Hárman a Hattyú-tónál
Elállt a heves júliusi zápor. Az aszfalt gőzölgött.
Két nyugállományú alezredes üldögélt a buszmegállóban. Megáztak, mialatt az autóbuszhoz siettek, és a bokájukat verdeső, hosszú esőgallér megsötétedett.
Gondterhelten, de elmerülten beszélgettek, kezüket kidugták a gallér karnyílásán, s összekulcsolták a térdükön.
Mint említettem, az aszfalt gőzölgött. A fenyőfák közül vakítóan csillant elő a Hattyú-tó. A kedves olvasó, akihez ez az egyszerű történet szól, bizonyára rögtön megérti, milyen másképp hangzik a Hattyú-tó elnevezés, mint ez: Hattyúk tava.
Taxi érkezett, három férfi szállt ki belőle. Az idősebb hatvanhét évesnek látszott, a középső harmincnégy, a legfiatalabb pedig hat és fél éves volt.
I
Kis ideig ott toporogtunk a megállóban. Apa és az egyik alezredes üdvözölték egymást. A fiam elkiáltotta magát: „Tenger, tenger!" - és az úttesten át megiramodott a tó felé. Átfogtam apa vállát, és Kisbálna után indultunk. A túlsó oldalról visszanéztem az alezredesekre. Némán bámultak utánunk.
- Nagyapuci! - harsogta a fiam. - Hogy hívják ezt a tengert?
- Nem tenger ez, Ványa, hanem tó - magyarázta a nagypapa. - Hattyú-tó a neve. A régi helybeliek azt tartják - ezt már nekem mondta -, hogy gyógyhatású a vize. Nem tudom, igaz-e, de tavaly fürödtem benne, és az isiászom megszűnt, mintha sohase lett volna. A tenger - fordult ismét a gyerekhez - jóval nagyobb. A tenger végtelen.
- Nem, nem, ez tenger — válaszolta Kisbálna halkan, s hunyorgott az erős napsütésben. Kihúzta magát, lábujjhegyre állt, orrcimpája remegett. Olyan volt, akár a jó vadászkutya.
Beszívta a kábító erdei illatokat, s ahogy rápillantottam, tudtam, hogy ezekre az illatokra egész életében emlékezni fog, ahogy én is megjegyeztem annak idején a Hattyú-tó levegőjét, gyerekkorom illatait.
- Hurrá! - rikkantott Kisbálna, és bevette magát a parti bozótba.
- Hol fürdünk? — kérdeztem apát.
- Menjünk tovább - felelte. - A kis földnyelv mögött homokos a part.
— Persze, emlékszem — bólintottam.
— Már jártál itt? — lepődött meg.
— Egy nyarat töltöttem a lenszövőgyár úttörőtáborában - mosolyogtam. - Tizennégy, nem, tizenhárom éves voltam akkor.
— Nem is tudtam — mondta.
— Persze — válaszoltam, és rásandítottam. Zavar felhője úszott át az arcán.
Elindultunk a fenyők alatt, a lehullott tűlevelek szőnyegén. A boróka és a luc között meg-meg-villant Kisbálna csíkos trikója. A nyírfák közt feltűntek az úttörőtábor kék pavilonjai, kifakult zászló lengedezett a magasban. Trombitaszó harsant, és megpillantottam a futballpályánkat. A hosszú évek alatt mit sem változott, csak a kapus helyénél mélyebb a gödör. Ebben a gödörben botlottam meg a Kék Tó csapatával vívott mérkőzés végén, összetörtem a könyökömet s az odarohanó ellenfél egyenesen a számba talált a cipőjével, de akkor felugrottam és noha vérben, izzadtságban fürödtem, mindent elfelejtettem a fájdalomtól és a megaláztatástól, a labdát bevágtam saját kapunk távolabbi sarkába, s amikor a nézők, akik között Lida is ott volt, elhűlve felszisszentek, majd pedig nevetésben törtek ki, megtorpantam, a fejemhez kaptam, úgy éreztem, kiszáll belőlem a lélek; hirtelen idegen, vad világot láttam magam körül, amelyben egyetlen tárgyat sem tudtam megnevezni...
Apa folytatta az elkezdett beszélgetést:
— ... mert hát az ideológiai nézeteltéréseken kívül elkerülhetetlen a tisztán államközi konfliktus is e két erő között. Nem gondolod? — megmarkolta a vállamat, és a szemembe nézett.
Kisbálna kivágtatott az erdőből, vadul forgatva szemét. Támadásba lendült, tomahawkját a feje fölött lóbálta, és megragadta a jobb kezemet:
— Apa, ott a tenger mellett egy szarvas járkál. A Nagy Rénszarvas az! Mibe fogadunk? És most vár engem!
Elmosolyodtam, eszembe jutott Lida, az úttörővezetőnk, meg a titokzatos alkonyat az esti sorakozó előtt. Lida sportolt, úszott vagy talán evezett. Izmos teste volt, erős melle, többnyire feszes, sárga trikó domborodott rajta. A klubban, filmvetítés előtt Lida a nagy tolongásban hozzám szorult az ajtóban, és kemény mellét lapockáim között éreztem. Összerezzentem, mintha megégettem volna magam. Lida előrefurakodott, aztán hátrafordult, és figyelmesen nézett rám. Egy csöppet elmosolyodott.
Fölsejlett előttem annak a távoli mosolynak a fénye...
Ünnepnapokon pici, ezüstös repülőgép jelent meg Lida jobb melle fölött. Egy gárdista-szalagos, tagbaszakadt tengerész, akit a flotta ünnepére hívtak meg, mélyen a repülőgép fölé hajolt. „Tetszik magának ez a repülőgép?" — kérdezte Lida megszeppenve. „Ó, dehogy — válaszolta a matróz. — A hely tetszik, ahová leszállt."
Magasan lobogott annak az első gyűlöletnek a lángja...
Apa a bal vállamat fogta, fiam a jobb kezembe csimpaszkodott. Mindketten csaknem egyforma arckifejezéssel meredtek rám.
— Igen, igen apa — mondtam balra —, nagyon is igazad van. Különbözők a társadalmi rendszerek, a nézeteltérések elkerülhetetlenek. ..
— Hát persze, Kisbálnám, ez a Nagy Rénszarvas személyesen — szóltam jobbra.
— Itt kétségtelenül... félek, apuci... újabb feszültséggóc... gonosz majmok tüzet raknak a barlangban! — kiabált a fülembe apa és a fiam egyszerre.
— Természetesen kialakulhat feszültséggóc, Ványa — mondtam a fiamnak, majd készségesen fordultam apához: — Nem bolond a Nagy Rénszarvas...
A gyerek egész testében reszketett. Mormogott az orra alatt valamit, azután hősi és támadó pózt vett föl:
— Majd én megmutatom nekik! A Nagy Rénszarvas segítségére sietek! Apuci, utánam!
Eliramodott megint. Először láttam Ványát így, hogy ennyire tűzbe jött. Minden, együtt volt: az áttetsző erdő boltozata, a vad folyó partja, indián kanoé, egy polc tele fantasztikus és kalandos könyvekkel, a hőstett vágya, harc az igazságosságért... A nyomába eredtem apa pedig utánam sietett. A gyerek eltűnt, így hát megálltunk.
— Adj egy cigarettát — szólalt meg apa. Mindig rágyújtott, ha a világhelyzetet értékelte.
— Persze, az ő álláspontjuk jogi és morális szempontból egyaránt elfogadhatatlan, de...
A tavalyi év. Mi történt velem tavaly? És volt-e egyáltalán ez az év? Hol a bizonyosság? Hol a fogódzó? Voltak délelőttök és esték, ebédek, reggelik és vacsorák, cigaretta, patika utca, ostornyél-lámpák... Igen, a munka, az én munkám. Valami nyoma azért maradt, nem veszett kárba az év. „Elmélkedések a tenzor-analízisről", az „Ikarus" féldombormű a Krímben, a kvartettem a dzsessz-fesztiválon, és valami még, no igen, az „Óda Felicához" mozaikpannó, a teleszkóp feltalálása. „Tanulmány a konyhasóról", összekapcsolásos űrrepülés.. . Igen, ez mind volt, az év nem veszett kárba, ezt nem vonhatja kétségbe senki.
Utazások is akadtak. No lám, ez jó lesz fogódzónak, erre fel lehet építeni a múlt esztendő vázát, mert hiszen mégiscsak megvolt ez az év, hogy az ördögbe ne lett volna, és nem veszett kárba. Megszakítjuk a napok fonalát, belenyúlunk a más életébe: repülőgépes életmód, az interkontinentális légiutak összefonódása...
Hol jártam tavaly? Januárban Kirgiziába repültem: emlékezetembe vésődött a besbarmak leves íze, egy öregúr, aki fekete selyemköpenyén sok-sok kitüntetést viselt, meg a kéklő Ala-Too... Nyáron a repülő a Saaremaa szigetre vitt: négy „a" betű, a-a-a-a, az egész sziget ilyen hűvös és elnyújtott, mint a nevében a négy „a"; belek módjára csavarodó kis vizek gyűrűznek az angolnák számára, mindenfelé angolpázsit zöldell, a borókafenyők mögül pásztorlánykák és márkinők huncut arcocskája tekint ránk; frivol pózokban láthatók márkinők és pásztorlánykák az ágy fölött és a borítékon is, amelyet Elmar Saarnak, a házigazdának Winnipegből küldött a húga. Messziről odahallatszott a labdarúgó-mérkőzés moraja.
Ősszel Japánba hajóztam. A Szuranami-öbölben viharba kerültünk, tengeri betegséget kaptam. Kedvenc Szindzukóm. Az a ruhásszekrény méretű, intim bár, amelynek tulajdonosa, Maida asszony tizenegy órára mindig spicces...
Egy szentimentális utazás késő ősszel a meghitt, álmos hálókocsiban Lengyelországon és Csehszlovákián át. Bécs, Linz, Salzburg, „a fagyos leheletű ügetőpálya Salzburgban" — humorizált a társam. Graz, Innsbruck, a hideg éjszakában zengő Európa-híd, Bregenz, s egy hatalmas bernáthegyi kutya, amint utat enged a behavazott ösvényen, de sokáig néz utánam töprengő tekintettel, az autópályák, a tisztára nyalt városi parkra emlékeztető Észak-Svájc, az atomközpont Genfben, az éjszakai München, a kapatos reggeli München, mókusok a kertben, a hófútta, néptelen vasárnapi Bajorország, a városok utcáin csak a NATO pilótái lődörögnek...
De ez korántsem minden. Ha kutatok az emlékezetemben, ezer meg ezer új részletet bányászhatok elő, ezer meg ezer új szót, sőt felidézhetem egyik napot a másik után, lesznek kudarcok is, de...
Majd később kutatok. Egyelőre csak a vázát állítjuk fel a múlt évnek. Tehát: a fix pontok az én tavalyi nagy munkáim. Ezüsthuzalként feszülnek közöttük az utazások. Az egész építményt az emlékezések színjátszó szappanbuborékával fedjük be. Az eredmény: tökéletes forma, akár mehet is a múzeumba. Ki állítja azt, hogy minden a Léthé vizébe merül? Nem kell ellankadni, egy kis akarat, csekély erőfeszítés, és máris felépíthetjük a színjátszó, szép, mértani alakzatot, a múlt év modelljét, amelynek belseje... amelynek belseje, természetesen, nőkkel van tele.
Nők! Hát erről van szó! Lám, ez az, ami sohasem merül a Léthé vizébe. Egyetlen női tekintet, egyetlen érintés, egyetlen vita sem. Tehát modellem belsejében megannyi szem és szemöldök, kulcscsontok íve, ajkak, frizurák vonala, brossok, csatok, derekak hajlata, egy óriási, lassan forgó könnycsepp rejtőzik. Gratulálhatok magamnak: az esztendőm meg van mentve...
Ó, milyen kár, hogy ez a nap is elmúlik, elmegy a fiam, elmegy apa, és eltűnik a kis traktor is a határban...
Végre kiértünk a homokos földnyelvre, itt nem volt senki, pedig a közvetlen közelben, az erdőben piknikek szétázott, felpuffadt maradványait láttuk, kiürült konzervdobozokat, üres cigarettaskatulyákat, és a természet lágy ölén elköltött hétköznapi lakomák egyéb végtermékeit.
— ...mert tudod, szerintem ebben a körzetben csak látszólagos az egyensúly — jelentette ki apa. — Beszélhetünk-e nyugalomról, amikor felgyülemlett annyi... — a szavakat keresve az ujjaival játszott —, amikor felgyülemlett annyi...
— Kölcsönös fájdalom, baj és sértődés... — jött valahogy a nyelvemre.
— Úgy van! — vágta rá örömmel. — Látod, néha mégis józanul tudod megítélni a helyzetet.
Elszégyelltem magam.
Levetkőztünk, bokszoltunk egy sort, aztán a vízhez léptünk. Zöld békalencse ringott rajta, s megmozdult, amint a lábujjainkhoz ért. Az édesvíz, talpunk alatt az izzó tűlevelek és a számtalan kiégett zsebrádió-elem megnyugtató szagot árasztottak.
Egész évben muzsikálnak
Klarinéton és kürtön
— hallatszott a túlsó partról. Hűha! Magasra csapott a víz, bolhaként pattantak a labdák, nők sivítoztak; valamelyik kerület üdülőkörzete húzódott ott.
— Ványa! — hívtam a gyereket jó hangosan.
Már rég fölfedeztem a bokrok közt Hiawatha figyelő szemét, kipirult arcát, pisze orrát. Úgy követett minket, akár a puha talpú medve, a Nagy Tavak Országának legfőbb bírája.
— Hát, ahogy akarod — kiáltott oda neki apa. — Mi fürödni megyünk.
A gyerek kiviharzott a bozótból, és ruháit ledobva három riadt, apró békával együtt beugrott a vízbe.
Kisbálna, becenevét igazolva, rajongott ezért a közegért, mindig nehéz volt kicsalogatni a vízből, vissza a levegő közegébe. Most is féktelenül újra meg újra alábukott, a felszínen — csöppek és buborékok között — hol a kerek feje, hol a gömbölyű popsija villant meg. Amikor azonban apa meg én visszafordultunk és már a parthoz közeledtünk, azt láttuk, hogy a gyerek, térdét karjával átfonva, a homokban ücsörög.
— Mi történt Kisbálnával? — csodálkoztam. — Ma olyan furcsa, magától kijött a vízből...
Apa, nagyokat fújtatva, tőlem jobbra úszott. Bal fülére rosszul hallott, és valószínűleg nem is tudta, hogy mondtam valamit.
— Csak a vak nem látja, milyen hatalmas demográfiai robbanás fenyeget a közeljövőben — szögezte le. — Ez igen fontos kérdés. Nem gondolod?
Partot értünk, és apa karon fogott, mintegy javasolva, hogy vitassuk meg ezt a problémát.
— Apuci, nagyon komoly a dolog — dörmögte Ványa. — A Tengeri Szörny szövetséget kötött a gonosz majmokkal a Nagy Rénszarvas ellen. Mit tegyünk?
Zavartan torpantam meg.
Mi késztetett akkor arra, hogy elutazzam? Egy álom. Azt a lányt álmomban láttam viszont. Egy ház falának dőlve állt a délvidéki város napsütésben izzó, lejtős utcáján. Kék ruhát viselt, és még karcsúbb, hajlékonyabb volt, mint életben. Amint engem megpillantott (fölfelé tartottam), hirtelen ellépett a faltól, lassan szembe fordult velem, és csak hosszú, vékony kezét támasztotta a falnak. A csoda érzetével riadtam föl, mert már egy esztendeje alig gondoltam rá. Úgy rémlett, hogy meg leszek mentve, meggyőződéssel hittem, hogy vár rám, ő is a csoda bekövetkeztének érzetével ébredt most fel, megpillantva engem, amint megyek fölfelé a meredek utcán.
Reggel eszembe jutott, hogy érkezésemről nem értesítettem a tudományos akadémiát, sem a művészeti akadémiát, sem az írószövetséget, röviden szólva, szálloda nélkül maradok. Ezenkívül jóval később arra is ráeszméltem, hogy nem tudom a lány új címét, sem azt, hogy hol dolgozik, és dolgozik-e egyáltalán, nem ment-e férjhez, nem festette-e más színűre a haját, és különben sem ismerem, nem is emlékszem semmire, leszámítva az álombéli homályos, hajlékony mozgását. Szédültem. Riadót vert a szívem, forgott velem Leningrád (Pityer, ahogy régi becenevén magamban neveztem), mintha körhintában ülnék, keringtek a szobrok és mormogtak a kövek az Angol-rakparton...
— Persze, a demográfiai robbanás — dünnyögtem —, persze, persze... A Nagy Rénszarvas legyőzi minden ellenségét, köztük a Tengeri Szörnyet is.
— A medvék ellenük vannak — közölte Kisbálna.
— Kik ellen? — hökkent meg apa.
— A majmok ellen. Ők a Nagy Rénszarvas pártján vannak. Az indiánok is az ő pártján vannak meg a négerek is...
Kisbálna felugrott, és határozott léptekkel bevonult az erdőbe.
— Ide hallgass, Tolja — nézett rám apa —, én komolyan beszélek ezekről a dolgokról. Sajnos, úgy látom, hogy te a beatnik gőgöddel...
— Miért nevezel olyan makacsul beatniknek? — hördültem fel. — A szakállam miatt, igaz-e? Én nem vagyok beatnik.
— Nekem úgy rémlik, hogy időnként beatnik jelleget öltesz, de ez nem illik hozzád — állapította meg, és látszott rajta, hogy roppant kínosan érzi magát. Arrább ment, letelepedett a homokba. — Megvallom, nekem is nehezemre esik, hogy leckéztesselek, Tolja. Komoly tudós vagy, ismert muzsikus, szobrász, adnak a véleményedre, összekapcsolásos űrrepülésed híressé tett, én pedig csupán egy nyugdíjas vagyok, amilyen ezer meg ezer akad, de... — megremegett a hangja —, de muszáj ennyire kinyilvánítani, hogy semmibe veszed a véleményemet?
— Apa — suttogtam.
Ó, micsoda átok! Tehát valami titokzatos kéz elvezetett reggel fél tízkor a cseljabinszki kemerovói párizsi Astoria-szállóba. A hallban szörnyen ordítoztak, az Inturiszt már terjes gőzzel dolgozott. A hangzavar kissé meghökkentett az utca után: mintha varjak lagzijába csöppentem volna be. Fesztelenül együgyű, de jóságos képet vágva könnyedén keresztülcsörtettem a külföldiek tömegén, mintha mondjuk gombgyáros lennék Hágából.
Egy ellenkező nemű, ifjú teremtmény állt a falnál, kék farmerban, váll-lapos blúzban. Kissé hasonlított az álombelimre.
„Fáradjon be az étterembe" — hívtam. Elmosolyodott, és megindult olyan járással... nos, mit is mondhatnék erről a fajta járásról.
Az étteremben sötét volt, csak a színpadot világították meg belülről, hat fiú állt ott gitárral. Mozdulatlanul álltak, úgy tűnt, furnérból vágták ki őket, céllövészethez. Nem messze néhány komoly férfiú ült háttal nekünk. Újfajta pincérek, soványak, akár az agarak, a konyhaajtó mellől nézték a termet. A portás, ez a dús szakállú idióta, akit még egyetemista koromból ismertem, buja karjait pocakján összefonva szintén bebámult a terembe, mintha várna valamire. Egy jó húsban levő férfi fölemelte a kezét, a gitárosok belevágtak a húrokba, és az én álombéli látomásom kiröppent a táncparkettra.
Valamilyen áttetsző leplet viselt, burnuszt vagy tunikát, telehintve színekben játszó kis csillagokkal ; ez az öltözék díszére vált volna bármelyik sztriptíz-táncosnőnek az Aszakusz-negyedben, ahol háromszáz yen a belépti díj, vagyis csupán mintegy húsz kopejka. A száma, ez a keleti táncokból, szirtakiból és hastáncból való elegy oly fonákul hatott délelőtt a félhomályos étteremben, hogy libabőrös lettem szégyenemben. Asztaltársnőm kacagott, igen sértő módon kacagott, s ebben a nevetésben az álmom megsértését láttam, csaknem egész életem megsértését, a kedves nyírfákét, a szerény prosperitásunkét, a „szerény, tartózkodó életstílusét", amelyet az országos állami szabvány hagyott jóvá, a „modern vonalakét", a „kulturált pihenését".
Kisbálna a rémülettől fehér, kikerekedett szemmel tért vissza, és közölte, hogy mindennek vége: amíg ő úszkált, a gonosz majmok fogságba ejtették és máglyán elégették a Nagy Rénszarvast.
— Az nem lehet, Ványa — csóváltam a fejem, és megfogtam a gyerek vállát. — A Nagy Rénszarvas oly hatalmas, akkora az agancsa, olyan patái vannak... Rosszul láttad... él...
— Saját szememmel láttam az elszenesedett csontokat — válaszolta remegve.
Megindultunk egy ösvényen az erdőbe, a sekély kis patakon két, félig elkorhadt hídon keltünk át. Jobbra, a mocsárban, az összefüggő bozót közt dühödten rángatózott valami, miközben mohón nyomkodott, nyeldesett egy kapálózó más valamit, ami még élt, reszketett, ámbár kicsiny volt, de élt, és tompán nyögött fájdalmában, mégis lenyelték...
El akartam vonni ettől Kisbálna figyelmét, színlelt lelkesedéssel mesélni kezdtem neki, de ekkor ő maga mutatott a fortyogó ingoványra, s elcsukló hangon hüppögte:
— Ott vannak...
— Nagy Rénszarvas! Nagy Rénszarvas! - kiáltottam el magam. - Hol vagy? Hahó!
Felszaladtunk a dombra. Onnan békés kép tárult elénk: kétablakos ház, fonott sövény, napraforgók, a házikó mellett nyugodtan legelészett a Nagy Rénszarvas. Méltóság sugárzott belőle, mozdulatai megfontoltak, lassúk voltak, a nap sugarai táncoltak szürke hátán...
— Látod, Ványa, minden rendben — szólaltam meg. — Itt a Nagy Rénszarvas.
— Hogy nem szégyelled magad, apuci! - hördült fel Kisbálna. - Méghogy ez lenne ő? Ez csak egy vacak tehén. Nahát ilyet!
Kezét kirántotta az enyémből, és visszaszaladt a tóhoz.
A helyiérdekű megállt. Minden utas kiszállt, jómagam is.
Hosszú, üres peronon álltam, amely a homokdombok határán szakadt meg. A néptelen peront fenyők szegélyezték. A szél cibálta a ballonomat, de annyira, hogy a sapkámat zsebre kellett vágnom. A vakító napfény szövetségest talált a szélben. A heves szél, a nap, a hajladozó fenyők, a homok teljes harmóniát alkottak. Hatalmas hullámok zúdultak egymást követve az óriási strandra, ahol elárvultán magaslott a tavaly óta erősen megkopott sárkánygyík, elefánt, piramis, és az Apolló űrrakéta harmadik fokozata.
Megindultam a peronon, és fenn, a vezetékek közt megpillantottam a szélben nyikorgó táblát, amelyen nagy sz betű hirdette: szakaszhatár.
A normális reggeli állapot: baljós humor. Persze, szakaszhatár. Jelkép. Érdemes volt ilyen messzire jönnöm, hogy lássam ezt a feliratot. Odacsempészhettél volna, drágám, valami választékosabbat, rafináltabbat, például a peron fölött keringő magányos juharlevelet, egy oroszlánfóka partra vetett tetemét, labda nélkül teniszező embereket, hiszen láttad Antonioni filmjét. Nem, egyenest az orrom alá kellett dugni ezt, együgyű ravaszsággal, esetlen testcsellel, amely álnokul kecsességre tart igényt: szakaszhatár, mozgasd meg hát az agyadat, igyekezz rájönni, mi mire való.
Apró fenyők kerültek az utamba, nemrégiben dugták ki fejüket a homokból. Egy dombhajlat eltakarta előlem a tengert. A homokdomb hatalmas gerincén fütyült a szél, a vakító térségben minden vonal kirajzolódott, és az elképzelhetetlen messzeségben lassan imbolygott egy vékony kis alak. Közeledett. Mezítláb volt, tett egy jellegzetes mozdulatot: a haját hátrasimította a homlokából. Miért nem jött ki elém a vonathoz?
Séta kettesben a kietlen tengerparton. Magányos juharlevél kering fölöttünk. A kis öblöt sűrűn benőtte a moszat. Jódos víz erős szaga áradt. A zöld kövek között egy oroszlánfóka teteme ringott. Oldalát kicsipkedték a sirályok, bordáit lekopasztották, a szél fényesre csiszolta a csontokat. A parti bokrok közt néhány fürdőző hangtalanul nevetve tollaslabdázik. A labdát nem látni. Nincsen.
Felejthetetlen mozdulat: karját a nyakam köré fonja. Nikotinnal elegyesen suttogja az arcomba:
— Édesem...
A néptelen strandon a szerelem emlékműve — egy óriási üveg konyak, a sárkánygyík, az elefánt és az Apolló űrrakéta harmadik fokozata szomszédságában... Örökzöld növények vannak a talapzatánál. Félig üres konzervdobozok hevernek.
Az idő megváltozott. Gigantikus esőfelhők - akár a meg nem fejt kancák - vonultak végtelen csapatban fölöttünk. A szoba levegője nyirkossá vált. A szeretett nő egyfolytában rágta a cigarettát, dúdolt, akár egy hasbeszélő, és a pantallót makacsul pantinak nevezte, ami egyszerűen az idegeimre ment.
Ó, mennyire sajnálom, hogy elmegy a vonatom, elröppen az álmom, elmarad Leningrád, és eltűnik a temető az ablakon túl.
Reggel otthon a kádban, a fürdősó zöld buborékjaiba merülve a Blood kapitány odisszeája című könyvet olvastam. Kint a szobában megszólalt a telefon. Nemsokára résnyire kinyílt az ajtó, megjelent benne a telefonkagyló, s fátyolozott, baráti hang ütötte meg a fülemet:
— De valahol van egy másféle élet és világ... — duruzsolta, s elhallgatott.
„De valahol van egy másféle élet és világ, de valahol van egy másféle élet és világ" — mormogtam, mialatt a kis dombról leszaladtam a tóhoz. A mocsár ártatlanul hallgatott. Széthúztam a bokrokat, a homokon ott láttam apát és a fiamat. Kacarásztak.
— Apuka, ide hallgass! - harsogta a fiam. - Kiderült, hogy a Tengeri Szörny jóságos. Nagyapuci verset írt róla:
Szörny szeli a mély vizeket,
Nem eszik, csak növényeket.
Reggelire salátát kap,
Délben pedig szőlőt harap.
Vacsorája hagymaleves,
Éjszakára céklát keres.
— Ragyogó! — lelkesedtem.
Leültem közéjük a homokba, s így szóltam Kisbálnához:
— Ványa, előttem most már minden világos. A gonosz majmok tényleg megégették a Nagy Rénszarvast, de ő, de ő...
— Feléledt hamvaiból? — kérdezte hitetlenkedve Kisbálna.
— Hát persze... - kaptam a szón. - Feléledt hamvaiból, akár a főnixmadár, és a tengerbe menekült, barátjához, a Tengeri Szörnyhöz. A szörny álcázás céljából jámbor tehénné változtatta, és most békésen legelészik, várja, hogy eljöjjön az ő ideje.
— Hurrá! — tört ki az öröm Kisbálnából, és motollaként kezdett pörögni.
— Apa — fordultam apám felé. — Hallgass ide...
Feszülten nézett rám, ujjai közt cigarettát morzsolgatott. Szemüvege visszaverte a fényt. Még fürdőruhában is pokolian komoly külseje volt.
— Tudod, azok a problémák, amelyek téged foglalkoztatnak, számomra sem közömbösek. Pusztán arról van szó, hogy jelenleg valami elvonja a figyelmemet, amiről restellnék beszélni veled... Nem tudom, megértesz-e...
— Talán megértelek — válaszolta. — Te is bocsáss meg, fiacskám, az otromba sértésért. Mintegy vezényszóra, mindhárman hasra fordultunk, és elnyúltunk a homokban. Bal kezemet Kisbálna vékony vállára tettem, a jobbomat pedig apa erőteljes hátára, orromat a homokba fúrtam, és azt dörmögtem:
— De valahol van egy másféle élet és világ...
A szavak széttolták a homokot, keletkezett egy kis gödör a lélegzéshez.
II
Tolja nem szeret semmiféle közlekedési eszközt a városban, kivéve a taxit, és ez engem igen fájdalmasan érint. Megbotránkoztat, hogy milyen hanyagul költekezik, a pénzt zsebre gyűri, örökké fütyörészik, furcsán bánik az emberekkel, és mosoly bujkál a szája szögletében. Idegesít az éttermek iránti szenvedélye. Számomra az étterem, még a harmincas évekből eredően, valamiféle szentélynek tűnik, potenciálisan idegennek érzem.
Emlékszem, hogy ott, a krasznojarszki területen szinte féltem a már felserdült fiammal való találkozástól. Furcsa, váratlan találkozás volt.
Eszembe se jutott, hogy megsürgönyözzem az érkezésemet. Abba a városba érkeztem, ahol valamikor épületeket emeltem, szökőkutakat építettem, utcákat aszfaltoztam, hát kimentem a fagyos gőzben párát lehelő térre a pályaudvar elé, vállamra igazítottam a hátizsákomat, és elindultam. Nem jutott eszembe villamosra szállni. A nővérem már tizennyolc éve őrizte szegényes otthonát a város túlsó felén.
Amikor meglátott az ajtóban, felkiáltott, óbégatni kezdett, s a háta mögött is lárma keletkezett. „Tolja, Tolja!" — sikította a nővérem, mire beszaladt egy széles vállú legény piros fürdőnadrágban és fehér trikóban, amelyen egy 7-es szám díszelgett. Nem jöttem rá rögtön, hogy ez a fiam.
Kiderült, hogy Tolja elhatározta: a vakációja alatt meglátogatja nagynénjét, és éppen az én érkezésemkor jött a fővárosból apja szülőföldjére.
— Úgy látszik, megéreztem - mondta később, az ital mámorában. - Telepátia...
— No, no, Tolja, ez már miszticizmus — válaszoltam felindulásomat palástolva.
Estére rendkívül furcsán öltözött fel: kockás zakó, pálmákkal ékes nyakkendő. Hatalmas cipőjén két csat csillogott.
Tánclépéseket tett a vastag talpú cipőben, fütyörészett, pattintgatott az ujjával, valami effélét dudorászott: o-tu-tu-ri-ra-ra, lady Big, o-tu-tu-ra-ra-ra, ó, lady Big... Egy kicsit megijedtem akkor, hogy ilyen a szellemi színvonala, de félelmem alaptalannak bizonyult. Még nem tudtam, hogy az így öltözködő s ebben a modorban táncikáló fiatalokat akkoriban kíméletlenül, ám teljes joggal jampecnak gúnyolták.
— Hülyeség — legyintett Tolja, amikor megkérdeztem, miért öltözik és mozog így —, csupán szokássá vált. Afféle játék, egy kis meghökkentés, idegen tollakkal ékeskedés, hiszen érted.
Egyáltalán nem értettem.
Sokat ittunk azon az estén, finomakat ettünk, és humorosan beszéltünk mindenről, még a legkevésbé vidám dolgokról is; egy csöppet sem éreztem magam öregnek, a fiamra inkább úgy néztem, mint „haverra", nem pedig mint gyerekre. Tetszett nekem a kölyök, ám egyáltalán nem éreztem, hogy, mint mondani szokás, vér a véremből.
Amikor lefekvéshez készülődtünk, fölhúztam a szemhéjamat, kivettem a műszememet, és betettem egy pohár vízbe. Amint megfordultam, elkaptam a fiam rémült tekintetét. Azt hittem, tud a félszememről, arról, hogy a másikat a Szamaráért vívott harcokban vesztettem el.
Reggel már ott ült az asztalnál. Írt valamit.
„Apa kék szeme, apa kék szeme, apa..." — olvastam a válla fölött.
Lám, megint évek teltek el. Valami meglepő ment végbe ez idő alatt Toljával. Különös sikerek a szobrászatban, a hírneves szaxofon, az egész világot meghökkentő teleszkóp feltalálása, a nagy visszhangot kiváltó „Tanulmány a konyhasóról", az összekapcsolásos űrrepülés, végül pedig...
— Az egész életem harc a kisebbrendűségi érzéssel... — vallotta meg egy alkalommal.
— A kisebbrendűségi érzés csak divatos lázálom — ellenkeztem. — A közeg, a környezet a legfontosabb. Téged a külső környezet nevelt.
Tolja tehát taxit hívott, és kimentünk a Hattyú-tóhoz. Útközben Ványa rengeteg okos kérdést tett föl nekem a városrendezést illetően. Megmagyaráztam neki a városunkban épített új gát jelentőségét, megmutattam büszkeségünket, a tévétornyot és a tojás formájú cirkuszt.
Az úton a világpolitikáról beszélgettem Toljával. Nem túlzás, ha azt állítom, hogy valamikor ez a téma hozott bennünket közel egymáshoz igazán. Egy alkalommal váratlanul elhallgattunk, kínos szünet állt be, sandán pillantottunk egymásra, hirtelen megszakadt valami — vajon nem a „telepátia"? —, és szörnyen éreztem magam. Ekkor a világpolitikára tereltem a szót. Tolja örömmel válaszolt, és reggelig hevesen vitatkoztunk. Szeretek vele a világpolitikáról diskurálni.
Beszéltem, és élvezettel bámultam ki a kocsi ablakán. Életünk minden új jelét kedvelem: a csupaüveg eszpresszókat, a kempingeket és a már közeli gazdasági csoda egyéb megnyilvánulásait. A harmincas években blokksorokban, vízerőművekben gyönyörködtünk, akkor még nem gondolhattunk új szállodákra és fürdőszobás lakásokra, most azonban igen, gyönyörködhetünk a Nyírfácska boltokban és a legkülönfélébb műanyag árukban. A bőség társadalma elérhető távolságba került, ebben a társadalomban már könnyebb lesz erkölcsi és etikai kérdéseket eldönteni, fejlesztem szellemi létünket. Csak ne akadályozzanak meg a munkában!
— Tenger! Tenger! - kiáltott fel Ványa. - Nagyapuci, itt a tenger! Megmagyaráztam az unokámnak, hogy ez nem tenger, csupán a Hattyú-tó, úgy gondolom, ásványi sókban gazdag, de a gyerek kitartott a véleménye mellett.
Mellesleg, be kellene majd mennem a megyei pártbizottságra azzal a javaslattal, hogy létesítsenek fürdővárost a Hattyú-tónál, vagy legalább hétvégi pihenőtelepet a vegyigyár munkásai számára.
Igen, persze, ha nem akadályoznak meg, nagyon sokat építhetünk. Ha nem akadályoznak meg...
Ki gondolta volna, hogy veszély jöhet arról az oldalról? Elszorul a torkom, valahányszor erre gondolok, erre a szörnyű, megmagyarázhatatlan árulásra. Emberek, akik ugyanazokat, a minden kommunistának drága szavakat mondják — Marx, Lenin, osztály, materializmus —, egyszer csak középkori, a kínai császárokra jellemző dühvel tekintenek szomszédjukra és testvérükre; az évszázadok távlatából idehangzó patkócsattogás és a könyörtelen, véres kezű lovasság üvöltése kedvesebb lett nekik, mint a szolidaritás fogalma. Nacionalizmus! Mikor szabadul meg végre az emberiség ettől az átoktól? Számomra például egyszerűen érthetetlen a nemzeti viszályok lényege, a nacionalizmus értelme, éppoly érthetetlen, amennyire érthető az osztályharc lényege és értelme. A Szovjetunióban leszámoltak a nacionalizmussal, de próbáljunk csak egy pillantást vetni a világ többi részére...
Az imperialisták mind a mai napig törzsi ellentéteket szítanak Afrikában, a szemita népek talpig fegyverben vannak, Pakisztán nemrég India ellen harcolt, még az illedelmes Európában is forrnak nacionalista szenvedélyek, vegyük csak akár az ír kérdést... Mi történik tehát? Most, az atomkorban, az űrkutatás századában nem tudják megérteni az emberek, hogy az élet nem a műveletlen kis és nagy nemzetvezérek szeszélye szerint fejlődik, hanem a marxizmus-leninizmus régóta fölfedezett törvényei alapján? Hát nem lehet belátni azt, hogy a nemzetek közötti antagonizmus a legszörnyűbb tragédiához vezethet?
Ettől a gondolattól riadót vert a szívem, kiütött rajtam a veríték, elakadt a lélegzetem, elnehezült a lábam. Tolja nem vette észre felindultságomat, előrement, és Ványa csíkos trikója is valahol messze-messze virított.
Lenyeltem egy tablettát, és sikerült utolérnem Tolját:
— Ide hallgass, fiam, neked nem úgy tűnik, hogy a maoistáknak ez a sok fecsegése a mi úgynevezett revizionizmusunkról csupán ködösítés? Mert, ugye, számukra legfontosabbak az állami, soviniszta, kifejezetten agresszív igények, az ideológiát pedig merő ostobaságnak tekintik...
Ványa vadul kiáltozva ügetett ki az erdőből, és nekünk rontott. Tolja hallgatott.
— Mit gondolsz erről? — rázta meg.
— A Nagy Rénszarvas nem olyan bolond — jött a válasz.
Még magamhoz sem tértem, amikor az unokám fülsiketítő ordítását hallottam. Beszaladt az erdőbe, és Tolja utánarohant. Én is a nyomukba eredtem, s utolérve őket, cigarettát kértem a fiamtól. A Gitane nevű francia cigarettával kínált, amely nem kevésbé erős, mint a mi mahorkánk. Ez a cigaretta nagyon meglepett, amikor megismerkedtem vele. Azt hittem, hogy a franciák valami éterien légieset, illatosat szívnak. A vad Gitane szívása közben ismét tiszteletet éreztem a francia nép iránt.
A tó felé menet megosztottam a fiammal gondolataimat a nacionalizmusról, a nemzetek ellenségeskedésének veszélyeiről, de kurtán-furcsán válaszolt, ami rosszul esett nekem, elszomorított. Igen, nagyon megváltozott az egy év alatt, amióta nem járt nálam. Mi történt vele? Mi nyugtalanítja? A más lelkébe nem lehet belenézni, még akkor sem, ha az a tulajdon fiam lelke, annál kevésbé, mert olyan fiúról van szó, akit megtermett kosárlabdázóként láttam először, 7-es számmal a mellén. Dse hát itt a politika, a világpolitika, az ördögbe is!
Kiértünk a tóhoz. Isméi megfogtam Tolja karját, és hamis játékossággal, ravaszkásan kérdeztem: J
— Nos, cimbora, mi a véleményed Indonézia és Malaysia kapcsolatáról, mi?
Úgy nézett rám, mint akit rajtacsíptek valamin, és furcsán - talán gyámoltalanul? - mosolygott. Választ nem kaptam.
Levetkőztünk, bokszoltunk egy menetet, aztán a vízhez ballagtunk. A túlpartról áthallatszott valamelyik kerület üdülőövezetének lármája. Jólesett hallani a boldog nevetést és a tánczenét.
Hát igen, ha a feltételezéseim beigazolódnak, és a Hattyú-tó vize valóban ásványi összetételű, akkor az üdülőövezetet el kell telepíteni innen máshová. Mellesleg, akad a városunk környékén elegendő festői hely. A város túlzottan növekszik, negyedmillióval nőtt a lélekszáma az elmúlt évtizedben, de körülötte még megmaradt a szép, szabad terület, a hűvös erdők, az áttetsző tavak, a domboldalak.
Nemrégiben a Za rubezsom című lapban olvastam egy ismert külföldi futurológusnak, egy tudós, de pesszimista embernek a cikkét. Nyugodtan, talán kissé ironizálva is, arról tudósított, hogyan zsúfolódnak túl a városok és szennyeződnek be a víztárolók, meg hogy az emberiség egyik fele, amely félőrült az éhségtől, miként veti rá magát a degeszre hízott másik felére, a napnyugati messzeségben, ahol bűzös piramisok tornyosulnak hulladékokból, s ahol az ellenőrzés alól kiszabadult járványok tombolnak...
Egész idő alatt, amíg fürödtünk, a demográfiai robbanás veszélyeire gondoltam. A rohamléptekkel haladó tudományos-technikai forradalom szomszédságában ott van egyes külföldi gyászvitéz-politikusok ostobasága, akik egyetlen esztendőnél nem látnak előbbre. Pedig egy politikus legalább száz évre lásson előre! Nincs manapság bűnösebb mondat, mint az, hogy „utánunk az özönvíz!" Egy nagy eszme tud csak megmenteni bennünket, és meg is fog menteni, ez pedig az internacionalizmus, bizony, tisztelt futurológus úr... Válasszon megfelelő címzettet az előrejelzéseihez, címezze azoknak a gyászpolitikusoknak, akik vakon tapogatóznak előre...
A fiam lusta karcsapásokkal úszott mellettem.
Amikor kiment a vízből, követtem, el akartam mondani neki, mit gondolok némely gyászpolitikusról, de ekkor ő megtorpant, valami határozatlan, elmélázó, buta pózban állt, artikulátlan hangot hallatott, miközben rólam levette a tekintetét, és Ványára nézett, aki nem tudom, miért, búsan lógatta az orrát.
— Persze, a demográfiai robbanás... — dünnyögte végül Tolja. — A Nagy Rénszarvas legyőzi minden ellenségét, köztük a Tengeri Szörnyet is...
Sértettség hulláma járt át, mintha a gerincemet érte volna ütés. Hiszen a fiam nem figyel rám, csupán azért válaszol, hogy távol tartson magától, akárcsak Ványát a kedves, furcsa Rénszarvasával, pedig rám valamikor sokezres munkáshallgatóság figyelt, méghozzá olyan időkben, amikor sem mikrofon, sem erősítő nem létezett. És a fiammal én komoly dolgokról igyekszem beszélgetni, olyasmiről, amivel most minden gondolkodó embernek foglalkoznia kell.
— Apa — suttogta Tolja, orrát a meztelen térdei közé dugva.
Szinte megmerevedett ebben a pózban. Elnéztem erős csontjait, amint vékony bőre alatt kirajzolódtak, gerince hajlatát, hosszú, csillogó üstökét... egy ér remeg a bokáján, a vádlija milyen erős, hát ez a nagy állat, amely most az embrió pózát vette föl, az utolsó védekezés pózát... ez az én magomból fejlődött volna ki? Mi történik vele? Mégsem kérdezhetem meg: mi történik veled, fiam, Tolja, fiacskám?
Megpróbáltam visszaemlékezni, mi is történt velem az ő korában. 1935-ben volt ez. Köztársaságunkat ebben az évben tüntették ki Lenin-renddel, és mi ott a megyei pártbizottságon ünnepeltek módjára járkáltunk, magabiztosan nyikorogtattuk a vállszíjunkat, hahotáztunk, sűrűn vágtuk hátba egymást, büszkék voltunk Miska Ezingre, az első titkárunkra, és valamennyiünk előtt „perspektívák" álltak...
Volt-e valamiféle titkos út az életemben? Igen, Albina, a gyorsírónő, egy osztályidegennek a lánya.
A mi köreinkben, a pártbizottság vezetőségében akkor a húszas évek ifjúsági közösségeiből származó nézetek uralkodtak a szerelemről: ha tetszik neked egy nő, nyíltan mondd meg neki, ajánld fel az együttélést, de ha már nem tetszik, mert egy másik tetszett meg, mondd az elsőnek azt: ég áldjon, nekem már más tetszik. Semmi képmutatás, még kevésbé titkolózás...
Hogyan minősíthettem volna Albinával való kapcsolatomat? Miféle pártonkívüli ördög vezetett a szakszervezeti üdülő holdfényes, csikorgó fasoraiban titkos randevúra vele? Miért éppen a titokzatosságban, a vétkezésben rejlett rövid, de egész lényemet megrázó találkozásaink értelme?
Igen, annak idején ez szenvedést okozott nekem, no nem, miért is lett volna szenvedés, túlságosan erős ez a szó, csupán kényelmetlen volt, megkopasztottnak éreztem magam, mint friss nyírás után, amikor a gallér mögé kerül a haj, nos, ez viszont túlságosan gyönge kifejezés... De minek is erre visszagondolni, Toljánál nem fordulhatott elő efféle titkos út, az ilyen dolgokat előtte nem is lehetne annak nevezni... Rápillantottam, és először gondoltam arra, hogy ennek az alaknak itt, az én felduzzadt protoplazmámnak bizonyára rengeteg gyönyörű nővel volt dolga, rengeteggel... Nem, e tekintetben nem lehetnek problémái, ebben bizonyos vagyok.
Ványa kerekre tágult, rémülettől kifehéredett szemmel tért vissza az erdőből. Suttogva közölte, hogy a gonosz majmok fogságba ejtették a Nagy Rénszarvast, és máglyán megégették.
— Ó, Ványa, milyen csacsiság! — nevettem. — Gyere ide, mindent elmondok neked a majmokról.
De az unokám nem is figyelt rám. Az apja kezét rángatta mindaddig, amíg az végre felállt és felkerekedett vele együtt. A legidősebb nemzedék egyedül maradt a homokban. Behunyt szemmel feküdtem, igyekeztem gondolni valamire, de nem sikerült, káosz uralkodott a fejemben, szavak, mondattöredékek keringtek benne: fenyők és tizedelés, és Surka mocsok a csajkával az írástudatlanság megszüntetésével véget vetünk a gyalázatnak hány százalék hová repülünk...
Az unokám visszajött az erdőből, hasra feküdt a homokban.
— Mondd csak, Ványa, miért olyan furcsa az apuka? — érdeklődtem.
— Azt hiszed, te nem vagy furcsa? — válaszolt kérdésemre kérdéssel a gyerek. Hátára fordult, kezét a feje alá tette. — Valamennyien furcsák vagyunk — jelentette ki, és a szemében bánat fénylett.
— Mi történt a Rénszarvassal? Miféle csacsiság ez?
— Na látod, nagyapi! Neked minden csacsiság — legyintett.
Nagyra becsülöm az unokámmal kialakult kölcsönös megértést, ezért elkeseredtem. Ez az érzés azonban hamar elszállt, mert Ványa felkönyökölt, és kissé lekezelően, de reszkető ajakkal elmesélte a dolgot. Nagyon nyugtalan volt, s ez apránként rám is átragadt.
Az történt, hogy az erős és szépséges Nagy Rénszarvas az erdőben sétált, senkit sem zavart. Ám a gonosz majmokat zavarta, hát elhatározták, hogy megölik. A Rénszarvas pártján voltak a medvék, az indiánok, a négerek, a törpék, az egész lakosság, de azt nem lehetett tudni, hogy mit forral a Tengeri Szörny. A szerencsétlen Rénszarvas szerette a sós vizet, és a tengerre járt le inni. A Tengeri Szörny befonta a csápjaival, fel akarta falni, de azután nagy pénzért eladta a gonosz majmok falkájának, és ezek megégették máglyán. A szegény kis gyerek saját szemével látta az elszenesedett csontokat...
— Valami nem stimmel, Ványa — szögeztem le, és megfogtam remegő kezét. — A Tengeri Szörny ártalmatlan, növényevő teremtmény. Vers is van erről a szörnyről... — s életemben először verset faragtam, és mint utóbb az én nagyszerű fiam megállapította, a költemény meglehetősen jól sikerült.
Ványa örömrivalgásban tört ki:
— Ez igen! Éjszakára céklát keres!
— Ványa, miért mondtad, hogy mindnyájan furcsák vagyunk? — kérdeztem mintegy mellékesen, nagy óvatosan.
- Hát mert mindig utazunk! - kiáltotta vidáman. - Furikázunk, tehát furcsák vagyunk... A bokrok szétnyíltak, és Tolja visszajött a strandra.
- Apuci, ide hallgass! - harsogta Ványa, s elszavalta remekművemet.
Tolja feszülten figyelt, majd elmosolyodott, azután lelkesen beszélni kezdett, és ahogy beszélt, folyamatosan átsugárzott rám a lelkesedése, s egyre nőtt bennem. Arról beszélt a fiának, hogy a haladásnak és a valóság tudományos megközelítésének az erői felülkerekednek a bomlás és az ellenségeskedés erőin, hogy az emberiség egészében véve szellemileg egészséges szervezet, és hogy...
... Egymás mellett feküdtünk a homokbán. Tolja középen, Ványa meg én kétoldalt. Az én híres csemetém olykor-olykor abban a megtiszteltetésben részesített, hogy megveregette a hátamat. Az unokám, úgy láttam, elaludt...
III
A buszmegállóban két varázsló ült: az egyik jóságos, a másik gonosz, mind a ketten palástban. Nagyapa köszönt a jóságosnak, de a gonosz válaszolt neki. Már kérdezősködni akartam tőle ezekről a varázslókról, hogy régóta foglalkoznak-e varázslással, meg hogy sok csodás dolgot műveltek-e, amikor egyszer csak megláttam a tengert. A fák közül kandikált elő, úgy csillogott, akár a tükör anyu szobájában ebéd után.
Hű Rárómat minden fölös szó nélkül az erdőn át a tengerhez irányítottam. Fújtatva vágtatott, és egészen tajtékos lett, amíg nem találtam az ösvényen egy igazi géppisztolyt — ta-ta-ta-ra-ra-ra — markolattal.
Hirtelen a zöld vízben valami megemelkedett, pörögni kezdett, kapálózott, panaszosan morajlott, mintha elevenen akarnák felfalni, hát odaeresztettem egy sorozatot, és közben megpillantottam a Nagy Rénszarvast.
Már nem vagyok kisgyerek, sok állatot láttam. No persze, nem annyit, mint apu. Ő idomított delfineket is látott Japánban. Én a nyaralóban láttam egypárszor lovat, tehenet, kecskét, rengeteg kutyát, macskánk pedig nekünk is van: Cila cica... Az állatkertben saját szememmel láttam elefántot és tapírt, egy nagy rozmárt, ausztráliai emut, pandamedvét, amelyik sikertelen utazást tett Londonba, ahogy apu elmagyarázta nekem, és közben hangosan nevetett. Szarvasokat is mutatott: jávorszarvast, kaukázusit és másokat.
Ez a Nagy Rénszarvas nem emlékeztetett egyikőjükre sem. Először is, hatalmas volt, másodszor pedig... nos... egy kicsit egyáltalán nem hasonlított szarvasra. De milyen szép volt, amikor előttem állt a lombok meg a fenyőtűk között, és napfoltok csillantak meg széles vállán. Ott állt, és mosolygott rám.
— Szervusz, Ványa! — mondta, de olyan hangon, mintha zongorán játszana. Vidám feje fölött koszorút alkotva röpködtek a madarak.
— Szervusz, Nagy Rénszarvas - feleltem. - Milyen kellemes találkozás! Mondd, kérlek, ki garázdálkodik itt nálatok? — és a fortyogó mocsárra mutattam.
A Rénszarvas szép homlokán felhő futott át.
— Ezek az ingovány lidércei — közölte —, a mocsár rossz szellemei, a gonosz majmok. A mi erdőnkben mindenki szabadon sétál, nem zavar senkit. Ezek azonban megjelentek, garázdálkodnak, felfalnak egy-egy állatot, többnyire egymást, és folyton nyafognak, hogy zavarják őket. De ne beszéljünk mindenféle ostobaságról, Ványa. Akarod, hogy pompás íjat és nyilat ajándékozzak neked?
— De mennyire akarom, Nagy Rénszarvas — válaszoltam. — Csak először elszaladok, elmondom az öregeimnek a találkozásunkat.
— Ezen a tisztáson várlak majd — bólintott a Nagy Rénszarvas, és egyetlen lendülettel átugrott egy kidőlt fenyőn.
Én meg az öregekhez szaladtam, és elmélázó apámnak beszámoltam a Nagy Rénszarvasról meg a gonosz majmokról. Mire rávágta, hogy a Nagy Rénszarvas minden gonosz majmot legyőz, ha úgy akarja... Visszarohantam. A Nagy Rénszarvas hatalmas teste a tisztás felét elfoglalta. Egy könyvet olvasott, és csak az én megjelenésemre dobta félre.
— Tudod mit? Játsszunk — ajánlottam.
— Rendben — egyezett bele.
Egy kidőlt fából tutajt csináltunk, gallyakból harciszekeret, egy hegyes pálcából lándzsát, és gömbvillámot játszottunk. Mintha a tutajon úsznánk, és egyszer csak gömbvillámot látnánk.
— Villám! — kiáltottuk, és együtt rohantunk a harciszekerünkhöz. A gömbvillám őrültként vágódik bele a harciszekerünkbe, mire én a lándzsámmal támadom, a Nagy Rénszarvas pedig a pompás fogaival mar bele. Azután csipegettünk a finom szilánkokból, és mindenféle butaságokról fecsegtünk.
— Hihihi — hallatszott hirtelen elölről-hátulról, és a gonosz majmok ingoványos pofája vigyorgott ránk mindenfelől. Rengeteg sokan voltak. — Hihihi! Ezek gömbvillámot játszanak! Hihihi, akár a kisgyerekek!
A Nagy Rénszarvas kiegyenesedett daliás termetével, és a gonosz majmok íziben meghátráltak.
— Mi közötök hozzá, hogy mit játszunk? Talán zavarunk benneteket? — kérdezte a Nagy Rénszarvas, a gyerekek jó barátja.
— Igen, zavartok — bődült fel zümmögve a fő varangymajom. — Mi lesz abból, ha majd mindenki gömbvillámot akar játszani?
— Hahó, medvék, hiúzok és leopárdok! — szólalt meg a Nagy Rénszarvas kürtje. — Zavar benneteket, ha valaki gömbvillámot játszik?
— Egy csöppet sem zavar, sőt ellenkezőleg. Mi magunk is gömbvillámot játszunk — felelték a rőt medvék, a kék hiúzok meg a piros leopárdok.
A Nagy Rénszarvas tapsolt egyet, és a gonosz majmok sziszegve bemásztak bűzbarlangjukba.
— Várj csak, Rénszarvas, táncolsz még majd parázson — duzzogott vészjóslóan a fő varangymajom.
— Hahaha! — gördült végig az erdőn a Nagy Rénszarvas jóságos kacaja. — Leballagok a tengerhez, iszom egyet. Ez az egyetlen gyarlóságom, Ványa, hogy szeretem a sós vizet.
— Várj csak, Nagy Rénszarvas! — állítottam meg. — Azt hallottam, hogy a tengerben ott él a Tengeri Szörny, amelyik hasonlít a skóciai sárkánygyíkhoz, azt meg apukám a saját szemével látta. És azt állítja, hogy az csónakokat borogat fel.
— A mi szörnyünk semmit sem borít fel — mosolyodott el a Nagy Rénszarvas. — Roppant lusta. Soha nem látta őt senki, és nem lehet tudni, hogy jóságos-e vagy rossz.
— De ha a gonosz majmok már összeesküvést szőttek vele? — sziszegtem. — Várj csak, Nagy Rénszarvas, majd én elmegyek felderítőbe.
Zajtalan mokasszinomban a tengerhez surrantam, és a vízbe vetettem magam. Hosszan lebuktam, igyekeztem kitapasztalni, hogy a szörny jó-e vagy gonosz, de sehogy sem bírtam elérni fogazott hátához, mert alig látszott a sötétben. Egyszer csak undorító, hosszú farkú árnyakat vettem észre, amint utálatosan hahotázva, gyorsan elúsztak mellettem. Minden világossá vált: a gonosz majmok szövetségre léptek a Tengeri Szörnnyel. Minden világos: a Nagy Rénszarvas meg én elkeseredett küzdelmet kell hogy folytassunk azért a korty sós vízért! Mindjárt szólok erről nagyapának és Toljanak. Ő persze lyukat fog beszélni a hasamba, de engem nem vezet félre!
Teljes erőmből száguldottam, míg elérkeztem a kis réthez, ám a Nagy Rénszarvas nem volt ott, csupán a mély nyomai maradtak, forrásvíz bugyogott fel belőlük. Tovább rohantam, átugrottam a nyomokat, s egy kis dombon egyszer csak észrevettem a kialvóban levő máglyát, benne az én kedvencem elszenesedett csontjait, akkorkákat, mint egy-egy fenyőgally. Hirtelen minden súgni-búgni kezdett, göcögött, möcögött és hörtyögött.
— Ó, galádok! Galádok! Átkozott galádok!
Apukához vágtattam, és mindent elmeséltem neki. Mire így szólt:
— Az nem lehet. A Nagy Rénszarvas oly hatalmas, akkora az agancsa, olyan patái vannak. „Miféle agancsa? Miféle patái? Az én Rénszarvasomnak sem agancsa, sem patái nem voltak. Hiszen ez a Nagy Rénszarvas volt" — akartam mondani apámnak, de nem válaszoltam, hanem egyszerűen kézen fogtam, hogy megmutassam neki a nemes vad elszenesedett csontjait.
Apával persze jóban vagyok, és az egyetlen, ami nem tetszik nekem nála, az, amikor lyukat igyekszik beszélni a hasamba, vagy port hinteni a szemembe, vagy egy vacak szürke tehénről el akarja hitetni, hogy az az én elpusztult Nagy Rénszarvasom. Kitéptem magam, elszaladtam mellőle, útközben a fenyő mellett sírtam egy sort. Hatalmas volt a fenyő, akár a Nagy Rénszarvas lába, és már nem féltem a gonosz majmoktól, ámbár legszívesebben megint sírva fakadtam volna.
.. .De minden másként lett. Kiderült, hogy a Tengeri Szörny teljesen vegetáriánus. Nagyapuci pompás verset írt róla:
Szörny szeli a mély vizeket,
Nem eszik, csak növényeket.
Reggelire salátát kap,
Délben pedig szőlőt harap.
Vacsorája hagymaleves,
Éjszakára céklát keres.
Elmélázó apám visszatért a dzsungelból, és közölte a legújabb híreket. A Nagy Rénszarvas újjászületett, akár a főnixmadár, egyelőre azonban tehénnek álcázta magát. Szeretem, amikor apu igazat mond.
Sokáig hahotáztam, míg egyszer csak úgy éreztem, hogy a szobámban vagyok, a takaróból tutajt csinálok, a párnából harciszekeret, a kiselefántból pedig lándzsát. Sötét volt a szobában. Anyu bejött, és puha kezével megérintett:
— Megint harciszekeret csináltál, Ványa? Aludj, kérlek.
Mozdulatlanná dermedtem. Anyu háta mögött egy fénylő, nagy alak tűnt fel, fénylő mosollyal és fénylő szemekkel, a feje fölött pedig csillagocskákból koszorú látszott... Vagy az apu volt, vagy a nagyapa, de a legvalószínűbb, hogy a Nagy Rénszarvas...
*
Ők hárman egész nap ott hevertek a strandon, bukfenceztek, úsztak, vidáman voltak. Azután olasz dalt dúdolva a makaróniról és jóságosán csörömpölve, névtelen, tudományos műhold haladt át fölöttük a zöldes égbolton. Messziről jött, és sorban minden országot telekürtölt azzal, hogy leszállt az est.
SZIRMAI MARIANNE fordítása
Néhány szó Vaszilij Akszjonovról:
Vaszilij Akszjonov 1932-ben született Kazanyban, szülei sok évet töltöttek a Gulagon. Orvosnak tanult, majd 28 éves korában, 1960-ban robbant be az irodalmi életbe Kollégák című kisregényével. A hatvanas-hetvenes években nagy sikerrel jelentek meg művei (A csillagos jegy, Marokkói narancsok, Megy a hordó vándorútra). Amikor 1980-ban a KGB felfedezte Ozsog (Égési seb) című művének kéziratát, a száműzetést választotta: feleségével az Egyesült Államokba emigrált.
Megfosztották szovjet állampolgárságától, amelyet csak tíz év múlva kapott vissza, és a moszkvai könyvesboltokban ma kelendő műveinek megjelentetését csak a peresztrojka idején, a nyolcvanas évek végén engedélyezték.
Két évtizedes amerikai száműzetése idején egyetemi tanárként orosz irodalmat tanított. A kilencvenes évek első felében írta meg külföldön legismertebb művét, a Moszkvai történetet (1994), amely egy moszkvai család viszontagságait mutatja be a sztálinizmus idején, a tisztogatásokat, a háború borzalmait és a szovjetunióbeli élet nehézségeit.
A szovjet rendszer bukása után tért vissza Oroszországba, 2004-ben megkapta a az orosz Booker-díjat Voltaire hívei című könyvéért, amely a nagy francia filozófus és II. Katalin cárnő, a felvilágosult orosz uralkodó közötti találkozót idézi fel. Ugyanebben az évben a Moszkvai történetből készült filmsorozatot az orosz közszolgálati televízió 1. csatornáján minden este milliók követték figyelemmel.
2005-től főleg Moszkvában élt, de gyakran időzött a délnyugat-franciaországi Biarritz üdülőhelyen lévő házában is. 2008 elején vezetés közben rosszul lett, kisebb balesetet szenvedett. Kórházba szállították, ahol vérrögöt távolítottak el nyaki verőeréből. Több mint egy éve agyvérzés következtében fél oldala lebénult. 76 éves korában, 2009-ben hunyt el. (Az MTI nyomán)
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1977 / 9. sz., 126-139. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése