A végtelenség szomja (Visszatérés 16)

Konsztantyin Szimonov: Szeretlek

„Szeretlek” - vallottad nekem,
de csak éjjel, alig rebegve,
s a „tűrlek”-et is nehezen
tartottad vissza reggelente.

Hittem ajkadnak s mind vadabb
kezednek is a vaksötétben,
de láthatatlan szavadat
nem hittem éjjelente mégsem.

Nem csaltál, én ismertelek, 
akartad, hogy szíved szeressen,
s hazudni csak éjjel lehet,
mikor a test az úr a lelken.

De reggel, józanul, mihelyt
ismét a lélek az erősebb,
nem mondtál volna egy igent
nekem, az ott reménykedőnek.

A háború jött, válás, peron,
hol ölelkezni sincs elég hely,
s egy vicinális kis vagon
bresztlitovszki rendeltetéssel.

Este volt, s már remény se volt
éjre, örömre, ágymelegre.
„Reménytelen” - mint a sikolyt
ejtetted csókod köpenyemre.

És hogy az éji szerelem
szavával össze ne zavarjam:
„Szeretlek” - mondtad hirtelen,
de szinte higgadtan, de halkan.

Ilyen nem voltál még soha,
mint ott, abban a búcsúpercben.
Szeretlek… Peron, éjszaka,
bánattól hideg kéz kezemben.

Tellér Gyula fordítása


Marina Cvetajeva: Így élek

Föld-egyszerűen élek,
Viskóm szegény vacok.
Messziről idetévedt
Szigetlakó vagyok. 

Igy élek. Senki nem kell.
De zörget valaki!
S kunyhómat perzselem fel,
tüzén főzök neki.

Rám néz – enyémnek érzem.
Marad, ha már leült.
A törvényt tudja vérem,
az ősi egyszerűt.

Ha kellene az újhold -
én megkeríteném.
S ha továbbmegy – nem is volt,
nem volt – sem ő, sem én…

Még csupa seb nyomától
az út. De beheged,
mire egy másik vándor
bezörget majd: „Vizet!”

Rab Zsuzsa fordítása


Jurij Levitanszkij: Hófúvások évszaka

Felfénylik a vászon. Hó ered.
Egy ember az utcán lépeget.
Mélységes-mély hóba fúlt a város,
vánkos-nagy hó huppan a lapátról,
havat hánynak teherautókra,
elszállítják
ünnepélyesen.
Hó ül a járókelők kalapján,
hó hever a vállon meg a háton,
cipelik fáradhatatlanul
keresztül-kasul a téren, utcán.
Valahol a városrengetegben
telefonfülkében áll egy ember.
Telefonfülkében áll egy asszony
valahol a föld másik zugában,
valahol a Mindenségen is túl,
valahol a szomszéd utcasarkon -
elnyújtott, kitartó csöngetések
vergődnek a fülkében sokáig,
áttetszőn derengő kék homályból
elnyújtott, kitartó csöngetések,
mintha fényjelzés villanna távol,
mikor szputnyikok keresik egymást,
egyre gyorsabb és vadabb a forgás,
számok, kagyló,
tárcsa, telefonszám,
kagyló, tárcsa,
vad kerekek aztán,
villanyvonat, gőzmozdonykerék,
villamoskerék zakatolása,
kagyló, tgárcsa,
tárcsa, újra tárcsa,
tárcsa-dobok,
tárcsa-dobverők,
cirkusz-forgás és
körhinta-tárcsa,
kagyló,
tárcsa,
vidámparkok sátra, 
magnetofon,
aztán újra kagyló,
ördögkerék, körbe-körbeforgó -
telefonfülkében áll egy ember,
telefonfülkében áll egy asszony,
a férfi szeme, a nő szeme,
szemük álmatlan-mély szakadéka,
bennük most szélhordta hófúvás,
köztük két domb,
hósöpört halom:
két telefontárcsa-óriás,
két kereklő sírkő-óriás,
fehér síkon, öles-mély havon.

Rab Zsuzsa fordítása

A végtelenség szomja (Visszatérés 15)

Bulat Okudzsava: Ballada az éjszakai Moszkváról

Bella Ahmadulinának

Mikor felharsan nagy merészen
a kürtök sárgaréz szava,
szájról forró szavak lecsapnak,
mint éhes ölyvek éjszaka,
egy dallam, mint üdítő zápor,
zeng és pezseg
völgyön-hegyen:
kis zenekara a reménynek. Ő vezényel:
a szerelem.

Válások, harcok évadában
vad eső csattog hátadon,
mint ólomkorbács, és tudod jól,
hogy nincs semerre irgalom,
s már berekedt minden pasrancsnok -
akkor szóhoz jut hirtelen
kis zenekara a reménynek, s ő vezényel:
a szerelem.

A kürtök, flóták széttaposva,
a dobok bőre elrepedt,
de hej, ördögi szép as flótás,
utána minden nő eped,
a klarinétos: ifjú herceg!
S zeng cinkosan
völgyön-hegyen
kis zenekara a reménynek,
ő vezényel: a szerelem.

Rab Zsuzsa fordítása


Jevgenyij Jevtusenko: Bűvölő

Tavaszi éjszakán gondolj reám
és nyári éjszakán gondolj reám.
És őszi éjszakán gondolj reám,
és téli éjszakán gondolj reám.
Ha lennék tőled oly távol talán,
mintha más ország volna a hazám,
ágyad hűs lepedőjén, vánkosán,
hanyatt feküdve, mintha óceán
habja himbálna, lágyan és puhán,
add át magad ott is nekem csupán.

Nappal ne is gondolj rám, úgy becsülj.
Nappal minden fonákjára kerül;
imádjanak, lengjen tömjén körül,
gondolj nappal – búdul vagy élvedül -
mire elméd gondolni kényszerül;
de éjszaka rám gondolj egyedül.

Halld meg a mozdonyfüttyökön is át,
a szélben, mely felhőkkel vív csatát;
hogy vasfogóban vagyok, s csak az ád
megenyhülést, ha miattam reád
oly öröm árad, oly szomorúság,
fájásig nyomod homlokod falát.

A csönd csendjével susogja a szám,
az esővel esengem szaporán,
a hóval, mely szűk szobád ablakán
bedereng s álmomban s álmom után,
tavaszi éjszakán gondolj reám,
és nyári éjszakán gondolj reám,
és őszi éjszakán gondolj reám,
és téli éjszakán gondolj reám.

Illyés Gyula fordítása


Bella Ahmadulina: Ez a szeptember

Ez a szeptember csúful rászedett,
ez az együgyű, gyermeteg ravaszság.
Szerencsés fogást csinált: kivetett
hálójában vergődünk, kis halacskák.

Nincsen miért találkoznunk: elég
bonyolultak úgyis a szövevények.
Elhaladsz előttem s amerre mégy,
ősz fejedhez narancs növények érnek.

Ördög vigye a jövő hónapot -
az október küszöbén azt kívánom.
Adj szabadságot nekem végre, hogy
lehessen győznöm, győznöm s bosszút állnom.

E szeptemberi derű színeket
lobbant a szemben, cinkos tarkaságot,
s mint rajzórákon, buzgón levelet
körmölök neked, s válást kunyerálok.

Hogy gőgös voltam, bánom már nagyon.
Úgy elvenném hideg élét a szónak.
Legyen benned irántam irgalom.
Olyan nagyon remélem, hogy te jó vagy.

Lator László fordítása

A végtelenség szomja (Visszatérés 14)

Jaan Kross: Van

Van van valahol

van van valahol

túl letört kedven és csömörön

túl gúnyos sorson mert magad kigúnyoltál

mindent ami ártatlan öröm

túl a kínon keserű cefrén

túl a bölcs mosolyán mely csupa hideg fény:

villog mint gyermek

markában a kés

mikor fásult a test és zsibbadt a lélek
s nehéz a súly nehéz

van van valahol

van van valahol

túl a megjátszott békén

s a kétségbeesés ocsmány üledékén

túl az undor féken tartott szaván

a beletörődés ragacsos gőzén

túl a megaláztatás

szemmaró saván

van van valahol

van van valahol

túl a szemeken miknek tükre

üres üres üres üres örökre

bennük néma fojtogató vád

nem mossa már ki friss könny forró csöppje

a múlt lerakódott

száraz sóját

túl a vak szemeken melyek mint

halottak napja bámulnak meredten

van van valahol

mindig is volt valahol

minden minden minden arcból sugárzó

gyerekszem

Képes Géza fordítása

Rimma Kazakova: A névtelenek

Újságlapozó esti béke,

fotók, melyeket kitakarsz:

világháborús hősök képe,

mintha megannyi gyerekarc.

Összekarolva mind a négyen:

fénykép az ütközet előtt.

Ragyogtak kékségek az égen,

zöld fű futott be zöld mezőt.

Nevüket egy könyv sem citálja,

dalok róluk nem zengenek.

Valaki fia, kisdiákja:

valakije valakinek.

Fekszenek valahol, valami réten,

alig valamit éltek ők.

Kékségek ragyogtak az égen,

zöld fű futott be zöld mezőt.

Azt az időt, bár csupa ködből,

nem tudjuk elfelejteni.

Sudárlanak az orosz földből

a lelkek obeliszkjei.

Kis életük azt védte régen,

amit már meg sem értek ők,

hogy ragyogjon kékség az égen,

fusson be zöld fű zöld mezőt.

Veres Miklós fordítása

Tamaz Csiladze: Gyerekrajz

Vitorla árnyéka suhan

és nyíló szemhéjamra rebben.

Téli nap ébred hangosan,

ünneplős-kikeményítetten.

Álldogálok as küszöbön

s figyelem, mint valaha régen:

fehér kendő, fehér özön,

és meszelt fal villog fehéren.

Pöttöm kisfiú baktat ott,

a falhoz settenkedve lépdel,

és rajzol ákombákomot

mész-fehérre szén-feketével.

Már moccan, már életre kelt

egy lény a sok kusza vonalból.

Az egész egy kislányt jelent,

bólint, kimosolyog a falból.

A fiú szívében aludt,

várva, hogy egyszer megszülessék.

Már állni, már libegni tud,

csupa mozgás és nőiesség.

Célzás csupán még. Léptei

bizonytalanok egyelőre.

De a föld már otthon neki,

mosolyog a fura időre.

Szerelmes vagy, Jancsi bohóc!

A mi szerelmünk elviharzott.

Te még sután csetelsz-botolsz,

de tragikus-fehér az arcod.

Sejtés fut át már szíveden

egy pillanatra, és jövendöl:

majd hűtlen hűség, szerelem

vihara csap le kék egedből.

Jóslat sajdítja válladat,

egy nap nehéz kereszttel ébredsz.

A te jövendő bánatod,

akár a miénk volt, nehéz lesz.

Rab Zsuzsa fordítása

A végtelenség szomja (Visszatérés 13)

Dmitro Pavlicsko: Auschwitz

Auschwitzból már nem térek vissza többé,
bár önszántamból mentem el oda.
Itt kitépett nyelvvel is hangosa
beszélnek kislányaim kis cipői.

Itt a leöltek csontvázai halmán 
megismertem az anyám kifacsart
keretű pápaszemét az ökör-
bélről, mellyel nyeregben megkötötte.

Megismertem ősz anyámat a női
fonatok sóhajában, aratás
utáni gabonaszár hidegében.

Ne keressetek itt metaforákat.
Talán nem volt apátok, tán sosem
vettetek cipőt gyermekeiteknek?

Rónay György fordítása


Paul-Erik Rummo: Játék

Játékpuskáját a fiú rásütötte
pajtására
az rányomta sebét a játéksebre
akár a filmen
s földre rogyott
játékból meghalt egészen meghalt
a játékos harcos
Egy kislány rohant oda hozzá
ki játékból az anyja volt
s a játékharcos játékanyja
csak sírt és sírt és sírt
igazi könnyeket
nem játékkönnyeket
csak folyt és folyt és folyt
végig az igazi arcon
minden könnye nagyítólencse volt
és összegyűjtött
minden igazi puskát
minden igazi háborút
minden igazi férfit
aki meghalt meghalt meghalt
valamikor
   Haj te oktalan halál
   haj te háborús halál
   borsókarót eltörő
   gyönge az inda karó nélkül -
   kiperdül a borsó
   kicsordul a könny
S az a kislány úgy sírt hogy a fiúk
már nem is értettek semmit
se játékból se igazából

Rab Zsuzsa fordítása


Alekszandr Mezsirov: Nők

Sötétben,
              alázva
                        lapultak
a porban e vértelenek…
A háboru napjai múltak,
s a fénybe kibújt e sereg.

Estélyi ruhát szabogattak,
taft volt és bársonyanyag…
Hódoltak egyéni divatnak,
viseltek egyéni hajat.

Szavuk és arcbőrük egyéni -
viszont, ha kicsit figyeled:
mind össze lehetne cserélni.
S oka épp az egyéni lehet.

Nem, mégse tucatba valóak
a szűk-szoknyás kicsi nők,
ez itt meszelőszerü kócsag,
az ott csak arasznyira nőtt!

Fölzúghat-e újra sziréna,
és végig
             szánthat-e a
szürkitő szörny-eke még a
nők tarka hadán valaha?

És győzhet-e újra a földön
az a bunkó vatta-ruha,
hogy mindent egybetöröljön?…
Vagy nem jön vissza soha?

Csorba Győző fordítása

A végtelenség szomja (Visszatérés 12)

Jurij Levitanszkij: Emlék a szögekről

A templom
szent Anna nevét viselte,
de lehet, hogy másik szentét.
Éjszaka mentem oda
mezőn átvágva, toronyiránt,
fekete szántáson át,
fekete volt az éjszaka is,
előrejutni csak úgy lehetett -
kézzel bogozva szét
a híradósok-húzta
vezetéket.
Ujjaim között, tenyeremben
csúszott a kemény drót,
lenyúzta róla a húst. 
Tüzérségünk
megfigyelő-állása
volt az a templom.
Félhomállyal volt tele,
égtek a gyertyák,
valami más fény is szüremlett,
s az óton orgonán
egyujjal játszott valaki
hosszan, konokul,
cseppenkint sajtolt ki belőle 
egy bicegő dallamot.
A tüzérségi előkészítés
kitűzütt ideje
6 óra 00 volt.
Lassan világosodott
s a templom falain
életre támadtak a régi freskók.
Balra az ajtótól
a falon
egy roppant fekete keresztről
szomorú-szeliden
Jézus szeme fénylett,
előszivárogtak a vérfoltok,
a sűrű-sötétre festett
vérfoltok a lábán, a kezén,
ahol átverték a szögek,
a tíz-tizenkét hüvelykes
óriási, fekete szögek,
váratlan kellékei a köznapi létnek
amlékeim lengő foszlányai közt,
ahol minden olyan kísérteties
és irreális.


Mirza Gelovani: Ígéret

Elöl: az ismeretlen. Már a jelen is rég volt.
Ó, milyen messze vagy! Mint a régi nyájas égbolt.
Hol van hajad? Szemednek varázsos fénye-árnya?
Hallgatsz, mint néma dámák a kártyalapba zárva.
- Meg nem halok, míg téged nem látlak újra – mondtam.
Igéretem az őröm, fegyverrel jár nyomomban.
„Én nem halok meg addig...” Bolygok a vaksötétben.
Bocsáttassék meg vétkem, ha könnyelműn ígértem!


Gleb Gorbovszkij: Menekülők

Hová mentek? Ki tudja. Messze.
Kelet felé, csak azt tudom.
Ó, hevederek szíj-keresztje!
Századok pora lábukon!…
Fejüknek árokpart a vánkos,
erdő az éji menedék.
Fölöttük lövedék-szilánkos
kínzott,
tüzek-sebezte ég.
Nyöszörög nehéz taligájuk,
gebéjük lejtőkön rohan.
Otthoni borzas kiskutyájuk
még őrzi őket komolyan.
De a szukák félnek, szükölnek,
szimatolják órákon át
a füst- és benzinszagú földek
embertelen irtózatát…
Csattog a háború kegyetlen
korbácsa hátukon vadul.
Tisztaság nyílik a szemekben
értetlenül,
ártatlanul.

Rab Zsuzsa fordításai

A végtelenség szomja (Visszatérés 11)

Alekszandr Mezsirov: Ballada a háború előtti időkből

„Negyvenes év, végzetes év...”
D. Szamojlov

Fülledt nyárest, áll a bál. A
népbiztos-helyettesék
otthonában félhomály, a
zongorán táncos zenék.

Csöpp kezek, vállak remegnek,
az idő halk járatú. -
A kilencedikeseknek
blúza vasalás-szagú.

Béke, háború-közelbe
sodródott. E kor: határ.
„Jeles”-re, „elégtelen”-re
vizsgát tett mindenki már.

Házigazda nincs a házban,
rég nem látta otthona.
Jóllehet ma szombat este,
nem jött meg, hiába, most se -
és nem is jön már soha.

Gyermekifjak házibálja,
halkan illanó idő.
Dalra gyújt Fekete Ljálja,
s kissé nyersen zengi ő.

Cigány-anapesztusára
forrón rengnek keblei.
Zörren egy-egy ablaktábla
- kék papír még nem fedi.

S ferdén vág a mennyezetre
a zenegéptől tova,
mámorítóan lebegve
egy kis valcer dallama.

S vígan lejt a háború s a
negyvenes – a végzetes -
év felé a sok fiúcska
s párja – nem sejtik, mi lesz.

Csorba Győző fordítása


Natan Zlotnyikov: Fúvószenekar

Gyerek-emlék. Olyan könyörtelen,
mint az idő. De tiszta és sugárzó.
Hazámban szerte régenvárt esőként
vonultak
a fúvószenekarok.

Iskolánk téres udvar-négyszögén
volt a sorozó-központ. Ott búcsúztak.
A veszteségek szakadéka partján
asszonyok vitték könnyes szemüket.

Járták az újoncok a guggolóst
a részegítő harmonika-árban.
Csak nyelték a maró mahorka-füstöt
a körbenálló, néma öregek.

Az udvar-négyszög kellős közepén,
központjaként jajnak és fájdalomnak,
fúvószenekar dörgött, harsonázott
fejkendők és kenyérzsákok fölött.

Csörömpölt a réz-hangú induló. 
Mi tartottuk a kottákat elébük.
Sorakozott lassan a menetoszlop
és elindult
az állomás felé.

Aztán mindennap eggyel kevesebb
trombita szólt. És a zenészek arcát
felismertük itt-ott a menetoszlop
soraiban…

Elmúlt a nyár. Esett.
Eső szemergett akkor is, egész nap,
kiskabátunkat húztuk föl eresznek
fejünk fölé. Szedtük elő a kottát -
már nem maradt,
csak három muzsikus.

Egy trombitás, egy kürtös, egy dobos.
Mi a szokott helyünkön álldigáltunk.
Felállt a legutolsó menetoszlop,
kifolydogált az iskola-kapun.

Vad marsra zendített a zenekar,
meglengette fölöttünk, mint a zászlót.
De már nem is az udvar közepén szólt,
hanem valahol messze, legelöl.

Mi meg néztünk utána, pár kölyök.
Élesen, mint a rézkürt rijjogása,
belénk vágott a kisfiús irigység:
lám, háborúba mennek a nagyok!

Rab Zsuzsa fordítása


Alekszej Szurkov: A holt mezőn

A gát mögött háromhüvelykes
ágyúk ugatnak, s döng a mély.
A gyilkos tűzben de keserves
feküdni annak, aki él.

Rongyos csizmánk latyakban ázik,
a föld rőf-mélyen csupa sár.
Hogy unjuk: hadar és okádik
a gépfegyverből a halál.

Vaszuhatagban éjjel-nappal
megyünk a poklon át, fiúk -
de zászlóként lebeg a hajnal
a folyón túl, s nincs visszaút.

Eörsi István fordítása

A végtelenség szomja (Visszatérés 10)

Eduard Bagrickij: Gyerekkor

Vén kofák pöröltek a bazárban,

a falakról pikkely pattogott,

mikor Bugajovka rőt porában

megláttam a tündöklő napot.

Tűzforró por dőlt nagy-gomolyogva,

sodródott a fákon-bokrokon.

Hogyan mostak meg és takarókba

hogyan bugyoláltak? - nem tudom…

Mint a kőttes, nőttem-növekedtem,

szemem szürke volt, fejem fehér,

s a kvász-árus bódénál figyeltem,

hogyan rázza a csihart a szél…

Járt a népség, a nők veszekedtek,

mozdony sípolt, zúgott a bokor…

Bugajovka! Én tenálad szebbet

nem találok már soha sehol…

Vidám jussom tőled kaptam egykor,

s tiéd vagyok, örökké tiéd -

nem hiába járt el a gyerekkor

mint kő-úton zengő vaskerék,

nem hiába kószáltam nyaranta

kint a sztyeppén a tanyák között,

s kiskocsmákban kalitkás pacsirta

nem hiába, hogy rámfüttyögött…

Mennyi év… Csak tűnt az árny az árnyra…

S mégis, annyi kusza év után

megiramlik szívem dobogása

a pacsirta füttye hallatán…

Bugajovka… Kint az útkereszten

a sztyeppéről ős búval teli,

mint egy elfelejtett puszta-isten

zúg a szél s a hőt terelgeti;

messzi mély dörejjel eddig ér el

a mennydörgés – s újra csönd füröszt,

csak egy csíkos ürge jajveszékel

s ül a tarló borostái közt,

csak egy héja száll a kazlakon túl,

két szárnya a déli hőbe csap,

s az ugaron-úton újra szél fúj

s száll az ősi sztyeppe-hangulat.

Nem tudom: lehet, hogy mit se használ,

mégsem hagyom el szülőhelyem:

a platánt a puszta-mélyi háznál

s a szép ösvényt kint a sztyeppeken…

Orkán, orkán, verd a konyhakertben,

törd a napraforgót és tipord;

zúzd a füzet és fékezhetetlen

szórj be porral ösvényt és majort…

Kint a szélben vén anyóka vág át,

tehénszagú istállóba nyit,

végignyalja odabent a jószág,

trágyadombon kakas kukorít…

Hej, anyácska! Mégy az egyenetlen

udvaron s úgy lépsz a házba be:

egy-egy sajtár mind a két kezedben

csordulásig tejjel van tele.

Bugajovkán átalűz az orkán

katángkórót, ördögszekeret,

mosott ruha, szárítózsinórján,

lúgtól illatozva leng-lebeg…

A friss szélben fölrebben a csűrről,

füttyögésemtől meg is riad

s huss! - de mégsem: körözve repül föl

a füstszínű, kék galambcsapat.

Fölszálltak, s már suhannak merészen,

köröznek a házorom felett,

egy-egy galamb röpte fönt a kékben

tövig hajtott tág csavarmenet.

Nem könnyű a galambröptetőnek:

póznát fogok s hozzá fölfele

ordibálok a fönt körözőknek:

„Kremencsugi, te, mindent bele!”

Tellér Gyula fordítása

Makszim Rilszkij: Öreg füst 

szunnyad…

Öreg füst szunnyad. Izzik a nyár mint a

Tó, mit körülfognak azúr hegyek.

Padka alatt a kutya csak legyint a

Fülével, ha bosszantják a legyek.

De a legyek dongnak feketén és

Úgy rémlik, már az idő nem halad:

Megállt és megmeredt. És nincs menekvés -

Nem múlik el ez a zöld nyári nap.

Az égen mindörökre így suhog már

A magányos ölyv. Árnyékban a tyúk

Kókadtan kódorog. Az örökkévalóság

Megjött s kezével fogja homlokunk.

Képes Géza fordítása

(Folytatjuk)