JAAN KROSS
Nagyapám
Mindkét nagyapám vasutas volt.
Apai nagyapám, Jakob Mirk, mozdonyvezető volt a Tallinn—Pétervár vasútvonalon. 1886-ban lefokozták fűtővé, a tulajdon mozdonyára. Oroszul éppolyan rosszul beszélt, mint németül, de az új vasúti főnökök akkoriban még ezt a siralmas nyelvtudást is úgy értelmezték, hogy a németek híve. A család azt hajtogatta, hogy ez az igazságtalanság betegítette meg. Az ötvenedik évét meg sem érve elvitte a tüdővész, így én nem is ismerhettem.
Anyám apja, Hinrik Urban, kazánkovács volt a vasúti szerelőműhelyben, és bár alig beszélt jobban oroszul Jakob Mirknél, őt legalább nem fokozták le tulajdon üllője mellé ráverő legénynek. Ezzel a nagyapámmal jó barátok voltunk, s az a história a kereszttel, amit itt el akarok mondani, kettőnkkel történt.
Megállapodtunk, hogy a vasútállomáson találkozunk. Vagyis a Balti pályaudvaron, ahogy nagyapám nyilván mondta volna. A Balti pályaudvaron, 1929 egyik júniusi reggelén.
Én már jó ideje ácsorogtam az állomásépület meg a frissen felöntözött, macskaköves tér között, és jobb felé néztem. Onnan, a deszkapalánk mögül kellett felbukkannia nagyapámnak. De egyre késett, és én mind árvábbnak éreztem magam. Persze, nem attól, hogy egyedül voltam és idegen emberek haladtak el mellettem. Hiszen már betöltöttem a tizedik évemet, és már második hete harmadik osztályosnak mondhattam magamat, az ismeretleneket pedig még érdekes is volt elnézegetni: nem éppen sokan, roppant különböző emberek lépdeltek fel nyugodtan és ereszkedtek alá a kőlépcsőn; két-három parasztember, kereset reményében, ott álldogált esetlen targoncája mellett (egy szőrmók öregember, aki némileg nagyapámhoz hasonlított, mosolyogva kínált felém egy fél fonott cipót, de én elvörösödtem és visszautasítón félrefordultam), három álmos bérkocsis üldögélt lámpával fölszerelt konflisa bakján, a lovak, fülüket billegetve, utasra vártak, és volt ott még két egészen csodálatba ejtő bérautomobil — egy hátrahajtható, redős ponyvájú, gőgös fekete Ford, és egy ugyanolyan sötétzöld Fiat. Mindkettőből fantasztikus olaj-, benzin-, fém-, lakk- és műbőrillat áradt. Mindkét gépkocsi első ülésén egy-egy hihetetlen irigységet kiváltó sofőr terpeszkedett: az egyik gombos bőr sportsapkában, a másik ellenzős sapkában, ezen még az autóklub jelvénye is ékeskedett, ellenzője felett pedig csillogva meresztette szemét egy igazi autósszemüveg... De mindennek a pompás látványnak ellenére, én folyton csak nagyapámra gondoltam. Már egy éve aggódtunk érte. Főleg azért, mert iszonyú öreg volt — közel hetvenöt éves. Másodszor, mert nemrég nagyon ránk ijesztett betegségével. És még azért, mert a betegsége után valahogy megváltozott. Annyira, hogy, ha egészen őszinte akarok lenni, egy kicsit félni is kezdtem tőle.
Hinrik Urban, anyai nagyapám, mint már mondtam, kazánkovács volt. Valamikor a harjui járásban dolgozott, a Karila tanyavidéken, később, amikor összerúgta a port a főnökével, Tallinnba költözött. Itt, a vasúti szerelőüzem kovácsműhelyében negyven esztendeig állt a lohogó kovácstűzhelynél, a gőzkalapács dübörgésében, kovácsolta a vasat. Egészen az elmúlt tavaszig. Máig sem tudom, miért folytatta ezt a nehéz munkát ilyen hajlott koráig. Most kezdek csak arra gondolni: talán a legkisebb mértékben sem akart könyöradományra szorulni és vejeitől függni. Mert hiszen a negyvenkoronás nyugdíjból, amire számíthatott, nehezen éltek volna meg nagyanyámmal. Vagy talán csak megszokásból járt reggel hétre koromtól fekete műhelyébe, a nála sokkal fiatalabb társai, a nehéz öklű, kipödrött bajuszú ráverő legények közé, a kalapács, a fehérre izzított vasdarabok közé, amelyekről tüzes pelyhek röpködtek és szikrák vágódtak szét (voltam nála a műhelyében és tudtam, milyen ott minden). Ezt a pátoszra inkább hajló időkben úgy nevezték volna: az ember mélységes alkotó hűsége a munkához, vagy még szebben hangzón.
A múlt tavasszal nagyapám összeesett az üllő előtt. Vöröskeresztes autó vitte a kórházba. Anyám és nagyanyám látogatták, de engem nem vittek magukkal. Nagyapám egy hónap múlva hazatért, és egy vasárnap reggel elmentem hozzá. Kicsiny lakása a Paldiski út elején - egy kis szoba a tűzhellyel s a másik, kicsit nagyobb - az annyira ismerős lakás üres volt. Nagyanyám, persze, a templomba ment, de nagyapám sem volt a szobában. Az udvaron találtam rá, a pajtában, ahol, a satu fölé görnyedve, egy darab vasat fűrészelt. Kisszéken ült, az ablakból vetődő fénykévében, és odaintett magához. Súlyos kezét a vállamra tette és valamit mondott, de nem értettem belőle semmit. Igaz, adós maradtam a magyarázattal, hogy nagyapám néha, tréfából, egy-két szót svédül mondott, anyjától tanulta.
- Mondd észtül. Nem értem - kértem. Elmondta még egyszer, de akkor sem értettem.
- Nem értem, amit mondasz, nagyapó.
Nagyapám az ablak felé fordult és elnézte az udvart, a parányi levelű egresbokrokat, sokáig hallgatott. Aztán felelt csak lassú szóval, amit már megértettem:
- No, hát azt kérdem... hogy... hogy megy a tanulás? Hányadikos is vagy most?
Hangosan kérdezte, szokatlanul lassan, mégis úgy rémlett, mintha kásával volna tele a szája. És hát: hogyan lehet, hogy a nagyapó nem tudja, hányadikos vagyok? Elszorult a szívem. Akkor hát erről beszélt egymás között nagyanyám és anyám: a nagyapó sok mindent elfelejtett és nehezen beszél, de hát ez akkor volt, amikor kórházba vitték! Most meg már újra otthon van! A doktorok megtették a magukét! Ő most újra egészséges!
Nem volt egészséges. Az ijedségtől élesebbé vált szemmel megláttam: bal szeme egészen más, mint a jobb, szája bal sarka szakállának szürke bozótjában furcsa-keserűn lebiggyedt, bal keze nemigen engedelmeskedett és valami okból hidegebb volt, mint a másik. Amikor pedig felálltunk, hogy az udvaron keresztül bemenjünk a házba, mögötte lépkedve észrevettem, hogy a bal lába sehogy sem akart elválni a földtől és csizmája néhányszor megrekedt az érdes köveken, beleakadt a kikövezett út egyenetlenségeibe, s én féltem, nehogy elessen.
Amint beért a házba, nyomban leült a tűzhely mellé a kisszékre, és nagy nehezen, de többé-kevésbé érthetőn, s ahogy nekem rémlett, szinte haraggal mondta:
— Hogy én az üllő előtt összeestem, az butaság. Csak elaludtam. Emlékszem mindenre. Az orromból, jól láttam, csiszolt rézgolyók ugrottak ki — négy golyó, legalább két hüvelyk átmérőjűek - egyenest rá az üllőre... Amikor aztán kérdeztem, hová lettek, a csibész doktorok... letagadták... mintha nem is léteztek volna.
Ez a furcsa beszéd annyira megrémített, hogy rosszul kezdtem érezni magamat a kis szobában, ahol minden olyan ismerős volt, a tárgyak, a szagok - nagyapám szivarjainak és cigarettáinak, nagyanyám kamillájának illata. Hiszen nagyapám históriáiban a házi szellemekről mindig sejlett az igazság, ha másutt nem, a szakállában bujkáló kópé mosolyból vagy szeme sarka rándulásából: elhiszed, nem hiszed? Most azonban a képtelen rézgolyóiról — a két hüvelyk átmérőjűekről! — szinte dühödten beszélt, tökéletesen komolyan. Ez olyan különös volt, hogy nem is szántam el magam a részletekről tudakozódni. Hallgattam a fenyőtoboz-súlyzójú láncos falióra tiktakolását, és egy idő múlva arra kértem:
— Inkább azt a históriát mondd el, amikor a gyerekek elmentek éjjel a karilai kápolnába, és hogy mi történt ott.
— Ugyan, mi van abban... különös... E-eh!
Nagyapám szája eltorzult. Elhallgatott, legyintett, odafordult az ablakhoz és kibámult az utcára. Én pedig ijedten gondoltam, hogy bizonyára nem lesz több alkalmam hallani különös és nagyszerű históriáit... Az egészen másféle időkről, a temetőbeli ördögökről, a falukról és tanyavidékekről, a kovácsok és inasaik csínytevéseiről, a terménykereskedőkről, a bárókról és feleségükről, és olyasmiről, ami talán nem mindig volt olyan hallgató fülének való, mint én, legalábbis így vélte nagyanyám. Mert, amennyire emlékszem, ha köztünk volt, sokszor ingerülten és szenvedő arccal szólt közbe: „Ugyan, mit rontod a gyereket az illetlen beszédeddel?"
Há-át, úgy látszik, nemigen hallok már érdekes történeteket nagyapámtól. De nem így történt. Első nyugdíjas éve folyamán nagyapám, a várakozás ellenére, teljesen meggyógyult. A szélütés következményeit alig lehetett észrevenni, beszédkészsége pedig teljesen helyreállt. Használni tudta a bal kezét is. Igaz, annyira nem, hogy cincogni tudott volna a hegedűjén, amivel pedig azelőtt egy öreg kovács kezétől nem várható ügyességgel bánt. De csodálatos históriáit újra mesélgetni kezdte nekem.
Emlékszem, karácsony másnapján nagyapám és nagyanyám, ahogy ez az ünnepeken szokás volt, ebédre jött hozzánk. Apám és nagyapám felhajtott egy-egy kupica vodkát ebéd előtt. Apám egynél többet sohasem ivott. Nagyapámnak pedig, istennek legyen hála, ahogy nagyanyám mondta, nem engedtetett kirúgni a hámból. Mivelhogy régebben többet ivott. Annyit, hogy, ahogy mondták, nagyanyám szenvedte meg. Nem tudom, mikor lehetett ez, később kezdtem csak érteni, hogy nagyanyám szenvedéseiben jó adag túlzás volt, mivel nagyapám barátkozása az itókával nem lépte túl a három-négy kupicát szombat esténkint a vasúti kazánkovácsok társaságában a mohos cseréptetejű, A szilfához címzett, alacsony kocsmában, amely később a Szilfa Restaurant névvel ékeskedett. Sohasem engedett le a torkán néhány kupicánál többet, és - gondolom, ez már a végső határ volt - dalocskákat dudorászott nyűtt bársonygalléros, rávarrott zsebű, avítt, esetlen kabátjában. Hej, te legény, nem tudod tán..., vagy efféléket. Szombat esténkint, tizenegy óra körül térve haza a Paldiski úton, természetesen egészen egyenesen járt.
Anna nagyanyám erdész lánya volt. Középtermetű volt, idős korára kigömbölyödött, de még mindig sűrű, sötét haját nem ütötte meg a dér, magasan ívelt szemöldöke alatt kéken csillogott a szeme. Véleményem szerint a legjobb és a bizalomra legméltóbb ember volt. Néha talán még elnézőbb, mint anyám. Ami a bizalmat illeti, az idő mit sem változtatott véleményemen. Ha viszont kedvességéről, szívélyességéről, nyájasságáról és nyíltságáról beszélünk, arra a következtetésre jutottam: nem kötelezhető mindenki, hogy osztozzon unokája véleményében. Mert nagyanyám, távolabbi ismerősei szemében, nyilván zárkózott és hideg ember lehetett. De egész külseje, cselekedetei és magatartása, ahogy ma mondanák, néha egyszerűen rendhagyó volt. Sohasem emelte fel a hangját. Nem ejtett ki egy durva szót, káromló szavakról nem is beszélve. Nagyanyám három ruhát hordott: télen feketét, tavasszal és ősszel szürkét, nyáron világosszürkét. Valójában két-két ruhája volt mindhárom színből, egy hétköznapi és egy ünneplő. Valamennyi egyforma szabású volt, útmutatása szerint Sandra néni varrta őket; teljesen egyszerű, zárt nyakú, keskeny fehér galléros ruhák voltak. Vasárnapi ruháira nagyanyám magasra, egészen a torkához, brosstűt tűzött fel - fonott ezüst dróttal keretezett, ovális fehér követ. Egyetlen ékszere a jegygyűrűje volt, amelyet hetven évig nem húzott le az ujjáról. És, noha csak munkás felesége volt és három osztályt végzett a falusi iskolában, soha életében senki — sem ismerős, sem ismeretlen —, senki nem alkalmazta vele szemben a „kovácsné" kifejezést, nem nevezte „a kovács anyójának", vagy „a Hinrik Annájának", vagy akár „Urban nénének". Mintegy magától értetődően, mindenki „Urbanné tésasszony"-nak szólította. Alighanem magától értetődő volt ez nagyanyám szemében is. Nem emlékszem a nevetésére. Csak enyhén gúnyos mosolyára, ahogy a másikat hallgatta: „Nocsak! Valóban minden olyan jól megy, mint ahogy elmondja?"
Nagyanyám ritkán tréfált. És a tréfái is különösek voltak. Abban az esztendőben, amikor nagyapám betegeskedett, karácsony előestéjén elhaladtunk nagyanyámmal a János-templom előtt, és ő azt mondta: „Menjünk be egy pillanatra."
Letértünk a friss hóval borított fasorról és beléptünk. Nagyanyám otthagyott a kihalt templom közepén álldogálva, maga félrehúzódott és letérdelt a padsorok között. Én csak néhány pillanat múlva ébredtem rá, hogy imádkozik.Elnéztem lehajtott fejét. Szeme csukva volt, ajka mozdulatlan, arckifejézése sokkal komolyabb, mint rendesen. Sokáig némán, elmerülten imádkozott. Aztán felkelt térdeltéből és kimentünk a templomból. És, bár az efféle imádság szokatlan volt számomra, nem mertem kérdezni semmit. A templomtornác előtt két felmálházott szán állt, a fuvarosok szürke zsákokat hordtak ki a templomból és rakták fel a szánokra.
- Mit visztek? - kérdezte nagyanyám.
- Mit vinnénk! Láthatja maga is - dörmögte az egyik fuvaros -, a galambok piszkát. A templomban már egy második mennyezet nőtt belőle, legalább egy láb vastag.
Nagyanyám szája sarka rándulásából felfogtam, hogy ő jól értette, mit akart mondani a fuvaros. Előbb rám nézett, aztán arra, és szigorúan azt mondta:
- Vigyétek csak, vigyétek. A templomban már rég túlságosan sok piszok gyűlt össze.
Nagyanyám maga után vonszolt. Az „Óvoda" felé indultunk, így hívták akkoriban ezt a teret; hátralestem és láttam, milyen hökkenten néz utánunk a galambtrágya fuvarosa. Nagyanyám tréfái néha kínos helyzetbe hozták az embereket. Ami nagyapámat illeti, azt hiszem - akkortájt, persze, csak sejtettem -, hogy nemegyszer került nevetséges vagy kínos helyzetbe senkihez sem hasonlító, különös és büszke felesége miatt.
Ez után a karácsonyi ebéd s az apámmal megivott kupica vodka után nagyapám leült kis nappalinkban az öreg zongorához és játszani kezdte a Kisded született ma... kezdetű karácsonyi éneket. De bal kezének csupán két ujja engedelmeskedett. A többinek nem tudott parancsolni, ezért a dallam nem kerekedett ki. Nagyapám lecsukta a zongora födelét, szájába dugta a vasárnapi szivarját, és özönvíz előtti tűzszerszámával, amely vattából, egy acélcsőből, petróleumból és kovakőből volt összeszerkesztve, tüzet csiholt. Láttam, hogy elcsüggeszti tehetetlensége. És megkérdeztem tőle:
— Nagyapó, ugye, te ki tudtad a patkót egyenesíteni?
Nehezen tudnám megmondani, miért éppen ezt kérdeztem tőle. Talán véletlenül, talán azért, mert vigasztalni akartam. Hiszen nagyapám olyan erős volt, hogy régebben biztosan művelt effélét. Nyilván még most is bírná erővel. Mert ehhez nem hajlékony, hanem inkább hajthatatlan ujjak kellettek.
Rám nézett a füstfelhő mögül:
- E-eh! Már nem emlékszem.
- De hiszen a kovácsok ki tudják egyenesíteni!
-Talán van, aki ki tudja. Ha silány a vas és erős az ember.
- Kiegyenesítették királyok is — folytattam állhatatosán. — Ágost lengyel király. Olvastam.
- A királyok meg az uralkodók birodalmakat egyenesítenek ki. Ezt mi is láttuk. De hogy lópatkót, azt nem hiszem. Hacsak valami kacér fehérnép nem nézte őket.
- Hát te sohasem egyenesítettél ki patkót?
- Megesett egyszer. Még legényke koromban.
- Meséld el.
És nagyapám elmondta, hogy a karilai kisasszony, a tizenhat éves Karolina, afféle huncut szemű bogárka, ahogy jellemezte, egyszer csak belépett hozzá a kovácsműhelybe megnézni, hogyan kovácsolják a vasat. Világos, hogy csak kényeskedésből és kíváncsiságból. Járt-kelt ott, nézelődött, pipiskedett. Nagyapám figyelmeztette, hogy még bepiszkolja a selyemszoknyáját. De ez sem hatott.
Egyszer csak azt kérdezte a kisasszony, ki tud-e Hinrik egyenesíteni egy patkót. Nagyapám húszéves volt, abból már ötöt dolgozott kovácsműhelyben, de már annak előtte is volt elég ereje, hogy megragadja az eke szarvát, legény volt a talpán. Elővett az üllő mellől a fiókból egy még ki sem hűlt patkót, a markába köpött, és a kisasszony orra előtt kiegyenesítette.
- És mit szólt a kisasszony?
- Semmit. Csak annyit: „Ó!"
- Aztán? - faggattam tovább. Mert valamilyen „aztánt" hallottam ki nagyapám hangjából.
- Aztán? Másnap megint ott termett a kisasszony. Azt gondoltam: megijesztem egy kicsit. És amikor belenézett a hűtőcsöbör vizébe, hogy magában gyönyörködjön, megragadtam a fogóval egy még veresen izzó vastömböt és belemártottam a csöbörbe. Sisteregve forrt fel a víz, és a kisasszony arcába csapott a forró pára. Félreugrott és a gőzfelhőn keresztül kimeredt szemmel bámult rám. Azt gondoltam: no, most majd a papácskájához szalad panaszkodni ez az ördöglánya, s nekem jól megmossák a fejemet. De ő csak hangosan vihogott és azt kiáltotta: „De hiszen magad is megijedtél!" Másnap hozott egy kulcsot: készítsd el a pontos mását! Megcsináltam. Következő nap megjelent érte. És ez így ment. Már arra gondoltam: sokba kerül még nekem az a kiegyenesített patkó! Aztán a szobalányt küldte értem: jöjjön fel Hinrik az úrilakba, emelje át a kisasszony ládáját egyik helyről egy másik helyre. Akkor elhatároztam: elég volt! A szobalánynak azt mondtam, menjen csak előre, én meg bekormoztam a bal kezemet meg az ujjaimat. Úgy mentem utána. Mentem a sarkában, egyenest a kisasszony szobájába. Ő elküldte a szobalányt, illegett-billegett, aztán azt mondta: „Tedd át, Hinrik, a ládámat az ágyam mellől az asztalom mellé." Odatettem. De közben bal kezemmel a fehér kárpittal bevont falnak támaszkodtam. Amikor a láda már a helyén állt, a kisasszony megfordult és észrevette. „Uramisten! Hinrik, mit tettél! Az ördög vinne el!" Ottmaradt a kormos kezem nyoma, talán egy lábnyi hosszúságban. Azt mondtam: „A munkáskéz, az már ilyen!"
- És a kisasszony mit csinált? - kérdeztem.
- A kisasszony? Csak sápítozott: „Hinrik, inkább az ágyamra támaszkodtál volna a mancsoddal, az ágyneműt ki lehet mosni. De most a kárpitot hogyan tisztítsuk ki?"
Ebben a pillanatban nagyanyám jelent meg a küszöbön, láttam, hogy csupa vörös folt a nyaka, ami belső háborgásáról tanúskodott. Halkan mondta:
- Apa, már megint az ocsmány dolgaiddal traktálod a gyermeket. Ahelyett, hogy karácsony napján az Evangéliumot olvasnád neki.
Nagyapám azt mondta:
- Ugyan, anya, mi rossz van ebben! Éppen ellenkezőleg...
