Raszul Rza versei

A költő arcképe egy emlékbélyegen

Az ezeregyedik éjszaka után

Hajnalra véget ért Seherezáde meséje
az ezeregyedik.
Mégsem mondta el
alig századrészét
az emberi keserűségnek.
Elmúlott hát
az ezeregyedik éj,
és elcsorgott az idő
a születés pillanatától
a halál pillanatáig -
futottak a percek
a századelőtől
a századvégig . . .
S elnémult Seherezáde.
Ítéletét mégsem tudta a sah
végrehajtani rajta -
hiszen előtte tovább
sorjáztak az éjszakák,
az ezerkettedik,
az ezerharmadik,
az ezer . . . hányadik?
S megvolt mindegyiknek
a maga világa,
a maga titka,
bölcsessége
és tanítása.

RAB ZSUZSA fordítása

Életút

Hány nyirkos utca,
s mennyi fa, esőcseppekkel águkon,
lágyan süppedő éjszaka,
makrancos hajszál,
s mind oda, a távol múltba tovatűnt.

Kártyától pókhálós szemek,
bánkódva friss szavak után,
és nyájas arcok,
s mind oda, a távol múltba tovatűnt.

Kalitkában kanári hangja,
az első randevú íze,
az ifjúság - remények is,
rezgő szárnyú fehér galambok,
s mind oda, a távol múltba tovatűnt.

Hull az eső, jön velem,
csíkot húznak cseppjei
fel, a vonat ablakára.
Kerék kopog monoton, kopogását hallgatom
és a kopogások is távol múltba tovatűnnek.
Mintha cseppenként az élet
fogyna, visszavonhatatlan.
Múlnak, tűnnek a napok,
haszonból lesz veszteségem.

Jó, hogy vannak napok, órák,
s emléküknél jó időzni.
Jó, hogy nincs okom lehunyni
szemem, fényét rejtegetve. 
Utat rakok ma, s holnap közt.
Enyém az, mi távol múltba tovatűnt,
van, mit vinnem a jövőnek.
Nincs mit keseregni rajta !
Élek!

GYÖRE IMRE fordítása

Két fúrótorony párbeszéde

Az öreg fúrótorony
azt mondta a mellette álló fiatal fúrótoronynak:
feszítsd meg jól a lábod
acéltalpaidon !
Készülj föl!
Jön a vihar,
nekiesik a vasnak
szaggatja az acélt.
A fiatal fúrótorony visszavágott:
mit nyugtalankodsz?
Én nem félek
se vihartól, se orkántól.
Talán már megette a rozsda tartópilléreid,
Szétverték hegesztett
varrataid a hullámok?
Vagy lelked törte meg a fékezhetetlen
szelektől való félelem?
Az öreg fúrótorony azt felelte:
nagy út áll énmögöttem,
ha lezuhanok, nincs miért szomorkodnom.
 Dicsekvés nem hősiesség.
 Ha bátor vagy, nehéz napokban állj szilárdan.
 Ha én lezuhanok, nekem megmarad a múltam
 Ha te lezuhansz,
 magaddal rántod a jövődet.


Régi kézirat

Elfakultak ezek a lapok, megsárgultak,
néhány sor el is mosódott már.
Sok-sok lap csücske
szétmorzsolódott, porrá vált
az évek súlya alatt.
De az elfutott századokon át is
megmaradt
a gyöngéd mosoly,
könnycsepp,
álmok, remények,
az emberi szív melege,
a gondolkozás bölcsessége,
megmaradt az öröm,
megmaradt a bánat,
tele van az ember illatával.

TORNAI JÓZSEF fordításai

Te is láttad Bakut

Te is láttad Bakut,
én is,
görbe, szűk sikátorait,
keresztutcácskáit,
  fekete, füstös háztetőit láttad.
Én az embereket,
mosollyal ajkukon,
szemükön lelkük
  öröme áthat.

Te a fátlan, aszfaltozatlan,
vézna verebekkel teli
utcáit láttad.
Én a dús lombú
   platánfákat,
emberkéz-teremtette tavaszt
és pörkölt magvakként
   pörzsölt járdákat.

Te a pakura fekete foltjait,
a. tenger színén szétterülnek.
Én a lenge vitorlákat,
árnyaik türkizkék vízbe merülnek,
záporok, csillagok csillogását,
csillanva esti szürkületben,
mely Baku nyakát körülöleli
arany láncként, szünetlen.

Te a komor minareteket,
elszáradt, ágatlan fatörzsek
félénk hívőket, árvákat,
mecsetek előtt térdepelnek ;
müezzin dalát,
   agg koldus jaját.
Én a tömbházak erejét,
barátságosan ajtót tárnak,
és az ifjúság örömét,
énekét
  a munkának.

Te a kormot, a szénport,
  légből esőzve,
amikor tombol a Káspi.
Én a nárciszokat és mákvirágokat
új, széles utcák mentén
csoportokban álldogálni.

Te a hibákat,
ahova kéz nem ért,
tán elakadt valahol.
Én a daltól harsány napokat
építenek,
a jövendő dalol.

Ha ismét eljössz Bakuba -
gyere!
De Bakut lásd
az én szememmel.
Néző, nem látó,
látó, nem értő,
  messziről hozott az Út!
Tekints a mi szemünkkel
és meglátod
  Bakut.

WEÖRES SÁNDOR fordítása

Maj Miturics rajza

Néhány szó Raszul Rzáról:

Sz. 1910-mh. 1981- azerbajdzsáni költő; a szovjet-azerbajdzsáni költészet úttörője, egyesítve a hagyományt az újkereséssel. Élete összefonódik a szovjet állam kiteljesedésével, a szovjet irodalom fejlődésgörbéjével. Maga is cselekvő részese a változásoknak. Formabontását a klasszikus örökséghez ragaszkodók hevesen támadták: üllő volt ő a tradíció és az új idők kalapácsai között. Rab Zsuzsa, aki Bakuban jártában személyesen is megismerkedett a költővel, s annak magyar költőket fordító feleségével. Közös asztal mellett ünnepeltek, s a magyar költőnő láthatta, mily tisztelettel övezik az azerbajdzsániak saját "igricüket", a szabadvers meghonosítóját a hagyományőrző költészetben. Ez is volt a gúnyneve: Antirim - vagyis: szabadvers.

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1982 / 2., 112- 125. oldalak)

Derült égből - örökölt ház

ANATOLIJ KIM
Nap mint nap a Dása dombja mentén

1

Borisz Messzerer: Hamupipőke (díszlet)

Élt valaha egy úri hölgy, a mi környékünkre való, elszegényedett nemesi család sarja, akit az emberek maguk közt csak Dásának hívtak. Fivéreitől külön élt, abban a dombon álló, hosszú fa-épületben, amely az örökségből jutott rá. A ház homlokzatán erkély húzódott végig, a tetőt fazsindely fedte. Telt az idő, a zsindely elvékonyodott, szélei fölkunkorodtak, az erkély leszakadt, a vénlány Dása pedig végül is különös módját választotta az öngyilkoságnak. Az udvarház közelében találtak rá, amint térden állva, nyakát egy fiatal nyírfa villájába szorította. Úgy rémlik néha, mintha én magam is jelen lettem volna ott, a nyíresben, azon a rózsafényű nyári estén, amikor még el sem ült a hazahajtott csorda nyomában a por... és a parasztok közt állva látom az aprócska, szegényesen, szinte falusi módra öltözött, görcsbe merevült alakot. Két férfi széthúzta a kétágú nyírfa hajlékony villáját, s könnyedén fölemelték a földről Dása fonnyadt kis testét. Ugyane pillanatban meglebbent házának egyik nyitott ablakszárnya — ragyogó fényfolt villant fel, és kialudt örökre.

Azóta a halmot Dása dombjának nevezték, s a háború utánra ott alakult ki a falu temetője. Nap mint nap a Dása dombja mentén megyek az erdőbe — hol bogyókat szedni, mostanában meg gombáért is. Kora reggel, ahogy a félútra érek a domboldalon, letérek az útról, a barna léckerítés egyik résén bemászom a temetőbe, és odamegyek a legszélső sírhoz. Mögöttem sötét nyom marad a fűben — a harmat, a föld e hűvös verejtéke, dúsan borítja a gyepet. Csillognak a fűkalászok galambszürke bugái és a pókok kerek hálói, amelyeket dúsan borítanak az ékszerként fénylő páracseppek. Oh, be keserű is ilyen friss hajnalon odalépni a sírhoz, megérinteni a hideg vaskerítést, és elálldogálni a vörös gránitból faragott, lapos sírkőt nézve...

Néhány perc után visszaindulok, átvergődöm a rácson, és a kerítés mentén a vízmosásnak veszem utamat. Mély és meredek is egyszerre a vízmosás, hajlatai járhatatlanok, alján madármeggy, törpeéger és csalán sűrű bozótja tenyészik, örök félhomályra és nedvességre kárhoztatva. Halott patak homokos, fehér medre sejlik a rég kidőlt erdő korhadó tönkjei és tuskói között. Keresztültörök a növényzet nedves, nyirkos, zöld barlangján, amely az ösvényt is benövi, s rámtör a vágy, hogy valahová félrehúzódjam, behunyjam a szemem, s mindenről lemondva örökre némává, mozdulatlanná váljak, mintha csak egy lennék a halott rönkök közül. Eluralkodik bennem a bánat, s úgy érzem, hogy egész földi boldogságom csak azzal teljesülhetett volna ki, aki most ott nyugszik a vörös kő alatt, aki árnyékká: árnyak árnyává lett.

Közvetlenül a vízmosás mögött sűrű erdő kezdődik, amelyet homályba borítanak a buján tenyésző növények; egymáshoz szoruló alacsony nyírfák, csemete fenyők és szívós aljnövényzet nőtte be. A talaj fölött, sással keveredve, áfonyabokrok nyújtóznak. Az ösvény mentén halvány kékeszöld és sárgás galambgombák tenyésznek, a sás közt jókora, porhanyós rókagombák bújnak meg. A vízmosás peremén cikcakkosan ásott, régi lövészárkok húzódnak, a letaposott mellvédeken is gomba nő. A nyugat felé néző erődítmények negyvenegyes védelmi lövészárkok. Az ösvény elvezet mellettük, majd oldalt, az erdő mélyébe kanyarodik, de még ott is kénytelen szeszélyes hajlatokkal kerülgetni az elhagyott lövészárkokat, a régvolt fedezékek hosszúkás hasadékait, a kerek gránáttölcséreket.

Mi, gyerekek, a háború után töltényeket, fel nem használt lövedékeket, csaknem ép fegyvereket találtunk ezekben a lövészárkokban és fedezékekben. Veszélyes játékokat űztünk az ittfeledett háborús eszközökkel. Egy Retek gúnynévre hallgató, falunkbéli apátlan fiú jobb kézfejét leszakította a robbanás...

Le-lehajoltam, s a leszedett gombákat egy zacskóba raktam. Eszembe jutott: annak idején az volt a szokásunk, hogy mindenkinak adtunk valami bántó gúnynevet. Hogy miért éppen bántót? Nem tudom. Engem például Dülledtszeműnek kereszteltek el, őt pedig, akit meglátogattam a temetőben, szívemet szorító csúfnévvel illettek: Göthös.

Valóban köhögött — az akkoriban leküzdhetetlen „mellbetegség" szörnyű köhögése rázta. És ez a kislány már azáltal halálra ítéltetett, hogy közvetlenül a háború előtt született, és a kenyér nélküli, ínséges időkben lett beteg. De ezt követően még hosszú évekig élt, nem földi jók táplálták, hanem a tiszta levegő, a legszentebb szeretet és a haldokló lányka álmai, amelyek rejtve maradtak a világ elől... Utolsó óráján csendes volt a ház. A falon óra ketyegett, amelynek fenyőtoboz formájú ingájára nehezékül üres orvosságos üveget erősítettek. Az utcán, ebben a számára megközelíthetetlen világban, autók dudáltak és dübörögtek. Én pedig valahol messze éltem...

Most a zabföldek mögötti dombon fekvő, öreg, messzire elnyúló fenyvest járom, ahová szinte észrevétlenül jutottam el a vízmosás menti erdőből. A fenyves tágas és világos; sűrű, smaragdszín pázsit teríti a hatalmas fenyők alját. Lehajolok, és a fű közül tömör, síkos tinórugombákat kotrok elő, amelyek kemények és édesek, és világossárga kalapjuk alján „zsírcseppek" fénylenek. Ezen a csodás reggelen lehető legnagyszerűbb dologgal foglalkozom — gombát szedek —, és mégis, akaratlan, feltartóztathatatlan nyögés tör elő keblemből. Felegyenesedve, kezemben a tömzsi, síkos gombával, hosszasan sóhajtozom, fölfelé nézek, minél feljebb, minél távolabb, bele a kék levegőégbe... Elképzelem a szürke szemű, sápadt lányka utolsó sóhaját, s igyekszem fellelni, mi a közös abban a búcsúsóhajban s a magam mostani lélegzetében, amelynek párája ott kúszik a nedves, hideg fű felett. A halhatatlanság jegyeit kutatom körös-körül — nem a magamét, az övét... Azt kutatom a környező égbolt rózsás reggeli ragyogásában, az árboctörzsű fenyők susogó, zöld sűrűjében és az egyenes, pikkelyes törzsek villogásában, amelyek zengő rézhúrokként feszülnek a magasba... De nem jön válasz sehonnan. És akkor végképp úrrá lesz rajtam a nyugalom és a bánat, és ismét arra vágyom, hogy olyan élettelenné, mozdulatlanná válva rejtőzhessem egy félreeső zugban, akár egy korhadt farönk.

Figyelmemet az eleven világnak már csak apró részletei, egyes pontjai kötik le — a lélek messze jár, a bánat tájain, amelyeket megismerve soha többé nem válhat olyanná, mint a többi gondtalan teremtmény... Mint a tinórugomba, amely csak ma dugta ki gombakalap helyett még színtelen, nedves, síkos és csúcsos sipkát viselő fejét a földből. Vagy a málnavörös, áttetszően világos peremű galambgombák, amelyek oly gyönyörűek itt, a fenyvesben. Eléggé sok gombát gyűjtöttem már a zacskóba, és a galambgombák meg a fiatal tinórugombák között három nagy, közönséges tinóru is van. Az ösvény közepén találtam őket, ahogy a sűrűből a megművelt földekre értem. Az egyik tömzsi, csorba szélű — tönkjének harmada kibújt már a földből — szinte engem nézett. Döbbenetes, hogy ezen a reggelen milyen nyugodt, és mily távol van bánatomtól az erdő gondtalan aprónépe: a gombák, a csízek, a mókusok, a szitakötők és a pillangók.
Már vagy húsz éve nem gombásztam — azóta, hogy elhagytam szülőhelyemet. Merre nem sodródtam a világban! Most egy idegen végakarat hozott ide. Járom az ismerős vidéket: mintha visszatérnék abba a soha el nem múló időbe, amikor tizenkét-tizenhárom éves voltam, és Dülledtszeműnek csúfoltak. Pedig gyerekkoroméban egyáltalán nem voltam csúnya. Az akkorról fennmaradt fényképeken egész tisztességesen fest kerekképű, nagyszemű ábrázatom. Jóval később, egyetemista koromban, az ökölvívó ringben verték szét az orrom, de kisfiúnak még igazán szép voltam. A falunkbeli kislányok irigységből találták ki a sértő csúfnevet: rájuk sem hederítettem, számomra csak egy kislány létezett. Az özvegy Konnova egyetlen lánya. Az özvegy hatvankét esztendős korában meghalt, és rámhagyta a házát.

Ennek köszönhetem, hogy újból itt vagyok, ahol már egyetlen rokonom sem maradt. Alá kellett írnom az okmányt, és át kellett vennem a jog szerinti örökséget... Hogy is történhetett mindez? Tudtam, hogy a leányka már évek óta halott. Én a magam életét éltem, lassacskán megfeledkeztem beteg barátnőmről, akiért gyermekkoromban titkon oly sok keserű könnyet hullattam. Csak elvétve gondoltam rá, elérzékenyülten és bánatosan... Hanem egy ízben, amikor a széles váltó kubai Martinez kergetett a ringben, és láttam, hogy félelmetes balegyenesével készül pontot tenni a küzdelem végére, ködbe borult agyam, ki tudja, miért, a sovány kislány alakját rajzolta elém, és gondolatban hozzá fohászkodtam, hogy segítsen, nehogy kiüssenek... Azt írták rólam, hogy keményen és pontosan ülő boxoló vagyok, a „ring matematikusának" neveztek, pontosan éreztem a kellő távolságot, világos fejjel öklöztem, soha nem voltam babonás, de ezúttal bizony imádkoztam — aligha lehet ezt másként nevezni... Mialatt a kubai öklöző fokozatosan eszméletlenre vert, én ahhoz fohászkodtam, akinek alakja elhomályosuló szemem előtt lebegett. És végig álltam ezt a nehéz menetet, nem csuklottam össze a gong előtt, és a mérkőzés után azonnal megfeledkeztem az imáról, és arról, akit szólongattam: ments meg, segíts...

Amikor otthagytam a ringet, sportújságíró lettem, és folytatódott a megszokott élet... Élet? Állandó utazások, a füst és láng nélküli, hamar ellobbanó nagy szenvedélyek, a bajnokok félelmetes erőfeszítései, hogy véghezvigyék azt, amire csak ők, a megszállottak képesek — vajon élet-e a hiúságoknak ez a valószínűtlen nyüzsgése és harca? De hiszen engem egész idő alatt szerettek! Hiszen engem szerettek egész idő alatt! Hát hol voltam én akkor?

Ő egészen biztosan mondta egyszer: „Mama, ha meghalok, és ha majd te is meghalsz, legyen a házunk a Dülledt szeműé" — vagy valami effélét. Az anyja pedig bizonyára így válaszolt: „Jól van, kislányom, legyen akaratod szerint..." Vagy talán az özvegy Konnovának jutott eszébe, magára maradván, a gyermekek szerelme, amely ott lebegett árva kisírt szeme előtt; recehártyájára égett az elmosódó kép: nyár, lekaszált rét, a szénában egy kurtára nyírt hajú kisfiú meg egy kislány ül. És a magányos özvegy úgy döntött, hogy halott lányának szeretett embere a legközelebbi rokon...

Soha nem tudom már meg, hogyan történt a valóságban — csak a nehézkes írással telerótt, hivatalos papírok kerültek hozzám, amelyeket a helyi falusi tanácsra bíztak. Az írásban az állt, hogy „az elajándékozott lakóház senkinek el nem adatott, sem elzálogosítva, sem elperelve, sem letiltva (megterhelve) nincsen", és hogy a polgári törvénykönyv... számú cikkelyének tartalma „az ajándékozónak megmagyaráztatott". De nekem senki semmit nem magyarázott meg, és már harmadik hete élek az idegen házban, ami most az enyémnek minősül, ám én ebben csöppet sem vagyok bizonyos.
A gazdasszony régi edényeit használom, meg a fejszéjét, a tűzifáját, a faágyon alszom, a kelmedarabkákból varrt takaró alatt. Mindez a szomszédasszony, Milenyina jóvoltából, aki ugyancsak magányos özvegy, és aki teljesítette halott barátnője végakaratát: az örökös saját kezébe adta át a ház kulcsát... Már rég haza kellene utaznom, Moszkvában vár a feleségem és a gyerekek, várnak a lapnál, de én képtelen vagyok elutazni. Itt tart valami hatalmas erő, elmerülök a bánatban és a nyugalomban, mintha eddigi életemnek minden baja, gondja, kötelezettsége megszűnt volna számomra. És felemel, s mozdulatlan hullámsörényén sodor tova a különös, moccanatlan pillanattá dermedt idő.

Reggelente, amikor felébredek, először nem értem, hol vagyok, mi van körülöttem, hosszan nézem a repedt gerendát: valósággal vándorlók sötét repedései mentén, ahol csótányok húzódnak meg, és minden alkalommal eljutok a faragott gerenda oldalsó nyílásából lógó nagy vasgyűrűhöz. Elnézem a gyűrűt, amely elvékonyult ott, ahol a nyíláshoz súrlódott, és elképzelem, hogyan ringatózott a rajta függő bölcső... És újból őrá gondolok, aki egész életén át látta ezt a repedezett gerendát, ezt a barnás famennyezetet — az első naptól az utolsóig.

Gyakran játszottunk kettesben a Dása dombján, azokban az időkben, amikor zöldellő tetején még nem volt temető — csak puha fű nőtt, lilán tarkállott a virágzó lóhere, és az özvegy Konnova füvet kaszált. Az ablakból jól látni a dombot, ha az ember az ágy szélére ül, és félrevonja a függönyt; de én csak fekszem, lehunyt szemmel, mozdulatlanul — és látom, hogyan térek haza nyári alkonyatkor a megszokott úton, a vízmosás mentén. Az a ház már rég nincs meg, lebontották, udvarunk helyén most egy pékség van, de én csak megyek, szembe a bíborszín, lehanyatló napkoronggal, gyermekkorom hűvös, harmatos ösvényén. És újból elfog a rendkívüli, riadt izgalom, amelyet akkor éreztem, amikor a lány először megcsókolt. Nem tudom, hogy jutottunk ilyen merészségig játékaink során, csak arra emlékszem, hogy előbb nyakig a szénaboglyában üldögéltünk, s a lány sötét hajába száraz fűszálak tapadtak. Kigombolta az ingem, meleg ajka erős, nedves csókkal tapadt a nyakamra. Én szokatlan riadalommal ellöktem magamtól, ő elesett, arcát a szénába rejtve, rezzenéstelenül feküdt — bizonyára pofonra számított megtorlásul. De én már elmentem, a kanyargós ösvényen elfutottam a Dása dombjáról...

Két évvel később történt. A hatodik osztály végeztével a kislány betegsége miatt már nem járt iskolába, én meg egyre ritkábban látogattam meg. Egy nagyobb katonai egységet vezényeltek hozzánk, a település szomszédságában hamarosan felépült a katonai tábor, saját klubbal és bolttal. Az iskolába sok katona-gyerek került, s az osztályok létszáma megduplázódott. Megváltozott az iskola légköre is: befellegzett a falunkbéli nagyerős-túlkoros legények bandavezérségének, akik lélekmelegítőt hordtak, és sapkájukat ellenzővel hátrafelé húzták a fejükbe — az utolsó atamánt, egy bizonyos Foga-között-félrubeles-t kegyetlenül elverte a hetedikes Bokal, egy alezredes fia, aki másodosztályú boxoló volt. Ennek a Bokalnak és elegáns, szoknyavadász öccsének, Gariknak égisze alatt kezdődött iskolánkban a box korszaka, aminek eredményeként hirtelen fordulatot vett az én életem is, s így váltam azzá, ami ma is vagyok.

Nagy nehezen elszakadok a gerenda látványától, és kényszeredetten fölkelek a régi faágyról. Reggelit készítek a villanyfőzőn, egészen egyszerűt: tojást, szalonnás krumplit, tejeskávét. Evés után kimegyek a magas tornácra, s az erősödő reggeli fénytől hunyorogva, hosszan bámulom a Dása dombját. Valami vonz, valami különös türelmetlenség kerget feléje... És amikor már az ismerős vaskerítésnél állok, s rátámasztom a kezem, mintha mindentudóvá lennék: bensőmet szokatlan világosság szállja meg, a bánat valószínűtlenül éleslátóvá tesz. Úgy érzem a harmaton a hajnali levegő érintését, mintha engem érne. Úgy tetszik, ismerem az égen még egyre halványuló hold és a mozdulatlan temetői fű ezer szállal kötődő rokonságának titkát. De azt is megértem, milyen hiú reményeket táplál a dús fű s a virágok — hiábavaló ujjongásuk és diadaluk azok hamvai felett, akik gyökereik alatt nyugosznak. És, mintegy segítségért kiáltva, szól hozzám a füvek és gyökerek sűrű szövevénye közül azoknak kara, akik valaha büszkék és alázatosak, gazdagok és szegények, jók és gonoszak voltak. Rongyos szegények csapatának képzelem őket, akik egy korty levegőt, egy darabka kék eget, az isteni létezés egyetlen pillanatát koldulják tőlem. És képtelen vagyok a rongyos tömegben fölfedezni az ívelt szemöldökű, világosszürke szemű, sápadt lánykát, akivel itt, a magas dombon ismerkedtünk tovább azzal a csodával, amelynek az első csók után jutottunk birtokába. Annak ellenére, hogy betegsége napról napra magasabb gátat vont közénk. Láttam, hogy közel már a válás, és szinte menekvést kerestem forró ajka kínzó csókjaiban, vagy legalább azt a lehetőséget, hogy én is beteg legyek, megosztva sorsát, eggyé olvadjak vele. Egy ízben alaposan összeverve, fölrepedt ajakkal érkeztem az edzésről a találkozóra, s ő óvatosan két keze közé fogta arcomat, és megcsókolta a sebet. Először heves, tűrhetetlen, egész valómat megrázó érzelmi hullám öntött el, majd mindkettőnket nyugodt, boldog elszántság fogott el, Akárcsak két esztendeje, végigdőltünk az illatos szénaboglyán. És ekkor valamitől megriadt a kedvesem, félrehengerült, kezével eltakarta halvány keblét, feltérdelt és körültekintett. Egy pillanat — és megtört a kísértés, újból elfogott bennünket a szégyen és a félelem, és tisztaságunk véletlen megmentője, egy fehérfoltos, fekete tehén lármásán rázta rézkolompját a domb túloldalán.

Nem tudom, hogyan kerültem a vízmosás aljára, mióta ülök a kiszáradt patak fehér medrében, és pergetem egyik tenyeremből a másikba a homokot. Siratom a beteljesületlen szerelmet: hagyjatok itt ülnöm a sötét hasadékban, a nyirkos madármeggy bokrok közt, ahol senki sem lát! Nem engesztelhetem már meg vétkeimért azt, aki valaha mellettem ült a Dása dombján, és keserves mosollyal félrefordulva, fojtottan kendőjébe köhögött. Kegyetlen, háború utáni gyermekkorunkban éppen ezt a gúnynevet kapta a lányka: Göthös... Amikor megtudta, hogy elutazom a településről, nem sírt — keservesen köhögött. Aztán szavamat vette, hogy írok neki... Mindössze két levelet írtam, aztán többé nem válaszoltam... Az új helyen, egy szibériai nagyvárosban továbbra is boxoltam, hamarosan ifjúsági bajnok lettem. Aztán, amikor befejeztem az iskolát, Moszkvába utaztam, és fölvettek az egyetemre... Nem tudom, mint ahogyan más sem tudja, hogy mivé válik a szerető emberi lélek, és honnan csendül meg csöndes, halhatatlan hangja. De tudom, mint ahogyan tudom a hideget és a hőséget, a barátságot és az ellenségeskedést, a küzdelemben elérhető győzelmet és a vereséget, hogy a szerelem él. És fennkölt létéhez semmi köze sincs annak a maroknyi pornak, amit a föld magába fogad. Ahogyan álom-meleg arcunk érzi a reggeli levegő hűvösét, úgy érzem a pillanatot, amikor ez eleven szerelem megérint. És csakis azért megyek nap mint nap a Dása dombjára, hogy ezt az érintést érezzem... A ködös mélyből, a kora reggeli, tejszínű párából ídesejlenek a házak bádogtetői. A két magasabban fekvő ponton templom áll, az egyik működik (ezért is szikráznak a kupolák arányló cseppjei az ég hamuszín hátterén), a másik gépkocsi-települ szolgál — a hatalmas, sisakformájú kupola megfakult, kilátszik a gerendázat. Jobbról fenyves koronázza a dús, zöld dombokat, félkörben karolja át a települést — a fenyvesbe megyek, miután elálldogáltam a sírnál, és a bánattal együtt valami végtelen nyugalom önti el a szívemet.

2.

Már csaknem egy hónapja élek itt. Mintha mindenki megfeledkezett volna rólam — az otthoniak, s a munkahelyemen is —, senki nem zavarja magányomat. A felhőtlen kék ég alatt ragyogva tombol a július. Az erdők és mezők harsogó zöldje lángolva terül el az égbolt lábánál. A múlt héten háromnapos eső volt, a föld magába itta a nedvességet, és még több zöldet növelt, még ragyogóbbra színezte a virágokat, és a fenyvesben meg a nyírfás apró tisztásain ehető gombák tömegét nevelte az erdei föld.

Reggelente gombászni megyek, kezemben kék dróttal átfont fülű vesszőkosár. A vesszőkosár az öreg szomszédasszonyé, Milenyináé, akitől a tejet vásárolom. Megegyeztünk, hogy a tejért nem pénzzel, hanem gombával fizetek. Az alkut egy esős napon kötöttük, az alábbi módon.

(A folytatáshoz a További megjegyzések-re kell kattintani)

Mennyit bír el egy sün

ANATOLIJ KIM
A gyöngédség láncszeme

Afanaszij Oszipov (Kalmukföld): A tűzhely háziasszonya

Dédanyám élete utolsó húsz esztendejében mást sem hordott, csak a fehér gyászruhát. Eszerint rég készen állt a halál fogadására, s békével várta eljövetelét. Nem emlékszem, hogy megszólalt volna az öregasszony, némán töltötte napjait a legbelső szobában, hosszú rézpipáját szívogatva.

Egyetlen nyáron vendégeskedett nálunk, aztán elvitték valahová. Emlékszem tarkóján csomóba kötött, ritkás, ősz hajára, bánatos, sötét szemöldökére, amely magasan ívelt a nyugodt szempár fölött és ruhája hótiszta ragyogására -  fehér kabátka és szoknya, fehér kelméből varrt lábbeli.

Arra is emlékszem még, hogy azon a nyáron lett egy apró sündisznóm. Nem tudni, honnan pottyant a tornácunk elé. Néhány sáv puha pihe sötétlett a hátán, hogy idővel éles tű legyen belőlük. A sünkölyök még vak volt, madárfiók-módjára csipogott. Vatta közé raktam. s langyos tejjel kezdtem táplálni, cseppenként adagolva egy kávéskanálból. Nap mint nap a sünkölyökkel foglalkoztam, órákon át üldögéltem a fészkét rejtő kartondoboz fölött. A dobozból a tej és a kölyökállat édeskés illata szállongott.

A kis sün hamarosan megnőtt, és futkározni kezdett. Pihéi tüskékké váltak, sok volt belőlük és szúrták az ujjamat. Éjjelente figyeltem, hogy szuszog, tüsszög a dobozban. s arról ábrándoztam, hogy ha nagyra nő, idomított kutyaként fut majd mindenfelé utánam.

A. felnőttek naphosszat dolgoztak, mi ketten a dédanyámmal zavartalanul élhettük a magunk végeérhetetlen álomvilágát. A házban csend honolt, dédanyám a belső szobában időnként halkan, szárazan köhintett, mintha valaki tapsolt volna, vagy gyufát sercintene, hogy meggyújtsa kialudt pipáját. Az öregasszony olyan idős volt már, hogy oda se figyeltem rá.  Akkoriban hallottam egy történetet róla a felnőttektől, s ez a történet olyan félelmetes volt, hogy igyekeztem minél távolabb kerülni dédanyámtól.

Férjének és fiának ugyanazon évben esett haláláról volt szó. A család akkoriban települt át Koreából a Távol-Keletre. Az öregasszony harmincnégy esztendős fia, az én nagyapám, hétgyermekes családapa, váratlanul megbetegedett és meghalt. Néhány hónap múltán a bánat ágynak döntötte dédapámat, s végzett vele. Aztán az egyik gyerek is meghalt. Akkor elhívták a látó embert, aki kivetette: azért halnak sorra a családban, mert a ház fölött láthatatlan, bőszült lélek lebeg. Még sokakat elveszejt, mert igen haragos, haragszik pedig azért, mert valamely rosszul eltemetett rokon lelke.
Az öregasszonynak ekkor eszébe ötlött, hogy a férjének volt egy fivére, jókedvű, nőtlen parasztember. Egy alkalommal a szomszéd faluban mulatozott, éjnek évadján indult hazafelé, s hogy lerövidítse az utat, átvágott toronyiránt az erdőn. A vadcsapáson haladtában belebotlott egy mordály elsütőzsinórjába, amit egy vadász tett ki csapdaképpen. Lövés dördült, s a golyó szétroncsolta a paraszt oldalát. Reggel megérkezett a vadász, meglátta a halálba merevült testet, megrémült, elvonszolta az ösvényről, s valahol eltemette. A félelemtől és lelkiismeretfurdalástól gyötört vadász később búcsút vett a családjától, és elbujdosott. Messzi kínai tájról írt aztán egy levelet, amelyben beismerte bűnét, s arra kérte a halott férfi rokonságát, ne álljanak bosszút ártatlan családján. Ilyesmit nem is tett senki, de az elhunyt sírjának helye ismeretlen maradt, rokonainak nagy szomorúságára.

A rokonság hamarosan áttelepült Oroszországba, s a jókedvű parasztember végső földi menedékére nem derült fény. Tizenöt esztendeig várt türelemmel az elfeledett fivér és rokon lelke, míg végül felbőszült. Szinte láttam, hogy repül kígyózva az erdők fölött, lángoló szikrázó szemmel. Féltem ettől a lélektől, s úgy gondoltam: miért kellett megölnie édesbátyját, unokaöccsét, s még egy kicsi lányt is? Jobban tette volna, ha elrepül Kínába, megkeresi azt a vadászt, s rákényszeríti, hogy új helyre temesse, ha már nem akar csöndesen nyugodni erdei sírjában.

A szomszédos szobában üldögélő dédanyám elmagyarázhatta volna, miért bánt velük ez a lélek ilyen kegyetlenül, csakhogy én nem elegyedtem szóba vele. Annyival rosszabbnak tartottam az életnél a halált, hogy tudni sem akartam a régmúlt idők szomorú dolgairól.

A családfő s a legidősebb fiú halálát követő nehéz napokban az öregasszony — aki fia házában élt — lett a nagy család feje. Menye a sok gyerekkel, akik közül a legidősebb tizennégy esztendős volt, küszködött a bánattal, alig lézengett, s örökké csak sírt. Az akkor már hatvanéves anyósnak magára kellett vállalnia a család megmentését. Nem szólt senkinek, csak elindult hazulról, a koreai határ irányába. Ez a húszas években történt, amikor szigorú határzárat léptettek életbe. Az öregasszony éjnek évadján úgy úszta át a határfolyót, hogy vizes szoknyájából levegővel töltött tömlőt formált, abba kapaszkodott. A folyó közepén a tömlőből elszállt a levegő, s az öregasszony csaknem a vízbe fúlt. Kiúszott, s a túlparton meghallotta a japán katonák hangját. Ha meglátják: fejét veszik.

Gyalog elvergődött a hegyi faluba, s megkereste a vadász házát. Az már régóta megtért idegenből és a földet művelte. Az öregasszony kérdőre vonta: ő, aki elveszejtett egy ártatlan embert, csak nem kívánja, hogy egy egész család elpusztuljon ? Nem, felelte a vadász. És imádkoztak. Aztán a vadász elment, hogy fölkutassa a jeltelen sírt, kereste egy hétig, és megtalálta. Kiásta a csontokat, tiszta gyolcsba csavarta, s máshová vitte. Egy szép, alacsony dombot választott. Néhány fiatal fenyő nőtt rajta. Ott, az aranyfényű fatörzsek között temették újból a földbe a jókedvű parasztember csontjait.

Az öregasszony azután hazatért, s most, harminc év múltán, itt ült a mi falusi házunk legbelső szobájában, valahol Kazahsztánban, ahová a harmincas években költözött a család. Egyik unokája lett az én anyám. Valamennyi szép szál nagybátyám és kövér nagynéném mélyen meghajolt ez előtt a mindig ünnepélyes és egyenes tartású, száraz kis öregasszony előtt. Eljártak hozzánk vendégségbe az ősz-öreg kolhozparaszt-asszonyok, cigarettáztak, pipázgattak, virágdíszes japán kártyával kártyáztak, de a mi öregasszonyunk soha nem kapcsolódott be a beszélgetésbe, soha kártyát nem vett a kezébe. Magányosan üldögélt, kissé bánatosan, mint aki úgy véli, hogy neki, miután végrehajtotta élete legnagyobb hőstettét, nincs már tennivalója az emberek között. És az emberek, akik talán még nem hajtottak végre ilyen hőstettet, maguk is tisztelettel és bűntudattal tekintettek reá. Nekem legalábbis így tűnt.

Mekkora volt a meglepetésem, amikor egy ízben vattázott, fehér kelméből varrt lábbelijében hangtalanul előjött szobájából, és felém közeledett. A padlón ültem, előregörnyedve szalmaszállal a sündisznót terelgettem. Dédanyám ritkás, sötét szemöldöke változatlanul gyászos ívben magasodott könnyező szeme fölé; egyetlen szót sem szólt, de figyelmesen követte a sün futkározását. Könnyedén mellém kuporodott, s apró, áttetsző kezét térdén pihentette. Én meg buzgón böködtem a sünt a szalmaszállal.

Attól a naptól gyakorta szórakoztunk együtt a sünkölyökkel. Már bátran bejártam dédanyámhoz, leraktam az állatkát a padlóra, s jómagam összekúsztam nyomában az egész szobát. A kis sün szépen kifejlődött. Papírfogatot kötöttem utána, amire mind több és több terhet raktam. Mikor aztán a teher már meghaladta erejét, a süni mérgesen összegömbölyödött, nem óhajtott dolgozni. Dédanyám, öreg parasztasszony lévén, szerette volna fölmérni az állatka vonóerejét. Pipájának hosszú szárával hol egy fakockát lökött le a fogatról, hol meg egy semmi kis dobozkát. Hatéves voltam, s egy csöppet sem furcsállottam, hogy a halált már régóta s félelem nélkül váró, hófehér öregasszony együtt játszik velem. Létünk legfőbb titka volt ez, de én akkor még nem értettem.

Nem tudom, mikor vitték el tőlünk dédanyámat, nem emlékszem, hová tűnt a kis sün. Talán elmenekült az anyjához, aki a ház alatt éldegélt. Abban az évben lettem iskolás, és annyi új gond, öröm és játék akadt... Aztán pedig — hosszas csönd és feledés... Harminc év telt el azóta.

Szahalinon jártam, hivatalos úton, s ott álltam a vízesésnél, a nedves köveken. A sziget déli részén van ez a szép, nagy vízesés. Fényképezőgép volt a kezemben, éppen fotózni készültem. A vízesés sugara széles, áttetsző lepelként hullott alá a sziklákról, s odalent a kövekre zuhanva hófehér, tiszta habként forrott és zuhogott. Hétszínű, légies szivárvány ívelt fel a vízesésből, felső sarka valahová az ég felé tört.

Nézem a szivárványt, a sűrű, fehér habot, s finom vízpermet porlik szét arcomon. Lassan kezdem felfogni a szemem elé táruló látvány tökéletes szépségét, és akaratlanul is leteszem a fényképezőgépet. Ez a látomás megismételhetetlen...
Fénykép helyett a hétszín szivárvány emlékét hoztam magammal abból a kiküldetésből, meg a nedves szikláét, amelyre szomjas méhek és darazsak tapadtak — és a vízesés lábánál zuhogó párahab valószínűtlen fehérségéét.

És most, hogy megpróbálom valamihez hasonlítani azt a fehérséget, amely úgy lenyűgözött a szahalini vízesésnél, előbb a tiszta égen úszó fehér felhőket idézem magam elé, aztán a februári hósapkát egy falusi kunyhó tetején, a kipattant gyapot-tokokat Kirgizia földjein, fehér gladioluszokat — és óhatatlanul felidézem dédanyám gyászruháját. Aztán eszembe jut az öregasszony különös, meseszerű életútja, a kis sün, amelyet gondoztam, majd elvesztettem, és még sok minden, és úgy érzem, mindenre emlékszem. S akkor kényszerítő erővel tör rám a vágy, hogy eltűnődjem azon, miben is rejlik halhatatlanságom e világon. Az előttem való s az utánam jövő életekben. Ezeket kell egybefűznöm a gyöngédség nemesveretű láncszemével.

BALOG JUDIT fordítása

Az ázsiai népeknél a fehér a gyász szine (A ford.)

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1982 / 2. sz., 101-103. oldalak)

Vezeklés helyett

ANATOLIJ KIM
Mioko csipkebokra

1

Maj Miturics rajza

Ri Gicsent tizenhét esztendős korában megházasították. Akkor történt ez, amikor a városi középiskola utolsó osztályába járt.

Ezt megelőzően elvégezte a koreai nyolcosztályos iskolát, ahol is kiderült, hogy kiváló érzéke van a matematikához, és a tanárok állhatatosan biztatták szüleit, hogy taníttassák tovább a fiút. Beiratták az orosz iskolába.

Az apjának nem sokkal később családostul együtt át kellett költöznie a szomszédos településre, ahol új bányát nyitottak, a fiút pedig otthagyták az apa régi barátjánál, Coi asztalosnál.

A nagycsaládos asztalos hét gyermeke közül egy lány volt a legidősebb,  akit mindenki a japán Mioko néven szólított, bár volt másik, koreai neve is. Sovány, félénk, párás tekintetű, apró termetű kislány volt, furcsán hallgatag és szégyenlős. Soha nem felelt, ha kérdezték  -  csak zavartan, lehajtott fejjel mosolygott. És felérhetetlen volt józan ésszel, amikor kiderült, hogy áldott állapotba került a vendégfiútól.

Az asztalost nagyon elkeserítette az eset. Éjjel-nappal csak sóhajtozott, bántotta a szégyen, jónéhányszor lerészegedett, olyan kilátástalannak találta a helyzetet. Mi lesz most a tudományok iránt oly fogékony fiúval? -  ez a kérdés kínozta az öreg Coit.  Nem óvta a bajtól barátja tehetséges gyermekét, nem felelt meg a belévetett bizalomnak.

Amikor fény derült mindenre, s a szerencsétlen Mioko szégyenét már semmiféle ruha nem rejthette, az asztalos elutazott a barátjához. Fejét lehorgasztva beszámolt neki a dolgok állásáról. Tucatszor is összeverte volna azt a szégyentelen lányt, akin elöl úgy megrövidült a szoknya, de a felesége nem hagyta, attól való félelmében, nehogy az a szótlan teremtés ijedtében összeessen és elvetéljen. Még azt is hozzátette, hogy ha a barátja nem bocsát meg, hát nem tehet mást, mint hogy fejest veti magát az elhagyott bányába.

Csakhogy, legnagyobb csodálatára, az öreg Ri nem haragudott -  igaz. először kissé összevonta a szemöldökét, de ez volt az egész. Még el is mosolyolyodott, amikor a szégyentől görnyedező asztalos bevégezte bűnbánó szavait. Az öreg bányász széntgől fekete kezét barátja kezére téve fölkacagott, és vodkáért kiáltott a feleségének. "Drága barátom, Coi - mondta -, vajon nem maga az ég irányította-e az én semirekellő fiam tekintetét arra a lányra ? Vajon nem én voltam-e, aki úgy szerettem volna mindig olyan rokonságba kerülni veletek, hogy közös unokáink legyenek? És te, Mioko apja, ellene vagy-e?" - "Dehogy ellenzem  - felelte kissé megvigasztalódva az asztalos  - , de mi legyen a fiú tanulmányaival , városszerte elismert tudásával?"  -  "Semmi  -  válaszolt jókedvűen Ri.  -  Úgy látszik,  másfajta tudományra támadt kedve ennek a taknyosnak, hát most aztán tanulhat kedvére - otthont teremteni, gyermeket nevelni. Az ember úgyis megtanul annyit, hogy leélje az életét - mondta a bányász  -,   nem kell hát valami különös tudomány miatt aggódni. Férfimód dolgozni, férfimód keresni, aztán etetni a gyerekeket, akiket a feleséged szül - vajon nem ez-é a legfőbb tudornány, Coi barátom?" kiabálta a kissé már ittas bányáz és szívélyesen rázta a barátja kezét.

De Coi, az éles elméjű, érzékeny asztalos nem hitt a barátjának, mert tudta, hogy az milyen büszke a fiára, és hogy szeret álmodozni. "Ez a nagyszerű ember képes inkább dalolni és vigadni, semhogy mások szeme láttára sírva fakadjon - gondolta megsemmisülve az asztalos. - Jaj nekem . .."

Sürgősen megtartották az esküvöt, és azon a napon, amikor Gicsen osztálytársai megkapták az érettségi bizonyítványt, a fiú már a bányában dolgozott. Bányaácsnak állt, és amikor Mioko  túl volt a szülésen, a bányaigazgatóságtól kaptak egy szobát a barakképületben.

Az aprócska Miokónak nagy, négykilós fia született. Hangtalanul szült, komolyan és megadóan  viselte  átváltozásának  -  csodás  átváltozásának  -  vérét  és fájdalmát, amelynek során ő, a végtelen világ felett szárnyaló, magányos kócsag, röptében hirtelen két külön teremtménnyé hullott szét.  A bábák  és  az  ápolónők  csodálkoztak, hogy ez az aprócska koreai asszony  nem sikoltozik  a  nehéz  szülés  közben  -  olyannyira megzavarta őket Mioko hallgatása, hogy  észre
sem vették a szülés kezdetét.

Mindez nyáron  történt, amikor Szahalin, ez a hosszú, zöId  sziget forróságban és párában úszik, amikor a piacokon bőséggel van minden  -  és mi ünnepeltük M Miokót. Ri Gicsen feltűrt ujjú, fehér ingben, gondterhelten és komoIyan járkált fel s alá a fajárdán, a kórház közelében.

Aztán  eltelt egy év,  annak  a tudománynak  minden  gondjával  és bajával együtt, amelyről  az öreg bányász beszélt barátjának, az asztalosnak. A kicsi sokat betegeskedett, Mioko éjszakákon át nem aludt, nappal meg, amikor a fia nyugodtan szendergett, órák hosszat ült mellette mozdulatlanuI, csodálta a gyerek szépségét és tökéletességét.

Gicsen beiratkozott az esti iskolába, s egy év alatt elvégezte. Széles vállú, erős, igencsak hallgatag legény lett - mint akit egyszer s mindenkorra komorrá tett volna valamely borús gondolat. Vodkát nem ivott, nem járt mulatni, ezért aztán nem is nagyon kedvelték : túlságosan gögösnek tartották. Állandóan a könyveit bújta, a fiával jóformán nem is törődött, de annak nem is volt szüksége rá, mert az anyja mindig ott volt körülötte.

Eltelt még két esztendő. A bányában szerencsétlenség történt, Gicsen apja a szén  alatt lelte halálát. Az öreg bányász vidám szelleme mindörökre eltávozott az ismerős tájról, mindenkit odahagyva tovarepült, ki tudja, hová. Gicsen legidősebb, családos nővére magához akarta venni az árván maradt anyát, de az inkább a fiához kívánkozott. Férfiember-fia közelében akart élni, bár a fiú semmiben sem hasonlított az apjára.

Gicsen továbbra is szorgosan görnyedt a könyvek fölé,  bár már rég elvégezte az iskolát. Munkából hazatérve estéit a sarokban álló alacsony asztalkánál töltötte, ceruzával a kezében, és számításokat oldott meg. Egy kora nyáréjszakán, amikor már nyitott ablak mellett lehetett aludni, az idős asszony a következö beszélgetést hallotta a sötétben. Így szólt a menye:
- Te csak utazz el tanulni. én elboldogulok magam is Joskával.
A fia válaszolt:
- Elhallgass. Ki keresi meg a kenyérrevalót Joska és a mama számára'?
A menye:
-  Majd én. Munkát vállalok a prémesállat-tenyésztő szovhozban. Joska jól elmrad itthon a  mamával. Te csak utazz el...
- Elhallgass! - vágott közbe a fia. - Aludni akarok.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)