hogyan oszlanak, majd rendeződnek el újra,
egyszóval, mi a sorsuk a növény-talaj rendszerben. A Bölény ezt
a munkát nevezte el „vernadszkológiának". Megvitatták a
bioszféra problémáit, Vernadszkijnak a Földön élő szervezetek
szerepére vonatkozó nézeteit. Létezett néhány tabujuk. Tilos
volt például komolyan a földi élet kialakulását szóba hozni.
Már a hetvenes években hallottam, hogyan válaszol egy hölgyikének,
aki azzal zaklatta, fejtse ki, miként alakult ki az élet a Földön;
leszegte a fejét, mint a bika, fújtatni kezdett, aztán, hogy erőt
vett magán, kissé ostobán pislogva széttárta a kezét: „Kicsi
voltam még akkor, semmire sem emlékszem. - Majd vigasztalóan
hozzátette: – Kérdezze meg Oparint, ő pontosan tudja."
Vernadszkijnak legjobban
Arrhenius örökélet-elmélete tetszett. Lelkesen rajzolta a Bölény
elé a Világmindenség képét, ahol mikroorganizmus-csírák
keringenek, és ha valamelyik bolygón megfelelő körülményeket
találnak, benépesítik azt, és elkezdik az evolúciót. Svante
Arrhenius, a neves svéd fizikus és kémikus így képzelte az élet
keletkezését a Földön. A Világmindenségből jött. A
Világmindenségben az élet örök abban az értelemben, ahogy örök
a Világmindenség is. Az élet az egyetemes jó részecskéje. Egy
sor filozófiai és vallásos nézet szerint az abszolút jó – ez
az egész Világmindenség. Abszolút gonosz nem létezik, hanem csak
valamilyen elbukott lény abszolutizált gonoszsága, amit a
különböző tanok különbözőképpen fejeznek ki.
A Bölény mindig
sajnálta, hogy nem találkozhatott Arrheniusszal, mivel nagyon
tisztelte.
Vernadszkijjal térről és
időről, az idő relativitásáról beszélgettek. Akkor, amikor
Bohr és Dirac vitája kezdődött arról, hogyan lehet kvantumokban
kifejezni teret és időt. A tömeget, az energiát már kifejezték,
a tér és az idő azonban mintha folytonos maradt volna, és a
klasszikus, nem pedig a kvantummechanika részét alkotta.
A Bölény erről a
témáról szívesen társalgott, hogy úgy mondjam, általános
filozófiai, ontológiai, nem pedig fizikai-matematikai szempontból.
Az volt a véleménye, hogy vannak időkvantumok és vannak
térkvantumok.
Harmincöt év – és
micsoda évek! – múlva majdnem szó szerint idézte
beszélgetéseiket. A lényeg a következőkben foglalható össze:
ismerjük a kémiai és a biológiai semmit. Így magyarázta: amikor
meghalunk, akkor mint élőlények megszűnünk létezni. Ez a
biológiai semmi. A kémiai semmi: a Torricelli-űr; olyan teret
tudunk létrehozni, amelyben egyetlen molekula se marad.
Az arcomon tükröződő
erőfeszítés elszomorította.
– Ezt persze nehéz
elképzelnünk – vigasztalt. – Hisz eddig tiszta fantasztikum.
Az irodalmi
fantasztikumot, a tudományos-fantasztikus műveket egyikük se
szerette. A detektívregény, az más, detektívregény nélkül
elsatnyult volna a szellem. Hisz ők maguk is komolyan fantáziáltak,
és saját kitalációikat Tudományosnak, Üdvösnek, Jogosnak
tartották, hiszen ez volt az Érthetetlen az ismert világkép
szempontjából. Ilyen dolgokat meghányni-vetni a legédesebb
foglalatosság.
A nukleáris energia
korában a nooszféra az embertől tudata átformálását követeli.
Csökken az „én", növekszik a „mi" jelentősége. A
„mi"-re kell gondolnunk. Nem arra, hogy „ők", hanem
arra, hogy „mi". Az egész nooszféra „mi" vagyunk.
Hamlet kérdése – a
lenni vagy nem lenni – egyedül őt, a dán királyfit érintette.
A kérdés most mindnyájunkat érint. A nukleáris, a biológiai és
egyéb veszélyektől való közös rettegés, közös függés
összekapcsolja az embereket.
Szívesen kihallgattam
volna kettejük beszélgetését, elgyönyörködtem volna bennük,
amint Buchban a fasorban sétálnak. Mindig van valami izgalmas a
nagyok – Beethoven és Goethe, Tolsztoj és Gorkij, Einstein és
Bohr – találkozásában. Vonzzák és taszítják egymást. De
többnyire taszítják. Az egyszerű halandó számára
megmagyarázhatatlan, mennyire nem akarnak kapcsolatot tartani, sőt
még találkozni se egymással. Emlékszem, amikor tudomást
szereztem arról, hogy Dosztojevszkij és Tolsztoj egyszer ugyanabba
a terembe, ugyanarra az előadásra csöppent, látták is egymást,
és mégsem ismerkedtek meg, sokáig gyötrődtem a meghiúsult
találkozás miatt.
Néha elnézegetek egy
régi fényképet. Azt mondják, Kaliforniában, Pasadenában
készült. Hárman vannak rajta - középen Thomas Hunt Morgan,
kétoldalt Nyikolaj lvanovics Vavilov és a Bölény. Klasszikusok,
nagy egyéniségek. Lendületesen lépkednek, tűz a nap, ők semmire
se figyelnek, elmélyülten beszélgetnek, izgatottak, majdhogynem
kiabálnak, és közben nevetnek, a barátság és az élet szeretete
csordultig tölti őket. Morgan sokkal idősebb társainál, de itt
ez nem érződik, délcegek, erősek mind a hárman. Bárcsak hallani
lehetne a hangjukat!
A Bölény Vernadszkijhoz
fűződő szeretetteljes barátsága azon alapul, hogy a Bölény
saját munkájára alkalmazva tovább fejlesztette Vernadszkij
nézeteit, nyilvánosan parancsként ismerte el a maga számára, és
nyomatékosan is megerősítette hitvallását, amikor irányzatát
„vernadszkológiának" nevezte.
Tapasztalatait a
legegyszerűbb feltételek között szerezte: deszkadobozokban és
átfolyótartályokban cserélődtek a jelzett atomok a fejlődő
növények és a talaj között. A tartályokat a dobozokból vett
földdel töltötték meg, egyik végén radioizotópos oldatot
engedtek bele, a másiknál pedig minden összetevőt meg lehetett
mérni, meg lehetett állapítani egyik vagy másik izotóp
migrációját, vándorlását. Csak most derült ki, mennyire előre
tekintett a Bölény: ezen a munkán alapul a radioaktivitás elleni
védelem.
A kémiának, a
biológiának vannak olyan részei, amelyek valóban igénylik a
tökéletes és ezért bonyolult berendezéseket. De most már túl
régóta egyre több berendezést igyekeznek felhalmozni nálunk is,
világszerte is, vélte a Bölény, mindenhol, ha kell, ha nem. Sok
fiatal meg van győződve arról, hogy minél drágább a berendezés,
amit használ, annál jelentősebb a tudománya. Egyesek komolyan
hiszik ezt, mások arra számítanak, hogy ha többet költenek
felszerelésre, a vezetés nagyobb becsben tartja a munkájukat.
– Ha megmérnénk,
kiderülne: minél bonyolultabb és drágább a berendezés, annál
butább a tudomány, amit azzal a berendezéssel állítanak elő. –
A Bölény hunyorgott, és egy összeesküvő mosolyát villogtatta.
– A „stop" gomb a legokosabb technikai találmány. Én
minden berendezésen ezt keresem meg először. A berendezésnek
optimálisnak kell lennie – morogta –, nem pedig maximálisan
pontosnak.
A harmincas évek második
felétől kapcsolata megszakadt VernadszkijjaL Munkája – a
„vernadszkológia" meg a „vernadszkológia kis szukacsevi
elhajlással" - fejlődött, tapasztalatai gyűltek, de arra nem
volt lehetősége, hogy Vlagyimir Ivanoviccsal megvitassa őket.
Fogalma se volt senkinek,
hova vezet, mire jó ez a legalább tízévi munka. Mint ahogy a Bohr
Intézet fizikusai se tudták, hogy vitáikból, számításaikból,
becsléseikből, az egész vidám társalgásból néhány év múlva
megszületik az atombomba, a Bölény és kollégái munkája pedig a
sugárzás, a bomba következményei elleni védelmet szolgálja.
Ezek is, azok is boldog tudatlanságban leledztek, amikor a tudomány,
amivel foglalkoztak, tisztának, hatalomtól és pénztől
függetlennek látszott... Annak az aranykornak a tudósait
egyes-egyedül a szent tudásszomj vezérelte.
