Hárman a Hattyú-tónál
Elállt a heves júliusi zápor. Az aszfalt gőzölgött.
Két nyugállományú alezredes üldögélt a buszmegállóban. Megáztak, mialatt az autóbuszhoz siettek, és a bokájukat verdeső, hosszú esőgallér megsötétedett.
Gondterhelten, de elmerülten beszélgettek, kezüket kidugták a gallér karnyílásán, s összekulcsolták a térdükön.
Mint említettem, az aszfalt gőzölgött. A fenyőfák közül vakítóan csillant elő a Hattyú-tó. A kedves olvasó, akihez ez az egyszerű történet szól, bizonyára rögtön megérti, milyen másképp hangzik a Hattyú-tó elnevezés, mint ez: Hattyúk tava.
Taxi érkezett, három férfi szállt ki belőle. Az idősebb hatvanhét évesnek látszott, a középső harmincnégy, a legfiatalabb pedig hat és fél éves volt.
I
Kis ideig ott toporogtunk a megállóban. Apa és az egyik alezredes üdvözölték egymást. A fiam elkiáltotta magát: „Tenger, tenger!" - és az úttesten át megiramodott a tó felé. Átfogtam apa vállát, és Kisbálna után indultunk. A túlsó oldalról visszanéztem az alezredesekre. Némán bámultak utánunk.
- Nagyapuci! - harsogta a fiam. - Hogy hívják ezt a tengert?
- Nem tenger ez, Ványa, hanem tó - magyarázta a nagypapa. - Hattyú-tó a neve. A régi helybeliek azt tartják - ezt már nekem mondta -, hogy gyógyhatású a vize. Nem tudom, igaz-e, de tavaly fürödtem benne, és az isiászom megszűnt, mintha sohase lett volna. A tenger - fordult ismét a gyerekhez - jóval nagyobb. A tenger végtelen.
- Nem, nem, ez tenger — válaszolta Kisbálna halkan, s hunyorgott az erős napsütésben. Kihúzta magát, lábujjhegyre állt, orrcimpája remegett. Olyan volt, akár a jó vadászkutya.
Beszívta a kábító erdei illatokat, s ahogy rápillantottam, tudtam, hogy ezekre az illatokra egész életében emlékezni fog, ahogy én is megjegyeztem annak idején a Hattyú-tó levegőjét, gyerekkorom illatait.
- Hurrá! - rikkantott Kisbálna, és bevette magát a parti bozótba.
- Hol fürdünk? — kérdeztem apát.
- Menjünk tovább - felelte. - A kis földnyelv mögött homokos a part.
— Persze, emlékszem — bólintottam.
— Már jártál itt? — lepődött meg.
— Egy nyarat töltöttem a lenszövőgyár úttörőtáborában - mosolyogtam. - Tizennégy, nem, tizenhárom éves voltam akkor.
— Nem is tudtam — mondta.
— Persze — válaszoltam, és rásandítottam. Zavar felhője úszott át az arcán.
Elindultunk a fenyők alatt, a lehullott tűlevelek szőnyegén. A boróka és a luc között meg-meg-villant Kisbálna csíkos trikója. A nyírfák közt feltűntek az úttörőtábor kék pavilonjai, kifakult zászló lengedezett a magasban. Trombitaszó harsant, és megpillantottam a futballpályánkat. A hosszú évek alatt mit sem változott, csak a kapus helyénél mélyebb a gödör. Ebben a gödörben botlottam meg a Kék Tó csapatával vívott mérkőzés végén, összetörtem a könyökömet s az odarohanó ellenfél egyenesen a számba talált a cipőjével, de akkor felugrottam és noha vérben, izzadtságban fürödtem, mindent elfelejtettem a fájdalomtól és a megaláztatástól, a labdát bevágtam saját kapunk távolabbi sarkába, s amikor a nézők, akik között Lida is ott volt, elhűlve felszisszentek, majd pedig nevetésben törtek ki, megtorpantam, a fejemhez kaptam, úgy éreztem, kiszáll belőlem a lélek; hirtelen idegen, vad világot láttam magam körül, amelyben egyetlen tárgyat sem tudtam megnevezni...
Apa folytatta az elkezdett beszélgetést:
— ... mert hát az ideológiai nézeteltéréseken kívül elkerülhetetlen a tisztán államközi konfliktus is e két erő között. Nem gondolod? — megmarkolta a vállamat, és a szemembe nézett.
Kisbálna kivágtatott az erdőből, vadul forgatva szemét. Támadásba lendült, tomahawkját a feje fölött lóbálta, és megragadta a jobb kezemet:
— Apa, ott a tenger mellett egy szarvas járkál. A Nagy Rénszarvas az! Mibe fogadunk? És most vár engem!
Elmosolyodtam, eszembe jutott Lida, az úttörővezetőnk, meg a titokzatos alkonyat az esti sorakozó előtt. Lida sportolt, úszott vagy talán evezett. Izmos teste volt, erős melle, többnyire feszes, sárga trikó domborodott rajta. A klubban, filmvetítés előtt Lida a nagy tolongásban hozzám szorult az ajtóban, és kemény mellét lapockáim között éreztem. Összerezzentem, mintha megégettem volna magam. Lida előrefurakodott, aztán hátrafordult, és figyelmesen nézett rám. Egy csöppet elmosolyodott.
Fölsejlett előttem annak a távoli mosolynak a fénye...
Ünnepnapokon pici, ezüstös repülőgép jelent meg Lida jobb melle fölött. Egy gárdista-szalagos, tagbaszakadt tengerész, akit a flotta ünnepére hívtak meg, mélyen a repülőgép fölé hajolt. „Tetszik magának ez a repülőgép?" — kérdezte Lida megszeppenve. „Ó, dehogy — válaszolta a matróz. — A hely tetszik, ahová leszállt."
Magasan lobogott annak az első gyűlöletnek a lángja...
Apa a bal vállamat fogta, fiam a jobb kezembe csimpaszkodott. Mindketten csaknem egyforma arckifejezéssel meredtek rám.
— Igen, igen apa — mondtam balra —, nagyon is igazad van. Különbözők a társadalmi rendszerek, a nézeteltérések elkerülhetetlenek. ..
— Hát persze, Kisbálnám, ez a Nagy Rénszarvas személyesen — szóltam jobbra.
— Itt kétségtelenül... félek, apuci... újabb feszültséggóc... gonosz majmok tüzet raknak a barlangban! — kiabált a fülembe apa és a fiam egyszerre.
— Természetesen kialakulhat feszültséggóc, Ványa — mondtam a fiamnak, majd készségesen fordultam apához: — Nem bolond a Nagy Rénszarvas...
A gyerek egész testében reszketett. Mormogott az orra alatt valamit, azután hősi és támadó pózt vett föl:
— Majd én megmutatom nekik! A Nagy Rénszarvas segítségére sietek! Apuci, utánam!
Eliramodott megint. Először láttam Ványát így, hogy ennyire tűzbe jött. Minden, együtt volt: az áttetsző erdő boltozata, a vad folyó partja, indián kanoé, egy polc tele fantasztikus és kalandos könyvekkel, a hőstett vágya, harc az igazságosságért... A nyomába eredtem apa pedig utánam sietett. A gyerek eltűnt, így hát megálltunk.
— Adj egy cigarettát — szólalt meg apa. Mindig rágyújtott, ha a világhelyzetet értékelte.
— Persze, az ő álláspontjuk jogi és morális szempontból egyaránt elfogadhatatlan, de...
A tavalyi év. Mi történt velem tavaly? És volt-e egyáltalán ez az év? Hol a bizonyosság? Hol a fogódzó? Voltak délelőttök és esték, ebédek, reggelik és vacsorák, cigaretta, patika utca, ostornyél-lámpák... Igen, a munka, az én munkám. Valami nyoma azért maradt, nem veszett kárba az év. „Elmélkedések a tenzor-analízisről", az „Ikarus" féldombormű a Krímben, a kvartettem a dzsessz-fesztiválon, és valami még, no igen, az „Óda Felicához" mozaikpannó, a teleszkóp feltalálása. „Tanulmány a konyhasóról", összekapcsolásos űrrepülés.. . Igen, ez mind volt, az év nem veszett kárba, ezt nem vonhatja kétségbe senki.
Utazások is akadtak. No lám, ez jó lesz fogódzónak, erre fel lehet építeni a múlt esztendő vázát, mert hiszen mégiscsak megvolt ez az év, hogy az ördögbe ne lett volna, és nem veszett kárba. Megszakítjuk a napok fonalát, belenyúlunk a más életébe: repülőgépes életmód, az interkontinentális légiutak összefonódása...
Hol jártam tavaly? Januárban Kirgiziába repültem: emlékezetembe vésődött a besbarmak leves íze, egy öregúr, aki fekete selyemköpenyén sok-sok kitüntetést viselt, meg a kéklő Ala-Too... Nyáron a repülő a Saaremaa szigetre vitt: négy „a" betű, a-a-a-a, az egész sziget ilyen hűvös és elnyújtott, mint a nevében a négy „a"; belek módjára csavarodó kis vizek gyűrűznek az angolnák számára, mindenfelé angolpázsit zöldell, a borókafenyők mögül pásztorlánykák és márkinők huncut arcocskája tekint ránk; frivol pózokban láthatók márkinők és pásztorlánykák az ágy fölött és a borítékon is, amelyet Elmar Saarnak, a házigazdának Winnipegből küldött a húga. Messziről odahallatszott a labdarúgó-mérkőzés moraja.
Ősszel Japánba hajóztam. A Szuranami-öbölben viharba kerültünk, tengeri betegséget kaptam. Kedvenc Szindzukóm. Az a ruhásszekrény méretű, intim bár, amelynek tulajdonosa, Maida asszony tizenegy órára mindig spicces...
Egy szentimentális utazás késő ősszel a meghitt, álmos hálókocsiban Lengyelországon és Csehszlovákián át. Bécs, Linz, Salzburg, „a fagyos leheletű ügetőpálya Salzburgban" — humorizált a társam. Graz, Innsbruck, a hideg éjszakában zengő Európa-híd, Bregenz, s egy hatalmas bernáthegyi kutya, amint utat enged a behavazott ösvényen, de sokáig néz utánam töprengő tekintettel, az autópályák, a tisztára nyalt városi parkra emlékeztető Észak-Svájc, az atomközpont Genfben, az éjszakai München, a kapatos reggeli München, mókusok a kertben, a hófútta, néptelen vasárnapi Bajorország, a városok utcáin csak a NATO pilótái lődörögnek...
De ez korántsem minden. Ha kutatok az emlékezetemben, ezer meg ezer új részletet bányászhatok elő, ezer meg ezer új szót, sőt felidézhetem egyik napot a másik után, lesznek kudarcok is, de...
Majd később kutatok. Egyelőre csak a vázát állítjuk fel a múlt évnek. Tehát: a fix pontok az én tavalyi nagy munkáim. Ezüsthuzalként feszülnek közöttük az utazások. Az egész építményt az emlékezések színjátszó szappanbuborékával fedjük be. Az eredmény: tökéletes forma, akár mehet is a múzeumba. Ki állítja azt, hogy minden a Léthé vizébe merül? Nem kell ellankadni, egy kis akarat, csekély erőfeszítés, és máris felépíthetjük a színjátszó, szép, mértani alakzatot, a múlt év modelljét, amelynek belseje... amelynek belseje, természetesen, nőkkel van tele.
Nők! Hát erről van szó! Lám, ez az, ami sohasem merül a Léthé vizébe. Egyetlen női tekintet, egyetlen érintés, egyetlen vita sem. Tehát modellem belsejében megannyi szem és szemöldök, kulcscsontok íve, ajkak, frizurák vonala, brossok, csatok, derekak hajlata, egy óriási, lassan forgó könnycsepp rejtőzik. Gratulálhatok magamnak: az esztendőm meg van mentve...
Ó, milyen kár, hogy ez a nap is elmúlik, elmegy a fiam, elmegy apa, és eltűnik a kis traktor is a határban...
Végre kiértünk a homokos földnyelvre, itt nem volt senki, pedig a közvetlen közelben, az erdőben piknikek szétázott, felpuffadt maradványait láttuk, kiürült konzervdobozokat, üres cigarettaskatulyákat, és a természet lágy ölén elköltött hétköznapi lakomák egyéb végtermékeit.
— ...mert tudod, szerintem ebben a körzetben csak látszólagos az egyensúly — jelentette ki apa. — Beszélhetünk-e nyugalomról, amikor felgyülemlett annyi... — a szavakat keresve az ujjaival játszott —, amikor felgyülemlett annyi...
— Kölcsönös fájdalom, baj és sértődés... — jött valahogy a nyelvemre.
— Úgy van! — vágta rá örömmel. — Látod, néha mégis józanul tudod megítélni a helyzetet.
Elszégyelltem magam.
Levetkőztünk, bokszoltunk egy sort, aztán a vízhez léptünk. Zöld békalencse ringott rajta, s megmozdult, amint a lábujjainkhoz ért. Az édesvíz, talpunk alatt az izzó tűlevelek és a számtalan kiégett zsebrádió-elem megnyugtató szagot árasztottak.
Egész évben muzsikálnak
Klarinéton és kürtön
— hallatszott a túlsó partról. Hűha! Magasra csapott a víz, bolhaként pattantak a labdák, nők sivítoztak; valamelyik kerület üdülőkörzete húzódott ott.
— Ványa! — hívtam a gyereket jó hangosan.
Már rég fölfedeztem a bokrok közt Hiawatha figyelő szemét, kipirult arcát, pisze orrát. Úgy követett minket, akár a puha talpú medve, a Nagy Tavak Országának legfőbb bírája.
— Hát, ahogy akarod — kiáltott oda neki apa. — Mi fürödni megyünk.
A gyerek kiviharzott a bozótból, és ruháit ledobva három riadt, apró békával együtt beugrott a vízbe.
Kisbálna, becenevét igazolva, rajongott ezért a közegért, mindig nehéz volt kicsalogatni a vízből, vissza a levegő közegébe. Most is féktelenül újra meg újra alábukott, a felszínen — csöppek és buborékok között — hol a kerek feje, hol a gömbölyű popsija villant meg. Amikor azonban apa meg én visszafordultunk és már a parthoz közeledtünk, azt láttuk, hogy a gyerek, térdét karjával átfonva, a homokban ücsörög.
— Mi történt Kisbálnával? — csodálkoztam. — Ma olyan furcsa, magától kijött a vízből...
Apa, nagyokat fújtatva, tőlem jobbra úszott. Bal fülére rosszul hallott, és valószínűleg nem is tudta, hogy mondtam valamit.
— Csak a vak nem látja, milyen hatalmas demográfiai robbanás fenyeget a közeljövőben — szögezte le. — Ez igen fontos kérdés. Nem gondolod?
Partot értünk, és apa karon fogott, mintegy javasolva, hogy vitassuk meg ezt a problémát.
— Apuci, nagyon komoly a dolog — dörmögte Ványa. — A Tengeri Szörny szövetséget kötött a gonosz majmokkal a Nagy Rénszarvas ellen. Mit tegyünk?
Zavartan torpantam meg.
Mi késztetett akkor arra, hogy elutazzam? Egy álom. Azt a lányt álmomban láttam viszont. Egy ház falának dőlve állt a délvidéki város napsütésben izzó, lejtős utcáján. Kék ruhát viselt, és még karcsúbb, hajlékonyabb volt, mint életben. Amint engem megpillantott (fölfelé tartottam), hirtelen ellépett a faltól, lassan szembe fordult velem, és csak hosszú, vékony kezét támasztotta a falnak. A csoda érzetével riadtam föl, mert már egy esztendeje alig gondoltam rá. Úgy rémlett, hogy meg leszek mentve, meggyőződéssel hittem, hogy vár rám, ő is a csoda bekövetkeztének érzetével ébredt most fel, megpillantva engem, amint megyek fölfelé a meredek utcán.
Reggel eszembe jutott, hogy érkezésemről nem értesítettem a tudományos akadémiát, sem a művészeti akadémiát, sem az írószövetséget, röviden szólva, szálloda nélkül maradok. Ezenkívül jóval később arra is ráeszméltem, hogy nem tudom a lány új címét, sem azt, hogy hol dolgozik, és dolgozik-e egyáltalán, nem ment-e férjhez, nem festette-e más színűre a haját, és különben sem ismerem, nem is emlékszem semmire, leszámítva az álombéli homályos, hajlékony mozgását. Szédültem. Riadót vert a szívem, forgott velem Leningrád (Pityer, ahogy régi becenevén magamban neveztem), mintha körhintában ülnék, keringtek a szobrok és mormogtak a kövek az Angol-rakparton...
— Persze, a demográfiai robbanás — dünnyögtem —, persze, persze... A Nagy Rénszarvas legyőzi minden ellenségét, köztük a Tengeri Szörnyet is.
— A medvék ellenük vannak — közölte Kisbálna.
— Kik ellen? — hökkent meg apa.
— A majmok ellen. Ők a Nagy Rénszarvas pártján vannak. Az indiánok is az ő pártján vannak meg a négerek is...
Kisbálna felugrott, és határozott léptekkel bevonult az erdőbe.
— Ide hallgass, Tolja — nézett rám apa —, én komolyan beszélek ezekről a dolgokról. Sajnos, úgy látom, hogy te a beatnik gőgöddel...
— Miért nevezel olyan makacsul beatniknek? — hördültem fel. — A szakállam miatt, igaz-e? Én nem vagyok beatnik.
— Nekem úgy rémlik, hogy időnként beatnik jelleget öltesz, de ez nem illik hozzád — állapította meg, és látszott rajta, hogy roppant kínosan érzi magát. Arrább ment, letelepedett a homokba. — Megvallom, nekem is nehezemre esik, hogy leckéztesselek, Tolja. Komoly tudós vagy, ismert muzsikus, szobrász, adnak a véleményedre, összekapcsolásos űrrepülésed híressé tett, én pedig csupán egy nyugdíjas vagyok, amilyen ezer meg ezer akad, de... — megremegett a hangja —, de muszáj ennyire kinyilvánítani, hogy semmibe veszed a véleményemet?
— Apa — suttogtam.
Ó, micsoda átok! Tehát valami titokzatos kéz elvezetett reggel fél tízkor a cseljabinszki kemerovói párizsi Astoria-szállóba. A hallban szörnyen ordítoztak, az Inturiszt már terjes gőzzel dolgozott. A hangzavar kissé meghökkentett az utca után: mintha varjak lagzijába csöppentem volna be. Fesztelenül együgyű, de jóságos képet vágva könnyedén keresztülcsörtettem a külföldiek tömegén, mintha mondjuk gombgyáros lennék Hágából.
Egy ellenkező nemű, ifjú teremtmény állt a falnál, kék farmerban, váll-lapos blúzban. Kissé hasonlított az álombelimre.
„Fáradjon be az étterembe" — hívtam. Elmosolyodott, és megindult olyan járással... nos, mit is mondhatnék erről a fajta járásról.
Az étteremben sötét volt, csak a színpadot világították meg belülről, hat fiú állt ott gitárral. Mozdulatlanul álltak, úgy tűnt, furnérból vágták ki őket, céllövészethez. Nem messze néhány komoly férfiú ült háttal nekünk. Újfajta pincérek, soványak, akár az agarak, a konyhaajtó mellől nézték a termet. A portás, ez a dús szakállú idióta, akit még egyetemista koromból ismertem, buja karjait pocakján összefonva szintén bebámult a terembe, mintha várna valamire. Egy jó húsban levő férfi fölemelte a kezét, a gitárosok belevágtak a húrokba, és az én álombéli látomásom kiröppent a táncparkettra.
Valamilyen áttetsző leplet viselt, burnuszt vagy tunikát, telehintve színekben játszó kis csillagokkal ; ez az öltözék díszére vált volna bármelyik sztriptíz-táncosnőnek az Aszakusz-negyedben, ahol háromszáz yen a belépti díj, vagyis csupán mintegy húsz kopejka. A száma, ez a keleti táncokból, szirtakiból és hastáncból való elegy oly fonákul hatott délelőtt a félhomályos étteremben, hogy libabőrös lettem szégyenemben. Asztaltársnőm kacagott, igen sértő módon kacagott, s ebben a nevetésben az álmom megsértését láttam, csaknem egész életem megsértését, a kedves nyírfákét, a szerény prosperitásunkét, a „szerény, tartózkodó életstílusét", amelyet az országos állami szabvány hagyott jóvá, a „modern vonalakét", a „kulturált pihenését".
Kisbálna a rémülettől fehér, kikerekedett szemmel tért vissza, és közölte, hogy mindennek vége: amíg ő úszkált, a gonosz majmok fogságba ejtették és máglyán elégették a Nagy Rénszarvast.
— Az nem lehet, Ványa — csóváltam a fejem, és megfogtam a gyerek vállát. — A Nagy Rénszarvas oly hatalmas, akkora az agancsa, olyan patái vannak... Rosszul láttad... él...
— Saját szememmel láttam az elszenesedett csontokat — válaszolta remegve.
Megindultunk egy ösvényen az erdőbe, a sekély kis patakon két, félig elkorhadt hídon keltünk át. Jobbra, a mocsárban, az összefüggő bozót közt dühödten rángatózott valami, miközben mohón nyomkodott, nyeldesett egy kapálózó más valamit, ami még élt, reszketett, ámbár kicsiny volt, de élt, és tompán nyögött fájdalmában, mégis lenyelték...
El akartam vonni ettől Kisbálna figyelmét, színlelt lelkesedéssel mesélni kezdtem neki, de ekkor ő maga mutatott a fortyogó ingoványra, s elcsukló hangon hüppögte:
— Ott vannak...
— Nagy Rénszarvas! Nagy Rénszarvas! - kiáltottam el magam. - Hol vagy? Hahó!
Felszaladtunk a dombra. Onnan békés kép tárult elénk: kétablakos ház, fonott sövény, napraforgók, a házikó mellett nyugodtan legelészett a Nagy Rénszarvas. Méltóság sugárzott belőle, mozdulatai megfontoltak, lassúk voltak, a nap sugarai táncoltak szürke hátán...
— Látod, Ványa, minden rendben — szólaltam meg. — Itt a Nagy Rénszarvas.
— Hogy nem szégyelled magad, apuci! - hördült fel Kisbálna. - Méghogy ez lenne ő? Ez csak egy vacak tehén. Nahát ilyet!
Kezét kirántotta az enyémből, és visszaszaladt a tóhoz.
A helyiérdekű megállt. Minden utas kiszállt, jómagam is.
Hosszú, üres peronon álltam, amely a homokdombok határán szakadt meg. A néptelen peront fenyők szegélyezték. A szél cibálta a ballonomat, de annyira, hogy a sapkámat zsebre kellett vágnom. A vakító napfény szövetségest talált a szélben. A heves szél, a nap, a hajladozó fenyők, a homok teljes harmóniát alkottak. Hatalmas hullámok zúdultak egymást követve az óriási strandra, ahol elárvultán magaslott a tavaly óta erősen megkopott sárkánygyík, elefánt, piramis, és az Apolló űrrakéta harmadik fokozata.
Megindultam a peronon, és fenn, a vezetékek közt megpillantottam a szélben nyikorgó táblát, amelyen nagy sz betű hirdette: szakaszhatár.
A normális reggeli állapot: baljós humor. Persze, szakaszhatár. Jelkép. Érdemes volt ilyen messzire jönnöm, hogy lássam ezt a feliratot. Odacsempészhettél volna, drágám, valami választékosabbat, rafináltabbat, például a peron fölött keringő magányos juharlevelet, egy oroszlánfóka partra vetett tetemét, labda nélkül teniszező embereket, hiszen láttad Antonioni filmjét. Nem, egyenest az orrom alá kellett dugni ezt, együgyű ravaszsággal, esetlen testcsellel, amely álnokul kecsességre tart igényt: szakaszhatár, mozgasd meg hát az agyadat, igyekezz rájönni, mi mire való.
Apró fenyők kerültek az utamba, nemrégiben dugták ki fejüket a homokból. Egy dombhajlat eltakarta előlem a tengert. A homokdomb hatalmas gerincén fütyült a szél, a vakító térségben minden vonal kirajzolódott, és az elképzelhetetlen messzeségben lassan imbolygott egy vékony kis alak. Közeledett. Mezítláb volt, tett egy jellegzetes mozdulatot: a haját hátrasimította a homlokából. Miért nem jött ki elém a vonathoz?
Séta kettesben a kietlen tengerparton. Magányos juharlevél kering fölöttünk. A kis öblöt sűrűn benőtte a moszat. Jódos víz erős szaga áradt. A zöld kövek között egy oroszlánfóka teteme ringott. Oldalát kicsipkedték a sirályok, bordáit lekopasztották, a szél fényesre csiszolta a csontokat. A parti bokrok közt néhány fürdőző hangtalanul nevetve tollaslabdázik. A labdát nem látni. Nincsen.
Felejthetetlen mozdulat: karját a nyakam köré fonja. Nikotinnal elegyesen suttogja az arcomba:
— Édesem...
A néptelen strandon a szerelem emlékműve — egy óriási üveg konyak, a sárkánygyík, az elefánt és az Apolló űrrakéta harmadik fokozata szomszédságában... Örökzöld növények vannak a talapzatánál. Félig üres konzervdobozok hevernek.
Az idő megváltozott. Gigantikus esőfelhők - akár a meg nem fejt kancák - vonultak végtelen csapatban fölöttünk. A szoba levegője nyirkossá vált. A szeretett nő egyfolytában rágta a cigarettát, dúdolt, akár egy hasbeszélő, és a pantallót makacsul pantinak nevezte, ami egyszerűen az idegeimre ment.
Ó, mennyire sajnálom, hogy elmegy a vonatom, elröppen az álmom, elmarad Leningrád, és eltűnik a temető az ablakon túl.
Reggel otthon a kádban, a fürdősó zöld buborékjaiba merülve a Blood kapitány odisszeája című könyvet olvastam. Kint a szobában megszólalt a telefon. Nemsokára résnyire kinyílt az ajtó, megjelent benne a telefonkagyló, s fátyolozott, baráti hang ütötte meg a fülemet:
— De valahol van egy másféle élet és világ... — duruzsolta, s elhallgatott.
„De valahol van egy másféle élet és világ, de valahol van egy másféle élet és világ" — mormogtam, mialatt a kis dombról leszaladtam a tóhoz. A mocsár ártatlanul hallgatott. Széthúztam a bokrokat, a homokon ott láttam apát és a fiamat. Kacarásztak.
— Apuka, ide hallgass! - harsogta a fiam. - Kiderült, hogy a Tengeri Szörny jóságos. Nagyapuci verset írt róla:
