A változó időben változik viszonyunk is „örök útitársainkhoz", a klasszikusokhoz. Anton Pavlovics Csehov nagyságát nemcsak minden magyar kortársa elismerte, de nagy tisztelettel tárgyalta életmüvét a magyar utókor is. A viszony változása mégis észlelhető, s ez természetes. Azért is, mert többnyire egy-egy alkalom szülte ezeket a megnyilatkozásokat és nem egy monografikusan megalapozott kutatómunka. És nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a magyar irodalom számára ugyan az orosz klasszikus örökség közeli volt, a nagy alkotások bensőséges megismerése azonban — éppen a magyarországi viszonyok következményeként, illetve a hazai russzicisztika fejletlensége miatt — sokszor élményekre, ötletekre, tudományosan nem mindig igazolható impresszionista párhuzamokra épült. A mai olvasó tehát a magyar klasszikus esszéírók Csehovról szóló megállapításaiban találhat mai esztétikai érvrendszerünk szerint indokolatlan jelzőket. A fontos azonban más, s ez marad — hitünk szerint — az olvasó élménye is: a tisztelet és a megbecsülés nagysága. Hogy Csehovot tanítójuknak és sors- illetve kortársuknak tartották: az emberség példájának.
LUKÁCS GYÖRGY
Csehov drámái a modern irodalom leghalkabb drámái. Alig van bennük mozgás: a mocsár elnyeli az embereket, az egyik erősebben vergődik, a másik gyöngébben; mindegy, el kell süllyednie. Akaratról vagy küzdelemről szó sem lehet. A katasztrófák pedig — már ahol vannak — egészen groteszkül hirtelenek és véletlenekkel telik. Ezeknek az embereknek külső élete csupa véletlen; csak a vég bizonyos és szükségszerű. Egyszerre elcsattan egy lövés és elhangzik egy kiáltás — s utána megint a régi csend, az orosz sivatag csendje. Itt (...) a drámaiatlanság drámája van megírva. De itt az élet apró eseményei vészes sorsokká, embereket elnyelő szörnyetegekké nőnek, és az embereknek velük szemben való passzivitása görcsösen kapkodó tehetetlenség, nem szkeptikus megnyugvás minden megtörténőben. Ezek a drámák (...) a legkövetkezetesebb kiépítései a naturalizmusnak, végigvitelei minden törekvésének. Sőt még drámaian is vannak elgondolva, egy nagy küzdelem formájában az ember étete legfőbb értékeiért, egy olyan küzdelmében tehát, amely az egész életet jelenti. De minél következetesebb ez az irány, minél tisztább művészettel kerül minden kívülről behozottat, annál kevésbé lesz drámai. A darabok belül mégis mozdulatlanok, egy helyben maradók a sok finom lelki átalakulás ellenére is. Egy, a darab elején is véglegesnek látszó helyzet egészen véglegesnek mutatkozik annak végével; az ellene vívott küzdelem, mivel az elgondolás természeténél fogva már eleve meddő, csak kapkodásokban, tehetetlen vergődésekben vagy legfeljebb líraian szép kitörésekben nyilvánulhat meg. (...)
Az akaratok annyira le vannak kötve, annyira befelé vannak szorítva, kitöréseik oly sok kis dologra aprózottak, hogy drámailag nem jöhetnek számba; nem láthatók, legfeljebb mint patologikus tünetei gyenge emberek lelki életének. Itt megint látjuk ennek a naturalizmusból nőtt technikának egyik határát (mert Csehov csak finomítja, spiritualizálja a naturalizmust, de a lehető legközelebb áll hozzá); azt, hogy minden ember még kisebbnek és gyengébbnek látszik a drámában, mint amilyennek elgondolva volt, mint amilyen például egy regényben vagy novellában lenne.
1911
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ
Csehov — ki kell kiáltani az irodalmi félreértések e városában, hogy ő nem „finom író", amint itt mondják, nem „egész kedves író", mert legtöbb remekműve csak pár oldalas elbeszélés, hanem egyedülálló, óriás. Még az orosz irodalomban is alig van hozzá fogható emberalkotó. (...) Azt kell hinnünk, hogy ő maga a szabály. Mert az a rend, ahogy a mondatai sora folyik, és az a természet, mely az ő természete. Mondanivalója? Ő ama boldog írók közé tartozik, akik azt mondják: ez az élet. De az ábrázolásuk oly eleven, a tájaik, a tárgyaik annyira érzékletesek, hogy a velük való társalgás után egy élmény gazdagságát érezzük, mintha utaztunk volna, embereket láttunk volna, vagy történt volna velünk valami. Neki nem is kell mesterkedni, mint másnak, csak leírni, amit lát. Egyéb drámaírók az élet izgalmas történéseit akarják papírra vetni, és unalmasak, ő ellenben mindig a fojtó unalmat rajzolgatja, és mulatságos. Micsoda varázsló.
Többnyire csak a drámai vállalkozó — szentségtelenség lenne „író"-nak nevezni — görcsös arcát látom magam előtt, aki száz, vagy ötven előadásra számítva hízeleg az örök nyárspolgárnak, a „disznófejű Nagyúr"-nak. Csehov nem ezt teszi, ő a reménytelen nyárspolgárnak nem ad se reményt, se színes kalandot, se regebeli milliókat, hanem leleplezi őt, megmutatja, hogy milyen a maga valójában. Darabjaiban (...) tulajdonképpen az az emberek tragédiája, hogy semmi se történik. Csak cselekedni akarnának, csak vágyakoznak, hiába. Drámák igazi drámák nélkül, az eseménytelenség örök drámái. Érzések mozognak bennük. (...)
Ki látott ilyen hősöket és hősnőket? A hősök az unalom csöpörgős égboltja alatt ásítoznak, isznak, vonják a vállukat, a hősnők pedig a szobák mélyén sóhajtoznak. Nincs megoldásuk a drámájuknak, akár az életnek sincs. Az író nem vállalkozik arra, hogy — becstelenül — kikerekítse a történetet és összhangot hazudjon abba, amiben nincs. (...) Nincs se komédia, se tragédia. Valami felemás keveréket ad az élet. Lelkünkbe pedig egy hang búg: ilyen az élet.
1920
SZERB ANTAL
Csehov a novellának, ennek a nehéz és gyönyörű műfajnak talán a legnagyobb mestere. Mintaképe Maupassant, klasszikus tömörségben el is éri néha a nagy franciát, de egészen más vérmérséklet. Impresszionista művész: odavetett, könnyű vonásokkal rajzol leheletszerű, elfutó és elfutásukban megrendítő dolgokat. (...)
Csehov a legnagyobb mestere annak, hogy nem történik semmi. Novelláiban, sőt regényeiben és színdarabjaiban is olyan csekélységeket mond el, hogyha másképp mondaná, ha hiányoznék utánozhatatlan művészete, írása egészen jelentéktelen semmiség volna. (...)
Csehov azzal, hogy nem történik semmi, nem irodalmi programot valósít meg, hanem életérzését fejezi ki. Ő öntötte legtökéletesebben szavakba a század végi ember szomorúságát, amely orosz szomorúság, orosz „minden-mindegy" is. Nem történik semmi, mert nem történhet semmi; állóvíz az életünk, amelyre szürke eső esik. Minden lendület elhal a félúton, szomorúak az emberek és szomorúak a tárgyak, amelyek körülveszik az ember életét, és a legszomorúbb az, hogy erre a szomorúságra nincs magyarázat, nem lehet okolni senkit és semmit, így van és nem is lehet soha másképp. Emberei néha félnek, de általában a félelem is már túlságosan heves érzés, túlságosan sok lelkierőt kíván; a legtöbben nem is félnek, tunyán és bánatosan hullanak alá a semmibe. A régebbi nagy oroszok „felesleges emberekről" írtak — Csehov művében az egész világ felesleges emberekből áll és felesleges maga a világ is. (...)
Művészi szempontból Csehov legbámulatosabb tulajdonsága, hogy azt, hogy nem történik semmi, abban a két műfajban mondja el, amely leginkább cselekményre, fordulatra épül: novellában és drámában. Hauptmann és Maeterlinck kezdeményezése után ő valósítja meg a naturalista-impresszionista színpad célkitűzését. Színművei (...) szerkezet nélküli, bánatosan elengedett alkotások, lazán egymás mellé fűzött hangulatképek, csak atmoszférájuk van, semmi más — de hangulatuk oly átütő erejű, hogy még a színházlátogató átlagközönség sem vonhatta ki magát varázsuk alól.
1941
NÉMETH LÁSZLÓ
Csehovnak az a képessége, amely őt (bár lustaságra hajló hoholnak, azaz ukránnak tartotta magát) nem hagyta nyugodni: a külső s belső világ apró benyomásaira állandóan felajzott, csillapíthatatlan megfigyelőképessége volt. (...) Ha valamiben nevelhette Csehovot orvosi iskolája, hát abban, hogy az érzékeibe hullót tudatosítsa, a lényegest a lényegtelentől elválassza (ezt nevezi egy helyütt tehetségnek), s abban jó diagnosztaként tünetet lásson. (...)
A megfigyelőképességnek ez az állandó egérfográgása Csehovnál mégsem vezet a részletek túltengéseire. Féken tartják más tulajdonságai. „Egyszerűség, humor, igazság, mértéktartás", sorolja fel mást dicsérve, a magának kedves erényeket. Mind a négy együtt van abban, amit egy helyt gráciának nevez. (...) Hogy a bőségnek ebből a mértéktartásából nem lesz flaubert-i fegyelem, hanem sajátságos, szomorkás orosz grácia, az Csehov humorának köszönhető. Mint kezdő író szinte a humora oltalmában nevelte fel más, kevésbé kelendő erényeit; a humora azonban mint egy enyhítő csillogás mindvégig ott marad az írásain. (...)
Az ő jósága valahol a részvét, a tapintat s az ízlés égtájai közt helyezkedik el. A nagy emberismeret két ellentétes véglet felé viheti az embert: a kemény igazságszeretet, a művészi ábrázolás szabatossága s a mögéje rejtező megvetés felé: a francia regényekben erre volt hajlam, vagy az együttérzés, a gyengeség halk igazolása felé: ez volt az orosz irodalom egyik újdonsága. (...) Jóság és emberismeret nála támogatják és fokozzák egymást. A jó ember csak azt tudja —, hogy a védtelent védeni kell, a pszichológus azt is, hogy belül a legtöbb erősnek látszó ember is gyenge. (...)
Csehov hősei mondanak néha olyat, amitől az ember háta megborzong, mintha bevált jóslatot hallana. A Három nővérben Tuzenbach: „Itt az ideje, már közeledik, egészséges hatalmas förgeteg támad, úton van, nemsokára ideér és lesöpri a tunyaságot, közömbösséget, a munka iránti előítéletet, a rohadt unalmat." De ha jobban megnézzük, azt látjuk, hogy Csehov itt inkább csak Tuzenbachot akarta jellemezni. Hősei közt vannak olyanok, mint A menyasszony, akik föltépik a csapdát, a rájuk záródó halálos ítéletet, szökésük azonban csak az egyén lázadása, nem illeszkedik egy nagy összefüggő társadalmi harcba. (...)
Feltűnő, hogy a taganrogi fűszeres fia, aki kezdettől annyi kisembert, parasztot, pincért, csinyovnyikot ábrázolt nagyszerű hitellel, nagyobb elbeszéléseiben s főként színműveiben egyre inkább a földbirtokosság életébe veszi be magát. Az Ivanov, a Ványa bácsi, a Cseresznyéskert földbirtokos családok pusztulásáról szólnak, a Sirály, Három nővér világa is errefelé esik. Ha valaki, hát Csehov látta az ítéletet e fölött az osztály fölött, akárcsak a mi Mikszáthunk, bár a végzet, melynek árnyát arcukba dobja, ólmosabb, életesebb, mondhatnám rangosabb a Mikszáth-hősökénél. Mi vonzotta mégis ezekhez a családokhoz? Csak a felpanaszolt elszakadás a külvilágtól, a nemesi kúriákban töltött hosszú szünidők emléke; vagy valami morbid vonzalom, amely a pusztulásban keresi táplálékát? Azt hiszem, nem. Az ismeretségek, mint a Lintarev család leírása is mutatja, inkább csak arra figyelmeztethették, hogy e „halálfiai" közt mennyi finom, jobbra érdemes egyén senyved, emésztődik. S ez — a nagy történelmi végzet árnyában tönkremenö finomság, főként a női —, ez volt az, ami Csehov részvevő szívét s drámai ösztönét maga felé húzta. Ha Gorkij után Az anya szíve mutatja az irányt, Csehov legjellemzőbb művének a Három nővért tartom.
1960
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980 / 1. sz., 102-104. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése