Anna Ahmatova írásaiból

ANNA AHMATOVA
Két vers - két nyelven

ANNA AHMATOVA
Emlékeim Alekszandr Blokról

Peterburgban 1913 őszén, azon a napon, amikor az Oroszországba érkezett Verhaerent ünnepelték egy étteremben, a Besztuzsev Női Főiskolán nagy zártkörű (csak a hallgatóknak rendezett) est volt. Valamelyik diáklány-rendezőnek eszébe jutott, hogy meghív. Nekem az lett volna a feladatom, hogy köszöntsem Verhaerent, akit szívből szerettem, nem híres urbanizmusáért, hanem egy rövidke verséért: „Fapallón, a világ végén".


De elképzeltem a pompázatos peterburgi vendéglői ünneplést, amely valahogy mindig halotti torra emlékeztet; a frakkokat, a jó pezsgőt és a rossz francia beszédet, a pohárköszöntőket —  és a diáklányok estjét választottam.


Az esten megjelentek a patronáló hölgyek is, akik életüket a nők egyenjogúságáért folytatott harcnak szentelték. Egyikük, Ariadna Vlagyimirovna Tirkova-Bergezsszkaja írónő, aki gyerekkorom óta ismert, azt mondta szereplésem után: „Lám, Anyicska már kivívta magának az egyenjogúságot!"


A művészszobában találkoztam Blokkal.


Megkérdeztem tőle, miért nincs ott Verhaeren ünneplésén. A költő megvesztegető nyíltsággal válaszolta: „Azért, mert ott kérni fogják, hogy szólaljak fel, én pedig nem tudok franciául."


Egy diáklány lépett oda hozzánk a műsorral és közölte, hogy én következem majd Blok után. Könyörgőre fogtam: „Alekszandr Alekszandrovics, én nem tudok ön után verset olvasni!" Szemrehányón felelte: „Anna Andrejevna, nem tenoristák vagyunk." Akkoriban már egyik leghíresebb költője volt Oroszországnak. Én már két éve elég sűrűn olvastam fel verseimből a Költők Céhében1, a Költői Szó Előharcosainak Társaságában2 és Vjacseszlav Ivanov Bástya-körében3, de itt egészen más volt minden.


Amennyire a színpad el tudja leplezni az embert, éppolyan kíméletlenül leleplezi a dobogó. A dobogó olyasmi, mint a vesztőhely emelvénye. Talán akkor éreztem ezt először. A hallgatók sokfejű hidrának rémlenek a színrelépő képzeletében. Roppant nehéz úrrá lenni a hallgatóságon —  ennek Zoscsenko volt a zsenije. Nagyon jól szerepelt a dobogón Paszternak is. Engem nem ismert senki, és amikor kiléptem, végigmorajlott a kérdés: „Ki ez?"


Blok azt javasolta, hogy a „Tévelygők vagyunk valahányan" kezdetű versemet olvassam fel. Vonakodtam: „Ennél a sornál: »felvettem a szűk szoknyámat« — kinevetnek." Azt felelte: „Engem pedig annál a sornál nevetnek ki: »nyúlszemű részegesek«."


Ha jól emlékszem, nem ott, hanem egy másik irodalmi esten Blok, végighallgatva Igor Szeverjanyint, a művészszobába visszatérve megjegyezte: „Zsíros fiskális-hangja van."


Ezerkilencszáztizenhárom egyik utolsó vasárnapján elvittem Blokhoz a könyveit, hogy dedikálja nekem. Kettőbe ezt az egyszerű ajánlást írta: „Ahmatovának - Blok." A harmadikba pedig a nekem ajánlott madrigált. „A szépség, higgye el, félelmetes" kezdetűt. Nekem ugyan sohasem volt spanyol kendőm, amellyel a versben ábrázolt, de ez idő tájt Blok Carmenról álmodozott, ezért engem is spanyolosított. Természetesen vörös rózsát sem viseltem soha a hajamban. Nem véletlen az sem, hogy a vers spanyol romancero formában íródott. És utolsó találkozásunkkor a Nagyszínház kulisszái mögött, 1921 tavaszán, Blok odalépett hozzám és megkérdezte: „Hát a spanyol kendője hol van?" Ezek voltak az utolsó szavak, amelyeket hallottam tőle.


Amikor — egyetlen alkalommal — Bloknál jártam, egyebek között megemlítettem neki: Benegyikt Livsic azt panaszolja, hogy „Blok a puszta létével akadályoz a versírásban". Blok nem nevetett, hanem teljes komolysággal válaszolta: „Megértem. Engem meg Lev Tolsztoj akadályoz az írásban."


1914 nyarán anyámhoz utaztam látogatóba a Kijev környéki Darnyicába. Július elején tértem haza, Moszkván keresztül, Szlepnyevo faluba. Moszkvában felülök az első induló postavonatra. A vonat nyitott peronján cigarettázom. Valamelyik üres vágányon fékez a mozdony, feldobnak egy levelekkel tömött zsákot. Elámuló szemem előtt váratlanul Blok bukkan fel. Rákiáltok: „Alekszandr Alekszandrovics!" Felpillant, aztán, mivel nemcsak nagy költő, hanem a tapintatos kérdések mestere is volt, azt kérdezi: „Kivel utazik?" Még van időm válaszolni: „Egyedül". A vonat elindul.


Ma, 51 évvel később, kinyitom Blok Jegyzetfüzetét4, és az 1914. július 9-én keltezett feljegyzésben ezt olvasom: „Mamával Podszolnyevsnojéba utaztunk megnézni a szanatóriumot. — Az ördög incselkedik velem. — Anna Ahmatova a postavonaton."


Blok másutt feljegyzi, hogy én Gyelmasszal és J. J. Kuzminyina-Karavajevával agyongyötörtem telefonon. Azt hiszem, tudok erre némi magyarázatot adni.


Felhívtam Blokot telefonon. Alekszandr Alekszandrovics a rá jellemző egyenességgel és hangosan gondolkozó modorában megkérdezte: „Ugye, azért telefonál, mert Ariadna Vlagyimirovna Tirkova elmondta, amit magáról mondtam?" Majd meghaltam a kíváncsiságtól, felkerestem egyik fogadónapján Ariadna Vlagyimirovnát és faggatni kezdtem, mit mondott rólam Blok. Ő azonban kérlelhetetlen maradt: "Anyicska, én sohasem mondom el egyik vendégemnek, mit mondott róla a másik."


Blok Jegyzetfüzete apró ajándékokkal lep meg, félig múltba merült eseményeket húz fel a felejtés feneketlen kútjából és keltezi őket: és az Izsák-székesegyház fahídja újra lángolva úszik a Néva torkolata felé, s én útitársammal borzadva nézem a páratlan látványt — és ennek a napnak van Blok-feljegyezte dátuma: 1916. július 11.


És, már a Forradalom után (1919. január 21-én), újra találkozom a színház étkezőjében a lesoványodott, őrült tekintetű Blokkal. Azt mondja nekem: „Itt mindenki találkozik, akár a túlvilágon."


Amott meg hárman (Blok, Gumiljov meg én) ebédelünk (1914. augusztus 5-én) a carszkoje-szelói vasúti vendéglőben a háború első napjaiban (Gumiljov már egyenruhában). Blok közben a mozgósítottak családjait járja, hogy segítségükre legyen. Amikor kettesben maradtunk, Kolja azt mondta: „Csak nem küldik ki őt is a frontra? Hiszen az annyi volna, mint roston megsütni a fülemülét!"


Negyedszázad múlva pedig ugyanabban a Nagyszínházban (Blok-emlékest, 1946) nemrég írt versemet mondom el:


Úgy van: megint patika, lámpa, gránit, 
Néva és csend megint... 
Mintha ma is ugyanott állna, 
a századelő szobraként, 
ahogy a Puskin-házra nézett, 
búcsút intve ahogy megállt, 
s mint meg nem szolgált menedéket, 
várta a lankasztó halált.

RAB ZSUZSA fordítása

Jegyzetek:
1  „A Költők Céhe" — irodalmi társaság, élén N. Gumiljovval és Sz. Gorogyeckijjel. 191l-ben alakult.
2  A Költői Szó Előharcosainak Társasága 1909-ben alakult, V. Ivanov, I. Annyenszkij és Sz. Makovszkij kezdeményezésére, üléseit az Apolló című folyóirat szerkesztőségében tartotta.
3  Bástya-kör: a peterburgi szimbolista költő, Vjacseszlav Ivanov lakásán volt. „Irodalmi szerdákra" gyűltek oda az írók.
4 Itt és a továbbiakban az Alekszandr Blok: Jegyzetfüzet 1901 —1920 című könyvre utal az író (Moszkva, 1965.)


Néhány szó Anna Ahmatováról:


Sz. 1889, Odessza-mh. 1966, Leningrád. Orosz költőnő, eredeti neve Anna Andrejevna Gorenko. Apja tengerészmérnök, Szt. Péterváron dolgozik, ott telepednek meg. Anna Ahmatova előbb magántanuló, majd lányiskolába iratják. Jogot tanul. 1913-ban jelennek meg első versei. Nyikolaj Gumiljev költő felesége lesz, s nagyon gyorsan az élvonalba került. Költészete fokozatosan a magány felé fordul, ritkán jelennek meg versei. A háború idején hazafias verseivel a végső győzelmet támogatja. Jelentős műfordító tevékenysége. Életének utolsó szakaszában költészete teljesen megújul. 


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1978/6. sz., 109-112. oldalak)