Így nagyapám régi históriái, mint azelőtt is, bizonyos.mértékig benne rekedtek. De valamiféle változások azért történtek benne. Igazi muzsikus őszintén szólva, sohasem volt, de az, hogy a szélütés után nem tudott már bánni a zongorával vagy a hegedűvel, nyomasztotta és dühítette. Ha pedig valaki más játszott, úgy meghatódott, hogy nem lehetett ráismerni. Hans bácsi, anyám húgának, Emília nénémnek a férje valamikor majdnem hivatásos muzsikus lett. Ugyan már rég hajógépészként dolgozott, de fiatal korában évekig hegedült a Pandorina zenekarban. Márciusban a jégtörő hajó bevontatta Laanemaa nevű hajóját a tallinni kikötőbe, s én éppen nagyapámnál és nagyanyámnál voltam, amikor Hans bácsi, mint rendesen, beállított hozzájuk egy üveg whiskyvel, szivarokkal, és, mint nyilván máskor is, leakasztotta a falról a hegedűt és néhány kitűnő zenedarabot játszott nagyszüleimnek. Románcokat, úgy emlékszem, még Chopint is. Mindezt úgy, ahogy igazi hegedűshöz illik. Zengett, énekelt a kis szoba. Nagyszüleim ott ültek mellette és hallgatták. A török díványon ültek, ahogy akkoriban a pamlagot nevezték; három kemény, négyszögletes, domború párnája szolgált támlául, két végén két kőkemény henger. Abban a pillanatban, amikor Hans bácsi .szünetet tartott, nagyanyám felállt.
- Igazán kellemes volt hallgatni. Csak a hajón, azt hiszem, kétszer annyit keresel, mint régebben a hegedűddel... — és átment a másik szobába, hogy a tűzhelyen vacsorát készítsen a vejének.
Nagyapám még sokáig ült mellette. De nem hallgatta végig. Chopin után váratlanul megremegő hangon mondta:
- Elég volt, Hans! Ne játssz többet.
Hans bácsi értetlenül bámult rá, és abbahagyta a játékot. Nagyapám pedig zavartan fújogatta az orrát nagy kék zsebkendőjébe, és amikor Hans, hogy visszaakassza a hegedűt, elfordult, megtörülte a szemét.
E furcsa érzelmessége mellett nagyapám néha váratlanul érdes is tudott lenni.
Egy áprilisi vasárnap reggel megint náluk voltam. Nagyanyám még nem tért haza a templomból, nagyapám pedig az első szobában faliórát javított az ablaknál. Három faliórája is volt. Egy nagy, nyolcszögletű fatokban, angol gyártmány, a családi hagyomány szerint valamelyik állomás várócsarnokának faláról vették le, mert elromlott, és nagyapám megvette, bizonyára még cári rubelért. Az ágy felett függött, egy felhúzás után két hétig járt, s majdnem olyan hangosan ütött, azt mondta nagyapám, mint a kosei templom harangja. A másik kettő húzós óra volt. Az egyik, nagyon régi, elhomályosult réz súlyzóival az ablak mellett függött, szemközt a naggyal, a várótermivel. Nagyapám azért tartotta ott, mert még a nagyapjáé volt. Az angolt pedig azért, mert az ebédlőasztalnál, a helyéről úgy nézhetett rá, hogy el sem kellett fordítania a nyakát. A harmadik közönséges, de elég jó fajtájú óra volt, fenyőtobozt formáztak a súlyzói, ez az első szobában lógott a konyhaasztal fölött, „hogy Anna mindig tudja, mióta fő a krumpli vagy párolódik a hús".
Éppen ezt az órát javította nagyapám. Az órákat szét szokta szedni, sűrűn ellenőrizte, s úgy beszélt róluk, mintha élőlények lettek volna, például macskák. Az óráknak külön nevük volt: Angyal, Súlyzó és Toboz. Nem tudom, nagyapám keresztelte-e őket el, vagy valaki más. Hans bácsi később elmondta, hogy nagyanyám megengedhetetlennek tartotta Angyalnak nevezni az órát. De nagyapám ellene vetette: ha kislányt lehet Angyalkának nevezni, úgy az órát még inkább. Mert az óra csak az időben hazudhat, a kislány viszont - mindenben. Nagyapám mindenesetre gyakran babrált az óráival. Azt akarta, hogy mind pontosan járjanak, ugyanakkor egymás után üssenek: előbb az Angyal, utána rögtön a Súlyzó, végül a Toboz. De a Toboz az utóbbi időben nemcsak az órákat ütötte el, hanem jártában is ütött. Nagyapám kiemelte üvegházikójából. A kis ház az asztalon nyugodott, hasra fektetve, szétszedett belseje mellette hevert. Nagyapám fehér ronggyal letörülgette a fogaskerekeket, ráfújt az alkatrészekre, a kellő helyekre olajat csöppentett nagyanyám varrógép-olajozójának vékony csövéből. Ez olyan érdekes volt, hogy én nem is követeltem tőle semmiféle históriát.
