Irina Raksa novelláiból

Eurázsia

Vaszilij Suksinnak

A Puskin téren, a csöpögő hólétől vizes falak egyikén a férfi megpillantotta végre a címtáblát: „Gépírás, N. V. Kornyejeva, 3. emelet, 8. lakás, bejárat az udvarról."
Bement az alacsony boltív alatt a gyermeklármától hangos, latyakos belső udvarra.
Megállt a kapuban, alaposan szemügyre vette a bejárati ajtókat, és a hokizó gyerekekhez fordult, akik lihegve kergették a korongot:
-  A nyolcas lakás - melyik ajtó?
-  Az első főbejárat — felelte meg sem fordulva az egyik, és ütőjével a vízbe csapott. Gyorsan ment fölfelé a nagy, süket lépcsőház enyhén emelkedő, egykor fehér lépcsőin.
Az emeletek közti pihenőkön a magas ablakok porosak voltak, macskaszag érződött. Ezek a régi házak nem tetszettek neki. Nem ilyennek képzelte a moszkvai házakat, különösen a város szívében. Ment, egyik kezéből a másikba vette a kis bőröndöt, és félt, hogy már ki tudja hányadszor, megint meghallja a küszöbről: „Nem, nem, fiatalember. Nekem megvannak a magam üzletfelei, és sok a munkám. Most nem gépelek idegeneknek. Menjen a Tverszkoj bulvárra. Talán ott..." A Tverszkoj bulváron pedig a biztosítóláncot ki sem akasztva mondták: „Nem, hová gondol, kedves barátom - »ma«! Annyi a munkám... Siet? Nos, manapság mindenki siet. Ilyen időket élünk!"

A földszinten döngve csapódott be az ajtó. Valaki fölfelé jött a lépcsőn.
A nyolcas számú ajtó félfáján több különböző színű csengőgomb tarkállott. Sarovajának egyszer, Holbergéknek kétszer, Szkorinéknak háromszor kellett csöngetni. Volt egy különálló gomb is - „Csak Miszkinnek". Úgy látszik, itt nem lakik semmiféle Kornyejeva. A biztonság kedvéért a férfi úgy döntött, hogy még egyszer átfutja a névjegyzéket, de egy hang megszólította:
-  Kit keres?
Lentről egy svájcisapkás, fekete kabátos asszony jött fölfelé, kezében élelmiszerrel teli szatyor.
-  Kornyejevát keresem.
Az asszony megállt a lépcsőn, észrevette a férfi bozontos fülessapkáját, kabátját, prémmel bélelt cipőjét:
—  Bocsásson meg, ön kicsoda?
—  Sulgin — mondta egyszerűen a férfi. — Gépelés miatt...
—  Vagy úgy... — Az asszony nyomban minden érdeklődés nélkül az ajtóhoz ment. —  Mindig le akarom venni azt a táblát. De hát csavarok tartják. — Sietősen kotorászni kezdett a retiküljében. - Tudja, már nem lakik itt.
A férfi elkeseredett:
—  Nem árulná el, hol próbálkozzak még?...
—  Nem tudom, nem tudom. — Megtalálta végre a kulcsokat, és nagy csörgéssel nekilátott, hogy kinyissa a biztonsági zárat.
A férfi felvette a kis bőröndöt, nem volt értelme tovább várni.
—  Tudja — szólalt meg újra az asszony. Ideges volt, sehogy sem tudta kinyitni a zárat. -  Tudja, meghalt. Januárban halt meg.
A férfi nem tudta, mit mondjon erre, ácsorgótt egy darabig, és aztán csak elindult a lépcső felé. Váratlanul az asszony hátranézett:
—  Maga ismerte? Gépelt magának?
—  Á, nem — vonta meg a vállát. — Egyszerűen azt tanácsolták, hogy ő meg tudja csinálni.
—  Óh - az asszony keserűen felsóhajtott. - Mindent meg tudott csinálni, mindent. Jaj, ez az átkozott kulcs...
A férfi kényelmetlenül érezte magát.
—  Adja csak, talán én... — ajánlotta.
Az asszony átnyújtotta a karikán a kulcsokat:
—  Tessék, ez a sárgás, én minden alkalommal vesződöm vele.
A férfi megvizsgálta a kulcsot, és majdnem erőfeszítés nélkül kiegyenesítette a szárát.
—  Kész, megvan.
—  Kész? Lehetetlen. — De a zár kattant, és az ajtó kinyílt. —  Köszönöm.
—  Semmiség — dörmögte, és szaporán megindult lefelé.
Lépkedett az elkoptatott lépcsőfokokon, és nem tudta, hova is menjen most. Hiszen kell, hogy legyen Moszkvában valamiféle leíró iroda. Hisz nem rohangászhat az ember álló nap keresgélve, amikor tömérdek dolga van Moszkvában, és mindössze egyetlen napja. Még nem ért le a második emeletre, amikor fölötte megszólalt egy hang, visszhangzott a lépcsőház:
—  Figyeljen csak, fiatalember - az asszony áthajolt a korláton -, azt tanácsolom, menjen a Tverszkoj bulvárra.
—  Már jártam ott. - Felpillantott. - Mindent bejártam. - De azért jólesett neki ez a figyelmesség.
—  És most hová tart? 
Elmosolyodott.
—  Nem is tudom. Próba, szerencse.
—  Mondja, sok?
—  Micsoda? - a férfi nem értette.
—  Hát a szöveg. A gépelnivaló.
—  Miért lenne sok? Egy füzetecske.
— Jöjjön föl - rendelkezett a nő, és eltűnt.
Úgy látszik, szerencséje van! Felrohant a harmadikra, és bement a nyitott ajtón.
A sötét folyosón hagyma, por és régi lábbeli szaga érződött.
—  Fáradjon be - hallotta messziről a nő lágy hangját. - Tegnap kiégett a villanykörtém.
Valami kemény tárgyba üktözött.
—  Jöjjön ide - hívta a nő a sötétből. - Ide, ide, a hang után. Tüstént kinyitom az ajtót.
Bentről homályos fény szűrődött ki, és a férfi egyenesen arra tartott.
Káprázni kezdett a szeme, mert a magas szoba tele volt aggatva mindenféle csecsebecsékkel — aranykeretes képek, tarka tányérok, apró üvegtárgyak és vázák a zongorán, a pohárszéken, az asztalon.
„Minek az embernek ennyi haszontalan holmi?" — gondolta. De a sok dolog között felfedezett egy térképet az asztal fölött. A két földteke, akár két kék szem, komolyan nézett a szobára.
—  Foglaljon helyet egy percre! — A nő eltűnt valahol a szekrény mögött. — Bizonyára melege van ebben a prémes sapkában!
A férfi hallgatott.
—  Igaz, én nem vagyok gépíró — mondta a lány a szekrény mögül —, de azért mutassa meg a kéziratát! — Mikor megjelent, alig ismert rá. Még egészen fiatal, valószínűleg vele egykorú lány állt előtte, fehér blúzban, sötét konttyal, kicsit hasonlított az első iskolai tanítónénijéhez. - Miért a földön? - kérdezte a lány, látva, hogyan turkál a bőröndben. - Tessék, itt egy szék.
A férfi közelebb akart lépni, de félt, hogy nekimegy valaminek.
— Á, nem, nem érdemes. — És átnyújtotta a füzetet.
A lány odament, könnyedén mozgott a bútorok között.
—  Ha tudtam volna, hogy ez ilyen nehéz dolog Moszkvában, legépeltettem volna nálam, az irodában.
—  Ez a „nálam" hol van? - a lány kinyitotta a füzetet.
—  Aktasban, az Altaj hegységben. Hallott róla? A nő nem akarta megbántani.
—  Úgy rémlik... a rádióban.
—  Igen, igen. A múlt hónapban beszéltek rólunk a rádióban. Felajánlást tettünk.
—  A kézírása elég olvasható.
—  Én is mondom, hogy olvasható. Mások bezzeg azt hajtogatják: nem és nem.
—  Nem műszaki szöveg.
—  Nem műszaki. - A férfi aggodalmasan fürkészte a nő arckifejezését. - Tulajdonképpen. .. ezek versek — és elvörösödött.
De a lány nem nevetett, sőt el sem mosolyodott, lesimította a haját, és elkapva a férfi nyugtalan pillantását, komolyan mondta:
—  Nagyszerű. Hagyja itt. Holnap nézzen be érte. Három példányban kéri?
—  Hogyhogy holnap? - a férfi nem értette. - Nekem ma kell.
— Hová gondol, kedves barátom! - A nő azon nyomban ahhoz a másikhoz hasonlított, a Tverszoj bulvárról. - Hisz ez irreális - sorra kirakta a szatyorból a kenyeret, a sajtot, egy üveg tejet. — Ez körülbelül negyven oldal, és én nem vagyok gépírónő. Én egyszerűen csak...
—  Adja ide. - A férfi gyorsan előrelépett. - Adja csak ide - és elvette a füzetet az asztalról. - Azt gondoltam, maga komolyan... - Kinyitotta a bőröndöt.
—  Semmi értelme a heveskedésnek. - A lány félretolta a szatyrot. - Hiszen egy nap alatt senki sem fogja magának...
—  Nem tesz semmit, boldogulok. - Lihegve begyömöszölte a füzetet a bőröndbe.
—  De hát reménytelen a helyzete.
A férfi látta, hogy a nő magas sarkú cipőbe bújtatott lába közeledik feléje, és megáll mellette.
—  No várjon. - Kinyújtotta a kezét. - Megpróbálom. Holnap nincs órám. Nem ígérem, hogy gyorsan elkészülök, este úgy kilenc tájt telefonáljon.
A férfi fellélegzett, guggolásból, alulról fölfelé ránézett erre a tiszta, takaros lányra.
—  Tessék, a telefonszámom. - Egy lap fölé hajolt a zongoránál. - Csak az édesanyám miatt. Ő vállalta volna. Ő mindig mindenkit kihúzott a bajból.
Követte a lányt a folyosón. Most világosabb volt itt. A mennyezet alatt villanykörte pislákolt. A fogasok közti kis falnál, befelé fordulva valaki telefonált. A lány kinyitotta az ajtót, és kiengedte a férfit a lépcsőházba:
-  Ha telefonál, Zsenyát kérje - és huncutul mosolygott. - Nincs melege ebben a sapkában?
-  Ne veszítse el a füzetet - figyelmeztette a férfi.
A lány elnevette magát, és becsapta az ajtót. De a nevetése elkísérte Vászját végig az emeleteken. „De meg van akadva ezzel a sapkával. Olyan, mint általában egy sapka, rendes, mormotaprém. Milyen nehezen szereztem Barnaulban!" Még büszke is volt a sapkájára.

Vászja Sulgin a telefon felé tartott a széles tavaszi utcán, Jurij Dolgorukij szobra mellett. Valahol az Altajban még hó van, de itt az aszfalt már majdnem száraz, és tócsák csillognak a fák tövében, a rácsok alatt. Hányszor álmodozott arról, hogy elmegy Moszkvába — amióta Aktasban dolgozik, de már korábban is, Tomszkban, ahol tanult, de még régebben, gyermekkorában, Szvetovkában, a kis altaji faluban. Olvasott róla, ismerte, látta. Mennyi mindent hallott a városról! De hogy ő maga, a tulajdon két szemével lássa, itt sétálgasson!... A téren az emlékműnél hemzsegtek a kékesszürke, kövér galambok. Minden tartózkodás nélkül Moszkva alapítójának a vállára telepedtek. Az altaji galambok félénkek, és többnyire fehérek. Ha letelepszik egy ilyen galamb a friss szántásra — gyönyörködhet az ember kedvére.

A Moszkvai Városi Tanács körül házóriások emelkedtek. Örömmel fedezte fel őket. Ezek aztán igazi házak. Ezek már kedvére valók voltak. Érdekes lenne megtudni, kik laknak itt? Ott függönyök lógnak, nyitva a szellőzőablak. Minden bizonnyal kiváló emberek. Miniszterek vagy talán a helyetteseik, vagy mondjuk írók. És Vászja vidáman elképzelte - fölugrik hozzájuk, megismerkedik velük, egy tea mellett meghányják-vetik ügyes-bajos dolgaikat, a világ folyását. Érdeklődve hallgatják majd őt, a vidéki mérnököt. Ahogy náluk Aktasban — betérhet az ember bármelyik házba, csak örülnek neki. De ettől a képtelen gondolattól nagyon rossz kedve lett. Itt Moszkvában egyelőre még minden idegen, rideg, közömbös volt a számára. Szerette Moszkvát, de a város nem szerette őt. És ez nagyon bántotta. Moszkva nem is tudta, hogy létezik egy Vászja Sulgin nevű ember az Altaj hegységből, hogy az ő utcáin jár-kel, és megvannak a maga igényei a fővárossal szemben. Pedig igényei már voltak. A szerkesztőségben nem fogadták el a verseket. Bele sem olvastak, azt mondták: csakis gépelve. A Majakovszkij Múzeum zárva volt. És ami a leglényegesebb, a minisztériumban nem kapta meg a nagyteljesítményű új fúrógépeket.

Alig tudta kikönyörögni magának ezt a kiküldetést. Maga Laskov, a főmérnök nem utazott el, őt küldte, a fiatal szakembert, bízott a sikerben, annál is inkább, mert a bánya terven felüli felajánlást is tett az értekezleten. És tessék, mi lett belőle!... Vászja lótott-futott, győzködött, bizonykodott. Minden dolgozószobában letette a papírokat az asztalra, aztán hirtelen haragjában fölmarkolta őket: „Adják vissza!" Egyre följebb ment a lifttel. A tizenötödik emeleten, amint kilépett a soron következő szobából a folyosóra, mogorván megállt, és hirtelen megpillantotta az ablakot. A széles, fénylő ablakon át fjedig a könnyű, kék ködbe burkolózó hatalmas, békés, messzeségbe vesző Moszkvát. Ámulatba ejtette ez a nagyszerű látvány, egy csapásra elfelejtett minden kellemetlenséget, egészen közel ment az üveghez, tenyerét rátapasztotta, sokáig állt így, nézett lefelé. A madarak is bizonyára így repülnek a város felett, csapatosan vagy magányosan, és látják föntről a füstölgő kéményeket, a behavazott tereket, az embereket... Aztán megint a nyakába vette az osztályokat, megpróbálta „kiverekedni" a fúrógépeket. De már nem vitázott, hanem mindegyre kitekingetett a csillogó ablakokon, és arra gondolt: „Hogyan tudnak ezek az emberek dolgozni itt, koncentrálni, mikor kinn ilyen szépség hever?" Végül a főigazgatóságon azt mondták: „Rendben van, a harmadik negyedévben megkapják!" Persze nem jó, hogy a harmadikban, de ez már mégis valami. Már csak Laskovnak kellett telefonálnia Aktasba, megtudakolni, hogyan tovább.

Itt nem lehetett nagyokat lépni, ahogy ő szokott. Egyre-másra beleütközött valakinek a hátába vagy a szembejövőkbe. Elnézte ezt az áradatot, és nem győzött csodálkozni: mennyi ember sétafikál dologtalanul! És ez csak egyetlen utca. Mi lehet az egész városban? És még hányan ténferegnek üzletről üzletre? Nos, tegyük fel, leszámítjuk a kiküldetésben lévőket — ők a munkájukat végzik. Külön vehetjük a nyugdíjasokat — megérdemelt pihenésüket élvezik. Az a kutyás hölgyike viszont igazán tudna dolgozni. Akár náluk is, a bányában. Ülne a portásfülkében és teát főzne, az is hasznos dolog. De a többiek mit csinálnak itt? Tempósan sétálgatnak, pedig hétfő van. Talán mind szabadságon vannak? Tessék, ott az a nő vagy az a fickó — meg ez és amaz is ott. Mindegyiket vissza kellene zavarni - de egyszerre - a munkahelyére. Hasznos lenne!
A Központi Távíróhivatalt azonnal felismerte, még messziről. Olyan sötét, magas homlokzatú épület, és a kék földgömb, akár a küklopsz szeme. Vászja Sulgin elégedetten ment a gyalogátjáróhoz.

(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re)

A leningrádi blokád képeiből

A leningrádi blokádról szóló szuggesztív dokumentumkötet anyagának megismerése után a blog szerkesztője úgy gondolja, hogy az interneten talált beszédes archív képekkel zárja le a témát azzal a felszólítással, hogy minderre örökre emlékezni kell... (Bolonduska Ivanuska)

Sorbanállók egy virágüzlet előtt

Konvoj a Ladoga tavon: "az élet útja"

Összeesett az utcán

Légiriadóra készen

Szobrok és emberek

Gyermekosztály

A leningrádi légelhárítás "fülei"

Hullaszállítók

Hullaszállító

Kenyérfejadag

Kenyérjegy a blokádban

Leningrádi vízhordók

Leningrádi naplók tükrében (5., befejező folytatás)

ALESZ ADAMOVICS, DANYIIL GRANYIN
Fejezetek a blokád könyvéből (II)

900 EZREN ELUTAZTAK

1942-ben Leningrádból körülbelül 900 ezer lakost evakuáltak a legnehezebb körülmények között.
G. A. Knyazev naplójában már a háború kétszáznegyvennegyedik napja következik.

„1942. II. 20. Péntek. Szerencsétlen városunk lakói itthagyják minden vagyonukat, otthonukat, hozzátartozóikat, ha gyengék, sorsukra bízva őket - és eltávoznak Leningrádból. Fiatalok, öregek, férfiak és nők vonulnak a Finn pályaudvar felé, szánkón húzzák a holmijukat, személyenként néhány csomagot. Folyik a nagy kitelepülés. Akik pedig maradnak, összeszorítják a fogukat és hallgatnak. Szemükben titkolt bánat és aggodalom. Másokéban teljes közömbösség. Lesz, ami lesz!
Én teljesítem történetírói kötelességemet. Belenézek minden ember arcába, szemébe, akivel találkozom. Igyekszem mindent észrevenni, mindent feljegyezni, amit a magam kis körében látok. Most pedig az a feladat vár rám, hogy kézírásos és nyomtatásban megjelent anyagaimat előkészítsem arra, hogy átadjam a Tudományos Akadémia Levéltárának. Néhány, régen tervezett irodalmi munkámat is szeretném papírra vetni, valamint a múltat megvilágító visszaemlékezéseim egyes részleteit. Egyszóval, szeretnék mérleget vonni.
— Amíg a Tudományos Akadémia Levéltára épségben marad, az ön kéziratai is teljes biztonságban lesznek — nyugtattam meg az egyik docenst, aki az egyetemmel együtt evakuálni készült.
Nekem is sietve rendbe kell szednem a kézirataimat és az írásaimat. A hideg akadályoz abban, hogy a hivatali szobámban dolgozzam, abban a lyukban pedig, ahol most lakom, moccanni sem lehet. Kézirataim, kevés kivételtől eltekintve, csupa olyan anyag, amelyet senki sem ismer. Most, amikor sok, különösen értékes anyagi és kulturális emlék pusztul el, a kevésbé fontos okmányok is jelentősek. Ilyen esetben talán az én kézirataim is megérdemlik, hogy megvédjék és megőrizzék őket. Az egész életem van bennük. Januárban végleges vázlatot készítettem az összes írásom rendezéséről, és elhatároztam, hogy ideiglenes — halálom esetén pedig állandó — megőrzésre a Tudományos Akadémia Levéltárának adom át valamennyit. Csakhogy ez fennmarad-e?
Jelenleg minden gondolatom arra összpontosul, hogyan lehetne megőrizni a kihunyó-félben levő életet az Akadémia Levéltárában, amelyet én vezetek, s fenntartani az orosz kultúra és különösen a tudomány több mint két évszázados történetére vonatkozó anyagok egyik legnagyszerűbb levéltárát.
Nekem és munkatársaimnak pedig egyre fogy az erőnk...
1942. II. 22. A háború kétszáznegyvenhatodik napja. M. F. nem is napról napra, hanem óráról órára egyre soványabb. Most az elosztóban van, ahol egy darab húst kell kapnia. Tegnap reggeltől estig dolgozott, a piacra szaladt cserélni, az étkezdébe kásáért. Attól félek, nem győzi majd erővel. Hát én győzöm? Igyekszem összeszedni magam. De olykor teljesen elhagy az erőm.
Meglátogatott az egyik egyetemi hallgatónő, A. V. Nyehoroseva-Karpinszkaja. Csupán három vizsgája maradt — és akkor elvégezné az egyetemet. Nem akar evakuálni, és így kizárják az egyetemről. Ott most igen nagy az izgalom: menjek, ne menjek? Nyehoroseva az anyja miatt nem utazik el, neki már ez az utazás is nehezére esne. Ott nem lesz jobb, itt nem lesz rosszabb. »Ott menekültek leszünk, itt fedél van a fejünk fölött, van néhány holmink, amit elcserélhetünk.« Két nagynénje, az anyja és ő maga szívósan és keményen küzd az életéért.
— Azelőtt féltem, de most harag tölt el — mondta nekem a diáklány. — Ha túlélem a háborút, és úgy ötvenéves leszek, megírom a visszaemlékezéseimet. Mindent megírok, amit az emberek elfelejtenek. Vagy amire nem lesz kedvük emlékezni. Hiszen most senki nem jegyez fel semmit: most nem alkalmas az idő erre, akik pedig elmenekülnek Leningrádból, csak saját magukról fognak mesélni. Ezért én igyekszem mindent megjegyezni, hogy azután leírjam.
Én persze egyetlen szóval sem árultam el, hogy éppen most írom le mindazt, amit látok, amit gondolok, amit átélek. Most, azon nyomban, nem félve az ellentmondásoktól, a terjengős részletektől, az ismétlésektől. Az pedig, ami később, visszaemlékezés formájában íródik le, egyáltalán nem az lesz, amit most élünk át.
... Rézsút szemben a házunkkal, közvetlenül a híd előtt, három haditengerészeti nehéztüzérségi löveget állítottak fel. A rakparton megint háborús sürgés-forgás látható. Miközben kerekes kocsimmal a hivatalba igyekeztem, állandóan tüzeltek. A lövedékek valahol a Nyevszkij, a Szadovaja környékén robbantak.
Mindaz, amit láttam, igen nyomasztó benyomást keltett. Nagy megpróbáltatások várnak ránk a jövőben... És M. F. megrongált szervezete, pattanásig feszült idegei ma csődöt mondtak: feleségem sírva fakadt... Csendes, titkolt félelemmel nézek rá — arca elfeketedett, megnyúlt, és tegnap panaszkodott, hogy fáj az alsó ínye.. . Ma reggel is nagyon gyenge volt, most pedig dolgozik: tűzifát hozott fel a pincéből a második emeleti lakásunkba, befutott a kis vaskályhába, feltett főzni húsz dekánál kevesebb borsót kettőnknek két napra — mindazt, amit jegyeinkre a hónap első harmadának végéig kaptunk. — Lehet, hogy nem bírom ki — mondja M. F. halkan, szelíden. És roppant erős jellemű feleségem és társam ráncos, öregasszonyos (!) arcán kövér könnycseppek gördülnek alá.
Életünk óráról órára egyre bonyolultabbá válik. Aki teheti, siet elhagyni a várost. És mi vár ránk?... — Miránk — mondja az én M. F.-em — teljes reménytelenség vár. Én igyekszem megnyugtatni. Erőt veszek magamon. Versköteteket szedek elő. Mámorosan habzsolom őket. — Te filozófus módjára nézed az életet — mondja M. F., — én pedig egyszerűen szeretem... Tudod, én szeretem az életet...
Délután vakítóan ragyog a nap a Néva fehér fátyla és rakpartjai fölött, amelyeket az imént hullott, friss hó borít. Útközben eltakartam arcomat a vakító napsütés elől, és ezt gondoltam: nekem még itt van ez — a jelen pillanat. Ez itt van! A jövőre pedig nem kell gondolni!
A hivatalban azonban nem árultam el magam... Bizakodónak, élénknek mutattam magam; elbeszélgettem Andrejevvel, a történelemtudományok doktorával, aki valamit kotyvasztott a tűzhelyen. Megpróbáltam megszervezni a levéltári munka újrakezdését. A tűzhelyből, mint mindig, most is pernye szállt az égett aktákból, előttem pedig mogorva, fáradt, éhes emberek ültek, és szívem összeszorult a fájdalomtól.
Itthon — hideg és pusztulás; és ami a legszörnyűbb — létezésünk reménytelen. De én még nem adom meg magamat!
... Olyan sok dolgot gondoltam végig! Sokat feljegyeztem, de nem mindent. Januári-márciusi naplójegyzeteim természetesen alapos szerkesztésre szorulnak. Egyelőre azonban szeretném gondolataimnak, élményeimnek legalább egy részét feljegyezni, még ha megfelelő rendszer és kiforrott stílus nélkül is. . . Sietségem indokolt.
Ma a járdán utat kellett engednem két, egymáshoz kötött szánkónak. Egy holttest feküdt rajtuk, amelyet szerető gonddal világoskék plüsspaplanba burkoltak. És nem tudom, miért, de valahogy megremegtem. Hiszen ez olyan megszokott kép napjaink Leningrádjában. Más járókelőknek a szeme sem rebbent! Felesleges idegesség, érzékenység? Nos, nevezzék, aminek akarják. Én megremegtem. Éppen ettől a világoskék plüss-paplantól. Sok, lenvászonba vagy rongyba csavart holttestre közömbösen néztem. De ennek a paplannak a világoskék színe a jéghideg napsütésben olyan élénk volt, hogy valósággal a szemembe vésődött.
Az egyetem, az én kihalt, elhagyatott, drága, régi épületem mellett találkoztunk... Gondolataimba merülve, így értem el a Képzőművészeti Akadémiáig, amely szintén kihalt és elhagyatott volt. .. A bezárt főbejárat előtt a hóban valaki ürülék sötétbarna nyomát hagyta. Szemközt a szfinxek — állandó útitársaim életem e tizenkét és fél éve alatt. Körülöttünk hókupacok. Őket is hó borítja, de állnak, egyelőre állnak. És engem nyugalom fog el. A szfinxek az emberiség 3500 éves előtörténetéről beszélnek nekem. Az emberiség igazi történelme előttünk van!"

„Az élet útjá"-n végzett munkáról éppen eleget írtak, és nekünk is sokan meséltek erről. Olga Ivanovna Moszkovceva szintén ezen az útvonalon dolgozott, lánya azonban Leningrádban maradt. Mihelyt alkalom kínálkozott, Olga Ivanovna felutazott érte. A kislány tizenhárom éves volt. Olga Ivanovna a főnökétől előre, hitelbe „két egész kenyeret", meg káposztát kért, de nem feketét, amilyet kapni szoktak, hanem — „zsenge fehér káposztát, mert a kislányom gyenge, beteg, talpra kell állítani. Meg egy kevés heringet. Nos, a társaim is adtak kölcsönbe néhány falatot a magukéból. Összeszedtem egy kistányérra valót, és elvittem a kislányomnak. Ő pedig elzavart: nekem nem kell ez a kenyér, inkább meghalok. Hol szereztél két egész kenyeret? Loptad! Mondom, nem loptam, kiküldetésbe jöttem, itt vannak az irataim, a kenyérről is van írásom... Magammal vittem a kislányomat. Nem tudott járni. Kivitték az autóba, segítettek nekem. Ahogy a Ladoga-tó jegén haladunk, folyton azt nézzük, él-e vagy nem? Azután lassanként járni kezdett. Mindennap a konyhába vittem. Ott fenyőágakat vágott, vitaminnak. Mi vasutat építettünk a Ladogához. . ."

Bár könyvünk első és második részében egyaránt akadnak a leningrádi gyermekek, lakosok evakuálásáról szóló beszámolók, visszaemlékezések, naplójegyzetek, arra nem volt lehetőségünk, hogy ismertessük annak a nagyon is megfeszített munkának valamennyi oldalát, amelyet a legkülönbözőbb - párt- és katonai - szervezetek végeztek, hogy megszervezzék „Az élet útjá"-t a Ladoga-tó jegén keresztül.

Egy köteg megsárgult lap, amelyet rozsdás gemkapocs fog össze. Egy szociális osztag jelentései. Valamennyi M. Lazarevről szól, aki 1921-ben született, és a Mezsdunarodnij proszpekt 18. alatt lakik. A Komszomol-osztag leánytagjai, az első jelentés alapján ítélve, megállapították, hogy Lazarev egyedül van, és eszméletlen állapotban fekszik.
„Legyengült, egyetlen rokona sincs, senki sem gondozza. Jelenleg egy idegen család szobájában fekszik, de 1942. III. 31-én őket is evakuálják. Lazarev elvtárs akkor egyedül marad a lakásban. Tűzifája nincs. A Martti gyárban dolgozik, a 22. műhelyben. Nincs pénze, nincs, aki elmenjen az élelmiszerjegyeiért. Anyja halála után holmijaik a zálogházban maradtak. Azt kéri, hogy minél hamarább küldjék kórházba."
A jelentést Krilova, a dolgozók helyzetének kivizsgálására alakított szociális osztag tagja írta alá, 1942. március 29-én.
A kerületi pártbizottság titkára ezt írta: „Fel kell venni a kapcsolatot az Októberi kerületi pártbizottsággal, hogy segítse Lazarev elvtársat abban, hogy befeküdhessen a gyári kórházba."
Az osztag tagjai pedig egyelőre továbbra is ellátogattak Lazarevhez. Jelentéseikben mindegyik nap szerepel:
Április 1. „A beteg Lazarev számára vásárlási könyveket kaptunk, bejegyeztettük egy üzletben, kiváltottuk a kenyeret, ebédet vittünk az étkezdéből, megetettük. K. Svecova, rajparancsnok."
Április 3: „A Martti gyárban felvettük a táppénzét. Ebédet vittünk az étkezdéből, megetettük."
Április 4-én Svecova és Kirjuskina kiváltja a kenyéradagját, ebédet visz, megeteti és megmosdatja a beteget. És így megy ez mindennap, április 9-éig. Az utolsó feljegyzés: „... kérésére elmentünk a Frunze kerületi 28. számú rendelőintézetbe, kihívtuk az orvost. K. Svecova, rajparancsnok, Kirjuskina közlegény."
Több jelentés nincs.

Mi mindennel foglalkoztak ezek az osztagok! Alekszej Sitov közlegény a frontról írt levelében azt kéri, menjenek el a Maklin proszpekten levő lakásába, és nézzék meg, „milyen állapotban van, ha pedig laknak benne, akkor ki, hogy levelezhessek azzal az elvtárssal. A dolog úgy áll, hogy leveleket várok a rokonaimtól, és ezek a levelek talán felbontatlanul, visszaküldve ott hevernek, mert a házban senki sem ismeri a címemet."

Egy hadiipari üzem pártbizottsága köszönetet mond M. Szidorovának, a szociális bizottság elnökének a segítségért, amelyet az annak a brigádnak nyújtott, amely a hátországból érkezett, hogy magával vigye a gyári dolgozók családjait. Amennyire a rövid levél szövegéből megérthető, a brigádnak 190 családot kellett felkutatnia. A belövések, a tüzek miatt sokan elköltöztek, az egyik meghalt, a másik kórházban feküdt. Ennek a szociális osztagnak a lánytagjai tisztázni tudták a helyzetüket és állapotukat. A városban akkor gyalog kellett végigjárni temérdek címet, kórházakba, házkezelőségekre, gyermekotthonokba ellátogatni. „Mi, az evakuációs brigád, teljesen világos és pontos választ kaptunk önöktől valamennyi családról. Még egyszer köszönetet mondunk a szociális osztag egész kollektívájának."

Lehetetlen összeszámolni és figyelembe venni mindazt, amivel a harcoló Leningrád, a dolgozó Leningrád a győzelemhez hozzájárult. A szétzúzott ellenséges hadosztályok és csapatok, a Kirov gyárban kijavított „KV"-harckocsik, az elkészített lövedékek, aknák számát persze közölni lehet. De hogyan lehet felbecsülni azoknak a hozzájárulását, akiket Knyazev Leningrád passzív védőinek nevez, akik csupán éltek és igyekeztek dacolni a halállal a blokádba zárt városban, megmenteni gyermekeiket, mint Ligyija Ohapkina és ezer meg ezer más asszony tette? Vagy az olyanokét, mint Jura Rjabinkin? Nem fogjuk összeszámolni, hány gyújtóbombát oltott el - mégha ezek nem is lettek volna, Jura akkor is az élő Leningrád része marad.
Mivel járultak hozzá a győzelemhez például az olyan leningrádiak, akiket ma még a Honvédő Háború résztvevőinek, veteránjainak sem tekintenek? Szergej Narovcsatov költő, aki a szinyavini mocsarakban harcolt, ezt mondta nekünk:
- Mi bizony, éhesen és kimerülten, nem tudtunk volna annyira helytállni ott, ha nincs mellettünk az élő város, az óriási és élő Leningrád! Csupán egy erdőt, csupán egy mocsarat lehetetlen lett volna így védelmezni.

Ligyija Ohapkina és Jura Rjabinkin szintén a leningrádi front nélkülözhetetlen része volt. De vajon csak a leningrádi fronté?
„Moszkva tartja magát, Leningrád nem adja meg magát!" — mennyire fontos volt ezt hallani, tudni a belorussziai erdőkben! Nem utólag, hanem éppen abból a háborús időből merít könyvünk egyik szerzőjének emlékezete olyan érzéseket és tényeket, amelyek igazolják, milyen sokat jelentett a belorussziai földalatti szervezetek tagjai és partizánok számára az, hogy Leningrád tartja magát. Nekünk fontos volt az, hogy Leningrád nem csupán rendíthetetlenül helytállt, hanem mintegy értéktelenné tette az ellenség erejét és magabiztosságát. Mi akkor nem tudtuk, nem tudhattuk, milyen áron, milyen erőfeszítés révén lehetséges ez. Az volt fontos, hogy a város tartotta magát - azután, hogy a saját szemünkkel láttuk a keleti irányú német előretörés megdöbbentő kezdetét. Leningrád megállította ezt az előretörést, és megmutatta, hol van a németek erejének a határa: a németek hadseregét Moszkva előtt szétzúztuk. A Néva menti város az ellenség tehetetlenségét igazolta, s ez a Hitler számára borzalmas tehetetlenség, ez éveken át tartott, egyetlen lépést sem tudott tenni előre.
Mi akkor nem tudtuk, kinek mondjunk ezért köszönetet. Az a körülmény, hogy könyvünk megalkotásában egy belorusz író is részt vesz, ilyen — bár elkésett — főhajtás lesz mindazok előtt, akik a városban harcoltak. Most már látjuk, hogy a valódi leningrádiak nem sziklából faragott, hanem hús-vér emberek voltak, de annál nagyobb tiszteletet érdemelnek.

„...VALAMIÉRT LEVETTE A SAPKÁJÁT"

Ligyija Ohapkina már elveszítette reményét, hogy elutazhat a városból, amikor — március 4-én — felkereste ugyanaz a hadnagy, aki csomagot hozott a férjétől, és arra kérte, sürgősen készüljön fel az elutazásra.
„Autón megyünk majd a Ladoga-tó jegén keresztül. Ehhez úti okmányokat kell szereznem a kerületi tanács vébétől, azután pedig be kell néznem a Csajkovszkij utcába, a csomagért. Elmentem a Vaszilij kerületi tanács vébéhez, megszereztem az okmányokat. Figyelmeztettek, hogy az út veszélyes. Előfordultak olyan esetek, amikor az autók alatt beszakadt a jég. Ami pedig a legfontosabb, tették hozzá, mi ezért nem vállaljuk a felelősséget. Nevetséges volt ezt hallanom, és ezt mondtam: ha mi itt éhen halunk, ezért vállalják a felelősséget? Nem, én elutazom, bármi történjék is; és másnap reggel, miután megetettem a gyerekeimet és megcsókoltam őket, elindultam a csomagért. Magammal vittem a szánkót, és előbb a férjem bátyjához mentem azért a bőröndért, amelyben néhány holmim volt, például a férjem öltönye, az én átmeneti kabátom. Ő a Pervaja Krasznoarmejszkaja utcában lakott, ez igen hosszú út volt. Minden különösebb esemény nélkül eljutottam oda. Magamhoz vettem a bőröndömet, és arra kértem őket, hogy kísérjenek el. Megígértem, hogy megosztom velük azt, ami a csomagban van. Még nem kaptam meg. Ők azonban visszautasították. Szintén megviseltnek látszottak. Innen megint csak az egész városon keresztül a Csajkovszkij utcába mentem, hogy átvegyem a csomagot. Útközben megint betértem egy üzletbe kenyérért, és az egészet megettem, mert azt reméltem, hogy a gyerekeknek azt adom majd, ami a csomagban lesz. Állandóan a gyermekeim miatt aggódtam. Vajon mit csinálnak ott egyedül, éhesen, biztosan az ágyban fekszenek és sírnak. Már sötétedni kezdett, este nyolc óra volt. Amikor megszereztem valamennyi okmányt és átvettem a csomagot, hazaindultam.
Amikor végre hazaértem, már éjjel három óra volt. A szánkót nem tudtam áthúzni a kapu magas küszöbén keresztül. Mindent az utcán hagytam, és majdhogynem négykézláb másztam fel a lépcsőn az ajtóig. Kinyitottam, Rózát szólítottam, s egy pillanatra benéztem a szobámba. Amikor a gyerekek meghallották a hangomat — sírni kezdtek, két szólamban. Ó, kedveskéim, hát éltek, mindjárt adok nektek enni... Rózával lesiettem a lépcsőn. Mondom neki: fuss, rohanj, a kapu előtt áll a szánkó, rohanj! Sok ennivaló van rajta, annyit adok, hogy torkig laksz. Nagy üggyel-bajjal felcipeltük az egész poggyászt. Én levetkőztem, és kimerültén leroskadtam az ágyra. A gyerekek sírtak, én meg vagy húsz percig képtelen voltam odamenni hozzájuk. Azután felbontottam a csomagot, és kiderült, hogy majdnem csupa rozslisztből készült kétszersült van benne, és csak két csomag köles. Gyorsan befutottunk, kását tettünk fel főni. Enni adtam a gyerekeknek és Rózának. Egész éjjel készülődtünk. Én a kezemet sem tudtam mozdítani. Róza két asszonyt hívott, ők segítettek nekem, én pedig kétszersültet adtam nekik.
A következő napon, 1942. március 6-án, a poggyásszal és a gyerekekkel újra elindultam a Csajkovszkij utcába. Ott volt a gyülekező. Egy asszony vállalta, hogy viszi a holmimat, én meg a gyerekeket vittem. Neki már adtam fél kiló kölest és négy rozskétszersültet. 11 óra volt, a gyülekezőt pedig 12 órára tűzték ki. Az asszony, akárcsak jómagam, gyenge volt, nehezen húzta a szánkót. Mindketten alig mozogtunk. Nagyon idegeskedtem, féltem, hogy elkésünk. Az utcán hóvihar sepert, heves szél fújt. Már fél kettő volt, mi pedig még csak a Lityejnij-hídig jutottunk el. Mi lesz, ha elkésünk? Akkor minden kínlódásom, végső erőfeszítésem hiábavaló lesz. Már majdnem az összes kétszersültet szétosztottam, a kását is. Megint éhezni kell! Ezekre a gondolatokra majd megszakadt a szívem. Halántékom lüktetett. Megint elöntött az izzadság. Az útra tiszta fehérneműt vettem fel, két gyapjúruhát, és föléje még a férjem öltönyét is, hogy ne fázzak, meg hogy megmaradjon. Melegem lett. Kigomboltam a felöltőmet; a szél perzselte az arcomat, de én semmit sem éreztem. Még egy utolsó erőfeszítés, még egy lépés, még egy. Megint számoltam a lépéseket. Ettől az úttól, a széltől azután megfáztam, és gennyes mellhártyagyulladásom volt, magas lázzal — erről azonban később szólok.
Mire megérkeztünk, már három óra volt. Az autó ott állt, nem indult el. Kiderült, hogy nemcsak én késtem el, hanem mások is. Amikor beszálltam a kocsiba, újra figyelmeztettek, hogy az út veszélyes. Az ellenség tűz alatt tartja, meg más efféle. Én azt mondtam, hogy tudom, és mégis megyek. Miközben áthaladtunk a városon, gondolatban elbúcsúztam tőle.
A tó fölött is kisebb hóvihar sepert. Eleinte gyorsan haladtunk, azután egészen lassan. Egy ember ment előttünk, az utat vizsgálta, sílécével szétkotorta a havat, mivel a gödröktől féltek, amelyeket az ágyúgolyók vágtak.
Erről az útról verset írtam:

Utak — jaj, megsokasult, nagy utak: 
vidámak, szélesek és zajosak. 
Esők, viharok kacarászva bejárják,
suhogva kísérik a nyírek, a nyárfák... 
Egy másmilyen út szökik ím, a szemembe: 
a Ladoga útja, a jégbe meredve; 
az emberek akkor azon menekültek...
* Lothár László fordítása

Ezen az úton, hóviharban, mentem én autón, a kislányommal és a fiammal.
... Tízen-tizenketten voltunk a kocsiban. Csupa asszony és gyerek. A sofőr katona volt, és mellette szintén egy férfi ült a vezetőfülkében.
Én voltam a leggyengébb. Úgy rémlett, sokáig, nagyon sokáig megyünk. A teherautónak furnérlemez-oldalfala volt és a motorból egy kevés fáradt benzingőz beszivárgott a belsejébe. Szédültem, fájt a fejem. Gyermekeimmel együtt félájult állapotban voltam. Émelygett a gyomrom, néhányszor hánytam, a hideg rázott. Éreztem, hogy magas lázam van. Egész testem forró volt. Valaki adott orvosságot. Hideg törülközőt tettek a fejemre. Már közömbössé váltam mindennel szemben, többször is elveszítettem az eszméletemet. Valahányszor magamhoz tértem, megkérdeztem, hol vagyunk, hol vannak a gyermekeim. Azt felelték: itt vagyunk, az autón, a gyermekek élnek. Valaki enni adott nekik, valaki a bilire ültette őket. El sem tudom képzelni, hogyan bírhattam ki ezt az utazást. Anyai ösztönöm - mint mondani szokás - bizonyára az utolsó leheletig harcolt a gyermekeim életéért.
... Az első pihenő. Az első evakuációs állomás. Jólelkű, derék emberek fogadtak. Lesegítettek az autóról, bevitték a gyerekeket. Engem letettek egy padra. Újonnan épült, nagy fészer volt, a szélén lócák, a közepén két-három vaskályha, amelyet állandóan fűtöttek. Ennivalót hoztak nekünk. A gyerekeknek sűrített tejjel készített grízt adtak, nekem húslevest hoztak metélt tésztával. Én azonban nem tudtam enni. Az egész szám és a torkom valahogy lepedékes, érdes volt. Nem tudtam nyelni, meg étvágyam sem volt. A sofőrnek adtam az ebédemet. Másnap továbbutaztunk. El kellett jutnunk Cserepovecig. Ideiglenesen ott állomásozott a férjem alakulata. Útközben még megálltunk a leningrádi terület egyik falujában. A németek majdnem teljesen felperzselték. Az egyik épségben maradt házban töltöttük az éjszakát. Nagyon rosszul éreztem magam, szörnyen köhögtem. A lázam nem szűnt. De kaptam aszpirint, az egyik asszonynál volt. Azután még egyszer megálltunk, Tyihvinben. Ez a város kétszer a németek kezére került, és a mieink mindkétszer visszafoglalták. Majdnem az egész város romokban hevert.

(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re!)

Leningrádi naplók tükrében (4)

ALESZ ADAMOVICS, DANYIIL GRANYIN
Fejezetek a blokád könyvéből (II)

MI VOLT A LÉLEK TÁMASZA?

Olga Fjodorovna Bergholz semmivel sem indokolta meg cselekedetét. A nemeslelkűségnek nincs szüksége indokra. Az aljasságnak, a hitványságnak van szüksége rá, hiszen még a gyengeség is gyakran a szükségszerűség pózában tetszeleg, mindenféle kapzsiság, önzés és még inkább a becstelenség pedig — mind meggyőzően ékesszóló, sok oka van, igazolásul a lélektanra, a gazdaságra, a történelemre hivatkozik.
A blokád csodálatos módon minden leplet lerántott, az embert pőrére vetkőztette, s könyörtelenül feltárta mindazt, ami benne rejlett.

Érdemes tovább folytatni G. P. Makogonyenko elbeszélését, aki akkor a leningrádi Rádióbizottság dolgozója volt.
„— A blokád időszakának Rádióbizottsága — sok száz ember, aki munkájával a város szellemi táplálékáról gondoskodott. Olyan intézmény, amely szüntelenül működött, fennakadás nélkül... Különböző emberek akadtak köztük, régi barátom is, együtt tanultunk, világos elméjű, igen becsületes, művelt ember volt. Az egyetemi képzettség a munkában szerzett alapos gyakorlattal párosult benne. Nyíltszívű, igazi munkásember és egyben igen éleseszű filozófus, választékos elme, elragadó valaki volt. Nagyon sokat tett a leningrádi rádióért. A vele történt esetet most csupán annak példájául akarom felidézni, hogy mit művelt a blokád, milyen megpróbáltatásokat, milyen próbatételeket okozott az embereknek. Ritka, talpig becsületes ember volt, minden egyéb tulajdonságán kívül pedig szerelmes is Olga Fjodorovna Bergholzba — teljesen reménytelenül. Tudta, hogy az asszonynak férje van, akit szeret, aki beteg, de ő csupán szerette Olga Fjodorovnát, és semmit sem követelt tőle. Ez a szerelem abban nyilvánult meg, hogy rendkívül gyengéden, finoman bánt az asszonnyal, nagyon figyelmes volt hozzá — s ez valósággal elbűvölte Olga Fjodorovnát. És ekkor következett a végzetes megpróbáltatás!
Negyvenegy december 4-én elbúcsúztam társaimtól, mivel 5-én korán reggel a politikai vezetőség utasítására az ostromgyűrű túlsó oldalára kellett utaznom. De azokat az okmányokat, amelyek úgy rendelkeztek, hogy 5-én elutazzam, csak este tíz órakor vettem át a Szmolnijban, és onnan csupán tizenegykor értem haza. Olga Fjodorovnától pedig mindenesetre korábban elbúcsúztam. Ő addigra már elment (akkor még nem lakott a Rádióházban). A kiküldetésem két hétre szólt, de az élelmiszerjegyeim nálam voltak, és ezeket oda kellett adnom Olga Fjodorovnának, mert ő a saját fejadagjából az utolsó falatot is elvitte a férjének a kórházba. De nem tudtam, hol van. A Rubinstein utcai lakásán nem tölthette az éjszakát — ott hideg volt —, hanem a barátnőihöz járt. Ezért azt sem tudtam, hol keressem. Kihez forduljak? Hodorenko Viktor Antonovicshoz, Rádióbizottságunk elnökéhez? Úgy véltem azonban, ez nem lesz nagyon tapintatos dolog részemről: én, a rádió munkatársa, elutazom, az élelmiszerjegyeimet nem a kollektívának, hanem egy »idegennek« akarom adni (bár Olga Fjodorovna a mi munkatársunk is volt). Úgy határoztam, az lesz a legjobb, ha éppen ennek a barátomnak adom oda, egy olyan embernek, aki szerelmes belé. Ugyan ki másnak? Oda is adtam neki, s közöltem, hogy már holnap reggel juttassa el Olga Fjodorovnához (úgy volt, ő eljön hozzánk, hogy leadja az írását, mindennap járt nálunk). Mindenesetre még egyszer megkérdeztem a barátomtól:
-  Becsületszavadra odaadod? 
Ő így felelt:
-  Hát nem szégyelled magad, még meg is kérdezed?!
Két hét múlva tértem vissza. Annál a gárdahadosztálynál jártam, amely az áttörés helyén harcolt, de ez a harc sajnos eredménytelen maradt. Krasznov hadosztálya volt. Amikor elutazni készültem — hiszen mindenki tudta, hogy visszamegyek Leningrádba —, két kenyérzsákkal láttak el, teli ennivalóval: sűrített élelmiszer-készítményekkel, kenyérrel. Kenyér ugyan kevés volt, mert a gárdahadosztály katonái nem fekete kenyeret ettek, hanem kalácsot — habkönnyű, jól megkelt kalácsot! Ilyenre csak gyermekkoromból emlékszem, a Volga mellől. És ezt mondtam:
-  Testvérek! De hát nem vihetek csupán egy kalácsot! (Annyi helyet foglalt el.)
-  Kenyér meg nincs. Itt a kalács - tessék.
A kalácsokat lepénnyé kellett összepréselnem, akkor több fért belőlük... Hogyan utaztam vissza — ez hosszú história. A tavon keresztül utazni - az igazat megvallva - nem mertem, bár már autók is jártak a jégen át. Minthogy egyszer már megfürödtem, semmi kedvem sem volt másodszor is megtennem ugyanezt. Így hát elmentem egy magasabb repülőegységhez, és kiderítettem, hogy milyen gépek és honnan repülnek Leningrádba. Kaptam egy címet. Elmentem oda, és meglepő dolgot tapasztaltam! Mit is jelent a leningrádi és az összorosz testvériség! A helyiséget a front különböző szakaszain működő repülők evakuált családjai számára jelölték ki. Ezek a repülők ilyen szövegű leveleket küldtek: »Volhovi front. Repülőalakulat. Testvérek! A feleségem (az apám, családom) Leningrádban van. Mentsétek ki! A cím...« És ez a katonai alakulat repülőgépeket küldött Leningrádba, hogy megkeresse ezeket az embereket. Gyakran csak holttesteket találtak. Az élőket kimentették. És egy egész házat utaltak ki nekik, hogy azután a hátországba szállítsák át őket (igaz ugyan, nem tudni hová!). És ők, ezek az angyalok úgy jelentek meg Leningrádban, mint a jó szellemek! Felkutatták a katona családját - az még csak nem is tudta, hol van a férj vagy az apa -, bekopogtak az ajtón, s ezt mondták:
—  Magukért jöttem — és autón elvitték, azután repülőgépen elszállították őket! Egy egész napot töltöttem itt, a Leningrádból kimentett nők, gyerekek, öregek között. Kérdezgettek, különösen az asszonyok: — Hát te hová mész? — Felelem: — Leningrádba. - És valami nyomatékos, kedves, emberi volt abban, ahogyan rábeszéltek: - Hová mennél, hiszen fiatal vagy, minek neked odamenni a halálba? Ne repülj oda! - És sírva, könnyes szemmel mondták ezt, bár most láttak először. S amikor azt feleltem, hogy én onnan jöttem, és visszamegyek — akkor ezt hajtogatták: — Nem, te nem mondasz igazat! Ha láttad volna, mi van ott, akkor sohasem mennél oda!
Visszatértem. És amikor ennivalót vittem Olga Fjodorovnának, akkor - most először -  valami változást láttam rajta: nem soványságot (ő nem fogyott le annyira, inkább puffadni kezdett), hanem valami, rá nem jellemző mohóságot, ahogyan evett. Mondom:
-  Mi van veled, Olja? Hiszen neked könnyebb volt a helyzeted! — Mire ő: — Miért? -  Hát az élelmiszerjegy, az én munkás-élelmiszerjegyem! — Ezt felelte: — Kegyetlen ember vagy. Hiszen tudtad, milyen nehéz helyzetben vagyok. Elutaztál és nem adtad ide nekem a jegyet. — Hogyhogy nem adtam oda? Őneki adtam! — Lehetetlen! Átadta volna nekem. — De hát nem vittem magammal a jegyeket! Nos, holnap — mondtam (késő este érkeztem meg) - elmegyünk hozzá, és ... - Nem, nem! - felelte Olga Fjodorovna. -  Te helytelenül cselekedtél, és nem kell aljasságokat mondani egy ilyen emberről! - Én ezt feleltem: - Ne vitatkozzunk! Holnap majd beszélünk róla.
És elkövetkezett beszélgetésünk utolsó ítéletének ez a napja. Ő nem is tagadta. És hogy nem tagadta, meg ahogyan indokolta — ez volt a legszörnyűbb!... Egy kis kitérő. Ő valóban jó értelemben vett megszállott ember volt. De már akkor megvolt benne az, amit én robespierre-izmusnak neveztem. — Kedves barátom — mondtam neki —, ez nem vezet jóra nálad! — Az ő gondolatmenete pedig ez volt: körös-körül sok rossz van. S minden attól függ, hogy a körülmények úgy alakulnak, hogy nincs lehetőség az igaz embereket felfedezni, és véletlenül kiszemelt emberek kerülnek nélkülözhetetlen, fontos beosztásba. A háború, a blokád — valamennyi nehézség összesítője, a legsúlyosabb megpróbáltatás. Mindenki számára világossá válik: aki kiállja ezt a megpróbáltatást, annak kell vezetnie! És ő ezt gondolta: »Én az értelmiség részéről a legnagyobb tiszteletnek örvendek. Kiállom ezt a megpróbáltatást, és — más megoldás természetesen nincs -  engem tesznek meg szellemi vezetővé!« Hát ezért mondta ezt: - Bocsáss meg, kedves Olja, de az én teendőm fontosabb. És ezért nem adtam oda a jegyet. Sokáig mérlegeltem -  nem a személyes, hanem a társadalmi indokot —: rám nagyobb szükség van!" -  És Olga Bergholz tehetsége? „— Abban az időben Olga Fjodorovna még nem volt az a költő, aki később lett. Akkor, decemberben egyszerű munkatárs volt, egyike azoknak, akik nagyon jól teljesítették a Rádióbizottságtól kapott feladatokat.
-  És az az ember irodalmár volt, vagy csak adminisztrációs munkát végzett?
-  Tudott írni. De teljesen más célnak szentelte magát, erről már beszéltem. Olga Fjodorovna ezt mondta neki: — Én megértelek, de te mélységesen tévedsz. Ezért sajnállak. — Hát így történt ez az epizód, és ilyen jellem volt ő. De itt van egy másik eset, és egy másik ember — folytatta Georgij Pantyelejmonovics Makogonyenko. — Ugyanott, a Rádióbizottságban történt. A Rádióbizottság elnöke, Viktor Antonovics Hodorenko, az én szememben eleinte szokatlan, meglepő ember volt. Valami katonás, tiszti tartás volt benne (bár sohasem szolgált a hadseregben): fegyelmezettség, határozottság, rendkívüli operativitás, villámgyors reagálás. Engem azonban leginkább a szívélyességével, az emberek megértésével, a bizalmával hódított meg. Sok jót tett a Rádióbizottságért, tehát a rádióműsoradásért, tehát azért, hogy a leningrádiak hallhassák és valóban érezzék a rádióadás lüktető érverését. De nem annyira róla akarok beszélni, hanem inkább jelleme próbatételének körülményeiről. Valamikor novemberben a megfelelő szervek őt is azok közé a - bizonyára középszintű - funkcionáriusok közé sorolták, akik a Szmolnijban, a 12. számú étkezdében kaptak ellátást. Ott naponta háromszor adtak enni. Nos, ő háromszor nem mehetett el - a munkája sem engedte, és ereje sem volt hozzá, jármű pedig nem állt rendelkezésére. Naponta egyszer ment oda, bár jómaga őrülten lesoványodott addigra, mert a közönséges fejadagon élt. Vagy három napig bizonyára megevett mindent, amit ott adtak. És azután következett a próbatétel! Emlékszem, egyszer tíz órakor bejött, hivatott engem meg ezt a társamat, és közölte: - A helyzet a következő: én odajárok, engem ellátnak, az étlap ez meg ez. Én mindezt egyedül nem tudom megenni, nem tartom lehetségesnek ezt, annál kevésbé, mert ott kenyeret is ehetek. Megtiltották nekem (ez a figyelmeztetés mindenkinek szólt), hogy kenyeret vigyek ki, de ezeket a dolgokat ki lehet hozni. — Az aktatáskájából két darab cukrot, két vagdalt húst, köretet meg egy buktát vett ki. - Van egy javaslatom: ha magam adnám oda személyesen — ez megalázó volna. Maguk osztályvezetők. Állítsunk össze egy névjegyzéket, én mindennap hozok majd valamit, mi pedig az egyiknek cukrot, a másiknak, a harmadiknak másvalamit adunk majd.
—  És családja volt?
—  Csak kedvese... Úgy vélem, merőben gyakorlati, anyagi szempontból, ha elképzeljük a mi fejadagunkat (tavaszig a rádió dolgozói többségének még munkás-élelmiszerjegye sem volt, hanem alkalmazotti, erre pedig 150, azután 125 gramm kenyeret adtak), akkor hetente egy darab cukrot vagy vagdalt húst, vagy két kanálnyi jóféle kását kapni — ez olyan segítség a szervezet számára, amely semmihez sem fogható. De hogy erkölcsileg milyen óriási jelentőségű volt, ezt még elmondani is nehéz!"
Az „értelmiségi", „intelligencia" orosz fogalmakat meghatározni nehéz, ezeknek a szavaknak a magyarázata sohasem kielégítő. Ugyanúgy, mint a „becsületesség" fogalomé — ez változékony és ugyanakkor történelmileg teljesen meghatározott, felismerhető, vagyis ha ezt mondjuk: ő becsületes ember — akkor mindig eléggé pontosan megérti mindenki, hogy mi van emögött. Az intelligencia szintén hibátlanul megkülönböztethető. A blokád idején különbözőképp nyilvánult meg, a naplókban és az emlékiratokban azonban felismerhető volt a gondolat, a szellemi munka sajátos fényétől, a lelkiismeretességből, végül pedig abból, hogy az illető egyén mindennek a segítségével hogyan védelmezi meg önmagát az éhséggel, a kétségbeeséssel vívott harcban.

Alekszandr Grigorjevics Dimov, a Kultúrpalota melletti színházi stúdió rendezője, a legreménytelenebb időben arra kényszerítette önmagát, hogy gondolkodjon, figyelje, megértse az eseményeket.
„Január 12., déli 12 óra. A fagy fokozódott. A szobában dermesztő hideg van. Mila az üzletbe ment, reméli, hogy kap valamit a jegyekre. Ránézni is fáj, annyira lefogyott szegény.
Rosszul érzem magam. Azt a gyanús keverékből készült anyagot, amelyet »kenyér« álnéven fogyasztok, a gyomrom semmiképp sem hajlandó megemészteni.
Az emberek néha mosolyognak. És az arcuk ilyenkor különössé válik: mosolyuk új és furcsa, bőrük feszesen rásimul arcuk csontjaira. Igaz is, a mosoly! A humor — csodálatos dolog. Kevés maradt belőle. Mint a nevetést, ezt is fukarul — akárcsak más élelmiszert — jegyre adják. De még létezik. Tegnap az étkezdében egy idős asszony azt mondta a pincérnőnek, amikor odaadta a kására szóló jegyét:
— Itt van a kásahegyem.
És a közelben ülők közül sokan elmosolyodtak. Néhány hónappal ezelőtt valószínűleg harsány nevetés kerekedett volna. Most pedig nevetésük hangtalan és ugyanolyan fukar, mint az az étel, amelyet ezek az emberek esznek: parányi adag.
Mindenki az evakuálásról ábrándozik. Hogy eltávozhat Leningrádból. Akárhová, csak egy darab igazi kenyeret kapjon. Az evakuálás régen megszűnt: nincs olyan út, amelyen el lehetne szállítani az embereket - ők azonban édes ábrándokat szőnek erről, amikor jéghideg szobájuk sötétjében ülnek, amikor bizonytalan járással lépdelnek a város hóborította, halott utcáin, amikor sorban állnak az üzletek üres polcai előtt, munkahelyükön, az étkezdében.
Furcsa dolog: az éhségérzet. Ehhez hozzá lehet szokni, ahogyan a krónikus fejfájáshoz is hozzászokik az ember. Két napon keresztül fásult alázattal vártam mindig a kis darab ragacsos kenyeret, és nem érzem a maró éhséget. Ez arra vall, hogy a betegség (azaz a éhség) hevenyből idültté változott.
... Sötét van. Nem álltam meg, és előhúztam a féltve őrzött gyertyacsonkot, amelyet szükség esetére dugtam el. A sötétség szörnyen nyomasztó. Mila a díványon szunyókál. Minden éjjel ínycsiklandó álmai vannak, a felébredés ezért különösen gyötrelmes számára.
... Az egész lakásban borzalmas hideg van, minden megfagyott, ha kimegyünk a folyosóra, télikabátot, sárcipőt, sapkát kell felvenni. Mindenütt a pusztulás undok látványa. A vízvezeték nem működik, három versztnyiről kell vizet hordani. A csatornarendszer a messzi múltba tűnt: az egész udvar tele van szennyel. Más város ez — nem Leningrád, amely mindig büszke volt elegáns, európai külsejére. Most olyan emberre emlékeztet, akit egész életünkben elegáns koverkó-felöltőben, új kesztyűben, tiszta ing-galérral, jóféle amerikai cipőben szoktunk látni — és egyszerre csak egészen más külsőben jelenik meg: rongyosan és mocskosan, borotválatlanul, szájából rossz szag árad, cipő helyett elnyűtt lábbelit visel, a nyaka piszkos.
... A Leningradszkaja Pravda tegnapi száma beszélgetést közölt Popkovval, a Leningrádi Városi Tanács elnökével, Leningrád élelmezési helyzetéről. Popkov bátorságra és türelemre szólította fel az állampolgárokat, majd arról beszélt, hogy Leningrád ellátási rendszerében bajok vannak: lopások és visszaélések fordulnak elő.
... A gyertyavég majdnem leégett. Mindjárt sötétségbe merülök — reggelig...

Január 17. Az öregség. Az öregség az emberi gép elkopott alkatrészeinek fáradtsága, a belső erőforrások kimerülése. A vér nem melegít, a láb nem jár, a hát nem hajlik, az agy gyengül, az emlékezet halványul. Az öregség ritmusa — lassú, ahogyan a kályhában csaknem elhamvadt fa ég: a láng egyre csendesebb és sápadtabb, most aranyszínű darabkákra hullott szét egy fahasáb, egy másik is — és már az utolsó kék lángocskák táncolnak: hamarosan le lehet zárni a füstcsövet.
Most valamennyien öregek vagyunk. Korunktól függetlenül. Testünk és érzéseink az öregkor ritmusában élnek.. . Tegnap a piacon egy kilencéves forma kislányt láttam. Egy darab gyanús külsejű - nyilván kutyahúsból készült - kocsonyát cserélt el 100 gramm kenyérért. A szeme halálosan fáradt volt, félig elfedte a súlyos szeméhéj, a háta görnyedt, lassan, csoszogva járt, az arca ráncos volt, a szája szöglete lefittyedt. Vajon el lehet felejteni ezt valaha is? Vajon meg lehet bocsátani?...
... Az, amit feljegyzek — sokszor elismételt dolog. Nyomasztó és egyhangú. Számomra azonban ezek a feljegyzések szelepül, szellőzőnyílásul szolgálnak a lelkemben fokozódó kétségbeesés számára. Csak az egyszerű, rideg tényeket akartam feljegyezni, de nem sikerült. Ez nem tőlem függ. Mivel üssem agyon az időt, tereljem el a figyelmemet a szörnyű hétköznapokról?...

Január 23., délelőtt 11 óra. Olyan lassan, nehézkesen vánszorognak a napok, mint a kimerült emberek hegynek fölfelé. Az elcsendesült város egyhangú, önmagába zárkózott, beteg napjai. Leningrád szíve, amely vérkeringését irányította, amely életet adott neki - az erőművek — megszűnt dobogni, megállt. És a város óriási testének valamennyi tagja kihűlt, megdermedt, mozdulatlanná vált. Nem égnek a lámpák, nem járnak a villamosok és a trolibuszok, nem működnek a gyárak, a mozik, a színházak. Az üres üzletekben, gyógyszertárakban, étkezdékben, amelyeknek ablakait már ősszel bedeszkázták, szuroksötét van. A pulton csak egy mécses gyenge, satnya lángocskája pislákol. .. Az utcák fölött dermedten lógnak a sűrű hóval borított villamos- és trolibuszfelsővezetékek, meg a vezetékes rádió drótjai.
A nagy város szíve megállt. Mi azonban tudjuk: ez nem halál, hanem letargikus álom. Eljön az óra - és a letargiába merült óriás előbb halkan felsóhajt, azután felocsúdik. .."

Dimov feljegyzéseinek irodalmi csiszoltsága szembetűnő. Mintha később gondosan kidolgozta volna őket. Ez a napló helyenként olyan elbeszéléshez hasonlít, amely sok év múltán íródott. Ellenőriztük az elhunyt özvegyének, Ljudmíla Vlagyimirovna Sengelidzének a segítségével. Kiderült, hogy a napló eredeti, nincs benne javítás, sem változtatás. Éppen így írta Alekszandr Dimov 1942 telén, a mécses fényénél, míg csak kórházba nem szállították. Nyilván olyan ritka esettel van dolgunk, amikor a szerző művésziességre törekedve írt, megválogatta a színeket, a hasonlatokat, csiszolgatta a mondatokat. A szellem munkája mindenkinél a maga módján nyilvánul meg: Knyazev naplóiban - a történelmen, a filozófián keresztül, Rjabinkinnél - önelemzés révén, Dimovnál - irodalmi alkotómunka útján.

„Január 24., déli 12 óra. Ma örömnapunk van. A rádióban elhangzott hadijelentés a bemondó vidám hangján tudtul adta, hogy csapataink visszafoglalták Rzsevet, Holmot, Sztaraja Russzát. Ez talán bátorságot önt Mila csüggedt lelkébe. Ő már nem képes harcolni — ez a legrosszabb. Fáj a szívem, ha belenézek halálosan fáradt szemébe. . .
Január 25., délelőtt 11 óra. Nincs víz, nincs világítás, nincs fűtés. A blokád, mint egy fantasztikus időgép, messzire visszavetett bennünket. A XVIII. század elejére. De hiszen a XVIII. század elején összehasonlíthatatlanul jobb volt az élet! Szentpétervár lakói nem ismerték a központi gőzfűtést, de sok tűzifájuk volt, és patriarchális cserépkályháikat tüzesre fűtötték. Szentpétervár lakói nem tudták, mi fán terem a villanyvilágítás. De szobáikban olajmécsesek égtek ragyogó fénnyel, és vastag faggyúgyertyákban is bővelkedtek. Nekünk pedig sem villanyunk, sem olajunk, sem gyertyánk nincs. A Péterkorabeli »Pityerburh«-nak nem volt vízvezetéke, de mindegyik háztömbben volt kút, víztartályokat létesítettek és lékeket vágtak a Néva, a Fontanka, a Mojka jegén. Mindenkinek jutott elég víz. Mi pedig már el is felejtettük, milyen a vízvezeték, de kútjaink, vízmedencéink, vízhordó rúdjaink sincsenek. Sok száz ember áll korsókkal, teáskannákkal valamilyen csap előtt, a lakásunktól három háztömbre levő mosókonyhában.
Pétervár lakosainak 200 évvel ezelőtt fogalmuk sem volt a villamosról és a trolibuszról. De lovaik, szánjaik, fedeles utazószánjaik, meleg nyest- és rókaprémbundáik voltak.
...Mi elfelejtettük, milyen a villamos és a trolibusz. És sem lovaink, sem szánjaink, sem fedeles utazószánjaink nincsenek. Rosszul öltözöttek vagyunk, éhesek, de kénytelen-kelletlen gyalog megyünk óriási távolságokra: 200 év alatt a város felismerhetetlenül megnőtt; átlagos átmérője 30 kilométer.
Január 25., este 8 óra. Fene tudja, mennyire megnövekedett ezekben a napokban egy eddig olyan szerény, kevéssé tisztelt szerv jelentősége, amilyen a közönséges emberi gyomor. A »rnunkanélküliség« és a »nyersanyaghiány« miatt gyakran előforduló tétlenség következtében ez az emésztőszerv számára szokatlan funkciókat vállalt: minden gondolatom és érzésem az ő megfogalmazásában jelenik meg. Érzéseim és gondolataim minősége jelenleg minden esetben a gyomortól függ. És nemcsak nálam van így. A gyomor durva beavatkozását intellektuális-érzéki szférámba — valóban állandóan érzem. Nem kívánom a gyámkodását. Hiszen az emésztésen kívül itt van még a világirodalom, a filozófia, a művészet, a technika. Kezembe veszek egy könyvet. Fellapozok egy oldalt. Regény. »Branton közömbös kézmozdulattal az asztalhoz hívta őket. Az abrosz fehér foltján...« Nem, tilos tovább olvasnom. Ellenjavalt. Ez az ideológiai felépítmény (az irodalom) hatása az alapra (a gyomorra). Előveszek egy másik könyvet. »A te viselkedésed, kedvesem, mindenféle pletykának ad tápot...« Tovább nem szabad olvasnom. »Tápot!« Érzéseimet igen tisztelt szerkesztőjük, a gyomrom azonnal az ehető asszociációk útjára irányította, bár a »táp« szó a könyvben nyilvánvaló metaforaként szerepel. »Szomorúság emészt« — ez áll a 35. oldalon. Szintén metafora. Az én oktalan szerkesztőmnek azonban ehhez semmi köze. Neki az a fontos, hogy képzeletemben zsíros sülthúsdarabok emésztését idézze fel, talán a rég elfelejtett, pirosra sült krumplival. A felépítmény az alapra tehát képzettársítási hatást gyakorol.
»Igen tisztelt szerkesztő polgártárs! Gyomor elvtárs! Gyenge és erőtlen vagyok. Nagy üggyel-bajjal vonszolom magam, és az arcom régen elfelejtett mosolyogni. Régóta éhes vagyok, idült, krónikus éhség kínoz, akár a reuma. De harcolok, hogy el ne bukjam, mert aki elbukik, azt igen hamar eltiporja a halál. Egyelőre tartom magam, és még jegyzeteket is írok Jegyzetek a halott városból címmel. Gondolkodni, könyvet olvasni sem felejtettem el, egy kicsit filozofálni akarok. Ön, szerkesztő polgártárs, akadályoz abban, hogy ezzel foglalkozzam. Minden percben érzem az ön hatalmát, az ön elnyomását, az ön beavatkozását a belügyeimbe. Legyünk jó barátok, nem kell engem kínozni! Ön azt akarja, hogy én az ön szemével nézzek az egész környezetemre. És az esetek többségében ez sikerül is. De nem normális dolog, tiltakozom, azt követelem, hogy ön megint dolgozzon a fő szakmájában, és szabadítsa meg gyámkodásától és közvetlen befolyásától azokat a területeket, amelyek az ön számára nehezen érthetőek. Én könyveket akarok olvasni és a tartalmukat ugyanúgy akarom megérteni, mint azelőtt, nem pedig az ön magyarázata szerint és nem az ön szűkkörűen tendenciózus szempontjai alapján. Nemcsak a zabálásról akarok gondolkodni, hanem sok másról is, aminek semmi köze sincs ehhez. A jövőről akarok ábrándozni. A gyönyörű jövőről. De nem azért gyönyörű, mert színültig tele van krumplival, kenyérrel és napraforgóolajjal. Értse meg — én ember akarok maradni! Ne akadályozzon ebben! Higgye el, önnek is könnyebb lesz. Különben ön és én is szégyenkezünk majd ezekért a napokért.
Mondjon le a diktátori szerepéről! Végezze lelkiismeretesen szerény feladatát, pihenjen — hiszen mostanában olyan kevés munkája akad. Minden jót! Fogadja őszinte tiszteletemet. Alázatos szolgája: A. Dimov«.
Körülbelül ilyen tartalmú Levél a szerkesztőséghez alakult ki gondolatban az agyamban. De nem küldtem el a címzettnek. Hasztalan. Gyomor úr — faragatlan ember és kispolgár. Nem érti meg és nem mond le hatalmáról...
Sokat fecsegek. Ez csúnya dolog. De annyira szeretném kitölteni valamivel e végtelen esték tátongó ürességét!
Most is este van. Ugyanolyan, mint a többi - jéghideg, csendes, lassú. Messzehordó ágyúk dörögnek — az ellenség nem feledkezett meg rólunk. Blokád. Előttem parányi mécses, néha lehetőséget ad, hogy olvassak, néha nem akar égni, és a kanóc ravasz, sárgás szemecskéjével hunyorogva kialszik. Akkor sötétségbe merülök."

Mélységes humorérzék, önirónia szükséges ahhoz, hogy valaki ilyen pislákoló állapotban megfogalmazza ezt a felhívást a saját gyomrához. Dimovnak valószínűleg vele született tehetsége volt a humorhoz. Mint minden tragédia közepette, a blokád gyűrűjébe zárt Leningrádban is minduntalan nevetséges helyzetek keletkeztek, csupán nem vették észre, nem jegyezték meg, és néha csak később, utólag értették meg őket. A légvédelemnél szolgáló egyik őrnagy például, akit sebesülése miatt leszereltek, ezt mesélte a házasságáról:

„Amikor kihoztam őt a blokádba zárt, márciusi Leningrádból, öregasszony volt — szürke, sovány, hajlott hátú. Alig tudott járni. Csupa csont és bőr. Magammal vittem a Nagy Földre. Ott pedig fél év múlva megerősödött, dereka kiegyenesedett, s hónapról hónapra fiatalodott. A szeme csillogó lett, a haja is megerősödött, sűrűbb lett. Bőre feszessé vált. Azután az arca kipirult. Később egyre jobban fiatalodott, olyan fiatal és szép lány lett, hogy szinte restelltem feleségül venni."
Régi zavarának nyomai itt-ott még érződtek elbeszélésében, mindez azonban már régen szórakoztató történetté, anekdotává vált, amelyet nevetve mesélt el...

(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re!)