A mesék világa (9)

Udmurt népmese

A nagy vadász

Udmurt népi kórus

Hajdanában végtelen erdőrengetegek borították az udmurtok földjét. Előfordult, hogy az ember meg akarta látogatni a szomszédját, s míg odaért, három álló napig kószálhatott a sűrű erdőben. Félelmetes volt abban az időben az erdő: vérengző vadállatok éltek benne. Időnként kiirtottak egy-egy erdőrészt. Széles mezők, rétek zöldelltek a sötét fenyvesek helyén. De a vadállatok nem tűntek el. Éhes farkasok törtek sötét éjszakákon a falvakra, juhokat téptek szét, lovakat, teheneket öltek-sebesítettek meg.

Csinálhattak akármit, a farkasoktól nem tudtak megszabadulni az udmurtok. A szegényparasztnak már egyáltalán nem maradt jószága. Éhség fenyegette a népet, a falvakban rémes betegségek terjedtek. Haldoklott már az udmurt nép. Akkor eljött hozzájuk a Nagy Vadász, összegyűjtötte a parasztokat, s azt mondta nekik:

– Öregapáitok híres vadászok voltak hajdanán, az erdőket járták, s a mókus szemét is eltalálták, olyan jól bántak a puskával. Hová lettek a jó lövészek? Miért tűritek el a ragadozók garázdálkodását?

– Semmire sincs már erőnk – válaszolták a Nagy Vadásznak az udmurtok. – Öregapáink dicsősége harcra buzdít bennünket, de hiába teszünk akármit, annyi a farkas, hogy megszámlálni sem tudnánk őket.

Meghagyta ekkor a Nagy Vadász, hogy valamennyi vörös vásznat, kendőt, inget szedjék össze, s hozzák ide eléje. Hamarosan valóságos hegyet raktak vörös kelméikből a Nagy Vadász lába előtt az udmurtok.

– Most fonjatok belőle egy akkora kötelet – folytatta a Nagy Vadász –, hogy be lehessen keríteni vele az egész országot.

Elcsodálkoztak ezen az udmurtok, el sem tudták képzelni, mire kell ekkora nagy kötél, de engedelmesen fonni kezdték, s a Nagy Vadász kívánsága szerint hosszú csíkokra hasogatták szét hozzá a szőtteseket.

– Most fogjátok a puskáitokat – rendelkezett tovább a Nagy Vadász. – Elindulunk mindnyájan együtt, s kipusztítjuk a ragadozókat.

Aztán jelt adott, s az udmurtok megkezdték a támadást. A bekerített farkasok meg rohangáltak össze-vissza, de a vörös kötelet találták mindenfelé.

Az udmurtok megsemmisítették a gyűlölt vadállatokat, s ettől fogva virágzásnak indult az élet országukban. Évről évre gyarapodtak legelőiken a nyájak, gazdag termést adtak a mezők, s véglegesen eltűntek falvaikból a betegségek. Dicsőítették a Nagy Vadászt, s hálából a legszebb ajándékokkal akartak kedveskedni neki. De a Nagy Vadász nem fogadta el az ajándékokat.

– Nem a saját dicsőségemért, gazdagodásomért harcolok – magyarázta az udmurtoknak. – Az elnyomott népek szabadságáért küzdők, erre áldozom életemet, s hogy mindenhol boldogságban és jólétben élhessenek az emberek.

Az udmurtok akkor tudták meg szabadítójuk, a Nagy Vadász nevét, amely bejárta már az egész világot.

Szabadítójuk neve: Lenin.

GERENCSÉR ZSIGMOND fordítása

Forrás: Szovjet Irodalom / A mesék világa, 1978 / 12. szám, 94-95. l.

A mesék világa (8)

Karél népmese

Mese a tükörről

Karéliai áfonya

Élt, éldegélt egy fiatal pár az öreg szülőkkel. Az ifjú férj elutazott a városba, és vásárolt ott egy kicsiny tükröt. Megvette, hazavitte, de senkinek sem mutatta meg, eldugta a párna alá. Eldugta a párna alá, a felesége meg ágyazni kezdett. Meg is találta a párna alatt a tükröt. Ránézett – hát ott egy oly igen szép, fiatal, helyre menyecske van! Rákezdett, sírt, sírt.

– Jaj – mondja –, ha már egyszer ilyen szépet, csinosat talált, elkerget majd engem, nem fog velem élni!

Bejön az anyósa:

– Miért sírsz, lányom?

– Azért sírok – mondja –, mert nézd csak, a városba küldtétek a fiatokat, és most elkerget majd engem, olyan szépet és csinosat talált, hogy én velem ezután nem fog élni.

Azt mondja az anyósa:

– Add ide, megnézem.

Megnézte:

– Édes menyem – mondja –, hát miféle szép vagy csinos lenne ez? Jaj, jaj, hová jutott, hogy ilyen öreg csúfságot talált?

Sírnak mindketten, sírnak. Bejön az öreg:

– Mit sírtok itt mind a ketten?

– Láthatod, miért sírunk – mondja a felesége. – Elküldted a fiad a városba, s látod, miféle vénasszonyt talált. Eszén van egyáltalán, hogy egy ilyen vénasszonyt...

Azt mondja az öreg:

– Mutassátok meg nekem is.

Ahogy megnézi, hát egy szakállas öregembert lát.

– Miket beszéltek – mondja –, ez egyáltalán nem vénasszony. Ez egy semmirevaló öregember. Hova jutott a fiam, igazán nem tudom, hisz ez egy vénember!

Most már hárman sírnak. Sírnak, sírnak, s hazajön a fiú:

– Mit sírtok itt mindannyian?

– Mit sírunk, hova jutottál, itt egy vénember. Szép dolgokat művelsz, szép dolgokat művelsz!

– De hát mi az, miről van szó?

– Hát ez és ez, a menyünk találta a párna alatt.

Fogta a fiú a tükröt, s mondja a feleségének:

– Gyere csak ide!

Odamegy a felesége.

– Nézz csak bele ebbe a tükörbe.

Az asszony belenéz, a férje meg kérdi:

– Nem te magad vagy-é?

– De hát én nem tudom, én vagyok-é?

Belenézett újra, a férje meg kérdi:

– Te vagy-é?

– De hát én nem tudom, én vagyok, vagy sem – mondja –, hisz én nem látom magamat.

– Nem látod magadat, pedig te vagy ez – mondja. – A tükörben látszik, hogy te magad vagy.

Megörült ám az asszony, hogy lám, ilyen fiatal, szép és helyre menyecske ő – meglátta magát.

Odahívja a fiú az anyját, mondja:

– Anyám, gyere ide! Odamegy az anyja.

– Nézd, anyám – mondja. – Nem te vagy-é itt, nem a te ráncaid ezek?

– Az ám, fiacskám az én ráncaim, én vagyok ez, én.

– Gyere ide, apám!

Odament az apja.

– Nézz most te magadra.

Megnézte – szakállas.

– Nem te vagy-é?

– De, mintha én lennék az, fiacskám.

Élnek hát, éldegélnek, folyvást a tükörben nézegetik magukat, örülnek, s élnek, a tükörbe néznek.

HARSANYI ÉVA fordítása

Forrás: Szovjet Irodalom / A mesék világa, 1978 / 12. szám, 92-93. l.

A mesék világa (7)

Észt népmese

Hans és az ördög

Dagesztáni ezüsttálca

Egyszer elment az ördög a kocsmába bérest fogadni. Meglátott egyet a többi közt, aki igen a kedvére való volt, különösképpen azért, mert más kocsmázóknál többet jártatta a száját, meg többet is ivott. Hozzálépett, alkudni kezdett vele, s csakhamar meg is egyeztek. Bevették az egyezségbe, hogy egyiknek se szabad megharagudnia, se a gazdának a béresre, se a béresnek a gazdára. Amelyikük előbb megharagszik, annak a másik levághatja az orrát. S a Hans esztendeje a kakukk egyik kakukkolásától a másikig tartott.
Az ördög jó áldomást csapott, s mindjárt hazavitte az új bérest. Az új bérest Hansnak hívták. Hans alku közben rájött ugyan, hogy az ördög az, aki fel akarja fogadni, de avval volt, hogy mit számít az, s beállt hozzá.
Mindjárt az első nap kimentek az erdőre, hogy ültetni való gyökeres fenyőt hozzanak haza. Amint kiértek az erdőre, az ördög mindjárt nekiállt, hogy gerendavastagságú fenyőket húzgáljon ki a földből. Hans azt gondolta magában: mihez kezdjek most. De nyomban jó gondolata támadt, nagy jajveszékelés közepette a hasára tette a kezét, s elnyújtózott a földön. Az ördög mindjárt sajnálkozva kérdezte tőle:
—  No, Hans fiam, mi lelt?
—  Olyan erős csikarás állt a hasamba, hogy meg se tudok mozdulni — felelte Hans.
—  Ha így áll a dolog, hát fekhetsz, míg felnyűvöm a fenyőket — mondta az ördög.
Hans nevetve nézte fektéből, hogy cibálja kifelé az ördög a fenyőket, hogy még a foga is csikorog belé. Mikor végre készen volt a teher, az ördög átkötötte egy vastag lánccal, s megparancsolta Hansnak, hogy jöjjön és álljon neki húzni.
—  Nem, gazda, neked kell elöl menned, én majd hátulról tolom — mondta Hans.
—  Bizony, Hans, igazad van, majdnem elfelejtettem, hogy én vagyok a gazda — válaszolta nyomban az ördög.
Átvetette vállán a lánc végét, s rászólt Hansra, hogy tolja hátulról. A béres a teher mögé került, felmászott a fenyőkre, az egyiket meglovagolta, két kézzel meg az ágakba kapaszkodott, s onnan nevette az ördögöt, aki úgy húzta a terhet, hogy gőzölt a szakálla. 
Mentek egy darabig, egyszer csak megszólal az ördög:
—  Hans fiam, toljad jobban, mert nagyon nehéz húzni.
Hans azonban rá se hederített az ördög szavára, hanem elkezdett magában számolni:
—   Egy, kettő, három.
Már néhány tucatnál tartott, mikor megkérdezte az ördög:
—  Mit számolsz fiam? Hans csak kisvártatva felelt:
—  Nincs semmi különös, csak egy jókora farkasfalka jön utánunk az erdőből.
Alig ejtette ki a száján ezeket a szavakat, mikor az ördög úgy nekiiramodott, hogy csak úgy dübörgött alatta a föld, s még arra se maradt ideje, hogy egy kicsit hátrasandítson. A teher meg olyan istenigazából himbálózott, hogy Hansnak ugyan igyekeznie kellett, ha meg akart maradni a fenyőn. így rohantak egészen hazáig. A nagy száguldásban az ördög már előre se tudott figyelni, nekiütközött a ház sarkának, s betörte a fejét. Hans hideg vizet hozott, leöntötte vele, s csakhamar ismét talpra állt. Az ördög aztán megkérdezte Hanstól:
—  No, hogy tudtál megjönni a fájós hasaddal?
—  Hát, meg voltam vele akadva, de nincs mit tenni, el kell tűrni — felelte Hans. Másnap az ördög kimért hat zsák árpát, s megparancsolta Hansnak, hogy vigye a serfőzőkonyhába, készítsen belőle három nap alatt sört, s harmadnap ő maga jön megkóstolni.
Hans erre így válaszolt:
—  A tegnapi nagy rohanásban kificamítottam a lábam, egy lépést se tudok tenni, nemhogy árpát cipelni.
Az ördög hitt neki, ő maga vette hát vállára az árpát, és vitte ki a serfőzőkonyhába. Hans sántikálva botorkált utána. Mikor az ördög kiment a serfőzőkonyhából, Hans így töprengett magában:
—  Hogy tudok én ennyi árpát három nap alatt megfőzni sörnek?
Nem volt mit tenni, szekérbe fogott, felrakta az árpát, elvitte a városba, eladta, aztán sör helyett néhány hordó kátrányt vett, és azt vitte a serfőzőkonyhába.
Harmadnap kiment az ördög a serfőzőkonyhába, hogy megkóstolja a sört. Az egyik kátrányoshordónak kihúzta a dugóját, szájához emelte és egy szuszra kiitta; mikor abbahagyta az ivást, csak ennyit mondott nyelvével csettintve:
—  Na, ez jó sör volt, még a fogam is elvásolta; soha életemben nem ittam ilyen jó sört.
Eljött a szénakaszálás ideje, az ördög meg Hans is dologhoz látott. Az ördög egy vésőt vitt magával, Hans meg kaszát; az ördög a vésővel véste a füvet, Hans kaszával vágta. Evéskor azonban az ördög elkapkodta Hans elől a jobb, zsírosabb falatokat, Hansnak csak a bőrt és a csupasz csontokat hagyta. Hans azonban hamarosan megtalálta ennek az orvosságát. Mikor munkához láttak, Hans levette a nyeléről a pengét, s a puszta nyéllel kaszált.
Az ördög megkérdezte:
—  Hans, mit csinálsz, hiszen egyetlen szál füvet se vágsz le?
—  Haragszik tán érte a gazda? — tudakolta Hans.
—  Nem én — felelte rá az öreg —, csak úgy megkérdeztem.
Mikor azonban evéshez láttak, az ördög már nem kapkodta el Hans elől a legjobb falatokat.
Végül az ördögnek elment a kedve a kaszálástól. Egy szép napon így szólt Hanshoz:
—  Hans fiam, heveredjünk le aludni, s hadd dolgozzanak a szerszámok maguktól. Hans erre is hajlandó volt. Ki-ki a maga pasztájához állította a szerszámát és lefeküdt aludni.
Amint Hans meghallotta, hogy az ördög már horkol, felkelt, fogta a kaszát és levágta a maga részét, aztán visszaállította a szerszámokat oda, hol előbb is voltak, és lefeküdt aludni. Mikor az ördög felébredt és látta, hogy a Hans szerszáma elvégezte a ráeső munkát, az ő vésője meg az égvilágon semmit se csinált, elöntötte a méreg, fogta a vésőt és összetörte. Aztán kiment a hármas keresztútra és nagyot füttyentett. Erre töméntelen apró kék meg piros gúnyás kisfiú szaladt össze, mindnek kasza meg gereblye volt a vállán, s az ördög parancsára úgy nekiálltak kaszálni, gereblyézni, mint a hangyák. 
Az ördög aztán így szólt Hanshoz:
—  Hans fiam, keljünk birokra, lássuk, melyikünk az erősebb. 
—  Hiszen te még a bátyámat se tudod leteríteni, hogy akarsz akkor velem birokra kelni — felelte Hans.
—  Hívd csak ide a bátyádat, majd meglátod, hogy úgy földhöz teremtem, mint a pinty — mondta az ördög.
Hans elment az erdőbe, kicsalogatta a medvét, az ördög meg nekiesett.
—  Te csak ne motyogj, hanem ragadjuk szépen derékon egymást, s lássuk, ki győz — szólt oda neki.
A medve azonban nem sokat teketóriázott, hanem megragadta az ördög combját és borzalmasan összekarmolta. Hans a bokorból nézte, s csak nevetett, mikor az ördög a medve keze között óbégatott. Nagy nehezen és félholtan szabadult ki a medve mancsából. Mikor Hans odament hozzá, ezt mondta neki:
—  Nem jóravaló ember ez, verekedni akart, s agyon akart karmolni. Fussunk inkább versenyt.
—  Gazda, hiszen még az öcsém is elhagy, hogy akarsz velem versenyt futni — mondta Hans.
—  Hozd csak ide az öcsédet, majd meglátod, hogy elhagyom a futásban. Hans azonban előbb már egy nyúlfészekre akadt a csalitban, most bement a sűrűbe, s kiugrasztotta a nyulat. Mikor a nyúl az ördög iránt ért, Hans odaszólt neki:
—  Gazda, fuss, ott az öcsém.
Az ördög éppen a dolgát végezte, mikor odaért hozzá a nyúl, s a nagy sietségben arra se maradt ideje, hogy a nadrágját begombolja. Jó ideje kergetőzött már a nyúllal, s ki akarta fárasztani, de lecsúszott a nadrágja, s orra esett. A nyúl meg uzsgyi, be az erdőbe, hogy csak úgy szállt a por utána. Mikor Hans odament az ördöghöz, az ezt mondta neki:
—  Kifárasztottam volna én, de lecsúszott a nadrágom!
Ezután kődobásban versenyeztek. Hans azonban előbb fogott otthon egy verebet, s az ingujjába rejtette. Először az ördög dobott, olyan magasra szállt a kő, hogy már nem is látszott, s félnapig kellett várniuk, mire visszaesett. Most Hans vett egy követ a markába, s megforgatta a feje fölött: forgatás közben azonban kiröpítette ujjából a verebet, a követ meg a tenyerében hagyta. Az ördög nem vette észre a csalást, s három napig várták ott azon a helyen a kő visszajövetelét. Mikor azonban a kő harmadnap sem esett le, az ördög amondó volt, hogy megakadt valahol a felhőkben. Ezután az ördög egy nagy buzogányt hozott ki a házból, s így szólt:
—  Ezt a buzogányt a nagyapámtól örököltem, s én is az unokáimnak hagyom örökül; dobjunk most ezzel, hogy végleg tisztázzuk, ki tudja magasabbra dobni.
Az ördög megint elsőnek dobott, s ráadásul akkorát, hogy a buzogány csaknem a felhőkig szállt. Ezután Hanson volt a sor. Megfogta a nyelét, s fel akarta emelni, de még csak meg se tudta mozdítani, az ördög meg nógatta, hogy dobja el gyorsan.
Hans azonban így szólt:
—  Nem, gazduram, megvárom, míg az a felhő amott a fejünk fölé ér, akkor feldobom a tetejére.
Amint Hans végére ért a beszédnek, az ördög két kézzel ragadta meg a buzogányt, s így szólt:
—  Ne, Hans fiam, ne dobd el, nem akarok megválni az én jó buzogányomtól, az unokáimnak kell örökül hagynom.
Elérkezett az aratás ideje. Az ördög megkérdezte Hanstól:
—  No fiam, elsőnek vágod le a magad részét vagy majd később?
—  Elsőnek vágom — mondta Hans.
Az ördög beleegyezett, s Hans nekiállt aratni. A rozs szárának felső felét levágta, a félszárnyi torzsot meg otthagyta az ördögnek felnyűni. Télen Hans tiszta rozsból sütött kenyeret evett, az ördögnek meg be kellett érnie törekkenyérrel és szalmakásával.
Karórépaszedés idején így szólt az ördög Hanshoz:
—  Többet nem hagyom úgy becsapni magam, mint aratáskor, most az enyém lesz a felső rész — s mind magának vágta le a karórépa levelét.
Hans felhúzgálta a répát, s azt ette, az ördögnek azonban be kellett érnie a levelével. Ismét csak Hans kerekedett fölül!
Az ördög kovácsmunkával is foglalkozott. Kettőbe kalapálta a vasat, majd ismét egybetoldotta, de Hansnak nem mutatta meg, hogyan toldják össze a vasat. Hans minden módon próbálkozott vele, de sehogy se tudta összeforrasztani a vasat. Az ördög csak nevetett Hanson, ebben a dologban okosabb volt nála. Hans azonban ravaszsággal igyekezett kicsalni belőle a titkot.
Egyszer az ördög odajárt valahol, s mikor hazaért, Hans elébe ment és így szólt hozzá: 
 — Gazda, rájöttem a vasforrasztás nyitjára. 
Mire az ördög gyorsan rá vágta:
—  Hans fiam, akkor homokot szórtál rá!
Hans visszament a kovácsműhelybe, vörösre fújtatta a vasat, homokot szórt rá és összekalapálta. Ezzel tisztában is volt a forrasztás tudományával.
Az ördög elment a feleségével lakodalomba, s megparancsolta Hansnak, hogy sikálja tisztára a gyerekeket és vigye utánuk, majd hozzátette:
—  Felém is vess szemet, ha ott leszel.
Miután az ördög útnak indult, Hans fogta a nagy kést, bement a gyerekekhez és megölte őket. Belüket tisztára sikálta, kinyomta a szemüket, madzagra fűzte, s a nyakába akasztotta. Aztán befogta a lovat, felrakta a gyerekeket a szekérre, s a lakodalmas házhoz hajtott. Az ördög nagy örömmel jött elébe, Hans azonban mindjárt odavetette neki a gyerekek szemét. Mikor az ördög látta, hogy a gyerekek mind meg vannak ölve, kétségbeesetten kérdezte:
—  Mit tettél, Hans?
—  Csak azt, amit a gazda parancsolt. Te magad mondtad, hogy tisztára sikáljam őket, s szemet vessek feléd. — Megint az ördög melléhez dobta a szemeket. — Nem tudtam volna másképpen megsikálni őket, meg kinyomni a szemüket, csak ha meg vannak ölve.
Az ördögnek eszébe jutottak a saját szavai, s nem haragudhatott meg, mert akkor még az orrát is elveszítette volna.
Az ördög most már meg akart szabadulni Hanstól, s felküldte a feleségét a Hans ablaka előtt álló fára kakukkolni.
—  Micsoda kakukk szól most tulajdonképpen, hiszen tegnap még húshagyó alkalmából szánkóztak a gyerekek — gondolta magában Hans. 
Fogta a puskát, és egyből lelőtte az asszonyt.
Az ördög olyan dühös volt Hansra, hogy meg akarta ölni. Ezért este megkérdezte Hanstól, hova fekszik le aludni.
—  Hová másüvé, mint a kemencére — felelte az. Pedig megint csak a gabonaszárító rudakra feküdt, mint rendesen.
Az ördög éjjel fogta a nagy buzogányt, s jól odahúzott vele a kemencére. A kemencén az öregasszony tejesbödönjei álltak, s csörömpölve dőltek fel.
Mikor Hans meghallotta a csörömpölést, leszólt a rudakról:
—   Mit csinálsz, gazda, engem akartál tán agyonütni?
—  Nem, Hans, csak a csótányokat ijesztettem meg — mondta az ördög. Másik este megint megkérdezte:
—  Hans fiam, hol alszol ma éjszaka?
—  A padkán — felelte Hans.
Ehelyett azonban felmászott a kemencére. Az ördög most a padkára sózott oda éjszaka egy jókorát a buzogánnyal. Hans leszólt a kemencéről:
—  Mit csinálsz, gazda, engem akartál tán agyonütni?
—  Nem, Hans, csak a macskát ugrasztottam odébb!
Harmadik este megint megkérdezte Hanstól, amit előzőleg. Hans így válaszolt:
—  Ma este a gabonaszárító rudakra fekszem. Valójában azonban a padkára feküdt.
Az ördög éjszakának idején megint jókorát csapott a buzogánnyal a rudakra, Hans pedig ismét megkérdezte:
—  Gazda, mit csinálsz, agyon akartál tán ütni?
Az ördög azonban csak úgy válaszolt, mint korábban:
—  Nem fiam, csak a macskát kergettem el.
Mikor az ördög látta, hogy ilyen módon nem szabadul meg Hanstól, elhatározta, hogy fogja a pénzes zsákját és elmenekül, otthagyja Hansot. Ott állt a sarokban egy három pejló bőréből összevarrt pénzes zsák. Hans azonban tudomást szerzett az ördög szándékáról, és este bebújt a pénzes zsákba. Éjjel jött az ördög, sebtében hátára kapta a zsákot és futásnak eredt. Mikor már néhány mérföldet megtett, s kezdett erőt venni rajta a fáradtság, földre zöttyentette a pénzes zsákot, s így szólt:
—  Ez csak a pirospej ló volt! Hogy tudna ide érni Hans?
Hans észrevétlenül kimászott a zsákból, s így szólt:
—  Gazda, biztosan meg akartál izzasztani ezzel a nagy futással.
Az ördögnek nem maradt más hátra, szépen kifizette Hansnak a kialkudott bért. Ezzel fenékig kiürült a pénzes zsákja, s olyan szegény lett, mint a templom egere. Hans meg útnak indult, tanyát vett magának és gazda lett.
Egy hideg téli napon fát vágott az erdőben, az ördög odajött hozzá és megkérdezte:
—  Mit csinálsz, fiacskám?
—  A kezem melengetem — felelte Hans.
—  Az én kezem is erősen fázik, hadd melegítem meg  —  mondta az ördög. Hans ékekkel meghasított egy nagy tuskót, és rászólt az ördögre, hogy dugja oda a kezét. Az ördög bedugta ujjait a résbe, Hans meg kiütötte az ékeket. Az ördög úgy ordított, ugrált a nagy fájdalomtól, hogy az ég is majd leszakadt, s kérte Hansot, hogy szabadítsa ki. Hans megígérte, hogy kiszabadítja, de csak akkor, ha hoz neki egy zsák aranyat. Nagy fájdalmában az ördög megígérte, hogy teljesíti a kívánságát, s Hans kiszabadította.
Az ördög most már olyan szegény ember volt, hogy nem volt betevő falatja se. Nagy éhségében Hanshoz fordult, hogy tartsa jól. Hans megígérte, hogy enni ad neki, de nem ingyen, hanem álljon be hozzá pásztornak. Az ördög ott is maradt Hansnál pásztornak. De miután leszolgált néhány napot, s jóllakott, ellustult, csak nagy keservesen hajtotta ki a jószágot a legelőre, s már a nyitott karámkapuban lefeküdt aludni. Nagy meleg volt, a jószág egyszerre megbokrosodott, s a nyitott kapun át száguldva indult hazafelé, miközben az alvó ördögnek kitaposták a belét. Így lett vége az ördögnek.

BERECZKI GÁBOR fordítása

Forrás: Szovjet Irodalom, 1978 / 12. szám, 77., 83-88.l.

A mesék világa (6)

Lett folklór

Hogyan győzte le a muzsik állatokat?

Réges-régen történt ez, amikor az emberek még éppen csak megtanultak szántani. Kiment egyszer egy muzsik szántani. Honnét, honnét nem, ott termett egy farkas, egy nyúl meg bögöly. Csak nézik, és csodálkoznak: ki látott már ilyen csudát? Ki ez a furcsa szerzet, aki itt a földet túrja?

– Na, majd adunk neki! – határozta el a három hencegő.

Sokáig tanakodtak, hogyan gyűrhetnék le ezt az óriást, aki ezzel a fura foglalatossággal tölti idejét. Addig tanakodtak, míg a végén azt mondja a farkas:

— Tudom már, mit csinálok: nekirontok, földhöz teremtem, azzal vége is lesz a muzsiknak!

Úgy is tett. Nekifutott a farkas, rávetette magát a muzsikra, de az, hopsz, elkapta a farkánál fogva, és odavágta a földhöz. Felüvöltött a farkas, futott vissza, ahogy a lába bírta, az erdő szélére. Megint tanakodtak az állatok, és úgy határoztak, most a nyúlon a sor. Nagyon nekibátorodott ám a kancsiszemű:

– Mit is lehet várni a farkastól? De majd én tudom, mit kell csinálni: én olyan fürge vagyok, ha nekifutok, nekirontok, mellbe taszítom, biztos, hogy földhöz teremtem.

Úgy is tett. Nekifutott a nyúl, nagyot ugrott, de a muzsik elkapta a hátsó lábát, és földhöz csapta. A nyúl sántikálva futott vissza az erdőszélre. Megint tanakodni kezdtek, ki tegyen próbát. Nem volt mit tenni, a bögölyön volt most a sor.

– Nem tudtok ti mást, csak hencegni – döngte fenyegetően. – De majd én tudom, mit kell csinálni: odarepülök, bele egyenest a muzsik szemébe, azzal biztos földhöz teremtem.

Úgy is tett. Odarepült a bögöly nagy döngessél a muzsikhoz. De a muzsik elkapta a szárnyánál fogva, letépett egy fűszálat, és beledöfte a bögölybe. Visszarepült a bögöly fűszálastól a cimboráihoz. Megszégyenítve, megbüntetve kullogott el a három hencegő, ki-ki a maga dolgára.

Így jár az, aki azt hiszi, hogy nincs nála erősebb és okosabb a világon.

SOPRONI ANDRÁS fordítása

Summás-dalok

Hej, bogár, fekete bogár,

Adj utat szántóvetőknek!

Bizony, elfáradt a lábuk,

Sok homokot megforgattak.

*

Mezőinken kilenc rendben

Szökkent kalászba a búza

Bátyám meg kilenc fortéllyal

Épített nagy csűrt magának.

*

Hej, te Riga, te szép város,

Ilyen széppé ki tett, azt mondd?

A mi lovaink ereje,

Vidzemei parasztoké.

*

Korán ébredj, te pacsirta,

Halld-e, kihajtjuk a nyájat,

Kihajtjuk az erdőszélre,

Zöld fűre, arany harmatra.

*

Tenger partján, ott élek majd,

Nem lesz soha semmi gondom:

Szántani fogom a tengert,

A halmokat boronálni,

Aranyat terem a tenger,

Ezüstöt hoznak a halmok.

*

Futkározik-e ott egér,

Ahol a menyét vadászik?

Odaülhet-e a béres,

Hol a gazdák pöffeszkednek?

*

Édes istenem, büntesd meg

Szülőapámat-anyámat,

Minek hoztak e világra,

Rabságára urainknak!

*

Tölgy gyermeke, hárs leánya

Játszani kezd a folyóval:

A tölgy makkot hajigál mind,

Könnyű koszorút a hársak.

Tölgy gyermekei, öltsetek

Fakó hársfa-koszorúkat!

Hárs lányai, vegyetek föl

Ti is kecses makk-ruhácskát!

Árva-dal

Sírnak a vadon fenyői,

Szempillákon eső-könnyek.

Gyerekek rínak a házban,

Anyjuk, apjuk nélkül.

Sír a gyors vizű kispatak,

Fröcsköli a könnycseppeket.

Könnyzáporral az út porát

Itatja az árva.

Keserű az apai ház,

Ahol idegen az asszony:

Kenyérhaj jut és szitokszó,

Daróc a derékalj.

TANDORI DEZSŐ fordításai

Forrás: Szovjet Irodalom, 1978 / 12. szám, 77., 81-82. l.

A mesék világa (5)

Litván folklór

Az áfonya-lányka

Élt egyszer egy öregember meg egy öregasszony. Nem volt gyermekük egy sem. Egyszer az anyó, ahogy a répát vágta, elvágta a hüvelykujját. Fújta, fújta, míglen kifújta belőle Hüvelyk Matyit. Örült nagyon az apó meg az anyó, hogy van már bojtárjuk. Ki is hajtotta a bojtár a tehenet, disznót, bárányt és velük tartott a kutyus is.

Terelgeti a nyájat, egyik dombról a másikra, mikor egyszer csak talált egy áfonyaszemet. Fújta, fújta, míglen kifútt belőle egy kislányt. Nagyon örült, hogy most majd lesz egy húgocskája, Áfonyaszem. Szép házikót épített neki, s odaköltöztette. Napközben együtt legeltettek, éjjelre meg Hüvelyk Matyi bezárta a húgát a házba és a lelkére kötötte:

– Nehogy beengedj a házba valakit, Áfonyaszem. Ahogy holnap megjövök, hozok neked egy falat kenyeret, édes tejszínt és egy darab szalonnát.

Na, úgy is tett. Reggel megjött, hozta a darab kenyeret, az édes tejszínt és a szelet szalonnát. Bekiabált akkor az ablakon:

– Áfonyaszem húgom, nyújtsd ki fehér kezecskédet, hadd adjam oda neked a falat kenyeret, az édes tejszínt és a darab szalonnát!

A lány kinyújtotta kezecskéjét és mindent bevitt a házba. Megette, aztán mentek együtt legeltetni. Játszottak, bolyongtak, s Hüvelyk Matyi nagyon boldog volt, hogy ilyen húgocskája van.

Este újra hazahajtottak, s Hüvelyk Matyi rázárta a lányra az ajtót. S újra intette, figyelmeztette:

– Csak senkit be ne engedj, várj meg, míg újra kihajtunk. Ha szólítlak: „Áfonyaszem húgom, nyújtsd ki fehér kezecskédet: hadd adjam oda neked a falat kenyeret, az édes tejszínt és a darab szalonnát!" – akkor nyújtsd ki a kezecskédet.

Meghallotta a farkas, hogy Hüvelyk Matyi kitanította Áfonyaszemet. Ahogy a fiú eltűnt, odasettenkedett a farkas és vastag hangon így szólt:

– Áfonyaszem húgom, nyújtsd ki fehér kezecskéd: falat kenyeret kapsz, édes tejszínt és darab szalonnát!

A kislány így felelt:

– Nem az én bátyám, nem Hüvelyk Matyi vagy te: az én bátyám kedvesen, lágyan beszél, nem ilyen durva, érdes hangon.

Elment a farkas a kovácshoz és megkérte, lapítgatná meg a nyelvét. Kérdi a kovács:

– S mi lesz a fizetségem?

Feleli a farkas:

– Adok egy-egy mérő babot meg borsót!

A kovács az üllőre helyezte a farkas nyelvét, s úgy meglapogatta, hogy még a vér is kiserkent belőle. A farkas fájdalmában majd a világból rohant ki. A kovács meg kiabál:

– A fizetség!

A farkas meg, ahogy a kerítéseken át ugrált, eleresztette a bűzét.

– Nesze, a mérő babod!

Árkon-bokron át rohant, s eleresztette a bűzét:

– Nesze neked, a mérő borsód!

És egyenesen futott Áfonyaszem házához. Megáll az ablak alatt és selypegi:

– Áfonyaszem hugicám, nyújtsd ki fehér kezecskédet: falat kenyeret kapsz, édes tejszínt, darab szalonnát!

A lányka azonban újra megtagadta:

– Nem az én bátyám, nem Hüvelyk Matyi vagy te: nem szépen beszélsz, selypegsz, az én bátyám kellemetes hangon szólít.

Mérges lett a farkas. Elrohant a rókához és kérleli:

– Róka koma, segíts becsapnom a lányt.

Odaügetett hát a róka az ablak alá, és lágy hangon így szólt:

– Áfonyaszem húgom, nyújtsd ki fehér kezecskédet: falat kenyeret kapsz, édes tejszínt és darab kenyeret.

És kinyújtotta a lány a kezét, s annál fogva kirántotta a farkas a házból és felfalta. Mikor aztán megjött Hüvelyk Matyi, kiáltozott az ablak alatt:

– Áfonyaszem húgom, nyújtsd ki fehér kezecskédet: falat kenyeret kapsz, édes tejszínt és darab szalonnát!

De a lánynak hűlt helye.

Sokáig hívogatta a bátyja. Leakasztotta akkor az ablakot, bemászott a házba. Keresi, keresi Áfonyaszemet, de sehol nem leli, csak a fogasra akasztott kendőjét találja. Sír, zokog Hüvelyk Matyi, aztán fogta a kendőt, s felakasztotta magát a fűzfára. Hazaloholt a kutya s ugat:

– Vau, vau apó, vau, vau, anyó, a mi Hüvelyk Matyink felakasztotta magát Áfonyaszem miatt a fűzfára, s most ott himbálódzik!

Kikergette az öregasszony a kutyát:

– Takarodj, Hüvelyk Matyi kint legeltet a réten!

Berohant a disznó:

– Röf, röf, apó, röf, röf, anyó, a mi Hüvelyk Matyink felakasztotta magát Áfonyaszem miatt a fűzfára, s most ott himbálódzik!

– Huss ki! A mi Hüvelyk Matyink legeltet!

Ugrabugrál a kecske:

– Me-e-e, apó, me-e-e, anyó, a mi Hüvelyk Matyink felakasztotta magát Áfonyaszem miatt a fűzfára, s most ott himbálódzik!

– Sipirc kifele! A mi Hüvelyk Matyink legeltet!

Jött a tehén és mondja:

– Mu-u-u, apó, mu-u-u, anyó, a mi Hüvelyk Matyink felakasztotta magát Áfonyaszem miatt a fűzfára, s most ott himbálódzik!

Akkor végre így szólt az anyó:

– Eridj már, nézd meg, mi történik ott, az összes állat idesereglett, s béget, bőg, ugat.

Ment az apó, hívja Hüvelyk Matyit, hívja, de mindhiába. Kereste mindenfelé, s végül meg is találta, felakasztva a fűzfára.

Hát így maradtak megint az öregek pásztor nélkül.

BOJTÁR ENDRE fordítása

Árpa kalásza

Árpa kalásza

Megszólalt halkan:

– Súlyosabb nincsen

Az árpaszemnél.

Üstöke bólong,

Mondja a komló:

– Okos vagyok ám,

Ügyes, nagyon is.

Hordóban erjed,

Szól az élesztő:

– Nélkülem ugyan

Mit kezdenétek?

Feleli nékik

A rozs a csűrből:

– Hallgassatok már,

Ej, mi beszéd ez!

Ha sikerül majd

Összekerülnünk,

Egyformák leszünk,

Bizony, testvérek.

Gazdag – dicsekszik,

Az erős – harcol,

Ha ifjú – ölel,

Megvénül – eldől.

TANDORI DEZSŐ fordítása

Lány a malomnál

Forogj, malomkő,

zakatold halkan,

hogy nem vagyok magamban.

Őrölni voltam,

búsat daloltam,

járt a malomkő gyorsan

Ne haragudj rám,

egyetlen társam,

boldogtalan a sorsom.

Bizony, ha tudnád,

malomkő, szentem,

én otthon nem pihentem,

hanem a sárban

csúszkáltam térden,

görnyedt a hátam

a jeges vízben

keserű, rossz világban.

VERESS MIKLÓS fordítása

Forrás: Szovjet Irodalom, 1978 / 12. szám, 70-72., 75., 76. l.

A mesék világa (4)

Belorusz népmesék

A farkas és a nőstény farkas

A nőstényfarkas egyszer megszólította a farkast. – Rosszul élsz te, farkas koma – mondta a nőstényfarkas. – Miért? – nézett rá a farkas. – Mert folyton a bokrok alatt settenkedsz, elrejtőzöl az emberek elől. – Hm – dünnyögte a farkas –, hiszen te bújsz el az emberek elől... – Nem igaz, én ott járok, ahol akarok, és senki sem lát.

– Hazudsz te, galambom! – csóválta a fejét a farkas. – Téged ugyanúgy látnak, mint engem!

– A te dolgod – felelte a nőstényfarkas –, hiszed, nem hiszed, én igazat mondok!

Gondolkodóba esett a farkas, és aztán így szólt:

– Ha így van, tegyünk próbát. Én elbújok a bokrok között, te meg eredj a mezőre. Meglátjuk, észrevesznek-e az emberek vagy sem.

– Jól van – egyezett bele a nőstényfarkas –, próbáljuk meg!

Elbújt a farkas a bokrok között, a nőstényfarkas meg kiment a mezőre. Meglátták a földművesek és kiabálni kezdtek:

– Farkas, farkas!... Fogjátok meg!

Hallotta a farkas a bokrok közül, hogy őt emlegetik, rémületében égnek állt a szőre, és már nyargalt is be az erdőbe. Nyargalt és arra gondolt: „Különös: a nőstényfarkas ment ki a mezőre, és semmi baja, én meg a bokrok közt csücsültem, és engem megláttak."

Utolérte a nőstényfarkas, és megkérdezte:

– No, kinek van igaza?

Kifújta magát a farkas, aztán így szólt:

– Neked van igazad. Most már nincs egy szavam sem. Ha nem tettünk volna próbát, sohasem hittem volna el.

A vörös meg a kopasz ember

Egyszer egy fiú a városba készült, hogy ott ügyes-bajos dolgait intézze. Azt mondta neki az apja: – Aztán csak óvakodj, fiam, a vörös meg a kopasz emberektől. – Miért óvakodjak? – Mert a vörösök nagyon ravaszak, a kopaszok meg nagyon okosak.

Nevetett a gyerek az apja tudományán, és elindult.

Útközben egy kocsma akadt az útjába. Betért a fiú a kocsmába, és ebédet kért. A vörös kocsmáros töltött neki egy tányér scsít. Eszi a fiú a levest, és nagyon dicséri:

– Ez aztán ízletes, minden kanál megér egy rubelt!

Meghallotta ezt a kocsmáros, fogta a krétát, és ahány kanállal evett a fiú a levesből, annyi rovást húzott vele az asztal lapjára.

Jóllakott a fiú, és megkérdezte a kocsmárost:

– Mennyivel tartozom a levesért?

– Száz rubellel – felelte a kocsmáros. – Kanálja egy rubel, magad mondtad.

– De honnan tudod, hány kanállal ettem?

Mutatta a kocsmáros az asztal lapját, és megszámolta a rovásokat. Éppen százig számolt.

„Úgy látszik, igaza volt apámnak – gondolta a fiú –, óvakodj a vörös embertől."

És akárhogy könyörgött, a kocsmáros elvette minden pénzét. Hazament hát a gyerek, hiszen pénz nélkül mit is kezdene a városban. Egyszer csak látja: valami ember jön vele szembe csézán, sapka nélkül, a feje meg kopasz, úgy fénylik a napon, mint egy serpenyő. „Most már végem van – gondolta a gyerek –, a vörös ember elvette a pénzemet, ez meg alighanem elveszi a lovamat is szekerestül." Letért az útról, és behajtott az erdőbe.

„Biztosan valami tolvaj ez, ha menekül az emberek elől" – gondolta a kopasz ember, és nyomába eredt a gyereknek. Utol is érte, megragadta a gallérját:

– Valld be, mit loptál?

Látta a gyerek, hogy nem tehet semmit, szépen elmondta a kopasz embernek, miért ijedt meg tőle annyira. Jót nevetett rajta a kopasz, és azt mondta:

– Jól van, gyere csak velem, majd én visszaszerzem a pénzedet.

Bementek a kocsmába. A kopasz ember körülnézett, s a tőkén észrevett egy borjúlapockát. Odament a kocsmároshoz, vállon veregette, és megkérdezte:

– Mennyit ér a lapockád?

A kocsmáros azt hitte, hogy a kopasz meg akarja venni a borjúlapockát, és azt mondta:

– Három rubelt.

Elővett a kopasz három rubelt, fizetett, fogott egy kést, és így szólt a kocsmároshoz:

– Vedd le a kabátodat.

– Minek? – csodálkozott a kocsmáros.

– Mert különben tönkremegy, amikor kivágom a lapockádat.

– Hát azt hogy képzeled, jó ember – acsarkodott a kocsmáros –, ki adja el három rubelért a saját lapockáját?

– És te hogy képzeled, hogy el lehet venni száz rubelt egy tányér egyszerű levesért? – mondta a kopasz ember.

És bárhogy csűrte-csavarta a dolgot a kocsmáros, kénytelen volt visszaadni a pénzt a fiúnak. És még a saját fele pénzét is odaadta a kopasznak, hogy ne vágja ki a lapockáját.

Örvendett a gyerek, és köszönte nagyon a kopasz jóságát:

– Adja isten – mondta –, hogy mindenki így kopaszodjon meg, mint te. Akkor nem kellene senkitől sem óvakodnom.

S. NYIRŐ JÓZSEF fordításai

Forrás: Szovjet Irodalom, 1978 / 12. szám, 64-65. l.

A mesék világa (3)

Ukrán folklór

A zaporozsjeiek

Ukrán viselet

Úgy esett egyszer, hogy a zaporozsjeiek a Szecsből Kijevbe mentek, vagy tíz-húsz ember, s ott jártak-keltek a városban. Vettek egy hordó kátrányt, s felöntötték vele a piacot. Megvették, ahány köcsögöt csak találtak, s apró darabokra törték, megvették, ahány szekér hal volt a piacon s széthajigálták a halakat, és az egész városban visszhangzott: „Egyetek, jóembe' rek!"

Aztán lóra pattantak, fejükön piros bársony sapka, a köpenyük hol kék, hol meg vörös, a nadrágjuk meg olyan, hogy egy ezüstpénzt is megérne, csak gyönyörködhessen benne az ember. A zenészek muzsikálnak, ők meg összeakaszkodva elvonulnak a papi szeminárium mellett, kész hetman mindahány!... A szeminaristák kijönnek a kapun, nézik őket és sírnak. S a következő nyárra a fél szeminárium a Szecsbe fut.

Ha egy zaporozsjei megvénül, kérheti, hogy adjanak neki pénzt a közösből, s ha adnak, legalább ötezer jut rá.

Telerakja bőrövét rubellel, magával viszi a barátait – vagy harminc-negyven embert –, és elmegy Kijevbe, búcsúzni a világtól. Eltöltenek ott vagy két hetet, olyan lakomát csapnak, hogy egész Kijev összeszalad, hogy legalább egy pillantást vessen rájuk: „Egy zaporozsjei, aki a világtól búcsúzik!" És amint az utcán mennek, sokszor a kapuban tolonganak az emberek. Ők meg olyan szépek, mint a mák virágja a kertben!

A lovai, akár a sólymok, ficánkolnak, s az arany meg az ezüst úgy fénylik a napon, hogy szinte megvakul tőle az ember.

Előkerülnek a bandurák és a guszlák, dalolnak, táncolnak, s mindenféle csalafintaságot művelnek. Hát így búcsúzik egy zaporozsjei a világtól!

És amikor már vagy két hétig szórakozott, és csodálatba ejtette egész Kijevet, elmegy a zaporozsjei a mezsigorodi kolostorba. Egyesek mennek, mások végigtáncolják az utat azzal, aki búcsúzik a világtól.

A galambősz hajú, drága karmazsinba öltözött zaporozsjei ott táncol a menet élén. S mögötte mennyi, de mennyi ember!... Mintha csak a fényességes feltámadás napja lenne! És az ő zsebére iszik mindenki, táncolnak az emberek, vigadnak, hogy szinte reng belé a föld!

És amikor a kolostorhoz érnek, bekopog a zaporozsjei a kapun.

Belülről azt kérdik:

– Ki az?

– Egy zaporozsjei.

– Mit akarsz?

– A bűneimért vezekelni.

Kinyílik a kapu, egyedül lép be rajta a zaporozsjei, társai és a sok ember meg a zenészek kint maradnak. És amint belép a kolostorba, leveti magáról a pénzzel teli bőrövet, a templomnak ajándékozza, leveti magáról karmazsin-köpenyét, szerzetesi csuhát ölt és megkezdi a vezeklést.

BOJTÁR ANNA fordítása

Kakukkol a kakukkmadár

Kakukkol a kakukkmadár

Átrepül a kert fölött,

Fölsír magában a leány

Megvetett ágya fölött.

Vetett ágyam hófehér,

Kemény fekvés esik rajta,

Kemény fekvés esik rajta,

Míg a kedves ideér.

Susorgott a vén diófa

Susorgott a vén diófa,

Sírdogált a lány alatta.

Nyögdécselvén, szomorkodván,

Senki szerető se jön már.

Szeretője nem jön egy se,

Hallgattak a rossz nyelvekre.

Kipletykálták rossz szavakkal,

Ne járhassanak párosan.

De majd mégis együtt járunk,

Két szerető úgy sétálunk.

Rászólt bátyja az öccsére:

„Nyerget hollószín ménemre,

Kinyargalunk a mezőre,

Hova a lány vetni mene.

Ahol hajdina magot szór,

A kozáknak igazat szól!”

„Ne hazudjál nekem, te lány,

Mert én máshoz megyek immár!”

„Nem szeretek mást kívüled,

Inkább vesszek a tengerbe,

Sziklaélről ugorjak le!”

„Hát én is igazat mondok.

Szivem várásával várlak,

Meghalnék, ha nem látnálak.”

ÁGH ISTVÁN fordításai

Forrás: Szovjet Irodalom, 1978 / 12. szám, 46., 49-50. l.

A mesék világa (2)

Orosz népdalok, csasztuskák

Hagyományos orosz népi motivum

Haj, a mezőben

Haj, a mezőben, haj, a domb alatt

aranyos vizű folyócska szalad.

Hattyú csobolódik folyó vizében,

fehér hattyú úszkál – ékes hajadon,

szürke gácsér úszkál – szép dali vitéz.

Daliát a hajadon mikor meglátja,

szép pirosra válik fehér orcája.

Felleg mondja

Felleg mondja a mennykőnek:

„Gyere, mennykő, csavarogjunk!

Te esővel, én villámmal,

Te dördülj, én világítok!"

Haj, azon a fehér nyírfán

nem kakaska kukorékol –

fülemüle énekelget.

Fülemüle, én madárkám,

szállj, szállj, tudd meg:

apám-anyám mikor látogat meg.

Hidat verek elejbök,

tölgyfából a korlátját,

színaranyból a deszkáját!

Rab Zsuzsa forditásai

Fehér nyírfa

Fehér nyírfa állt a mezőben,

fürtös nyírfa állott a mezőben.

Lalla, lalla, mezőben.

Lalla, lalla, mezőben.

Nem szakíthat senki nyírfaágat,

nem szakíthat fürtös nyírfaágat.

Lalla, lalla, nyírfaágat.

Lalla, lalla, nyírfaágat.

De bíz én arra járok,

fehér nyírfagallyat leszakítok.

Lalla, lalla, leszakítok.

Lalla, lalla, leszakítok.

Levágok róla három ágat,

csinálok muzsikákat.

Lalla, lalla, muzsikákat.

Lalla, lalla, muzsikákat.

Negyedikből balalajkát,

negyedikből balalajkát.

Lalla, lalla, balalajkát.

Lalla, lalla, balalajkát.

Úgy megyek ki majd a pitarba,

úgy megyek ki majd a pitarba.

Lalla, lalla, pitarba.

Lalla, lalla, pitarba.

Balalajkám ott pöngetni kezdem,

azzal kedvesem így keltem.

Lalla, lalla, így keltem.

Lalla, lalla, így keltem.

Szemed kedves, le ne hunyd már

Édes lelkecském, ne aludj már!

Lalla, lalla, ne aludj már.

Lalla, lalla, ne aludj már!

Itt van a víz, mosdani kezdhetsz,

vászon, hogy abba törülközz.

Lalla, lalla, törülközz.

Lalla, lalla, törülközz.

Itt az ikon, neki könyörögjél,

itt a fésű, fésülködjél.

Lalla, lalla, fésülködjél.

Lalla, lalla, fésülködjél.

Itt a saru, várja, felkössed,

itt a köntös, várja, felöltsed.

Lalla, lalla, felöltsed.

Lalla, lalla, felöltsed.

Veress Miklós fordítása

Csasztuskák a forradalom előttről

Ablakomnál üldögéltem,

Fontam fehér lenemet.

Arrafelé nézdegéltem,

merről kedvesem jöhet.

De se jobbról, de se balról,

keletről vagy napnyugatról,

jaj pedig hogy vártam ám

mégse jött Ivánuskám.

*

Tedd fel, anyám a szamovárt,

arany csészécskéket,

kivarrt ingű vendéget

hozok én ma nektek.

Kínáld, anyám, kínáld, apám,

kedves vendégeteket,

kedves vendégeteket,

rokon lesz ő, vejetek.

*

Itt a fésű, itt van a len,

az orsóm is mind a negyven.

Ülj csak le és fonogass,

közben engem bámulgass.

*

Üljünk le, beszélgessünk,

kanalazzuk levesünk,

egymást nézegessük még,

mintha kalácsot ennénk.

Csasztuskák a szovjet időkből

Tanul az én kedvesem,

nemrég iskolára ment,

távolléte nekem itt

bizony nagy hiányt jelent.

*

Te zöld szárnyú repülő,

repülj csak, repülj, repülj.

Ne bízd el úgy magadat,

földön nem vagy egyedül.

*

Megjön katonáéktól

én kedvesem, bogaram.

Tornácomhoz ösvényt tör,

ott várom majd boldogan.

*

Énekeltünk eleget,

váltsunk most egy másra át.

Köszönöm, harmonikás,

ezt a víg új muzsikát.

*

Szép a mi falunk utcája,

mindenfelé kanyarog.

Jártam felnőtt-oktatásra,

már egész okos vagyok.

*

Kora reggel két öregünk

a tanácshoz beszaladt,

kérték, nekik munkára még

negyven évet hagyjanak.

Szokolay Károly fordításai

Forrás: Szovjet Irodalom, 1978 / 12. szám, 27-28., 33-38. l.