 |
| Válogatott versei angolul |
Ez Guatemalából, amaz Kubába ...
Pályaudvarok, repülőterek ...
Én beülök a klubterem zugába
magam. Egy üveg sört is rendelek.
Ti talán viszkit iddogáltok éppen.
Üvegcsarnok. Rátok kék fény esik.
Gyönyörködtök a mennyezet ivében,
elnézitek, hogyan lesz újra sík,
majd újra homorúra görbül, újra ...
Nyugodtak vagytok. Láttatok sokat.
Csomagotok rendben. Lemérve súlya,
már lift röpíti lakk táskátokat...
Én azt hittem sokáig: nem kívánok
már több utat, gyerekkori mesét.
De most, mint édes méreg, szétszivárog
bennem utak hívása, messzeség ...
A Himalája vastaréját látom.
Tárt szárnyú sas. Hófödte, szűzi tér.
Pálmák lengése. Korallcsipke-zátony.
Vitorlák...
Egyik kék, másik fehér ...
TÁJMÚZEUM / KPAEBEДЧECKИЙ MY3EЙ
Oszlopos úrilak, kapuja nyitva -
tájmúzeum a falu főterén.
Kicsorbult szablya. Kétlövetű flinta -
Turgenyevé.
Kitömött szürkegém.
Csótárok, csontok, cserép-törmelékek.
Üveg alatt szarmata sírlelet.
Több válfaja remek csizmakeféknek -
vakok munkái. Itt kaptak helyet.
Dáma képmása. Keskeny arc oválja,
kék háttér, rizsporos haj, legyező.
A hadakban huszárja.
Visszavárja.
Clavecin-pengés, sóhajba vesző ...
Szemem meresztve ácsorgok középen,
nyakam tekergetem, téblábolok.
Reménykedőn a régi dámát nézem.
Csizmámból olvadt hópatak csorog.
Vándor kis fény téved a sisakokra.
Mihez kezdjek veled, történelem?
Elnyűtt dudák közt lépek lopakodva,
s mint macska,
meg-megugrom hirtelen.
Miről beszél a tárgyak némasága?
Törött cserép. Rongy-zászló, megfakult.
Rohanunk, és
mint üstökös uszálya,
húzódik életünk után a múlt.
SZÖKÉS / УХOД
Meghitt családot, házat, tűzhelyet -
amit szereztél kínnal, fáradatlan -
otthagyni egy nap teljes életed,
s elindulni, talpfákon, egymagadban…
— Nem és nem értem! — rendülnek bele
barátaid. - Nincs erre magyarázat!
A kísértés örök. Nem bír vele
mindig az ember. Sorsa ellen lázad.
- Hol itt a józan ész? - Ne is keresd!
Vitázzanak csak, érvekkel csatázva!…
Ülsz egy mezőn. Kavargatsz híg kölest.
Nézel merőn a pattogó parázsba …
KERESZTES-VITÉZEK / KPECTOHOCЦbl
Annak, akit zavaros tűz éget,
egyenes az útja, szentigaz ...
Ahány várost láttak a vitézek,
mind azt hitték, Jeruzsálem az.
Dúlták, perzselték és pusztították,
tereltek csordát és foglyokat.
Aztán csak vállukat vonogatták:
- Ez sem az volt! - S dőlt tovább a had.
Messze új tornyok fúródtak égbe.
Sisakrostélyt lerántva: - Gyerünk! -
rikkantották. - Ez már az lesz végre!
Most nem tévedünk.
OROSZ FIÚK / PYCCKИE MAЛЧИKИ
Kisvendéglőkben, sűrű kocsmafüstben,
padlás- meg pincezugban, szerteszét,
sihederek suttogtak lelkesülten.
Oroszországról járta a beszéd.
Orosz fiúk!
ők rázták meg keményen
a világot tíz kurta nap alatt,
vezetve lovon, gépkocsin - az élen
divíziókat és brigádokat…
S mint amikor diákkamrákban laktak
és félhomályban bújtak könyveket -
az igazság után tovább kutattak,
mikor kezükben kard fényeskedett.
Vas-ezredek robogtak, szél-kavarta
lángok között.
Ki fogságba esett:
a fal előtt, szemét el sem takarva
nézett a golyóval farkasszemet,
szőkén, a tiszta hit lángjában égve,
megállt.
Mikor sisakját vette le,
a rámeredő revolver csövébe
bámult szeme,
még álmokkal tele.
FÉLEK A SZÁLLODÁKTÓL / БOЮCb ГOCTИHИЦ
A szállodáktól félek. Rémület
fog el a gondolatra: hátha egyszer
belém csorgatják újra mérgüket
a hűlt szobák a fakó szőnyegekkel.
Én félek tőlük. Jól tudom, miért.
Az ablakrésen szél húz a szobába.
Család-meleggel ámít és kísért
a heverő. A függönyszárny. A lámpa.
Én félek e szobáktól. Nem tudom,
talán azért, mert egy ilyenben, érzem,
magamra kell maradnom egy napon
örökre. Menthetetlenül. Egészen.
KÜLÖNCÖK / ЧУДAKИ
Vannak különcök. Köztünk élnek ők.
A hajuk - vállig. Arcukon rajongás.
Beszédük bölcs és ünnepi-cikornyás,
tetteik néha furcsán meglepők.
Szemüvegszáruk madzaggal kötözve.
Padlásszobákban élnek, magasan.
Benyitsz hozzájuk, s kezed csapod össze:
rigolyás vén bolond ez, csakugyan!
Pokróc alatt álmodnak és fülelnek:
a kéményben vergődve sír a szél. . .
Én néha bánom rendjét életemnek -
kevés volt a bolondság és szeszély!
ÉG / B OCEНEЙ BЫШИHE
Egy madár, egy felhőtaraj
tapad az őszi éghez -
Egyszer, ha majd
kibírhatatlanul nehéz lesz,
átölelem kékjét a végtelennek,
hozzábújok, mint anyjához a gyermek.
(A végtelenség szomja c. ciklusból. Rab Zsuzsa fordításai)
