Viktor Asztafjev novellái

Hulló levél

Viktor Asztafjev

Az erdőben jártam, amelynek kanyargós útjait és ösvényeit úgy összetaposták, letiporták, megtépázták, mintha nem is szekérrel, hanem ekével mentek volna keresztül rajta, mint amikor éjszakának idején betörők hatolnak be egy idegen házba, és mindent felforgatnak benne fenekestül. Ennek ellenére az erdő még élt, igyekezett füvet növeszteni, moha flastromokat ragasztani magára, porrá bomlasztani a rőt fahordalékot, erdei bogyókkal behinteni és gombák kalapja alá rejteni sebeit és zúzódásait, bár az efféle öngyógyítás napról napra nehezebben megy még az oly csodálatos és hatalmas erejű természetnek is, mint a szibériai.

Ritkán szólalt meg egy-egy madár, néha-néha felhangzott az egymást szólongató gombaszedők hangja, és céltalanul körözött a magasban egy sólyom; két részeg fickó a motort bőgetve, dübörögve robogott el mellettem egy motorkerékpáron, majd a meredek lejtőn egy nagy pocsolyába csúsztak bele, kissé összetörték ugyan magukat, a motor is megsérült, de azért harsányan hahotáztak, ki tudja, minek örültek.

Vasárnap dél felé járt az idő. Az erdőben, itt is, ott is, kis tábortüzek füstölögtek, mellettük a városból érkezett dolgozók szunyókáltak, akinek kedve szottyant rá, az már leitta magát, aki csak azért jött, hogy kezét-lábát megmozgassa, az fát vágott, fűrészelt, ágakat tördelt és tüzet rakott — aztán kifáradva, elálmosodva, felmelegedve megpihent a tűző napkorong alatt, amely reggel még olyan felhőóriások mögé rejtőzött, hogy úgy tűnt, egy hónap vagy egy év múlva se tud onnan előbújni. De a nap hamarosan szinte játékos könnyedén áttört a felhőfoszlányok között, átbújt a lyukon, elűzte a feíhőket, és az égbolton nem maradt más, mint az önmagával elégedett, önelégülten vidám égitest.

Elöl, az úthoz közel egy kisebb, roggyant térdű, feketés-szürke nyírfa állt; tetőtől talpig napfényben fürdött, bágyadt levelei finoman remegtek a melegtől és a könnyű frissítő fuvallattól, amely ott született a lombjai közt, s bizonyára a lomb lélegzete volt.

Megálltam, tenyeremet a nyírfa törzsének göcsörtjeire tettem, és éreztem, keserű csermelyként szivárog belém a szomorúság. Csak a hervadó fa illatozhat így, és nem a fülemmel, nem a szememmel, hanem valamilyen, a bennem még meglevő természeti érzékemmel fogtam fel a szinte alig hallható mozgást, vettem észre a szikraként villogó, a léghullámokon ide-oda lebbenő kis nyírfalevelet.

Lassan, kedvetlenül, mégis ünnepélyesen hullott lefelé, meg-megakadva a gallyakon, a fa szélverte kérgén, a letördelt ágcsonkokon, testvérien hozzá simulva az útjába eső levelekhez.
Úgy rémlett, furcsa remegés járja át a tajgát, amelyhez hozzátartozott ez az első lehulló levél.
és a halódó, remegő nyírfa koronája a többi élő fa hangján ezt susogta: „Isten veled!... Isten veled!... Hamarosan mi is... Hamarosan mi is... hamarosan... hamarosan..."

Ahogy a levél körözve egyre lejjebb ereszkedett, egyre lassult: mintha megijesztette volna, hogy találkoznia kell a hatalmas, már majdnem hideg földdel: a földet érés pillanata egyre késett, elhúzódott, mintha a földet érés kiszabott időpontja eltávolodott volna, de a föld síri homálya, amelyben a levélnek meg kell pihennie, ki kell hunynia, el kell enyésznie és földdé válnia, ellenállhatatlanul vonta volna maga felé a sárgán ragyogó levelet.

Fölemeltem a tenyerem. Mintha megérezte volna melegét, a levél táncos libegésbe kezdett fölöttem, és mint egy szép tarka pillangó, óvatosan leereszkedett a tenyeremre.
A csipkés szélű, rövid szárú, borzas kis levél szinte súlytalanul, mégis hűsítve a tenyeremet fölfrissítette a levegőt, leheletfinom, szinte alig érezhető kesernyés illatával sugározva szét az ereiben rejtőző utolsó csöpp életet. A rugalmasságából talán egy fél percre futotta, nem tovább. A meleg tenyértől megfonnyadt levél közepe besüppedt, erei és hajszálerecskéi megduzzadtak, apró papírdarabként tapadt a tenyeremhez, hervadt lett és védtelen.

Sokáig fürkésztem a nyírfát, és alig rezdülő, szinte csak véletlenül felbukkanó, vékony szálként vettem észre azt a csíknak sem mondható, nem is erősen hervadt sávot — a zöld lomb könnyű fagy csípte vékonyka sugarát — amelyet csupán megérintett a fa koronájától lefelé induló, korán érkezett dermesztő hideg. Ott fönt a magasban, a nyírfa lombjainak zöld családjában élt ez a tízkopejkás nagyságú levélke is. A legkisebb volt, a leggyöngébb mind között, nem bírta tartani a saját súlyát, nem volt elég ereje az egész nyárra, neki kellett elsőként közölnie az erdővel a szomorú hírt az ősz közeledtéről, elsőként elindulnia a maga egyetlen, végtelen útjára...

Hogy ébredt föl tavasszal és foglalta el helyét az eleven erdőben? Tavasszal nem fagyott meg és nyáron a júliusi hőségben nem száradt el. Mennyi erőt áldozott e nyírfa, hogy sok levele közül az egyik kibújhasson a néma, szorosra zárt kis rügyből, és vidáman zizeghessen együtt a többiekkel, hogy a világ parányi része lehessen; a világé, amelyben oly nehezen szilárdul meg mindaz, ami hasznos és jó, de a rossz, a mohó, a gonosz meg szinte magamagától jelenik meg, mindig és mindent szétlökdösve, csak él, egyre erősödik, egyre orcátlanabb.

Ezren és ezren voltak — korcsok, satnyák, elmebetegek, fennhéjázó kalandorok, és ezek valamennyien, kezdve az inkvizíció Torquemadajától, aki bunkóval törte össze az oktalanok koponyáját, hogy beléjük verje a legigazságosabb isten hitét, kezdve a konkvisztádoroktól és a misszionáriusoktól, az Isten szolgáitól és az emberi lélek „tisztaságáról" és „szabadságáról" gondoskodó mindenféle jótevőktől a nyavalyatörős Führeríg és a nagyvezérig makacsul megpróbálták gyökerestül kiirtani az emberi „eltévelyedéseket". A kozmikus időnek csupán egy pillanata választotta el őket egymástól, de ezek az Isten helyett már magukat akarták „beleverni" az oktalanok fejébe, és nem bunkóval, hanem a legmodernebb fegyverekkel, de ugyanazzal az ósdi, és minden időkben megfelelő morállal: tipord el a gyöngét, igázd le és rabold ki felebarátodat.

Megismétlődtek a „jótevő-atyák", megismétlődött az új erkölcsprédikációk gondolata és szelleme, amelyekből szintén a régi kaszárnyák és mutatványosbódék undorító bűze áradt, a levél viszont levél maradt, soha semmiben nem ismétlődött meg. A földnek, a tajgának, a nyírfának és önmagának ajándékozva az örök megújulás örömét, kivirulásával és elmúlásával folytatódott a természetben. Hervadása nem halál, nem távozás a nemlétbe, csupán a végtelen élet egyik pillanata. E parányi kis levél testének, melegének, nedveinek csöppnyi része ott maradt a gyantás rü-gyecske csukott szemhéja alatt a következő tavaszig, a természet újjáéledéséig.

Hull a levél. Kicsike, sápadt nyírfalevél. Beköszönt még egy szomorú ősz, ismét föllobbantva az öntisztulás szükségességét. Eltelik egy hét, kettő, és ez a sok-sok csapásnak kitett, összevagdalt, megcsonkított, út menti nyírfa félrehúzódik az egész erdőtől, a világtól, az emberektől. Továbbra is itt áll majd, ugyanígy, mindenki szeme láttára, de mégis idegen lesz és magába merült; és az erdő a hegyekben tündöklő — ragyogó díszbe dermed, minden erejét, minden nagyságát, minden Gsöndes titkát kitárja, és a hervadásnak ez a szomorú gyönyörűsége megérinti megkérgesedett szívünket, megpendít benne valami ősit és változatlant. A távozó nyár fájdalma észrevétlenül tovaröppenő napjainkra emlékeztet, mintegy lehűti a lelket, meglassítja a vér folyását, körülöttünk mindennek más, jóval mélyebb értelmet ad, és szeretnénk megállni, egyedül maradni önmagunkkal.

De ez a félénk kívánság is teljesíthetetlen. Nincs időnk, hogy megálljunk. Nyargalunk, rohanunk, tépünk, vágunk, markolunk, üres szavakat mondunk, sok, nagyon sok önvigasztaló szót. Valóban az a helyzet: minél rosszabbul mennek a dolgok az egyházközségben, annál több a munkája a harangozónak...

Meg kellene hallgatni, meggondolni, megérteni e sápadt kis levél tiszta bánatát, amely az ősz előhírnöke, egy újabb őszé, az élet egy újabb fordulatáé, amelyet megteszünk mi is földünkkel együtt, ezekkel a hegyekkel és erdőkkel együtt; és valamikor a mi életünk is majd így fejeződik be: lehullunk, de nem lassan, nem ünnepélyesen, hanem hétköznapján, bántó egyszerűséggel. És felötlik majd egy és ugyanazon kínzó gondolat: „Amíg az a kis levél lehullott, amíg a földre ért és rajta elpihent, vajon hány ember született és halt meg a földön? Mennyi volt az öröm és a szerelem, mennyi bánat és baj történt? Mennyi könny és vér ömlött ki? Hány hőstettet és árulást követtek el? Hogy lehetne mindezt megérteni? Hogy lehetne újra egyesíteni az élet értelmének egyszerűségét a lét szörnyű valóságával?"

Elcsöndesedett a föld, elcsöndesedtek az erdők és a hegyek, felragyogott a végtelenség, hogy e csöpp levél tükörképe ott maradjon benne örökre, hogy képmása belevésődjön a világmindenség végtelenségébe, hogy maga a föld, levél alakot öltve, könnyedén és ünnepélyesen keringjen, röpüljön a csillagok és bolygók között, és ott a még ismeretlen messzeségekben folytatódjék a számunkra titokzatos világok villámgyors suhanásában.

Kinyitottam a tenyerem. A kis levél még élt, gyöngén lélegzett ereinek egybefont hálójával, de a fényt már nem szívta magába, a meleg nem hatolt a belsejébe. A levélke minden erejét sápadt, haloványsárga színére pazarolta, s lehullásának rövid és végtelen pillanatára, amíg a fa tövéhez került.

Ajkamhoz szorítom a puha, szél fújta kis levelet. Szomorú vagyok, nagyon szomorú, szeretnék elrepülni vagy elutazni valahová, s odakiáltani valamit búcsúzóul az elröppenő magányos levélke, életem újabb esztendeje után. Mintha érezném, tapinthatóan érezném szárnyamat, szeretném megsuhogtatni, s a föld fölé emelkedni. De szárnyam elsorvadt, letört és elpusztult. Nincs hová repülnöm. Nem marad más, mint az érthetetlen, gyötrő emberi bánat és a borzadás, ha hirtelen életünk titkára gondolunk. Rettegünk e titoktól, mégis makacsul megfejtésére törekszünk, és repülni akarunk, mindenáron elrepülni valahová. Talán oda, ahonnan valaha eleven kis levélként hullottunk erre a kicsi zöld bolygóra?
Ki mondja meg nekünk? Ki vigasztal és nyugtat meg bennünket, töprengőket és aggódókat, akik a világ szélviharaiban együtt zúgunk az egész emberi rengeteggel, és a megjelölt órában, annak parancsára, akit sorsnak neveznek, magányosan a földre hullunk?


Trezor élete

Trezor, az álmos képű, tarka kan kutya hosszan elnyúlva hevert keresztben a tornáclépcső előtt. Azért okvetlenül keresztben, hogyha bárki is jön, belebotoljék, s a nyomában ő is besurranhasson a házba. Odabent nyomban az asztal alá húzódott, és kényelmesen elterpeszkedett; ha az asztalnál ülők közül valaki rátette a lábát, vagy rálépett valamelyik kinyújtott tappancsára, felpattant, miközben koponyáját döngve az asztal lapjába ütötte, és vadul felugatott: „Vau-vau, elvtársak, micsoda viselkedés ez! Én is itt vagyok!"

Trezor egy kimustrált, zománcos lábasból evett. A háziállatoknak — a három macskának meg a kutyának — ez volt a közös edénye. A kutya orrát a lábasba dugva kiválogatta magának a puhább és ízletesebb falatokat. Amíg evett, a macskák a szájukat nyaldosva, türelmesen ültek körülötte, nem merték háborítani az uraság lakomáját. Ha a macskák közül valamelyik véletlenül odadugta az orrát a lábashoz, Trezor felmordult, méghozzá olyan dühösen, hogy azok nyomban szanaszét szaladtak.

—  No, te elkárhozott lélek! Olyan vagy, akár egy tigris! — kiabált rá a gazdasszonya.
Trezor kérdőn nézett rá, próbálta megérteni, hogy a tigris vajon jót, vagy rosszat jelent?

Amikor fölébredt, úgy kora délután, kelletlenül kíkecmergett az asztal alól, amikor gazdasszonya készülődni kezdett a boltba; a borjúnevelőben dolgozott, meg bolti eladó is volt. Trezor megállt a bolt bejárata előtt, s mély hangú ugatása — mintha harangot kongattak volna — szinte figyelmeztetően harsant végig a környéken: „Szaporán! Siessetek! Nyitva a bolt! Nyitva! Nyitva!", és a vásárlók lába mellett ő is besurrant a bolthelyiségbe. Mikor vásárló nem akadt, fejével kinyitotta az ajtót, aztán odabent várakozóan megállt a pult előtt.
—  Mit kezdjek veled? — kérdezte a gazdasszonya. — Megszolgáltad, nesze, itt van! — Azzal egy kockacukrot, darabka mézeskalácsot vagy egy összenyomott bonbont dobott neki.

A jó falat elfogyasztása után Trezor vagy nyomban elszundított a meleg kályha előtt, vagy újra kiballagott az utcára, kínyújtózott, és száját kitátva édes nyüszítéssel hatalmasat ásított, majd elindult egy kis marakodásra testvéréhez, Muhtarhoz.

Muhtar színre és formára is kiköpött Trezor volt, de a természetét tekintve tökéletesen elütött tőle. Amíg Trezort megrögzött ingyenélőnek, ravasznak és lustának ismerték, a testvére épp ellenkezőleg, munkaszerető, főleg a vadászatokon, fegyelmezett és vad kutya hírében állt, s épp ezért láncon tartották. Mi tagadás, keserves volt az ilyen élet, ez a sors a szabad, fürge, karcsú testű, gyors lábú állat számára. Ráadásul még a testvére is idejön, morog, tappancsával a havat marja, néha egészen a földig lekapar, az egész oszlopot lespricceli, egy hasábfát szilánkokra marcangol, bemutatva: mit és hogyan tenne Muhtarral, már hogyha akarná.

Muhtar ezekre a gúnyolódásokra tébolyult hörgéssel válaszolt és majdnem megfulladt, úgy tépte a láncát, szemét vér öntötte el, a szája habzott s az is előfordult, hogy elszakította a láncát vagy a nyakörvét. Ekkor aztán a két kan kutya fehértarka gombolyaggá gabalyodva, a hóbuckákat félresöpörve úgy viharzott végig valamelyik eldugott kis mellékutcán, hogy csak úgy csörömpöltek a feldöntött vedrek, dűltek a ládák, hullottak szerteszét a fahasábok. Olyan vadul estek neki egymásnak, hogy lehetetlenség volt szétválasztani őket.

Miután a két testvér alaposan helybenhagyta egymást, félrevonult, lehevert, a sebeit nyalogatta, megpihent, aztán újult erővel csattant fel a: „R-r-r, rrr-rá, rrr..."

Ezek a marakodások leginkább télen robbantak ki, bizonyára unalomból. Egy-egy kiadós, a végkimerülésig tartó verekedés után a két kan kutya jó ideig megnyugodott, s ha összeakadt is valahol, félrefordította a fejét, s az oszlopok tövét megspriccelve, csak messziről acsarkodott figyelmeztetően a másikra: „Na, várj csak, bitang! Még találkozunk!"
Trezor nyáron egyáltalán nem verekedett. Teljesen elfoglalták az élelmezési gondok, azoknak a finom falatoknak a megszerzése, amelyeket a városból érkező gyerekektől és lágyszívű asszonyoktól tanult meg kicsikarni. Olyankor, amikor Muhtar a gazdája csónakja mögött a folyóban úszkált, a parton csapázott vad után szimatolva, vagy ásva, netán vigyázta, és milyen szigorúan vigyázta a halászok parton hagyott szerény holmijait, Trezor a legszélső házikótól indulva végigjárta az egész falucskát. Letelepedett egy kapu vagy egy nyitott ablak előtt, és várta, mikor dobnak neki egy darab cukrot vagy valamilyen más nyalánkságot. Ha sokáig semmit sem adtak, Trezor néhány vakkantással felhívta magára a figyelmet, és végül is megkapta, amit akart. Miután a cukrot komótosan elropogtatta, megnyalogatta a száját, majd jókora tappancsát odanyújtotta jótevőjének, vagy leheveredett a ház kapuja elé, és egy ideig „őrizte" vendéglátóit, azok udvarát, gazdaságát.

Munkája mennyiségét a vendéglátás határozta meg. Ha kis darab cukrot kapott, rövid ideig hevert a kapu előtt, vagy nyomban a következő házhoz futott; napjában kétszer így járta végig a falut s gyűjtötte be az adományokat, miközben egyáltalán figyelemre sem méltatta azokat a házakat és udvarokat, ahol semmit se adtak neki, vagy valamikor elkergették, hiába bánták meg később, s próbálták visszaédesgetni, Trezor hűvösen kitért a meghívás elől.

Az ősz közeledtével Trezor elunta magát: a városiak sorra elutaztak a falucskából, és ő mindegyik családot elkísérte az autóbuszmegállóig. Fejét, farkát lógatva lassan bóklászott az útig, nagyot szusszanva letelepedett az árnyékba, s mintha így morfondírozott volna magában: „Nincs mit tenni. A szabadság az szabadság. De el ne felejtsétek emberek, hogy egy hűséges és megbízható társatok marad itt."

Amint az autóbusz a folyócskán átívelő híd túloldalára ért és eltávolodott, majd eltűnt egy kis fenyves erdő mögött, Trezor nyomban hegyezni kezdte a fülét, farka felkunkorodott, s hangos csaholással szaporázott vissza a falucskába, mintha azt mondta volna: „Elkergettem, kitessékeltem ezeket a nyaralókat is! Már nagyon ideszoktak, az az igazság. Pedig csak baj van velük..."

Ősszel, az októberi ünnepek előtt Trezornak kész gyönyörűség az egész falucska! Közeleg az állatvágások ideje: bőséges lakoma a kutyák, macskák, madarak számára. Ahogy körülnézel, látod : valamelyik udvar mellett a nyárfákon meg a madármeggy-bokrokon csapatostul ülnek a varjak, a szarkák meg a csókák; a kerítésen mozdulatlanul kuporognak a macskák, mint a tartócövekek hegyére borogatott tejesköcsögök. A földön meg fejét két tappancsára ejtve ott fekszik Trezor. Valamennyien feszülten és némán várakoznak, tehát bizonyos, hogy ebben a házban, ezen az udvaron levágtak egy bárányt, borjút, vagy növendék bikát.

A háziak megnyúzzák az állatot, a húsát a színbe viszik, hogy hűljön, majd amikor távoznak, hogy krumplit süssenek friss pecsenyével, az egész állatsereglet mozgásba lendül: az udvar fölött varjak kavarognak egymástól ragadva el a megszerzett zsákmányt; a szarkák is cserregve szaporán sürgölődnek egy-egy véres bőrdarabkával, vagy inas húscafattal a csőrükben, izzó szemű macskák surrannak dühösen ide-oda, s vadul prüszkölnek, fújnak egymásra. Trezor is kint fekszik egy kis tisztáson, két lába közt valami jó falatot szorongatva. Neki aztán okvetlenül levágnak egy jókora csontot, róla senki sem feledkezik meg. Olykor megesik, hogy elszunyókál a csont mellett, aztán egy kis pihenő után, újra két tappancsa közé fogja, és lassan, jóízűen, hozzáértőén harapdálva falatozni kezd.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani)

Polevoj önéletírása (3)

BORISZ POLEVOJ
Riportjaim története 
(Folytatás)

A VÁGY TELJESÜL

Alekszej Tresnyikov (Wikipedia)

Fiatal koromban az újságírás, hogy úgy mondjam, az Északi-sark jegyében zajlott. Jégtörő hajók útja... A cseljuszkinisták eposza... Példátlan repülések az Északi-sarkon át, az Amerikai Egyesült Államokba... A híres hős négyes kiszállása az Északi-sarkon és az ott eltöltött tél, ami akkoriban megrendítette az egész világot... Mennyire irigyeltük mi, vidéki riporterek, akkoriban a fővárosi kollégákat, akiknek joguk volt tudósításaikat ilyen romantikus címekkel ellátni: „Tixi", „Amderma", „Cseljuszkin fedélzete", „Északi-sark". Csak egy kis ideig lehetnék ott, ezen a titokzatos vidéken, csak fél szemmel rápillanthatnék a jégre, az ott telelők kunyhóira, ezekre a nagyszerű emberekre. Még a háború után is irigyeltem Borisz Gorbatovot, aki mint a Pravda tudósítója járt a sarkkörön túl és cikksorozatot írt ezzel a címmel: Az Északi-sark hétköznapjai.

A hatvanas években azután váratlan fordulatot vett érdeklődésem, amely addigra sem hunyt ki az ismeretlen és nagyszerű világ iránt, amely a sarkkörön túl is létezik. A békeharc, amelyben igen nagy erővel részt vettem, összehozott egyik neves sarkkutatónkkal a sarkkutatók második nemzedékéből, Alekszej Fjodorovics Tresnyikovval, aki az Északi-sarkon telelő harmadik expedíciót vezette, később pedig egy expedíciót vitt a Déli-sarkra. Akkoriban Tresnyikov már neves tudós volt, és az Északi- és Déli-sarkkutató Intézet vezetője volt Leningrádban. Egy nemzetközi békekonferencián véletlenül szomszédok voltunk az elnökségi asztalnál. Beszélgetni kezdtünk, és én bevallottam, hogy már hosszú évek óta az egyik legtitkosabb vágyam, hogy az Északi-sarkra kerüljek valamilyen állomásra, éljek egy kicsit az ott telelők között, élményeket gyűjtsek, és írjak nehéz életükről, azután pedig ezeket az írásokat átadhassam a Pravdának. .    A neves sarkkutató jóindulatú mosollyal hallgatott végig, és hétköznapi hangon mondta:
—  No és? Miért nem valósítja meg. ezt az álmát?
—  Hát nekem ez most már nem olyan egyszerű. Jó barátom Gorbatov, egy házban éltünk, és emlékszem, amikor még erejének teljében volt, akkor is milyen sok fáradozással készült az ilyen utazásokra. Sajnos, én már nem vagyok olyan fiatal.
—  Romantika — mosolyodott el Tresnyikov. — Tudja mit? A napokban utazom az Északi-sarkra. Elmegyek a mieinkhez Tixibe. Azután meglátogatom az Északi-sark nevű úszóállomást. Akarja megvalósítani riporteri ifjúságának kék madaras álmát? Repüljünk együtt.
—  Akarom — mondtam önmagam számára is váratlanul —, de mi kell ehhez?
—  Két szabad hét, egy hátizsák váltás fehérneművel, lehetőleg meleg, egy neszesszer tisztálkodási eszközökkel és jóindulat. Tehát, amint visszatérünk erről a konferenciáról, utazunk is.

Be kell vallanom, hogy a továbbiakban alig figyeltem a szónokra... 

Északi-sark... ilyen hamar ... és ilyen egyszerűen... Tudósítást írni a Pravdába a sarkkörön túli területről, és büszkén így keltezni: „Északi-sark". Gorbatov után a Pravda tudósítói közül a háborút követően úgy emlékszem senki sem volt ott... Folyóiratom, a Junyoszty ma már nem olyan nyugtalan gyermek, hogy ne lehetne két rövid hétre otthagyni. Bizonyos, hogy a Pravda hozzájárul egy ilyen utazáshoz... De még szabadságom is van. Nem is voltam szabadságon...

Egyszóval a szünetben már megfontoltan feleltem Tresnyikov professzornak:
—  Ha nem vonja vissza a meghívását, repülök.
—  Komolyan mondja?
—  Természetesen.
Amikor hazamentem, és mint mindig, elmerültem a távollétem alatt összegyűlt írásokban és ügyekben, be kell vallanom, megfeledkeztem ígéretemről, sőt magáról sarkvidéki álmomról is. És eszembe sem jutott, pedig Borisz Gorbatov emléktáblája az én házam falán van, és mindennap elmegyek mellette. De egyszer, amikor hazamentem a szerkesztőségből, a feleségem elmondta, hogy Leningrádból egy kellemes hangú, értelmes ember keresett, és azt üzente: holnapután az Északi-sarkra repül, és nem gondoltam-e meg, hogy vele repülök.
—  Az Északi-sark, ez nálatok valamiféle titkos jelszó? — kérdezte gyanakodva a feleségem, és amikor megértette, hogy nem titkos jelszó, és mi valóban elhatároztuk, hogy repülünk, leesett az álla. — Ezt még tőled sem vártam volna — mondotta. — Hiszen beutalónk van a szanatóriumba. Az asztalodon ott a folyóiratod ötödik számának kefelevonata, és Aljoskának nemsokára itt az érettségije.

Igen. Mindez így volt: az új folyóiratszám kefelevonata, a beutaló a szanatóriumba és kisebbik fiam iskolavégzése. De az Északi-sark! A fiatal újságíró titkos álma teljesen magával ragadott engem, a már éltes újságírót, és minden folyó ügyemet és gondomat háttérbe szorította.

Röviden szólva, két nap múlva, egy szép májusi reggelen, amikor a repülőtér melletti nyírfaligetben kétségbeesett károgással beszélték meg tavaszi lakáshelyzetüket a varjak, Alekszej Fjodorovics Tresnyikov és én ott voltunk a repülőgép lépcsőjénél az utasok között, akik a sarkkörön túli területre indultak. Meglepett ennek a tömegnek hétköznapi külseje. Olyanok voltak, mintha nem is a titokzatos és izgalmas Északi-sarkra utaztak volna, hanem valahová Penzába vagy Kosztromába. Csak fekete vitorlavászon köpenybe öltözött fiatalemberek egy csoportja vált ki a tarka, májusi tömegből.

A fekete köpenyes fiatalemberek vidáman üdvözölték útitársamat, aki erre az alkalomra ugyanúgy öltözött, mint ők, és ez az öltözék ezt az egyébként megtermett és széles vállú embert szinte négyszögletessé tette. Elmondta, hogy ez a csoport az ott telelők váltása, és hogy ezek a napsütötte legények tulajdonképpen kutatók — aspiránsok, különböző tudományágak kandidátusai —, és az időszak, amit majd az Északi-sarkon töltenek, hozzátartozik a normális és megszokott életükhöz.

Az Északi-sarkra indulók vállán jól megtömött turistahátizsákok voltak. Semmiféle speciális bála vagy nagyobb csomag nem volt náluk. A repülőút is megszokott, hétköznapi repülőjárat. Semmi, egyáltalán semmi egzotikum. És én, aki teljesen romantikára hangoltam magam, be kell valljam, hogy némi kiábrándulást is éreztem. Elrepültünk tehát, és ez az egész repülőút a tavaszi fényben ragyogó Moszkvából a gépen, amely a május minden illatát árasztó nyírfaligetből indult, ez az út az örök hó világába, a fehér térség világába, amely fölött fáradhatatlanul ragyog a huszonnégy órás napvilág, mindössze néhány kiábrándítóan egyszerű órát vett igénybe. Már repülés közben meggyőződtem róla, hogy a sarkvidék egzotikumából, amelyet oly ízesen írt le nemrég Borisz Gorbatov, legföljebb csak az elnevezések maradtak meg, mint például a Gondviselés-öböl, az Iramszarvas-tenger és mások. Útközben az állomásokon, amelyek faházakból álló kis városok, a szarvas vonta fogatokon kivül, amelyek együtt szorongtak a gépkocsikkal, semmi nem emlékeztetett arra, hogy a sarkvidéken vagyunk.

Sőt. Az utolsó ugrás, ahogy Tresnyikov kifejezte magát, Tixi állomástól az Északi-sarkig sem rendítette meg a képzeletet. A repülőgép ablakai mögött egészen a horizontig, ameddig csak a szem ellátott, egyforma felhalmozódott jégtömegek látszódtak. Időnként egy-egy rianásban víz feketéllett. Igaz, meg kellett lenni a repülőgépeken szokásos komfort nélkül. Nem voltak iskolázott mosolyú stewardessek, nem volt a szokásos főtt csirke ebédre, amelyet minden utas megkap, bárhová repül. Ládákon kellett ülni, salétrommal telt hordók mellett. Viszont a pilóták nagyon jó illatú, ízes scsível vendégeltek meg, amelyet a navigációs tiszt útközben készített el egy villany-főzőn. Megismerkedtünk ellenben a rendkívül rokonszenves sarki pilótákkal, akik telis-tele vannak különböző, nagyon érdekes történetekkel. Nekem pedig kérésükre előadást kellett tartanom az irodalmi újdonságokról, amelyek iránt, mint kiderült, nagy érdeklődést tanúsítanak, és amelyeket nagy figyelemmel követnek.

Éppen akkor ettük meg a scsít, amikor a pilóta közölte, hogy megérkezünk. Valahol messze, az összevissza halmozódott jégtömeg mögött kis fekete kockákat láttam. Később emberi figurákká alakultak, akik a repülőgép elé szaladtak. Hát ez volt minden. A repülőgép olyan biztonságosan és nyugodtan landolt, hogy tökéletesen elfeledkeztem arról, hogy egy úszó jégtáblára szálltunk le, és a leszállás helye pontosan az az Északi-sark, amely felé valamikor a legbátrabb utazók is csak gondolatban törekedtek. Nem. Tulajdonképpen az egész repülés és a földre szállás is elkeserítően egyszerű és mindennapi volt. A repülőgép, miután leszállt, még oda is gurult arra a helyre, ahova parancsolóan mutatott zászlójával egy szakállas ember, aki a háború előtti sarkkutatók egyenruháját viselte: prémkabátot hátravetett csuklyával, prémes csizmát és prémes kesztyűt. Ez az ember, akinek ősz haját tépte és szaggatta a propellerek támasztotta szél, olyan volt, mint a hajdani romantika egy törmeléke, amelyet az időgép hozott erre a prózai, és úgy látszik, már jól belakott, sőt berendezett jégtáblára.

Hát ez az Északi-sark? Összetaposott jég, kitaposott ösvények, leszálló és felszálló repülőgépek nyomai. Egy lehengerelt út, amely összeköti a leszállóteret egy kis — nem félek használni ezt a szót — falucskával, amely négyszögletes faházakból és néhány kerek ponyvasátorból áll. Nemcsak örök néma csönd, amely annak idején minden sarkvidékről szóló riportban feltűnt, de még közönséges, egyszerű csönd sincsen. Alig hallgatott el a repülőgép motorjainak bőgése, nagyon jól lehetett hallani egy kis motor buzgó zakatolását. És a repülőgép körül máris megkezdődött a hétköznapi sürgölődés. A fekete viharkabátos, jól megtermett fiatalemberek fürgén kirakták a jégre a ládákat, a salétromoshordókat, a zsákokat, mindezt egy nagy alumínium lapra, amelyet már odavonszolt a leszállópályára egy — leginkább egy katicabogárra emlékeztető — fürge, piros traktor. A ki- és berakodás megszokott módon folyt. Érezhető volt, hogy ez jól begyakorolt művelet, amelynek során mindenki tudja, mit kell tennie. Nincs szükség sem utasításokra, sem rendelkezésekre, sem korholásra.

Egyszóval megértettem, hogy a hajdani romantika, ami a háború előtt itt járt riportereknek azonnal szemébe ötlött, visszatérhetetlenül eltűnt a múltba, és valami más jött a helyébe, amit még meg kellett figyelnem, tanulmányoznom és megnéznem. A hajdani egzotikum keresése közben tekintetem akaratlanul is megakadt a szakállas öregemberen, aki a klasszikus sarkkutatói prémruhát viselte. Egyébként miután letette a zászlócskáját, a többiekkel együtt ő is a repülőgép kirakását végezte, és annyira el volt foglalva, hogy kényelmetlen lett volna kérdésekkel odatolakodni hozzá. Egyébként mindenki dolgozott, köztük az ott telelők vezetője is, akiről már tudtam, hogy szabad perceiben itt fejezi be doktori disszertációját.- Dolgozott maga Tresnyikov is, ez a nagyszerű tudós, akit ismer minden sarki expedíció, és aki felfedezett egy, az óceán mélyén húzódó víz alatti hegyvonulatot, amely nemrég a Lomonoszov-hegyhát nevet kapta. Amikor elhelyezték a rakományt a nagy alumínium lapon, és a fürge, katicabogárhoz hasonló traktor azt a faluhoz vonszolta, és mindenki utána ment, észrevettem egy — addig a repülőgéptől eltakart —, jégbe fagyott útjelző táblát. Rendkívül részletesen elkészített tábla volt ez, amelynek nyilai különböző irányokba mutattak, sőt az egyik közülük lefelé.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)

Polevoj önéletírása (2)

BORISZ POLEVOJ
Riportjaim története 
(Folytatás)


BOCSKIN MÉRNÖK KILENCEDIK TENGERE

Bocskin mérnök (Wikipedia)

Egy fagyos téli napon, amikor a szibériai hó kékes árnyalatot ölt, az akkoriban még igen fiatal Gyivnogorszk város kényelmes mozijában megnéztem a Bocskin mérnök kilencedik tengere című dokumentumfilmet. Érdekes, mesterien elkészített film. Arról az eseményről szól, amely a közelmúltban történt ezen a helyen, ahol a folyó összeszorul két erdő borította part közé és meggyorsul a folyása. Pontosabban mondva az esemény még nem fejeződött be, még folytatódott, hiszen az ország legfiatalabb mesterséges tengere azokban a napokban még nem töltötte be a hidrotechnikusok által előkészített medret.

Arról a hatalmas víztárolóról van szó, amelyet akkoriban építettek a krasznojarszki vízierőmű zsilipje mögött. Valóban óriási volt ez a kézzel alkotott tenger. Több száz kilométeren át húzódott fölfelé a Jenyiszej folyása mentén, és máris észrevehetően megváltoztatta a közeli kerületeknek nemcsak a földrajzi arculatát, hanem mint kiderült, hatni kezdett az állatvilágára, sőt az éghajlatára is.

Mint a Pravda tudósítója nem egyszer megfordultam ezen a vidéken. Egyszer, még a tenger születése idején, Oreszt Vereszkij festőművésszel egy ideig az építőkkel együtt laktunk abban a vagonban, amelyben a kihelyezett szerkesztőség elhelyezkedett. A tenger akkoriban még éppen csak megszületett a nemrég feltöltött gát mögött, amely elzárta a folyót. De most, amikor a gát egy tizenhárom emeletes ház magasságát is elérte, már valóságos tenger hömpölygött a Jenyiszej medre mentén. Ez a tenger volt nagy hírű vízierőmű-építő mérnökünk, Andrej Jefimovics Bocskin utolsó munkája. 
Bocskin egész életét zsilipek, öntözőrendszerek, kisebb és nagyobb vízi erőművek építésének szentelte.

Egyszóval megnéztem a filmet. A filmfelvevőgép visszaidézte ennek a tengernek a képeit, amely kiszélesítette a szép nevű Birjuszk folyó medrét, és megváltoztatta folyásának irányát. Láttam a falvakat, amelyek a víz elől felmásztak a hegyoldalra. Láttam az erdei- és a feketefenyőket, amelyek csúcsai az öblök felett magasodnak; a különböző vízimadarak fajait, amelyek az elfakult csúcsok alatt tanyáznak. És végül láttam a hatalmas, gigantikus gátat, amely mint egy horizontra kifeszített gerinc, sziklaormokhoz támaszkodik — a krasznojarszki vízi erőmű gátját.
A mesterséges vízesések, a víz hatalmas tömege, amely negyvenméteres magasságból zuhan alá. Láttam, hogyan porlanak szét a vízcseppek, láttam a fölöttük csillámló szivárványt. Láttam az orsószerű pisztrángokat, amelyek fölfelé igyekeztek az elzárt folyón, és az erősen összeszoruló vízben nekiütődtek a betonnak. Láttam egy jávorszarvas-családot, amely megpróbálta úszva meghódítani az újonnan született vízi térséget.

A víztároló, vagyis a tenger, amelyről a film szólt, vizével a legnagyobb vízi erőművet táplálta, amelyhez hasonló abban az időben még nem volt a földön. Egyszóval rendkívül izgalmas film volt. De miközben néztem, kétszeresen is izgultam, mert Bocskin mérnök kilencedik tengere hozzám egészen közel csobogott, Bocskin mérnök pedig mellettem ült, és nézte az ismerős képeket, ahogyan egymás után felvillantak a filmvásznon. De különösen azért izgultam, mert ez a mérnök komszomolista ifjúságom óta jó barátom.

Ugyan ki ne tudna ma már erről a híres vízierőmű-építőről, a szocialista munka hőséről, akinek számos katonai és a békés építőmunkában kapott érdemrendje van. Aki a Legfelső Tanács rendeletére kapott Lenin-díjat a krasznojarszki vízi erőmű építése után. Még azokban a régi években ismertem őt Tver városában, ahol akkoriban együtt éltünk és egy időben együtt dolgoztunk a Tverszkaja Pravda című újságnál. Egy Komszomol-sejtbe tartoztunk, és ráadásul — igaz, hogy eredménytelenül — ugyanannak a csinos kislánynak udvaroltunk, bár mindketten hoppon maradtunk, mert ő helyettünk a Komintern Lovassági Iskola egy jóképű diákját választotta, aki később fantasztikus karriert futott be, de nem a harcmezőn, hanem, képzeljék el, az operaszínpad deszkáin.

Már volt alkalmam írni Andrej Bocskin tevékenységéről ebben a könyvben. A komszomolistáról, aki Szutok faluból indult, és 1925-ben végigjárta a Volga felső folyásának minden települését az újság furgonjával, amelyen ez a büszke felirat díszelgett: „Utunk végtelen, falutól faluig, községtől községig, járástól járásig." Később én, bár nem mondhatom, hogy különös sikereket értem volna el, mint falusi könyvtáros, a karéliaí Miksino faluban vártam ezt az autót, Bocskin útja pedig tragikusan megszakadt egy bemutató alkalmával, amikor a tűzoltó berendezés működését akarta demonstrálni.

Az ember mindig szívesen emlékezik vissza ifjúságára. És még a fiatalkori balsikerek is kedves emlékek maradnak. A híres mérnök, aki hosszú és nehéz életutat járt végig, aki — kedvenc kifejezése szerint — sebhelyeket hagyott a föld felszínén, gátakat, öntözőcsatornákat, mesterséges tengereket, aki végigharcolta a háborút, amelynek során fel kellett robbantania azt, amit a hozzá hasonló mérnökök építettek, ez az idős mérnök még ma is gondosan őrzi ifjúkori emlékeit. Életének azon a nevezetes napján, amikor itt, a Jenyiszej folyó legkeskenyebb pontján Szibériának ezt a legnagyobb folyóját elzárták és új mederbe terelték, késő éjjel, amikor Bocskin mérnök kis házában megünnepeltük ezt a nagy eseményt, félrevonultunk az asztal mellett ülők zajos társaságától, és felidéztük ifjúkorunkat. Felesége, aki szintén hajdani tveri komszomolista volt, előhozta és megmutatta azt a régi dokumentumot, amelynek szövegét akkor beírtam a noteszembe. Nos, itt következik ennek a dokumentumnak a szövege, amelyet még ma is gondosan őriz a híres mérnök: „Igazolás. Jelen igazolást a Tverszkaja Pravda és a Tverszkaja Gyerevnya újságok szerkesztősége adja A. E. Bocskin felelős munkatársnak arról, hogy ő valóban a szerkesztőség küldötte az agitációs autó vezetőjeként, abból a célból, hogy sajtópropagandát folytasson a falusi lakosság körében, amit ezennel igazolunk."

Réges-régi napok, és milyen jól, milyen féltve őrzi őket az emlékezet. Akkoriban szakadt meg barátságunk több mint harminc évre. Amikor utazásaim során végiglátogattam a cimljanszki, leningrádí és bratszki vízi erőműveket, és elterveztem Vad parton című regényemet, már ismertem Fjodor Grigorjevics Loginov és Iván Ivanovics Namusin vízierőmű-építő mérnököket. Már akkor is tudtam Bocskinról, aki abban az időben az Angarán épített vízi erőművet. De ennek a mérnöknek a képe, akiről akkor csak hallomásból tudtam, semmiképpen sem egyezett fiatalkori barátom képével. Kollégáitól hallottam róla. Nagy tudású, nagy tapasztalatú, de egyszerű, magának való ember. Nagyon szerettem volna megismerkedni vele. Amikor Kínába mentem, majd amikor Kínából visszaérkeztem, és leszálltam Irkutszkban, nemegyszer próbáltam telefonon megtalálni. De sehogy sem sikerült. Hol a minisztériumban volt beszámolni, hol a Legfelső Tanács ülésén vett részt, vagy behívták a Központi Bizottságba valamilyen ügyből kifolyólag. Mit tehetünk? Dolgozó ember hatalmas felelősséggel, rengeteg kötelezettséggel.

Egyszer azonban Alekszandr Tvardovszkijjal és Jifi Planetka cseh újságíróval, aki valamennyi barátomnak barátja, éppen Bratszkból tértünk vissza az Angara lezárása után, és Franz Taurin író meghívott bennünket Irkutszkba ebédre. Taurin a vízi erőmű építői között élt és róluk írt. A vendégek között ott volt Bocskin mérnök is. Nagydarab, széles vállú, lassú mozgású, medve járású ember, szemében állandóan a humor szikráival. Megkülönböztetően udvarias volt. Szívesen válaszolt Tvardovszkij kérdéseire a különböző nehézségekkel kapcsolatban, amelyeket a mai építőknek le kell győzni, a különböző bürokratikus akadályokról, amelyeket hol itt, hol ott kell megostromolnia. Udvariasan, mindenre kiterjedően válaszolt.

És valahol már az ebéd vége felé odajött hozzám, és hirtelen megkérdezte:
—  Mi az kedves barátom, nem ismersz meg?
Ez a tegezés, ami olyan hirtelen jött a nyelvére, megzavart. Elvesztettem a fejemet, valamit mormogtam, hogy igen, persze, emlékszem, már találkoztunk. Megemlítettem két-három esetet, ahol találkozhattunk volna.                                   
—  A fenét emlékszel! — és ezt mondván félresöpörte őszülő haját, amely eltakarta homlokát. Meredek homlokán azonnal világosan megjelent egy félkör alakú forradás.
—  Andrej, Andrjuska! — ordítottam.
És valamennyi vendég meglepetésére, miután már csaknem az egész ebédet végigültük egy közös asztalnál, felugrottunk, összeölelkeztünk, összecsókolóztunk. Két barát, a húszas évek két komszomolistája, akik több mint harminc éve nem találkoztunk.

Hogyisne emlékeztem volna erre a különös formájú forradásra, az agitációs autóra, amelynek cigánysátor teteje volt, ennek a kulturális felvilágosító expedíciónak a vezetőjére, barátomra, a komszomolista Andrej Bocskinra, az álnok Natasára, aki mindkettőnket faképnél hagyott, és sok minden egyébre, amit az ifjúságtól az öregségig megőriz az emlékezet. Mindez egyszerre felvillant a szemem előtt, és olyan világosan láttam, mint a papíron, amelyet előhívó folyadékba tesznek.
—  Andrej, te vagy az?
—  Én vagyok, Borenyka, én. Rosszul emlékszel régi barátaidra.
És minden másról megfeledkezve, elbeszélgettünk azokról a régmúlt komszomolista évekről. Itt az Angarán azokban a napokban az irkutszki vízi erőmű építésének befejezésén fáradozott, és azt is megtudtam, hogy mi történt vele, miután elváltunk a húszas évek közepén.

Amikor kijött a kórházból, homlokán a forradással, felvették a Munkásakadémiára. Elvégezte. Azután beiratkozott a moszkvai Vízgazdálkodási Főiskola vízierőmű-építő fakultására. Szerencséje volt. Gyakorlóidejét a Dnyeprogeszben töltötte, ami akkor az ország legnagyobb építkezése volt. Azután életét már nem években, hanem vízgazdálkodási létesítményekben számolta. Kisebb és nagyobb öntözőrendszerek, gátak, zsilipek, víztárolók, amelyeket sztyeppéken és víz nélküli vidékeken hozott létre. Sztavropolban, a Krímben, Ukrajnában és most itt Szibériában, az Angarán.

—  Emlékszel, mit énekeltünk a háború előtt? „Pártunk akaratából épített kedves novinomiszki csatorna..." Emlékszel erre a dalra? A csatorna a mi munkánk. Az én kezem is benne van. Az sem kis forradás a föld arcán.
Forradást hagyni a földön, ez, mint kiderült, kedvenc kifejezése volt Bocskin mérnöknek. Ez a világhírű vízierőmű-építő, aki az ország legmagasabb rendű kitüntetéseinek birtokosa, ez a nagy termetű férfi, lelkében, amint láttam, vagy ahogy nekem rémlett, a húszas évek komszomolistája maradt, olyan ember, akire én emlékeztem. Közel álló, keskeny szemében parasztos humorral és magas homlokába lógó hajfürttel, sok tréfával és az élet minden helyzetére alkalmazható közmondásokkal.
—  Semmi baj, testvérem, Borisz. Mi tveri bakkecskék, erős emberek vagyunk, és hagyok én még egy-két forradást a földön.

Néhány nappal ezelőtt Bratszkban az Angara elzárásánál Tvardovszkij meg én egy neves amerikai milliomossal és közéleti személyiséggel, Harrimannal beszélgettünk. Kifejezetten azért repült Bratszkba, hogy megnézze, hogyan zárják el az oroszok a világ egyik legnagyobb folyóját. Jifi Planetka segítségével, aki tud angolul, meginterjúvoltuk az óceánon túli vendéget, aki igen sokat látott és tudott. Azt mondta nekünk, hogy tiszteletteljesen leveszi a kalapját az előtt, amit most látott az Angarán, és érdekes beszélgetést kezdett két óceánon túli vízi erőműről, a Boulderdamról és Grand Coulee-ról, amelyek az amerikai kontinens büszkeségei. Ezt a beszélgetést most elmondtam újra megtalált barátomnak.

—  Helyesen, helyesen mondta nektek. Ismerem én ezeket a vízi erőműveket. Mérnöki szempontból nagyszerű építmények. De összemérhetők-e vajon méreteikben azzal, amit mi itt az Angarán csináltunk és csinálunk?
Nem. Ő nem dicsekedett. Büszke volt, de nem dicsekedett.
—  És azonkívül nemsokára ez az irkutszki munkám is elhalványul. A Jenyiszejen készülnek most építeni egy új vízi erőművet, olyan méretűt, hogy ha rágondolok, szédül a fejem.
És hozzám hajolva, csöndesen mondta:
—  Neked, mint tveri bakkecskének és komszomoltársamnak bevallom, arról álmodozom, de még mennyire álmodozom, hogy azt a jenyiszejit rám fogják bízni. Csakhogy még nincs döntés.
És mi, tveriek azt mondjuk, hogy a kotlós még a fészkén van, a tojás ki tudja hol, korai kotkodácsolni.

Ebben fejeződött ki ennek az embernek a jellemében még egy érdekes és számomra ifjúsága óta ismerős vonás. A fáradhatatlanság. Hiszen éppen most fejezett be egy hatalmas és bonyolult építkezést, az új angarai vízilépcsőn. Pontot tehetett ötévi feszült munka után. Ideje lett volna, hogy pihenésre gondoljon, a délszaki nap melegére, valamilyen nagyobb utazásra. De nem. Ő már egy új, hatalmas, még bonyolultabb építkezésről álmodozik. Újabb gondokról, újabb, még ismeretlen nehézségek leküzdéséről, újabb bonyolult gazdasági és műszaki fejtörő feladványok megoldásáról. És álmodozik, mintha már látná is azt, ami akkortájt még csak a párthatározatok soraiban volt olvasható, még éppen csak kezdett kirajzolódni a wnatman-papíron.

—  Lehet, hogy mégiscsak rám bízzák? Tudod, egyszerűen viszket a tenyerem, hogy még egy forradást hagyjak Földanyácska arcán. És majd meglátod, elérem, ezt is elérem. Mi, tveri bakkecskék konok népség vagyunk. Emlékszel, a mi Tverünkből még Indiába is elcsónakáztak. Én is úgy vagyok vele, mint ön, Alekszandr Trifonovics, nálam is egyik messziség húzódik a másik után, és nincs ezeknek a messziségeknek vége — fordult Tvardovszkijhoz, aki érdeklődéssel figyelte.

Tvardovszkij, a költő ezekben a napokban fejezte be Egyre messzebb című poémáját, és ezért jött el most erre a távoli szibériai tájra. Bocskint hallgatva elmosolyodott.
—  Nagyon érdekes ember ez a te — ahogy önmagát nevezi — tveri bakkecskéd — foglalta össze a végén megfigyelései eredményét Alekszandr Trifonovics. — Látod, miről beszél? Afana-szij Nyikityint emlegette, az ő útját három tengeren túl... Lám, az ilyenektől lesz valóban gazdag az orosz föld.

És most ott, ahol angarai beszélgetésünk idején a távol eső Jenyiszejen a Gyivnije hegyeknél tajga volt, ahol nem voltak utak, és csak vízi úton lehetett közlekedni, ahol az árvizek idején a medvék lejöttek a hegyekből, és tavaszi hajnalokon halásztak, itt ülünk és nézzük a Bocskin mérnök kilencedik tengere című filmet. Itt, a hatalmas erőmű mellett, amely fölfelé emelkedik az erdős hegyoldalon, áll az egyik legfiatalabb városunk. Város, amelyben bölcsődék és éttermek vannak, van egy kultúrház és egy kitűnő szálloda, a Birjuza, amelynek ablakába egy reggel röptében nekiütközött egy jól megtermett fajdkakas, miután észrevette az előcsarnokban a zöld gyepet a szökőkút körül. És barátom, az építkezés vezetője itt ül mellettem, ennek a városnak a filmszínházában, és nézi a filmet, amely a legújabb szibériai tengerről készült.

Ott ültünk ketten a moziban. Egymás után váltakoztak az építkezés képei. Zúgtak az exkavá-torok motorjai, robbanások dörrentek, amelyekkel a folyóelzárást végezték. Hömpölyögve áradt a víz a hatalmas víztároló medencébe. A filmvásznon szinte lüktetve nőtt a gát, a nullaponttól egy tizenhárom emeletes ház magasságáig. Barátom elcsendesedve ült, mintha ott sem lett volna, és amikor a filmnek hirtelen vége szakadt, és kigyulladt a fény, elfordította az arcát, de én mégis észrevettem, hogy nedves a könnyektől. Az elmúlt napok, mint látható, hatalmukba kerítették, és hogy megszabaduljon az újra rátörő, már elmúlt izgalmak hatásától, elővette a zsebkendőjét, és hangosan kifújta az orrát.
Visszafelé a filmszínházból eszébe juttattam Andrejnek egy mulatságos históriát. Országszerte azokban a napokban kezdték vetíteni Vad parton című regényem kétrészes filmváltozatát. Ennek a filmnek a főhőse mintegy szintézise volt az általam ismert három híres építésznek: Loginovnak, Najmusinnak és Bocskinnak. Különböző években ismerkedtem meg velük, de itt, ebben a filmben egy alakká változtak.

A film befejező jeleneteit itt, Gyivnogorszkban forgatták tavasszal, amikor a fajdkakas átütötte a Birjuza hotel üvegajtaját, ami rendkívüli benyomást tett az egész filmes társaságra. A filmszínészek itt éltek, mintegy beleélték magukat az építők életmódjába. Sok mindenkivel megismerkedtek és összebarátkoztak. Borisz Andrejev színész, aki az építkezés vezetőjének a szerepét játszotta, mint elmesélték nekem, különösen összebarátkozott Bocskinnal. Termetre és alakra hasonlóak voltak. Sőt mondhatni a jellemük is hasonlított. Szóval megtetszettek egymásnak. A filmben Borisz Fjodorovics, mint maga is bevallotta, Bocskint játszotta. Különösen jó volt a film végén, ahol az építkezés vezetője hosszú betegség után a betegágyából fölkelve, botra támaszkodva elindul a folyó jegén a munkahelyére.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)

Polevoj önéletírása (1)

BORISZ POLEVOJ
Riportjaim története

RIPORT FOLYTATÁSSAL

Most egyik legkedvesebb tudósításomról fogok írni, amelyet, hogy úgy mondjam, kétszer írtam meg. Mondhatnám, a legkülönlegesebb riport csaknem fél évszázados újságírói munkásságom során. Ennek a tudósításnak az első részét Berlinből küldtem el a szerkesztőségbe. Berlinből, ahol dörögtek az ágyúk és rengett a föld a becsapódó lövedékektől. 1945 április vége volt. Abban a szerencsében részesültem, hogy ebben a tudósításban egy szovjet katonának olyan hőstettéről számolhattam be, amelynek századokig fenn kell maradnia.

Világos áprilisi reggel. A harcok Berlin központjában folynak. A náci birodalom fővárosát szorosan körülveszik két front csapatai. De a város kétségbeesetten, fanatikusan ellenáll. Tudjuk, hogy valahol ott, egy hatalmas, sokemeletes föld alatti bunkerban, a birodalmi kancellária alatt hisztérikusan agonizál Hitler, utolsó aduit kijátszva a háború asztalára. Reggelenként a rádió Goebbels kétségbeesett siránkozását közvetíti. Ő irányítja Berlin védelmét. És a Landsturm öregei és a Hitlerjugend fanatikus újoncai, az SS-ek gépfegyvereinek támogatásával halálraszántan vetik magukat a mi tankjainkra és terepjáróinkra, hónuk alá szorítva a páncélöklöket. Harc, elkeseredett harc dúl minden utcában, minden házért. Minden útkereszteződés elkeseredett harcok színhelye.

Ekkortájt érkeztem Berlin keleti részébe, hogy lapom ünnepi számába tudósítást írjak ezekről a súlyos utcai harcokról, amelyek mögött mégiscsak látni lehetett, érezni lehetett már a háború közeledő végét. Nagyon várta már mindenki. És nemcsak mi, szovjet emberek, az egész világ várta, maga a német nép is.

Nem akarok most a részletekről beszélni — azokat leírtam tudósításomban, amelynek azt a címet adtam: Az Eisenstrasse-i front. Később hasonló címmel meglehetősen részletes publicisztikai írás is lett belőle. Röviden annyit mondok el, hogy két gárdista kísért a front törzséből; ezek a katonák éppen érdemrendeket kaptak egy magas rangú német tiszt elfogásáért. Elvezettek a saját arcvonalukra, amely egy széles utca mentén húzódott. Rohamzászlóaljuk már nagyon sok vért vesztett, mivel már napok óta harcoltak az ugyancsak sok veszteséget szenvedett SS-egység ellen, amely egy vasúti töltés tövébe ásta be magát.

Sok szörnyű emlék jelzi ezeknek a válogatott hitlerista csapatoknak az útját. De átkos emlékük dacára is el kell ismerni: az SS-ek rendkívül fanatikus és jó katonák voltak. Tudtak harcolni és tudtak úgy meghalni a harcban, ahogy ez igazi katonákhoz illik. Így volt ez itt is, Berlinnek ebben a csücskében, ahol a parancsnokság kategorikus parancsai ellenére a mi rohamzászlóaljunknak harmadik napja egyetlen lépéssel sem sikerült előbbre jutnia.

A német fővárosban tomboló harc hatalmas frontjának ezen a részén a kép szinte a sztálingrádihoz hasonlított. Mindkét oldalon eltökélt, szilárd, és a harcokban megedződött egységek álltak. A széles utca közepén — ez volt a senki földje — öreg bükkfasor húzódott végig az úttest mentén. Középen egy nyilvános illemhely, egy hatalmas téglaépület, amelyet már többször eltaláltak az aknák és kilyuggattak a golyók. Ez a senki földjének csaknem pontosan a közepén volt.
Útitársaim kiváltak a fáradt, poros-piszkos egyenruhás, puskaporos arcú harcosok közül ünneplő ruhájukkal, érdemrendjeikkel és medáljaikkal. Már menet közben tüzelve, harcba vetették magukat. Ennek a harcnak a központja, amint már mondottam, a téglából épült utcai illemhely volt.

Ott, és ezt jól látták a mi megfigyelőink meg a németek is, az aknatölcsérek mellett az aszfalton egy halott asszony feküdt, és mellette egy élő, göndör hajú kislány, talán két-három éves. Látható volt hogyan matat a gyermek halott anyján, mintha föl akarná ébreszteni, milyen ijedten forgatja a fejecskéjét hol az egyik, hol a másik oldalra, ahonnan a lövéseket hallja. Nem tudom, milyen akusztikus törvények eredményeképpen, de azokban a ritka pillanatokban, amikor a lövöldözések zaja lecsillapodott, és csend támadt, a házak mélyéből, ahol a mieink voltak, jól lehetett hallani a csendes gyereksírást. Nem zokogást, hanem csöndes, reménytelen sírást.

Abban a pillanatban, mikor társaimmal odaértem ehhez a helyhez, a lövészárokban összehúzódtak a katonák. Hallgatták a sírást. Fáradt, poros-füstös arcuk izgalmat tükrözött, olyat, amely talán a tűzvészeket látó emberek arcán látható, amikor tudják, hogy valahol ott bent, a tűzfészekben segítségért kiált egy eleven lélek. Valaki az ezred felderítői közül már a mellvéd fölé emelte sapkáját a géppisztolya csövére. A sapka azonnal lerepült az ellenség néhány golyójától. Tudtak az SS-ek is lőni, és ennek a berlini frontvonalnak minden tégláját szemmel tartották.

Megmenteni a gyermeket, ez azt jelentette, hogy szinte biztos halálba indul az ember. És már azon vitáztak, hogy ne menjen-e ki valaki a lövészárokból fehér zászlóval, hogy nincs más hátra — egy perc tűzszünetet kérjen. De ezt nem lehetett megtenni az ezredparancsnok engedélye nélkül. És különben is, az SS-ek talán emberek? Talán lehet velük emberi módon értekezni?

A kislány pedig csak sírt, és minden újabb szünetben reménytelenebbnek és szánalmasabbnak hallottuk ezt a sírást.
És akkor valamennyien megláttuk azt, ami mindegyikünk számára, akik ezt láttuk, bizonyára úgy marad meg, mint ennek a hatalmas és iszonyatos háborúnak legemlékezetesebb epizódja. Nekem, hogy úgy mondjam, életem végéig a szívembe vésődött. Egy magas, szőke katona, aki kivált a többiek közül ünneplő egyenruhájával, érmeivel és medáljaival, hirtelen átugrott a téglából emelt mellvéden, hasra vágta magát az aszfalton, és egy gyík fürgeségével könyéken, ahogy csak a nagyon tapasztalt harcosok tudnak kúszni, elindult a lerombolt utcai illemhely felé.

Egyik útitársam volt az, az egyik katona, akivel a frontparancsnokságról jöttem. Lukjanovics törzsőrmester, egy magába mélyedő, hallgatag ember, akivel egész úton nem sikerült beszédbe elegyednem. Amikor kiugrott a fedezékből, az utca túloldalán azonnal néhány ideges lövés csattant. A kis vörös téglaporfelhők ott remegtek az utcai illemhely romjai fölött. Mindenki megdermedt. Hiszen a biztos halálba indult. De az első lövés után itt is, ott is, vagyis mindkét oldalon hirtelen csend támadt. Az utca mindkét oldalán nyilvánvalóan figyelték, hogyan kúszik kígyó módra a katona az aszfalton. Ünneplő egyenruháját nem lehetett nem észrevenni. De mindkét frontvonalon hallgattak. Hallgattak, mintha csak összebeszéltek volna. Az SS-ek nem lőttek, és ez egészen döbbenetes volt.

Láttuk, odaért. Fölemelte a gyereket. Rövid ideig hátával a falnak támaszkodva a karján ringatta. Elcsöndesítette, megnyugtatta. Azutáö visszafelé kúszott, magához szorítva a gyermeket. De hason kúszni most már nem tudott. Az eleven teher nem tette ezt lehetővé. Kétségtelenül jól látták ezt a túloldalon. De mind a két arcvonal továbbra is hallgatásba burkolózott. És akkora csend támadt, hogy hallani lehetett Lukjanovics nehéz lélegzését. Végre megérkezett a téglamellvédig. Magához szorította a gyermeket, akinek feje az ő érdemrendjeit és medáljait érte, és megállt. Bizonyára azon gondolkozott, hogyan ugorjon keresztül a mellvéden a kislánnyal együtt. Megfeszült, fölfelé indult a téglafalon. Ebben a pillanatban a túloldalról lövés dörrent. Egyetlenegy lövés. A katona megingott, és mintha lassan csúszni kezdett volna. Ráesett bajtársai felé nyújtott kezére.

Aki közelebb volt, még hallotta utolsó szavait: „Fiúk, fogjátok a kislányt. Nekem, azt hiszem, végem."
Ezentúl, egészen addig a percig, amíg elvitték a kötözőhelyre, egy szót sem szólt. Eszméletlen volt, és nem tért magához. Ezen a napon távírón küldtem el Az Eisenstrasse-ifront című tudósításomat Berlinből Moszkvába, erről a berlini frontvonalról, és a német kislány megmentéséről.

És miután elküldtem, elmondtam régi barátomnak, Martin Merzsanovnak, a Pravda tudósítójának, aki a belorusz fronton volt tudósító, és akivel Berlinben találkoztam, ahol frontjaink is összetalálkoztak. Merzsanov volt az egyik legharcosabb haditudósító, olyan ember, aki sok mindent látott és átélt. De őt is megrendítette ez az eset. A következő napon elkezdtük keresni a kórházakban Lukjanovics törzsőrmestert. Megtudtuk, hogy a kötözőhelyről az ezredkórházba vitték, amely Spandau körzetében, egy iskolában helyezkedett el. Egy fáradt, bajuszos orvos, a kórház ügyeletese nem akart beengedni hozzá. Nagyon súlyos eset. A golyó, átütve a hátát, megsértette az aortát. Rengeteg vért vesztett, amelyet már nem lehetett vérátömlesztéssel kompenzálni. Szinte semmi remény nincs. Állapota nagyon súlyos.
Elmentünk a kórház parancsnokához. A Pravda tudósítóinak vörösbe kötött igazolványai mégiscsak valami hatással voltak. De csupán öt perc beszélgetést engedélyeztek, az orvos jelenlétében.

Nem ismertem meg a szőke óriást, akivel tegnap együtt utaztam. Egyetlen nap alatt lefogyott, mintegy összeszáradt, az ajka teljesen színtelen volt. Alig mozdult, és le kellett hajolnunk, hogy a szavait meghalljuk. Mi Martinnal mint régi, öreg riporterek, akiknek mindössze öt perc áll rendelkezésére, csak a legfontosabb adatokat írtuk fel. Trifon Andrejevics Lukjanovics, belorusz. A háború előtt lakatosként dolgozott a minszki rádiógyárban. A háborúban részt vesz az első nap óta. Törzsőrmester. Harcolt Sztálingrádban, a 13. gárdaezredben. Kétszer sebesült. Hát ez minden, amit akkor szavai nyomán fel tudtunk írni, mert tudata elhomályosult, beszéde alig volt érthető.

—  Parancsnok elvtársak, eltelt az öt perc — figyelmeztetett bennünket egy orvosnő, aki rendkívül élénken figyelt beszélgetésünkre.
Martin Merzsanov, aki nagyon mélyérzésű ember volt, sok csatában vett részt, és sokféle halált látott, az ajkát harapdálta. Alig tudta visszatartani a könnyeit.
—  Doktor, ez olyan eset... értse meg, olyan eset...
Búcsúzáskor Lukjanovics mintha egy kicsit felélénkült volna. Eszmélete visszatért. Búzakék szeme felélénkült.
—  Nohát, Trofin Andrejevics, eljövünk mi még magához és önmagáról majd még mindent elmond nekünk.
Lukjanovics még tréfált is:
—  Nem kell nyugtalankodniuk, elvtársak. Szerintem a számvivő őrmester már ki is húzott a névsorból.
—  No és ha a háború után elmegyünk Minszkbe, mit üzen a barátainak? A rokonainak? 
A színtelen ajkak alig észrevehető mosolyra húzódtak.
—  Ne mondjanak semmit. Nincs kinek. Nincs nekem senkim. Volt feleségem, volt két lányom. Velünk lakott az anyósom. Az első légi bombázásnál a mi utcánkat találták el a fritzek. A házunkból csak egy bombatölcsér és forgácsok maradtak. Nincs nekem senkim...
Elhallgatott, és súlyosan, rekedten lélegzett. Valami bugyborékolt benne, és verejtékkel borított arcát zöldes sápadtság borította.
—  Adják át a rádiógyár dolgozóinak üdvözletemet. Lehet, hogy van, aki emlékszik Triska Lukjanovicsra, a karbantartóktól.
—  Parancsnok elvtársak, hát van maguknak lelkiismeretük? — kiáltott ránk az orvosnő, s kilökdösött bennünket a kórteremből...


TÁRSSZERZŐ AZ ÉLET

Ez volt minden, amit sikerült erről a belorusz katonáról megtudnunk, és amivel én később sietősen ki tudtam egészíteni tudósításomat. De rövidsége ellenére felkeltette a figyelmet, észrevették. Amikor Jevgenyij Vucsetics, a kitűnő szobrászművész, Martin jó barátja elhatározta, hogy megalkotja a Győztes Harcos emlékművét, sokáig kérdezősködött Lukjanovicsról, milyen volt? Milyen volt a termete? Magassága? Arcvonásai?...  Nagyon keveset tudtunk mondani neki.

De, ismétlem, az élet tehetséges társszerző a művészet minden területén. Vucsetics elkészítette a sztálingrádi csata egyik hősének, Csujkov generálisnak szobrát, de kiderült, hogy a hadseregben történt még egy hasonló eset. A tábornok elmesélte a szobrásznak, hogy az egyik ezredébe tartozó zászlótartó, Nyikolaj Maszolov, már a Reichstag ostromának óráiban és szintén tűz alatt, szintén golyózáporban megmentett egy német gyereket. Átadta a helyi lakosoknak, és tovább folytatta a nácizmus utolsó védőbástyájának ostromát. Maszolov életben maradt. A szobrász megtalálta és megismerkedett vele. 

Két különböző egységbe tartozó katona vitt véghez Berlinben csodálatos és úgy tűnik, megismételhetetlen hőstettet. Mint a felhők mögül kibukkanó nap, amely néha visszatükröződik egy csöpp vízben, ebben az ismétlődésben visszatükröződik — úgy vélem — a szovjet hadsereg humanizmusa. Kitűnő szobrászunk nagyszerűen felhasználta ezt, amikor megépítette a berlini emlékmű főalakját.

Én, mint Trifon Lukjanovics hőstettének véletlen szemtanúja, úgy éreztem, hogy adósa vagyok ennek a belorusz katonának, és később, ahányszor Berlinben jártam, mindig szerettem volna megtalálni azt a helyet, ahol ez a számomra olyannyira emlékezetes esemény történt. Kerestem az Eisenstrassét. Kerestem Kelet-Berlinben és kerestem Nyugat-Berlinben. Kerestem és nem találtam. Gondolhattam-e, hogy több mint harminc évvel később sikerül megírnom ennek a régi haditudósításnak a végét? Akkor megkerestem a naplómban, és minden részletet újra átnéztem. Megírtam a végét. Meg kell mondanom, nagy megelégedésemre szolgál, hogy megtehettem. A következő történt.

A Freie Welt című német újság a háború befejezésének harmincadik évfordulójára fejezetenként közölni kezdte háborús naplómat, amelynek címe: Berlinig 896 kilométer. Ugyanezt a könyvet kiadásra készítette elő a Volk und Welt kiadó, amely általában kiadja műveimet. A németek alapos emberek. Ha valamihez hozzáfognak, nagy körültekintéssel csinálják. Így régi barátom, Leo Koschut, aki ennek a könyvnek szerkesztője, és nagyon jól ismeri a szovjet irodalmat, a könyv levonataival együtt, elküldött nekem egy vastag névmutatót: címe: „Berlin utcái 1939-ben." És megírta, hogy a sok ezer utca között nem volt Eisenstrasse. Most mit csináljak? Maga Koschut érdekesnek, jelentősnek találta ezt a fejezetet, de ha egyszer Berlinben nem volt és nincs ilyen utca, akkor ez megingathatja a németek hitét az egész történet valódiságában. Mit lehet tenni?
Talán beleegyezem, hogy hagyják ki ezt a fejezetet?
A kiadó ingadozott. Én is. Nagyon szerettem a Lukjanovicsról és hőstetteiről szóló írást, a fejezet az egyik legsikeresebb írás véleményem szerint a könyvben. A segítség váratlanul jött. Maguktól a német olvasóktól. Miközben a nagy kiadó ezen a kérdésen törte a fejét, a Freie Welt, ez a népszerű képes újság, folytatásokban közölte a naplómat, és minden kétség nélkül megjelentette ezt a fejezetet is. És mondhatni, először fordult elő az újságírás történetében olyan eset, amikor egy szerzői aláírás hasznára vált a szerzőnek és művének.

A szerkesztőségbe levelek érkeztek az olvasóktól, és rámutattak a hibára. Nincs Eisenstrasse. Az, amiről a szovjet haditudósító írt, valóban megtörtént, de az Elsenstrassén. Az udvarias németek feltételezték, hogy a szerző a harc hevében valószínűleg eltévesztette az utca nevét. Sőt az egyik olvasó, egy nyugdíjas fogorvos, aki éppen ebben az utcában az Elsenstrassén lakik, annak a feltételezésnek adott hangot, hogy az Elsen szóban az utcai táblán az 1 betűt valószínűleg megsértette egy golyó vagy egy repesz, és így lett az 1-ből i.

Lehetséges, lehetséges. De hát végül is minden kiderült, és pontosan megtaláltuk az esemény színhelyét, amikor munkához láttak az úttörők, akik akárcsak a mi szovjet nyomkeresőink, rendkívül alapos gyerekek. Tehát, amikor a feleségemmel együtt az NDK-ba érkeztünk, barátaink a kiadóból és a Német — Szovjet Baráti Társaságból, amely egy igen nagy szervezet, sok százezer ember tartozik hozzá, elvittek bennünket az Elsenstrasséra. Velünk volt egy öreg berlini fényképész, Lothar Grünnewald is, aki régi Treptow kerületi lakos - itt van az Elsenstrasse. Nem volt könnyű megtalálni a mai Berlinben a több mint harminc évvel ezelőtt történt esemény helyét. Az egész kerület és maga az Elsenstrasse is a felismerhetetlenségig megváltozott. A bükkfasor az utca közepén, amelyről írtam, eltűnt. Az utca sugárúttá változott. Nyoma sem maradt a masszív nyilvános illemhelynek, amely ennek a kis tragédiának színhelye volt. Csak Lothar Grünnewald egy régi fényképén van nyoma.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani)

Csehov emlékszám (12)

Négy vélemény

A változó időben változik viszonyunk is „örök útitársainkhoz", a klasszikusokhoz. Anton Pavlovics Csehov nagyságát nemcsak minden magyar kortársa elismerte, de nagy tisztelettel tárgyalta életmüvét a magyar utókor is. A viszony változása mégis észlelhető, s ez természetes. Azért is, mert többnyire egy-egy alkalom szülte ezeket a megnyilatkozásokat és nem egy monografikusan megalapozott kutatómunka. És nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a magyar irodalom számára ugyan az orosz klasszikus örökség közeli volt, a nagy alkotások bensőséges megismerése azonban — éppen a magyarországi viszonyok következményeként, illetve a hazai russzicisztika fejletlensége miatt — sokszor élményekre, ötletekre, tudományosan nem mindig igazolható impresszionista párhuzamokra épült. A mai olvasó tehát a magyar klasszikus esszéírók Csehovról szóló megállapításaiban találhat mai esztétikai érvrendszerünk szerint indokolatlan jelzőket. A fontos azonban más, s ez marad — hitünk szerint — az olvasó élménye is: a tisztelet és a megbecsülés nagysága. Hogy Csehovot tanítójuknak és sors- illetve kortársuknak tartották: az emberség példájának.


LUKÁCS GYÖRGY

Csehov drámái a modern irodalom leghalkabb drámái. Alig van bennük mozgás: a mocsár elnyeli az embereket, az egyik erősebben vergődik, a másik gyöngébben; mindegy, el kell süllyednie. Akaratról vagy küzdelemről szó sem lehet. A katasztrófák pedig — már ahol vannak — egészen groteszkül hirtelenek és véletlenekkel telik. Ezeknek az embereknek külső élete csupa véletlen; csak a vég bizonyos és szükségszerű. Egyszerre elcsattan egy lövés és elhangzik egy kiáltás — s utána megint a régi csend, az orosz sivatag csendje. Itt (...) a drámaiatlanság drámája van megírva. De itt az élet apró eseményei vészes sorsokká, embereket elnyelő szörnyetegekké nőnek, és az embereknek velük szemben való passzivitása görcsösen kapkodó tehetetlenség, nem szkeptikus megnyugvás minden megtörténőben. Ezek a drámák (...) a legkövetkezetesebb kiépítései a naturalizmusnak, végigvitelei minden törekvésének. Sőt még drámaian is vannak elgondolva, egy nagy küzdelem formájában az ember étete legfőbb értékeiért, egy olyan küzdelmében tehát, amely az egész életet jelenti. De minél következetesebb ez az irány, minél tisztább művészettel kerül minden kívülről behozottat, annál kevésbé lesz drámai. A darabok belül mégis mozdulatlanok, egy helyben maradók a sok finom lelki átalakulás ellenére is. Egy, a darab elején is véglegesnek látszó helyzet egészen véglegesnek mutatkozik annak végével; az ellene vívott küzdelem, mivel az elgondolás természeténél fogva már eleve meddő, csak kapkodásokban, tehetetlen vergődésekben vagy legfeljebb líraian szép kitörésekben nyilvánulhat meg. (...)

Az akaratok annyira le vannak kötve, annyira befelé vannak szorítva, kitöréseik oly sok kis dologra aprózottak, hogy drámailag nem jöhetnek számba; nem láthatók, legfeljebb mint patologikus tünetei gyenge emberek lelki életének. Itt megint látjuk ennek a naturalizmusból nőtt technikának egyik határát (mert Csehov csak finomítja, spiritualizálja a naturalizmust, de a lehető legközelebb áll hozzá); azt, hogy minden ember még kisebbnek és gyengébbnek látszik a drámában, mint amilyennek elgondolva volt, mint amilyen például egy regényben vagy novellában lenne.

1911


KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

Csehov — ki kell kiáltani az irodalmi félreértések e városában, hogy ő nem „finom író", amint itt mondják, nem „egész kedves író", mert legtöbb remekműve csak pár oldalas elbeszélés, hanem egyedülálló, óriás. Még az orosz irodalomban is alig van hozzá fogható emberalkotó. (...) Azt kell hinnünk, hogy ő maga a szabály. Mert az a rend, ahogy a mondatai sora folyik, és az a természet, mely az ő természete. Mondanivalója? Ő ama boldog írók közé tartozik, akik azt mondják: ez az élet. De az ábrázolásuk oly eleven, a tájaik, a tárgyaik annyira érzékletesek, hogy a velük való társalgás után egy élmény gazdagságát érezzük, mintha utaztunk volna, embereket láttunk volna, vagy történt volna velünk valami. Neki nem is kell mesterkedni, mint másnak, csak leírni, amit lát. Egyéb drámaírók az élet izgalmas történéseit akarják papírra vetni, és unalmasak, ő ellenben mindig a fojtó unalmat rajzolgatja, és mulatságos. Micsoda varázsló.
Többnyire csak a drámai vállalkozó — szentségtelenség lenne „író"-nak nevezni — görcsös arcát látom magam előtt, aki száz, vagy ötven előadásra számítva hízeleg az örök nyárspolgárnak, a „disznófejű Nagyúr"-nak. Csehov nem ezt teszi, ő a reménytelen nyárspolgárnak nem ad se reményt, se színes kalandot, se regebeli milliókat, hanem leleplezi őt, megmutatja, hogy milyen a maga valójában. Darabjaiban (...) tulajdonképpen az az emberek tragédiája, hogy semmi se történik. Csak cselekedni akarnának, csak vágyakoznak, hiába. Drámák igazi drámák nélkül, az eseménytelenség örök drámái. Érzések mozognak bennük. (...)
Ki látott ilyen hősöket és hősnőket? A hősök az unalom csöpörgős égboltja alatt ásítoznak, isznak, vonják a vállukat, a hősnők pedig a szobák mélyén sóhajtoznak. Nincs megoldásuk a drámájuknak, akár az életnek sincs. Az író nem vállalkozik arra, hogy — becstelenül — kikerekítse a történetet és összhangot hazudjon abba, amiben nincs. (...) Nincs se komédia, se tragédia. Valami felemás keveréket ad az élet. Lelkünkbe pedig egy hang búg: ilyen az élet.

1920


SZERB ANTAL

Csehov a novellának, ennek a nehéz és gyönyörű műfajnak talán a legnagyobb mestere. Mintaképe Maupassant, klasszikus tömörségben el is éri néha a nagy franciát, de egészen más vérmérséklet. Impresszionista művész: odavetett, könnyű vonásokkal rajzol leheletszerű, elfutó és elfutásukban megrendítő dolgokat. (...)
Csehov a legnagyobb mestere annak, hogy nem történik semmi. Novelláiban, sőt regényeiben és színdarabjaiban is olyan csekélységeket mond el, hogyha másképp mondaná, ha hiányoznék utánozhatatlan művészete, írása egészen jelentéktelen semmiség volna. (...)
Csehov azzal, hogy nem történik semmi, nem irodalmi programot valósít meg, hanem életérzését fejezi ki. Ő öntötte legtökéletesebben szavakba a század végi ember szomorúságát, amely orosz szomorúság, orosz „minden-mindegy" is. Nem történik semmi, mert nem történhet semmi; állóvíz az életünk, amelyre szürke eső esik. Minden lendület elhal a félúton, szomorúak az emberek és szomorúak a tárgyak, amelyek körülveszik az ember életét, és a legszomorúbb az, hogy erre a szomorúságra nincs magyarázat, nem lehet okolni senkit és semmit, így van és nem is lehet soha másképp. Emberei néha félnek, de általában a félelem is már túlságosan heves érzés, túlságosan sok lelkierőt kíván; a legtöbben nem is félnek, tunyán és bánatosan hullanak alá a semmibe. A régebbi nagy oroszok „felesleges emberekről" írtak — Csehov művében az egész világ felesleges emberekből áll és felesleges maga a világ is. (...)

Művészi szempontból Csehov legbámulatosabb tulajdonsága, hogy azt, hogy nem történik semmi, abban a két műfajban mondja el, amely leginkább cselekményre, fordulatra épül: novellában és drámában. Hauptmann és Maeterlinck kezdeményezése után ő valósítja meg a naturalista-impresszionista színpad célkitűzését. Színművei (...) szerkezet nélküli, bánatosan elengedett alkotások, lazán egymás mellé fűzött hangulatképek, csak atmoszférájuk van, semmi más — de hangulatuk oly átütő erejű, hogy még a színházlátogató átlagközönség sem vonhatta ki magát varázsuk alól.

1941


NÉMETH LÁSZLÓ

Csehovnak az a képessége, amely őt (bár lustaságra hajló hoholnak, azaz ukránnak tartotta magát) nem hagyta nyugodni: a külső s belső világ apró benyomásaira állandóan felajzott, csillapíthatatlan megfigyelőképessége volt. (...) Ha valamiben nevelhette Csehovot orvosi iskolája, hát abban, hogy az érzékeibe hullót tudatosítsa, a lényegest a lényegtelentől elválassza (ezt nevezi egy helyütt tehetségnek), s abban jó diagnosztaként tünetet lásson. (...)
A megfigyelőképességnek ez az állandó egérfográgása Csehovnál mégsem vezet a részletek túltengéseire. Féken tartják más tulajdonságai. „Egyszerűség, humor, igazság, mértéktartás", sorolja fel mást dicsérve, a magának kedves erényeket. Mind a négy együtt van abban, amit egy helyt gráciának nevez. (...) Hogy a bőségnek ebből a mértéktartásából nem lesz flaubert-i fegyelem, hanem sajátságos, szomorkás orosz grácia, az Csehov humorának köszönhető. Mint kezdő író szinte a humora oltalmában nevelte fel más, kevésbé kelendő erényeit; a humora azonban mint egy enyhítő csillogás mindvégig ott marad az írásain. (...)
Az ő jósága valahol a részvét, a tapintat s az ízlés égtájai közt helyezkedik el. A nagy emberismeret két ellentétes véglet felé viheti az embert: a kemény igazságszeretet, a művészi ábrázolás szabatossága s a mögéje rejtező megvetés felé: a francia regényekben erre volt hajlam, vagy az együttérzés, a gyengeség halk igazolása felé: ez volt az orosz irodalom egyik újdonsága. (...) Jóság és emberismeret nála támogatják és fokozzák egymást. A jó ember csak azt tudja —, hogy a védtelent védeni kell, a pszichológus azt is, hogy belül a legtöbb erősnek látszó ember is gyenge. (...)
Csehov hősei mondanak néha olyat, amitől az ember háta megborzong, mintha bevált jóslatot hallana. A Három nővérben Tuzenbach: „Itt az ideje, már közeledik, egészséges hatalmas förgeteg támad, úton van, nemsokára ideér és lesöpri a tunyaságot, közömbösséget, a munka iránti előítéletet, a rohadt unalmat." De ha jobban megnézzük, azt látjuk, hogy Csehov itt inkább csak Tuzenbachot akarta jellemezni. Hősei közt vannak olyanok, mint A menyasszony, akik föltépik a csapdát, a rájuk záródó halálos ítéletet, szökésük azonban csak az egyén lázadása, nem illeszkedik egy nagy összefüggő társadalmi harcba. (...)
Feltűnő, hogy a taganrogi fűszeres fia, aki kezdettől annyi kisembert, parasztot, pincért, csinyovnyikot ábrázolt nagyszerű hitellel, nagyobb elbeszéléseiben s főként színműveiben egyre inkább a földbirtokosság életébe veszi be magát. Az Ivanov, a Ványa bácsi, a Cseresznyéskert földbirtokos családok pusztulásáról szólnak, a Sirály, Három nővér világa is errefelé esik. Ha valaki, hát Csehov látta az ítéletet e fölött az osztály fölött, akárcsak a mi Mikszáthunk, bár a végzet, melynek árnyát arcukba dobja, ólmosabb, életesebb, mondhatnám rangosabb a Mikszáth-hősökénél. Mi vonzotta mégis ezekhez a családokhoz? Csak a felpanaszolt elszakadás a külvilágtól, a nemesi kúriákban töltött hosszú szünidők emléke; vagy valami morbid vonzalom, amely a pusztulásban keresi táplálékát? Azt hiszem, nem. Az ismeretségek, mint a Lintarev család leírása is mutatja, inkább csak arra figyelmeztethették, hogy e „halálfiai" közt mennyi finom, jobbra érdemes egyén senyved, emésztődik. S ez — a nagy történelmi végzet árnyában tönkremenö finomság, főként a női —, ez volt az, ami Csehov részvevő szívét s drámai ösztönét maga felé húzta. Ha Gorkij után Az anya szíve mutatja az irányt, Csehov legjellemzőbb művének a Három nővért tartom.

1960

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980 / 1. sz., 102-104. oldalak)

Csehov emlékszám (11)

ZINOVIJ PAPERNIJ
Igazság és hit

Csehov fogalmazványait és jegyzetfüzeteit olvasva

Az író jegyzetfüzetének oldalain ilyesmire bukkanunk: „Istenem, mennyire gyötri mindezeket az embereket az okoskodás, s mennyire felizgatja őket az élettől kapott nyugalom és öröm; mennyire puhányak, ingatagok és nyugtalanok; az élet azonban épp olyan, amilyen volt, az élet nem változik, hanem a régi marad, a saját törvényeit követi."
Ez a feljegyzés akkor készült, amikor Csehov a Három nővér című darabján dolgozott. A jegyzet módosult formában került be a darab szövegébe. Tuzenbach, Versinyinnel vitázva, ezt mondja a második felvonásban: „. . .ugyanolyan marad az élet, amilyen volt; nem változik, állandó marad, saját törvényeit követi. .." [Kosztolányi Dezső fordítása]
A fogalmazványban felbukkant, majd pedig a hős szájába adott gondolat értelme teljesen világos: az élet kérlelhetetlenül megy a maga útján, mozgása — az emberek akaratától függetlenül — leküzdhetetlen.

Ez azonban csupán az egyik motívuma a Három nővérnek. Ugyancsak a külön lapokra írt jegyzetek közt nyomban az imént idézett feljegyzés után ezt olvashatjuk:
„Az embernek hívőnek kell lennie vagy keresnie kell az igazságot, különben sivár ember."
Ezeket a szavakat a darabban Mása mondja ki, miután Tuzenbach az életről beszélt, mely „saját törvényeit követi".
Így kapcsolódnak össze — előbb a fogalmazványokban, majd pedig a darab szövegében — Csehov gondolatai az élet szigorú igazságáról, mely nem veszi figyelembe az emberek óhajait, s a hitről, mely nélkül az ember sivárrá válik.

A csehovi igazságnak és hitnek ezt a szétválaszthatatlanságát óriási erővel fejezi ki a Három nővér befejezése. A hősnők álma — hogy elutazhatnak Moszvkába — meghiúsult. Reményük — hogy fivérük, Andrej tudós lesz — nem teljesült. Tuzenbach halott. Lehet-e ennél szomorúbb végkifejlet? Ám a darab végén a három nővér összebújva, az átélt eseményektől megrendülve, de töretlen lélekkel a jövőről beszél, arról, hogy az ő szenvedéseik örömmé fognak átváltozni azok számára, akik utánuk fognak élni. „Ó, édes, édes testvérkéim, a mi életünk még nem fejeződött be. Élni fogunk!" — kiált fel Olga. És ezek a szavak érzékeltetik, hogy a darab befejezése nyitott, a jövő felé mutat.
A darab olvasása közben érezzük a szerző néma felszólítását: úgy éljünk, hogy ne ringassuk magunkat illúziókba, de ne veszítsük el a hitünket, a jövőben való bizodalmunkat se.

Csehov nem volt romantikus. Nem szerette a szentimentális önvigasztalást. Gyanúsak voltak számára a fennkölt, nagy szavak. Jegyzetfüzetének oldalain ez áll: „Engem pillanatonként jó szavakkal vágnak pofon." Igazi csehovi fordulat: nem a káromkodások, nem a durvaságok sértik, hanem a túl fennkölt, túl szép szavak.

Csehov jegyzetfüzeteiben sok vázlat található olyan emberekről, akik becsapják saját magukat, a valóságos élet helyett kitalálnak valami mást, valami magasztosat és hamisat. Például: „A hölgy azt képzeli, hogy neki különös, rendkívüli szervezete van, amely sajátságosán betegeskedik: nem tűri a szokványos gyógyszereket. Úgy érzi, hogy az ő fia nem olyan, mint a többi, hogy az ő fiát sajátságosán kell nevelni. . ." És csehovi módon szigorúan, könyörtelenül, lakonikusan hangzik az utolsó, összegező mondat: „A fiú gazember lett."
S íme egy másik emberfajta, amely nem mer szembenézni az élettel: „N. asszony, a helyettes államügyész, majd bírósági tag, majd pedig törvényszéki tag, egy átlagos, érdektelen ember felesége nagyon szereti a férjét, szereti egészen a sírig, megható leveleket ír neki, amikor tudomást szerez a hibáiról, s a szeretet megható kifejezésével hal meg. Az asszony nyilvánvalóan nem a férjét szerette, hanem valaki mást, egy nagyszerű, remek embert, csak a férjére árasztotta ezt a szeretetet..."

Az emberek illúziókban élnek, bálványokat faragnak maguknak, nem mernek szembenézni az igazsággal.
„A jószágigazgató (...) soha nem látta a gazdát. Illúzióban él: igen okosnak, tisztességesnek, deréknek képzeli a gazdát, s a saját gyerekeit is ilyen szellemben nevelte. De egyszer csak megérkezik a gazda, egy jelentéktelen, pöttöm ember — és teljes a kiábrándulás."
Vagy: „N. a naplójában rendkívül okosnak és jóságosnak nevezte az anyját. Valójában az anyja kövér, ostoba, fennhéjázó..."

Csehovnak mint művésznek első parancsolata: olyannak kell látni az életet, amilyen, nem pedig olyannak, amilyennek látni szeretnénk. A valóság semmiféle megszépítése nem méltó az íróhoz. Az illúziókon alapuló hit semmit sem ér; ez öncsalás.
Csehov jegyzetfüzetében van egy ilyen észrevétel is: „Az ember akkor lesz jobb, ha megmutatjátok neki, milyen valójában."
Összekapcsolódott itt Csehov igazsága és hite. Hadd lássa magát az ember a művészi ábrázolás tükrében olyannak, amilyen — összes fogyatékosságaival együtt; az ember jellemének és életének könyörtelenül igaz feltárása eggyé forr Csehovnál azzal a hittel, hogy az ember jobbá válhat. Tudjuk, hogy Csehov korában nem kevés búskomor szociográfus volt: ők „természetes nagyságban" mutatták meg az embert, de nem hittek benne, hogy az ember jobb lehet.

Egyszersmind voltak liberális narodnyik írók is. Ezek bemutatták a hős lelki feltámadását és megújhodását, közben azonban elszakadtak az élet igazságától. Íme például egy részlet A dráma című elbeszélésből, melyben a hősnő — egy írónő, aki hozzászokott az ékesszóló fecsegéshez és a széplelkűséghez — felolvassa a darabját: „— Valentyin (Annát ölelő karjaiban tartva): Te új életre keltettél, megmutattad nekem az élet célját! Te újjáteremtettél, mint ahogy a tavaszi eső újjáteremti az éledező földet!" [Devecseriné Guthi Erzsébet fordítása]
A Jonics című elbeszélésben pedig Turkinékhoz vendégségbe érkezik a főhős, és a ház asszonya — egy sablonosan kacér, mesterkélt irodalmi dáma — felolvassa a regényét az összegyűlt vendégeknek: „arról olvasott, hogyan alapított egy szép, fiatal grófnő a birtokán iskolát, kórházakat, könyvtárakat, és hogyan lett szerelmes a vándorló festőbe..." „Szóval — írja Csehov — olyasmiről, ami az életben sohasem fordul elő, de azért mégis kellemes hallgatni ilyen kényelemben. . . " [Lányi Sarolta fordítása] Nos, az ilyen „kellemes", „kényelmes" irodalmat, amely olyasmiről szól, ami az életben sohasem fordul elő, Csehov ki nem állhatta. Szigorúan elutasított mindenfajta irodalmi „kozmetikázást", nem tűrte a szereplők arcának pirospozsgásra mázolását. Különös érzéke volt azoknak az embereknek a rejtett szenvedései és bajai iránt, akiket észre sem vettek a külcsín és a sablonok kedvelői.

Íme egy jellemző csehovi vázlat: „A kisasszony kacéran fecseg: »Tőlem mindenki fél. . . a férfiak is, a szél is. .. Ó, hagyjanak békén! Soha nem megyek férjhez!« Otthon pedig nagy a szegénység, az apa iszik, mint a kefekötő. De ha látnátok, hogyan dolgozik a lány az anyjával, hogyan próbálja elrejteni az apát, akkor mélységes tisztelettel telnétek el iránta, és csodálkoznátok, miért szégyelli ennyire a szegénységet, a munkát, s miért nem szégyelli ezt a fecsegést."

Csehov jegyzetfüzeteit olvasva többször is hasonló feljegyzésekre bukkanunk: az élet homlokzata, a fennkölt fecsegés mögött az író feltárja a dolgok visszáját, fonákját, mely annyira nem hasonlít arra, ami látszik.
„A birtokon bűz, neveletlenség; a fákat valahogy bután ültették; távol a sarokban pedig a csősz felesége egész nap mossa a vendégek fehérneműjét, és senki sem veszi őt észre; s ezeknek az uraknak megengedik, hogy naphosszat a saját jogaikról, nemes mivoltukról beszéljenek."
Íme a csehovi életfelfogás sajátossága: az író látja a láthatatlant, feltárja a rejtettet. Feltárja azt, ami az élet hátsó udvaraiban rejlik, azt, amit elfojtanak a magasztos tirádák, az urak fecsegése.
„Ha otthon vagy, nyugalomban, az élet szokványosnak látszik, de alig lépsz ki az utcára, s kezded megfigyelni, faggatni például az asszonyokat, az élet máris szörnyű. A Patriarsije Prudi környékén látszólag csönd és béke van, valójában azonban pokol ott az élet."

Ez a feljegyzés a Parasztok című elbeszéléssel, annak második részével kapcsolatos, de nem került bele a végleges szövegbe. Csehov ebben az elbeszélésben Nyikolaj Csikilgyejev családjának súlyos szenvedéseit és megpróbáltatásait meséli el. Csikilgyejev szállodai szobapincér megbetegszik, s hazautazik a családjával a szülőfalujába, abban a reményben, hogy ott majd kikúrálja magát. Otthon azonban a legkínosabb nyomort találja, s végül is meghal. Olga, a felesége és Szása, a lánya — miután eltemették — elindulnak gyalogszerrel Moszkvába. És alamizsnáért esedeznek, egyetlen reményük, hogy a járókelők megszánják őket. Így fejeződik be az elbeszélés, ha a sajtóban megjelent szövegét nézzük. Csehov papírjai, jegyzetfüzetei azonban arról tanúskodnak, hogy az író folytatta az elbeszélést, ám mégsem fejezte be. A fogalmazványokból és jegyzetekből megtudhatjuk, hogyan élt Olga és Szása, miután visszatértek Moszkvába. Olga takarítónő lesz, Szása, a lánya pedig a nagynénjénél, egy hivatásos prostituáltnál lakik. Olgát elbocsátják, eltűnik valahová, az anya nélkül magára maradt kislány pedig — mivel más lehetősége nincs — a testét kezdi árulni az utcán.

Ezzel a cselekménnyel függ össze az idézett feljegyzés arról, hogy szörnyű, pokoli az élet a Patriarsije Prudi környékén.
A Parasztok megjelenésekor a liberális narodnyik kritika nekitámadt a szerzőnek. Sok egyéb bűn mellett azzal vádolták, hogy „befeketíti", pesszimista szellemben ábrázolja a falut. Csehov feldühítette a narodnyik érzelmű kritikusokat azzal, hogy nem hitt a sértetlen, oszthatatlan patriarkális paraszti világban, s azzal, hogy keményen, egyenesen, részrehajlás nélkül beszélt az elnyomott és kisemmizett orosz muzsik bajairól. És épp ilyen igazul ábrázolta a Parasztok kéziratban maradt folytatásában a szegény városi nép, a lakájok, szolgálók, portások, mosogatónők, prostituáltak életét.
Ámde Csehov, miközben bemutatta a nyomorban, szerencsétlenségben élő kisemberek szenvedéseit és nélkülözéseit, nem veszítette el hitét az emberben, abban, hogy az ember mássá válhat, ha megváltoznak az életfeltételei.
Érdekes ebből a szempontból Szása alakja, akinek a sorsa oly tragikusra fordul. A Parasztok folytatásához készített feljegyzésekben Szása megkérdezi a nagynénjétől: „Nénikém, drága, mitől vagyok én ennyire vidám?" Kínozza őt az „élet szomja". Ez a tiszta, jólelkű kislány, úgy látszik, boldogságra termett. De maga is tudja, hogy az ő számára lehetetlen a boldogság: „Mi nem lehetünk boldogok, mivel szegények vagyunk..." Tizenhárom-tizennégy éves korában komolyabbnak tartja magát az anyjánál, s ő gondoskodik róla. Jóllehet Csehov nem fejezte be Szása alakját, megmaradtak egyes vázlatok, s ha ezeket elolvassuk, megsejthetjük Szása természetének jellemző vonásait; bár nem írta meg teljesen, de már a befejezetlen alak is él.
Íme egy szemléletes példa arra, mit jelentett az igazság és a hit Csehov, a művész számára. Csehov ugyan megrajzolta a hősnő erkölcsi bukását a szörnyű nyomornegyedekben, az élet mellékutcáiban, de azt is megmutatta, mennyi derű, vidámság volt ennek a kislánynak a lelkében.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani)