AHMEDHAN ABU-BAKAR
Hegyilakók beszélgetnek
ELÖLJÁRÓBAN
Hazám soknyelvűsége a múltban elszigeteltséget és elkülönülést okozott, napjainkban azonban az eredetiség, színesség, sokoldalúság gazdag, kimeríthetetlen forrásává lett, mert minden népnek, még a legkisebbnek is, megvannak a maga egyedi vonásai, sajátos, csak rá jellemző színei, amelyekkel a közös nyelv művésziességét gazdagítja. Az apró csillagok is díszítik a fölöttünk ragyogó türkizkék eget.
„Minden útnak megvan a maga keresztútja — mondják a hegyilakók — és minden aulnak a maga gudekánja." Ahány aul, annyi gudekán is van az én hegyeim közt. Gudekán — ez a hegyilakók kedvenc helye, ahol szabad idejükben összegyűlnek, hogy agyonüssék az időt, megbeszélik, mi újság a világban, megosztják örömeiket, bánataikat, felidézik az ősök bölcsességét, és természetesen megvitatják napjaink eseményeit is. Az egyik aulban a gudekán a susogó juhar dús koronája alatt van, a másikban a vidáman csörgedező csermely vagy forrás partján, a harmadikban meg éppenséggel a falusi temető falánál.
Ahány aulban csak megfordultam — a Szalatavi hegyektől, a Hunzasz fennsíktól a havas Sah-Dagig és a Sziragi csúcsokig -, annyiszor volt alkalmam elüldögélni a hegyilakókkal, hallgatván jóakaratú és bölcs beszélgetéseiket.
Ebben a könyvben összegyűjtöttem azokat a mulatságos eseteket, példázatokat, történeteket, amelyek az én hegyeim közt születtek a gudekánokon. Tiszteletre méltó bölcsek ajkáról szálltak el, mint a természet ékesítette tarkabarka pillangók, én pedig lecsaptam rájuk toll-lepkefogómmal, könyvem fonalára fűztem őket, akár a hegyi módra készült saslik nyársára a hús ízes darabkáit hagymával és paprikával váltogatva. Ezek az elbeszélések népem ékesszólásának és bölcsességének faszéndarabjain sültek ropogósra, neked pedig, szíves olvasó, csupán meg kell ízlelned őket, és alkalomadtán megvendégelheted a barátaidat is.
CSEND ÉS SZITA
Ritkán fordul elő, hogy csend telepszik a gudekánra, de ha mégis, akkor az nyomasztó és kínzó. Az ott üldögélők emlékezetük mélyén kutatnak, nem rekedt-e meg valahol, valamely zugában olyasmi, amivel el lehetne indítani a beszélgetést, meglelni a szál végét, amellyel át lehet csévézni az egész gombolyagot. De néha úgy tűnik, ugyanolyan könnyű megtörni ezt a csendet, mint megríkatni a csecsemőt, a fenekére paskolva. Ma is így történt a gudekánon. Szuhraj, Hamadar fia, könyökével oldalba bökte elmélázó szomszédját, és hirtelen megkérdezte:
— Figyelj csak, Uszatij, van otthon szitád?
— Mi? — csodálkozik a szomszédja.
— Hát szita, érted, szita?
— Van, hát aztán?
— Csak úgy kérdem, hogy beszélgessünk valamiről — felelte rá Szuhraj, Hamadar fia. De alighogy kimondta ezt, az egyik tiszteletre méltó bölcsnek nyomban a horgára akadt valami, és húzni kezdte a zsineget.
— A szitával kapcsolatban, tiszteletre méltó bölcsek, elbeszélek nektek egy érdekes históriát. Nekem az apám mesélte, éljen soká emléke, neki pedig az ő apja, kinek neve örökkön éljen jeleseink neve között. Egyszer a vén száklya egyik sarkában mindjárt a munkaasztal mellett elszenderedett egy fáradt csizmadia, egyenest az árral a kezében. Elaludt a szegény ember és különös álmot lát. Szárnyas angyal jelenik meg előtte, és azt mutatja neki, hogy kinek mennyi földi boldogságot mért ki a bölcs és mindenható Allah. A boldogság mércéje pedig a lyuk volt a szitán. A legeslegkisebb, szemmel alig látható lyukacskára mutatva így szólt az angyal: „Ez meg itt a te osztályrészed a boldogságból." Figyelmesen méregette a szegény ember ezt az alig-alig látható lyukacskát. „Miért ilyen kicsi? — gondolta a csizmadia. — Nem lehetne vajon legalább egy icipicit kitágítani, hiszen mi másra van itt a kezemben az ár?" És meg sem várva a választ, belebökte acélárját ebbe a nyílásba.
Kiáltás hallatszott, a csizmadia fölpattant - kiderült, hogy a szegény ember álmában tulajdon orrát döfte át.
Bizony, tiszteletre méltó bölcsek, nehéz és igazságtalan idők járták akkoriban. Nehezen boldogult a szegény ember.
A RÉGI ÚTON
Találkozott egyszer a régi úton két hegyilakó szegény ember. Egyikük Zilbacsiból, a másikuk Gulatdiból való volt. Egyik hazafelé tartott az auljába, a másik az aulból jött. Fáradtak és elcsigázottak voltak, letelepedtek a csermely partján, és falatozni kezdtek a szikkadt kenyérből, meg-megmártogatva előbb a vízben.
— Siker kísérjen, messzire visz-e az utad? — kérdezi a zilbacsi a gulatditól, igyekezvén minél jobban megforgatni szájában a falatot.
— Tifliszbe, panasszal a helytartóhoz.
— Bizony mondom, hosszú út áll előtted.
— Mit csináljak, testvér, már élni sem hagynak ezek a népnyúzók.
— És egyáltalán értesz a nyelvükön?
— Ugyan már, szegény ember létemre hogyan értenék én az ő nyelvükön. A földön immár, tisztelt barátom, összesen csak két nyelv maradt: a szegények és a gazdagok nyelve, és bizony jócskán különböznek egymástól.
— Bizony, együtt érzek veled, testvér, de hát akkor hogyan adod elő neki a panaszodat?
— Hát így... — és a messzi útra készülődő szegény ember elővett a zsákjából egy élő, de megkopasztott, teljesen csupasz kakast. — Azt mondom majd neki: „Tessék, mit művelnek velünk ezek az átkozott népnyúzók." És megmutatom ezt ni. Azt hiszed, nem érti meg?
CSAKUGYAN IGAZ
Egy bizonyos sziragi Habib, aki mindenfélét hallott rebesgetni a tarkamai föld rendkívüli termékenységéről, személyesen akart megbizonyosodni mindenről. Amint ereszkedett lefelé a Madzsalí szorosba, ömleni kezdett az eső. Hosszú báránybőr subája átnedvesedett, elnehezült, úgy megnyúlt, hogy a földet söpörte, és a meglepődött sziragi felkiáltott:
— Csakugyan igaz, hogy Tarkama az áldás földje. Itt még a subák is megnőnek!
Rövid töprengés után Habib vadászkésével körös-körül levágta a „megnőtt" subát, annak reményében, hogy a levágott darabokból majd kucsmát varr magának. De amint hazaért a sziragi hegyekbe, észrevette, hogy a subája, amely az úton jól megszáradt, alig fedi a térdét.
— A mi gyér földünkön pedig — állapította meg mélyet sóhajtva Habib —, az is megrövidül, ami Tarkamában megnőtt.
VOLT-E EGYÁLTALÁN FEJE?
Egyszer egy őszi napon a dzsigitek hazafelé tartottak a vadászatról, és az úton egy barlangra bukkantak. Gondolták, biztos róka lapul benne, és egyikük bemászott a barlangba. De a barlangban nem róka, hanem medve lakott, és kitekerte a vakmerő dzsigit nyakát. A barátai kihúzták a dzsigit testét a barlangból, és mivel nem találtak rajta fejet, töprengeni kezdtek:
— Volt-e neki egyáltalán feje?
Töprengtek, töprengtek, de sehogy sem tudtak egységes, határozott álláspontra jutni. Hazatértek az aulba, és a szerencsétlenül járt ember feleségéhez fordultak :
— Volt-e feje? — kérdezték a feleségétől. Az asszony így válaszolt:
— Hogy volt-e feje, azt nem tudom, de emlékszem, hogy minden második évben vettem neki kucsmát.
MENNYEI ELEDEL
Száz év óta tartott a gyűlölködés. A vérbosszú majd minden férfit elpusztított a két nemzetségből, csak ketten maradtak életben. Egyikük hosszú keresés után utolérte a másikat egy erdő szélén: amaz éppen néhány juhot legeltetett, és a három lábon álló vas lapon kukoricalepényt sütött.
— Jöttem, hogy megöljelek! — mondta az erdőből érkezett.
— Ölj meg! — válaszolta a tűznél ülő. — Igyekezz szíven találni, hogy egy pillanat alatt érjen utol a halál.
Az első nem hallgatta tovább, puskájával egyenesen a szívét vette célba, de a tűznél ülő hirtelen maga elé tartotta a tenyerét, megálljt intve. A vérbosszút forraló férfi puskával a kezében gúnyosan kiáltotta:
— Nicsak, berezeítél? Nem tudtam, hogy ennyi éven át nem igazi férfit, hanem gyáva nyulat üldöztem. Itt a fegyver, lőj rám.
— Ne siesd el, nem arról van szó. Csak látod, sül a lepény, meg akartam fordítani. Azzal nagy nyugalommal megfordította a lepényt, és hozzátette:
— Tudod, szomszéd, megölni egymást még ráérünk, gyere, ebédeljünk meg utoljára. Megsütni ilyen lepényt, és meg sem kóstolni juhsajttal, amíg még forró, nagy vétek. Én nagyon szeretem, hát te?
— Mennyei eledel, azt mondom... de ...
— A „de" majd aztán, kedves barátom... Ülj le, légy a vendégem.
Lám, hát ezért tartják ilyen nagy becsben a hegyek közt a vendégszeretetet. Úgy mondják, attól a kukoricalepénytől fogva kezdődött a barátság a két nemzetség között.
AMIKOR A KUCSMA BECSESEBB A FŐNÉL
A családban nagy vihar tört ki. A dühös férj ostorral akarta móresre tanítani a feleségét, de amikor a magasba emelte a kezét, megszólalt az asszony:
— Csak próbáld meg. Ne hidd, hogy árva vagyok.
— Mi? — a férj ugyancsak elcsodálkozott, hogy a felesége ellen mer szegülni. — Én valahogy nem hallottam, hogy bárki is kikelt volna a sírjából a rokonaid közül! Kire számítasz?
— A szovjethatalmat hívom segítségül! — vágta rá fenyegetően az asszony. Ugyanannak a napnak az estéjén a férj, aki méltóságteljesen viselte kucsmáját, a gudekánon panaszt tett a dzsamaatának:
— Én, tiszteletre méltó bölcsek, sok mindenben egyetértek a szovjethatalommal, no de hogy egyenlő jogokat adott az asszonyoknak is, abba sehogy sem tudok belenyugodni. Ma tiszteletet követel a feleség, holnap szerelmet kér, holnapután így szól: „Kötelességed a tenyereden hordanod", aztán... egy szempillantás se telik bele, fölibéd kerekedett. Nem, testvéreim, ezt képtelen vagyok elviselni!
Azt beszélik, elment ez a férj, és egy szikláról a mélységbe vetette magát. Akkortájt született a hegyek közt ez a szólásmondás: „Lám, hová vezet, ha a kucsma becsesebb a főnél."
A KÉT KOPONYA
Egy sziragi hozott a múzeumnak egy koponyát, és elmagyarázta, hogy ez a neves énekes, Candalaj koponyája, aki dalaival híressé tette a Sziragi hegyeket. A múzeum elfogadta a koponyát, a ritka régészeti lelet birtokosának pedig pénzjutalmat adott. Eltelt vagy hét év, és ugyanaz a hegyilakó ismét megjelent a múzeumban egy másik koponyával.
— Kinek a koponyája? — kérdezte a múzeum munkatársa.
— A neves énekesé, Candalajé — jelentette ki a sziragi.
— Hát ez meg hogy lehetséges — csodálkozott a múzeum munkatársa. — Hiszen te már egyszer elhoztad nekünk az ő koponyáját!
— Igen. De az az énekes fiatalkori koponyája volt, ez pedig már az öregkori - magyarázta szemrebbenés nélkül a sziragi.
Egyszer egy népszerű kumik költőhöz fiatalemberek fordultak a következő kérdéssel:
— Mélyen tisztelt Abdulla, legyen szíves, mondja el nekünk, hogyan születnek a versek?
— Honnan tudjam? — ráncolta a homlokát Abdulla.
— De hisz ön költő!?
— Hát aztán.
— De mégis, hogyan születnek a versek?
— Pucéran, mint a gyerekek, igen, igen, pucéran — dörmögi Abdulla —, aztán varrók nekik ruhát, hogy elfedjem szégyenletes meztelenségüket, aztán járni tanítom őket, kézen fogva vezetgetem, tanítgatom, pallérozom az elméjüket, végül kibocsátom őket az emberek közé. Tessék, kérdezzék meg őket, ha hálásak nekem, a szülőatyjuknak, az azt jelenti, hogy vers-gyermekeim sikerültek.
ELHATÁROZÁS
A hegyi pihenőn a forrásnál találkozott két hegyilakó; az egyik egy lovas, a hegyekből jött le, a másik gyalogszerrel tartott hazafelé az auljába. Szerény vacsorájuk közben beszédbe elegyedtek.
— Találd ki, mire határoztam el magam — szólalt meg az, aki kicsapta a lovát a rétre legelni —, és neked adom a lovamat.
— Elválsz a feleségedtől és otthagyod az ault... — felelte gondolkodás nélkül a gyalogos, aki zsákokkal a vállán tartott a hegyekbe.
— Fogd a lovat.
— Eltaláltam?
— Nem.
— Akkor miért adod nekem a lovad?
— A pompás ötletért — válaszolta a másik, azzal kezet nyújtott neki, és átadta a lova kötőfékjét.
KINEK-KINEK A SAJÁTJA
Három napja vendégeskedett a sztyepplakó a hegyilakónál a havasi aulban, negyednap nem bírta tovább és megszólalt:
— Tudod, kedves vendéglátóm, itt összeszorul az ember melle, szokatlan itt nekem, ott a sztyeppén micsoda tágas térség vesz körül!
— Ugyan már, barátom, csak nézz körül, szerintem több tágas térség van a hegyek közt.
— Miféle térség lenne itt — erre hegy, arra hegy, nálunk pedig síkság van, beláthatatlan messzeség.
— Ugyan, mi a te síkságod, ott még szakadékok sincsenek. Itt pedig a sok csúcs, az ég a végtelenbe vész, a szurdokok feneketlen mélyek, nos hát, hol van több térség? Bármeddig is méricskéled — meg nem méred. Úgy bizony!
AMIKOR MÉG ÉLTEM
A Temir-Bulat nemzetségbeli Haszbulatot temették, jóságos, bölcs ember volt. Harminc teljes éven át próbálta rábírni a falujabelieket, akik egy nehezen megközelíthető sziklás magaslaton éltek, valóságos kőzsákban, hogy hagyják ott azt a helyet, és költözzenek le a völgybe. De a konok falusiakat a Temir-Bulat nemzetségbeli Haszbulatnak csak nem sikerült meggyőznie. Lehetséges, hogy ez is siettette a halálát. Amint vitték a vállukon a falusiak a halottas hordágyon a temető felé, az elágazásnál megtorpantak, melyik úton menjenek inkább: a kanyargós, de rövidebb, vagy az egyenes, de hosszabb úton. Ekkor, úgy mondják, a halott nem bírta tovább, ledobta magáról a fekete nemezköpenyt, kissé felemelkedett fektéből, és megszólalt:
— Amikor még éltem, arra biztattalak benneteket, hogy az egyenes úton járjatok, de ti nem hallgattatok rám, most már, midőn halott vagyok, döntsetek magatok, önfejűek.
BALESET AZ ÚTON
Az Atli-Bujun hágón összeütközött két kocsi, két Volga, két fenegyerek, ölelkezni akartak — de nem volt hozzá kezük. Kiugrottak a kocsikból a tulajdonosok, a sárga földig lehordták egymást, mindegyik a másikat okolta vigyázatlanságáért, kiabáltak, rekedtre ordították magukat. Egyikük sziragi volt, a másik vihlini. A kár egyforma volt: összetörtek a bal oldali fényszórók és benyomódtak a sárhányók. Mogorván újra szemügyre vették a kocsikat, aztán megint egymást méregették. A vihlini feltalálta magát, kinyitotta a kocsija csomagtartóját, elővett egy üveg kitűnő Lezginka konyakot, poharat és citromot, és a sziragihoz fordult:
— Hallgass rám, kedves barátom, attól, hogy itt csepüljük egymást, a kocsik nem javulnak meg, különben is, semmiség az egész. Sőt talán így a legjobb. Ha ez nem történik, meglehet, mi ketten nem is találkoztunk volna. Hogy hívnak?
— Iszrapil — felelte mogorván a sziragi.
— Én meg Nuragyin vagyok. Gyere, igyunk egyet, ennyi az egész — avval telitöltötte a poharat konyakkal, és a sziraginak nyújtotta. — Hajtsd föl, egészségedre!
— Egészségedre! — mondta Iszrapil, megitta a konyakot, vett egy gerezd citromot, és a vihlinire nézett. A vihlini azonban nem ivott, komótosan bedugta az üveget, papirosba csomagolta a harapnivalót, és, mint aki jól végezte dolgát, mindent visszarakott a csomagtartóba.
— Hát te miért nem iszol? — kérdezte a sziragi.
— Bocsáss meg, kedves Iszrapil, én ha vezetek, soha nem iszom. Különben is már itt jön a rendőrség.
HAGYJATOK BESZÉLNI
Régebben sem volt valami könnyű, tiszteletre méltó bölcsek, a csobánok munkája, de most sem az... Hónapokon át a birkanyájjal — család, barátok nélkül, ha szól is valakihez — csak a beszélni nem tudó kutyájához, az, úgy tűnik, megérti az embert, és fejét mellső mancsaira hajtva figyelmesen hallgatja. Bizonyára nemegyszer láttátok már — a nyáj valahol szélül legel, a csobán pedig mindig az út szélén áll, igyekszik minél közelebb kerülni hozzá, hogy legalább messziről lásson embereket, akik kocsival utaznak, ha meg gyalogos téved arra, legalább szerencsés utat
kívánhasson neki.
Így történt, hogy Musluk csobán nagyon vágyódott már az emberek után, elkéredzkedett vagy három napra a legelőről. A városba utazott. A csobánoknak mostanság, senki előtt sem titok, van mit a tejbe aprítaniuk. Amint megérkezett a városba Musluk, kivette a legjobb szobát a szállodában, és meghívta rokonait, barátait vacsorára. Összegyűltek a barátok, és alighogy az étteremben letelepedtek az asztalhoz, rázendített a zenekar. Musluk szeretne beszélgetni — szavát se hallják, a barátai akarnak Muslukkal beszélgetni - szavukat se hallja. Akkor aztán föláll a csobán, odamegy a zenekar vezetőjéhez, udvariasan megtudakolja, mennyibe kerül a zene egész estére, és leszámolja a pénzt.
- Milyen műsort óhajt? Nyugatit? Klasszikust? Vagy a mi „vapabajgej"-ünket? - kérdezik a csobánt.
— Csendet, kedves barátom, csendet óhajtok! — feleli könyörgő hangon a csobán, kezét a szívére téve. — Hagyjatok beszélgetni.
A KUBACSI MESTEREK
Egyszer a perzsa sah, hallomásból értesülvén a zireh-gerani (kubacsi) mesterek hírnevéről, összehívta udvari ékszerészeit, és megparancsolta nekik, hogy szégyenítsék meg a magasztalt kubacsiakat páratlan művészetükkel. A perzsa sah udvari mesterei futárt indítottak a kubacsiakhoz egy hajszálvékony aranyhúrral világoskék selyemkendőn, és meghagyták, hogy adja át vetélytársaiknak a következő üzenetet:
„Ha olyan nagy mesterek vagytok, próbáljatok meg kihúzni egy ilyen húrt, és küldjétek el nekünk : ha nem nekünk, akkor legalább az unokáinknak."
Sokat vagy keveset törték a fejüket a zireh-gerani mesterek — nem tudjuk, de egy kis idő múlva elindították futárjukat a perzsa sahhoz, és ugyanazt az aranyhúrt küldték vissza. Amikor a dölyfös sah meglátta a selyemkendőn az általuk elküldött húrt, kezét a palota égszínkék mennyezete felé emelte, és azt mondják, felkiáltott:
„Ó, Allah, légy a tanúm! Ki meri mostantól fogva azt állítani, hogy vannak különb mesterek a világon, mint az én udvaromban!"
De nem sokáig diadalmaskodott a sah, csak addig, amíg ez a húr nem került a leghíresebb udvari ékszerész kezébe, aki, legnagyobb ámulatára, észrevett valami változtatást a húrban. Amikor az elképedt sah belepillantott az aranyhúr belsejébe, akkor, ó Allah, meglátta, hogy az keresztül van fúrva. A húr belsejébe leheletvékony szálat rejtettek, mintájából a következő szavak bontakoztak ki: „Tiszteletre méltó sah, ilyen húrokból mi többnyire csövet készítünk."
HAJDANÁBAN MÉG A SZAMARAK IS OKOSABBAK VOLTAK
— Ugyan mit fecsegtek összevissza?! — vágott közbe a gudekánon a kissé nagyot halló Nagy Ali, igen, igen, az, aki apró termete miatt kapta ezt a csúfnevet: — Figyeljetek rám, mesélek nektek valamit. Atyám sírjára esküszöm...
— Legalább tudod, hol van az ősöd sírja?
— Nem ez a lényeg! Én arról akarok mesélni nektek, és meggyőzni benneteket, hogy hajdanában még a szamarak is okosabbak voltak. Bizony, bizony, okosabbak, mint mostanság.
— A szamár mindig csak szamár!
— Eh, ne mondjátok. Hajdanában sokkal okosabbak voltak. Lám nekem, akinek se apja, se anyja, azokban a régi időkben volt egy szürke szamaram, nyíljanak minél szélesebbre előtte a mennyország kapui... És mondom nektek, a színtiszta igazat szólva, ha nem lett volna, akkor én fölfordultam volna az éhségtől. Csak most, amikor több lett a kocsi, mint a málhás állat, becsülik kevéssé őket... nincs rájuk szükség. Akkoriban meg kinek fáért kellett menni, kinek a malomba vinni a gabonát őrletni, kinek meg az építkezésre szállítani valamit... Sokan kölcsönkérték a szamaramat. Én pedig olyan sokszor kölcsönadtam a hosszúfülűmet, hogy idővel ő maga járt ki az útkereszteződésre...
— Hahaha, és a nyerget is feltette talán magára? — nevetett a szomszédja.
— Nem törődünk holmi aprósággal! Tudjátok, mi volt a lényeg? Becsülettel végigdolgozta valakinél a szamaram az egész napot, estére hazajött namázra, a foga között pedig ezüstrubelt hozott. így gondoskodott rólam. Látjátok, milyenek voltak hajdanában a szamarak... akármit is mondotok, én a mai napig is hálát érzek iránta, és meg-megemlékezem róla... — fejezte be a történetet Nagy Ali, és szenvtelen arccal elhallgatott.
A LEGFONTOSABB SZAKMA
Egy öregasszony a falusi pékműhelyben, amikor szóba került, hogy kinek a szakmája a legfontosabb az aulban, dicsekedni kezdett az unokájával:
— Nem, kedveskéim, ha már erről beszélünk, akkor nincs jobb szakma az én unokáménál.
— Hát kicsoda ő?
— Hogyhogy kicsoda? Talán bizony nem tudjátok? Szüksége van rá az egész aulnak, akár a doktorra. Se éjjel, se nappal nincs nyugta, hozzá fordulnak a nagy és a kis vezetők, könyörögnek, úgymond, gyere, kérlek. Lám, milyen megbecsült ember az én unokám. Maga a rendőrfőnök jött érte tegnapelőtt... Lám, milyen megbecsült ember az én unokám. Villamossági ezermester, villanyszerelő.
ZILEBKI TÖRTÉNET
Ez, tisztelt barátaim, a harmincas években történt. Egy hegyilakó asszony keserves kínok között vajúdott. Már a halál fenyegette. Kihívták az orvost, de egy férfi jelent meg, a szülő nő férje pedig a világ minden kincséért sem volt hajlandó beengedni. Kihívtak egy másik aulbeli orvost, de az is férfi volt, kihívták a harmadikat — az is. A szülő nő meg is halhatott volna, de a férj hajthatatlan maradt. Beavatkozott a községi tanács, a rendőrség, de semmi sem hatott a makacs hegyilakóra, a küszöbön állt, keze a tőr markolatán. Akkor mind a három orvos elment a faluvégi száklyába tanácskozni, hisz nem mehettek el végleg, bajban hagyva egy embert! Úgy határoztak, hogy átöltöztetik egyikőjüket női ruhába, a legfiatalabbat és legtetszetősebb külsejűt — ez Haszbulla volt, aki később a köztársaság leghíresebb orvosa lett. A női ruhában bejutott a szülő nőhöz, és megmentette azt. Az asszonynak fia született.
— Megmentettem a feleséged, ő meg fiút szült neked! — mondta a száklyából kilépve az orvos, és letépte magáról a női öltözetet. Odalépett a megzavarodott férjhez, letörölte homlokáról a verítéket, és hozzátette:
— Most már megölhetsz.
De a hegyilakó nem rántotta ki a tőrt a tokjából, hanem hálából az orvos nevére keresztelte a fiát, Haszbullának. És ez az új zilebki Haszbulla most főorvos köztársaságunk egyik kórházában.
BÖLCS TANÁCS
— Hallgass meg, és légy olyan jó, adj tanácsot, mit tegyek, tegnap álmomban szálka ment a lábamba, nem tudom, mitévő legyek, miért kellett belemásznom ezekbe a tüskékbe — a hegyilakó elkeseredett ábrázattal fordult a godekánon a tiszteletre méltó öreghez.
Az öreg figyelmesen végighallgatta, és megszólalt.
— Ha ma este lefekszel aludni, húzz csizmát a lábadra, mert még ne adja isten, elvághatod a talpadat is.
FURCSA TÜRELMETLENSÉG
— Ha akarjátok, elhiszitek, ha akarjátok nem, de jobb, ha elhiszitek, tiszteletre méltó bölcsek, mert a színtiszta igazat mondom. Tegnap a bivalytehenem az erdő szélén bivalyborjút ellett négy aranyfoggal — két fog lent és kettő fent.
— Hazudsz, ez lehetetlen — háborodott fel a szomszédja, és a többiekhez fordulva kijelentette: — jó emberek, hát vajon lehetséges ilyesmi, amit ez fecseg?!
— Ej, tiszteletre méltó barátunk, te hányszor hazudtál a godekánon, és senki sem szólt neked egy árva mukkot sem, hát neki talán nem szabad egyszer hazudnia ?! Micsoda türelmetlenség ez ?
A FORRÁSNÁL
Azt beszélik, találkozott a hágón a forrásnál két vándor.
— Asszalamu alejkum!
— Va alejkumu szalam!
— Honnan?
— Tokióból. Hát a te utad messzire vezet?
— Vallah, testvérem, Párizsba. Hát te mit csináltál Tokióban?
— A nemzetközi kiállításon bemutattam a mi kubacsi művészetünket. Maradnom kellett volna még, de nem bírtam, vágyódtam haza. És te hogyhogy hirtelen Párizsba mész?
— Hát, tudod, mindez az öregasszony miatt van. Rakosgatott a ládában, és egyszeribe eszébe jutott az ifjúsága, fölvette a régi ruháját, és elment a klubba táncolni. Jönnek és mesélik nekem, hogy az én Ajbalam valami Huzsa-Alival táncol. Nagyon bántott a dolog, azt gondoltam magamban, én tán rosszabb vagyok Huzsa-Alinál, mikor engem Ali-Huzsának hívnak. Fölvettem a régi cserkesz kaftánomat, bementem a színpadra, meghajoltam Huzsa-Ali előtt, és táncra perdültem. És tessék, a bizottság a klubban úgy határozott, hogy engem küld el a feleségemmel a hegyi népek nemzetközi folklórfesztiváljára. Egyszóval, isten veletek. Csak félek, hogy eltévedek ott, hiszen soha nem jártam még Bujnakszkon túl.
— Ne félj, földi, ilyen feleséggel nem tévedsz el.
— Én is úgy gondolom. Végül is nem tűrhetem, hogy a feleségem holmi Huzsa-Alival sétafikálgasson Párizsban.
CSÖKEVÉNY
— Figyelj csak, Abdulla, légy olyan jó, segíts, kérlek, azt a gerendát a tetőre felemelni, kapsz tőlem érte egy szekér fát.
— Minek nekem, kedves barátom, a te szekér fád, amikor az én feleségem kétszáz rubelt keres — mondja a gudekánon ülő Abdulla.
— Nézzenek oda, ő tart el téged?
— Nekünk ez a pénz elég — jelenti ki fontoskodva Abdulla, miközben zsebkésével tovább farigcsálja a botot. Ekkor odafut hozzá egy gyerkőc:
— Apu, gyere gyorsan, anyut mutatják a tévében.
— Szégyelld magad, fiacskám, ilyet mondani az emberek előtt, akkor hívj engem, amikor az apádat mutatják — kelt ki magából az apa.
— De hisz az anyu téged dicsér — húzgálta a fiúcska az apját.
— Hát mi mást tehetne? És mit mond rólam?
— Azt mondta rólad, hogy te vagy a múlt csökevényeinek mintapéldánya.
FÉRFIAK ÖSSZEESKÜVÉSE
— Ha így megy tovább, akkor ez az egyenjogúság, higgyetek nekem, tiszteletre méltó bölcsek, oda vezet, hogy a férfiak nem lesznek többé egyenjogú tagjai a társadalomnak. Ki fog akkor felszabadítani bennünket a nők igája alól? — mondja tűnődve egy öreg a tiszteletre méltó bölcsek testületéhez fordulva.
— Ne félj, akadnak majd érdemes nők, ahogy akadtak annak idején érdemes férfiak, akik felszabadították a nőket az elnyomás alól, hogy a nyakunkra ültessék őket! — feleli anyanyelvünk öreg tanára.
POHÁRKÖSZÖNTŐ
Azt beszélik, hogy először háromezer évvel ezelőtt egy egyiptomi ember ültetett szőlővesszőt a kunyhója közelében. Kedvét lelte e növény gyümölcseiben. De baj történt, aszály köszöntött a vidékre. Hogy megőrizze kedvenc szőlővesszejét, az egyiptomi levágta a páváját, meglocsolta a növényt a páva vérével, és esedezni kezdett a naphoz esőért. De a megváltó eső csak nem jött. Akkor az egyiptomi vadászaton megölt egy oroszlánt, és az oroszlán vérével öntözte meg a szőlővesszőt. Azt beszélik, ez sem segített, így le kellett vágnia a házi majmát, és annak a vérével öntözte meg a szőlővesszőt, és csak várta az esőt. De az eső csak azután jött meg, hogy az egyiptomi feláldozta még a süldő malacát is.
Attól fogva így tartják: fölhajt az ember egy kupa bort, fölragyog a kedve, akár a páva tollazata, fölhajt még eggyel — felébred benne az oroszlán, a harmadik pohár után pedig olyan lesz, akár a majom, a negyedik után pedig átváltozik azzá, ami a malacból lesz, nagy disznóvá. Ezért, tiszteletre méltó barátaim, igyunk arra, aki tudja, milyen kincs a szőlővessző, és aki meg tud állni a pávánál, egy kicsit felébresztve magában az oroszlánt is.
CIPŐ
1937-ben a kubacsi Manaba Tupcsijeva részt vett a párizsi világkiállításon. Termékei aranyérmet nyertek. Párizsban vett magának egy szandált, és hazatért az aulba. Amint megpillantotta Manaba nagyanyja ezt a szandált, úgy mondják, felkiáltott: „Csakugyan ilyen lábbeliben járkált az én unokám Párizsban? Bizony látszik, szegény az az ország, ahol az emberek ilyen lyukacsos cipőben járnak..."
VÁR
Egy haldokló öregember meghagyta a fiának: „Fiam, hallgasd meg a tanácsomat: az embernek minden aulban kell lennie legalább egy várának." Meghalt az apa, és a fia egész életét arra pazarolta, hogy teljesítse atyja végakaratát - várakat épített... Nem tudni, hányat épített, lehet, hármat, de lehet, hetet is, megütötte a dér a haját és a szakállát, egyik lábával már a sír szélén állt, és eltöprengett. Egyszer elmesélte történetét egy másik öregembernek. Az ismeretlen öreg pedig azt mondta neki:
— Hisz te, testvérem, egyszerűen nem értetted meg az édesapádat.
— Hogyhogy nem értettem meg?
— Nagyon egyszerű, a te édesapád nem kővárakra gondolt. Minden aulban legyen egy barátod, azt mondta.
— Lám csak, tiszteletre méltó barátaim, néha az embernek az egész életét el kell vesztegetnie, csak azért, hogy megértse az élet értelmét.
ELŐADÁS UTÁN
Nem tűnik úgy nektek, tiszteletre méltó bölcsek, hogy manapság az emberek különösen sokat beszélnek? Nem tudom, jó ez vagy rossz, de én mindenesetre azt tanácsolnám némelyiknek, hogy ne feledkezzen meg a hegyilakók jó szokásáról. Ti, tiszteletre méltó barátaim, bizonyára emlékeztek rá: a beszélőnek fél lábon kellett állnia, amíg a dzsamaatával (közösség) beszélt, és előfordult, hogy figyelmeztették:
— Aki beszél, annak a lova a kapunál álljon felnyergelve, és még jobb, ha az egyik lába már a kengyelben van.
TALÁLKOZÁS AZ ÖSVÉNYEN
A nap hatalmas gömbje magasan áll az égen. A hegyi ösvényen két vándor ballag, a meredek lejtőn találkoztak: az öreg tempósan ereszkedik le a hegyről, a fiatal dzsigit meg siet felfelé a kaptatón.
— Hogy kerültél elém, fiam, mint egy felkiáltójel? — kérdezi a görnyedt hátú öregember.
— Fel szeretnék kiáltani, apám, bele a széles világba, hogy milyen csodálatos az élet — tárta szét a karját lelkendezve a fiatal hegyilakó, és felnézett a kék égre. — Hát te miért görbedtél meg, apám, mint egy kérdőjel?
— Meg szeretném kérdezni, fiam, ettől a széles világtól, miért ilyen igazságtalan az élet! — feleli az öregember, botjával tapogatva az ösvényt.
— Éljen az élet, apám!
— Éljen, fiam!
PÁSZTORI JUSZTINA fordítása
Sz. 1931, Abakarov, Kubacsi aul; darg író, költő. A Gorkij Irodalmi Főiskola végzettje. 1948 óta publikál. Főbb verskötetei: Vörös az ég , Keserű monda. Kisregényei: Darg lányok, Hóemberek, Nyakék Szermizának, NBap a sasfészekben.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1981/1. sz., 58-69. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése