VSZEVOLOD ROZSGYESZTVENSZKIJ
Kiterítve asztalodon a tarka térkép...
Kiterítve asztalodon a tarka térkép,
Melyen minden sarok remény színében ég.
Úgy nézz rá, ahogyan az űrhajós tekint szét,
Járván a nyolcvanas évek kéklő egét.
Mennyi felfedezés, ígéret odafentről,
Hány város, hány tenger, havas csúcsok, folyók,
Csillag tó tenyerén, s vihar, öröm a szívből —
Minden, amit élet embernek megadott.
Ahányszor fölrepülsz, annyiszor visszatérhetsz.
S akad távoli út, nehezebb próba majd —
Lesz, hogy fölszakítod a titkos szövedéket.
Amely rejtőzködik a térképek alatt.
Jövőd — becsukott könyv, lapjain üzenettel,
Egyik nap sem olyan, mint a következő.
Hát így járkálj, egy pillanatot se szalassz el —
Ami elmúlt, vissza sose téríthető.
BERTÓK LÁSZLÓ fordítása
 |
| Alekszej Zaharcsuk: Téli ünnepnap |
PAVEL ANTOKOLSZKIJ
Kísérlet önkritikára
Hamlet, bizonnyal, nem vagyok,
Bár nem volt egy percem se boldog,
És szegény Yorick rám vicsorgott:
— Elpatkolsz, hát vedeld borod!
Tán Don Quijote sem vagyok,
És szélmalmokkal sem csatáztam,
Csak fabrikáltam s mit se bántam,
Órjás karokkal hogy forog.
A többi szereplő között
Hlesztakov voltam én bizonnyal,
El is hitték, amit koholtam,
És hírem egekig szökött.
S a csőcselék utálatos
Darázsraját így ingerelve,
Beleszürkültem a tömegbe.
Mely hozzám volt hasonlatos.
BAKA ISTVÁN fordítása
NYIKOLAJ TYIHONOV
A villódzó havon...
A villódzó havon s a
Hóvihar hívogató énekén át
Látom virágzó gyümölcsösök
Szirmát, mint szilaj habot.
Hópehely szárnyú versek,
Mint karnisról rebbenő madárkák,
Idegen városok zsivajától
Megittasult verssorok.
Látom más szabású ruhában
Visszatérni az ifjúságot,
Jön fülemnek ismeretlen
Dallal a viharon át,
S mint halott hősi maszkja,
Látom, dereng a holdvilág ott.
Függ némán a föld felett,
Mintha tükrözné álom-világ.
Fák tavaszi susogása...
Honnét is, hogy épp ide hallik?
S nincs vihar. Lanyha szellő
Homlokom körüllengedezi.
S a téli nyugalomban.
Míg a föld pihen, alszik.
Csöndesen úsznak
Az emberi boldogság fellegei.
S a villódzó havon s a
Tél örök szárnyverésén át
Előre érezlek benneteket,
Köznapok zöld lángnyelvei,
A versek: gabonaszemecskék,
Fölfedezések földjében csírák,
Majd szárba szökkennek,
A nap új gabonává megérleli.
Az ismeretlen, százarcú föld
A fák tavaszi susogását
Hozza fehér palástban elébünk,
Viharban is hangját hallanunk.
Mi, rettentő telek didergői,
Utódai győzelmes tavaszoknak —
A hópelyhek s lombok megragadnak
emlékünkben, tanúik vagyunk.
KALÁSZ MÁRTON fordítása
VASZILIJ KAZIN
Cinege
Nem vártam, kis cinege,
Én, Moszkva neveltje,
Hogy egyszer mérgemet
Te szítsad hosszú perbe.
Csak úgy történhetett:
- S ne higgy gonosznak —
Rámküldött új gyötrelmeket
Az a távoli, ott, az.
De így is szerencsefi
Vagyok, hát jöjj, tüzem
Elő, kín kezd áramlani,
Mint dalból szerelem.
S már versbe kezdtem épp,
Csiszolva sorra sort,
Mikor a csivitelés
A dalon áttiport.
Azám, micsoda szégyen!
Nem csalogány tette.
Lám, hogy ily sokat érjen
Cinegénk szerelme.
PETRŐCZI ÉVA fordítása
SZTYEPAN SCSIPACSOV
Irataim rendezgetvén
Egy mappa előkerül újra,
s kibontom a kis szalagot.
Fióknyi sötétbe szorulva
türelmesen álmodozott.
Tudtam: tengernyi papír közt
kár még fölverni a port,
kár nagynehezen kibetűznöm
egy-egy elfeledett feladót.
Levelek, levelek. Lapozok csak,
már föl sem emelve fejem.
Naptól aranyozva ragyognak
a porszemek ujjhegyemen.
Archívumom őrzi a múltat,
de sok jelet összekuszált!
Itt asszonyi lelkek alusznak,
mint könyvben a régi virág.
Ám íme közöttük egy élő,
bár föltámasztani nincs hatalom.
Ő versek mélyén már örökéltű,
s neve mindig az ajkaimon.
Én másra találtam azóta,
s vele élem az életemet.
De ha ő, aki elment, látna ma újra,
ha átpillantana most ide túlra,
nem féltené deres fejemet.
Láttam sok förgeteget kavarogni,
ezernyi könnyzápor zuhogott. . .
Ma még magam bogozom ki
mappákon a kis szalagot.
SZOKOLAY ZOLTÁN fordítása
PJATRUSZ BROVKA
Akad, ki elhagyja...
Akad, ki elhagyja szülői lakát,
más tájra telepszik örökre,
de engem, akár gólyát, húz a vágy,
hogy lássam a hajdani fészket.
Bejártam a távoli nagy hegyeket,
bolyongtam a tengerek árján,
de szebb nekem itt a fenyőfaliget,
hol gyantaszagot szív a keblem.
Itt berkenye, lucfa, gyertyán sora néz
s juharfa — a szél veteménye:
szálfáik az én Parthenonom és
Colosseumom ím e tisztás.
Vágyódva eként Belorusszia, rád,
elindulok csakhamar újra,
meglelni szülőhonom ősi lakát,
mint fészket a hűszivű gólya.
FODOR ANDRÁS fordítása
LEONYID MARTINOV
Sors
Sokkal többet
tudok én, hidd el, rólad,
mint amennyit magadról tudsz magad.
Ó, kedves földi hétköznap! Kopogtat
kis ujjad, nyittatva a házakat.
És sokkal jobban ismerem a földet,
mint ahogyan az ismeri magát.
Én, akit csillagok világa termett,
én vetettem a földbe gabonát.
És az égről is jóval többet sejtek,
mint magáról tud az égboltozat.
Épp azért tovább nem várhatok veszteg,
találgatva tétlenül sorsomat.
Ó sorsom, melyet énnekem kiróttak,
hidd el, sokkal többet tudok terólad,
mint amennyit magadról tudsz magad!
RAB ZSUZSA fordítása
AGNYIJA BARTO
Március-április
Nem szúrt szemet
a rengeteg:
hóban lapulva, várt csak.
Ám egyszer mindent
felfedett
egy tűnődő leánynak.
S a lány — bejárta mindenütt.
Ez már tavasszal történt:
az erdő vízben tündökölt,
és meztelennek tűnt még,
mint nyírfa pőrének tűnik
a tó tükrén, ha nap süti.
A ragyogás a nyíresen
úgy lobbant végig hirtelen,
mint sokezernyi gyertyán.
S a fenyők csúcsa, míg kileng,
fény-csermelyektől reng tán.
Kezében nedves kesztyűvel,
áll egy tuskón a lány, s figyel.
Csöndet nem szeg. Körülnéz,
a messziségbe fürkész.
Nem szúrt szemet
a rengeteg.
Csak a lánynak födte fel: él,
s hogy a széllel a nyírfák
indulnak már, tavasz felé;
tócsákon át, mezítláb!
RÓZSA ENDRE fordítása
MEMMED RAHIM
Tetszik nekem a reggel
Tetszik nekem a reggel,
keresem benne, ami hozzád hasonló szépség.
Tetszik a réti virágokban a hozzád hasonló
hamvas-dús elsőszülöttség.
A forróság fészke nap! —
emlékeztet az engem más tüzekre.
Szomorúsága a fűznek! — mintha
bennem az a te bánatodra felelne.
Mikor a fülemile
csattogja dalát a lombban,
teli leszek a te hangoddal.
A távol hegyeket nézem,
ahol pezsegnek kristályos vizek.
gyöngyeikkel a te arcod remeg.
Hol boldog, hol csupa kín:
tetszik nekem az éj előudvara, est,
a csillagok nyitott szemével
a te szemed az, ami ideles.
És a hegyi tó! Tündöklő smaragdja
hasonlít arra,
amikor reád gondolva,
nekem minden oly tiszta és áttetsző lesz.
Az áldott mindenség!
A víz s a nyír, ahogyan ragyog:
te vagy az, kit szeretek,
s ahogyan szeretlek, én vagyok.
A reggel, az est, a dél
veled van teli.
Lángol a tűzhely —
a te tüzed lobog,
köszönve mindeneknek
ezt az elsőszülött szerelmet.
Rád emlékeztet bármi szépség.
Te vagy ott, abban,
gyönyörű elevenség
HÉRA ZOLTÁN fordítása
OLGA BERGGOLC
Anna Ahmatova 1941-ben, Leningrádban
A Fontankán az a ház, az a ház. . .
Süket, sötét kafpuinál,
kovácsoltvas rácsainál
polgártársnő Anna... Andrejevna Ahmatova,
a költő Anna Ahmatova
éjjeli őrségbe kiáll.
Balcsípején gázálarc,
súlyos, esetlen,
és jobbkezén, mint mindig, könnyű-fehéren,
szeme csillogása fölé
húzott
lepelben
a Múzsa, a kedves vendég,
könnyű nádsíp a kezében.
Szemben a Fontankán
tömörfalú, néma házak,
fehérkeresztes ablakok.
Mögöttük a semmi remeg.
Üvegükön a homály
gyöngyfényű rongyai áznak,
s a környék útjain
újra ellenség közeleg.
Ó ellenség, hát kit, kit akarsz te legyőzni?
Anna Ahmatovát,
aki ott áll őrt
a Sereg közelében?
Vagy a fehér éjszakát,
amely őrzi?
Vagy a Múzsát,
halálos fegyverével,
a könnyű nádsíppal a kezében?
RAB ZSUZSA fordítása
RESZUL RZA
Éjszakai pillanat
Nehéz homályban hallgatom a várost:
dobog mint mellkasban a szív.
Nem némul el,
nem csitul.
Alusznak a múzeumok,
a vonatok s a metró,
álmosan pislognak a fényjelek.
Gépek motorja
nappali rohanástól fáradt,
de csak rohan tovább
zakatolva, dobolva.
Zúgnak a gyárak
nekik nyugtot az éjszaka sem ád.
Sok ablakban a fény
nem aludt ki még —
Ott benn, az ablakok mögött
csattognak a szapora nyomdák:
talán éppen versemet nyomják
vagy valami rendeletet.
Ablakokban emberek szíve ég. . .
Álmuk bárcsak válna valóra,
mire a hajnal szerteszét szórja
a lomha éji árnyak seregét.
KÉPES GÉZA fordítása
MIRZO TURSZUN-ZADE
Ne veszítsd el a jóbarátod
A barátsághoz hű légy, e drága kincset el ne veszd,
Szeresd mindannyi embert, talajodat hogy el ne veszd.
Barátság nélkül nincsen eszméd, munkád és életed;
Mint végrendelkezést, a barátaidat .el he veszd.
Társadhoz kapcsolódjék szándékod, lelked, mindened;
Elhagyod? nem találod; ezért vigyázz, hogy el ne veszd.
Az ihletnek egyetlen forrása van: a nép, a nép,
Néped szeretetére mindig vigyázz, hogy el ne veszd.
Kert mosolyát, virágát, gyengéd szerelmét, sok kegyét,
Virágnál lágyabb ajkát őrizd örökké, el ne veszd.
Mikor barátod eljő, zárd karjaidba szívesen,
A tadzsik vendéglátás ősi örökség, el ne veszd.
Számtalan nemzetségű emberiség: barátaim.
Szívednek gazdagságát, testvériségét el ne veszd.
WEÖRES SÁNDOR fordítása
ARKADZ KULJASOV
Hatiny
A füstös kémény
és a gránitkő felett szól
A háború örök
visszhangjaként messzi harangszó.
Az örök láng,
mely érted ég, Hatiny,
nappal és éjjel,
Lobogjon zölden, mint a föld,
s az ég kékjével égjen.
Mint érett, zizzenő búza
hajoljon meg a lángja,
Köszöntve illőképpen
a kővé dermedt portákat,
A küszöbök hideg csendjét,
s az elárvult kunyhókat,
S a kőként szunnyadó bánat
újra riadót kongat.
SZILÁGYI ÁKOS fordítása
KONSZTANTYIN SZIMONOV
A tenger...
A tenger a tengert idézi
Hegység a hegységet idézi.
Bánat a bánatot idézi.
Ez, valamint az.
Nincs idegen s közönyös bánat.
Aki ezt nem vallja, nem érzi,
Vagy gyilkos, testvérére támadt,
Vagy gyilkos lesz, útját bevérzi.
WEÖRES SÁNDOR fordítása
LJUDMILA TATYJANYICSEVA
Kezdet
Kiált a visszhang.
A rétek mintás szőnyegek.
De mint kislány, szinte még gyerek,
A folyók még rendetlenek.
A meder sima vörös bársony,
A zátony
Körül, hol nyárfák
Fekete hajuk Vízbe mártják,
S a hajnal rózsaszín szalagját.
Játszik
Az örvény tölcsért kavar,
Ringat faágat,
Mint tutajt.
Kicsi emlőket a viz alatt
Vékony szűrőn át megmutat.
Boldogan kezdi meg
Az útját,
Még nincs messze a nap,
Mikor
yáratlanul zavarba(hozzák,
És megigézik — Hadd szapulják —
A sok, tengerbe menő bárkát.
KARTAL ZSUZSA fordítása
MIHAIL LUKONYIN
Verset írni
Verset írni úgy aligha szabad:
nekifeszülve
a papíriveknek.
Hiszen mind visszatérnek a szavak,
mint tűzporzselte zászlók, lengedeznek.
Mondom magamnak:
félre,
nyugalom.
Élni veszélyes.
Átélni — az könnyebb.
Különben
szíven üt a fájdalom s a vers-vetette árnyék
silány-könnyed.
Ne úgy:
minden sor
új csata legyen.
Képtelenség, de: versedet úgy írjad,
hogy minden sor átfolyjék lényeden,
és közben
mégis
magad is kibírjad.
RAB ZSUZSA fordítása
SZERGEJ NAROVCSATOV
Királyok
Az ismerkedés sport lett, ű
Hát Negyedik Tupóval
Ülünk asztal mellett,
A tonga királlyal.
Szemrevaló és friss,
Vonzza a tekintetet,
S ha rangját tartja is,
Ám nem erőltetett.
Térfogat-, súly-, s termetre
Gargantuai alkat,
S örömmel lest vetne
Titokzatos szavaknak.
Folyt a szó belőle végig,
„Rám mosolygott a szerencse",
Amint mondják, három évig
Oxfordba járt egyetemre.
Isteni jog őrzi arra
a kék vérü fejedelmet,
Birodalmának hatalma
Vagy száz szigetre terjedt.
Százezer ember lakja,
Kisváros ez hazámban. . .
De csak tüzet csihol ma,
Kihez nem jut el áram.
Majd új téma jön szóba,
Gondolatra gondolat,
Új nemzedékek sorsa
Utánunk miként halad.
Ez hozzánk közeli sors csak,
Korszakos határvonal:
Találkozás frontharcosoknak
Utolsó mohikánjaival.
Mi tudjuk, mennyit értek
Nagy és erős napok,
Nagy tettek színéről végleg
Eltűnni: ideje most.
Nekünk még égett a láng,
Egy kártyára tettünk sokan,
Királyok voltunk talán
Mi is, csak másik pakliban.
A léttel vívtunk, hogy utána
Vidáman vessünk véget
A királyok halála
Bús történetének.
SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER fordítása
SZERGEJ ORLOV
Föld
Repül a zöld, zsendülő föld elébem,
kék hóviharként zengnek a tavak,
nyírfák suhannak el gyertya-fehéren,
vadvirág int, folyók tajtékzanak.
Ezt a földét mennyit tapodta talpam!
Arccal simultam hozzá tűz alatt,
megperzselt kézzel is megsímogattam,
szívtam szagát, eső vagy hó szakadt.
Bocsáss meg, föld, hogy el kell hagynom téged —
más a hibás ebben, tudod, nem én,
hogy sose látok többé berkenyéket
sem ébren, sem mély álmom éjjelén.
RAB ZSUZSA fordítása
IRINA SZNYEGOVA
Nyaralótelepen
Úgy nézek én, város neveltje,
aki nőttem, lifteken szállva,
e szerény nyaralótelepre,
mint a természet templomára.
Lankához búvó fenyveserdő,
ágak közt ég tenyérje foltja,
s nagyanyáink szívét epesztő,
később apáink-kicsúfolta
hattyú-sóhajú jázminillat,
a táj, a lomb zöld viharával,
az egész nap, amely elillant
mindenható szomorúsággal —
mindez bennem verődik vissza,
belémhatol, mint élő lélek,
s iszom: beton madara issza
tócsából így kékjét az égnek.
RAB ZSUZSA fordítása
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1982 / 12. sz., 69-83. oldalak)
