Lev Tolsztoj emlékszám (10)

ANATOLE FRANCE

Emlékbeszéd a Sorbonne-on

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy a nagyrabecsült Frederic Passy úrral együtt vezethetem ezt az oly megindító és oly fájdalmas gyűlést. Azok között, akik eljöttek ide, hogy tisztelettel adózzanak Tolsztoj halhatatlan emlékének, ott látom honfitársait és tanítványait is. Engedjék meg nekem, hogy mindenekelőtt hozzájuk forduljak, és kifejezzem forró együttérzésemet, hogy üdvözöljem személyükben a hősi és szenvedő Oroszországot. És ha ennek a teremnek valamelyik sarkában rejtőzködik egy olyan lélek, amely közel állt az ő lelkéhez, amely ugyanazt a levegőt szívta, mint ő, jussanak el érzéseim hozzá, anélkül, hogy megsérteném elmélyülését és önkéntes magányát.

A feladat nagy megtiszteltetés számomra, melyet a gyűlés szívélyes szervezőinek köszönhetek. Nekik bizonyára eszükbe jutott, hogy Tolsztoj élete végéig mennyire figyelemmel kísérte a francia gondolkodás fejlődését, nemes lelkűen nyilatkozott néhány munkámról, és elégedetten vette észre bennük azt az egyszerűséget, amely neki oly drága volt.

Ő maga is ilyen volt, ilyen egyszerű, ilyen őszinte. Végtelen lelke az őszinteség óceánja.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Remélem, nem gondolják azt, hogy beszédemben önök elé tudom idézni teljességében a nagy embert és nagy életművét. Erre nem elegendő az a néhány perc, mely rendelkezésemre áll. Sok óra kellene már ahhoz is, hogy megmérjük ennek az óriásnak akár egyetlen lábujját is. Mégis arra törekszem, hogy néhány szóval kifejezzem művészetének és életének értelmét.

Tolsztoj hatalmas tanulság. Életművével arra tanít minket, hogy a szépség elevenen és teljesen az igazságból születik, mint Aphrodité, aki a tenger hullámaiból lép ki. Életével őszinteséget, egyenességet, céltudatosságot, szilárdságot, csendes és örökös hősiességet hirdet, azt tanítja, hogy igaznak és erősnek kell lenni.

Igen, erősnek kell lenni; erősnek, hogy ne legyünk kegyetlenek, erősnek, hogy igazságosak legyünk, hogy jók legyünk, hogy gyengédek legyünk. Sőt azért is, hogy mosolyoghassunk. És éppen azért, mert ő erős volt, mindig igazságos volt! Gyengeség nem képes igazságot prédikálni. Ez az asszonyok mentsége, mondják azok a férfiak, akik olykor képesek lennének önmagukat is ugyanígy felmenteni. Tolsztoj őszinteségre szólít fel, és ugyanakkor arra késztet bennünket, hogy vitába szálljunk vele, ha azt gondoljuk, hogy téved. És a szíveknek ez a parancsolója, aki megbékélésre, engedelmességre, lemondásra szólít fel, ugyanakkor a legbüszkébb törekvésekre is, a lélek legmagasabb szárnyalásaira. Amikor arról győz meg minket, hogy higgyünk, szenvedjünk, tűrjünk, hősi lemondása olyan szenvedélyes harc formáját ölti, olyan határozott, mondhatni megsemmisítő jellegű, hogy arra ösztönöz minket, hogy gondolkodjunk, kételkedjünk – és erőink növekednek..,

Nem! Tolsztoj nem ítéli el a művészetet. Bármit mondott és tett is, nemcsak hogy nem ítéli el a művészetet, hanem magasztalja, dicsőíti! Még akkor is igenli, amikor tagadja. Hasztalan próbált szabadulni tőle. A művészet benne van magában a húsában, vérének minden cseppjében. A művészet az ember nagysága és méltósága. Az ember gyönyörűvé, hatalmassá és jóvá csak kezének, lelkének alkotása során válhat, csak Minerva által, aki a fejéből pattant ki (mivel Jupiter maga az ember!), Minerva által, aki olajfákat ültet, gyapjút fon, feldolgozza a fémeket, a geometria tudósa, fizikus, törvényhozó, művész és költő egy személyben, legyőzi a barbárokat kopjájának villámával. Művészetek! Vessünk rájuk figyelmes pillantást! Egymást hozzák létre egyre tökéletesebben. A legszegényebbekből nőnek ki a leghatalmasabbak. Akárcsak a művészetek, a tudományok is múzsák – nővérek, akik létrehozták a csillagászatot és a zenét...

Tolsztoj szenvedélyes háborúellenes küzdelméről, amit egyébként inkább korai keresztényként mint modern filozófusként vívott, hadd szóljon a mélyen tisztelt Frédéric Passy úr. De valamit még meg kell jegyeznem. Hiszen valamennyien felelünk e fontos – a legfontosabb – kérdés megoldásáért. Az egyetemes békét, amelyet a római sas hozott létre elsőként a háború hatszáz éve után a teljes akkor ismert világon, a béke istennőjét, akinek oltárát valamikor Augustus emelte, a császár és főpap, és ezt az oltárt most is felismerhetjük még a gyönyörű márványmaradványokban – azt a békét, amelynek a barbárok támadásai és a modern Európa népeinek meg a föld valamennyi népének lassú kialakulása vetett véget – ezt a valamennyiünk által óhajtott békét nem lehet csupán sóhajokkal és nyögésekkel felidézni. Nem fog engedelmeskedni a gyengék és szomorúak könyörgésének. Csak minden erőnk állandó megfeszítésével juthatunk elhozza, ha világosan megértjük a mindenség törvényszerűségeit...

Amennyire csekély erőnk megengedi, azon fogunk munkálkodni, hogy közeledjünk ahhoz a jobb korhoz, amelynek homályos és fenséges előérzete ott élt Tolsztoj nagy lelkében.

MORISZ VAKSZMAHER

Megjegyzések Anatole France előadásához

Anatole France élőszóban és írásban nemegyszer szólt Tolsztojról. Mindenekelőtt a tolsztoji realizmus leleplező jellege, társadalmi és erkölcsi kritikájának könyörtelensége állt közel a francia humanistához és szatirikushoz. A maga részéről Tolsztoj is élénken érdeklődött France művei iránt, bár a francia író eszméi sok szempontból távol álltak tőle.

Tolsztoj különösen France Crainquebille-jét becsülte, amelyben talán a legteljesebben fejeződik ki a francia humanista együttérzése az elnyomott kisemberrel, a burzsoá igazságszolgáltatás népellenessége és képtelensége ellen való tiltakozás.

France megjegyzései arról tanúskodnak, hogy nagyon szerette Tolsztojt. (A Jasznaja Poljana-i könyvtárban őrzik Anatole France A pingvinek szigete című könyvét, a szerző latin nyelvű ajánlásával : „Tolsztojnak, az óriásnak, a legnagyobbnak, a halandó Anatole France.") Az orosz íróban az erkölcsi nagyság és tisztaság, az állampolgári bátorság és az önfeláldozó tevékenység példáját látta.

Tolsztoj igaz megértését példázza France cikke, mely a l'Humanité-ban jelent meg 1908. szeptember 10-én, Tolsztoj nyolcvanadik születésnapján. Ebben a cikkben a következőket írta: „Az epikus vásznak megalkotója, Tolsztoj, közös tanítónk mindenben, ami a figurák külső megjelenítését és a lélek rejtett rezdüléseit illeti; közös tanítónk az általa teremtett alakok gazdagságát és művészi képzelőerejét tekintve; nagy tanítónk azoknak a tényeknek tökéletes kiválasztásában, amelyek az életet a maga végtelen bonyolultságában érzékeltetik az olvasóval. (...) Tolsztoj az erkölcsi nemességnek, bátorságnak és nagylelkűségnek is kiemelkedő példája. Hősies nyugalommal és szigorú jósággal leplezte le annak a társadalomnak valamennyi bűnét, amely a törvényektől csak egyet akar – megerősíteni a rá jellemző igazságtalanságot és erőszakot. És mivel így tett, a legjobbak között is a legjobb volt."

Tolsztoj nézeteinek vulgáris értelmezése ellen fellépve, itt közölt, 1911. március 12-én elmondott beszédében France határozottan kifejtette, hogy Tolsztoj nem volt a művészet ellensége. France nem elemezte azokat a szociális okokat, amelyek arra késztették Tolsztojt, hogy megtagadja a művészetet, mint az uralkodó osztályok művészetét; de annak a tézisnek a kifejtése, hogy „Tolsztoj még akkor is igenli a művészetet, amikor tagadja", arról tanúskodik, hogy a francia író megértette Tolsztoj esztétikai törekvéseit. Azt is hangsúlyoznunk kell, hogy sok más haladó francia íróhoz hasonlóan France is felismerte, hogy Tolsztoj háborúellenes tevékenysége milyen hatalmas jelentőségű a kortársak és a következő nemzedékek számára.

LENGYEL ANDRÁS fordításai

STEFAN ZWEIG

Egy ismeretlen moszkvai emlékkönyvébe

Tolsztojnak köszönhetjük, hogy új mércével közelítünk önmagunkhoz. Köszönhetjük, hogy nagyszerű példát mutatott ennek a rendkívül nehéz feladatnak a megoldására, egész életét neki szentelte, mint művész és ember. Ezért élete éppúgy művészi alkotás, mint könyvei.

1928.

NYIKOLAJ ALEKSZEJEV

Megjegyzések Stefan Zweig soraihoz

„... Nagy öröm számomra, hogy miután meghívtak a Tolsztoj-emlékünnepségre, Moszkvában írhatom ezeket a sorokat.

Kockázatos vállalkozás itt Oroszországban ez a munka, amelyet Európában és az orosz nyelv ismerete híján írtam. Ezekben a napokban számos olyan benyomást szereztem, amelyeket, ha előbb éltem volna át, jóval teljesebb lehetne tanulmányom. Mégis megnyugtatja lelkiismeretemet az a tény, hogy Tolsztojról és Dosztojevszkijről írt esszéim külföldön megsokszorozták az érdeklődést és hódolatot e két orosz lángelme iránt.

... Arra tehát nem vállalkozom, hogy Oroszországnak megmagyarázzam nagy íróit, de talán itt is szívesen vesznek tudomást arról, miért törekszünk ilyen szenvedélyesen és mindenekelőtt ilyen szeretettel megérteni az orosz lelket, és hogyan látjuk mi, európaiak, kívülről az önök nagy öregjét.

Moszkva, 1928. szeptember 14."

A Szovjetunióban tartott Tolsztoj-hét 1928. szeptember 10-én kezdődött a Nagy Színházban, ahol az ünnepélyes ülésen Zweig is felszólalt. Beszédében a többi között a következőket mondta:

„... Tolsztoj sokkal többet tett azért, hogy a nyugati tömegek megismerkedjenek az orosz kultúrával, mint bármely más orosz író. Ezért a mai ünnepség nemcsak az oroszok ünnepe, hanem az egész emberiségé is. Így velünk együtt most sok millióan köszöntik Tolsztojt. Boldog vagyok, hogy a nagy író centenáriumát a Szovjetunióban ünnepelhetem."

Jasznaja Poljanában Tolsztoj sírja olyan mély benyomást tett Zweigre, hogy az egész világ leggyönyörűbb sírjának nevezte:

„... sem Napóleon márványkriptája az Invalidusok Csarnokában, sem Goethéé a weimari nagyhercegi kriptában, sem a westminsteri apátságban levő Shakespeare-szarkofág nem ébreszti fel az emberben olyan erővel a legemberibbet, mint ez a fenségesen hallgatag, megindítóan szerény sír valahol egy ligetben, amely anélkül, hogy válaszolna, csak hallgatja a csendet és a szél zúgását."

És mintha csak Zweig nem mondott volna el mindent Tolsztojról sem róla szóló esszéjében, sem a Nagy Színházban tartott beszédében, szívesen beleegyezett, hogy valakinek a kérésére, akit egyébként nyilvánvalóan nem ismert, még valamit feljegyezzen.

Itt közölt bejegyzése most jelenik meg először nyomtatásban.

LENGYEL ANDRÁS fordításai

LION FEUCHTWANGER

Eretnek gondolatok Lev Tolsztojról

Ifjúságom azon kevés élményeinek egyike, amelyekre pontosan emlékszem, a legapróbb részletekig, az a mély benyomás, amely Tolsztoj nagy műveinek első olvasásakor keletkezett bennem. Ezeknek a könyveknek a realizmusa, amelynek egyébként semmi köze sincs a naturalizmushoz, új valóságot tárt fel előttem. Ezután hatalmas érdeklődéssel fordultam az író filozófiai munkáihoz. Annál inkább kiábrándított a könyvek miszticizmusa, komor prófétai szellemük, amely annyira ellentétes művészi alkotásainak szinte tapintható világosságával.

Később győződtem meg arról, milyen gyakran zavarosabbak és elmaradottabbak nagy művészek elméletei, mint a művészi alkotásaikban található gondolatok.

Sok nagy művész arra törekedett, hogy az olvasót arról győzze meg, mintha a lényeg alkotásaikban egyáltalán nem az volna, ami az olvasót megragadja. Goethe ezt tanította: „Alkoss, művész, és ne beszélj!" – de ő maga is sokat beszélt, mondott értékeset és jelentőset, de zavarosat és ellentmondásosat is, nemegyszer olyan esztétikai elveket hirdetett, amelyeket saját művei meggyőzően cáfoltak meg.

Lev Tolsztoj klasszikus példája annak a nagy írónak, akinek művészi alkotásai filozófiai munkáitól alapvetően eltérnek, és ezeknél mérhetetlenül magasabban állnak.

Az öregedő Tolsztoj, aki azt gondolta, hogy meglátta a fényt a sötétségben, megtagadta korábbi nagy műveit, a Háború és békét és az Anna Kareninát – s mivel nem feleltek meg későbbi meggyőződésének, rossz műveknek tartotta azokat. De e „megvilágosodása" után is írt olyan műveket, amelyeknek semmi köze sincs filozófiájához, sőt inkább ellentmondanak annak. Aligha von le az elfogulatlan olvasó a Hadzsi-Muratból olyan eszmei következtetéseket, amelyek egybeesnének Tolsztoj erkölcsi követelményeivel.

A késői Tolsztoj tanításának lényege az Evangélium legveszélyesebb tétele: „Ne állj ellen a gonosznak!" De Tolsztoj majdnem egész eleven életműve olyan mint egyetlen éles, magával ragadó felhívás: Állj ellen a gonosznak!

A született művész helyesbítette Tolsztojban azt, amit „megvilágosodása" eltorzított, és ebben van az ő nagysága. Megvesztegethetetlen szeme, az a képessége, hogy csalhatatlan érzékkel megragadja a dolgok lényegét és kifejezze a szükséges szavakkal, lehetővé tette, hogy felidézze a valóságot, melynek törvényeit felismerni elméjének nem adatott meg.

SZUSZANNA ROZANOVA

Megjegyzések Lion Feuchtwanger szavaihoz

Lion Feuchtwanger itt közzétett feljegyzése 1953-ban, azok után keletkezett, hogy az író nézeteiben gyökeres változás ment végbe, és lemondott a történelemmel kapcsolatos szkeptikus nézetéről, arról, hogy az az értelem és az értelmetlenség harca lenne, felismerte a forradalmi erőszak objektív jogosságát. Innen ered Tolsztojról való kijelentéseinek „eretneksége", a tolsztojanizmus tüntető tagadása. A Nyugaton kialakult tradícióval ellentétben Feuchtwanger határozottan elvetette Tolsztoj valláserkölcsi filozófiáját, teljesen mellőzve annak társadalomkritikai tartalmát. Ezért kijelentésében jól megfigyelhető az a törekvés, hogy teljességgel elhatárolja Tolsztoj művészetét – amit egyébként szeret és becsül – valláserkölcsi és filozófiai elveitől. Feuchtwangernek az a gondolata, hogy a „született művész" helyesbíti Tolsztojban a „megvilágosodást", hogy életműve így tökéletesen mentes a tolsztoji ideológia hatásától, jelentős mértékben leegyszerűsíti az író művészetének és világnézetének bonyolult és ellentmondásos kapcsolatát.

Rendkívül érdekes Feuchtwangernek Az irodalom olyan erő, mely közel hozza egymáshoz a népeket című cikkében tett kijelentése: „Sok elméleti munkát olvastam a cári Oroszországról, de először mégis Tolsztoj és Csehov műveiben tárult fel előttem. Tanulmányoztam mintegy kétszáz könyvet Napóleon oroszországi hadjáratáról, de ennek a hadjáratnak a lényegét csak akkor értettem meg, amikor elolvastam a Háború és békét.'"

LENGYEL ANDRÁS fordításai

JOHN GALSWORTHY

Előszó az Anna Kareninához

Tolsztoj számomra lenyűgöző rejtély. Nem hiszem, hogy lenne más, akiben ennyire sajátosan ötvöződik a művész és a reformátor. A prédikátor, aki élete utolsó éveiben kerekedett benne fölül, már az Anna Karenina írásakor is háttérbe szorította Tolsztojt, a művészt. A moralista Tolsztoj már a legnagyobb regény – a Háború és béke – befejező részében is jelen van. Életművében állandó szellemi kettősséget érzünk. Folytonos harc ez Tolsztojban, a belső konfliktus hol erősebb, hol gyengébb, ez gigantikus világnézeti válságának csírája. Ennek a titokzatos kettősségnek magyarázatát az orvosokra bízhatjuk, mert az ő meggyőződésük szerint az emberi individuum karaktere a mirigyek működésétől függ: ha az agyalapi mirigyünk rendkívül fejlett, művészekké, s ha a mellékveséink – azt hiszem, így hívják – fejletlenek – moralistákká válunk.

Ha meg akarnék nevezni egy regényt, amihez hozzáfűzhető a „legjobb a valaha írt regények között" jelző – ez a jelző egyébként kedvence a különböző konferenciák fennkölt stílusú résztvevőinek – ,én a Háború és békére szavaznék. Mesterien birkózik meg benne Tolsztoj egyszerre két témával, hasonlóan a cirkuszi lovasvirtuózhoz, aki egyszerre két lovat ül meg, s ennek ellenére eljut az istálló ajtajáig épen, sértetlenül. A siker titka az a feszült, kiapadhatatlan alkotói energiájából és tehetségéből fakadó figyelem, amivel minden oldalt megír. Ez a könyv körülbelül hatszor hosszabb a megszokott regényeknél, de az olvasót állandó, megunhatatlan szellemi izgalomban tartja. Valóban óriási rétegeket fog át: mindennapos, megszokott dolgokat és történelmi jelentőségű eseményeket, a társadalom felsőbb rétegeinek és az egész nép életét. Az Anna Karenina csak kevéssel marad mögötte ennek a remekműnek. Ez is rendkívül terjedelmes könyv, hat élénk tolsztoji figurával: az öreg herceggel, a lányával, Kittyvel, Sztyepan Arkagyeviccsel, Vronszkijjal, Levinnel és magával Annával. Tolsztoj sohasem teremtett hitelesebb és ragyogóbb alakot, mint Sztyepan Arkagyevics, az akkori Oroszország tipikus világfia, az a figura, akit az életből jól ismert ennek az előszónak a szerzője. Az első fejezetek – amelyekben Sztyepan Arkagyevicset életének egyik nehéz percében látjuk – valóban remeklések. A hősnő férje, Alekszej Alekszandrovics bennünk ugyanazt az érzést ébreszti, mint Annában. Ennek a nagyszerű műnek első részei az erőteljesebbek, mivel engem Tolsztoj nem tudott meggyőzni arról, hogy Anna az adott körülmények között öngyilkos lesz. A regény elején annyira élő, bővérű asszonynak rajzolja meg, hogy lehetetlen elhinni, hogy a regény végén nem az író rendelkezik vele saját önkénye szerint, hanem saját akaratából vet véget életének. Anna élő asszony, tele energiával és melegséggel, s túlságosan életképes ahhoz, hogy így végezze. Ezért a regény befejezése váratlan és mesterkélt, mintha Tolsztoj a maga alkotta világ törvényei ellen dolgozott volna. S így arra a megállapításra jutunk, hogy Tolsztoj szabadon kezdte írni regényét, emberi szimpátiája nem befolyásolta, szemlélete elég széles volt, de ahogy múltak az évek, megváltozott világnézetének eredménye az lett, hogy a prédikátor legyőzte a művészt. Meg kell mondanom, nem is olyan ritka, hogy egy író alábecsüli teremtményeinek életképességét. Hasonló tévedéssel találkozunk Arthur Pinero művében, A második Mrs. Tanqueray című darabban. Ezekben az asszonyokban akkora az élet vágya, hogy öngyilkosságuk csak a drámákban és regényekben fordulhat elő. De az Anna Karenina még ezzel a hibájával is az orosz karakter, az orosz társadalom kiváló tablója, amely hiteles maradt (csekély kivétellel), egészen a háborúig.

Tolsztoj írói metódusa ebben a regényében is – mint az összes többiben – a teljességre törekvés. Végtelenül sok adatot, adalékot gyűjt össze. Ez éppen ellentétes a turgenyevi módszerrel, akinek írói gyakorlatára a pontos kiválasztás, szűkítés és a koncentrálás, az atmoszféra megteremtése a jellemző, továbbá művészi eszközeinek poétikus harmóniája. Tolsztoj a részletek embere. Mindent végigmond, szinte megfosztja az olvasót a gondolkodás, a képzelet lehetőségétől, de olyan frissen és olyan erővel ír, hogy mindig érdekes marad. Stílusát önmagában – a szó szűkebb értelmében – semmi különös nem jellemzi. Minden alkotásában fontosabb számára az, amit mond, mint a hogyan. De próbáljunk meg a számtalan stílusmeghatározáshoz még egyet hozzátenni: ..A stílus az az írói képesség, amivel lerombolja a közte és olvasói között álló összes határokat, és a stílus legnagyobb sikere, ha tényleges szellemi kapcsolatot teremt az olvasókkal." És ha ez a meghatározás sokak lába alól ki is húzná a talajt, Tolsztoj ebben az értelemben kiváló stiliszta. Még soha nem találkoztam az élet olyan hiteles újrateremtésével, mint az ő könyveiben. A megmerevedett stílus sokszor elrontja az alkotásokat, azok mesterkéltek lesznek, de Tolsztoj soha. Tolsztoj mindig az érzelmi kitörések rabja volt, hol az alkotásé, hol az átalakításé. Mindig szembenézett a nehezebb kérdésekkel, a buktatókkal is, vagyis távol állt tőle a túlzott óvatoskodás, a modern művészet hibája.

Jelentős és életteli műalkotás csak akkor születhet, ha az íróját témája fogva tartja. Minden más csak mesterségbeli fogás, ami a gondolatok, a magasztos kitörések kifejezését segíti, amelyek egyébként, sajnos, oly ritkán keletkeznek az íróban. Ha az író nem tud azonosulni témájával, ugyanaz történik vele, mint a festővel, aki egy teljes életen át latolgatja, mi is legyen, posztimpresszionista, kubista, futurista, expresszionista, dadaista, neodadaista (vagy ami még van), aki folytonosan új és meglepő technikát eszel ki, változtatja esztétikai nézeteit, és akinek munkássága (csakúgy mint hangulata) – mesterkélt és kísérleti jellegű. Csak akkor oldódnak fel a kifejezés feletti kétségek, ha a téma teljesen hatalmába keríti az írót, de akkor igazi remekművek születnek.

A regényíró Tolsztoj fő megkülönböztető vonása természetesen a változatlan őszinteség, rendíthetetlen törekvése, hogy a lehető legteljesebben fejezze ki azt, amiben az adott pillanatban az igazságot látja.

Hampstead, 1926. április

BORISZ GILENSZON

Megjegyzések John Galsworthy előszavához

John Galsworthy művészi fejlődésére termékenyítő hatással volt a nagy európai mesterek, mindenekelőtt az oroszok – Turgenyev, Csehov s különösen Tolsztoj – olvasása. „Az önök irodalma – írja Galsworthy az Oroszok és angolok (1916) című cikkében az orosz néphez fordulva – az utolsó húsz évben óriási hatással volt irodalmunkra. Az orosz regény (...) a fő életerő a modern irodalomban (...) Én az irodalom fő részlegének a szépirodalmat tartom, s ebben az önök írói elhozták az ábrázolás igazságának és a közvetlenségnek a friss áramlatát, ami nekünk, nyugatiaknak, valami egészen újat jelentenek, s amit mi angolok különösen értékesnek tartunk, racionalitásunktól függetlenül."

Galsworthy egész életében mély figyelemmel olvasta Tolsztojt. Ebben nem kis szerepe volt, hogy jól ismerte fordítóját, Constance Garnettet, akinek 1902. május 10-én az Anna Karenináról a következőket írta: „Elolvastam a könyv második részét, s olyannyira gyönyörködöm, hogy nem tudom magamban tartani érzéseimet. Anna halálának leírása – érzelmileg és mélységében –, Tolsztoj legnagyobb eredményei közé tartozik. Sztyiva és Karenin, Landau és Ligyija grófnő beszélgetése szatírájának csúcsa. Azt hiszem, az utókor Tolsztojt ugyanolyan nagyra fogja értékelni, mint Shakespeare-t. Művészete egyáltalán nem hasonlít sem Turgenyevéhez, sem Shakespeare-réhez, sem Maupassant-éhoz, teljesen más. Senkihez és semmihez nem hasonlít, mivel új.

Igaza volt Edwardnak [Constance Garnett férje, irodalmár], amikor tegnap azt mondta: »Tolsztoj az önismeret, tehát az elemzés, újabb és magasabb fokait érinti.«"

1910. április 24-én keltezett, Edward Garnetthoz írt levelében Az orosz irodalom útjelzői című könyvről a következőket mondja: „Egyetértek azzal a véleménnyel, hogy Tolsztoj és Dosztojevszkij jobb író Turgenyevnél." Ugyancsak Edward Garnetthoz írt levelében (1914. április 5-én) már magasabbra értékeli Tolsztojt Dosztojevszkijnél is. Néhány nappal későbbi levelében pedig – ebben David Lawrence regényét, a Szülők és szeretőket bírálja, erotikus-freudista motívumai miatt –, a következő nagyon fontos észrevételt teszi: „..A nagy írók, akiknek nevére mi esküszünk – Tolsztoj, Turgenyev, Csehov, Maupassant, Flaubert, France – egy nagy igazságot ismertek: a testtel csak annyira foglalkoztak, amennyire ez fontos volt a lélek megértéséhez." Galsworthy nem véletlenül említi elsőnek Tolsztoj nevét azok között a kiváló írók között, akik szemben álltak a dekadencia irodalmával. 1932-ben, egy évvel halála előtt írta Galsworthy, hogy tovább olvassa Tolsztojt, és sokkal inkább a regényírót, mint a prófétát. A Háború és békét a „valaha írt legjobb regénynek", a Feltámadást a világirodalom egyik mesterművének tartotta.

Tolsztoj művészi tapasztalatai sokszínűen verődnek vissza Galsworthy életművében. Az angol irodalomtörténészek megállapítása, hogy milyen óriási hatással volt Tolsztoj az angol gondolkodásra, rá is érvényes.

SZÉCHENYI ÁGNES fordításai

Forrás: Szovjet Irodalom, 1978 / 9. sz. 118-126. l.

Lev Tolsztoj emlékszám (9)

VLAGYIMIR DAVIDOV:

Egy színész emlékezéseiből

A sötétség hatalma Marosvásárhelyen
a Székely Szinház szinpadán

A múlt század /XIX./nyolcvanas éveinek végén moszkvai egyetemistáktól meghívást kaptam: lépjek föl egyik irodalmi estjükön. Igent mondtam. De nem szerettem volna az esten semmi agyoncsépeltet vagy közhelyszerűt előadni. Gondolataim akaratlanul is Tolsztoj A sötétség hatalma című drámájánál állapodtak meg, amely akkoriban kézről kézre járt, általános érdeklődést keltett, de még nem kapott engedélyt arra, hogy színpadon bemutassák.

Csak az járt a fejemben: hátha felolvashatnánk az egyetemisták estjén A sötétség hatalma valamelyik jelenetét!

Hogy ezt az ötletet megvalósíthassam, úgy döntöttem: elmegyek Tolsztojhoz, aki akkor Moszkvában a Hamovnyicseszkij utcában lakott. Engedélyét akartam kérni, hogy nyilvánosság előtt előadhassam A sötétség hatalma néhány jelenetét, és mintegy levizsgáztatni magam: jól fejezem-e ki előadásomban az író szándékát vagy sem.

Nagy izgalmak között érkeztem meg a gyerekkorom óta istenített író házához és valósággal reszketve léptem be.

Az előszobában egy udvarias lakáj fogadott, megkérdezte, ki vagyok és kit óhajtok látni. Megmondtam.

A lakáj elment, majd nemsokára kijött hozzám Tolsztoj egyik fia; hadapród-egyenruhát viselt. Ő is megkérdezte, ki vagyok, mit kívánok, s miután választ kapott, szintén elment valahová.

Egy-két perc múlva megjelent Tolsztoj felesége, Szofja Andrejevna grófné, és aprólékosan kikérdezett jövetelem céljáról. Ahogy tőlem telt, minden felvilágosítást megadtam neki. Ezután megkért, hogy induljak vele a grófhoz.

Amennyire emlékszem, egy termen mentem át, majd egy szűk folyosón, onnét lépcső vezetett lefelé, végül is a nagy író sajátságos dolgozószobájába jutottam.

A dolgozószoba a kertre nézett. Tél volt: odakint, az ablakok alatt fehérlett a hó. Emlékszem: alacsony mennyezetű kis szoba volt, berendezése több, mint egyszerű: kis íróasztal, viaszosvászonnal bevont, széles pamlag. Lev Nyikolajevics az asztalnál ült, háttal az ajtónak, sötét zubbonyt viselt, és írt valamit. Amikor beléptem, megfordult, és barátságosan üdvözölt.

Arcvonásai lenyűgöztek. Rendkívül éles pillantású, csillogó szeme, úgy éreztem, teljesen áthatol rajtam, és kívül-belül hatalmába ejt... Úgy éreztem, hogy mi, vétkesek éppúgy nem rejtőzhetünk el Tolsztoj elől, miként a Seregek Ura elől sem rejtőzhet el az ember.

Izgatottan, félénken mutatkoztam be. Lev Nyikolajevics elmosolyodott, és az arca egyszeriben rendkívül földerült, akárcsak egy kisgyereké. Éppen ilyen kedves a gyerekek arca, amikor könnyeik után hirtelen mosolyogni kezdenek: mint amidőn a felhőkön áttör a napsugár és földeríti az embert.

– Nagyon örülök, hogy látom – mondotta, kezet fogott velem, majd kezemet el sem engedve, jókedvű mosollyal körbefordított maga -előtt:

– Mutassa csak magát, miféle forradalmár?...

Ezek a szavak arra vonatkoztak, hogy megváltam a cári színháztól és átszerződtem Kors színházába.. Akkor sokan úgy vélekedtek, hogy ez protestálás volt részemről.

Tolsztoj mondatától elállt a lélegzetem. Arra gondoltam: Uramisten, annyi elfoglaltsága között ugyan mikor futja idejéből, hogy irántunk, bűnösök iránt is érdeklődjék, akik hozzá képest senkik vagyunk. Hellyel kínált, és megkérdezte, mivel lehet a szolgálatomra?

Megmagyaráztam, miről van szó: engedelmét szeretném kérni, hogy nyilvánosság előtt A sötétség hatalmából felolvassak, és hozzájárul-e, hogy jelenlétében elmondjak néhány jelenetet.

Először a kis Anyjutka és Mitrics párbeszédét akartam elmondani, és kértem, igazítson ki, ha nem helyes az előadásom. Készséggel, kedvesen beleegyezett, a pamlag elé ültetett, elém tolt egy kis asztalt, ő maga pedig rézsút szemközt velem leült a pamlagra...

Ugyancsak izgalommal fogtam bele. De aztán összeszedtem magam. Úgy látszik, már simábban ment minden...

Mondom a szöveget, s Anyjutka és Mitrics párbeszédének recitálása közben hallom, hogy Tolsztoj mintha helyeselne, és egyetértően hümmög.

De amikor elkezdtem a Nyikitával való jelenetet (ahol elretten attól, amit tett), s véletlenül rápillantottam Lev Nyikolajevicsre, megrendített, amit láttam: látszólag zord arcán könnyek csordultak végig. Az egyik részletnél még meg is csuklott hangja a sírástól.

Ez rettenetesen fölizgatott, de egyúttal fel is lelkesített. Úgy látszik, helyes hangot ütöttem meg, szövegmondásom másként nem rendíthette volna meg az írót.

Amikor befejeztem, ő barátságosan, meghatottan szólalt meg:

— Jól van... nagyon jól van! Honnét ismeri ilyen jól az orosz paraszt hanghordozását?

Elmondtam, hogy népünket igen szeretem, szeretem a dalait, s azokat közöttük, velük együtt élve

tanultam.

– Megesett néha – mondtam –, hogy elpoharazgattam velük... Ott, a falusi fonókban is tanultam az orosz népdalokat... így ismerkedtem meg népünk hangvételével is.

– Helyes – folytatta Tolsztoj –, jól van, nagyon jól... Akim: jó... Matrjona szintén. De Anyjutka különösen az. Ahogyan maga megszólaltatja, az egészen kiváló. Igen boldog lennék, ha a színésznők félig olyan jól játszanák el, mint ahogyan maga felolvasta.

Ezek a szavak nagyon fölbátorítottak.

– Ellenben itt van Mitrics – folytatta –, ő a maga előadásában nem az igazi... Nem szabad elfelejtenünk, hogy Mitrics katonáskodott, megfordult városokban, neki már más a beszédmódja, másként fogja föl az életet, mint a falusiak...

– Volna olyan jó és megmutatná nekem, hogyan kell Mitricset beszéltetni – kértem.

Fogta a könyvet, és olyan egyszerűen kezdte mondani a szöveget, észre sem lehetett venni, hogy olvassa: úgy hangzott, mintha maga Mitrics beszélne. Lev Nyikolajevicsnek egyszeriben sikerült megütnie a megfelelő hangot, és azonnal megértettem, miről van szó valójában, hogyan kell megszólaltatni Mitricset, s mi a különbség közte, Akim, Pjotr meg a többiek között. Nyomban jegyzeteket készítettem, ma is őrzöm őket; mélységesen hálás vagyok ezért az útmutatásért.

A felolvasás után Tolsztoj kikérdezgetett a színházak felől, és megjegyezte, hogy már régen nem jár látványosságokat nézni.

Úgy búcsúztam el tőle, mint aki szárnyakat kapott; fölkerestem V. Dolgoruckij herceget, az akkori fő-kormányzót, s kértem, engedélyezze, hogy nyilvánosan előadhassak két jelenetet A sötétség hatalmából.

Másnap megkaptam az engedélyt.

Ez volt A sötétség hatalmának első nyilvános megszólalása, amely – amennyire én megítélhetem – igen nagy hatást tett, sőt valósággal viharos tetszést aratott.

Mindez természetesen a nagyszerű alkotásnak köszönhető, amely rendkívüli egyszerűséggel és kifejezőerővel ábrázolja az orosz életet.

Én pedig boldog voltam, hogy nekem sikerült A sötétség hatalmával először a közönség elé lépnem.

DALOS LÁSZLÓ fordítása

Forrás: Szovjet Irodalom, 1978 / 9. szám, 179-180. l.

Lev Tolsztoj emlékszám (8)

VARVARA NAGORNOVA

Kiről mintázta Tolsztoj Natasa Rosztovát? / 2

IV

Közeledett szeptember, és Szerjozsa bácsinak három hónapra el kellett mennie kurszki birtokára gazdasági ügyeit intézni és vadászni.

A bácsi elutazása napján Tánya átment könyvekért az üres szárnyépületbe, ahol az iskola volt, és utánament Szerjozsa bácsi.

Felmentek az első emeletre, és beléptek a nagy reneszánsz ablakos, világos szobába. Lépteik visszhangoztak az egész házban.

Szótlanul mentek; mindkettejüknek ugyanaz a gondolat járt a fejében, amelyet nem tudtak, de nem is kellett kimondani.

A szobában két nagy könyvszekrény állt. Az egyik elé oda volt tolva egy magas, hosszú iskolai asztal. A falak mentén székek sorakoztak.

– Gyorsan kell könyveket választani – mondta Tánya –, mert mindjárt besötétedik, akkor pedig nem látunk semmit.

A szavai úgy hangzottak, mintha betanulta volna őket, mintha tudta volna, hogy most történnie kell valami nagy fontosságú, rendkívüli eseménynek, amitől félt, ugyanakkor szenvedélyesen kívánta, de ezt most egyelőre el kellett fojtani, ha mással nem, üres fecsegéssel.

Szerjozsa bácsi odatett egy széket az asztalhoz, és azt mondta:

– Kérem, válasszon nekem is könyvet, elviszem útra.

– Milyet? – kérdezte Tánya.

– Amilyet akar, rábízom az ízlésére.

A szekrény magas volt, csak az asztalról lehetett elérni a könyveket. Tánya a székről könnyedén fellépett az asztalra, kinyitotta a szekrény felső ajtaját, a Szovremennyik című folyóirat régi számai közül válogatott és leadogatta őket Szergej Nyikolajevicsnak.

Mind a ketten hallgattak.

A nap már egészen lebukott az öreg tölgyerdő mögött, a sárgálló-barnálló lombok még odalátszottak a nagy reneszánsz ablakon át. A kertben és a házban csend honolt, csak egy jókora őszi légy zümmögött és ostromolta az ablaküveget.

„Milyen különös ma – gondolta Tánya –, milyen hallgatag... nyugtalan..." Ha ez a nagy légy most felmászik az üvegen, akkor bekövetkezik az – jósolta Tánya magában. És merőn nézte az ablakot. A légy felmászott.

– Hová szállt el a gondolata? – kérdezte tőle Szergej Nyikolajevics.

– Ugyan, sehová. Folyóiratot kér, vagy valamilyen könyvet? – kérdezte Tánya, felé fordulva.

– Amit választ – mondta Szergej Nyikolajevics, és egészen közel ment az asztalhoz, ahol Tánya állt. „Sürgősen haza kell menni – gondolta Tánya –, Ljovocska és Szonya nem nézi jó szemmel, hogy ketten jöttünk ide."

Le akart lépni a székre, de rajta ült Szerjozsa bácsi.

Tánya választott neki két könyvet, becsukta a szekrényt, és nevetve azt mondta:

– Hogy megyek le innen? Engedjen, vagy leugrom.

– Nem, azt ne, magas, megüti magát, lépjen csak a székre – mondta halkan, de határozottan Szerjozsa bácsi, ám nem mozdult a székről.

Tánya önkéntelenül engedelmeskedett a szuggesztív hangnak, és egyik lábával óvatosan rálépett a szék szélére. „Mit nem teszek! Nem kellene" – futott át az agyán, de már késő volt. Egyensúlyát vesztette, elejtette a könyveket, megingott... és ha Szerjozsa bácsi meg nem fogja, leesik a székről. Alighanem Tánya nagy ijedtsége és Szergej Nyikolajevics felindultsága váltotta ki a bácsiból a már régen megérett vallomást.

Tanyát nem csalta meg az előérzete: ifjú életében bekövetkezett az a „nagy fontosságú" esemény. Szerjozsa bácsi házassági ajánlatot tett neki. Tizenhét éves volt akkor. Ebben a boldog percben nem volt annak a tudatában, milyen bonyodalmakat rejt magában Szergej Nyikolajevics 15 éves családi köteléke és a kora – 38 éves volt akkor. A fián, Grisán kívül Tánya senkit sem ismert a családban. Csak azt tudta, hogy Szergej Nyikolajevics szereti őt, hogy három hónapra elválik tőle, és a boldogság könnyei összevegyültek az elválás szomorúságával.

Szerjozsa bácsi mindent elmondott a fivérének, Tánya pedig a nővérének, aki előtt soha semmit sem titkolt el. Úgy határoztak, hogy Tánya fiatal korára való tekintettel – meg az ügyek elrendezésére is idő kell – egy évre elhalasztják az esküvőt.

Tánya ítéletként fogadta ezt a döntést, de zokszó nélkül tudomásul vette. Úgy látszott, vállalta, hogy kitartó lesz és nyugodtan él Jasznajában. Megint csak Szonya nemes szívének és Ljovocska bácsi ésszerűen óvatos magatartásának köszönhette, hogy ez nem esett nehezére.

A Háború és békében ezt olvashatjuk:

„— Egy egész esztendő! – mondta hirtelen Natasa; csak most ébredt rá, hogy az esküvőt elhalasztották egy évre. – De hát miért egy esztendő?... Miért egy év?... – Andrej herceg hozzáfogott, hogy megmagyarázza a halasztás okát. Natasa oda se figyelt.

– És nem lehet másképp? – kérdezte. Andrej herceg egy szóval se felelt, de arca azt fejezte ki, hogy ezt a döntést nem lehet megmásítani."

Emlékszem, ősszel hogyan vendégeskedtünk Jasznaja Poljanában és ünnepeltük együtt szeptember 17-ét, Szonya neve napját. A közelünkben állomásozott egy ezred, és az ezredparancsnok, Junosa ezredes, meg néhány tiszt, köztük G. A. Kolokolcev, akit gyermekkorunk óta ismertünk, néha eljött Jasznajába.

Lev Nyikolajevics meglepetést akart szerezni Szonyának, ezért a neve napjára odahívta az ezredzenekart Jasznajába. Nekünk elárulta, de azzal, hogy tartsuk titokban. Ebéd közben a sétány fái közül egyszer csak felhangzott a zene: egy nyitányt játszottak.

Az első hangoknál örömteli csodálkozás áradt szét Szonya arcán, sőt a meghatódás könnyei is kibuggyantak szeméből. Most is magam előtt látom őt: fiatal, szép és eleven. Ljovocska bácsi nem vette le róla a tekintetét, és legalább olyan meghatódott volt, mint ő, szinte gyermeki öröm tükröződött az arcán.

Sokan voltunk fiatalok – fiúk, lányok –, és ebéd után elkezdtünk táncolni. Mindenki táncolt, Lev Nyikolajevics, a kövér Junosa ezredes – mindenki, de mindenki.

A francia négyes hatodik figurájában a zenekar a Kamarinszkaját játszotta. Lev Nyikolajevics felszólította a társaságot, hogy ki tud „orosz táncot" járni, de mindenki csak állt szótlanul; ekkor a következő szavakkal fordult Kolokolcevhoz:

– „Orosz táncot"! Csak nem gyökerezett le a lábatok?!

A zenekar mind lelkesebben játszott.

– Ho! No! – biztatta a bácsi.

Kolokolcev határozottan előrelépett, leírt egy sima kört, és megállt Tánya előtt.

Láttam, hogy Tánya habozik, és rettenetesen sajnáltam. Lelkes határozottság tükröződött az arcán, majd egyik kezét csípőre téve, a másikat felemelve, könnyed léptekkel Kolokolcev elé úszott.

Valaki odadobott neki egy kendőt. Röptében elkapta, és már nem törődve azzal, hogy kik állnak körülötte, úgy táncolt, mintha mást se csinált volna egész életében.

A Háború és békében ezt olvassuk :„... Ez a szellem, ezek a fogások pontosan azok az utánozhatatlan, eltanulhatatlan orosz fogások voltak, amelyeket várt is tőle a bácsi."

Mindannyian el voltunk ragadtatva. Ahogy hallgattam Glinkának ezt az elbűvölő zenéjét és néztem Tányát, szerettem volna csatlakozni hozzájuk, de nem mertem.

Vidáman, gondtalanul és fiatalon zajlott akkor az életünk.

V

Ősszel falkavadászat kezdődött. Ljovocska bácsi nagyon szeretett vadászni, gyakran még a távoli mezőkre is elment gyors lábú kutyáival. Tánya majdnem mindig elkísérte. Kedvenc szórakozása volt ez. Azt mondta: „A vadászat közel hoz a természethez, amelyet olyannyira szeretek."

Én és Liza nővérem is részt vettünk a vadászatokon – lóháton, de legtöbbször szánon.

Én és Tánya különösen az őszi természetet szerettük. Az erdő élénk színeit napfényben, amikor a sárga levelek elválnak az ágaktól, és lassan pörögve lehullanak a földre.

Nem írom le magát a vadászatot, azt már sokan leírták, csak azt említem meg, hogy a sikeres hajtóvadászat őszinte örömmel töltötte el a vadászokat, amit beszélgetéssel, nevetgéléssel fejeztek ki, Tánya pedig fülsiketítő visítással meg kiáltással adott hangot elragadtatásának.

A Háború és békében ez így szerepel: „Ezzel a sikkantással fejezte ki mindazt, amit a többi vadász az egymás szavába vágó beszélgetéssel fejezett ki."

Sajnos, Szonya a gyerekek miatt csak ritkán jöhetett velünk.

1863. október 15-én a trónörököst, Nyikolaj Alekszandrovicsot várták Tulába. A nemesek bált adtak a tiszteletére. Szonya örömet akart szerezni húgának, és megkérte a férjét, vigye el Tanyát a bálba. Ő maga betegsége miatt otthon maradt.

Keveset tudok erről a bálról, de hallottam, hogy igen jól sikerült. Lev Nyikolajevics sok régi ismerősével találkozott a trónörökös kíséretében, és őt is sokan körülvették. De Tánya senkit sem ismert. A lengyel tánc alatt egy oszlop mellett állt egyik nőrokonával, Iszlenyevával, és majdnem sírva fakadt, mert nem táncolt, sőt amikor keringőre váltott a zene, akkor is árulta a petrezselymet. A bácsi azonban találkozott a bálban Dmitrij Dmitrijevics Obolenszkij herceggel, akit régen ismert, és a fiatalembert bemutatta Tanyának. A herceg aztán bemutatta Tányát a maga ismerőseinek, úgyhogy egész este táncolt és nagyon jól érezte magát.

A Háború és békében ezt olvassuk: „Natasa bántónak találta ezt a családi összejövetelt itt, a bálban... Majd sírva fakadt, hogy ő nem táncolja a keringőtánc első fordulóját.. . Andrej herceg. . . felkérte egy keringőre. Natasa dermedt arcát, mely kétségbeesésre vagy ujjongásra egyformán hajlott, hirtelen boldog, hálás, gyermeki mosoly ragyogta be."

Tánya ezt írja Polivanovnak:

„Mindjárt azzal kezdem, hogy bálban voltam. Tulában adták a trónörökös tiszteletére. Ljovocskával és Mengden bárónővel voltam. Eleinte majdnem sírtam – unatkoztam, csak Olga Iszlenyevát ismertem ott, és nem táncoltam. De aztán Ljovocska bemutatott néhány táncost, köztük Obolenszkijt, és attól kezdve nagyon jól éreztem magam és sokat táncoltam.

Fehér tarlatánruha volt rajtam, fehér selyem felsőszoknya és báli cipellő. A hajamban meg a mellemen virág, harmatos orgona és rózsa, meg kőrisbogár (ez most a divat). Hát így festettem, ha érthetően leírtam.

Van még egy kedvenc szórakozásom. A falkavadászat nyúlra. Ljovocskával szoktam elmenni másodnaponként, néha 40 – 50 versztát is megteszünk, elmegyünk Pirogovóba is, Marija Nyikolajevnához; nekem ez olyan élvezet, amilyet még sose tapasztaltam."

November végén Szerjozsa bácsi visszajött a faluból, és egyenesen Jasznaja Poljanába vette az útját. A boldog viszontlátás után Tányának haza kellett mennie Moszkvába, a szüleihez.

Otthon színtelennek találta a moszkvai életet. Unatkozott. Ráadásul az édesapja ellenezte a házasságát Szergej Nyikolajeviccsal, mondván, hogy túl nagy köztük a korkülönbség, de ami a legdöntőbb, a vőlegény nem szabad ember. Lev Nyikolajevics azt írta Tányának:

„Játszd Chopint és énekelj. Húzd ki magad, élj rendesen, hogy akármi van kiszabva rád – boldogság vagy boldogtalanság –, derék lányként találjon. Hogy légy boldog – ezt nem mondom, de hogy ne hagyd el magad és légy szelíd, ezt mondhatom, és erre törekedj. Mindennél jobban észrevettem, hogy ha nyomja valami a lelkedet, akkor hirtelen és nyers vagy. Ez nincs rendjén. Ne haragudj a kioktatásért, de én annyira szeretlek, hogy semmilyen gondolatomat nem titkolom el előtted..."

Egy másik levélben L. Ny. ezt írta Tányának: „Tegnap megnéztem, mikor lesz újhold, és a nagynéni naptárában azt találtam: »Aujourd' hui Léon et sa femme sont portés pour Moscou accompagnés de la chére Tánya.«9 Mindig chére vagy nekem, de most, ahogy ez lenni szokott, minden látható ok nélkül még chére-bb lettél számomra. – És még azt mondod, hogy az ellenséged vagyok. Ellenséged az a húsz év többlet, amit éltem ezen a világon. Bármi adódik is az életedben, én hiszem, hogy nem kell elcsüggedned, a boldogságban is őrizd meg kedves, vad-eleven természetedet, de a boldogtalanságban se add meg magadat a sorsnak... Én semmit sem tudok és semmi határozottat nem kívánok nektek, bár teljes szívemből szeretem mind a kettőtöket. Hogy mi lesz számotokra jobb, azt csak az Isten tudja, imádkozzatok hozzá."

Tánya ezt írta Polivanovnak:

„Miért vesznek kárba legszebb éveim? Szomorú és nehéz a szívem. Olykor kétségbeesem, úgy érzem, nincs erőm mindezt elviselni. Néha pedig nem tudom, mi történik velem: valahogyan szokatlanul jól érzem magam. Ilyenkor mindenkit szeretek, mindenre van erőm, energiám, ha énekelek, a hangom is erősebb, tisztább, az istenhitem is, érzem, szilárdabb. A kezem hideg lesz, de egész testemben égek, és valami csodálatos érzés jár át. De nem tudom leírni, hogy mi van velem ilyenkor. Nagyon rövid ideig tart. Felbukkan – és máris vége."

VI

Eljött a tavasz, és a természet újjászületésével Tánya lelke is kivirult. Elutazott Jasznajába, ahova kitartóan hívta a nővére és a bácsi. Szerjozsa bácsi és az édesanyja nemrég tért haza külföldről.

A megállapodás ellenére Szergej Nyikolajevics és Tánya az egy év lejárta előtt találkozott. A bácsi ismét gyakori vendég volt a háznál, és június legelején azt mondta a fivérének, hogy a kurszki kormányzóságban akar esküdni, onnan egyenesen külföldre megy, de szándékát még nem közölte élettársával, M. M.-el. Amikor ezt elhatározta, megkezdték az előkészületeket az útra. A bácsi minden napot Jasznaja Poljanában töltött. Tánya egész szívével átadta magát a boldogságnak. Úgy látszott, visszafojtott szerelme kivirult, beért e hosszú hónapok alatt.

De az öreg dajka, Marja Afanaszjevna, amikor tudomást szerzett az esküvői készülődésről, arra figyelmeztetett, hogy böjt van, és nem lehet esküdni. Ez kínzó elodázás volt mindkettőjük számára.

Szerjozsa bácsi továbbra is odajárt Jasznajába, de M. M. előtt már nehéz volt titkolnia szándékát, és maga Marja Mihajlovna is észrevette rajta a változást, meg különféle híreket is hallott kerülő úton. Végül Szerjozsa bácsi közölte vele végleges elhatározását, hogy elhagyja, és a vagyon tekintetében már rendelkezett. Szerjozsa bácsinak három gyermeke volt. És attól fogva, hogy közölte élettársával elhatározását, Tánya észrevette rajta: időnként nagyon elgondolkozik, gondterhelt, pedig azelőtt gyengéd és figyelmes volt hozzá.

– Mi van vele? Mi van vele? – találgatta magában kitartóan és szomorúan, ha lefeküdt, ha felébredt, ha sétált vele a kertben.

Tánya elvesztette lelki nyugalmát. Sírni nem tudott, és száraz, csillogó szemmel próbálta leolvasni az arcáról azt az „érthetetlent", ami lassan-lassan szétoszlatja az ő boldogságát.

Szerjozsa bácsi legalább annyira szenvedett, mint Tánya, és amikor eljött hozzánk, azt mondta édesanyámnak : „Mit tegyek, Masenyka? Annyira szeretem Tányát, de ha elmegyek Tulába és meglátom Mását, megtört tekintetét, zokszó nélküli, alázatos bánatát – mintha darabokra tépnének! Amikor először elmentem hozzá, hogy közöljem vele végleges szándékomat, és kinyitottam az ajtót, látom: térden állva megindítóan imádkozik, arcán folyik a könny. És nem tudtam beszélni."

Szerjozsa bácsi csupa szív ember volt, és tudott szeretni. Édesanyám nem tudta, mit mondjon neki. Szerette Tányát, és látta rajta, hogy fiatal kora miatt nem fogta fel, hogy Szerjozsa bácsit tizenhat éves kötelék fűzi a családjához. Édesanyám vigasztalta, ahogy tudta.

Tánya semmit sem tudott erről a beszélgetésről, és Ljovocska bácsi, amikor látta, hogy mennyire tájékozatlan, behívta a dolgozószobájába, és feltárta előtte fivére családi életét a három gyerekkel, beszélt neki a családjához való ragaszkodásáról, felolvasta legutóbbi leveleit, amelyekben a lelkiállapotát ecseteli.

Tánya szó és könny nélkül végighallgatta, aztán elvonult a szobájába. Senki sem tudta, milyen elhatározásra jutott.

Este levelet hozott, Szerjozsa bácsinak írta. Hogy visszaveheti adott szavát, hogy nem jutott el a tudatáig, hogy elválasztja a családjától. Megírta, hogy szereti őt, de soha semmilyen körülmények között nem megy hozzá feleségül.

Ljovocska bácsi véleményét Tánya elhatározásáról a sógornője szüleihez írott leveléből láthatjuk:

„Mit tehetek hozzá ehhez a különös levélhez? Mind igaz, minden szava szívből jövő, az egész elbűvölő. Én nemcsak hogy mindig gyönyörködtem Tánya vidámságában, hanem csodáltam is nagyszerű jellemét. És most bizonyságot tett erről nagylelkű, nemes cselekedetével, amire nem tudok meghatódottság nélkül gondolni, még kevésbé beszélni róla.

Szerjozsa súlyosan, megbocsáthatatlanul hibás. Mindenekelőtt Tulában kellett volna elrendeznie a dolgokat. Könnyebben elítélhetném, ha egy idegenről volna szó, és nem a fivéremről.

De Tánya, ez a tiszta, szenvedélyes és energikus jellem, nem tehetett mást. Roppant árat fizetett érte, de megvan az a vigasza, hogy tudja: helyesen cselekedett.

Jobb lesz így neki, vagy rosszabb? Ezt senki sem tudja, én mindig úgy éreztem, és most még inkább, hogy Szerjozsa nem érdemelte meg Tányát. Adjon az Isten erőt ennek a leánynak, hogy átvészelje a megrázkódtatást. Az első nap nehéz volt, se nem evett, se nem aludt, csak sírt szakadatlan. Most aludt el először, holnap pedig elmegyünk Nyikolszkojéba... Tánya lépése meg kell, hogy mutassa Szerjozsának, mit veszített el benne. Az egyetlen, amit tudok: nem szabad találkozniuk addig, amíg Szerjozsa nem lesz teljesen szabad. De Tánya elhatározása komolynak látszik, éppen ez benne a megindító. Többször elismételte: »Most már nem megyek hozzá, semmi szín alatt!« Hirtelen és teljesen váratlanul jutott erre az elhatározásra. A gyerekből egyszerre nő lett, és gyönyörű nő. Nem tudom, maguk ketten hogyan fogadják ezt, bizonyára szomorúak, és félek, hogy szemrehányást tesznek nekünk. Irják meg mind, amit gondolnak.

De szomorkodásra nincs ok. Akinek ilyen a lelke, mint Tányának, az nem lehet boldogtalan. Isten velük, szívszorongva várom a válaszukat."

Amikor Szerjozsa bácsi megkapta Tánya levelét, hosszan válaszolt neki, arra kérte, ne dobja vissza adott szavát, mondván, hogy az idő mindent rendbe hoz. Hogy változatlanul szereti, és hogy a szerelmével milliókat adott neki, a koldusnak, és most vissza akarja venni tőle.

Tánya megkapta ezt a levelet. Szerjozsa bácsi pedig elment édesanyámhoz Pokrovszkojéba, és arra kérte, beszélje rá Tányát, hogy ne siesse el a döntését. De édesanyám nem vállalkozott a közvetítésre, mondván, hogy Tánya elhatározása, ha egyszer eljutott hozzá, olyan szilárd és megmásíthatatlan, hogy bizonyára nem fogja megváltoztatni.

Hogy Tányát semmi se emlékeztesse erre a nehéz időre, Szonya és a bácsi elhatározta: az egész családdal átmennek a másik birtokukra, a tulai kormányzóság csernszkojei járásában levő Nyikolszkojéba.

VII

A bácsi megint levelet ír Tánya szüleinek. Dátum nincs rajta – se év, se hónap, de tudom, hogy 1864-ben, június közepén írta.

„Nyikolszkojéból írok, ahol harmadik napja tartózkodunk. Csak szívszorongva tudok gondolni magukra, mivel nem ismerem véleményüket az esetről: amit gondolnak és mondanak róla. Az ügy teljesen le van zárva. Akármilyen nehéz is Tányának és nekünk valamennyiünknek, a lelkem mélyén titkos öröm bujkál: a kisebb baj megmentett bennünket a nagyobbtól.

Amikor megérkeztünk Nyikolszkojéba, rögtön átmentem Pokrovszkojéba, hogy találkozzam a fivéremmel. Találkoztam vele, és úgy hiszem, utoljára. Most elutazott Tulába. Az a szándékunk, hogy itt töltünk vagy másfél hónapot ezeken a Tánya számára új helyeken, a neki kedves emberek – Gyakovék, Másenyka és a gyerekei – közelében. Számunkra most az a legfontosabb, hogy Tánya rendbe jöjjön. Rendkívül megindító – szelíd és bánatos. Az első két napban megijesztett bennünket, de most már teljesen nyugodt vagyok az egészségét illetően. Szilárd meggyőződésem, hogy megnyugszik, és túl lesz az egészen, szerencsésen és teljesen túl lesz rajta. Elbűvölő természet, nemes szív, és előtte van még a teljes élet. Hogy hamarabb helyreálljon az egészsége, rávettük Szonyával, hogy velem együtt igyon kumiszt... Távolabbi tervünk a következő:

Augusztusban visszamegyünk Jasznajába, ott leszünk egy hónapig. Szeptemberben, ugyancsak egy hónapra, elmegyünk Moszkvába; azt az időt arra használom fel, hogy kinyomatom a regényem második részét, télire pedig külföldre utazunk – Rómába vagy Nápolyba. Természetesen Tányával együtt, ha megint ránk bízzák, és nem tesznek szemrehányást azért, mert rosszul vigyáztunk rá. Félek és érzem, hogy lélekben szemrehányást tesznek nekem. Kérem, legyenek hozzám őszinték. Bár az igazság az, hogy mindenben a sors a vétkes. Igy akarta az Isten, és arra kell gondolnom, hogy az, amit most szerencsétlenségnek nevezünk, talán nemsokára nagy szerencsének mondhatunk. – Isten velük, írjanak mihamarább. – Nem tudom, Szonya hozzáír-e a levélhez. Amit leírtam, arról ugyanúgy gondolkodik, mint én, csak némi – és teljesen jogos – haraggal a fivérem iránt, de én idősebb vagyok nála, Szerjozsa pedig a fivérem. Hibásnak tartom őt, és nem szeretnék a helyében lenni ilyen teherrel a szívemben. Tout comprendre c'est tout pardonner.10

Hibás abban, hogy könnyelmű ígéretet tett, mielőtt felszámolta volna korábbi kapcsolatait, de utána legalább annyit szenvedett, mint Tánya. Még legutóbb is azt ismételgette, hogy »csak időt kérek«; de mi tudjuk, és Tánya megbántva megérezte, hogy nincs ereje megszüntetni régi kapcsolatait. Megbocsáthatatlan hibát követett el, de ennek a megítélése Tányára tartozott. Szerettem volna, ha írás helyett inkább kedves arcukat láthatom. Akkor megértettek volna, de így csak magyarázkodom, mint aki vétkes. Isten velük."

VIII

A nyikolszkojei birtok száz versztára esik Jasznaja Poljanától. Nagyon szép, dombos erdő-birtok, nem messze a háztól folyó kanyarog.

A család a gyerekekkel együtt június közepén költözött át Nyikolszkojéba. A kedves, gondos Szonya mindenben serénykedett. Szobát rendezett be magának, a férjének, a gyerekeknek, Tanyának, és mindenről gondoskodott. Tánya nem vett részt semmiben, de Szonya nem is engedte.

Tánya élete mintegy befagyott. Napokon át csak ült mozdulatlanul, egyetlen pontra szegezve a tekintetét. Senkivel sem beszélgetett, ha kérdezték, kelletlenül válaszolt. Az éneklést abbahagyta, csak Szürke, a hátasló vitte ki néha valahova az erdőbe, ahol, tudta, senkivel se találkozik, és ahol szabadjára engedhette a könnyeit.

A Háború és békében ezt olvassuk a lelkiállapotáról:

„Nemcsak kerülte az öröm valamennyi külső lehetőségét: a bált, a kocsikázást, a hangversenyt, a színházat, hanem sose is nevetett, hogy nevetéséből ne lehetett volna kiérezni a könnyeket. Nem tudott énekelni. Mihelyt elkezdett nevetni vagy megpróbált magában énekelni, szinte fojtogatták a könnyek: a megbánás könnyei, a visszahozhatatlan, régi időkre való emlékezés könnyei; a bosszúság könnyei: miért is fecsérelte el fiatal életét semmiért..."

Tánya azt írja Polivanovnak:

„Különös, itt vissza akarok térni önmagamhoz, ismét jókedvű lenni, de ez sehogy sem sikerült; ha nevetek, nem szívből jön, ha énekelni kezdek, a hangom elfojtják a könnyek. Mikor lesz már ennek vége? Nem látom a végét."

Amikor fiatal szomszédjuk, V., vagy valaki más meglátogatta őket, és hazament, Ljovocska bácsi többször tréfásan megkérdezte Tányától:

– Hová lett a kacérságod? Ugyan már, felejtsd el a múltat!

Tánya mosolyogva megrázza a fejét és kelletlenül azt mondja:

– Nem tudom, minden férfi annyit számít az én szememben, akár a mi Trifonovnánk. A Háború és békében ez áll:

„...valamennyi férfi csak annyit számít a szememben, akár a bolond Nasztaszja Ivanovna." Egy idő után Ljovocska bácsi ismét ír Tánya édesapjának Nyikolszkojéból:

„Szeretett, kedves barátom, Andrej Jevsztafjics. Sok érdekeset és sok szépet szerettem volna írni neked az életünkről; de most neked is, meg nekem is Tánya a legfontosabb. – Még mindig bánatos, hallgatag, nem akar élénkülni, mindig csak a számára oly szörnyű múltban él. Én úgy látom, hogy egyfolytában felidézi emlékezetében azokat a perceket, amelyek a boldogságot jelentették neki, és aztán mindig megkérdezi magától: valóban mindennek vége? A szerelem és az elkeseredettség között ingadozik. Ezt a szerelmet csak egy újabb szoríthatja ki a szívéből. De hogyan és mikor jön el ez a másik? Csak az Isten tudja. Ezen a bajon nem lehet segíteni, várni kell türelmesen, ahogy mi tesszük. Tánya jóságos, szelíd, engedelmes és annál inkább szánalomra méltó; mindent megtennék, hogy segítsek rajta, de nem tudok. Gitározni, énekelni ritkán, szinte sose látom. Csak ha megkérik, akkor énekel, de nagyon halkan, és rögtön abba is hagyja. Az a vigasztaló, hogy jó egészségnek örvend, habár megváltozott, ami különösen azoknak tűnik fel, akik nem látják mindennap.

Sokat várok az ősztől. – Először, mert vége lesz a nyárnak, ennek a mostani forró, nehéz, ábrándozásra késztető nyárnak, másodszor jön a vadászat és, harmadszor, a teljes helyváltoztatás. Ha nem volna ez a közös bánatunk, nagyon meg volnánk elégedve a nyarunkkal.

Áradás után megkezdtem a kirándulásokat. Először elmentem Gyakovhoz, vele pedig Satyilovhoz Mahovojéba. Alighanem Satyilov gazdasága a legszebb Oroszországban, és ő maga is az egyik legkedvesebb ember; egyszerű, okos és jó emberismerő. Szívélyesen fogadott bennünket, és ez a látogatás még jobban felszította gazdálkodási kedvemet. Július 25-ére meghívott Kirejevszkij, de egy kis betegség visszatartott; holnap mindenkit átviszek Másenykához, és legkorábban csak 27-én jutok el Kirejevszkijhez. Isten veled, csókollak téged és mindenkit."

Dátum nincs a levélen, de 1864 júliusában íródott.

IX

Nyikolszkojétól néhány versztára terült el Dmitrij Alekszejevics Gyakovnak, a gazdag földbirtokosnak nagy kiterjedésű birtoka. Gyakov nagyszerű ember volt, mindannyian igen szerettük. Még Kazanyból ismerte a Tolsztoj család, különösen Lev Nyikolajeviccsal barátkozott.

Darja Alekszandrovna Tulubjovát vette feleségül, volt egy tizenegy éves kislányuk. Gyakov a negyvenes évek embertípusa volt. Lélekben földesúr, művelt és képzett gazda. Még most is előttem van: zömök, széles vállú, közepesnél magasabb, szőke ember volt; jóságos arcán a jelleméből fakadó humor is tükröződött.

Felesége, akit Dollynak hívtak, magas, sovány, elegáns nő volt, nem szerette se a falut, se a gazdálkodást, folyton betegeskedett, ezért gyakran külföldön töltötték a telet.

Ljova bácsi és Szonya elvitte hozzájuk Tányát abban a reményben, hogy ott szórakozást talál. Az új környezet, az új emberek valóban kissé felélénkítették. Rendkívül szívélyesen, melegen fogadták, és különösen Darja Alekszandrovnával barátkozott össze.

Ezen a télen Gyakovék nem utaztak külföldre, és hallani sem akartak arról, hogy Tánya elmenjen tőlük : úgy kényeztették, akár egy kisgyereket.

Tányának mindegy volt, hol tölti a telet; szerette a falut, azonkívül szívből ragaszkodott a háziakhoz. De fiatal szervezete nagyon megrendült. Szemlátomást lefogyott, száraz köhögése pedig komoly veszélyre figyelmeztetett.

Ezt írta barátjának: „Nagyon jól érzem itt magam. A háziak rendkívül kedvesek, szeretnek és dédelgetnek, én is szeretem őket. Csak vadászni nem járhattam velük, beteg vagyok, köhögök, néha vért is."

Ápolták, vigyáztak rá, különösen Dmitrij Alekszejevics aggódott érte, maga sietett orvosért Orjolba, óránként beadta neki a cseppeket, pörölt vele, amikor ki akart menni a hódombra szánkózni.

Tánya édesapja ragaszkodott hozzá, hogy otthon gyógykezeljék, és januárban Ljovocska bácsi meg Szonya hazavitték Moszkvába. A legjobb orvosokat hívták ki hozzá, akik kezdődő tüdőbajt állapítottak meg nála. Gyógykezelték, de nem épült fel, továbbra is búslakodott, nem járt sehova.

A regényben ezt olvassuk: „Annyira beteg volt, hogy nem lehetett azt hánytorgatni, mennyire hibás ő mindabban, ami történt, hiszen nem evett, nem aludt, szemlátomást fogyott, köhögött, és ahogy az orvosok éreztették – veszélyben forgott."

Elérkezett a nagyböjt, és a vallásos hangulat az ő beteg lelkét is megérintette. Elkezdett böjtölni, és arra kérte édesanyját, engedje megáldozni. A regényben részletesen le van írva, hogyan készült fel az áldozásra.

Tánya azt írta Polivanovnak: „Három orvos gyógyít állandóan. De nem segítenek rajtam a porok meg a cseppek és egyebek. Istenem, miért nem lehet ezt megérteni ?! Egyedül csak Ljovocska érti. Rossz az idő, kő nyomja a szívemet. A múlt héten megáldoztam. Édesanyám megengedte, köszönöm neki. Reggel öt órakor felkeltett a dajka, és együtt elmentünk az Uszpenszkij-székesegyházba. Istenem, de jó volt! Félhomály, szorongó érzés bennem, hűvösség, és ez a csodálatos harangszó. A dajkával végigálltuk a misét, csak azt szégyellem, hogy látták, amint sírok. Liza folyton csúfolt:

– Tánya bőgőmasina lett.

Azt kérdezi, szoktam-e énekelni. Teljesen abbahagytam, de a napokban, az áldozás napján, mama nem hagyott békén, hogy énekeljek valamit. Megpróbáltam. Elkezdtem énekelni az Erdős hegyeket, papa kijött a dolgozószobájából, hogy hallja, és azt mondta: »Tánya a des larmes dans sa voix!«11 – és amikor ezt meghallottam, jóleső érzés fogott el. De ekkor berontott Petya és torkaszakadtából kiabálta: »Megkölyezett a Máska!«(Emlékszik Trifonovna cicájára?) És annyira megijedtem, hogy elfogott a zokogás, mama is megijedt, én pedig ráordítottam Petyára: »Bolond«, de eszembe jutott, hogy aznap áldoztam. Ljovocska folyton azt mondja nekem: »Húzd ki magad, legyél a régi Tánya«. De nem tudok az lenni, el kell felejtenem mindazt, ami nemrég történt. Egy évig menyasszonynak lenni, akit szeretnek, mindezt átélni, aztán pedig lemondani a boldogságról... De ahogy Dmitrij Alekszejevics elítélte Szergej Nyikolajevicset, azt rossz volt hallanom. Ezt nekem is mondta, meg Ljovocskának is, aki némán hallgatta. No de erről egy szót se többé. Mama és Liza hangversenyre mennek, én lemondtam. Beülök majd a dajkához és felolvasom neki a Roszlavlevet. Nagyon szereti..."

X

Beköszöntött a tavasz. Tánya falura vágyódott. Levelet kapott Darja Alekszandrovnától: az egész család esdeklőn hívta, menjen el hozzájuk.

Igy szólt a levél:

„Kedvesünk, kismadarunk, gyere el hozzánk. Te voltál az örömünk, a vigasztalónk, nélküled unalmas itt az élet. Csak a te kedves, fiatal lényed teszi télen elviselhetővé a falusi életet. Máig csodálkozom azon, hogyan tudtál örömet lelni benne, és azonfelül minket, öregeket is felélénkíteni a jelenléteddel." Dmitrij Alekszejevics Gyakov azt írta Tányának:

„Kedves Tánya, szégyenlem magam, mert biztosan azt hiszi, megfeledkeztünk magáról. Nyilván nem tudja – hacsak nem érzi, mennyire szeretjük –, mennyit emlegetjük magát. Nagyon hiányzik. Egyébként ha bizonyítékra van szüksége, firkantson két sort, hogy láthatjuk Cserjomosnyában, és a levele még ide se ér, én máris megjelenek Jasznajában. Csakugyan, miért nem látogat meg bennünket? De szép is lenne!"

Tánya először Jasznaja Poljanába ment, és onnan Cserjomosnyába, ahol változatlan örömmel fogadták.

Az élet ismét érvényesítette a jogait: Tánya visszanyerte elevenségét, bár a régi, gondtalan, zajos vidámsága már örökre elhagyta.

Ez a nyár nagyon vidáman és kellemesen telt Cserjomosnyában. Édesanyám Liza nővéremmel és velem ugyancsak sokáig itt vendégeskedett. A szép helyen álló nagy, parkos kúria minden szórakozást biztosított, ami falun elképzelhető. Azonkívül esténként édesanyám és Darja Alekszandrovna Mozart legszebb szimfóniáit játszották négykezesre; azóta is emlékszem ezekre az estékre. Azonkívül élőképeket állítottunk össze – kosztümös találós kérdéseket; minden „felnőtt" részt vett a játékban. A legjobb találós kérdéseket édesanyám és Tánya ötölte ki. A nyáron Ljovocska bácsi és Szonya is eljött Cserjomosnyába, és még vidámabb lett az életünk. Amikor el akarták vinni Tányát – a háziak nem engedték el, és ottmaradt Cserjomosnyában.

Ősz felé Darja Alekszandrovnának megromlott az egészsége, szemlátomást lefogyott, gyengült. Szomorúság honolt a házban.

Tánya egészen közeli barátságba került Darja Alekszandrovnával, és most ápolta, valahányszor rászorult.

A regényben Natasa és Marja hercegnő barátsága testesíti meg az övékét, bár Darja Alekszandrovna jelleme teljesen elüt a regénybeli Marja hercegnőétől. A regényben ez áll:

„Attól a naptól fogva Marja hercegnő és Natasa között kialakult az a szenvedélyes és gyengéd barátság, amely csakis nők között alakulhat ki. Szüntelenül csókolóztak, gyengéd szavakat mondtak egymásnak és idejük legnagyobb részét együtt töltötték."

Egyszer Tánya, ahogy szokás szerint becézgette és csókolgatta Darja Alekszandrovnát, arra próbálta rábeszélni, hogy menjen külföldre és gyógykezeltesse magát.

De Darja Alekszandrovna, áthatóan nézve Tanyát, azt mondta neki:

– Csöppségem (gyakran szólította így), ha én meghalok, menj hozzá Dmitrijhez, ígérd meg. Add a szavad!

Tánya a nyakába borult:

– Dolly – kiáltotta –, nekem soha ne mondj ilyet, soha!

Ezek a szavak erősen hatottak Tányára. „Ez" bekövetkezhet? Hogyan élek én itt náluk? – kérdezte magában. És eszébe jutott egy beszélgetés közte és Dmitrij Alekszejevics között, amikor egyik este a teraszon a házigazda azt kérdezte tőle, tudna-e szeretni valaki mást. Ő azt mondta neki, hogy miután már valakinek a menyasszonya volt, szinte el se tudja képzelni, hogy feleségül menjen egy másikhoz. Meg aztán ki vesz engemet feleségül, ha tudomást szerez a szerelmeimről? – tette hozzá elpirulva.

– Ha én fiatal és szabad volnék, szerencsémnek tartanám, ha a maga férje lehetnék – mondta zavartan Dmitrij Alekszejevics.

Ezután szigorúan elítélte Szerjozsa bácsit a Tányával szemben tanúsított könnyelmű magatartása miatt. Tánya elmondta ezt a beszélgetést Lev Nyikolajevicsnak, aki láthatólag nem lepődött meg ezen, és azt mondta:

– Ne izgulj, Dmitrij nagyon szereti a feleségét!

A Háború és békében Pierre azt mondja Natasának: „Ha én nem én volnék, hanem a világ legszebb, legokosabb és legderekabb férfia, és ha szabad volnék, most, ebben a pillanatban, térden állva kérném a szerelmét és a kezét."

Télire Tánya hazament, Darja Alekszejevnát pedig átvitték Moszkvába – külföldre már nem vihették.

Az új bánat sötét felhőként borult rájuk. Darja Alekszejevna menthetetlen volt, és kora tavasszal elhunyt.

Dmitrij Alekszejevics állandóan ápolta, és amikor meghalt, kimondhatatlanul búsult utána.

Úgy egy év múlva Tánya ismét elment Jasznaja Poljanába. Ott megtudta, hogy Alekszandr Mihajlovics Kuzminszkijt áthelyezték Tulába, és gyakran ellátogat Jasznaja Poljanába, és hogy Dmitrij Alekszejevics is gyakori vendég.

Mindenki észrevette Dmitrij Alekszejevics vonzalmát Tánya iránt, és nagyon szerették volna, ha Tánya hozzámegy ehhez a jóságos, szerető emberhez.

Gyakov tanácsot kért Ljovocska bácsitól, tegyen-e házassági ajánlatot Tányának. A bácsi azt mondta neki: „Azt tanácsolom, igyekezz, mert úgy veszem észre, visszatér első szerelméhez."

Tánya mindig sajnálta azokat, akiknek nem tudta viszonozni az érzelmeit, azért Lev Nyikolajevicsot kérte meg, tolmácsolja nemleges válaszát, habár ő is vonzódott Dmitrij Alekszejevicshoz.

Még az év júliusában Tula mellett megesküdött A. M. Kuzminszkijjal.

Az első évtől kezdve jöttek a gyerekek. Tánya minden szenvedélyességével, minden szeretetével a családjának élt. Lev Nyikolajevics hatására szentnek tartotta a családot. Az első két évben sehova sem járt. A bál, a díszes öltözködés megengedhetetlen volt a szemében. Teljesen elfoglalta a gyereke, a férje. Maga szoptatott, éjszakákon át nem aludt, már-már betegesen szerette a gyerekeit. Senki sem értette, hogyan lett ilyen leányból ilyen asszony. De Ljovocska bácsi azt mondta, hogy a szenvedély teljesen különböző talajon is mindig kifejtheti az energiáját, a beállítottságnak megfelelően, és hogy ő nem is várt mást Tányától.

Azóta, 25 éven át, minden nyáron elment a családjával Jasznaja Poljanába, ahol saját háztartást vezetett a nagy, fehér, emeletes szárnyépületben.

Befejezem ezt a rövid életrajzi beszámolót, amelyet saját visszaemlékezéseim, levelek, naplók, édesanyám és természetesen Tánya elbeszélései alapján állítottam össze, úgy-ahogy.

Még csak annyit mondok, hogy Tánya idős koráig megőrizte magában azt a belső tüzet, amely segített neki élni és magához vonzani az embereket. És a mi baráti kapcsolatunk se változott a mai napig, s valahányszor összejöttünk vele és Szonyával Jasznaja Poljanában, visszaemlékezéseinknek, amelyeknek fonalát olykor Ljovocska bácsi is segített gombolyítani, nem volt se vége, se hossza.

BÁRÁNY GYÖRGY fordítása

Jegyzetek:

9 Ma éjjel León és a felesége a kedves Tánya kíséretében elutazott Moszkvába.

10 Mindent megérteni annyi, mint mindent megbocsátani. (fr.)

11 Könnyes a hangja.

Forrás: Szovjet Irodalom, 1978 / 9. szám, 163-171. l.